És a személyes identitásom szintjén a legförtelmesebb: a magyar református egyház püspöknek választotta azt a Balog Zoltánt, Orbán Viktor lelki vezetőjét, akinél aljasabb, cinikusabb, képmutatóbb szarkupacot még ez az legalja férgekben bővölködő rendszer sem termelt ki. Persze, nem ez az első jele annak, hogy a magyar református egyház kulcsembereinek bizony úgy általában a jó kurva anyját, de Hegedűs Lóránték legalább deklaráltan vállalhatatlan nácik voltak, nem szervilis, sunyi kis gecik. Mindeddig úgy éreztem, többet számít, hogy reformátusnak születtem, annak neveltek, mind a négy nagyszülőm egész életében a református egyházat szolgálta, és mind a négyen derék emberek voltak, akiket nem csak szerettem, de becsültem is. De ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az az egyház, amelyik befekszik ennek a senkinek, aki röhögve köp minden keresztyén erényre, az nem az én egyházam. Idáig tartott az a fázis, hogy "nagyon nem tetszik, amit a felekezetem pozícióban lévő képviselői csinálnak, de látom a jó reformátusokat is", és most jött el az, hogy nem, én a továbbiakban nem tartom magam reformátusnak, ezekkel én nem viselek egy címkét még a nagyszüleim emlékéért sem.
És ha nem lennék eléggé elkenődve, Lee Kerslake után alig másfél hónappal meghalt Ken Hensley is. Most rengeteg Uriah Heepet hallgatok és mindig eszembe jut, amikor tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk, aztán meg húsz-huszonegy is, és mindenfelé vonatoztunk az esőben és sátoroztunk a hidegben, és meséltem, rengeteget meséltem, és a kis fülhallgató-elosztóval ketten hallgattunk egy walkmant, és mennyi minden szép és jó volt abban. Néha hiányzok az a későkamasz, korafelnőtt lány, aki voltam, és azt kívánom, bár több dologban és több szerencséje lett volna.
