év vége vége vége vége

Az utolsó munkanapokat eléggé négykézláb-félholtan töltöm, a szellemi teljesítményemet még egy aranyhal is szégyellené jelen pillanatban, Aludni Akarok És Egyáltalán Már.

Annyi minden van amúgy, amiről érdemes-érdekes lenne írni, például, amikor facebookon elpanaszoltam egyik nap lelkem bánatát, mire az ismerőseim először csak limerickeket kezdtek írni a helyzetről, aztán a végén már megversesítették a történetet Poe-tól e e cummings-ig mindenféle költők stílusában. Az valami csodálatos volt, még a kiinduló nyomor élét is bearanyozta (de szép képzavar!!!). És voltunk városnézőben a kínai piacon, az is jó volt, és utána spekulatív szerzőkkel sörözni, az is. A nano-záró találkozó is okés lett, bár előtte páran olyan agyatlan online hisztit toltak, hogy azt hiszem, sikerült szétrázniuk a társaságot, amiért kár.

Amúgy meg fáj a derekam, úgy megrándítottam a nyakam, hogy a szemem is fáj (ezt hogy lehet? ...komolyan, hogy lehet?), rémálmaim vannak, és nem tudom, mit vegyek fel a céges karácsonyi partira. Elmennék megnézni az aktuális Robin Hood filmet, de félek, hogy olyan lesz, mint a tavalyi Arthur király, és bár sok mindent elnézek a hangos látványfilmeknek, nem biztos, hogy képes lennék érzelmileg kezelni azt a szintű selejtet.

Alexia Casale: The Bone Dragon

Van, amit nem gyógyít be az idő sem; Evie mindig is tudta, hogy a bordája nem forrt össze rendesen. Mégis évek óta él már Amy-vel és Paullal, mire meg meri említeni, hogy néha fáj a mellkasa, és őt magát is meglepi, hogy örökbefogadó szülei nem hessegetik el a bejelentést, hanem azonnal orvoshoz viszik, és a lehető leghamarabb ki is műttetik a letört csontdarabot.
Cikk az SFmag.hu-n.

áááááááááááááááááááááááááááááááá!*


Lélekben egy kiscsoportos óvodás teljes önfeledtségével sikítozom!!!!!!! De csak lélekben, mert különben elég hülyén néznének rám az emberek. Vagy ki tudja. Lehet, hogy csatlakoznának, és az ám az ijesztő gondolat!
*persze teljesen kizárt, hogy azonnal-de-amint-lehet nekiessek, mert azt sem tudjuk, mikor jelenik meg, és mert teljesen kizárt, hogy csak ezért vegyek egy új gépet. Mármint. Elvben a szép piros laptopot sem csak az Inquisition miatt vettem, az más kérdés, hogy eddig talán másfél órát használtam bármi másra?

jól van már

Soha többé olyat sem írok, hogy minden oké, hát tíz percre rá barom mód elkezdett fájni a derekam. Pfff. Komolyan már, elegem van.

végtelen sokadik poszt, nem túl érdekes ez sem

Ma tisztára olyan volt, mintha eredményesen dolgoztam volna, és rengeteget, és néha már szinte kompetensen? De azért még nem érzem az új projektet, az az igazság. Az eggyel régebbi projekt épp alszik, és tulajdonképp nem is tudom, hogy rajta vagyok-e még, írtam a project managernek, hogy ő mit tud a dologról, de múlt péntek óta nem válaszolt, argh, rá kéne írnom megint, de ez olyan kínos, nem? Mármint nekik kéne szólniuk az ilyesmiről, de az elmúlt pár hónapban ezeket a projektváltásokat annyira furcsán menedzselik, hogy én már nem is tudom. Másfél hét, és szabadság, és akkor legalább nem kell majd ilyen hülyeségeken gondolkoznom.

Most épp nem rossz minden, azaz válság válság hátán mindenféle társas közegben, a családtól a wrimókig, de valahogy most épp a felszínen tud tartani az evés-alvás-nevetés állai öröme. Nanowrimót természetesen buktam, de ezt tudtam előre, nem zavar jobban, mint a többi, józanul felmért hiányosságom (nem tudok buszon olvasni, vékony szálú a hajam, a popzenét leszámítva mindenben ódivatú és kispolgári az ízlésem). December végén több időm lesz majd erre is, meg az inktoberből kimaradt rajzokra is - bár ott csak pótolni fogok, az teljesen irreális, hogy akár szabadságon teljesítsem az eredeti tervet. Huh, be kéne majd szkennelni, ami eddig kész van. Ötből kettővel elégedett vagyok.

Nem tudom, mit vegyek fel a jövő pénteki karácsonyi partira. Annyit gondolkozom rajta, mintha számítana.

na

...a tegnapi edzés olyan volt, hogy utána kicsit sírtam, amiért nem alacsonypadlós villamos jött.

Közben célokat kell meghatároznom magamnak, miért, ó, miért. Tudom, azért, hogy fejlődjek, de valójában nem lehetne aludni helyette inkább, mindenkinek jobbat tenne, ha csak aludnék úgy összességében minden helyett (napok óta rengeteget alszom, tényleg, de így is teljesen kész vagyok). És a meghatározott célokat bevezetni a vállalati emberkezelő rendszerbe, és három hónap múlva majd mérhetően ellenőrizzük, ez már most fáj, és közben folyamatosan végig rettentően fájni fog.

Hétvégén voltunk Győrben és szép mandala-rajzok voltak a teaház falán. Nagymamámat kiengedték a kórházból. Valamikor most már elmegyek fodrászhoz. Már csak három hét, és lesz egy szusszanásnyi szabadságom is. Majd minden jobb lesz.

volt egy pont, amikor a dolgoknak volt értelme, de persze hamar elmúlt

Nézzük naplószerűen. Szóval múlt héten voltak itt svájci kollégák a legújabb projektről, elmentünk vacsorázni és sörözni, mindenki nagyon aranyos volt, időben elindultam haza, nem is ittam sokat, nem is beszéltem butaságokat. Aztán volt a céges kiállítás, illetve előtte még aznap az éves értékelés, és ugye megittunk két sört, és mivel előtte irtózatosan szétstresszeltem magam, két sörtől is rengeteg butaságot beszéltem, de fáradt vagyok én már ahhoz, hogy igazán bánjam az ilyesmit, és öreg is, azt hiszem. Butaságokat beszélek, ez van, ha valakit zavar, ne velem igyon söröket.

Aztán csütörtök este csak hazamentem és énekeltem, az elég jó, ráadásul most épp olyasmiket is el tudok énekelni, amik tavasszal nem mentek. Szerintem nagyon ügyes vagyok, a szomszédok nem biztos, hogy értékelik a dolgot, de általában én sem szeretem, amit ők csinálnak*, szóval csak a szokásos kölcsönös lakótelepi undor. Pénteken elvonszoltam magam edződni, hogy a fenébe vagyok én képes ilyesmire, továbbra sem értem (jó, nagyjából csak az elvonszolódás megy a dologból, edzettebb még mindig nem lettem). Hétvégén megnéztem a nemHarryPotter filmet, és elmentem éjszakai írásra, ahol 11 körül kidőltem, és inkább hazakúsztam aludni. A hétvégén összesen huszonhat órát aludtam, néha szeretnék ébren lenni egy kicsit olyankor is, amikor épp nem dolgozom.

Ez a hét aztán rettentő szürke volt és fáradt, iszonyúan nem bírom a neont, és nem csak a szemem fáj, de szédülök is tőle. A vérnyomásom rendben, reggel-este mérem, tényleg csak a mocskos neontól lehetek ilyen rosszul minden november-decemberben. Szerdán volt spontán össznépi és hosszas nagyölelés a wrimókkal, vicces volt, ahogy a búcsúzkodás negyedórás körkörös ölelgetésbe fulladt, de mindenkinek jól esik néha az ilyesmi, és nem mindenki kapja meg rendszeresen (pedig bizonyítottan stresszoldó hatású! Szóval fontos). Csütörtök reggel volt hipszterkávézós kiruccanás kollégákkal, szinte mindenki cuki volt, de vannak emberek, akikről tényleg nem tudom, minek beszélek velük egyáltalán. Meg este kocsmáztunk, csodálatosan hatékony vagyok, negyed kilenckor már közepesen részegen elindultam haza, fél tízkor már ágyban voltam. A rengeteg rémálom mellé befért egy olyan is, ahol nevetségesen szép, eldugott kis hegyi tavak mellett kempingeztünk (háttérben, a tó fölötti bércen a telihold fényében fürdőző vár), illetve egy ponton kinéztem az ablakon, és jeleztem, hogy én sajnos nem itt lakom, bármennyire tetszik is, ahogy a virágzó gyümölcsfák fölött rálátni a tengerre.

Azt hiszem, egyébként jobban szeretnék olyan helyen lakni, ahol a tengerre lehet rálátni, mint ahol két forgalmas villamosvonalra, de nem panaszkodom, a két sor váltó közé legalább valahogy befér a Gellérthegy.


*de tényleg, a hatodik keresztbeszomszéd egész éjszakára bukóra nyitja az ajtóm melletti folyosóablakot, mondván, hogy neki az kell a kereszthuzathoz, mert az ő lakásában csak egy falon van ablak, és másogy nem lehet rendesen szellőztetni, mint a folyosó felé (gondolom, egész éjszaka nyitva hagyja a lakásajtót, hogy szellőztessen, hát persze), reggelre aztán nálam kihűl az előszoba, a fürdő, a fél lakás. És ha becsukom a folyosóablakot, amikor este hazaérek, tizenegy körül kicsoszog, hogy kinyissa, bazmeg.

helyzet

A front sokadik napján, a végtelen álmosság vattaködében, miközben odakinn csepereg az ónos eső, és idebenn nem működik a tesztkörnyezet, nem tudom már, mit akartam írni, hatszor elaludtam közben.

Nanowrimóval pocsékul állok. Ma sminkelni nem volt időm reggel, de a fülbevalómat felvettem. Túléltem a céges kiállítást, utána megittunk két sört. Azt hiszem, ezen kívül is történtek dolgok, de ahhoz fel kéne ébrednem, hogy emlékezzek?

kapkod

Hét perc múlva éves értékelés, már túl ideges vagyok mindenhez. Ahhoz is.

Összeszedtem az esti kiállításra a képeket, ki is nyomtattam őket, címük nincs, azt elfelejtettem rájuk írni. Mondjuk a jaguar5aC amúgy sem olyan költői cím.

Mostanában reggel annyira rohanok, hogy nincs időm betenni a fülbevalómat a fülembe, csak zsebre dugom a megfelelő párat, és este aztán rájövöh, hogy ó, ez szúrta úgy a combomat egész nap!

Azt hiszem, sikerült durván megfáznom.

száz éve

Száz éve ért véget az I. világháború, és olyan hamar követte a második, hogy felfoghatatlan; különösen felfoghatatlan nekünk, azóta jött nemzedékeknek, akik ilyen-olyan, sokszor sanyarú és sokszor félelmetes békében, de békében nőhettünk fel. Európa nagy részén több, mint hetven éve nem volt háború. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem láttak háborút. Ez páratlan csoda, páratlan kincs, talán nem is tudjuk megbecsülni - és amennyiben nem történik csoda, nem leszünk képesek sokáig megőrizni, ez egyre biztosabbnak látszik. Pedig jó lenne, jó lenne nem átélni újra a borzalmakat, a félelmet, az esztelen pusztítást. Bízzunk a csodában. Reménykedjünk. És hajtsunk fejet azok előtt, akiknek nem adatott meg.

Wilfred Owen: Strange meeting

It seemed that out of battle I escaped
Down some profound dull tunnel, long since scooped
Through granites, which titanic wars had groined.
Yet also there encumbered sleepers groaned,
Too fast in thought or death to be bestirred.
Then, as I probed them, one sprang up, and stared
With piteous recognition in fixed eyes,
Lifting distressful hands as if to bless.
And by his smile, I know that sullen hall,
By his dead smile, I knew we stood in Hell.
With a thousand pains that vision’s face was grained;
Yet no blood reached there from the upper ground,
And no guns thumped, or down the flues made moan.
‘Strange friend,’ I said, ‘here’s no cause to mourn.’
‘None,’ said the other, ‘save the undone years,
The hopelessness. Whatever hope is yours,
Was my life also; I went hunting wild
After the wildest beauty in the world,
Which lies not calm in eyes, or braided hair,
But mocks the steady running of the hour,
And if it grieves, grieves richlier than here.
For by my glee might many men have laughed,
And of my weeping something had been left,
Which must die now. I mean the truth untold,
The pity of the war, the pity war distilled.
Now men will go content with what we spoiled.
Or, discontent, boil bloody, and be spilled.
They will be swift with the swiftness of the tigress,
None will break ranks, though nations trek from progress.
Courage was mine, and I had mystery,
Wisdom was mine, and I had mastery;
To miss the march of this retreating world
Into vain citadels that are not walled.
Then, when much blood has clogged their chariot-wheels
I would go up and wash them from sweet wells,
Even with truths that lie too deep for taint.
I would have poured my spirit without stint
But not through wounds, not on the cess of war.
Foreheads of men have bled where no wounds were.
I am the enemy you killed, my friend.
I knew you in this dark; for so you frowned
Yesterday through me as you jabbed and killed.
I parried; but my hands were loath and cold.
Let us sleep now...
Különös találkozás

Mintha csatából menekültem volna, és az út
Szűk alagúton vitt egyre lejjebb, át
Száz titáni harc meggyűrte fal között,
Tövében sok menetruhában fekvő átkozott
Gondba s halálba merülve szótlan elmarad.
Megbököm őket, egy ugrik, s rám mered.
Szánakozva néz, felismer vak szeme,
S fáradt kart emel, mint hogyha áldana.
S mosolyán már látom, hogy hova jutottam;
Holt mosolyán látom, ez a Pokol köröttem.
Kínok kínja ül a látomásom arcán
Bár a fönn ömlő vér nem jut át az ércen,
S fegyverrobajt, sikolyt sem veszek már észre.
– Idegen barátom, nincs okunk a gyászra!
– Nincs – felel –, hacsak az el nem jött jövő,
S a remény holta nem. A meg nem alkuvó
Remény voltam, mint te, s a legvadabb csodát
Kergettem én is, a szökdöső időt,
Mi gúnyra vesz nyugalmat, szűk rendet fellazít,
Megtöri az órák örök-egy közét,
S ha sír, hát könnye dúsabb, mint e kárhozat.
Hisz nevetésem talán nevetést szült volna,
És sírásom mintha még most is élne,
Bár meg kell halnia. Az igaz szó halott,
S a gyilkolás fájdalma kihunyt a harc alatt.
Amit mi elrontottunk, gyönyörködve nézik,
Vagy még háborognak, s vérrel lobban lázuk.
Tigrisfürgék lesznek, egy sem bont majd sort,
Bár népeknek ássák meg léptükkel a sírt.
Bátor voltam, titkokat őrzött utam,
Bölcs voltam, uraltam elmém s életem,
S a távozó világgal nem vonultam vissza,
Hogy gőgös, védtelen tornyokban rogyjak össze.
Majd kerekük az alvadt vér ha megrekeszti,
Felmegyek, s a mélyen ülő vizek tiszta
Igaz, szűz vérével mosom le vétkeik.
Kéretlen önteném lelkem, ám e ritka ék
Nem fakadhat sebből, harc gennye nem lehet!
Vagy tiszta homlokon tán nem serkent vért a hit?
Barátom, megöltél, az ellenség vagyok;
Felismerlek, bármilyen sötétben is legyek,
Épp így néztél tegnap. Leszúrtál, s bár karom
Még védeni emeltem, nem volt már erőm.
Jöjj, nyugodjunk...
(megjegyzés: én fordítottam, mert ügyes vagyok, és miután készen voltam a fordítással, rájöttem, hogy mi a vers trükkje, és akkor megcsináltam elölről újra jól.. kevés versfordításomra vagyok kifejezetten büszke, de erre igen)

érzem ám a dolgok súlyát

Már legalább másfél napja nem volt egy rémálmom sem, itt lehetett az ideje, tényleg. Ezúttal sikerült a céges kiállításra ráparázni, arra a végtelen komoly eseményre, hogy az egyik munkanap után a százharminc fős cégből nyolcan kiteszünk majd pár rajzot és fotót a falra, ketten zenélnek, később süteményt eszünk. Erre. Ráparáztam. Erre. Komolyan. Nem az évvégi értékelésre*, hanem erre.

Nagyon vágom ám, mi milyen fontos épp az életemben.
*oké, attól már február óta rettegek, mostanra nagyjából beépült a mentális háttérzajba.

na jól van már most már

Szóval a kelta fuksznak nagyon örültem, meg annak is, hogy előtte siukerült valamit öt perc alatt megtalálnom az egyikprojekt teljesen felfoghatatlan excel táblázat-szörnyetegében, ahol amúgy általában háromnegyed óra alatt sem találok meg semmit, hah, de most! Na, ez volt a hétfő utolsó értékelhető momentuma. Amit utána minősíthetetlenül és rettenetesen összebénáztam, azt inkább, nem is tudom, ilyen ügyetlen azért nem szoktam lenni. Tényleg nem.

Mi lenne, ha egyszer egy teljes napig jól mennének a dolgok?

lett egy instagrammmom is

Olyan nagyon fontos dolgok vannak rajta. mint hogy érkezett egy maréknyi kelta fuksz.

Elég boldog vagyok a maréknyi kelta fukszommal, bár aránytalanul drágább, mint a nem-kelta fuksz (akár már dollár fölött is van ám darabja, szörnyű). De hát kelta, és legalább huszonöt éve vágyom ilyesmire!

életjel, szokás szerint

Akarok írni már végtelen ideje, mert történnek dolgok és vannak a fejemben gondolatok, egyik sem vészesen fontos vagy érdekes, de akár le is írhatnám őket. Csak közben történnek dolgok, és olyankor inkább azokkal kell foglalkoznom, utána pedig aludnom néha, és nagyon sok mindenen gondolkozni, végtelen szellemi munka az életem, hirtelen és kiszámíthatatlan témaváltásokkal. És mostanában már egyszerre egy dologra is nehezen tudok összpontosítani.

Eltelt az október, voltam Tihanyban, megnéztem az apátságot éjszaka, a legjobb az volt, hogy lehetett mentát csipegetni a kertben, és elvben csak szaglászni kellett volna, de én nyilván inkább megettem. Voltam koncerteken is, Crippled Black Phoenixen és Life of Agony-n, és mindkettőről elkezdtem írni valamit, de egyiknek sem értem a végére. Mindig ez van. Elkezdődött a nanowrimo és már a negyedik nap rettenetesen el vagyok vele maradva. Véget ért a horror-projekt és átkerültem egy másikra, ahol be kell még tanulnom, és fárasztó dolog betanulni és csupa fárasztó dologgal van tele az életem, ahelyett, hogy csupa szórakoztató dologgal lenne tele.

Szeretnék még négy napot végigaludni és rajzolni és írni és nem azon rettegni, hogy túl fáradt leszek mindenhez, és augusztus óta* végre megint eljutni edzésre. Tartok tőle, hogy mindez nem ezen a héten lesz, mármint a négy nap alvás nyilván nem, de a rajzolás, az írás, a nem-rettegés és az edzés sem. De hátha a félig elolvasott könyvet sikerül befejeznem.
*azóta sorban: sok volt a munka, egy hétig nyaraltam, négy hétig köhögtem, begyulladt a fogam, irtózatosan szédültem (gyanús, hogy minden évben akkor szédülök pár hétig, amikor elkezdjük felkapcsolni a munkahelyi neont napközben... aztán megszokja a szemem?), vagy csak nem volt egy szabad délutánom sem. Hozzáteszem, az edzéstől nem lettem sem vékonyabb, sem energikusabb, sem kipihentebb, sem szebb, viszont ritkábban állt be a nyakam és kevesebbet fájt a fejem, szóval mégis folytatni kéne.

ez gyors volt

Kitaláltam, előkészítettem, aztán első nap este végre nekiláttam. Két és fél órával később ott tartottam, hogy nem sikerült még egy elfogadható ceruzavázlatot sem összehoznom. Ezen a ponton lefeküdtem és álomba pityeregtem magam, a sírdogálásban leginkább a hidegfront és a fejfájás volt a ludas, meg a mérheteten szomorúság (ami a mérhetetlen kimerültségből fakad, és abból, hogy egész nap elfelejtettem rendesen enni). Még nem döntöttem el, hogy feladom, vagy koncepciót váltok, de azt hiszem, inkább feladom, mert eléggé elegem van épp mindenből, főleg abból, hogy már most keresztbe állnak az ujjaim, mintha egy hónapja megállás nélkül rajzolnék, és nem most kezdenék neki az inktobernek.

Ez még szeptemberi termés. Ezért állnak keresztbe az ujjaim (és mert húsz éve pozdorjává törtem őket és összedrótozva is csak ilyen nyomorultul gyógyultak meg, hogy ha heti másfél óránál többet toll van a kezemben, beferdülnek és fájnak).

itt van az ősz (köd egyelőre főleg csak a gondolataim helyén)

Lassan minden megrendelés befut, azt az egyet kivéve, aminek valóban célja és értelme lett volna, mert telefontok. Fülbevalóm és most már fülgyűrűm is van, telefontokom nincs, mondjuk minek is, a telefon már az első héten sikerült behorpasztanom, fóliát pedig úgyis itthon kell rá vennem újat.

Október van, azaz Inktober, már szeptemberben megterveztem, idén mit akarok, reggel elkezdtem megcsinálni az első ceruzavázlatot. Hát ez nem az a nap, amikor kilátok a szememen, szóval öt perc folyamatos radírozás után feladtam. Gondolkoztam rajta, hogy még gyorsan szeptember végén felteszem a tavalyi termést, de aztán megnéztem, és úgy döntöttem, hoyg szánalmasan néz ki, szóval mondjuk... nem?

Ó, és ma lesz az első hivatalos ML ülésünk. Mert hogy idén hivatalos NaNoWriMo Municipal Liaison, azaz segédszervező vagyok, ami nagyjából azt jelenti, hogy idén novemberben is elmegyek szerdánként írni, és a vicces hétvégi programokra is, és segítek rendet tartani, ha hangoskodás van, amikor írni kellene. Meg rajzolok zsiráfos színezőt. De az nem kötelező, és nem is tudok zsiráfot rajzolni.

Csupa izgalom és kihívás az élet, már csak azt kéne kitalálni, aludni mikor fogok, és hogy mikor gyógyulok meg már végre a két hete tartó náthából, mert lassan unom ám a köhögést és az orrfújást.

meg aztán még rengeteg minden

Igen, aztán még indítottunk távolról, voltam westiválon (a fesztivál, ahol sok westie hempereg a fűben), koncerten, nyaralni, de nincs időm írni, nincs időm semmire, irtózatosan álmos vagyok és rettentően náthás.

Három és fél hét van hátra a horrorprojektből. El sem tudom képzelni, utána mi lesz, de nagyon remélem, hogy jobb.

fesztivál után

Hazaértünk, próbálok még kicsit kapaszkodni képekbe, mozdulatokba, amik ott és akkor eszembe juttattak valami mást, túl édeset, túl sóst, túl sokat vagy csak túl távolit, és egyáltalán, erős alvásmegvonással nehéz gondolkozni. Kávék és fények és zenék és színek, történetfoszlányok, amik sosem állnak össze.

Mérhetetlenül nincs most kedvem semmi máshoz, csak hogy egy hétig otthon rajzolhassak bénaságokat.

a családról

Volt néhány nagyobb ijedtség és félelem, több generációra elosztva, de úgy tűnik, a felvázolt lehetőségekhez képest egyelőre legalább fellélegezhetünk (azért a "megkönnyebbülés" kifejezést még korainak érzem).

amikor priorizálok

Elkezdtem listát írni arról, hogy miről akarok majd írni, egyelőre így néz ki:
  • Helmet
  • családi események
  • a megbocsátás, mint olyan
és nyilván fontossági meg kronológiai sorrendben is a Helmet áll a dolgok végén, szóval arról fogok írni elsőnek, mert úgy logikus.

Szóval először is, én sosem hallgattam igazán Helmetet, megbízhatóan ismerem a két slágert (Unsung, Milquetoast) és két lemezborítót (Meantime, Betty), meg tudom, hogy Page Hamilton a frontember, és talán mintha ők is lettek volna a Judgement Night soundtracken (amit nyilván azóta sokkal jobban értékelnék, de akkor nem jött be)? De hát azt is fel kell mérni így három évtized távlatából, hogy amit akkoriban nem hallgattam, azt egyrészt azóta hallgatom abban a változatban, amiben átszűrődött az összes későbbi együttesbe, másrészt meg az, hogy a napok akkoriban is csak huszonnégy órából álltak, és nem lehetett lényegesen több kedvenc együttest belesűríteni a rendelkezésre álló időbe, igazán nem ok arra, hogy ne járjak koncertre. Mármint voltam én már Meshuggah koncerten, pedig tőlük két slágert sem ismerek, igazából azt sem tudom, hogy vannak-e egyáltalán slágereik, de a koncert jó volt? Úgy emlékszem.

Fél nyolckor mondjuk még az ágyamon hevertem, és azon nyavalyogtam, hogy felülni sincs kedvem, nemhogy felállni, de végül elindultam, és szerintem csak az első egy-két számot késtem le. Irtózatos meleg volt és meglehetős tömeg, és abszolút kilencvenes évek hangulatom lett azonnal, mert a színpadon épp hárman énekeltek viszonylag hamisan, mármint nekem nincs hallásom, de ez itt nem stimmelt sehogy sem. Később a slágereknél tényleg bebizonyosodott, hogy tényleg nem a zene komplexitása fogott ki rajtam, hanem egyszerűen Page nem a világ legpontosabb énekese*. A kiabálósabb számokban nagyon jó volt, de azoknál a részeknél, amiket eleve sunyin ide-oda csúszkálósra és furcsán harmonizálósra írt meg, néha nem pont oda csúszott és még furcsán sem harmonizált a hangja. Persze aztán az is lehet, hogy tényleg nincs hallásom, vagy ízlésem, vagy egyik sem, és ez így volt eltervezve és így volt tökéletes; és amúgy a végére ő is bemelegedett, meg nyilván én is, és már mindent szépnek hallottam.

Én ugyan világéletemben úgy tudtam, hogy két Helmet számot ismerek, de valószínűleg volt egy olyan időszak az életemben, amikor sok Helmet jutott a fejembe, csak valamiért az agyam törölte a tudatos emlékeket. Más magyarázat nincs rá, hogy ismertem mindet (amúgy nyilván másodkézből). És tudatosan is négy számot ismertem, bár a negyediket (Street Crab) azóta sem tudom, honnan vagy miért, de valahol nagyon-nagyon sokat kellett hallanom, mert végül a szövegéről sikerült kiderítenem, mi az. Miértismereménezt. Úristenderégenvoltez.

Page-ből folyamatosan dőlt a hülyeség számok közben, mondjuk azt is hozzátette, hogy a józanság szörnyű, és sose legyünk józanok, szóval egy kis sör is megtolta a jókedvét, az biztos. Persze nyilván nem az volt a fő örömforrás, hanem a közönség végtelen lelkesedése: eleve ott szaunáztunk a veszett hőségben kedd este, és a végére még látványos ugrándozás és lökdösődés is lett elöl. Sőt, még a szokásos ráadás után is visszatapsoltuk őket plusz egy körre, ami azért elég ritka (bár most csak pár percet kellett várni, hogy a basszusgitáros újra előkerüljön valahonnan, és nem a zuhany alól kellett kirángatni a dobost, mint a 2004-es Anathema koncerten). Aztán harmadszorra már nem sikerült visszacsalogatni őket, de hát nem volt fiatal már sem az idő, sem az előadók, meg amúgy a közönség nagy része sem, én például már alig bírtam ugrálással a végén.

Aztán még gondolkoztam rajta, hogy akár ihatnék egy sört is, de mivel tényleg nem vagyok már fiatal, inkább végiggondoltam a heti programomat, és hazamentem, mert néha aludni is kell.
*azóta megnéztem pár koncertfelvételt, és hát soha nem is volt az.

az idei termés

Kevés is is, csúnya is, de legalább ennyit sikerült kipréselnem magamból, örvendezzünk.


ez még annál is rosszabb

Imádom a naiv optimizmusomat, méghogy keddre, méghogy keddre! Hétfő reggel fél hattól már egyfolytában rémálmaim voltak, hogy 1) kötelező céges közös reggeli van, és leöntöm magam müzlivel 2) az hagyján, de bambán megállok a lépcsőn, mert elfelejtettem, melyik irányba kell rajta felmenni, és ezért figyelmeztetésbe hajló, ingerült feddésben részesülök 3) az utcán kísértetek gyilkolják a járókelőket, de erről senki sem hajlandó tudomást venni 4) bogarak esnek a plafonról az ágyamba.

Oké, ez utóbbi valóság, a melegben egyfolytában nyitva az ablak, és mindenféle ronda létformák másznak be rajta. Lehet, hogy rá kéne szoknom arra a szúnyogháló-baldachinra, amit a trópusokon használnak, de nem tudom, mennyire lenne működőképes a klausztrofóbiámmal.

élekmég, épphogycsak

Volt egy nyugodtabb hét az irodában és ma aludtam tizenkét órát, azt hiszem, végre talán tudok véresre vert öklű, habzó szájú, sikító hiszti nélkül írni. Nagyon kimerültem már fizikailag, szellemileg és érzelmileg is, és bár most épp jobban érzem magam, félek, hogy keddre már nyoma sem lesz ennek a pillanatnyi békének.

Szerencsére a születésnapom idén szombatra esett, és fenn pizzáztunk családilag a hegyen, tortám is volt (nagyon ritkán van születésnapi tortám), és aranyos fehér kutyák aludtak a lábamon. Aztán elmentünk és Fleóval és Virgonccal megnéztük a Mamma Mia 2-t, mert én azt szeretem, és úgy tűnt, nekik is tetszett.

A holdfogyatkozásra pikniket szerveztünk, nagyon jól sikerült, nagyjából amint felértünk az elhagyatott hegyoldal közepére, eleredt az eső, és az első negyedórát esernyők és egy mandulafa ágaira feldobott polifoam alatt töltöttük. Aztán elállt az eső, nyugatra szépen kitisztult az ég, megcsodálhattuk a Göncölszekeret - keleten és délen természetesen a felhők eltakartak mindent, mert miért is ne. De végül is jót piknikeztünk, ordítottak a tücskök, susogott a fű, és kevés jobb dolog van, mint egy nyári mezőn heverészni, akár nappal, akár éjszaka.

Aludni még tizenkét órát. Az is elég jó lesz.

naná

Haha, elkezdtek befutni a céges hétvégén készült képek.

Mindjárt pozitív lesz az énképem (nem, valójában épp ellenkezőleg, mind egy szálig borzalmasak).

Továbbá kettősfront. És a körmömet is újra kéne festenem.

fomo

Persze nagyjából csak ezért mentem el az "osztálykirándulásra", mert miből maradnék ki, ha nem mennék el, és rengeteg minden tényleg egész jó volt, de összességében nem ez a megfelelő motiváció, azt hiszem? Rá is nyomta a bélyegét a dolgokra. Mert hiába nem maradtam ki a dolgok mindegyikéből, nem is tudtam részt venni bennük teljesen.

Aztán valamikor vasárnap hajnalban elengedtem ezt a ki-ne-maradjak-már dolgot is, és elmentem aludni - ezzel kimaradtam a második rockzenei blokkból, de hát így jár, aki. Fáradt és nyűgös és egyáltalán nem biztos abban, hogy bárhol is kéne lennie, legfőképp a helyszínen.

Aztán délelőtt még lementünk a strandra, mi voltunk a legjobban meglepődve, hogy voltak lenn  kollégák, és más is ki akarta használni az utolsó percig a nyaralást. Aztán a kikerülhetetlen téblábolás a hazaút előtt, mindig olyan rettenetesen egyforma, két nap, egy hét, két hét után ugyanúgy ott a végén ez a ténfergés, cipekedés, szétszéledés.

De elmondhatatlanul, végtelenül hiányzott már a Balaton, kár, hogy nem lehet mindent belesűríteni másfél napba.

remények és reménytelenségek

Öt hete akarok új telefont venni, nyolc hete kéne, most, a betegállomány utolsó napján végre eljutottam a telefonboltba nyitvatartási időben. Ez nagyjából szerintem az elmúlt öt hetemet is jellemzi, nem? Irtózatosan fáradt vagyok, nagyon nem szeretem ezt az időszakot, ha nem tudnám, hogy belátható időn belül jelentős változások lesznek, már elszántan keresném az új munkahelyet. Így még reménykedem abban, hogy ha kifut a horror-projekt, és átrendeződik kicsit odabenn a helyzet, akkor könnyebb lesz.*

Három nap alvás után egy kicsit még mindig meg akarok halni, nem lesz ez így jó, szerintem soha többé nem.
*van egy olyan érzésem, hogy nagyon ki fogom még magam röhögni, hogy milyen cukin reménykedtem itt

csak szerda

Haha, aztán nem tudtam elaludni, így könnyű fáradtnak lenni.

Ma majd megint lefekszem korán, hogy aztán rosszakat álmodjak és minden neszre felébredjek. Tök jó programjaim vannak mostanában.

csak hétfő

Hirtelen fáradok el, hányingerem van a kimerültségtől, de még haza kell menni, és minek feküdnék le aludni fél hétkor, álmomban sem jobb, csak néha színesebb. Van vagy öt centiméter varrat az ínyemben, nem túl komfortos, de talán-hátha-remélhetően rosszabb már nem lesz. Elengedek dolgokat, amik nem okoznak már örömöt, ez van, ez lesz, ez lesz egyre inkább.

aztán vannak olyan hétvégék is

...amiket végigalszom. Péntekre már olyan fáradt voltam, hogy Mazsola helyett Malackát mondtam egy plüssállatra (disznó, disznó, de még színre is más), és szombat-vasárnap is többet aludtam, mint amennyit ébren voltam. Ami talán jó is lehetne, ha nem akarnék néha napfényben kinn járni a szabad levegőn (fene a gusztusomat), ahelyett, hogy délután fél egykor felébredek, de fél háromig nem bírom elvonszolni magam fürdeni sem. És koradélutáni programra voltam hivatalos, ahova el akartam menni, csak haha, ugyan, programok, minek az, hát nem elég, ha az ember dolgozik meg alszik?

 Jó, oké, csináltam mást is a héten, például csütörtökön rajzoltam és később be is rúgtam (egymástól független események), és néha játszottam (nagyjából kitakarítottam az Emprise du Liont, ezen a ponton kezdem unni az egészet). Egyszer majd visszajutok odáig is, hogy írjak és gondolkozzam is.

vannak hétvégék, amikor

Ha az álmaimat nézzük, az agyam két (sőt, három!) dologban egészen biztos: április van, nemsokára megyünk osztálykirándulásra (nem világos, melyik osztállyal, de három napra), de az nem jó, mert el fogok késni miatta munkából.

Valójában a legkevésbé sincs április, és megyünk háromnapos "osztálykirándulásra" a céggel, de őszintén remélem, hogy nem fognak rajta sehol sem előkerülni volt osztálytársak (egyik osztályból sem). Persze értem az agyamat is, utoljára áprilisban sikerült értelmeznem a világot egy igen rövid pillanatra, azóta nagyjából feladtam.

A hétvégén kimozdultam otthonról, egész a Margitszigetig jutottam. Idén nem akartam elbukni, hogy kipróbáljam a csónakház-hostelt, csak mert hirtelen november lett, úgyhogy foglaltam magamnak ágyat egy éjszakára. Az első pillanattól ott volt az érzés, hogy nevetséges, hát negyven perc alatt otthon vagyok (tömegközlekedéssel és gyalog is) és játszhatok hajnali háromig, ha nem tudok elaludni (nem tudtam elaludni) vagy forgolódhatok a memóriahabos párnámon (az sem kényelmes, de ennél jobb), és egyáltalán, mit akarok én itt?

De kaptam rengeteg mindent. Néztem a szürkén hullámzó vizet a tetőteraszról, és más volt így a Duna, ilyennek még sosem láttam: kisebb volt, lassabb, nyugodtabb, szinte már tónak hazudta magát egy kopárabb, csendesebb partba simulva, pedig a fákon túl ugyanúgy láttam a rakpart fölé magasló bérházakat. Alkonyatkor lenn ültem a víz mellett, volt valami üdülőtelepi romantikája, ahogy családok korzóztak mögöttem, meg-megálltak, nézték a hajókat, kimenőn voltak, akárcsak én. Aztán este a fény és zene a szökőkútnál, disszonáns és provinciális, de tömegek ülték végig a kavicson, a füvön, kis nyaralásélmény volt ez is.

Aztán vissza a szállásra, küzdeni a szűk térrel, az álmatlansággal, majd a félálomban egymásra rétegződő emlékekkel - volt ilyen, sokszor, nem olyan sokszor, mint a sátor, de épp elégszer, hogy otthonos legyen emeletes ágyon, zajban aludni, mikor is, hol, melyik volt az utolsó, melyik az az élmény, ahová most a fáradtság visszamos? Elcsípni dolgokat, mielőtt végképp elfoszlanak. Meglepődni rajta, mit hoz fel a mosópor illata, a meleg, hajnalban a galambok burukkolása. Aztán felkelni és kiosonni a vasárnap reggelhez még illetlenül korán, igen, ez ismerős: nyár van, és reggel úgy tűnök el, mintha ott sem lettem volna. Nem azért voltam ott, hogy nyomot hagyjak. Ezúttal nem.

Egyébként ez probléma. Túl sokszor szeretek láthatatlan lenni, szemlélő, kívülálló, csak szél, csak napfény, egy lámpaoszlop, valami, ami ott van és nem is számít. Aztán pedig szeretném, ha észrevennének, meglátnának, de ez nem így működik: nem lehet csak úgy váltani egyikből a másikba, mintha fel-lekapcsolnám a lámpát.

És hát amúgy sem jó, nem természetes állapota az embernek a lámpaoszlopság, társas lények vagyunk, vagy mi a fene. Nem jó, hogy megírok dolgokat, és nem mutatom meg senkinek; hogy befejezek rajzokat, és elteszem; hogy énekelni is csak úgy szoktam, hogy más ne hallja, mert nyilván zavarná őket (egyébként ennek nagyjából mind van oka és története, csak attól még nem jó). Valahogy újra meg kéne tanulnom megmutatni a dolgokat, bár a világ és az élet pillanatnyilag nagyon nem ebbe az irányba tolnak, azt hiszem.

dióhéjban

Nő a hajam és kezdek visszaépülni a világba; megnéztem a kedvenc Wagner operámat, de hallgatni jobb volt; irtózatosságok jönnek és már nem is érdekel, mi lesz a végük; vennem kell egy új telefont.

hőség

Amikor épp nem minden rossz, vagy nem rossz minden, nem is tudom, a kettő közül melyik a helyes megfogalmazás (egyik sem), akkor olyan dolgok vannak, hogy
  • ráérősen kávézgatunk a perzselő nyári napsütésben egy csendes berni utcára néző teraszon a portugál sráccal, akit mindig is kedveltem, és a svájci lánnyal, aki közel sem olyan barátságtalan, mint elsőre tűnt. Már a jövő heti teendőikről beszélgetnek, hátradőlnek, ugyanarra a székre teszik fel a lábukat, néha meglökik egymást, úgy tűnik, szeretnek együtt dolgozni, a többi éppúgy lehet bármi, mint semmi sem
  • a Lánchíd fölött ülök a kőkorláton, narancsos sört iszom, a nagy spanyol és portugál felfedezőkről hallgatok egy podcast epizódot (és ahányszor elhangzik [baɾtuluˈmew ˈdi.ɐʃ] neve, elérzékenyülök, mert milyen már, hogy portugálul mondja a szakember) (Vasco da Gamánál már győzött a megszokás, pedig) és rajzolok végre, idén nagyjából másodszor. Igen, a Berrio annál a vállszalagnál futott be Lisszabon kikötőjébe, lehet, hogy egyszer majd meg kéne bocsátanom Portugáliának, hogy sosem jutottam még el oda
  • reggel van, a napfény már könnyű és fehér, de az óra szerint rengeteg időm van még aludni. Ezt persze csak azután értem meg, hogy kikeveredtem abból a felületes és nyugtalan álomból, ami egy novellát akart a kezembe adni, csak a címe maradt meg és három sor párbeszéd, és a tudat, hogy igen, ez egy régi ötlet, ezúttal több görög mitológiával, kevesebb atombombával, és nem rossz, de arra nem jó, amire nem is keresek sem motivációt, sem ötletet

szokás szerint hazajöttem, de most máshonnan

Bern nagyon szép város, nem sokat láttam belőle, de az tetszett. Utoljára Dublin volt rám ilyen hatással, pedig az nem szép város, és egész sokat láttam belőle; de az is tetszett (most ez úgy hangzik, mintha azóta sem láttam volna olyan várost, ami tetszett, pedig ez nem igaz, Saint Malo-t például látni kell és Quimperben simán laknék pár hónapot). A svájci kollégák végtelenül aranyosak, szerencsére senki sem fényképezett le, viszont ittunk vörösbort.

Aztán leszállt Budapesten a gép, nagyjából azóta fáj a fejem a nyomorult hőségtől, legyen már ősz, tényleg, vagy mit tudom én, nekem a világvége ellen sincs sok kifogásom pillanatnyilag.

ön dönt, iszik, vezet, vagy egyáltalán, mit csinál épp az életével

Most ott tartunk, hogy jövő héten életemben először üzletileg utazom, sőt, odakinn még egy céges grillpartin is részt fogok venni. Ez egyrészről nagyon jó, másrészről viszont érkezhetett volna olyankor, amikor épp nem az az elképzelésem az ideális szabadidős tevékenységről, hogy bemászom az asztal alatti legsötétebb sarokba, és álomba sírom magam, annyira alkalmatlannak érzem magam bármire mindenre.

Persze nem kéne figyelmen kívül hagyni a jó dolgokat sem, például sokszor szépen süt a nap és a héten nem volt őrjítően meleg, sőt, olyannyira tavaszi az idő, hogy felvehettem még a kék csizmámat, márpedig annál szebb+kényelmesebb nincsen. Sőt, öcsém esküvője is jól sikerült, szép volt az ifjú pár, isteni a barackpálinka, pompás a vörösbor, mindannyian jól éreztük magunkat, igazán pazar volt az egész. Még új cipőt is sikerült vennem előtte, nem nagyon elegáns, ellenben kényelmes és csillog, és egyszer sem estem hasra benne.

Ó, Istenem, azért örülnék, ha mondjuk már szeptember lenne, és egy tehetséges űrlény szimbióta megoldotta volna minden problémámat, mielőtt a játékra ráunva visszaadta nekem az irányítást, mert így önerőből ez elég ijesztő lesz.

szomorúság

Már félálomban, miután vagy negyedszerre sikerült tovább nyomnom az ébresztőt, valahogy csak összehoztam egy mondatot az elmúlt másfél hetemről.
Mostanában mindig nagyon szomorú vagyok álmomban, alighanem azért, mert az vagyok ébren is.
Látom én a lényeget.

Az a legrosszabb az egészben, hogy nem is akarnék senkivel sem beszélni róla, nagyon kevés emberrel akarok egyáltalán mostanában beszélni, és velük is csak fiktív dolgokról.

csak a szokásos

Az irtózatosan hülye hajtól, amit két és fél hete az instrukciókkal* teljesen ellentétesen vágott a fejemre a fodrászlány, irtózatosan nagydarabnak nézek ki, még annál is szélesebbnek és zsírfejűbbnek, mint amúgy**, szóval most két és fél hete ahányszor csak tükörbe nézek, vagy fényképet látok magamról, elönt a tehetetlen, tomboló undor, hogy miért kell nekem ilyen csúnyának lennem.

Ami nyilván nem teljesen jogos, mert például nem kell ilyen csúnyának lennem, például biztos tehetnék többet érte, hogy kisebb darab legyek***, a hajam pedig idővel csak visszanő valami emberi formáb; és illetve hát amennyire pedig ilyen csúnyának kell lennem, mert genetika és életkor és rossz reflexek****, azzal tulajdonképp hasznosabb lennem megbékélnem, mint minden egyes alkalommal megküzdeni az őrjöngő hisztivel.

Biztos minden más lenne, ha a családunkban nem lenne ennyire eszeveszetten fontos érték és kimondatlan elvárás a szépség, vagy ha valaha életemben legalább öt percre megfeleltem volna a családi szépségideálnak (atletikusan karcsú, szabályos vonású, és mindemellett láthatóan okos) (lehet, hogy ez soknak tűnik, de valójában a család jelentős része megfelel a kiírásnak, messze én vagyok a legalacsonyabb és egyben a legkövérebb). De a dolgok jelenlegi formájában akkora kudarcnak érzem magam, hogy a legszívesebben soha többé ki sem mennék a bejárati ajtóig sem.
*csak alul nyírd fel egy kicsit, és a fülemnél igazítsd meg, fenn szeretném, ha hosszabb maradna

**komolyan, rászoktam a nagy, hangsúlyos fülbevalókra, hogy keretezze már valami a rusnya hörcsögpofámat, hátha úgy kicsit visszabillen a vizuális egyensúly... pedig alapvetően nem is szeretem a fülbevalókat, meg be is gyullad tőlük a fülem

***csak hát úgy tűnik, amennyit leszed a több mozgás, azt visszateszi a kevesebb alvás és a stressz

****úgy értem, basszus, amilyen kínosan feszengő arcokat vágni tudok, ha tudom, hogy fényképeznek, vagy a "kérlek, ne üss meg" tartás, amit önkéntelenül felveszek, mert tudom, hogy ez (ha nem is most, de amint meglátom a végeredményt) fájni fog

nagyon fáradt és kicsit... fáradt is

Nem a szándék hiányzik a blogoláshoz, hanem minden más, úgyis mint: idő, agy, téma. Jó, ez sem teljesen igaz, mert még téma is lenne, elvégre megnéztem az Infinity War-t (szerintem elég jó lett), ismét voltam Tatán barátokkal kirándulni (furcsa volt a mráciusi havazás után most egy erős harminc fokban végigjárni ugyanazt a kört), volt Primordial és Ugly Kid Joe koncert is (mindkettő igen erősre sikerült), és ráadásul erről mind vannak gondolataim is, csak erőm nincs megfogalmazni őket.

Meg úgy igazából nem látom hasznát és értelmét sem, kevéssé társas korszakomat élem, ez van, sajnos, és itt a blogon még hagyján, de élőben néha már szóltak, hogy bunkó vagyok. Türelmet kérek.

És úgy nyolcvan óra díszdobozos alvást.

álmatlan

De hát ha nem tudok rendesen aludni; és nagyjából tudom is, miért nem tudok rendesen aludni; de nem igazán tudok vele mit kezdeni, azon kívül, hogy nem alszom rendesen; a gondolataim kezdenek egész érdekes struktúrákba rendetleneződni.

Az mondjuk jó volt, hogy a héten nem mentem minden este emberek közé. Lett volna rá lehetőség, és sok szempontból jó is lett volna ezekkel-azokkal-amazokkal a ritkán látott ismerősökkel meginni pár sört, de sok volt már az elmúlt hetekben. Vagy talán nem is az volt a sok (alapvetően nem tartom magam introvertált embernek, viszont tetszőleges társasági helyzetben csodálatosan tudok szorongani, ezért az ilyen bizonytalanabb periódusaimban irtózatosan kimerít minden baráti program), hanem az énidő kevés, nehéz eldönteni*.
*jaj, mármint nyilván az alvás a kevés, de az ébren töltött időt nézve mi a nagyobb gond.

újabb hét

Az április, a friss lomb lehetetlen-zöldje, a Crippled Black Phoenix és a Dragon Age: Inquisition épp a legjobb úton van, hogy egyetlen maszív tömbbe olvadjon össze a fejemben. Valami erőteljesebb vulkanikus kőzetre gondolok (például bazalt), a világ most olyan lágy és kifinomult körülöttem.

Egyfolytában irtózatosan fáradt vagyok, minden hajnalban felébredek fél öt-öt körül, és ébren vergődök egy jó órát, mintha kéne, vagy lenne értelme. Persze biztos felkelhetnék - ha lefeküdtem volna fél kilenckor, hogy fél ötre kialudjam magam, de erről nyilván szó sincs. Hónapokig sikerült majdnem eleget aludnom, most hetek óta nem, és már kezdek teljesen leépülni (szombatot ki is vettem szabadságnak, mert különben felfordulnék végleg. És nem, továbbra sem játszom hétköznap éjszakánként*. Sőt. Lefekszem nagyjából időben).

Adjon valaki úgy hatvan óra díszdobozos alvást, és minden rendben lesz.
*bár most már játszottam egyik hétköznap este, de csak azért, mert tudtam, hogy hétvégén nem lesz rá időm, és sosem fogom befejezni ezt a játékot így sem. De akkor is lefeküdtem időben; elaludtam azonnal; felébredtem fél négykor, hogy na, ideje lenne felke... neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!!! Hát ez van.

a tegnapiakhoz képest

A következők történtek:
  • az új pulóveremben mentem dolgozni
  • rendeltem két nyári ruhát
  • végighallgattam a Primordial lemezt
Fel vagyok készülve a jövőre.

a múltkori rendelés

Már meg is érkezett, valahol a hordható és az esztétikus határmezsgyéjén imbolyogva nem lehet eldönteni, hogy az én méretem-e, vagy sem. Nyilván jobban érdekelne a dolog olyan korszakaimban, amikor amúgy esztétikusnak érzem magam, de mostanában ez nem jellemző*, szóval maradjunk annyiban, hogy hordható, és majd fogom is hordani.

Pillanatnyilag azzal küzdök, hogy nem kéne további nyári ruhákat vennem, akkor sem, ha praktikusak és kényelmesek (amúgy többnyire esztétikusak is, csak ez most viszonylag másodlagos).

Elég jó az új Primordial, de nem hinném, hogy eleget fogom hallgatni az elkövetkezendő tíz napban, szóval a koncerten majd megint csak úgy ténfergek (az első sorban kiabálva, mint legutóbb).
*csak a szokásos

dolgokon túl

Azt szeretem a legjobban ebben a hirtelen felmelegedésben, amikor egyszerre csak délután fél háromkor elemi erővel rámtör az elmúlt hónapok legrosszabb másnapossága, és nem, nem toltam hármasával a feleseket munka közben. De minden megvan, a kontrollálhatatlan remegéstől a hányingerig, hasogató fejfájással együtt, köszönöm, kedves időjárás, most akkor ez októberig így lesz.

A másik, amitől akár hánynom is lehetne, a választás, de igazából a fidesz-kétharmad fennmaradása sokkal kevésbé ráz meg, mint a Brexit vagy Trump tette. Az én világomat az a két bohóctréfa törte el végleg, és onnantól érzem azt a fogcsikorgatva, fejleszegve tovább küszködést, ami nem jó, de Orbán Viktor már keveset tud hozzátenni. És még csak azt sem mondom, hogy az a kevés mégis személyesebb, mert a Brexittel egy számomra sokkal valósabb és vonzóbb lehetőség halt meg (egy sikeres országba sikerrel emigrálni reálisabb jövőkép volt, mint abban reménykedni, hogy idehaza bármi lényegében jobb vagy csak más lenne attól, hogy kétharmad helyett hirtelen csak sima többséggel kormánykodnak), Trump Amerikája pedig az egész világot szétrohaszthatja. Azért persze nem esik jól, és kicsit félek, hogy Óbuda mit kap majd a büntetésül, amiért a lakótelepek továbbra sem narancssárgák.

Haladtam az Inquisition-nel, Skyhold sokkal rosszabb, mint Haven volt, minden lépcsőről lefordulok a lenti bozótba, és itt nagyjából más sincs, csak lépcső. Persze vannak rosszabb pályák is, egy aknába egyszer háromszor zuhantam be, mire sikerült csigalépésben felvinnem szegény szereplőket valami falécen, arról nem is beszélve, hogy tetszőleges helyszínre olyan 25-30% eséllyel találok vissza, beleértve a világtérképre kivezető pontokat. Sosem fogom befejezni ezt a játékot (különösen nem úgy, ha csak heti egyszer merek leülni elé).

Persze legalább itt a tavasz (egyben rögtön a nyár is), hajlam szerint rügyeznek és virágoznak a fák, illatos a levegő, cuki kutyákat sétáltatnak az utcán. Vettem egy teljesen fölösleges pöttyös ruhát, tudom, miben megyek az öcsém esküvőjére, és egyszer majd jóra fordul minden.

kivételesen szerda, sőt, már csütörtök is

Na jó, végül rendeltem valamit, ami nem feltétlenül a méretem, de hát amilyen ostobán meg voltak adva a paraméterei, még az sem kizárt, hogy igen, mindegy, addig is legalább várok valamire. És tavasz van!!! Tavasz!!! Igenis tavasz, és most már kénytelen lesz itt is maradni, mert különben mérges leszek.

Hétvégén voltunk kézműves sörfőzdében, és oké, kóstoltunk sört is, de volt ott maláta, többféle maláta, és most mit mondjak. Maláta. Legjobb. Igaz, én még akkor is szeretem, amikor sör lesz belőle.

Most kitaláltam, hogy írok valami vidámat és pozitívat, nyilván nem sikerült, pedig rendesen szedem a vitaminokat és írom a napi listákat és egy csomószor indokolatlanul vidám vagyok, esküszöm! De ezek főleg kisebb és kevésbé érdekes dolgok, egy különösen jól sikerült kávé, harkály az ablak előtt a fán, a rendíthetetlenül suhogó eső, amiből majd virágok nőnek és illatos, tavaszi hajnalok.

továbbra is mindig kedd

Vásárolni akarok valamit, nagyon-nagyon; de olyasmit, aminek örülök és tetszik és van értelme, és létezik a méretemben, komolyan, miért olyan teljesíthetetlen kérés?
(Egyébként rohadtul nem kéne semmit sem vásárolnom, irdatlan pénzeket költöttem el az elmúlt három hónapban, és rendben, hogy kellett már egy új szemüveg, de még csak nem is hordom, mert nem tudom megszokni ezt az átmenetes multifokális mókát. Eh. A többi pénzről pedig még csak nem is értem, hova ment, hát fogorvosnál is csak egyszer voltam, pedig az a kedvenc luxushobbim.)

kedd kedd kedd

Azt hiszem, a mai napon az volt a legszórakoztatóbb*, amikor megpróbáltam elképzelni, hogy a Dragon Age II milyen Verdi opera lenne, nyilván nagyon jó, abban a változatban is, ahol Hawke a kétségek tépte tenor, és Anders a megbízhatatlan bariton, és abban is, ahol Anders a zaklatott lelkivilágú tenor, és Hawke a szoprán, aki megpróbálja eltéríteni a szent céltól. Aztán rájöttem, hogy valahol van ebben egy Wagner opera is, templar szempontból, és akkor arra gondoltam, hogy többet kéne aludnom.

Az Inquisition egy hete áll: néha komolyan veszem, hogy többet kéne aludnom, és ez sajnos nem fér össze azzal, hogy hétköznap játsszak. Mármint próbáljak játszani, és inkább nekimenjek minden virtuális tereptárgynak. Lássuk be, ez megnehezíti, hogy haladjak a küldetésekkel, és így akkor hogy jutok majd el arra a pontra, ahol érdekes kezd lenni a történet? Sehogy. Hát úgy.

Irgalmatlanul nyűgös vagyok, nehezen viselem már a telet, az egyik kétharmadáig kész regényemet kidobtam, a másikban levittem a főhőst egy szakadékba, aztán rájöttem, hogy onnan nehéz lesz felgyújtani azt a várost, nem mondom, hogy írói válságban vagyok, de mélységes elégedetlenség tölt el, ha életem ezen szeletkéjére gondolok. Mondjuk ezt mostanában életem egész sok szeletkéjéről elmondhatom, idén még nem rajzoltam, bénák a fényképeim, mindig elalszom a hajam, és már az irodában sem eszem délutánonként gyümölcsöt, mert rendszeresen rohadt. Süssön már ki a nap, de tényleg.

Lehet, hogy többet kéne relaxálnom vagy nem is tudom, aludnom néha? 

*Jó, ezen kívül app migrációt teszteltem, szóval nem volt olyan erős a mezőny

be vagyok oltva empátia ellen, azt hiszem

Emberek, akik a kávézóban pénzt adtok a laminált családi fotóval kéregető, láthatóan jól szituált hivatásos koldusnak, és ezzel arra bátorítjátok, hogy az én asztalomnál is hosszan toporogva próbáljon úgy tenni, mint aki épp szenved: rohadjatok meg mind egy szálig.

március idusa

Terveztem, hogy írok majd valami hosszút és érdekeset, például arról, amikor elmentem, és megnéztem a bontás kezdete előtt még két nappal a Hotel Olimpiát a Normafánál, térdig érő hóban és verőfényes napsütésben, vagy arról, hogy végül csak megnéztem a Három óriásplakát...-ot is, és továbbra is a Szólíts a neveden kapná tőlem az Oscart, netán hogy végül csak elkezdtem a Dragon Age: Ingquisitiont, és egyelőre az idő hetven százalékában nekimegyek minden rohadt fának és leesek a lépcsőkről, szóval ez így kétszáz óra helyett mondjuk kétmillió lesz - de valószínűleg inkább elmegyek még vásárolni, szöszmötölök, és alszom.

Hosszú volt ez a hétvége, és nem azért, mert négy napból állt (azt meg tudnám szokni), de sok volt a program, ráadásul az alvást nem épp favorizáló eloszlásban. Jó volt, jó volt, persze, hogy jó volt, de most jól esne némi passzív pihenés is.

Remélem, most már tényleg csak egy hétig tart a tél.

hurrá

Kicsit már tavasz van!!!

Nemsokára nagyon tavasz lesz!!!

Napsütés!!! Virágillat!!! Madárdal!!!

IGEN!!!!!!!!!

pénteki semfontos

Igen, a tegnapi nyilván egy fél blogbejegyzés volt, aminek már csak azért sem lett másik fele, mert hirtelen dolgok történtek, majd váratlanul elaludtam. Kicsit már unom ezt is. Hétfőn korán hazaértem, héttől kilencig aludtam, akkor felébresztett egy telefonhívás, tíztől megint aludtam. Kedden fél kilenckor elaludtam, szerdán programom volt, úgyhogy csak tizenegy körül zuhantam be az ágyba, nagyjából az ajtóból egyenesen. Csütörtökön? Végül nem mentünk korcsolyázni, úgyhogy nyolckor felborultam.

Közben folyamatosan kettősfront, a fejem széthasad, mindenki hülye, van, aki sértően az. Szereztem hobbitos hangoskönyvet franciául, nem egészen értem, mit remélek tőle, azon kívül, hogy pont elég szót felismerek ahhoz, hogy tudjam követni a történetet (de csak azért, mert amúgy is nagyjából mondatról mondatra tudom).

LEGYEN MÁR TAVASZ, MIELŐTT MEGŐRÜLÖK!!!

csütörtöki nemfontos

Nem volt jó ötlet azzal jutalmaznom magam, amiért hajnalok hajnalán eltántorogtam fodrászhoz, és senkit sem öltem meg, hogy fehércsokis tortát reggeliztem. Mármint a fehércsokis torta önmagában tökéletes, határozottan a Starbucks legjobb süteménye, mondom ezt én, aki hónapokig bírja habos és cukros csodák nélkül; a fehércsokis torta eszeveszetten és irreálisan finom, de nagyon nem kellett volna azt reggeliznem. Délig rosszul voltam tőle.

tél vége

Esik a hó és eszeveszett hideg van, köhögök, a legszívesebben csak aludnék, és aztán ha felébredek, legyen már mondjuk tavasz? De tényleg.

Végül is A víz érintése jó volt, kifejezetten tetszett, tényleg, megnyugtatóan rendben van az a film. Azért ha én adnám az Oscart, a Szólíts a neveden kapná (egyelőre: az óriásplakátos móka még hátravan).

Van jácint és sárga törpetulipán az irodában, utóbbi tényleg nagyon törpe, akkorka csak, mint egy krókusz. El kéne ültetnem a karácsonyra kapott tulipánhagymákat, és akkor lenne rendes, nagy tulipánom is majd, de lusta vagyok. Végtelenül lusta.

Egyre később sötétedik, és ez még úgy is jó, hogy közben esik a hó, és eszeveszett hideg van.

nem hát

Ma felébredtem reggel kilenckor, ittam egy pohár hideg teát, majd délután egyig hanytat feküdtem az ágyban, és azzal küzdöttem, hogy ha oldalra fordulok, fáj a nyakam, ha hanyatt fekszem, szédülök. És egyébként sehogy sem kapok levegőt, mert miért is kapnék, fölösleges az. Délután fél négyre sikerült felöltöznöm, és eljönnöm az új szemüvegemért, gondolkoztam esti programon is, de azt hiszem, inkább hazamegyek, és nem alszom, csak félholtan heverek úgy éjjel kettőig.

A nyakam leginkább azért fáj, mert most már elég hosszú ideje egyfolytában befeszítem az iszonyatos indulattól: nem egészen tudom eldönteni, hogy tényleg lehetséges-e ennyire elképesztően dilettánsan szervezni dolgokat, mint a projektünkön, vagy ez már direkt van, és valami felfoghatatlan terv mentén szándékosan szívatnak. Kezd nagyon elegem lenni, és most nem szorongok, most haragszom. Minden, amiről az elmúlt háromnegyed évben folyamatosan jelezzük, hogy probléma, egyre rosszabb és rosszabb, de azért fontos a visszajelzés, az alapos és sokrétű visszajelzés a céges kultúránk elengedhetetlen része, mindenki írja le a visszajelzését, szigorú határidő van rá, fontos, hogy tudjuk, mikortól hagyjuk ugyanúgy figyelmen kívül, amit írtatok.

Persze ez csak kis dráma, nyilván nem nagy: szép az iroda, van fűtés, adnak kávét, fizetést, és végül is munkahely kategóriában még mindig egész elviselhető. Csak már nem jó. Csak már nem lelkesedem. De be lehet menni úgy is, hogy az ember nem lelkesedik, csak letolja azt a nyolc órát, nincs azzal sem sok baj.

Nem kell mindent szeretni.

végképp agyamra ment a kettősfront

Legalább nyugi van és a fekete garbómat vettem fel, gondoltam, amikor végül csak leettem magam gránátalmával. Elég halovány kis magocska volt, a saláta furcsán ametiszt-lilára festette, én a spenótra  tippelek, mert a brokkoli és a zöldborsó nem fog.

Ó, igen, múlt hét végére teljesen megutáltam már az ebédrendelős kosztot, és most megint mirelit zöldségeken élek, mert azt egyszerű elkészíteni (jó, hát a brokkolit fel kell vágni, de a többit elég beleönteni a dobozba) és szeretem is, kivéve a kelbimbót. Próbálkoztam vele, próbálkoztam többször is, de még almával és cukkinivel sem jött be.

Tegnap lefekvés előtt még sóhajtoztam egy sort az idő múlásán, amiből a tudatalattim valahogy azt szűrte le, hogy feltétlenül szörnyű dolgokról szeretnék álmodni, vagy csak végtelenül szomorúakról. Igazából persze tengerparti nyaralásról szeretnék álmodni, vagy kreatív problémák a valóságban is kivitelezhető megoldásáról, nem arról, hogy egy bepöccent pszichopata kerget éjszaka a Keleti környékén, és senki sem segít.

Kreatív problémák a valóságban is kivitelezhető megoldásáról szólva:
  • jó lenne már rájönni valamire
  • tényleg, legalább egy nyomorult problémát kibogozhatnék már végre
  • mikor lesz időm rajzolni?
  • mikor lesz agyam írni?
  • miért szervezek magamnak programokat, ha a legszívesebben csak otthon fetrengenék?
  • komolyan, a végén azért fogom elkezdeni az Inquisition-t, hogy legalább tudjam, miért nem haladok semmivel
  • rendet kéne rakni
  • ha negyven perccel hamarabb felkelnék, lenne időm rajzolni, de nem találom a ceruzámat
  • irgalmatlanul sok pénzt el kéne költenem könyvespolcra és ruhásszekrényre
  • gyűlölöm a világot
A kreatív problémák a valóságban kivitelezhetetlen megoldásához pedig például tök jó lenne, ha lenne álmomban egy működő fényképezőgépem, én már lassan azzal is beérném, ha csak álmomban működne, mert nagyon frusztráló, hogy álmomban sosem működik a fényképezőgépem (tudom, hogy álmodom, és ezt a képet nem őrzi meg nekem semmi sem, ezért már el sem lőhetem). Jó, hát az igazi az lenne, ha lenne egy olyan fényképezőgépem, ami működik az álom és az ébrenlét között is, olyan tündérországokat és belsőépítészeti megoldásokat tudnék mutatni, hogy ihaj, de azért ez egyelőre tényleg megvalósíthatatlan (azt hiszem).

a villamos

A villamosközlekedés, főleg reggel, az egy olyan, hogy én megértem a miértjeit, de elég pontosan leképzi, mi a baj ezzel az egész nyomorult világgal.

Igazi közlekedési csomópontban lakom, 3+1 villamos végállomásánál, és akkor az érintőlegesen átsuhanó buszokat nem is említeném, már csak azért sem, mert azokkal legfeljebb a rétre vagy a gyorsétterembe járok. A 3+1 villamosból mostanában engem csak három érdekel, azokkal jutok be a nagyvilágba városba, és ezek közül is kiemelt szerepet élvez a 17-es, mert az visz be a munkahelyemre.

A végállomáson egy ideje van már egy szép, villogó információs tábla, ami azt hivatott mutatni, melyik jármű milyen irányba mikor indul majd el. Körülbelül annyira pontos módszer, mint kávézaccból megtippelni a lottószámokat: ahhoz képest, hogy a villamosok végállomásáról van szó, az esetek többségében nem az a villamos indul elsőnek, vagy ha mégis, hát biztos nem annyi idő múlva, mint ami ki van írva. Rutinos utazó már felismer bizonyos jeleket, például ha két megálló hosszan visszatorlódtak már a beérkező villamosok, de a következő indulás tizenöt perc múlva van kiírva, akkor az történt, hogy az épp benn álló három jármű valamiért nem tudott időben elindulni, ezzel lekerült a jelzőtábláról, és most teljesen véletlenszerű, milyen sorrendben fogják őket a lehető leghamarabb kizavarni a forgalomba.

Ma például megint esett a hó. Ez kivételesen csak azért számított, mert amint kiléptem a latyakba, elromlott a kedvem - plusz két fok, a földön már víz, a tócsákban latyak, és estére úgyis elolvad az egész. Elvergődtem a villamosig, felszálltam a tizenhetesre, ahol olyan szag volt, mintha a mostanában divatos, ún. fosós-hányós vírus épp a szerelvény közepén döntött volna amellett, hogy ideje testet ölteni. Számot vetettem a sorsommal: a negyvenegyes úgyis azonnal indul, legfeljebb majd átszállok, de ezt nem.

A negyvenegyesről indulás helyett káromkodva levágódott a vezető, egy alacsony nő, és egy ideig dühödten rángatta a visszapillantó tükröt, aztán elment erősítésért. Pár perc múlva visszatért két tagbaszakadt férfi kollégával, akik nagy nehezen beállították neki a tükröt - ha még egyszer valaki behajtja, én agyonvágom, fogadkozott teljesen érthető ingerültséggel a villamosvezető, akinek ekkor már csak újra kellett kérnie egy szabad jelzést, hogy hat-nyolc perc késéssel elindulhasson. Addigra a fél villamos átszállt a tizenhetesre, mert a negyvenegyes indulását törölték, és már senki sem tudta, mikor megy melyik - viszont a tizenhetes nem indulhatott el a negyvenegyes előtt, szóval mindenki várt. Egy ponton megérkezett a tizenkilences is, hogy végképp összezavarja az embereket, és a negyvenegyes maradék utazóközönsége is pánikszerűen leszálljon. A villamos ekkor végre megkapta a jelzést, csengetett és azonnal indult.

Meglátásom szerint az egész világ valahogy így működik. Talál az ember valahol egy információs táblát, de az is csak a bajnak van.

filmek és egyéb állatfajták

Nagyjából egy hete irtózatosan fáradt vagyok mindig, pedig számításaim szerint alszom eleget. Sok a munka, nagy a stressz, óránként változik, hogy épp mit csináljunk, mit dobjunk el, miért nem emlékszünk erre-arra-amarra, végtelenül kimerítő az egész.

Közben persze csinálok mást is, írok emberekkel, meg vacsorázom emberekkel (nem ugyanazokkal az emberekkel), macskák hevernek ellentmondást nem tűrően az ölembe, az egyikük dorombolás közben azért arra is időt szakít, hogy a legvastagabb farmeremen át kilyukassza a térdem. Vadidegen kutyák vetik magukat zokogva a nyakamba és összenyalják az orrom; alighanem a kezemben tartott fél kakaóscsiga is közre játszott a szeretetrohamban, bár ha csak ez lett volna az oka, szerintem szájrapuszit kaptam volna, nem az orromat takaríccsa le a Buksi.

Megnéztem a Szólíts a neveden-t és a Fekete Párducot, mindkettő tetszett (teljesen egy kategória a kettő, nem?) (nem), a Három óriásplakát...-tól őszintén félek, mert mi van, ha nyomasztó lesz és a tetejébe depresszív?!, csak hát Martin McDonagh (oké, a hét mittudoménmi meg az öleb a világ legrosszabb filmje volt, de akkor is. Martin McDonagh), és a Víz érintése is érdekel, de az előzetese nem tetszett, és van még egy film a listámon, hát már nem is tudom, mi. A legsötétebb óra pont annyira nem volt nekem való, mint amennyi rengeteg jót hallottam róla előtte, csak azt erősítette meg bennem, hogy Churchillt én nem tudom kedvelni sem, nemhogy hősnek látni.

A Szólíts a neveden részint azért volt jó, mert épp eleget voltam én nagy, öreg házakban, vízparti városokban nyáron, a nyolcvanas évek elején, és néha egyszerre ebben mindben, és egy idő után éreztem az illatokat is, a lassan átfűlő ház enyhe dohosságát, a folyóparti fák jellegzetes szagát, a murva csikordulását a cipő gumitalpa alatt. Valamivel későbbről a teljességgel kifáraszthatatlan kamaszvágyat. Azt mondjuk igazságtalannak érzem, hogy ebben a filmben mindenki ilyen szép volt, hát basszus már, hagyjanak nekünk, halandóknak is valamit, no és ennyire okos is, meg tehetséges, komolyan, ez az a pont, ahol az sem vigasztal, hogy "és mégis milyen boldogtalanok, na látod". Eléggé jó film volt: nem érzelgősség nélkül, hanem épp az érzelgősséggel együtt pontos.

A Fekete Párduc azért volt jó, mert végre-végre nem mentek az agyonkoreografált akciójelenetek teljesen a sztori rovására, volt ugyan pár izgalmasnak szánt üldözgetés és lövöldözgetés, amit a végefelé már untam, de üdítően kevés, még a(z amúgy élvezhető) Galaxis őrzői 2-höz vagy a Thor: Ragnarökhöz képest is kevés. És kicsit a kaptafa is más volt, amire most ezt a filmet húzták, nekem a történet is egész tisztességesnek tűnt. Oké, az kicsit zavart, hogy az egyik főhősnőt Nokiának hívják (jó, Nakia, de képtelen voltam úgy hallani), de gondolom, ennek megváltoztathatatlan képregényes előzményei voltak.

Ilyen izgalmas napokat élek. Lenyűgöző, nem?

többet kéne aludnom, vagy kevesebbet gondolkoznom úgy egyáltalán

Voltunk korcsolyázni, írtam sokszor keveset (összességében sokat), volt néhány kisebb, de elég intenzív leolvadásom, most némi fásult közönnyel azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha a történetben, amit már nagyon alaposan kitaláltam az elmúlt tíz évben, és nagyjából a feléig meg is írtam, hirtelen az egyik szereplő akkor visszamenőleg nem férfi lenne, hanem nő. Vagy egy másik szereplő is lehetne nő. Netán mindkettő, bár az hülyeség lenne. És... tulajdonképp... eh.

Minek vannak nekem ötleteim, csak a baj van velük.

most akkor egy ideig kevesebbet megyek emberek közelébe

Oké, a szorongás nagyjából elmúlt, jött a helyébe olyan szintű frusztrált harag, hogy azon csodálkozom, még senkit nem ütöttem meg (és nem azért nem, mert már elfelejtettem, hogy kell; nem felejtettem el, hogy kell). Dühös vagyok magamra, dühös vagyok a világra, dühös vagyok teljesen jól behatárolható emberekre teljesen jól behatárolható dolgok miatt, és közben elég szomorú is. A csoki nem segít rajta. A whisky sem segít rajta. Semmi nem segít rajta. Ez van.

közben

Voltam Párizsban, jó volt és eseménydús, csak persze szokás szerint rövid. Rengeteg művészies képet csináltam az áradó Szajnáról, néhányat egyéb dolgokról is, például... ...hm, ha jól emlékszem, egy járdaszegélyről... ...és pár rigóról, bár azok a Szajna partján ugráltak, szóval határeset? Sok másról nem tudok beszámolni, nem is akarok, nem is emlékszem dolgokra, egyáltalán, mik azok a dolgok, olyanok nincsenek is.

dragon age: origins - awakening

Amúgy egy igen rövid folyosó és egy csigalépcső volt már csak hátra. Egy súlytalan párbeszéd és egy átütően katarzismentes hentelés a túlméretezett, de magányos szörnnyel. Ezt a bruttó negyedórát rátehettem volna két hete is, mindegy, vége, és már csak tizenötezer szó hiányzik, hogy eldönthessem, tényleg nem akarom letölteni az Inquisitiont, pedig már megérdemlem.

amúgy ők is jönnek

Kicsit előbb, még áprilisban. Ahogy itt ülök az esős, szürke, hét fok körüli nyomorúságban, és hallgatom ezt a számot, hirtelen úgy kezd visszahúzni Dublin, mintha nem csak párszor pár napot töltöttem volna ott, hanem legalább heteket, vagy inkább hónapokat.

Ó, a fenébe, olyan sok helyre vissza kéne mennem.

omg aic

valaki fáradt

Öngyilkos lett a törpe amarilliszem, természetesen az ágyamra, természetesen reggel, amikor már úgyis késésben voltam. Az egyik virág letört, a másik  megbicsaklott, egy nagyobb virágcserépnyi föld beterítette a takarómat, kicsit nyűgös vagyok, de az is lehet, hogy nagyon.

Idén még nem rajzoltam, kezd hiányozni.

Nem is fényképeztem, az is kezd hiányozni. Igaz, a rajzoláshoz kaptam témákat és volt saját is (DA2 portrék, csak hogy ne legyek annyira borzalmasan unalmas), a fényképezéshez pedig halvány és kósza ötletem sincs, de azért hiányzik, álmomban egyfolytában fényképezek. Márpedig álmomban nagyon frusztráló fényképezni, mert sosem készül el a kép, hiába nyomogatom azt a nyamvadt gombot - biztos tudom, hogy ez csak egy álom, és nem készülhet el a kép, de azért sokkal megnyugtatóbb lenne, ha legalább arra a pár másodpercre elégedett lehetnék a csodálatosabbnál csodálatosabb kis kompozícióimmal.

Kicsit túlszocializáltam magam mostanában, de kedden még elkúsztam valami intézményesített vicceskedésre az expatokkal, ha már december közepe óta nem láttam őket. Biztos az ember-túladagolás jele, hogy most megint nem találom a helyem sehol, vagy esetleg az a gond, hogy a nagyobb társaságokban azért mindig van egy-két ember, aki érezhetően nem kedvel, és ez mindenben elbizonytalanít. Ha nem látnám közben, hogy a többiek őszintén és tényleg örülnek, ha látnak, ha beszélgetünk, akkor egész komolyan megzuhannék. Így csak olyan érzés, mintha néha orrba vágnának: nem megsemmisítő, de fáj. Aránytalanul és nyomorultul fáj.

Ma még írunk, holnap korcsolyázunk, bár ha ilyen szédelgősen leszek, lehet, hogy az kimarad. Az se baj: legfeljebb alszom majd helyette.

valaki elfoglalt

A múlt hét nem a pihenésről szólt. Hétfőn korcsolyáztunk: szinte mindenki lemondta, és a végére pont hárman maradtunk, ez az a létszám, hogy már senki sem akar kiszúrni a többiekkel, hogy akkor ő is inkább hazamenne aludni. Amúgy jó volt, pihenés és nevetgélés és forralt borozás nélkül végigkorcsolyáztunk másfél órát, szinte már testedzés jelleggel az eddigi vidám linkelés helyett. Kedden megérkezett a projektről a svájci főnöklány, este ennek örömére projektvacsora volt a program, rengeteg sörrel. Szerdán a wrimókkal teázgattunk, a terv az volt, hogy írunk is, de ehelyett csak idétlenül vihogtunk és Harry Potterről beszélgettünk. Csütörtökön negyedéves céges beszámoló, kötelező borozgatással és utókocsmával. Péntekre én olyan fáradt voltam, hogy azt sem tudtam, hol vagyok: ennek örömére este Nimandival, Sulemiával, Hannával és Fleóval találkoztam, és elmentünk az újranyitott Krimóba. A helyszín erősen megtolta a nosztalgiafaktort, egyáltalán nem érzem ám magam öregnek, nem, szó sincs róla, a legkevésbé sem. Másnap délig aludtam. Ennek ellenére baromi nehezemre esett elindulni az esti programra: szerintem kb. négykézláb vergődtem le a villamosig, és irtó nyűgös is voltam az első félórában, amíg hozzá nem szoktam, hogy most igazából ilyen úgy nevezett emberi interakció van. Pedig amúgy nagyon örültem ám, mert az interakció másik főszereplőjét nagyon rég nem láttam, csak a tetves fáradtság. Az nem segített. Ahogy aztán nem segített a másnapi vendégeskedésben sem, ahol elsőre szintén a vinnyogós hisztiig jutottam. Aztán úgy tíz perc után beindult, hogy itt most közösségben létezem, és onnantől minden jó volt, csak addig. Addig sanszosan elviselhetetlen voltam. Sokkal többet kéne aludnom, mert ez így nem megy - csak kicsit nehéz megbeszélni az egymással semmiféle kapcsolatban nem álló emberekkel, hogy ne időzítsék egyszerre a céges vacsorákat, a születésnapokat és az évi három hazalátogatás egyikét.

a motivációmat, azt épp nem találom

Csütörtök délután eltört bennem valami, és onnantól kezdve a munkán kívül csak aludni és Dragon Age: Awakening-et játszani voltam hajlandó. Ennyi alvás nem tesz jót a nyakamnak, még gyógypárnával sem (azt is tudom ám hülyén becsavarni magam alá), a játék pedig biztos még jobb lenne, ha 1) Anderst tudnám függetleníteni attól, milyen nyomorult kis rohadék lett a DA2-re 2) hajlandó lennék még akárcsak egy fél pályát végiggyilkolni azért, hogy lejussak a Motherhez. Egyszerűen untat ez az ipari hentelés. Mérhetetlenül. Elmondhatatlanul.

De mivel minden máshoz még ennyi kedvem sem volt (felöltözni, kimenni az utcára, gondolkozni, bármit), ezért valahogy csak letoltam a játék nagyját - mármint őszintén remélem, hogy nincs sok hátra belőle (bár őszintén szólva, semmi sem motivál, hogy akkor most tényleg végigtakarítsam a nyomorult utolsó pályákat: még a sztori sem, hiába van azért eléggé okosan összerakva) (mondjuk az kicsit zavar, hogy mi van itt a törpékkel, hát tudjuk, hogy hat hónappal vagyunk azután a pont után, amikor Oghren még csak mondogatta, hogy elmegy és megkeresi a csaját, hátha ezúttal majd működik a dolog (első rész vége), most pedig már kisbabájuk van, mik ezek, tengerimalacok?). Kicsit megingott a lelkesedésem az Inquisition iránt is, ami akárhogy is nézzük, 80-200 órányi kaszabolásnak ígérkezik, max. egy órányi könnyfakasztó drámával. Szükségem van nekem erre? Vagy máshogy fogalmazva... igényem? Egyre inkább úgy nézem, hogy nincs. Nem bosszantott ez a hétvége, nincs miatta lelkiismeret-furdalásom, de az biztos, hogy végtelenül fölösleges volt és többnyire haszontalan (persze nézzük a jó oldalát: legalább nem költöttem sok pénzt kávéra, utazásra, belépőre, ahogy akkor tettem volna, ha eredeti terveimnek megfelelően kirándulni megyek).

Keith Donohue: The boy who drew monsters

Keith Donohue-tól 2006-ban olvastam a The Stolen Child-ot, ami rettenetesen érdekes, kicsit komor, kicsit szomorkás, legkevésbé sem szentimentális és igen ügyes könyv volt váltott gyerekekről az ötvenes-hatvanas évek amerikai kisvárosában. Mélységesen fantasztikus, és mégis hétköznapi élettörténet a két Henry Dayről – arról, akit ellopnak, és arról, aki a helyére lopja magát. Nagyon szerettem, és amikor úgy tíz évvel később újra eszembe jutott a szerző neve, a 2014-es The boy who drew monsters-t sikerült következőnek megszereznem.
Cikk az SFmag.hu-n.

valahogy így

Nem biztos, hogy teljesen látszik, hogy előre-hátra, jobbra-balra, sőt, akár fejjel lefelé is egymáshoz illeszthetőek ezek a szép kis körcikkek, pedig igen. Sőt, mindegyik felezhető és visszatükrözhető is, és a többségük úgy is jól néz ki, bár nyilvánvalóan nem teljesen szemből vannak a képek, mert miért is lennének teljesen szemből képek bármiről is a világon, illetve miért is lenne épp olyan gépemen épp olyan változat, amiből tudok képet menteni (őszintén? ...nincs egy hetem kedvem nulláról újrajátszani addig, amíg a teljes csapat összeáll), illetve miért mutatnának szemből bárkit is kellő felbontásban egy játékban.



Ó, és tudom, Oghrennek a másik irányba trapéz alakú a feje, az állkapcsa széles és a homloka lapos, Wynne ennyire talán nem öreg, és a motívum-sűrűség a legkevésbé sem következetes... de igazáből nincs sok indíttatásom bármit is átrajzolni, szóval marad így minden.

boldog új évet

A legbüszkébb nagyjából arra vagyok, hogy 31.-én délután fél háromkor elengedtem azt az elképzelést, hogy én igenis befejezek még egy rajzot, mielőtt elmegyek szilveszterezni, ha törik, ha szakad, mert hogy a magamtól kapott határidő az volt, hogy 2017: 12 portré. És oké, hogy az utolsó hét eleve az utolsó öt napra maradt, mert hol a koncepció hiányzott, hol a referencia, de ha már kimondok leírok valamit, akkor annak úgy kell lennie!!! Vagy mégsem? Szóval végül megbeszéltem magammal, hogy január 1. cipőskanállal még épp belefér az évi 12 portré fogalmába, elvégre tavaly egészen biztosan nem rajzoltam egy vonalat sem január elsején (ellenben zúzmara volt és köd, szóval fotóztam). Eléggé büszke vagyok most erre a sorozatra, ha sikerült kijavítanom azt a pár hibát, amin mostanra már azt is látom, mi a fene, nem csak azt, hogy béna, akkor majd fel is teszem.

Az elmúlt napokban a legjobb nyilván a kollegiális korcsolyázás volt, soha többé nem fogom tudni úgy érezni magam a munkahelyemen, mintha nem valami vicces középiskola ráadás évfolyama lenne. Sörözni járunk, a téli szünetben délelőtt korcsolyázunk a műjégen, imádom ezeket az embereket, tényleg. Csak az istenverte retkes káoszt a projekten, azt bírom egyre kevésbé. Meg felhős időben a nyolc óra villódzó neont.

De most megyek, és beletolom még azt a két és fél óra munkát az utolsó rajzba, ami számításaim szerint kell hozzá; utána írok másfél oldalt; utána alszom.

És holnap munka. Az előrejelzések alapján nyolc óra villódzó neon.