dióhéjban

Nő a hajam és kezdek visszaépülni a világba; megnéztem a kedvenc Wagner operámat, de hallgatni jobb volt; irtózatosságok jönnek és már nem is érdekel, mi lesz a végük; vennem kell egy új telefont.

hőség

Amikor épp nem minden rossz, vagy nem rossz minden, nem is tudom, a kettő közül melyik a helyes megfogalmazás (egyik sem), akkor olyan dolgok vannak, hogy
  • ráérősen kávézgatunk a perzselő nyári napsütésben egy csendes berni utcára néző teraszon a portugál sráccal, akit mindig is kedveltem, és a svájci lánnyal, aki közel sem olyan barátságtalan, mint elsőre tűnt. Már a jövő heti teendőikről beszélgetnek, hátradőlnek, ugyanarra a székre teszik fel a lábukat, néha meglökik egymást, úgy tűnik, szeretnek együtt dolgozni, a többi éppúgy lehet bármi, mint semmi sem
  • a Lánchíd fölött ülök a kőkorláton, narancsos sört iszom, a nagy spanyol és portugál felfedezőkről hallgatok egy podcast epizódot (és ahányszor elhangzik [baɾtuluˈmew ˈdi.ɐʃ] neve, elérzékenyülök, mert milyen már, hogy portugálul mondja a szakember) (Vasco da Gamánál már győzött a megszokás, pedig) és rajzolok végre, idén nagyjából másodszor. Igen, a Berrio annál a vállszalagnál futott be Lisszabon kikötőjébe, lehet, hogy egyszer majd meg kéne bocsátanom Portugáliának, hogy sosem jutottam még el oda
  • reggel van, a napfény már könnyű és fehér, de az óra szerint rengeteg időm van még aludni. Ezt persze csak azután értem meg, hogy kikeveredtem abból a felületes és nyugtalan álomból, ami egy novellát akart a kezembe adni, csak a címe maradt meg és három sor párbeszéd, és a tudat, hogy igen, ez egy régi ötlet, ezúttal több görög mitológiával, kevesebb atombombával, és nem rossz, de arra nem jó, amire nem is keresek sem motivációt, sem ötletet