A négynapos hétvége örömére, a teljes szellemi és lelki leolvadás ellen újra elkezdtem a Dragon Age: Inquisition-t. Mostanra megint elszoktam attól, hogy melyik kezemmel mit kéne csinálni, és szegény inkvizítor (pardon, egyelőre még csak herold) többnyire ringlispílként pörög a csatamezőn, kész szerencse, hogy legegyszerűbb fokozaton ilyenkor sem mészárolja le a csapat többi tagját.
Egészen más érzés úgy játszani, hogy tudom, mi hol van (bár a jó kőfejtőkhöz megint elő kéne szednem a két éve nyomtatott térképeket), sokkal hatékonyabb, és meglepő, milyen kevéssé hiányzik a felfedezés öröme. Gondolom, azért, mert a valósággal ellentétben a játékban semmi irányérzékem nincs, és úgy elég nehéz felfedezni bármit is, hogy nem tudom, ez most eddig is előttem volt, vagy csak billent egyet az egér, és ez eddig a hátam mögött volt, vagy várjunk csak, balra? Merre nézek egyáltalán? Miért mentem már megint neki ennek a hegynek? Vagy ez egy másik hegy? Miért megyek neki egyáltalán hegyeknek, azt hinném, elég nagyok ahhoz, hogy kikerüljem őket?
Ezzel együtt csodálatosan megnyugtat és rettentően élvezem. Túl sok kihívás nincs benne, de épp ez kell most nekem: csak megyek a festői tájakon, hallgatom a madárcsicsergést, elképzelem, milyen lehet térdig gázolni a sekély tóban egy derűs koraőszi délután, míg susognak a fák fölöttem, a távolban csobog a patak, víz-és avarillat keveredik a kései virágok édesébe... jó, és időnként agyon kell verni néhány medvét, banditát és démont, de ez nem ront sokat a hangulaton. Az Emerald Graves-t várom még nagyon, az még a Hinterlandsnél is idillibb, oda békeidőben habozás nélkül elmennék én is nyaralni, az a villa a pálya közepén pont meg is felelne.
