Itthon ülök, karantén ötödik napja, reggelente megnéznek a rendőrök, aztán visszacsukom magamra az ajtót a következő reggelig. Anyámat látogattam meg, és azt kell, hogy mondjam, a magas francia esetszám ellenére is sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam Párizsban, mint itthon. Egyrészt, ott legalább van valami hozzávetőleges fogalmuk arról, hogy áll a járvány - itthon már rég elértük a tesztelési kapacitás határait, szóval legfeljebb a kórházban és lélegeztetőgépen levők számából lehet bármire is következtetni, valamint abból, hogy most már egyre több közeli ismerős családján megy végig a vírus. Másrészt az emberek hordják a maszkot, és 99%-ban rendesen, orrukon-szájukon, nem úgy, mint itthon, ahol a reptéri transzfer sofőrje szabályos hisztit vágott le, amiért megkértem, hogy vegyen fel egy maszkot (aztán mire megérkeztünk, hogy, hogy nem, le is csúszott az álláig; hát, egy ügyfelet már biztos örökre buktak ezzel).
Odakinn jó volt, de odakinn mindig jó, kert és nyugalom és séták és rengeteg finomság és pompás borok, nem is akarom részletezni, mert csak összefacsarodik a szívem, hogy itt vagyok, és nem ott.
