dolgok, amiket nem várok, és dolgok, amiket igen

Általában, ha szabadságon vagyok, az első három-négy napban alszom napi tíz-tizennégy órát, és utána nagyjából egyenesbe kerülök. No, most voltam egy hétig szabadságon, még szombaton is tíz és fél órát aludtam, csodálatos lesz hétfőn újra munkába állni - ráadásul úgy, hogy valami windows átállás miatt mindenkinek be kell mennie az irodába (legalább két órával korábban kell kelnem) a nap első felében nem csak böngészőből megy majd minden email és chat, és kicsit félek tőle, hogy nekem le is fogják cserélni a laptopomat, amint meglátják (már a koronavírus előtt is szó volt róla, hogy ideje lenne egy új laptop, és azúta húzom, mert a programok felét nekem kéne újratelepítenem és beállítanom rajta, és neeeeeem, úristen, adatbázisokat beállítani, rémálmaimban sem). De az is lehet, hogy ahhoz túl elfoglaltak leszenk, abban reménykedem, hogy ahhoz túl elfoglaltak lesznek.

Előfizettem Amazon Prime-ra, mert elkezdték végre az Idő Kereke sorozatot, és egyelőre imádom, hát csodálatos, meg akarom nézni minden részét még sokszor. Azt nem tudom, milyen lehet úgy nézni, hogy valaki semmit sem tud a világról, de neken nagyon tetszik, ahogy rögtön az elejétől kis apróságokban beleszőnek olyan elemeket is, amik később lesznek fontosak, és jó, hát a szereplők kétharmadát nem így képzeltem el, de ezen hajlandó vagyok túllépni. Még nem tudom, hogy fogom pénteken beiktatni a következő részt a céges karácsonyi buli elé (ha addig nem rendelnek el kijárási tilalmat és statáriumot az omikron miatt), de muszáj lesz! Alig várom.

ez az évtized egyelőre nem az igazi

A dolgokról nem szoktam beszélni, ez már csak így van, a dolgokról való beszélés nagy veszélye, hogy aztán jön valami, és úgy átértelmezi őket, hogy később a puszta gondolat is felér már egy elevenen megnyúzatással, de persze mivel beszéltem róluk, emberek rákérdeznek.

Ez most különösen nem jó időszak, még ami a legjobb benne, az is olyan szomorkásan jó, leadtam az utolsó könyvet, amit jelen szándékom szerint valaha le fogok fordítani (aztán ki tudja, mit lesz ebből a nagy szándékból), lezárult egy közel húszéves szakasz az életemben - és persze az is fáj, hogy le kell adnom egy címkét, amivel azért lehetett villogni emberek előtt, én regényeket fordítok, hát, mostantól remélhetőleg nem. Igazából novellát sem szeretnék. Legfeljebb, nagyon legfeljebb versbetéteket.

Megkaptam a harmadik oltást, a hét elején mindent erre fogtam, de igazából még most is fáj (és most már viszket is!), azt viszont nem tudom eldönteni, hogy a folyamatos fejfájás és a teljes kimerültség mennyiben az oltás hibája, és mennyiben a, hát hogy is mondjam, a teljes kimerültségé.

Hiányoznak emberek, akikkel nem vagyok olyan viszonyban, hogy csak úgy találkozzunk, meg olyanok is, akikkel ugyan kellően közeli már ilyesmihez a kapcsolat, de nem elérhetőek. Még augusztusban ígértem egy nagyobb rajzot valakinek, és most már azért is nagyon utálom magam, hogy az sincs kész, meg kéne jegyeznem már végre, hogy semmit, de még egy átküldendő linket sem akarok soha megígérni senkinek. 

ez a kedd egy hétfő

A mai nap úgy kezdődött, hogy felnéztem a nagy hibiszkuszra (szegény nagyon beteg, megtámadták a liszteske névre hallgató molytetvek, zseniális, egy tetű, ami repül, nehogy el lehessen különíteni a beteg növényeket az egészségesektől; és hiába mosom le 2-3 naponta a leveleit, amíg nem hat a pénteken szerzett rovarölő táprúd, nem sok mindent tehetek - ennek ellenére virágzik, mert november van, és ilyenkor azt kell), és hangosan azt mondtam neki, hogy "nagyon szép vagy, de én sajnos ma nem virágzom". Később hosszan kerestem a fél banánt, amit tegnap este letettem az asztalomra, és tuti, nem ettem meg, de akkor hol van? Még a szemetesben is megszámoltam a banánhéjakat, hogy megettem-e, csak nem emlékszem rá, de nem. Aztán kiderült, hogy nyitottam neki egy új szemeteszacskót, szerintem ez mindent elmond arról, milyen összeszedett vagyok mostanában.

több fényt

Másfél napja állítottuk át az órát, és már depressziós vagyok. Jó, lehet, hogy ennek nem csak az óraállításhoz van köze, de amikor ma délután ötkor rám sötétedett, még annál is jobban elkeseredtem, mint amikor eszembe jutott, hogy holnap munkanap.

Nem azt akarom, hogy nyár legyen, csak ne legyen mindig vagy munka, vagy sötét, vagy a kettő együtt.