erdő, könyvek

Szóval mostanában hétvégenként sétálok az erdőben, és van új telefonom meg régi fényképezőgépem, és ennek megfelelően tizenszázcsillió képem az Oroszlánszikláról és téli napsütésről. Vannak részek, amiket minden egyes alkalommal lefényképezek, nehogy elfelejtsem, hogy láttam (mintha amúgy nem naplóznám, melyik nap mit csinálok), pedig leginkább mindig ugyanolyan.

Kifogytam Percy Jacksonból, és bár tudom, hogy van több más Rick Riordan sorozat, az nem ugyanolyan, úgyhogy most nagy sci-fi klasszikust pótlok. Teljesen magamtól felismertem a Canterbury mesék formátumát, és olyan ideges lettem tőle, hogy azóta sem tudom megszeretni a könyvet. Sajnos én vagyok az az ember, aki indulatból és nagyon rühelli a Chaucer ezen gyöngyszemét, bármilyen páratlan is... uhh. Nagyon. Utálom. A hangoskönyvben nehéz, hogy erősen bezavar a saját szókincse és a nevek, és nyilvánvalóan rengeteg oda-vissza utalgatás és kikacsintás van benne, amit csak érzek, nem értek. A tapasztalat amúgy az, hogy a könyv közepére (most a negyedénél lehetek) már sokkal jobban fog menni minden, sok idő felvennem egy új narrátor hangját és egy új író szókincsét, mondatszerkesztését, gondolati ritmusát. Angolul már olyan rég nem éreztem ilyet, hogy szinte el is felejtettem - utoljára talán akkor, amikor hatezer oldalnyi Robert Jordan után elkezdtem Juliet McKennát fordítani, és rádöbbentem, mennyire máshogy kezeli az angolt. De most megint ott vagyok, hogy minden egyes írót szinte nulláról kell megtanulnom, és úgy, hogy csak hallom a szavakat, de nem látom őket leírva, még sokkal nehezebb.

jobb

Úgy egy hét kellett hozzá, hogy ne kelljen folyamatosan fájdalomcsillapíton élnem, és kettő, hogy ne csak hideg és pépes ételeket tudjak enni, most már csak indokolatlanul fáradt vagyok, bár jobban belegondolva, lehet, hogy még ez is indokolt. Olyan nagyon mélyen és olyan nagyon jókat azért nem aludtam.

Két kötet után feladtam a Cixin Liu sorozatot hangoskönyvben (és minden egyéb formátumban is), elkezdtem az Expanse-t, ott már az első könyv kétharmadánál tudtam, hogy kukázni fogom, mert egyfolytában meg akartam ütni a főhőst. Most épp Percy Jacksont hallgatok, ez való nekem: Percy cuki, a világ cuki, egy pillanatig sem érzem azt, hogy "értem én, hogy ez (tudományos) fantasztikum, de attól még hülyeség". Már a, hm, tizenkilencedik francia hangoskönyvem kezdem hallgatni, és nem mondom, hogy egyre többet értek, de egyre több szó van, aminek nagyon csodálkoznék az írásmódján.

Közben iszonyatos drámák vannak az online térben, szeretnék mindenkit megkérni, hogy akinek komoly, diagnosztizált pszichiátriai problémája van, rendszeresen járjon el a kezelőorvosához, hogy jó gyógyszert és jó dózisban szedhessen, és utána szedje is be. Borzalmas élőben látni, ahogy valaki szétveri az összes emberi kapcsolatát, és mindenkit megsebez, aki segíteni próbálna rajta. Még úgy is borzalmas, hogy én sosem voltam közeli viszonyban az illetővel (valószínűleg azért, mert valahol éreztem benne ezt a lehetőséget), így nekem nem kell még egy szoros kapcsolatot is elgyászolnom.