szokásos szerda

Ma sikerült egy perccel az első meetingem előtt felébrednem, vannak az itthon dolgozásnak is előnyei, bár azt nem mondanám, hogy nagyon összefüggően számoltam volna be arról, mit csináltam tegnap, és mik a mai terveim. Valamit azért mégis sikerülhetett átadnom a szándékaimból, mert később felhívott a főfejlesztő, hogy pontosan hogy lenne mindenkinek kényelmes megoldani azt, amit kértem (ha két tesztkörnyezetünk van, ne mindkettőn ugyanaz a változat legyen, hanem az egyikre tegyünk fel olyan fejlesztés alatt álló dolgokat, amiket az ügyfélnek még nem kell látnia, de nekem már hasznos lenne elkezdenem tesztelni, a másikon pedig maradjon az a változat, amit az ügyfél is megkap, hogy tudjunk dolgozni az általa jelentett hibákkal).

Aztán itt véget is ért a diadalmenet, a reggelimet nagyjából délre sikerült összeállítanom, de csodákat várok tőle: kurkumás-avokádós-gyömbéres-bazsalikomos banánturmix, egyetlen merő szupertáp. Spenótot már nem volt szívem belerakni, így is olyan íze van, mint egy félrekalibrált légfrissítőnek, nem kellett volna ennyi gyömbért beleaprítanom..

Elkezdődött a francia tanfolyam, az első lecke, hogy valami kreatív feladattal készüljünk az előző óra tartalmából. Ez egyrészt tök aranyos és milyen kedvesen próbál bevonni minket a tanulásba! Másrészt a tanfolyamon többségében munka mellett tanuló felnőttek vannak (tudom, láttam a fejüket zoomon), és szerintem ilyenkor a kötelező leckét is érdemes megfontolni, és visszasorolni ajánlottnak, a kreatívkodást pedig véletlenül sem várnám el. Nyolc óra szellemi munka után nekem legalábbis nincs rá igényem, hogy még a feladatot is én találjam ki, nem csak a megoldást.

Meghatározatlan ideig szünetelteti magát az Anathema, valószínűleg jobban elkeserítene a dolog, ha az elmúlt tizenöt évben kiadott lemezeik nem álmosítanának annyira, hogy még koncerten is unom őket (a hiba az én készülékemben van, nem kétség). Meg hát volt már ilyen, ha valaki olyan régóta követi őket, mint én, épp elég meredek dolgot látott-hallott... csak ki tudja, mikor jön el az a pont, ahonnan aztán tényleg nincs visszatérés.

szóval itt tartok

Amikor akvarellpapírt vettem, egyszerre tört elő belőlem a volt bölcsész és a volt matektagozatos. Az egyik abban, hogy még mindig elég árérzékeny vagyok, a másik pedig abban, hogy egyrészt fel tudok osztani téglalapokat kisebb téglalapokra, másrészt tudok osztani és szorozni, mindezt fejben. Szóval kiszámoltam, hogy ha képeslap méretű papírra akarok festeni, akkor nem éri meg képeslap méretű papírt venni, hanem egy másik formátumot, és azt felvágni.

Az első lapot sikerült kicsit félreszabnom, lett némi maradék, amin elkezdhettem tét nélkül maszatolni. Kiváló Dragon Age helyszínek részleteit festettem le, és mindegyik képen van valami, amire már büszke vagyok, bár persze nyilván még elég kis kezdetlegesek.

A második sorozat fényképek alapján készült, nem sikerült olyan jól lefényképeznem, és az is látszik rajta, hogy a kávé (legalábbis a nescafé, amit használtam) nem marad matt, amikor megszárad, és minél sötétebb, annál jobban becsillan a fényben. Itt is van még hova fejlődni, de itt is minden képen van olyan rész, ahol valami nagyon fontosat tanultam, vagy amire különösen büszke vagyok. Még az óriáspados balatoni látképen is, ahol nem csak a pad lett túl nagy a fákhoz képest, de a kontrasztok sem elég erősek (nem sikerült olyan sötétet kihoznom a kávéból, mint a többi képen), viszont a sétány szegélye nagy diadal, szó szerint a semmiből hoztam vissza.

Az utolsó kép pedig az eheti "képeslap" - nagyon messze van a tökéletestől, de ez mindössze a negyedik színes kép, amit ebben az évezredben festettem, és ahhoz képest egész jó. (Oké, a görögök párhuzamosabb oszlopokkal dolgoztak, mint én, de több gyakorlatuk volt benne.)

mert nincs elég hobbim

 Valamit azért összeszedtem, ha mást nem, legalább egy megfázást, úgyhogy szombaton le kellett mondanom a családi programot, amit egész héten vártam, nagyon vidám hétvégém volt ennek megfelelően. Még mindig köhögök, igaz, lázam nincs, és a karantén kezdete óta ezt a két nap nátha, öt nap "valami van a torkomon" típusú köhögést negyedszerre játszom el, szóval nagy eséllyel nem koronavírus, csak... idegesítő.

Újabb hobbim van, festek. Nem sokat, legfeljebb hetente egy képeslapnyit, és ennek megfelelően még elég kiforratlan a technikám, de a befektetett energiához képest egész jól megy. Mondjuk a színekkel még mindig nem barátkoztam meg, amíg nem érkezett meg az aliexpressről rendelt szuper vízfesték készlet, kávéval festettem, és azóta még nem éreztem rá nagy kísértést, hogy tovább bonyolítsam a saját életemet. Az egyetlen, amiről magamtól is tudtam, hogy nem pótolhatom ki mással átmenetileg, az a papír volt, vettem rendes akvarellpapírt, elképesztő drága. 

Az egészről egyébként Jud tehet, aki az idei Távolról indítás alatt rávett minket, hogy fessünk borozgatás közben, és bár az első kép még csak a környezetből derül ki, hogy a zöld paca nem fodros kel, hanem vízparti bokor, a második kép, egész jó lett. Már ahhoz képest, hogy a második képem középiskola óta, amit vízfestékkel készítettem, mert amúgy béna. De ebből úgy tűnt, akár még érzékem is lehet hozzá, és mivel egyáltalán nincs még elég hobbim, amire nincs időm, á, ugyan, egy sem, úgy döntöttem, hogy kísérletezem vele. Nagyon furcsa, mert minden, amit amúgy rajzolok, szinte csak kontúrokból áll... meg is lepett, hogy ez megy.

Szóval most újabb dologra nincs időm, úgyhogy jelentkeztem francia tanfolyamra és kéthetente versfordító műhelyre is.

szabadság, elmúlt

Végül eljutottam a Balatonhoz, egyszer meg is fürödtem benne (hideg volt), de összességében nem érte meg az utazás sem anyagilag, sem idegileg. Pedig az első pár napban még elég üres volt a környék, és szombaton, mire igazán rondán besűrűsödött a népesség, már haza is jöttem. Nagyon megviselt, hogy mennyire úgy tett mindenki, mintha nem lenne világjárvány, miközben minden egyes nap rekordot döntött az új fertőzöttek száma. Maszkot legfeljebb a drágább kávézók pincérein lehetett látni, állra tolva vagy nyakba akasztva, távolságtartás semmi. Persze legalább láttam csodaszép holdkeltét a Balaton fölött, nagyokat aludtam, és élveztem egy kicsit a későnyári napsütést, de így utólag azt mondom, maradtam volna inkább itthon (és még mindig csak remélem, hogy nem kaptam el semmit).

Aztán voltunk családilag nyuszifutamon, Mandula és Csipke jól megkergethették az agárpályán a műnyulat. Mandula főleg a vadászatot élvezte benne, Csipke a rohangálást. Kavics már zsörtös öregúr az ilyen tömegrendezvényekhez, otthon maradt, de kapott madárlátta finomságot. Jaj, nagyon jó volt, és nagyon édesek voltak!

Azóta pedig munka és itthon ücsörgés (bár sétálni azért elmehetnék), és próbálom kitalálni, mitől érezném úgy, hogy mégsem lopta el tőlem a világ ezt a nyomorult évet.

mindenki máshogy pihen

Elterveztem, hogy a szabadságom első napján majd sokáig alszom, elkezdem olvasni a legfrissebb Kate Elliott könyvet, és esetleg sétálok egyet.

Ehhez képest olyan rosszakat álmodtam, hogy egy idő után inkább felkeltem, egész nap nyomorultul éreztem magam és szorongtam, persze legalább játék helyett kivételesen rajzolással próbáltam levezetni. Nemsokára nem fogok elférni a gépen a jaguároktól sem.

vége van a nyárnak

Gyakorlatilag ez a nyár is véget ért anélkül, hogy bármi igazán nyári dolgot csináltam volna, de hát így jár az ember, ha olyan rövidke listát tart az igazán nyári dolgokról, mint én. Talán fel kéne rá venni valamit még a "Balatonban úszkálás (Velencei-tó esetleg még belefér)" és a "kora reggeli fényben a Szigeten ugrálás (amúgy sem bírnék már annyit ébren maradni)" mellé.

Nem baj, szeptember elején még elmegyek szabadságra egy hétre, és ha nem lesz strandidő, akkor legfeljebb olvasok, addigra beesik még két könyv, amit előrendeltem. Az idei és tavalyi Hugo paksamétával együtt szerintem már bőven átlépte a százat a Kindle-n olvasásra váró regények száma, de egészen egyszerűen vagy agyam, vagy időm nincs rá sosem. Mint megtudtam, a felnőttkori ADHD egyik jele, hogy ha egyszer elkezdek egy regényt, nem teszem le, és mivel nem ez a felnőttkori ADHD első jele, amiben magamra ismerek, kezd gyanús lenni a dolog. Zavarni főleg az zavar , hogy bezzeg a teszteset-írás miért nem úgy megy, hogy elkezdem, és nem tudom abbahagyni (egyébként pont úgy megy; ha egyszer nekiülök, addig csinálom, amíg el nem fogy, vagy amíg ki nem dőlök... csak nehezen ülök neki) és hogy az idei tempóban legalább húsz év, mire a most felhalmozódott könyveket elolvasom, és ez milyen már.

Most viszont megpróbálom még felfogni, amit két hete nézek bután anélkül, hogy megérteném, aztán pedig feladom, és elmegyek sörözni.

azért nem kell elkeseredni

Tegnap nagyszerűt piknikeztünk egy hatalmas mezőn, fügés-pisztáciás süteménnyel tömtük magunkat, lovakat etettünk zellerszárral, és csak az alkonyati szúnyoginvázió űzött el minket (annyian voltak, hogy egy ponton belélegeztem egyet! És minden pontot megtaláltak, amit nem áztatott el teljesen a szúnyogriasztó). A legifjabb résztvevő nagyon győzködött minket, hogy nézzük meg együtt a démonfát, különösen így sötétedés után, de a gyakorlott horror-rajongók leszavazták az ötletet.

Szóval vannak jó dolgok is, bőven.

hőség

 Fél tíz van, és már leizzadtam magamról a trikóm, kész szerencse, hogy a projekten senki sem kapcsolja be soha a webkamerát, és tőlem sem várják el, hogy megmutassam magam teljes csatakos valómban (más projekteken mások az elvárások, de szerencsére egyelőre még ezen a projekten vagyok). Nehezen viselem a hőséget, egész nap fáj a fejem, és aludnék napi tizenhat órát. Nem is tudom, miért ne tehetném, hasznosabbra úgysem nagyon vagyok képes - jó, persze, értem én, hogy munkaidő, de lássuk be, nem ezek a leghatékonyabb heteink. És nem csak nekem nem.

Közben próbálok azért dolgokat is csinálni, mármint írni, rajzolni (a testmozgást átmenetileg takarékra tettem, miután ruhán át hozzáragadtam a polifoamhoz hasizom gyakorlat közben), változó sikerrel. Meglepő mód én most kezdek mélypontra érni a járványügyi helyzet kapcsán. Öt hónapja nem láttam embereket, akikkel pedig naponta találkoztam, és nagy részükkel nem vagyok olyan szoros barátságban, hogy bármi okunk lenne az irodai és kapcsolt programokon kívül találkozni, de attól még hiányoznak. És még nagyon sokáig nem is fogom látni őket, és ez nagyon elszomorít. Lassan vége a nyárnak, és utána egyre sötétebb és egyre hidegebb lesz, és nemsokára már az sem lesz kikapcsolódás, hogy felmegyek a hegyoldalra, és ülök a fűben (igazából most sem az, mert nappal nagyon meleg van, este pedig elevenen felfalnak a szúnyogok), esőben és fagyban nem fogok órákat sétálni sem. Pár hét (vagy hónap; ebben a furcsa időszámításban nem érzek köztük különbséget) és nem lehet kerthelyiségekben ücsörögni a barátaimmal, és akkor aztán megint hónapokig nem látom őket sem, mert zárt helyre én még most sem szívesen ülök be, és ősszel-télen nyilván sokkal rosszabb lesz a helyzet. A hülye emberek nem hordják a maszkot, nagyon elbíztuk magunkat azzal, hogy egy ponton kevés volt a fertőzött az országban, és félek, hogy későn eszmélünk csak fel. És egyre öregebbnek érzem magam, és egyre nehezebben birkózom meg a tudattal, hogy a legjobb esetben is, ha egyetlen szerettem sem fertőződik meg, és egyikünket sem ér egyéb csapás, akkor is sok végtelenül fontos szempontból elvesz legalább egy évet az életemből ez a vírus. Az oké, hogy az öt világos és könnyű hónapot eddig jól viseltem, de a hátralevő sötétségtől és bezártságtól előre rettegek.

ásít, mert hidegfront van

Jó ideje nem írtam már, persze nem azért, mert úgy elsodortak az események - bár kivételesen történtek dolgok, például voltam szabadságon, és egyáltalán nem sikerült kipihennem magam. Most épp próbálok visszarázódni a munkába, nem segít, hogy az egész projektet átmigrálták valahová, ahol minden máshogy van, és ráadásul jó néhány, általunk gyakran használt funkció hiányzik is.

Voltam Párizsban, nagyon jó volt (a megérkezést leszámítva, ahol felszínre törtek a Charles de Gaulle reptér leghervasztóbb hagyományai: a terminálra érkező összes repülő összes utasát egy darab kijárat öt darab határőre engedte át... és persze, a járvány nagyon visszafogta a CDG forgalmát is, de azért nem egy Ferihegy, folyamatosan jönnek a gépek). De amúgy jó volt, szép volt, csináltam fényképeket, sosem lesz időm átválogatni őket. Voltunk kisebb-nagyobb kirándulásokon, sétáltunk, főztünk, néztünk sorozatot, és a nagyon puha Cica is hagyta, hogy megsimogassam, bár amúgy roppant félős jószág (és nagyon szép). 

Aztán hazajöttem, és nagyon rosszul viseltem a hőséget, valamint azt, hogy közben tíz óra időeltolódással megindult a virtuális WorldCon. A legtöbb délutáni (számomra hajnali) eseményt persze kihagytam, mondván, úgyis felveszik őket, és később is visszanézhetem - aha, persze, végül nyilván azokat nem vették-tették fel, amik igazán érdekeltek volna. Eh. Ráadásul csak egy hetet hagytak megnézni a kimaradt felvételeket, ami barátságtalanul szűkmarkú, de azért így is sikerült pár kifejezetten érdekes beszélgetést végighallgatnom.

Továbbá egy másik komoly kötetbe is bekerült egy novellám, aminek nagyon örülök, és eléggé büszke is vagyok magamra. Az elmúlt időben nagyjából csak ennyit írtam, szóval ezekből a bejelentésekből sajnos nem fogok rendszert csinálni, de hát ez így is épp elég nagy szó!

kellene már az a szabadság, azt hiszem

Hétvégén sikerült kicsit behoznom az alváshiányomból, vasárnapra már csak közepesen ájultam volna be egyfolytában az ágyba.

Aztán hétfőre sikerült három és negyed órát aludnom, innen lesz szép ez a hét.

kánikula

Közben eszembe jutott, hogy talán a blogban sosem került még elő, de március közepe óta kék a hajam. Olyan igazi türkizkék, ami láttán az óvodások megállnak, és értetlenül kérdezgetik az anyukájukat, hogy a néni haja, most akkor ők jól látják, és az hogy lehet? Ennyit arról, hogy a blogom alapján mindig lehet tudni, mi történik épp velem. Egyébként készséggel elismerem, ez már biztos a kapuzárási pánik, vagy női megfelelője - bár elég furcsa változat, mert nem is feltételezem, hogy vonzóbb lennék tőle az ellenkező nem szemében. Inkább nem is tudom, ha már mindenképp festem kell, mert bénán őszülök, sokkal könnyebb kékre kenni, mint megpróbálni eltalálni az eredeti árnyalatot? Vagy csak unatkozom.

Bekerült egy novellám egy kötetbe, amiből remélem, lesz is valami majd jövőre vagy egyszer, azért most elég büszke vagyok magamra. Közben persze tartok tőle, hogy ez is úgy jár, mint az a nyolc-kilenc évvel ezelőtti másik, ami alól kibicsaklott a kötet, és azóta is csak úgy hentereg a semmiben. Soha nem fog megjelenni, most már nem is biztos, hogy szeretném, bár pillanatnyilag csak aludni szeretnék, szóval nem mérvadó, épp mit szeretnék és mit nem.

Megint elkezdett fájni a gyomrom, egyre gyanúsabb, hogy azért, mert hasizom gyakorlatokat végzek már egy hete. Nem, nem izomlázam van, arrafelé fáj, ahol műtöttek, ennyit arról, hogy szálkásra kigyúrt állat leszek, ezt a nyomorultságot a kockahas sem éri meg. Majd kipróbálom, mi van, ha csak a célzottan felhas erősítő gyakorlatokat lógom el, pedig azok pont jól mennek.

újabb szerda

Az időjárás még mindig pusztít, de most már a hegyoldalra sem tudok csak úgy felmenni, mert nyakig ér a sár (és bármikor leszakadhat az ég). Eléggé kimerít, hogy egyszerre két embert kell betanítanom két külön projekten, és közben az egyéb feladatokkal is kéne haladnom - néha szeretnék aludni is, az egyéb hobbikról nagyjából lemondtam... még ha esetleg időm lenne is rájuk, agyam garantáltan nincs.

Hétvégenként azért történek néha jó dolgok is, nővéreméknél szedtem ribizlit, cseresznyét, meggyet, simogattam fehér kiskutyákat (hármat is!), minden irányból végigsétáltam a Margitszigetet, láttam a zenélő szökőkutat napfényben és led-fényben, pácolódtam hársfaillatban. Végre feltölthető formába ráztam néhány rajzot.



éjjel álmatlanság, nappal fáradtság

Az időjárás engem meg akar ölni, most már biztos. Kezd eléggé leapadni a vénykötelesség bevezetése előtt vett Algoflex Forte készletem, de hát már majdnem egy hete ilyen front, olyan front, kettősfront, hullámzóan mindkét front, erős szél, magas páratartalom, zápor, légszomj, mindezek kombinációja. És valóban, ahogy jelzik, éjjel álmatlanság, nappal fáradtság. A fejemből alig tudok kinézni, és közben rémálmaim vannak. Nagyon szépen illusztrált rémálmok, de attól csak kellemetlenebbek, mert nagyjából megoldhatatlan grafikai kihívások elé is állítanak.

A hibiszkusz továbbra is megállás nélkül virágzik, és már van, hogy nincs erőm lefényképezni minden egyes virágot (ilyenkor lelkiismeret-furdalásom van). Íme, egy kis ízelítő abból, milyen szép tud lenni.



az összetett légköri helyzet megterhelő lehet

A szerdák mostanában valamiért az ördögtől valóak, minden héten van valami egészen felfoghatatlan, már-már nevetségesen groteszk problémakör valamelyik projekten, esetleg egyszerre mindkettőn, és egy idő után akkor is össze-vissza kapkodok, ha az elején még szépen, sorban estem neki a tételeknek. Amikor egyszerre ketten hívnak és három másik emberrel csetelek, közben három, teljesen eltérő, de egyformán sürgős emailre kéne válaszolnom, és a két projekten öt eltérő dolgot letesztelnem (aminek egy része egyáltalán nem egyértelmű a hiba leírásából, de a tizenöt kommentből sem - ó, hogy ez csak akkor jön elő, ha közben a felhasználó megváltoztatja az email címét, és először törli magát, aztán újra regisztrál? Ez sehol nem szerepelt...), olyankor nem érzem, hogy a belső iránytűm megbízhatóan navigálna kifelé ebből a rohadt labirintusól - amit egyszerre öt eltérő kijáraton kéne elhagynom, és ebből kettőn úgy, hogy előtte be sem mentem.

azért legyen valami vidám is

A májusi hosszúhétvégén elvitt magukhoz vendégségbe a nővérem, ha már ők is, én is minimális emberi kapcsolattartással vészeltük át az első hét hetet, és elképesztően nagyon jó volt, valamint rengeteg virágot és henyélő kutyát fényképeztem (utóbbiak összesen csak hárman vannak, de mindig más elrendezésben dőltek ki a napsütésben).



egy másik valóságban

...már legalább egy hete Portugáliában lennék, és az összes portugál kolléga halálra nevette volna magát azon, hogy csak a következőket tudom a nyelvükön, de azt erős brit akcentussal:

  • Kipróbálhatom a pizzát?
  • Kérek két csirkét.
  • Szeretnék kölcsönözni egy autót két hétre.
  • Mennyibe kerül egy üveg bor?
  • Az étterem nagyon szép.
  • A sárgarépáim nem finomak.

Ezek közül semmit sem tudok ragozni, és továbbra sem ismerek sokkal több főnevet (na jó, még a szállodát, az asztalt és a foglalást), de hát egyelőre nem is tudok bennszülött portugálokat lenyűgözni vele, szóval még ez is fölösleges tudás.

Lejárnék a tengerpartra, talán még úsznék is (egy másik valóságban lett volna még legalább egy tucat edzésem, hogy végre megtanuljam tisztességesen összekötni a kar- és a lábtempót), innám a vinho verdét meg a vinho tintot, és biztos nehezen találnám meg a helyemet.

Olyan elképzelhetetlen, hogy ez megtörténhetett volna, és hogy csak egy, a világtörténelemben is páratlan járvány akadályozta meg, az lökött vissza a legalapvetőbb rutinomba, hogy másfél méterre az ágyamtól dolgozom, és nem találkozom napokig élő emberrel. Nekem az lett volna az új, hogy máshol élek, és ez a régi, hogy ide vagyok bezárva a munkámmal, és persze, nem én vagyok a járvány legnagyobb vesztese, messze nem; sőt, mivel ismerős ez a helyzet, nem is viselem olyan rosszul... de azért kicsit hiányzik az a valóság, amiben ilyen nagyszabású, új dolgok történtek volna velem.

amikor még egy lapáttal rátesznek

Szóval elkezdtem online betanítani az új lányt a hányinger-agyvérzés-őskáosz mobilos projektre. Összesen heti négy órát kaptam a projekt betanításra, négy órát az általános tesztelői feladatokra, ez nyilván nem elég. A fülemet már feltörte a headset, és rég éreztem ilyen őszinte ordítva bőghetnéket a munkanap puszta gondolatára is. És ez még azelőtt volt, hogy a fő projekten szóltak, hogy azért vegyem figyelembe, hogy ők azért harminckét órában számítanának a munkámra, szóval azzal hogy állok? Lassan letelik a sprint fele, és elég látványos, hogy nem zárom le egyik feladatot a másik után.

És én előre megmondtam, hogy ez nem lesz elég, előre megmondtam azt is, hogy a projekt betanítás oké, mert nincs más, aki megcsinálná, de az általános betanítást nem szeretném csinálni. Persze lófaszt sem érdekelt senkit sem.

Szóval most az ingerültségig fáradt vagyok, hétvégén mindenképp dolgoznom kell, mert a mai bő öt óra betanítás után nincs már agyam a másik projekten teszteseteket írni (ami amúgy sem a kedvenc feladatom), és persze a káoszprojekten megy az érzelmi zsarolás, hogy de ugye hétfőn lesz időnk végigtesztelni az ügyfélnek átküldendő változatot? Ugye nem teszem meg, hogy teszteletlenül kell kiküldeni? Biztos belefér, nem? És nem hiszik el, nem értik meg, hogy nem. Pedig nem fog. Egyáltalán nem.

Ráadásul amúgy sem vagyok egy mentor alkat, nem véletlenül nem mentem tanárnak, engem ez stresszel, frusztrál, világjárvány van, ócska minőségű, ingyenes szoftveren keresztül tudom csak megosztani a mobil kijelzőjét, miközben a telefon egyfolytában lecsatlakozik a VPN-ről (mert csak) és egyszerre öten írnak nekem hat témában nagyon fontos kérdéseket a cseten, valakivel pedig mindig hívásban vagyok.

Már berúgni sincs kedvem.

most aztán különlegesnek érezhetem magam

Eddig kétszer vettem be a patikus által javasolt allergiagyógyszert, és kétszer kezdett el nyomorultul fájni tőle a gyomrom másfél órán belül. A tájékoztató alapján nagyon ritka, tízezer emberből egyet-tízet érintő mellékhatás. Pedig már hónapok óta nem fájt a gyomrom! Elegem van, komolyan. Most akkor megint mehetek gyógyszertárba (de mikor? ma épp ég a ház a projekten, és nem tudok kiugrani ebédszünetben, mire végzek, addigra meg bezár) és csak reménykedhetek benne, hogy van olyan másik fajta, amitől nem érzem azt, hogy valaki örökre a gyomromban felejtette a könyökét (az már nem is érdekel, hogy újabb vagyon lesz).

Ugyanitt: az összes antihisztamin tablettában, amire ránéztem most a neten, van laktóz. Még szerencse, hogy a laktózteszt csak a "hát, inkább nem, mint igen, de ugye a többi lelet függvényében, és majd a doktor úr megmondja" eredménnyel zárult (a doktor úrhoz a "mindenki maradjon a seggén" első napján lett volna időpontom, mert gasztroenterológusra még magánrendszerben is sokat kell várni), és nem azzal, hogy "te jó ég, ezzel az eredménnyel laktóznak a közelébe se menjen többet, de a polcnak sem, ahol tárolják, a hűtőpultoknak a környékét is kerülje el, mert ránéz Önre egy túró, és kész, vége".

nem vagyok egy dr house

Először majdnem azt írtam, orvosi Sherlock, aztán rájöttem, erre pont van külön kifejezés. Na, szóval az nem vagyok, pedig talán megspórolhattam volna némi nyűglődést magamnak.

Már egy ideje bosszant, hogy miért fázom meg mindig, ha el sem hagyom a lakást, és már megint belekentem az arckrémet a szemembe, vagy biztos túl sokat nézem a monitort - elég lassan jutott eszembe, hogy valószínűleg inkább allergiás vagyok valamire, és az általános irritáción csak tovább ront az idei szárazság. Sőt, lehet, hogy a hosszú sétával sem az volt a baj, hogy csalóka még a napfény, és nem kellett levennem a pulóvert, hanem úsztam a pollenben a virágillatú réten, és nem a megfázástól viszketett estére már a fülem is belülről (márpedig ott elég nehéz megvakarni), hanem valami mástól. Jé. Ilyen eddig (vagy csak ennyire markánsan) nem volt, de hát tudom, hogy az allergia bármikor előjöhet. Ebédszünetben lementem gyógyszertárba, és most remélem, hogy ha lassan raktam is össze a kis mozaikot, legalább nagy vonalakban jól tettem, és pár nap múlva már jobb lesz. Majd ha egyszer visszatért az élet valami normálisabb kerékvágásba, nyilván ki kell ezt rendesebben vizsgáltatni, de most már azzal is kiegyeznék, ha nem folyna egybe a taknyom-könnyem, és nem viszketne a torkom.

újabb hétfő

Nohát, időnként nem tudom online igazolni, hogy jogosan játszanék az offline játékommal, amitől eleve agybajt kapok, pláne, ha csak a közismerten bugos játékkliens annyi áll közém és a kikapcsolódás közé. Olyankor civilizálatlanul leolvadok, nem értem még el a megvilágosodásnak arra a fokára, nem értem el a megvilágosodásnak semmilyen fokára sem.

Hétvégén voltam vásárolni, sétálni, próbáltam aludni, de a szorongás most abban nyilvánul meg, hogy hiába fekszem le, nem tudok "lemerülni", reggel pedig fél hattól háromnegyed óránként ébredek, ami minden szempontból hasznos (nem). Vagy bepörgött aranyhalként cikázom a feladataim között (és ennek megfelelően nem haladok semmivel), vagy különösen szedált lajhárként nézem a képernyőt, és fogalmam sincs, mit kéne csinálnom (...mi az a gomb? ...megnyomjam? - így sem haladok semmivel), izgalmas az életem, bár arra nehéz lesz visszaszoknom, hogy munka közben nem lehet időnként ír kesergőket énekelni. Öt és fél hete vagyok itthon, és még ki tudja, mennyi van hátra. Mostanra már biztos elment az a kevés józan eszem is, ami eddig volt.

nincs is megnyugtatóbb

A négynapos hétvége örömére, a teljes szellemi és lelki leolvadás ellen újra elkezdtem a Dragon Age: Inquisition-t. Mostanra megint elszoktam attól, hogy melyik kezemmel mit kéne csinálni, és szegény inkvizítor (pardon, egyelőre még csak herold) többnyire ringlispílként pörög a csatamezőn, kész szerencse, hogy legegyszerűbb fokozaton ilyenkor sem mészárolja le a csapat többi tagját.

Egészen más érzés úgy játszani, hogy tudom, mi hol van (bár a jó kőfejtőkhöz megint elő kéne szednem a két éve nyomtatott térképeket), sokkal hatékonyabb, és meglepő, milyen kevéssé hiányzik a felfedezés öröme. Gondolom, azért, mert a valósággal ellentétben a játékban semmi irányérzékem nincs, és úgy elég nehéz felfedezni bármit is, hogy nem tudom, ez most eddig is előttem volt, vagy csak billent egyet az egér, és ez eddig a hátam mögött volt, vagy várjunk csak, balra? Merre nézek egyáltalán? Miért mentem már megint neki ennek a hegynek? Vagy ez egy másik hegy? Miért megyek neki egyáltalán hegyeknek, azt hinném, elég nagyok ahhoz, hogy kikerüljem őket?

Ezzel együtt csodálatosan megnyugtat és rettentően élvezem. Túl sok kihívás nincs benne, de épp ez kell most nekem: csak megyek a festői tájakon, hallgatom a madárcsicsergést, elképzelem, milyen lehet térdig gázolni a sekély tóban egy derűs koraőszi délután, míg susognak a fák fölöttem, a távolban csobog a patak, víz-és avarillat keveredik a kései virágok édesébe... jó, és időnként agyon kell verni néhány medvét, banditát és démont, de ez nem ront sokat a hangulaton. Az Emerald Graves-t várom még nagyon, az még a Hinterlandsnél is idillibb, oda békeidőben habozás nélkül elmennék én is nyaralni, az a villa a pálya közepén pont meg is felelne.

bezárva

A hétvégén olvastam, és attól a ponttól kezdve, hogy az egyik szereplő felismerhetően T. S. Eliotot idéz, miközben épp arra készül, hogy embereket verjen meg célzott alapossággal egy űrállomás kellős közepén, nem nagyon álltam meg. Roppant kellemes volt, már-már ízléstelenül kapcsolódott az összes kis kedvtelésemhez (hát volt még benne kelta mitológia, raszta hippik, oké, a karate annyira nem izgatott, de az elfuserált forradalom most is jól sikerült). Ah, olvasnom kéne, csak időm nincsen rá, és többnyire agyam sem.

Voltam vásárolni is, két hét után először kimentem az utcára, pont ugyanolyan élmény volt, mint bármikor máskor. Azt leszámítva, hogy még a cuki puha maszkom is kényelmetlen, de kit érdekel. Beton volt a talpam alatt! Igazi, szétfagyott, kátyús, budapesti beton!

Ettől eltekintve kezdek irtózatosan hisztis lenni, nyilván ez is csak egy fázis, de magam mögött tudnám már. Valószínűleg nem ártana hozzá többet aludni, úgy általában az élethez nem ártana többet aludni, mint az elmúlt két hétben teszem, de hát nem olyan egyszerű ez, mint tűnik.

szétesik a fejem

kettősfront mindeközben fúrnak mindeközben napi 
három meeting mindeközben havazik mindeközben 
szédülök mindeközben emailek mindeközben kérdések

Önző kis lényem számára jó hír, hogy az idei WorldCon virtuális lesz, és nem kell azon nyivákolnom, hogy Új-Zéland milyen messze van és nincs annyi pénz és nincs annyi idő, hogy elmehessek, élvezhetem majd kemenceforró lakótelepi szobácskámból is az eseményeket!

ez van itthon

Nem nagyon megy ez az otthonról dolgozás (főleg, hogy a felső szomszéd ma reggel végre megtalálta a fúrógépet, és nem tudok elmenni kávézóba dolgozni arra az időre, amíg levonul róla a barkácsláz) (és persze, két nap durva fejfájás után amúgy is pont erre vágytam), és nem segít a hangulatomon az sem, hogy a vasárnapot életem egyik legocsmányabb fejfájás-szédülés kombójával tölthettem. Hétfőn még eléggé kapaszkodtam az asztallapba az ötórás skype meeting alatt, de ma már csak kicsit másnaposnak érzem magam, ami sokkal szórakoztatóbb volna egy jó berúgás után.

De amúgy minden rendben, azt leszámítva, hogy ember ilyen kevéssé hatékony még nem volt a világtörténelem folyamán, és hogy mindenem fáj, mert egy elég ócska székkel sikerült itthoni munkaviszonyba vonulnom. A hibiszkusz virágzik, mint az őrült, hét közben skype-on kávézunk a szobatársaimmal és a többi tesztelővel, hétvégén a barátaimmal, sokat telefonálok a családommal, még mindig rengeteg kajám van itthon, bár gyümölcsért-zöldségért belátható időn belül el kell majd mennem (legkésőbb jövő héten, addig még talán nem visz el a skorbut! Persze vitaminból is feltankoltam két hónapra, szóval talán nem. Igazából csak kávét felejtettem el négyszer egymás után venni, pedig addigra már olyan jelentéktelen tételek is megvoltak, mint két liter gyümölcslé, ha netán arra szottyanna kedvem, vagy még négy palack bor, mert ezt nem bírom én ki józanul).

Mostanra talán már a múltheti náthaféleség is kezd levonulni, és mivel a kollégáim és családtagjaik még nem kezdtek robbanásszerűen tovább fertőződni, feltételezem, tényleg nátha volt. Azért pár napig próbálok még itthon maradni, és nem teleprüszkölni a liftet, bár ha továbbra is ennyit fúr a felső szomszéd, lehet, hogy simán világgá megyek.

a helyzet fokozódik

Az irodában kihirdették a kötelező félkarantént, azaz A hét, B hét rendszerben minden szobában csak a kollégák fele lehet benn egyszerre, de aki akar, annak nem kell bemennie. Én hétfőn kipróbálom, bírja-e az itthoni infrastruktúra az otthonról dolgozást (van egy elég izmos mobilnetem, de azért az még csak mobilnet) és remélem, hogy bírja, mert már attól idegösszeomlást kapok, hogy az 1-es villamosra és a kék metróra gondolok, hát még, hogy naponta kétszer utaznom kell velük! Hétfőn meglátjuk. Persze addigra még ki  is törhet rajtam a koronavírus, vagy bármi más, három napja fáj a fejem, és nem tudom, az időjárástól, a stressztől, attól, hogy idegességemben mindig irtózatosan befeszítem a vállam és a nyakam, vagy ez már maga a kórság. Itthon persze ezzel együtt is lényegesen kevésbé szorongok, az a helyzet. Ha tudnék itthonról dolgozni, az sokat segítene, bár kérdés, hogy mikor kezdek el megveszni az emberi társaság után, és akkor mi lesz (nem vettem én ehhez elég bort, azt hiszem).

Kicsit azért örülök, hogy nem most fordítom a Tizenegyes állomást, így is kellemetlenül sokszor jut eszembe.

a helyzet

A palacsintát teljesítettem, le is fényképeztem, mert nagyon szép volt. További jó dolgok:

  • szombaton voltam a nővéreméknél, pizzáztunk finomat, és persze a kutyák!!! Mindig cukik
  • virágzik otthon a hibiszkuszom, mintha muszáj lenne neki
  • az irodába bevitt nárcisz is kivirágzott
  • szépséges a tavasz

...bár idén sem nagyon fogom tudni kiélvezni. Teljesen kikészít a helyzet, nyilván, és nem segít semmi sem*. Ha legalább munkába tudnám fojtani a folyamatos pánikot, de sajnos nem az az ember vagyok, aki ilyenkor bele tud merülni a feladataiba, hanem épp ellenkezőleg. Semmire nem tudok összpontosítani, még annyira sem.
*az egyetlen, ami segítene, ha már túl lennénk rajta, úgy, hogy mindenki, akit szeretek**, ép bőrrel és kórházi tartózkodás nélkül megúszta, meg úgy általában a többiek is
**magamat is szeretem, igen 

március

Pénteken sikeresen teljesítettem a pizzát, aztán hazamentem és összeomlottam. Szombaton elutaztam Prágába, Prága nagyon szép, sikerült lezúznom a térdem, hétfő reggel hazajöttem és a reptérről mentem dolgozni. Aztán este hazamentem és összeomlottam. AnnGel elkezdett dolgozni nálunk, nagyon vicces, velem szemben ül, már belefutottunk váratlan csokiosztásba, elvégre mégis svájci cég.

Megint szédülök, a héten le kellett mondanom miatta a pilatest és az úszást is, és totál lelkiismeret-furdalásom van, hiszen biztos lehetne így is edzeni, hiába tudom, hogy amúgy nem, néha a falnak is nekibillenek, nem most kéne féllábon egyensúlyoznom vagy medencében pancsolnom. De akkor is, milyen lógós vagyok már; közben pedig nyilván hülyeség lenne elmenni, és rosszul lenni. Eh.

Valamikor voltam argentin tangó próbaórán, és rájöttem, hogy hasznos lenne valami társastáncot csinálni, mert bár egyáltalán nem elégít ki, mint mozgásforma, az életemben hiánypótló koordinációs és szociális gyakorlat - viszont pár nélkül érkező nőnek lenni még úgy is végtelenül kínos volt, hogy külön hívtak haladó segítőket (csak nem eleget). Szóval a terven még finomítani kéne egy cseppet, azt is figyelembe véve, hogy magas (sőt, emelt) sarkú cipőt sem ajánlott hordanom, de bízom benne, hogy előbb-utóbb kitalálok valamit.

A ma esti kihívás pedig a palacsinta, már egy hete palacsintát akarok enni, ideje lenne megvalósítanom az álmaimat!

não é fantástico

Az irodában megint hűtés van fűtés helyett, pedig még nincs itt a nyár. Igaz, az időjárás sem döntötte még el, hogy akkor épp milyen évszak van most, kicsit elegem is van már a frontokból, de ez mostanra már igazán csak a szokásos.

Erre most véletlenül arcon dobtam magam egy gumikacsával. Izgalmas az életem.

Újra kéne húznom a körömlakkomat (lemosni időigényesebb) és innom egy kávét. Aztán megírni ötven tesztesetet, mert tudok élni! Nem, igazából tényleg tudok élni, például egészen hatékonyan veszek levegőt és csak néha próbálom olyankor, amikor épp víz alatt van a fejem (jó, hát még nem tudom összehangolni ezt a kartempó-lábtempó-levegő kombót, de már dolgozom rajta).

Természetesen rettegek a koronavírus miatt, ne is beszéljünk róla, mindig mindentől rettegek, és akkor jön egy ilyen. A helyettesítő körzeti orvos pedig majd megint hosszasan leszid, hogy mi az, hogy szorongok, ha nem bírom, minek szorongok, ha nem tetszik, akkor ne szorongjak; kibírnék pár hónapot, amikor épp nincs nyakunkon a világvége, de azt hiszem, ahhoz rosszkor születtem, mind rosszkor születtünk.

Újabb masterclasst hallgattam végig (még nem döntöttem el, zavar-e, hogy nem vagyok hajlandó öt percnél többet tölteni sminkeléssel), és már tudom azt mondani portugálul, hogy a szállodám nem nagyon jó, de az étterem abszolút fantasztikus. Sajnos mindössze négy főnevet ismerek (szálloda, étterem, csirke és pizza) és öt melléknevet (jó, rossz, finom, fantasztikus, rettenetes), szóval igazán összetett társalgásra még nem lennék képes, de legalább a csirkét bármikor meg tudom dicsérni. Muito bom! É delicioso!

Ma pizzát akarok vacsorázni és ettől senki nem tántoríthat el.

best of 2010

Láttam gillznél, hogy megnézte a tíz évvel ezelőtti blogbejegyzéseit, és gondoltam, én is elolvasom, mi történt velem 2010 februárjában (az év többi részére nagyjából emlékszem; az év többi részére nagyjából szánalmas borzalmak és röhejes katasztrófák sorozataként emlékszem). Ha már ott voltam, végigpörgettem a többi bejegyzést is, és a végtelen nyafogást meg az enyhe PTSD-t leszámítva egész jól szórakoztam. Kedvenc részleteim olykor egészen garfieldi múltamból:


Két fogadalmat is tettem ma gyors egymásutánban: 1) ezentúl jó fej leszek az emberekkel 2) faszt.
***
Tegnap eljutottam arra a pontra, ahol le kellett volna írnom egy lovat egy olyan szereplő szemszögéből, aki ért a lovakhoz, velem ellentétben. Gondolkoztam rajta, hogy ez a saját szintemen hogy nézne ki. "Pompás jószág volt. Nagy volt, mint a lovak általában, a pónikat és különösképp a shetland pónikat kivéve, mert azok elég kicsik, és annyira nem volt szőrös sem, bár nyilván volt sörénye, a nyakán, és ha jobban megnézte, volt farka is. Az nem a nyakán. Négy lába volt, kettő elöl és kettő hátul, és volt egy feje is. Elöl. A nyakán. De nem ott a nyakán, ahol a sörénye. Hanem feljebb. Meg máshol. Hozzáértően szemlélte a csodálatos állatot. A füle is pont ott volt, ahol lennie kellett, a sörénye két oldalán, a fején. A nyaka fölött."
***
Sülzanótok tövén kéne heverésznem a napsütésben, bár azok meg összekaristolnának folyton, és ráadásul a természetes élőhelyükön nagyon drága a sör.
***
Az egyetlen reális magyarázat az, hogy tényleg megvágtam tegnap a térdemet az asztallal.
***
Például a tőszomszédságunkban igen súlyos, talán Tündérek és Démonok, vagy valami hasonlóan bridget jones-i álarcosbált rendeztek, és Brainoiz hallotta a következő párbeszédet. Vétek lenne elfeledni.

Lány: Szia, én vagyok a Szerelemtündér!
Fiú: Mit mondtál? Szardínia?
***
Az utolsó öt perc pedig különösen ördögtől való volt. De nem a laza dolgok ördögétől, hanem attól, amelyik rosszindulatúan röhögve kevergeti a szánalmasságok üstjét (egy gigantikus műanyag kávéspálcával) és Britney Spearst dúdol közben.
***
Hogy hagyok én majd így ércnél maradandóbbat magam után (bár azt hiszem, egy csomó pillepalack maradandóbb egy csomó ércnél, nem? Vagy azok a sörösüvegek?).
***
Aztán bánatomban elkezdtem rágcsálni a fésűmet, és telement hajjal a szám.


Hja, igen, hogy is van ez, minél jobban változik, annál inkább ugyanaz (minél jobban ugyanaz, annál inkább változik, hull a hó és havazik, hull a hó és hózik (ugyan már, semmi hó, globális felmelegedés van, csak viccelek)).

felelősségtudatom teljes birtokában

Belekezdtem pár kevésbé napló típusú posztba, például a Valentin-napról meg a Masterclassról, mert ezekről van véleményem és/vagy tapasztalatom, de aztán sosem érek a végére semminek, sőt, a legtöbb dolognak a közepéig sem jutok el, teljesen nyűgös vagyok már ettől. A munka sem megy mostanában, ahányszor úgy érzem, hogy végre értem az új (frászokat új, november óta dolgozom rajta) projekt apró kis finomságait, előkerül valami olyan csücsök, hogy csak ostobán nézek (vagy ami még sokkal rosszabb: magabiztosan leírok valamit, amiről kiderül, hogy mérhetetlenül nem úgy van). Szabályosan butának érzem magam, és ez elég szokatlan, nem is túl kellemes.

Saját hatáskörben el kéne épp döntenem, megyünk-e hétfőn korcsolyázni még egy utolsót, vagy sem, mert a korai tavasz sajnos rövid korcsolyaszezonnal jár. Csak öten jelentkeztünk, ami pont elég, de kevés, igazából pont elég kevés, és igazából nincs sok kedvem menni. Jaj, jaj. Döntések, döntések.

Na jó, nem megyünk. Amúgy is biztos tömeg lesz és rettenetesen rossz a forralt boruk.

soha többé puzzle

Szerdán újfent voltunk korcsolyázni, svájci kollégák is jöttek, egész jól sikerült. Befejeztem a szörnyeteg puzzle-t, soha többé nem akarok olyan puzzle közelében lenni sem, ami nincs még kirakva és legalább két különböző technikával összeragasztva, irtózatos nagy harc volt! ...és végtelen időelbaszás, nyilván ez a nagyobb baj vele. Mondjuk az érdekes élmény volt, amikor egy-egy nehezebb részen éreztem, hogy máshogy kattog az agyam, máshogy látok, teljesen érzékelhető volt, hogy máshogy működik a rendszer, de hát ezen a kevés érdekességen túl nem szolgált sok előnnyel a hetekig tartó küzdelem.

Nekiláttam átválogatni az athéni képeket, és csak szemléltetném, hogy mi volt a legcsodálatosabb az egész utazásban, ami csúnyán maga mögé utasította az egész akropoliszi kőhalmazt és az összes boldogan mosolygó küroszt, de még a vidám borjúval a nyakában pózoló szakembert is, pedig ő aztán nagyon szeretetreméltó volt:

   

Narancsfák. Gyümölcstől roskadozó, szépséges narancsfák mindenütt. Az egész városban. Az összes utcán.

alig beteg

Nagyjából már nem vagyok beteg, csak végtelenül fáradt, elképesztően motiválatlan, és undorítóan frusztrált, mert a motiválatlanság sajnos nem esik egybe azzal, hogy amúgy sem kéne semmit sem csinálnom. Nem, rohadt sok mindent kéne csinálnom, de még az ebédemet megmelegíteni is förtelmes teher.

Közben megpróbáltam összeszedni, hogy tavaly mit olvastam és kiket-miket láttam, és meglepődtem, hogy több könyv (de kevesebb film, és pláne kevesebb koncert) jött össze, mint gondoltam. Még messze nem tartok ott, ahol a teljes kiégés és betűundor előtt voltam, de hé, könyvek, és csak egy részüknek utáltam a végét! Azoknak mondjuk eléggé.

Mutatok pár háromszögletű csomót, hátha attól jobb lesz.


kevésbé beteg

Athén szép volt, legfőképp a narancsfák, azok teljesen lenyűgöztek. Amúgy város - persze, ott van a közepén az Akropolisz, de hát valahol lennie kell, és nekem sokkal jobban tetszett, hogy mennyire élhető és normális városnak tűnt így télen. Nyáron akkor sem mennék oda szerintem, ha fizetnének. Sokkal jobb volt így, hűvös időben, laza tömeggel, csodálatos narancsfákkal.

Aztán hazajöttem, voltunk korcsolyázni, és valamikor aludnom is kéne, mert azt az elmúlt napokban nem sikerült. Nem tudok dolgozni és élni és aludni is, egyszerűen nem fér bele huszonnégy órába sehogy sem, pedig most épp az "élni" alatt sem kell sokkal összetettebb dolgokra gondolni, mint hogy elmenjek vásárolni munka után, és esetleg fürödjek és megírjam a naplóm.

beteg

Nyilván nem gyógyultam meg az úszásoktatásra, sőt, a hévízi hétvégére sem, pedig tófürdő!!! És úszkálhattam volna a tavirózsák között!!! A jégmadarakkal!!! De ehelyett csak kintről néztem a vizet, és nyilván azt sem kellett volna, mert hétfőre pompásan belázasodtam, és azóta is csak köhögök és alszom. Néha pedig szenvedek, mert az amúgy is nyomorult gyomromat kikészíti az antibiotikum, de hát a dolgok, amik a légutaimban laknak, igazán indokolják az antibiotikum alkalmazását.

Persze legalább alszom (Hévízen nem nagyon sikerült, múlt héten simán eldobtam egy napi alvást úgy összességében) és olvasok, begyűrtem két könyvet, és sokkal nyugodtabb lennék, ha nem épp ezen a hétvégén lenne a lefoglat és kifizetett és teljességgel lemondhatatlan athéni út apámmal. De mikor máskor lenne, olyan nagyon elegem van belőle, hogy még elutaznom sem sikerülhet úgy, hogy jókor és jó legyen.

megfázós

Ma reggelre vagy tucatnyian betegedtek meg az irodában, szóval vagy mindannyian elnéztük, hány réteg sálat kéne magunkra tekernünk vasárnap, vagy nekem sem csak attól fáj a torkom. Egyelőre még nem vészes (a nyers gyömbér többet használ, mint a lidokainos Strepsils), és nem is influenza (vagy idén nagyon félrenézték a drágábbik oltást, amit az üzemorvos belénk tolt), de azért voltam már jobban. Persze legalább süt a nap, és az irtózatos szürkeség nem nyom. Holnapra persze meg kell gyógyulnom, mert akarok úszni menni.

És elvben holnap megkapom a rettentően véres, rettentően ponyva Arthur-mondás könyvsorozat harmadik részét, borzalmasan izgulok (hitszegő rómaiak! hullazabáló kelták! kérlelhetetlen sorsszövők! a civilizáció romjai! ... igazából nem tudom, miért tetszik, csupa olyan túlzásból áll össze, amit nem szoktam szeretni) (valamit elemien elkap a helyszínekben, mert azokra emlékszem hátborzongatóan). Azt mondjuk még nem tudom, mikor fogom elolvasni, de majd egyszer valamikor nem alszom két napig.

álmok és vonatok

Szürkületkor ébredtem egy nagyon hosszú, nagyon összetett, és kicsit bosszantó álomból. Volt benne egy kiváló fantasy regény, egy elfuserált családi nyaralás, néhány megmagyarázhatatlanul viselkedő kolléga, és egy rendezőpályaudvarnyi nagyon furcsa francia vonat. Valójában minden elemét értem, még a vonatokat is, csak furcsák voltak: az egyik például úgy nézett ki, mint egy szecessziós pálmaház, a másikban pedig időnként az utasokkal együtt arrébb csúsztak az ülések, hogy aki eddig háttal ült, az menetirányba kerüljön, és aki a folyosónál volt, az ablak mellett lehessen. Ez bizonyos szempontból jól hangzik, más szempontból elég idegesítő, amikor hirtelen egy vadidegen kétévesnek adnád tovább a frissen bontott rumosüveget.

Mondjuk a frissen bontott rumosüveg kedves gesztus volt a tudatalattim részéről.

Az ébrenlét sem sokkal kevésbé összetett vagy bosszantó, bár sikerült lúdtalpbetétet csináltatnom, és kaptam végtelenül cuki mézeskalácsokat a karácsonyi szabadságról frissen visszatért szobatárstól (szivárványsörényű, lila egyszarvú, cukorszívecskével!!!). És találtam az irodában a fiókomban Strepsilst, ami nagyon jó, mert iszonyatosan fáj a torkom, de kicsit bosszantó, hogy mennyire unom már az ízét.

az év új, minden más a régi

A szilveszter jól sikerült, azóta voltam dolgozni és úszásoktatáson. Elsőnek a hátúszás lábtempót* próbáltuk korrigálni, mert az volt a legkevésbé tragikus a már rögzült mozdulataim közül, nem tudom, hogy ebből pontosan mi terhelt a hátam közepére, de most ott van izomlázam (én arra tippeltem, hogy a vádlim fog térdből lebetonozódni). Gondoltam, hogy akkor most lendületből rendszeresen járok majd oktatódni, de a következő óra helyett kapásból a lúdtalpamat fogják méricskélni, miért üti mindig egymást minden.

És most akkor hétvége.
*kevés frusztrálóbb dolog van, mint hátúszásban csak lábtempóval átvergődni a medencén. Fekszem a rohadt vízen, a mennyezeten látom, mennyire nem haladok semerre (kivéve, hogy időnként nekicsapódom a medence szélének) és karmozgás nélkül is sikerül hosszonként kétszer az orromba csapni egy liter vizet.