szarkákat számolva

Hétfő reggel vigasztalanul szakadt az eső, és arra gondoltam, hogy fogunk mi így mókusokat nézni a parkban, meg egyáltalán, egyéb okokból kifolyólag épp mi lesz, aztán az egyéb okokat félretettem, és az időjárás is összekapta magát. Amikor elindultam felkutatni a parkot, már sütött a nap, vihettem kézben a kabátom, jó, persze eltévedtem útközben, és végül taxit kellett fognom, de akkor is. Süt a nap! És nem éget! És süt! És szépek a színek! És már itt is vannak a parkban sétálósok! Először azért persze csak kávét ittunk a parkban, mert sosem lehet tudni, például röviden odakoldult mellénk egy idős westie is, és akkor még jobban örültem, mert kutyaaaaa, jobban mondva doggiiiieeeee, igazából azt hiszem, kis fehér jószágok közelében nem tudok civilizáltan viselkedni. Na de aztán a parkot is megnéztük, a döbbenetes fákkal, és akkor már vigyorogtam, mint egy hülye, mert fák!, és döbbenetesek!, és akkor még a mókusokról és a szarkákról nem is volt szó. De az az igazság, hogy nagyon fárasztó dolog órákon át liverpooliakkal beszélgetni, akkor is, ha egész érthető a tájszólásuk, és a végén nekem már a gondolataim is egymásba akadtak. Úgyhogy hazafelé menet levezetésképp lefényképeztem az összes szederbokrot, ami csak az utamba akadt, és néhány kacsát és virágot is, nyilván, mert még nincs elég kacsa és virág fotó a gépemen.

A dolgok elintézéséről kedden mondtam le, inkább begyalogoltam a városba a folyóparton, szép volt, de olyan szél fújt, hogy az embertelen. Később felmásztam a katedrálisba, és meghallgattam az esti istentiszteletet, kórussal, ahogy kell; a legkisebb kölyök ki sem látszott a padból, de ó, mind nagyon szépen énekeltek, mondanám, hogy megihletődtem, de épp annyi történettel vagyok elakadva, hogy már nem használ semmi sem. Szerdán visszamentem a Sefton parkba, megtaláltam a döbbenetes fákat, és most le is fényképeztem őket (beszélgetés közben nem szeretek fényképezni), az egyikre megpróbáltam felmászni, de túl alacsony vagyok. És erősen farnehéz. Azért persze hörcsögmód ugráltam a simára koptatott fatörzs körül vagy tíz percet, mielőtt feladtam volna, szerencse, hogy esett az eső, és nem járt arra rajtam kívül senki más, a teljesítményemmel lehettem volna akár a youtube új sztárja is, a nő, aki fejjel lefelé lóg egy faágról, leesik, aztán toporzékol. Csütörtökön a városba érkezett az egyik török lány, és vele mászkáltunk, ettünk és ittunk és persze szokás szerint nem mérte föl, hogy Liverpoolban kissé hidegebb van, mint Isztambulban, szóval végig fázott.

Pénteken kirándultunk New Brightonba, volt ott feeeeerry across the Meeeeeersey, komolyan végig ezt játszották, amíg átkompoltunk a mocskos folyón, a popturisták kedvéért azért tartottak kis idegenvezetést is, hogy Liverpool jó hely, és az ott a világ legnagyobb téglaépülete. Aztán lesétáltunk a tengerig, és szép volt, és pont naplementére értünk oda, és ahh, naplemente, tenger… sál, sapka, fülvédő, kabát. Később söröztünk, majd visszabuszoztunk a városba, elmentünk valami helyre, a helyen valami koncertre, addigra már azért mind eléggé kész is voltunk. Szombaton nagyon nem volt emberformám, másnapos is voltam, de a borzalmas fejfájásról inkább a nyomorult parti szél tehetett, és hogy nem volt eszem időben felvenni a sapkám. Este azért még összefutottam a török lánnyal, nekik is hasonlóan mozgalmas péntek estéjük volt, így csak egy-egy csésze kamillatea fölött gubbasztottunk, és hamar hazamentünk aludni.

Vasárnapra West Kirby és a Hilbre sziget jutottak, mondjuk nem bántam volna, ha van nálam csizma, de harminchét fokban indultam Pestről, nem vehettem fel, és a kézipoggyászba sem fért volna bele. Sikerült odaérnünk a legnagyobb apályra, és kigyalogoltunk a szigetkékre. A félcipőmbe felülről folyt bele a hideg sár, de aztán az egyik moszatos kőlapon el is taknyoltam, szóval mire felkelt a telihold, én már varacskos disznóvá változtam, De azért szép volt, nagyon, és még fókákat is láttunk. Kis pöttyök voltak egy távoli homokpadon, de nagyon hangosan kiabáltak. A hajnali holdfogyatkozást átaludtam, főleg, mert a lakás tájolásából kifolyólag nem csak a házból, de a lakóparkból is ki kellett volna ballagnom, két alvás közt, pizsamában és rózsaszín, szőrös papucsban (a cipőm a lakás legmelegebb pontján, a sütő előtt száradt, hátha akkor reggel már fel lehet venni).

És aztán már jönni is kellett haza. Pont napnyugtakor leszállni azért jó volt, pláne, mert nagyon látványos alkonyt kínált aznap az égbolt, és utána még a reptérről hazafelé menet sikerült találkoznom Edinburghba emigrált barátnőnkkel is, aki épp akkor volt itthon látogatóban, amikor én országon kívül tartózkodtam. Kedd hajnalban ment is vissza, de hétfő este még épp meg lehetett csinálni, hogy csomagostul leszállok a metróról, és vele is összefutunk, tök jó volt, és kaptam nagyon szép sálat.

Hát így esett, hogy egyik nap elindultam egy esküvőre, és kilenc nappal később a kocsmából értem haza.

elutaztam, visszajöttem

Sűrű és kellemetes izgalmakkal teli napok sorakoznak mögöttem, kezdve Duplavid és Gőzbiciklis esküvőjével. Bár sikerült lecsúsznom az ebédről, este azért pótoltam a jókívánságokat. Minden szép volt és többnyire jó is, bár a Kazimir személyzete olyan szinten leszerepelt, hogy oda többé a lábamat sem teszem be, és utólag is sajnálom, hogy valaha ajánlottam embereknek azt a helyet. Az, hogy a két pultos olyan cefet részeg (és talán egyéb is) volt, hogy már azt sem tudták, kinek mit adnak, és tálcaszám törték a poharat, és már Métely segített nekik legalább nagyjából összesöpörni, hogy járni lehessen, az még hagyján. De hogy a helyzetet azzal próbálták kezelni, hogy büdös parasztnak titulálták a vendégeket, és kvázi kidobtak minket órákkal a megbeszélt időpont előtt, az egy esküvőn nagyon nem fér bele. No mindegy, remélem, azért nem sikerült tönkretenniük a nagy napot, bár a kritikus utolsó tíz percben mindenki elég ideges lett.

Ahogy kiléptünk az ajtón, leszakadt a délután óta ígérkező vihar, amitől meg én lettem nagyon ideges, mert a lagziból mentem a reptérre, és az összes ruhám még csak elázhat, de a laptopnál ez elég kínos lett volna, szóval igen hisztérikusan rohantam mindenki előtt az első még nyitva lévő és fedett helyre. Ott is már csak egy sörre engedtek be minket, de szerencsére addig levonult a vihar első hulláma, amit a barátaim nagyon rendesen megvártak velem, sőt, még az éjszakaihoz is többen elkísértek a szemerkélő esőben (igazából az ő buszuk is abból a megállóból ment). A 950-esen szembesültem vele, hogy befelé még talán be lehet jutni éjszakaival a városba, de kifelé, hát szüljön farfekvéses tarajos sült, aki ezt összerakta, de rögtön egy tucatnyit. Amikor leszálltam egy végtelenül jellegtelen megállóban valahol az Üllői út külső végén, csak azért találtam meg, melyik mellékutcácskában kéne felszállni a 900-asra, mert valaki szintén igen elveszetten bóklászott egy okostelefonnal a kezében, és nála nem döglött be a Google Maps a viharban sem. Ami közben újra kitört. A harmadik égszakadás akkor ért be minket, amikor épp beszálltunk volna a gépbe, kicsit olyan volt, mintha a fapados gépeknek kijelölt karámot géppuskával lőtték volna, és hiába vártunk tíz percet, hogy a java elvonuljon, senki sem jutott szárazon a gépbe.

Ott nagyjából azonnal elaludtam, csak leszállás előtt ébredtem fel, és akkor konstatáltam, hogy ismét sikerült Whitepony utaskísérete alá kerülnöm, megbeszéltük, hogy nagyjából mind a ketten megvagyunk, aztán már landoltunk is Manchester kies városában. Csodás napsütés, az előző napi 37 fokos hőség után döbbenetes hideg, menet közben gyorsan venni kell egy kávét, hogy legyen apróm, ha a buszvezető abban kérné a jegy árát, Ó, van még öt percem, ó, de benn áll már a busz. És hivatalosan tele van. És a következő két óra múlva jön. Ó, de hogy nem minden foglalásra érkezett meg az utas. És pont van még két hely nekem és a spanyol lánynak. Akkor írok is a húgomnak, hogy érkezem. Ööö… ugye az nem komoly, hogy csak a levelezésünkben van meg az angol száma? És hogy wifi csak a feliraton van, a buszon nincs? Ez így kínos lesz. Sms apámnak, minden rendben, kivéve, hogy senki sem vette komolyan, hogy én ezt a buszt elérem, és nem érnének ki elém a buszpályaudvarra (pláne, mert a sofőr siet, és tíz perccel korábban gördülünk be). Taxi. Ekkorra már nagyon beütött az álmosság, csoda, hogy nem egy arra sétáltatott csivavát intettem le.

Ehhez képest azzal a hírrel fogadtak, hogy akkor egy óra múlva épp lesz egy southporti vonat, és megyünk repülőnapra, persze itthon maradhatok aludni is, de hát akkor miből kapok XP-t, és hogy lépek szintet (jó, ők nem ezt mondták, ők rendes emberek, nem mocskos geekek), szóval betoltam egy kávét, és a vonatúton próbáltam pótolni kissé az alváshiányomat. Ronda, felhős időben értünk ki Southportba, épp csak az eső nem esett, de így legalább lehetett nézni a repülőket anélkül, hogy a nap kiégette volna a szemem. Felváltva toltam a sört és a kávét, caplattunk a homokban, néztünk gyerektankokat, eladó tankokat, közben persze repülőket, kivételesen épp egyik sem esett le, és ennek mind nagyon örültünk. Volt ott Spitfire, Hurricane, Mig-Akárhányas, Hawk T2, és a végén egy Typhoon. Volt hangja, nem mondom, és bár a többi gép is nagyon trükközött, volt valami vérfagyasztóan hanyag izgágaság a mozgásában. Jó, előtte a két Hawk megszórta kisebb robbanóeszközökkel a kordon mentén a homokot, na, az durva volt, hogy még olyan messze is élehetett érezni a forróságot, ahol mi álltunk. A hangja kedvéért kicsit lőttek a gépekkel egyidőben (de feltehetően nem egy irányban) légvédelmi eszközökkel, az sem volt megnyugtató, a kattogás még hagyján, de minden egyes lövés a mellkasomban dobolt. Mondjuk lehetőleg soha többé sehol ne legyen háború, és különösen ott nem, ahol én vagyok.

Ezek után még vacsorázni és sörözni is volt erőm, sőt, kis adminisztratív téblábolásra is, valamint közben sikeresen leszerveződött a másnapi program egy része is, és mérhetetlenül elégedetten és mérhetetlenül fáradtan estem végül be az ágyba éjfél körül.

kutyák, kávé, krahács

Valamikor hajnalban arra riadok fel, hogy fázom. Nem kapok levegőt, és alighanem lázas is vagyok, de nem ez zavar igazán, hanem hogy félálomban azt számolgatom, a két takarót hogyan is kéne elrendeznem, alul-felül-alul-felül, hogy működjön az a nyomorult csomó, mert ha az kijön, akkor nyilván minden jó lesz, például nem fogok megfagyni sem. Igen, most volt egy-két olyan macskás rajza, hol túl sokat vacakoltam-építgettem a csomókat, persze már csak azért is megérte, mert gyönyörűen egymásra legózható készleteim vannak, kár, hogy csak egyetlen egy alapmotívumhoz illeszthetőek, de valami újabb építőkockásdira jöttem rá, és ez nekem önmagában is öröm. Úgy tűnik, tényleg nem a rajzolás érdekel, hanem a legózás, saját kockákkal.

Két macskacsomózás között sikerült összefertőződnöm valami rettentő takonnyal, csodálatos, a héten csak ezermillió dolgom lenne és lett volna. Szerencsére csak hétfőn tört ki rajtam, és nem rontotta el a hétvégét, és elmehettem westie-mentő rendezvényre, ahol rengeteg westie volt, és mind nagyon cukik. Voltak másféle kutyák is páran, és ők is mind nagyon cukik voltak. Valamint megtudtam, hogy a California Coffee Company hazai üzleteiben ha fizetéskor azt mondja az ember, hogy „véerhá”, netán „Westie Rescue Hungary”, akkor az összeg 20%-át átutalják a sokszor iszonyatos állapotban lévő kidobott, kóbor, talált westie-k segítésére. Sokan el sem hiszik, hogy ilyen divatos kutyafajtát is kidobnak, pedig igen. Néha olyan nyomorultul elhanyagolva, hogy már nem is lehet segíteni rajtuk. Vagy ha igen, az nem a volt gazdán múlik. Most szombaton például kinn volt egy fiatal kutya, aki egy elhanyagolt gyulladás miatt elveszti az egyik szemét, és találkoztunk egy pár hónapja befogadott kölyökkel, akinek már van szőre, mert amikor megkapták, nem volt. Mind a ketten jöttek és csóválták a farkukat és dugták a fejüket, és imádnivalóan kedvesek voltak. Persze lehetne mondani, hogy miért épp a westie-k, a többi kutyával mi lesz, de akit ez zavar, az gondoljon arra, hogy minden kutya, aki a WRH-hoz kerül, az felszabadít egy helyet a többi állatmenhelyen. Szóval ha legközelebb egy California Coffee Company-ban kávéznátok, fizetéskor mondjátok ezt be, és úgy tudtok segíteni a kutyáknak, hogy az nektek semmibe sem kerül.

A kutyamajális előtt voltam Droidzombi koncertjén, vagy két éve nem láttam már a Szívforgáccsal, de szerintem egyre jobbak. Volt valami egészen furcsa és markáns hangulata az egésznek, a láthatóan más célra készül épületből rockkocsmává átalakított épületnek a külső Bécsi út ipari szakaszán, az iskolai aulára emlékeztető tánctérnek, a szemerkélő esőnek, az út túloldalán a sötétlő temetőfalnak, a városszéli elhagyatottság és az amatőr rockélet jellegzetes és örökegyforma arcainak. Még fanzine-kodós korunkban jártunk ilyen helyekre, ilyen koncertekre, tizen, ööö, tizennyolc éve, mi történt az idővel, te jó ég, bár azért apró változásokat észre lehet venni, például az énekesek többnyire tudnak énekelni, ez a kilencvenes években sajnos még nagyon nem volt igaz.

Másnap aztán kávéval ittam a kólát is westie-gyömöszölés közben, és amikor hazaértem, aludtam is egy órát, mert akor már tudtam, hogy este nekem még a FőzdeFeszten kell helyt ülnöm. Mondjuk az esti hidegre való tekintettel nem húztuk olyan sokáig, mint vártam, de ez szerencsére azzal járt, hogy nem is rúgtunk be olyan rettentően, és a vasárnapi közös írásra meglepően emberi formában mehettem. Mivel ilyenkor többnyire a Kálvin téri CCC-ben találkozunk, rögtön teszteltük is a két bekezdéssel feljebb említett, titkos jelszót. Nagyon termékenyek voltunk, egy regényt ismét nem dobott ki a szerzője, egy novellából pedig három mondatot megírt és csak kettőt húzott ki a gazdája, és még le is rajzoltak minket közben.

Hajnalra aztán kitört rajtam a kórság, később visszatért a hőség, és a hét nagy részét azzal töltöttem, hogy nem tudtam eldönteni, a 37+ fok az a külső vagy a belső hőmérséklet, és most azért szédelgek és szakad rólam a víz, mert megint lázas vagyok, vagy azért, mert időjárás helyett megint forró pára van. Nehezen viselem én ezt. És még közben ügyet is intéztem, Istenem, a világ, az egyetlen hatalmas szörnyűség.

a második fejezet vége

Egy ideje már csak az utolsó két bekezdés hiányzott róla. Mondjuk három hónapja. És igazából végig tudtam, hogy mi lesz az. Csak izé. Teljes tíz szót összerakni, az meghaladta a a nyári képességeimet.
     Szürke hajnal volt még, amikor felébredt, de sokáig csak ült az ágyban, és nagy mogorván meredt maga elé, ahelyett, hogy régi jó szokásának megfelelően azonnal ment volna a kamrába, tette volna fel a teáskannát a tűzre, szedte volna elő a hétfogásos reggeli minden kellékét. De az átforgolódott éjszaka után nem volt étvágya sem: addig ült és nézte az ágy végét, a takaró alól kilógó lába ujját, míg végül délre harangoztak: akkor riadt csak fel, akkor döbbent rá, mennyi időt elbámészkodott a semmibe, mert aznap is hideg és esős idő volt, és az a nyúlós, álmos hajnali szürkeség egészen ellepett mindent.
     A déli harangszóra aztán kipattant az ágyból, megmosakodott, felöltözött, és lesietett a konyhába, hogy még utoljára rendesen megebédeljen. Szokásától eltérően a jó, tejfölös bableves, a sajtos-tejszínes krumplipüré és a sonkába tekerve sült libamáj után még egy kupica ritka itókával is megkínálta magát. Nem szokott napközben inni, nagyon elálmosította, de tisztában volt vele, hogy az ember életében vannak kivételes pillanatok. És amikor megy, és halálra ítéli saját magát, de még az egész városát is, az bizony elég kivételes kéne, hogy legyen.
     Hagyta, hogy végigégesse a torkát a jóféle barackpárlat, aztán töltött magának még egy ujjnyit: a mennyezeten, a következő emeleten, az egész házon át a sárkányra emelte, aztán legurította. Biztos ilyen lehet csatába menni, gondolta, aztán horkant egyet, és elmondta magát mindenféle ostobának, mert nemhogy a háborúhoz nem értett, de még sonkaszeletelő késénél veszedelmesebb fegyvert nem is fogott a kezébe.
     Egy harmadik kupica már nagyon nevetséges lett volna, nem volt hát mit tenni, elindult felfelé a lépcsőn. Felért a padlásra, megállt a szoba közepén, és megköszörülte a torkát. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak hordaná idehaza is a kalapját, mert most nagyon jól esett volna gyürködni egy kicsit kínjában. Várt.
     Csend volt.
     Megint megköszörülte a torkát, és megint várt egy keveset, de megint csak az utcán kergetőző gyerekek visongását, a szél zúgását, a sárkány lassú, egyenletes légzését hallotta.
     – Nos – krákogta aztán a csendbe. – Tehát.
     Megint várt egy kicsit, de a sárkány vagy annyira megijedt az előző esti szidástól, hogy már nyikkanni sem mert, vagy elhitte, hogy tényleg nincs még kész a város, és visszamerült időtlen álmába. Réz kovácsot egy pillanatra hihetetlen megkönnyebbülés töltötte el (bár kissé szégyellte ám, hogy csak hazugság árán tudta megmenteni a várost), aztán arra jutott, hogy egy harmadik próbálkozással még igenis tartozik a becsületnek.
     – Szóval – dörmögte, és erre megint megnyikordult a tető, és a sárkány parázsló szemmel nézett le rá a padlás homályában. A fenének kell nekem ennyire lelkiismeretesnek lennem, morogta magában a kovács, és megköszörülte még egyszer a torkát.
     – Nohát, az a helyzet, hogy hazudtam neked tegnap, mert hát a város igenis készen van, de olyan készen, hogy annál készebb egy város sem lehet – vágta ki aztán az egészet olyan sietve, hogy csoda, hogy az egyik szava nem esett át a másikon. – Olyan, de olyan kész, hogy kész volt már háromszáz éve, épp csak azt az ezredik lépcsőt nem tette le senki sem, nehogy felébredjetek, és követeljétek a jussotokat… gondolom, mert tartottak tőle, hogy a te fajtád sem tisztességesebb az enyémnél, és nem állnátok meg a jussotoknál, a harminckét tucat báránynál és az egy tucat szopós malacnál, de megennétek a gazdáikat is.
     – Nos – dünnyögte kissé szégyenkezve a háztető –, azt hiszem, ebben nem is tévedtek. Volt róla szó. Jobban mondva… másról sem volt szó. Hörgő és Morgó már a másnap reggelt sem akarták kivárni, essünk nekik most azonnal, faljuk fel mindet! Csak azért nem tették, mert szemtől-szembe azért tartottak az emberek kardjától, nyilától, de legfőképp a viharverő varázshatalmától.
     – Kutya legyek, ha értem, miről beszélsz – dörmögte Réz kovács, és megvakarta a füle tövét. – Viharverő? Varázshatalom? És az sem nyugtat meg, hogy ezek szerint ha alkalma nyílik rá, a te fajtád éppolyan becstelen lett volna, mint az enyém.
     A sárkány szipogott egyet, és bűntudatosan sandított le a kovácsra.
     – De én nem értettem velük egyet – szögezte le. – Én és Lapufül és Tüske eldöntöttük, hogy mi aztán ebben nem veszünk részt. Megesszük a magunk reggelijét, mert ami jár, az jár, és amúgy is, bárányok, ki tudna ellenállni egy tucat zsenge báránykának? De aztán elrepülünk, és vissza sem jövünk, amíg… szóval nem is jövünk vissza.
     Réz kovács mogorván ingatta a fejét. Érezte, hogy mindjárt ordítani kezd, de hogy épp kire olyan mérges, a rég halott viharverőre, a háztetőkké dermesztett sárkányokra, erre az egy idétlen kölyökre itt, akinek mégis sikerült felébrednie, vagy saját magára, amiért ezt az egész kínos helyzetet előidézte, azt sehogy sem tudta eldönteni. Mert hát az egyre inkább világos volt számára, hogy az ő háztetője nem csak méretre kisebb a többinél, de beszédre is, viselkedésre is olyan, mint egy megszeppent gyerek. Nem szidhatja össze azért, mert nem szállt volna szembe a Sárkány-porta tetején acsarkodó bestiával, ha egyszer az háromszor akkora volt, mint ő maga, és a pofáját elnézve igen vérszomjas is.
     – És most mihez kezdesz, hogy tudod az igazat? – mordult fel aztán. A sárkány akkorát sóhajtott, hogy kis híján elfújta a házfalat.
     – Nem tudom – nyögte panaszosan. – Igazán… éhes vagyok. Egész nap eszel. És olyan finomakat! És esznek a szomszédaid is. Az orromat csiklandozza a sült malac, a marhapörkölt, a ropogós libacomb, az ismeretlen fűszerek, az édes-mézes nyalánkságok illata… és én háromszáz éve még csak nem is reggeliztem!
     Réz kovács bűntudatosan lehajtotta a fejét, és arra gondolt, ha neki akár csak egy reggelit ki kell hagynia, milyen mogorva lesz, ez a szegény jószág pedig háromszáz éve nem evett egy falatot sem, és mégis épp csak panaszkodik!
     – Hát… végtére is hozhatok neked valami reggeli-féleséget… jobban mondva most már ebédidő van. Tucatnyi birkát ugyan nem ígérhetek, de talán maradt még egy kis bableves, és ha nincs ellenedre a hideg koszt, hozhatok egy kis sonkát friss cipóval, kovászos uborkával.
     A sárkány nagyot nyelt, és félénken lepislogott a kovácsra.
     – És esetleg… olyan mézes kását… olyat tudnál főzni nekem?
     Réz kovács felsóhajtott, és megvakarta a fejét.
     – Persze – dörmögte. – Persze.

itt van, itt van újra

Megjött az ősz, napsütéses, hűvös, elegáns. Tompa és halovány, rózsaszín harisnyákra vágyom, bár nagyjából mindegy, mert a ruha, amihez kéne, nem megy egyik cipőmhöz sem, és bár extrém időjárás esetén képes vagyok egy Burberry ruhához felrángatni egy Decathlon topánkát, ezúttal még látványosabb lenne a kontraszt. Négy napja fáj megállás nélkül a fejem, és kezdek az alapvető mondatszerkezetekkel is kapcsolaton kívül kerülni. A rohadék rémálmaim ma hajnalban végigzongoráztak mindent, amitől félek, ami aggaszt, ami bosszant – és sikerült az egészet még megdobniuk egy kisebb apokalipszissel is, néha nem tudom, mi van a fejemben, és azt még kevésbé, hogy minek.

Pénteken Búvárzenekar házi ivászatán sikerült megkóstolnom a hányásízű gyümölcsös patronnal felvértezett cigarettát, úgy éreztem magam, mint Dumbledore a mindenízű drazsék világában. Illetve ezen kívül még rettenetesen. Menekültek és focihuligánok töltötték be Budapest közterületeit és közbeszédét, hazataxiztunk a csendesen szemerkélő esőben, öregnek éreztem magam és nagyon fásultnak, emberek, akiket ismerek tizensok éve, emberek, akiknek még mindig nincs rólam fogalmuk sem.