holnap télikabátban jövök

Az új iroda (ezúttal már a végleges) egy lehangoló labirintus, és rossz a fűtés, mert nyilván mikor költöznénk, ha nem akkor, amikor tizenhárom fok van. Az ablakunk az épület félkész szárnyára és a mély betongödörre néz, és egész nap fúrnak. Az egész napos üléstől sokkal jobban fáj a műtét környéke, mint az elmúlt másfél hétben bármikor.

Annyira, annyira, annyira nagyon elegem van ebből az évből.

húsvét

Krisztus feltámadott, ezt különösen nehéz megfogni most, hogy a húsvéti időszak a gyászé – a közelebbivel, nagymamám elvesztésével volt időnk úgy-ahogy megbékélni, a távolabbi sokkal érthetetlenebb és nyersebb. Meghalt az egyik kollégánk, hatalmas szívű, életvidám, csupa szeretet fiú, akit bármikor meg lehetett ölelni, aki mindig mosolygott, mindig tréfált, mindig segített. Február végén belázasodott, valami fertőzés, nem tudni, áprilisig bírta a szervezete. Nem volt még harmincnégy éves. Hihetetlen. Olyan feltétlen kedvesség és öröm veszett el vele, nem tudom, lesz-e erőnk néha helyette is megölelgetni egymást.

Pedig lehet, hogy pont ilyenkor kéne tiszta szívből átélni a feltámadás csodáját, még ha nekünk nem is jár harmadnap. A baj az, hogy nem állok most túl jól hit dolgában. Mondhatnám, hogy megingott az a kevés is, ami volt, de az nem igaz, ahhoz kellett volna valami markánsan megrázó esemény. Azt hiszem, inkább csak... elkopott. Nem segít, hogy nem nagyon ismerek olyan vallásos embert, akiben ne lenne valami mélyen taszító – egy részük képmutató és álszent, bármikor felmenti saját magát a tulajdon bűnei alól, egy részük pedig gyűlölettől fortyogó fanatikus, akinek ahhoz, hogy jóünak érezhesse magát, mindenképp pokoli sötétséget kell hazudnia másokba. Persze ilyen emberek nem csak a vallásos emberek között vannak, mind ilyenek vagyunk, csak nem mind teszünk úgy, mintha épp ettől lennénk különbek. Ugyanakkor azt hiszem, nekem sosem hitem volt, mint inkább meggyőződésem – kamaszként még rettenetesen vergődtem a hitért, fél Ady köteteket tudtam betéve, mert kifejezték azt a rettenetes érzelmi elhagyatottságot, hogy nem bízhatok a világban, sem Istenben. Aztán egy ponton ez valami csendes felismerésbe olvadt, hogy az nem is más dolga, hogy én bízzak. A gond csak az, hogy minden, amit az emberi tudatról, énről, lélekről gondolok és tudni vélek, arra utal, hogy nem marad megbelőle semmi; és még ha valahol ezt el is tudom fogadni, a saját személyem szintjén rettenetesen lázadok ellene. Ebből a szempontból érdekes volt az altatás előtti pár pillanat is, amikor arra gondoltam, ha valamiért mégse ébrednék föl (bár az altatóorvos megnyugtatott, hogy erre ma már olyan kicsi az esély, hogy gondolni sem érdemes rá), akkor azt sem fogom tudni, hogy vége, csak... csak nem lesz tovább. Nem vagyok teljesen elégedett azzal, hogy akkor és ott miket választottam zárógondolatnak, bár persze nincs sok ilyesmiért szigorúnak lennem magammal (de a gondolataimért amúgy is sokkal szigorúbb szoktam lenni magammal, mint bármi másért). Annak viszont örültem, amikor felébredtem, és kicsit fáradt voltam és szomorú, de összességében nem tört ketté a világ abban a rövid időben, amit a műtőben töltöttem.

itthon

Túl vagyok rajta, itthon lábadozom, elég vacak, de remélhetőleg ez még belefér. Azért legyen már jobb.

(sikít)

Szóval holnap műtét, most kezdek pánikolni, miért kezdek pánikolni, elegem van, de komolyan és mindenből. Leginkább saját magamból. Mi a fenének pánikolok, attól nem lesz semmi jobb, rosszabb viszont... nyilván már most rögtön minden rosszabb tőle.

Amúgy pedig: nagyon szeretem azt a halványzöldet, amilyenek most épp a fák; tegnap felpróbáltam egy ruhát, ami majdnem jól állt; a barátaim egészen hihetetlenül kedvesek, viccesek és érdekesek; vettem két doboz Strepsilst, végtelen kefírt és kétszersültet, már csak a banán hiányzik; valahonnan szereznem kéne egy szkennert, mert feltorlódtak a kész rajzok.

nyuszi

Ez a valóság, emlékeztetem magam, ez a valóságnak az a része, amire a könyvek és a filmek felkészítenek, ha szerencsés huszonegyedik századiként magadtól nem lenne meg a tapasztalatod, mit csinálj, amikor búcsúzni kell... amikor van lehetőség búcsúzni, és mit mondhatsz? Semmit, igazából semmit. Bosszantó lény az ember, olyan könnyű fájdalmat okozni egy meggondolatlan szóval is, és aztán olyan teljes képtelenség akár csak tompítani a félelmet pusztán szavakkal. Nincs lezárás a búcsúban sem, nincs vége, az ember szíve nem érti azt a szót, hogy vége, nincsenek befejezett pillanatok, csak eltépett szálak, a mozdulat, amit csak akkor érthetsz integetésnek, ha tudod, mi az, a megfakult képek, amiknek többé senki sem tudja már a színét.

Mostantól senkinek sem vagyok az unokája.