Nem olyan régen, egy teljesen oda nem illő nap teljesen oda nem illő pillanatában belém hasított a felismerés, hogy nem emlékszem a legutóbbi reménytelen rajongásom tárgyának a hangjára. Teljesen elkeseredtem, mert már hideg lápon bolyongó, romantikus hősnőnek sem lennék jó, aki a szél susogásában is csak az Ideál édes szavát hallja jó (oké, van az a +2 évszázad és -1 tüdőbaj is, ami elválaszt a keatsi idilltől, hogy egyéb paramétereket ne feszegessünk). Aztán egy hétre rá álmodtam a hangjával, hallottam, hogy beszélget valakivel, és jönnek felém... és álombeli, bátor énem, aki amúgy sárkányokat szokott legyőzni és időtlen nomád birodalmak urait tanítja meg a helyes teregetésre*, ezen a ponton bebújt egy szekrény mögé. Én csak a hangját akartam hallani! De pizsamában vagyok és nem fésülködtem! Három hónapja**! Legalább!
Ezen a ponton felébredtem, és megbeszéltem magammal, hogy ez hülyeség, a saját szekrényeim mögé nem férek be, idegen szekrényeket pedig csak felöltözve és (a lehetőségekhez képest) jólfésülten látogatok. Azóta azt hiszem, emlékszem a hangjára, vagy legalábbis nem aggaszt, hogy nem, és egyébként is, butaság reménytelenül rajongani. Reménytelin rajongani pedig nem szeretek, csupa rossz tapasztalatom van vele, szóval maradjunk a helyes teregetésnél, annak legalább van értelme
*nem tudom, miért, nem én választottam a tudatalattimat.
**valójában azért minden reggel megfésülködöm. És átöltözöm a nappali pizsamámba, szóval a nagy riadtság egy része sajnos stimmelt.
