kapkod

Hét perc múlva éves értékelés, már túl ideges vagyok mindenhez. Ahhoz is.

Összeszedtem az esti kiállításra a képeket, ki is nyomtattam őket, címük nincs, azt elfelejtettem rájuk írni. Mondjuk a jaguar5aC amúgy sem olyan költői cím.

Mostanában reggel annyira rohanok, hogy nincs időm betenni a fülbevalómat a fülembe, csak zsebre dugom a megfelelő párat, és este aztán rájövöh, hogy ó, ez szúrta úgy a combomat egész nap!

Azt hiszem, sikerült durván megfáznom.

száz éve

Száz éve ért véget az I. világháború, és olyan hamar követte a második, hogy felfoghatatlan; különösen felfoghatatlan nekünk, azóta jött nemzedékeknek, akik ilyen-olyan, sokszor sanyarú és sokszor félelmetes békében, de békében nőhettünk fel. Európa nagy részén több, mint hetven éve nem volt háború. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem láttak háborút. Ez páratlan csoda, páratlan kincs, talán nem is tudjuk megbecsülni - és amennyiben nem történik csoda, nem leszünk képesek sokáig megőrizni, ez egyre biztosabbnak látszik. Pedig jó lenne, jó lenne nem átélni újra a borzalmakat, a félelmet, az esztelen pusztítást. Bízzunk a csodában. Reménykedjünk. És hajtsunk fejet azok előtt, akiknek nem adatott meg.

Wilfred Owen: Strange meeting

It seemed that out of battle I escaped
Down some profound dull tunnel, long since scooped
Through granites, which titanic wars had groined.
Yet also there encumbered sleepers groaned,
Too fast in thought or death to be bestirred.
Then, as I probed them, one sprang up, and stared
With piteous recognition in fixed eyes,
Lifting distressful hands as if to bless.
And by his smile, I know that sullen hall,
By his dead smile, I knew we stood in Hell.
With a thousand pains that vision’s face was grained;
Yet no blood reached there from the upper ground,
And no guns thumped, or down the flues made moan.
‘Strange friend,’ I said, ‘here’s no cause to mourn.’
‘None,’ said the other, ‘save the undone years,
The hopelessness. Whatever hope is yours,
Was my life also; I went hunting wild
After the wildest beauty in the world,
Which lies not calm in eyes, or braided hair,
But mocks the steady running of the hour,
And if it grieves, grieves richlier than here.
For by my glee might many men have laughed,
And of my weeping something had been left,
Which must die now. I mean the truth untold,
The pity of the war, the pity war distilled.
Now men will go content with what we spoiled.
Or, discontent, boil bloody, and be spilled.
They will be swift with the swiftness of the tigress,
None will break ranks, though nations trek from progress.
Courage was mine, and I had mystery,
Wisdom was mine, and I had mastery;
To miss the march of this retreating world
Into vain citadels that are not walled.
Then, when much blood has clogged their chariot-wheels
I would go up and wash them from sweet wells,
Even with truths that lie too deep for taint.
I would have poured my spirit without stint
But not through wounds, not on the cess of war.
Foreheads of men have bled where no wounds were.
I am the enemy you killed, my friend.
I knew you in this dark; for so you frowned
Yesterday through me as you jabbed and killed.
I parried; but my hands were loath and cold.
Let us sleep now...
Különös találkozás

Mintha csatából menekültem volna, és az út
Szűk alagúton vitt egyre lejjebb, át
Száz titáni harc meggyűrte fal között,
Tövében sok menetruhában fekvő átkozott
Gondba s halálba merülve szótlan elmarad.
Megbököm őket, egy ugrik, s rám mered.
Szánakozva néz, felismer vak szeme,
S fáradt kart emel, mint hogyha áldana.
S mosolyán már látom, hogy hova jutottam;
Holt mosolyán látom, ez a Pokol köröttem.
Kínok kínja ül a látomásom arcán
Bár a fönn ömlő vér nem jut át az ércen,
S fegyverrobajt, sikolyt sem veszek már észre.
– Idegen barátom, nincs okunk a gyászra!
– Nincs – felel –, hacsak az el nem jött jövő,
S a remény holta nem. A meg nem alkuvó
Remény voltam, mint te, s a legvadabb csodát
Kergettem én is, a szökdöső időt,
Mi gúnyra vesz nyugalmat, szűk rendet fellazít,
Megtöri az órák örök-egy közét,
S ha sír, hát könnye dúsabb, mint e kárhozat.
Hisz nevetésem talán nevetést szült volna,
És sírásom mintha még most is élne,
Bár meg kell halnia. Az igaz szó halott,
S a gyilkolás fájdalma kihunyt a harc alatt.
Amit mi elrontottunk, gyönyörködve nézik,
Vagy még háborognak, s vérrel lobban lázuk.
Tigrisfürgék lesznek, egy sem bont majd sort,
Bár népeknek ássák meg léptükkel a sírt.
Bátor voltam, titkokat őrzött utam,
Bölcs voltam, uraltam elmém s életem,
S a távozó világgal nem vonultam vissza,
Hogy gőgös, védtelen tornyokban rogyjak össze.
Majd kerekük az alvadt vér ha megrekeszti,
Felmegyek, s a mélyen ülő vizek tiszta
Igaz, szűz vérével mosom le vétkeik.
Kéretlen önteném lelkem, ám e ritka ék
Nem fakadhat sebből, harc gennye nem lehet!
Vagy tiszta homlokon tán nem serkent vért a hit?
Barátom, megöltél, az ellenség vagyok;
Felismerlek, bármilyen sötétben is legyek,
Épp így néztél tegnap. Leszúrtál, s bár karom
Még védeni emeltem, nem volt már erőm.
Jöjj, nyugodjunk...
(megjegyzés: én fordítottam, mert ügyes vagyok, és miután készen voltam a fordítással, rájöttem, hogy mi a vers trükkje, és akkor megcsináltam elölről újra jól.. kevés versfordításomra vagyok kifejezetten büszke, de erre igen)

érzem ám a dolgok súlyát

Már legalább másfél napja nem volt egy rémálmom sem, itt lehetett az ideje, tényleg. Ezúttal sikerült a céges kiállításra ráparázni, arra a végtelen komoly eseményre, hogy az egyik munkanap után a százharminc fős cégből nyolcan kiteszünk majd pár rajzot és fotót a falra, ketten zenélnek, később süteményt eszünk. Erre. Ráparáztam. Erre. Komolyan. Nem az évvégi értékelésre*, hanem erre.

Nagyon vágom ám, mi milyen fontos épp az életemben.
*oké, attól már február óta rettegek, mostanra nagyjából beépült a mentális háttérzajba.

na jól van már most már

Szóval a kelta fuksznak nagyon örültem, meg annak is, hogy előtte siukerült valamit öt perc alatt megtalálnom az egyikprojekt teljesen felfoghatatlan excel táblázat-szörnyetegében, ahol amúgy általában háromnegyed óra alatt sem találok meg semmit, hah, de most! Na, ez volt a hétfő utolsó értékelhető momentuma. Amit utána minősíthetetlenül és rettenetesen összebénáztam, azt inkább, nem is tudom, ilyen ügyetlen azért nem szoktam lenni. Tényleg nem.

Mi lenne, ha egyszer egy teljes napig jól mennének a dolgok?

lett egy instagrammmom is

Olyan nagyon fontos dolgok vannak rajta. mint hogy érkezett egy maréknyi kelta fuksz.

Elég boldog vagyok a maréknyi kelta fukszommal, bár aránytalanul drágább, mint a nem-kelta fuksz (akár már dollár fölött is van ám darabja, szörnyű). De hát kelta, és legalább huszonöt éve vágyom ilyesmire!

életjel, szokás szerint

Akarok írni már végtelen ideje, mert történnek dolgok és vannak a fejemben gondolatok, egyik sem vészesen fontos vagy érdekes, de akár le is írhatnám őket. Csak közben történnek dolgok, és olyankor inkább azokkal kell foglalkoznom, utána pedig aludnom néha, és nagyon sok mindenen gondolkozni, végtelen szellemi munka az életem, hirtelen és kiszámíthatatlan témaváltásokkal. És mostanában már egyszerre egy dologra is nehezen tudok összpontosítani.

Eltelt az október, voltam Tihanyban, megnéztem az apátságot éjszaka, a legjobb az volt, hogy lehetett mentát csipegetni a kertben, és elvben csak szaglászni kellett volna, de én nyilván inkább megettem. Voltam koncerteken is, Crippled Black Phoenixen és Life of Agony-n, és mindkettőről elkezdtem írni valamit, de egyiknek sem értem a végére. Mindig ez van. Elkezdődött a nanowrimo és már a negyedik nap rettenetesen el vagyok vele maradva. Véget ért a horror-projekt és átkerültem egy másikra, ahol be kell még tanulnom, és fárasztó dolog betanulni és csupa fárasztó dologgal van tele az életem, ahelyett, hogy csupa szórakoztató dologgal lenne tele.

Szeretnék még négy napot végigaludni és rajzolni és írni és nem azon rettegni, hogy túl fáradt leszek mindenhez, és augusztus óta* végre megint eljutni edzésre. Tartok tőle, hogy mindez nem ezen a héten lesz, mármint a négy nap alvás nyilván nem, de a rajzolás, az írás, a nem-rettegés és az edzés sem. De hátha a félig elolvasott könyvet sikerül befejeznem.
*azóta sorban: sok volt a munka, egy hétig nyaraltam, négy hétig köhögtem, begyulladt a fogam, irtózatosan szédültem (gyanús, hogy minden évben akkor szédülök pár hétig, amikor elkezdjük felkapcsolni a munkahelyi neont napközben... aztán megszokja a szemem?), vagy csak nem volt egy szabad délutánom sem. Hozzáteszem, az edzéstől nem lettem sem vékonyabb, sem energikusabb, sem kipihentebb, sem szebb, viszont ritkábban állt be a nyakam és kevesebbet fájt a fejem, szóval mégis folytatni kéne.