Szóval elkezdtem online betanítani az új lányt a hányinger-agyvérzés-őskáosz mobilos projektre. Összesen heti négy órát kaptam a projekt betanításra, négy órát az általános tesztelői feladatokra, ez nyilván nem elég. A fülemet már feltörte a headset, és rég éreztem ilyen őszinte ordítva bőghetnéket a munkanap puszta gondolatára is. És ez még azelőtt volt, hogy a fő projekten szóltak, hogy azért vegyem figyelembe, hogy ők azért harminckét órában számítanának a munkámra, szóval azzal hogy állok? Lassan letelik a sprint fele, és elég látványos, hogy nem zárom le egyik feladatot a másik után.
És én előre megmondtam, hogy ez nem lesz elég, előre megmondtam azt is, hogy a projekt betanítás oké, mert nincs más, aki megcsinálná, de az általános betanítást nem szeretném csinálni. Persze lófaszt sem érdekelt senkit sem.
Szóval most az ingerültségig fáradt vagyok, hétvégén mindenképp dolgoznom kell, mert a mai bő öt óra betanítás után nincs már agyam a másik projekten teszteseteket írni (ami amúgy sem a kedvenc feladatom), és persze a káoszprojekten megy az érzelmi zsarolás, hogy de ugye hétfőn lesz időnk végigtesztelni az ügyfélnek átküldendő változatot? Ugye nem teszem meg, hogy teszteletlenül kell kiküldeni? Biztos belefér, nem? És nem hiszik el, nem értik meg, hogy nem. Pedig nem fog. Egyáltalán nem.
Ráadásul amúgy sem vagyok egy mentor alkat, nem véletlenül nem mentem tanárnak, engem ez stresszel, frusztrál, világjárvány van, ócska minőségű, ingyenes szoftveren keresztül tudom csak megosztani a mobil kijelzőjét, miközben a telefon egyfolytában lecsatlakozik a VPN-ről (mert csak) és egyszerre öten írnak nekem hat témában nagyon fontos kérdéseket a cseten, valakivel pedig mindig hívásban vagyok.
Már berúgni sincs kedvem.
