Az irodában megint hűtés van fűtés helyett, pedig még nincs itt a nyár. Igaz, az időjárás sem döntötte még el, hogy akkor épp milyen évszak van most, kicsit elegem is van már a frontokból, de ez mostanra már igazán csak a szokásos.
Erre most véletlenül arcon dobtam magam egy gumikacsával. Izgalmas az életem.
Újra kéne húznom a körömlakkomat (lemosni időigényesebb) és innom egy kávét. Aztán megírni ötven tesztesetet, mert tudok élni! Nem, igazából tényleg tudok élni, például egészen hatékonyan veszek levegőt és csak néha próbálom olyankor, amikor épp víz alatt van a fejem (jó, hát még nem tudom összehangolni ezt a kartempó-lábtempó-levegő kombót, de már dolgozom rajta).
Természetesen rettegek a koronavírus miatt, ne is beszéljünk róla, mindig mindentől rettegek, és akkor jön egy ilyen. A helyettesítő körzeti orvos pedig majd megint hosszasan leszid, hogy mi az, hogy szorongok, ha nem bírom, minek szorongok, ha nem tetszik, akkor ne szorongjak; kibírnék pár hónapot, amikor épp nincs nyakunkon a világvége, de azt hiszem, ahhoz rosszkor születtem, mind rosszkor születtünk.
Újabb masterclasst hallgattam végig (még nem döntöttem el, zavar-e, hogy nem vagyok hajlandó öt percnél többet tölteni sminkeléssel), és már tudom azt mondani portugálul, hogy a szállodám nem nagyon jó, de az étterem abszolút fantasztikus. Sajnos mindössze négy főnevet ismerek (szálloda, étterem, csirke és pizza) és öt melléknevet (jó, rossz, finom, fantasztikus, rettenetes), szóval igazán összetett társalgásra még nem lennék képes, de legalább a csirkét bármikor meg tudom dicsérni. Muito bom! É delicioso!
Ma pizzát akarok vacsorázni és ettől senki nem tántoríthat el.
