nem szeretem a híreket

Erőst elnyűtt vagyok, hogy lesz így NaNoWriMo, azaz már van, csak hogy lesz így meg? Idén annyira szeretném megcsinálni, tényleg, de egyelőre nem állok túl ígéretesen. Pedig igazán nem tudom, mi viszi el az időmet, na jó, rendben, kedd este óta az ún. doomscrolling meg az általános gyomorideg és a tajtékzó harag erőből, időből is ijesztően sokat felemészt. Amerikai választások? Lehetett sejteni, hogy ez lesz, de mégis nehéz kivárni, hogy pontosan mikor és merre dől el. Idehaza egyik bejelentés a másik után, hogy a magyar állam az orosz és a kínai oltást akarja behozni? A kurva anyjukat, én erősen oltáspárti vagyok, de arról is van fogalmam, az oroszok hogy állnak úgy általában bármihez, és még a koronavírust is inkább bevállalnám, ott legalább már lehet tudni, nagyjából mi a lefutása, és hogyan hal bele az ember.

És a személyes identitásom szintjén a legförtelmesebb: a magyar református egyház püspöknek választotta azt a Balog Zoltánt, Orbán Viktor lelki vezetőjét, akinél aljasabb, cinikusabb, képmutatóbb szarkupacot még ez az legalja férgekben bővölködő rendszer sem termelt ki. Persze, nem ez az első jele annak, hogy a magyar református egyház kulcsembereinek bizony úgy általában a jó kurva anyját, de Hegedűs Lóránték legalább deklaráltan vállalhatatlan nácik voltak, nem szervilis, sunyi kis gecik. Mindeddig úgy éreztem, többet számít, hogy reformátusnak születtem, annak neveltek, mind a négy nagyszülőm egész életében a református egyházat szolgálta, és mind a négyen derék emberek voltak, akiket nem csak szerettem, de becsültem is. De ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az az egyház, amelyik befekszik ennek a senkinek, aki röhögve köp minden keresztyén erényre, az nem az én egyházam. Idáig tartott az a fázis, hogy "nagyon nem tetszik, amit a felekezetem pozícióban lévő képviselői csinálnak, de látom a jó reformátusokat is", és most jött el az, hogy nem, én a továbbiakban nem tartom magam reformátusnak, ezekkel én nem viselek egy címkét még a nagyszüleim emlékéért sem.

És ha nem lennék eléggé elkenődve, Lee Kerslake után alig másfél hónappal meghalt Ken Hensley is. Most rengeteg Uriah Heepet hallgatok és mindig eszembe jut, amikor tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk, aztán meg húsz-huszonegy is, és mindenfelé vonatoztunk az esőben és sátoroztunk a hidegben, és meséltem, rengeteget meséltem, és a kis fülhallgató-elosztóval ketten hallgattunk egy walkmant, és mennyi minden szép és jó volt abban. Néha hiányzok az a későkamasz, korafelnőtt lány, aki voltam, és azt kívánom, bár több dologban és több szerencséje lett volna.