mielőtt végleg elbusongok

Tavaly ilyenkor Bécsben fényképezkedtem az első tavaszi napsütéssel, aztán kínaiztunk, majd elmentünk koncertre; ah, de jó volt, ah, de igen jó. Másnapra visszatért a sötét és szürke hideg, meg én is ebbe az eggyel keletibb fővárosba, de tavaly ilyenkor jó volt, kellemes kis kaland, utazni jó, utazni jó.

Idén ehelyett dolgozni fogok, de hát azt is kell.

Meg épp most nincs semmi létfontosságú koncert sem, amiért Bécsig mennék, szóval.

és akkor majd egyszer világgá megyek

Ma ismét neveztem a „ki tud több vizet elhelyezni mások lakásában” versenyre, édes Istenem, miért, miért, miért. Jó, nyilván azért, mert olyan szétszórt vagyok, megállna az eszem, ha tudnám, épp hol van (jó is lenne, ha megállna, akkor könnyebben megtalálnám, nem?) de sajnos azt hiszem, elment.

Közben szomorú Henry Rollins idézeteket olvasok tumblren, próbálom elképzelni, hogy néznek ki a hajrázott könyv egyes szereplői, nem csak önző érdekből, önző érdekből egészen másokat szoktam elképzelni, nyilván. Skunk Anansie-t hallgatok, Skintől egy kicsit továbbra is mindig félek, de a Hedonism-t egyszer úgyis el akarom karaokézni, mert vannak nekem álmaim, és nem csak kötött pályás közlekedési eszközökről.

Egyébként csak két-három extra nap kéne még ebbe a hétbe, és minden sokkal jobb lenne.

a mások problémáinál, satöbbi, engem sem érdekel

Napok óta rémálmaim vannak, csak a szokásos (szeretem, hogy a tudatalattimon kívül a francia tömegközlekedés is jól ötvözi a metrót a vonattal... várjunk csak, nem. NEM szeretem), illetve az a nagyon csodálatos kép, ahogy a 12 év rabszolgaság plakátján állok, dacosan, profilból, szürke tündeköpenybe öltöztetett, kövér kis hobbitlány (a hajam vörösebb és göndörebb a valóságnál, és az orrom piszébb, de amúgy felismerhetően én vagyok), és pontosan tudom, hogy a rút eszme, ami elől épp menekülök, a Határidő.

A rút eszme, ami felé menekülök, a Világ Legrosszabb Ötlete, és már álmomban sem értem, hogy ez egyáltalán hogy merülhetett fel a csökött kis fejemben; aztán felébredek, és arra gondolok nagy büszkén, hogy hah, azért mekkora borzalmas eltolásokat nem vittem én véghez az életemben. Lehet, hogy ostobaságot rétegeztem hülyeségre, de lám, annyival butább is lehettem volna, hogy ahhoz képest már okos vagyok.

Aztán véletlenül a másik oldalamra fordulok, és elkezdek azon gondolkozni, hogy kibírom-e a jövő hétig, vagy felhívjam a fogorvosom vinnyogva, hogy oké, oké, értem én, hogy most normális, ha fáj, de az is belefér, hogy ennyire? Esküszöm, azt hittem, így túl a gyökérkezelésen és a gyökértömésen már csak formaság az egész, most már nem lehet semmi gond, be merem vállalni határidő előtt pár nappal is, ugyan, mi történhet (nem, nem tettem fel a sorsnak ilyen provokatív kérdéseket), hát az történt, hogy nehéz ennyi fájdalomcsillapítóval fordítani.

Téli mese (film)

Mark Helprin világhírű regénye, a Téli mese egyértelműen a megfilmesíthetetlen könyvek közé tartozik. Hosszú, összetett, szövevényes, kanyargós, és ráadásul sokszor jólesően lassú – amit a modern filmipar ritkán engedhet meg magának. Meglepő mód a könyv alapján forgatott film nem katasztrofális, egyszerűen, mert olyan keveset vesz ki a könyvből, hogy sokkal inkább csak egy rövid, pontatlanságában kis bájos illusztráció, mint a könyv feldolgozása.
Cikk az SFmag.hu-n.

960

A lány mosolyogva alszik, a kalapja a kezében, a csuklóján felismerhetően és tagadhatatlanul ajándékkötöző szalag csillog kéken, fémesen.

határidő előtt egy héttel

Valahol hentereg egy csomó félig megírt bejegyzés, de se kedvem, se esélyem nincs befejezni őket. Túl sok minden lebeg, gyorsan változik a kedvem, a ködös napokat jobban szeretem a napsütéseseknél, mert olyankor legalább nem vágyakozom a lehetetlenre, hogy kimenjek sétálni a hegyoldalba (ahol alighanem annyira átázott már a talaj, hogy a vizes korcsolyapálya nem csúszós hozzá képest) (elég volt egyszer sarat vakarni a hajamból is, miután kicsúszott alólam a lágyan rengő sárréteg).

Mióta az egyik kutyás képhez kiszámoltam, hogyan kéne az ötös tükrözéseket megcsinálni, nehéz leküzdenem a késztetést, hogy az összes régi kaleido-mandalának nekimenjek még egyszer, de nem kéne, mert időigényes és minek. Persze azért párat megcsináltam, megint tele a vinyóm képekkel, de hát legalább vannak köztük szépek.


Nemrégiben sikerült eljutnom arra a pontra, amikor már nem csak történetfoszlányok úsznak a fejemben, de kidolgozott és összetett képek, hah, azokat legalább az esélytelenek nyugalmával nézem, ott már az sem kell, hogy nyomasszon, hogy pedig meg tudnám csinálni, vagy inkább meg tudnám próbálni, mert azt sem.

A hét bel- és külpolitikai eseményei, az ukrán helyzet, az egyre csürhésedő magyar társadalom sem fokozzák a jókedvemet, el kéne innen menni, mielőtt elszabadul itt is a pokol, bár itt nagyon másmilyen pokol lesz, alighanem; és el kéne menni akkor is, ha itt nem robbanni fog, csak tovább szivárog és mindent megmérgez ez az iszonyatos, nekikeseredett sötétség. De hová és ott mihez kezdeni, és öregvagyokénmárehhez. Vagy csak kilátástalan. Vagy csak már megint melegfront van, és azért hasad ketté a fejem.

No de megyek is vissza a szóbányába, elég tisztességes adagot kell lecsákányoznom még ma (és holnap és azután és azután), persze ez legalább most jó könyv, és még csak nyomasztónak sem nyomasztó, azt hiszem, több ilyen könyv kellene.

pedig minden okunk megvolt a félelemre (és a rettegésre is)

Megnéztem a Téli Mesét, aludtam rá kettőt (egyet hajnalban, egyet reggel), most el kéne olvasni még egyszer a könyvet, hogy érdemben tudjak nyilatkozni róla, egyelőre az a benyomásom, hogy nem vészes. Annyira meg sem próbáltak a könyvvel magával kezdeni valamit, hogy igazából nem rontották el: kivettek belőle egy szálat az elejéről, megtoldották pár részlettel a végéről, és csináltak belőle egy édes-romantikus urban fantasyt. Azt, amitől a könyv olyan pompás és hatalmas, az egészen túlzó és kavargó részleteket, a Várost, azt érinteni sem próbálták: Hardesty Maratta aranytála, a hóviharban rekedt vonat, a ködfal, a tél New Yorkban, az öbölbéliek... Mind kimaradtak, és jobb ez így. A végeredmény az időnként közbeékelt, rettenetesen cukormázas tanulság-narráció-bölcsességektől eltekintve kellemes, kedves kis urban fantasy, és nem hinném, hogy ennél jobb végkifejletre számítani lehetett

jaj, jaj, jaj

Azt hiszem, teamérgezésem van, nagyon unom már a teát, viszont a forró kóla elég undorító, tapasztalatból mondom. Morcos vagyok épp emberekre is, például és elsősorban saját magamra, viszont mivel valamikor a hét elején határozottan és visszavonhatatlanul eldöntöttem, hogy jó, akkor mostantól nem is teszek úgy, mintha épelméjű lennék, tulajdonképp aaaargh, adjon valaki egy fájdalomcsillapítót. Frontok vannak, rozsdás, szálkás frontok.

Valamint sünök és ööö igazából ennyi.


hasznavehetetlen

Egész nap az vagyok, kettős fronthatás, fogorvos, és miután végre kizsibbadt még a fülem hegye is, az a tompa, egész állkapcson végigbizsergő fájdalom, a vér íze, és a nem túl megnyugtató gondolat, hogy még ezzel a foggal is hátravan pár kör.

Plútó, gólya, pterodactylus, ezek lógtak a lámpáról, azt hiszem, kivételesen a gyerekrendelőbe tereltek.

Csontok

     Amikor esténként visszahajtották őket a közös cellába, senki sem beszélt, csak kábán meredtek maguk elé, de álmukban sokan motyogtak, és innen tudta, hogy másokat is kínoz a gondolat. Mi van, ha már rég meghaltak, és pokolra jutottak? Az, hogy közben hullottak, mint a legyek, mit sem számított, a pokol ahhoz is lehetett kellően ravasz, hogy újabb veszteségek illúzióját fesse meg; persze már rég nem gondolkozott ő sem ilyen hosszú szavakban, hogy illúzió. Veszteség. Pokol. Rég elfoszlottak körülöttük a szavak, az egész csak valami végtelen lidércnyomás volt, hihetetlen, mindent tisztára mosó iszonyat. Kuporogtak lenn a sötétben, az alacsony mennyezetről a nyakukba csöpögött a víz, húst fejtettek le a csontokról, mások pedig végtelen halmokban hordták a legjobb ruhájukba öltöztetett halottakat.
     Eleinte azt hitte, már pusztán a bűztől meg fog tébolyodni, és néha, tiszta pillanataiban kénytelen volt beismerni, hogy ez a szavak és fogalmak nélküli tompaság is az őrület egy formája. Nem mintha bánta volna. Jobb volt üresen bontani a halott anyagot, mint azon gondolkozni, hogy ezt a gyűrűt, ezt a szőke hajkoronát ismeri, tizennyolc éves volt, amikor elvitte a tüdőgyulladás a báli szezonban, a szeme barna, a szája szamócaízű. Volt, akiket még élni hitt, és csak akkor döbbent rá, mennyi ideje a föld alatt sínylődhet, amikor a keze alá kerültek: hiába mállottak már el a vonásaik, felismerte az ikreket is, és épp elég párbajt vívott annak idején, hogy sejtse, mi történhetett. Nem az volt az iszonyatos, hogy halottak mind a ketten, és még csak nem is az, hogy ő fejti ki a csontjaikat, hanem hogy valaha a térdén lovagoltatta őket, a napfény emléke, az egymásra csúszott évek zavarták úgy össze, hogy éjszakákon át álmatlanul meredt fel a semmibe. Nem az idő múlása ütötte meg. Az élet puszta ténye. Idelenn csak halottak voltak, önmagába fordult minden, a szőke lány csontjai összekeveredtek az ikrekével, és hogy melyiküket tisztította meg először a hústól, az enyészettől, arra már ő sem emlékezett.
     Egyre áthatolhatatlanabbá sűrűsödött körülötte a csend, szinte már azt sem hallotta, amikor a közös cellában páran mégis össze-összesúgtak, és nem zökkentette ki a szótlan döbbenetből, ha néhányan komoly áhítattal igét hirdettek. Pedig őt is ez juttatta ide, a nyakas, makacs hit, hogy királyok, császárok előtt fejet hajt, de bálványok előtt sosem! És ha a becsületét meg is törhetik, lelkében nem győzik le sosem. De már erre sem emlékezett. Lélek? Az öntudatlan mozdulatokon túl semmi összefüggő nem maradt, csak a lázbetegekkel értett néha szót, akiket ő ápolt a legtovább és a leggyengédebben, de akik idővel mind a halottak közé csendesedtek. És elvitték őket és sosem látta viszont egyiküket sem, mert ők, rabok, arra azért már nem voltak méltók, hogy holtukban együtt nyugodjanak az itteniekkel. Még azok sem, akik egykor egy valláson voltak velük.
     A hozzám hasonló eretnekek dögét pedig talán csak elégetik, morogta egyszer, és ezt a gondolatot sikerült elég hosszan megtartania ahhoz, hogy elmosolyodjon rajta; mert az ő lelkének nem árthatott a tűz sem, aztán eszébe jutott, hogy ki tudja, mióta él már úgy, mint egy önnön létét sem ismerő állat, és arcát a tenyerébe temetve zokogni kezdett.
     Nem sokkal ezután kapta el őt is a láz, és egy tiszta pillanatban azt is tudta, azért, mert figyelmetlen volt és sietősen tiszteletlen. Egy csontszilánk vágta végig a kezét, kibuggyant az ujján a vér, lustán, vörösen, és először csak nézte, hogy mit keres bármi eleven idelenn. Aztán megértette, mi vár rá: ugyanúgy borzongott meg, ahogy egykor a nagy csaták és gáláns párbajok előtt, csak most még tehetetlenebb volt, hisz hogyan vághatott volna vissza a halott anyagnak, és hogyan rázhatta volna fel a magát, hogy tisztán és szilajon, bűne és erénye tudtában álljon készen, hogy Ura színe elé térjen? Nem emlékezett már a tulajdon nevére sem.
     Mire este visszahajtották őket a cellába, már a láz emésztette, és hallotta, ahogy kétségbeesetten szipogva imádkoznak fölötte, de nem értette, mit mondanak, pedig kapaszkodott a szavakba, kapaszkodott, hátha még utoljára megfejtheti az értelmüket. De elmorzsolódtak, kiperegtek az ujjai közül, és ami suttogni kezdett helyettük a mindenség pereméről, azt inkább nem értette volna, ha megadatik neki a választás.
     Mert beszélni kezdtek hozzá a halottak.
     Ott lüktettek felhasított ujjbegyében, ott keringtek a vérében, láthatatlan, áthatolhatatlan lepelként borultak fölé, és azt suttogták, sikították, lehelték a fülébe, a szívébe, a velejébe, hogy köszönöm, köszönöm, hogy megszabadítottál, hogy a hívságok és a romló hús börtönéből kiengedtél, hogy a hallgatásoddal megnyitottad a mennyeket, hogy a két kezed szótlan munkájával, a tetteid közt feszülő űrrel helyet adtál, teret adtál, hogy hazatérhessek oda, ahol már várnak.
     Dobálta magát és nyöszörgött, de nem tudta lerázni a körülötte suhanó lelkeket, nem tudta nem látni, ahogy az ujjai eloldják test és lélek kötéseit, nem érezni, ahogy mozdulatról mozdulatra kiolvad a csontból, a messzi napfény felé fakul az élet. Az én kárhozatomból üdvözültetek, sírta, és gyűlölte őket, de a keserűség mellett valahol megnyugvás töltötte el, megnyugvás és béke, mert mégsem volt hiába a téboly, az önmagába tekeredő, végtelen iszonyat.
     Aztán egy reggel gyengén, de láztalanul ébredt. A szilánkok képekké rendeződtek, mások szavába visszatért az értelem, és sápadtan, erőtlenül, de visszatért hozzá az élet; és élet volt, még ha tudta is, hogy más, mint amit a láz, amit a börtön előtt élhetett. Esténként ő is odaült a többiekhez, az otthonról beszélgettek, Istenről, és hogy Ő még itt sem hagyta el őket. És komorabban, mégis élesebben fénylett benne a hit, és halkabban, mégis tüzesebben beszélt arról, mi az igazság és mi az élet, mint annak idején az elnyomás ellen lázadozva tette.
     Csak arról nem szólt sosem, amit lázálmában mondtak neki a halottak, akik nem hagyták magára azóta sem; arról nem beszélt, hogy látja a titkos pontokat minden testen, tudja, hol egyesül az élő és az élettelen, és hogy amikor az éjsötét nappalokban a húst fejti le a csontról, már áhítattal, szent tudattal teszi, mert minden mozdulata ima, és minden simítás közelebb emel a mennyhez egy lelket.
     És a halottak nem hagyták magára. Bár nem súgtak már és nem is sikoltottak, szótlan architektúrájukban megmutatták a mindenség titkait. Először azt hitte, csak azt várják tőle, hogy minél hamarabb megszabadítsa őket, és néha elalvás előtt, a közös cella sötétjébe meredve haragudott rájuk, hogy még ezt is kifacsarnák belőle, de aztán kezdte észrevenni, hogy mást üzennek, nem hálátlanok. És mikor már kitapasztalta a holt testek titkait, más börtönökről kezdtek mesélni neki, más utakat, más illesztéseket mutattak meg, és már nem a harag nem hagyta aludni, és nem is a széttörve botorkáló értelem, hanem a remény.
     Amikor reggelente munkába hajtották őket, amikor este visszaterelték a cellákba, már nem hajtotta le a fejét, hanem tágra nyílt szemmel, csodálkozó gyermekként leste, a keresztfolyosók és ajtók rendszerében mi igaz, és mi nem; mi tükrözi a világ tökéletes felépítését, és mi nem. Lassan sikerült megérteni az örökké sötét, földalatti szörnyeteg testét, látnia a kötéseket, és az álmaiba visszatért a napfény, és a saját neve mellett újra otthonosan csengett a feleségéé is, a gyermekeié.
     Az éjszaka közepén riadt fel arra, hogy a levegőnek hirtelen tavasz-íze lett, és nem gondolkozott, csak felkelt. Értett a jelekből, ha értelmezni nem is tudta őket, és félig mintha álmodott volna még, amikor felkeltette a bajtársait, Csendre intette őket, és megindult velük a végtelen folyosók vaksötétjében.
     Volt, aki nem akarta követni, volt, aki nem merte. Páran azt morogták a fejüket összedugva, még ha nincs remény kijutniuk, akkor sem maradhatnak tovább; hogy eltévedni, éhen halni, egy őrjáratba botlani, fegyver által veszni is jobb, mint benn maradni a ketrecben. De a legtöbben úgy néztek rá, ragyogó arccal, mintha Dánielt látnák, akit a tüzes kemencében is megvédett az angyal, mert több volt bennük a hit, vagy csak hetykébb, csak kevélyebb, és nem kételkedtek benne, hogy az Úr most is megvédi az övéit.
     Végtelennek tűnő időn át vándoroltak a sötétben, mintha évek lettek volna, mintha életek, vagy éppúgy csak egy röpke pillanat, akár a fogság maga. Mintha bejárták volna a poklok minden bugyrát, és áttévedtek volna a mesék koboldjainak kőből faragott, ragyogó mennyébe is – vagy csak a tökéletes sötét ellen lázadozó elméjük festett eléjük csodás képeket. Nem voltak sem fáradtak, sem éhesek, amikor az alagút végén tompa derengést vettek észre, és lassan felvonszolták magukat a szűk járaton.
     A nyers kőfalak összehúzódtak, a legsoványabb férfi is csak oldalvást préselhette át magát közöttük, és ahogy ott állt, a hátát az egyik sziklának vetve, a homlokát a másiknak támasztva, nem bírta visszatartani a könnyeit. A levegő megrészegítette, illatokat érzett, színeket, neveket, és alig mert tovább csusszanni, mert nem tudta, elviseli-e, ha újra láthatja a végtelen eget.
     Hajnalodott. Pár csillag még pislákolt az égen, a fényt nem találta volna vakítónak más, csak a föld mélyéből tétován előbotorkáló rabok. Keskeny sziklaperemen álltak, alattuk harsogva zúgott egy patak. A hegygerincen túl, a komor fenyőfák mögött felszikrázott valami: Babilon, morogta valaki, mert az istentelen pompa és pöffeszkedés székhelye, sanyarú rabságuk színe mi más lett volna számára, mint Babilon, és a város aranysüveges templomtornyai, márványkupolás palotái felé köpött. Ninive, mondta a másik. Ninive. De lesújt majd erre is az Úr haragja!
     Ő nem szólt egy szót sem, csak a túlparton sötétlő, fákat nézte, hallgatta a mélyben zubogó vizet, és úgy dőlt bele hanyatt, mintha pehelydunyha lenne. Keletre sodor majd, gondolta zuhanás közben. A kelő Nap felé. Beletorkollik a folyamba, fordul egyet, délre… a győztes délre tart… és amikor legmagasabban áll majd a Nap, felcsillan a víz mentén a régi ház, és a kertből lehömpölyög a rózsák illata.
     A víz kimosta az utolsó csomót. Elindulhatott haza.


2013.

további család

Anyai nagyapám ma lenne nyolcvannyolc éves. Már több, mint három éve nincs velünk. Mindig azt mondogatta, hogy neki ez is ajándék, hogy amikor ő gyerek volt, a férfiak feléjük meghaltak hatvanéves koruk körül, és a nők eléldegéltek nyolcvanig; az utolsó két évtized minden nehézséggel és betegséggel együtt ajándék volt, és ajándék, hogy együtt tölthette a feleségével, akit hatvan év után is rendületlenül szeretett.

Anyai nagyanyámat kivéve nagyon kevés képem van a nagyszüleimről, és még róla is csak egy-két képem van lánykorából. Nagyapám ugyan nagyon szeretett fényképezni, de ennek a szenvedélyének csak később kezdett hódolni, és a legtöbb kép már a családot ábrázolja: nagymamámat három, négy, öt egyre nagyobb gyerekkel.

Tizennégy-tizennégy évvel idősebb apai nagyszüleim kapcsán még rosszabb a helyzet, bár tudom, hogy apámnak van még jó néhány képe róluk, csak mindig elfelejtem elkérni. Apai nagyapámról lenne hát érettségiző korú képem (kicsiben kinyomtatva van is; döbbenetesen hasonlít öcsémre), de végül nem azt használtam fel a rajzhoz. Esetleg majd egyszer máskor. Ő idén májusban lenne százkettő, és már húsz éve nincs köztünk, csak az emlékeinkben és az álmainkban. Furcsa, hogy a rajzon idősebbnek tűnik, mint az eredeti fényképen: önkéntelenül is húztam arrafelé, amilyennek megismertem (és mert hát azért vannak még átviteli nehézségek az elképzeléseim és a valóság között).


A rajz alapjául szolgáló fénykép mindkét esetben harminc-negyven éves korukban készült, ellentétben a család hölgyeit ábrázoló képekkel, azokon csupa 18-22 éves fruska látható. Saját magamról is az érettségi tablóra készült képet vettem elő, a későharmincas verzió úgyis ott van az előző négy családi rajz mellett.

Amúgy meg vaddisznókra kötök mostanában csomót, de a vizslákat valahogy érdekesebben lehetett összemadzagolni.