egész nap esett

Nem tudok sok verset fejből, sőt, és azok közül is csak ebben vagyok majdnem biztos, meg két MacCaig versben, az egyik négy sor, a másik négyszer négy, a harmadiknak meg mindig kifelejtem a közepét, mert az elején annyira erős az, ahogy, ó, várjunk, az a vége. Vagy az eleje? In and out of the bay hesitates the Atlantic. Hát ennyire értek én a költészethez, és tudni is csak ezt az egyet tudom, in the flower of fury, the folded poppy, Night.

The Sentry

I have begun to die.
For now at last I know
That there is no escape
From Night. Not any dream
Nor breathless images of sleep
Touch my bat-eyes. I hang
Leathery-arid from the hidden roof
Of Night, and sleeplessly
I watch within Sleep’s province.
I have left
The lovely bodies of the boy and girl
Deep in each other’s placid arms,
And I have left
The beautiful lanes of sleep
That barefoot lovers follow to this last
Cold shore of thought I guard.
I have begun to die
And the guns’ implacable silence
Is my black interim, my youth and age,
In the flower of fury, the folded poppy,
Night.
   Őrszem

Elkezdtem meghalni.
Most végre tudom,
hogy nincs menekvés
az Éj elől. Sem az álom,
sem az alvás könnyű fénye
denevérszememre nem feszül. Mint száraz
bőrcafat csüngök az Éj rejtett
barlangjában, s álmatlanul
az álmok birodalmát őrzöm.
Elhagytam már
a fiú és a lány szerelmes testét
ernyedten egymás karjába bújva;
és elhagytam
az álom csodaszép ösvényét, min
meztlábas szeretők suhannak e végső,
jéghideg partra, ahol most őrködöm.
Elkezdtem meghalni,
és a fegyverek érthetetlen csendje
fekete birtokom, ifjú és aggkorom,
a düh virágában, a zártszirmú pipacsban,
Éjjel.

Alun Lewis fiatal volt, walesi, elesett nem sokkal a II. világháború vége előtt, no more war, ahogy azt szerencsésebb sorsú brit poéták hörögték volt a mikrofonba bele.

Odi et Amo

Yet in this blood-soaked forest of disease
Where wolfish men lie scorched and black
And corpses sag against the trees
and love’s dark roots writhe back

Like snakes into the scorching earth;
In this corrupted wood where none can hear
The love songs of Ophelia
And the laughter of Lear,

My soul cries out with love
Of all that walk and swim and fly.
From the mountains, from the sky,
Out of the depths of the sea
Love cries and cries in me.

And summer blossoms break above my head
With all the unbearable beauty of the dead.
   Odi et Amo

De még e lázvadonban is, hol vérben ázó,
Kormos, farkaséhű férfiak lapulnak
S a fákon holtak csüggnek, mint a zászló
S a szeretet gyökerei visszabújnak

A kiégett, tar földbe, mint megannyi kígyó;
Ez átkozott vadonban soha fel nem csendül
Ophelia dala,
S Lear kacaján csend ül,

Csak lelkemből sikolt fel a szeretet
S eléri mind, mi úszik, repül, szökell, kúszik.
Hegyre pattan, égbe száll,
Ringatja mély tengerár,
Zokogva sír, hogy mindent szeretek.

S fölöttem virággal fordul újra nyárba
A halál elviselhetetlen pompája.

Jó, hát nem ezekkel a fordításokkal érdemeltem ki az irodalmi Nobelt, de a készültük óta eltelt tizenkét évben csak romlottam, sokat. Viszont angolul igenis szépek, és szép a többi verse is, és bárcsak inkább ne írt volna egy szép verset sem, csak élt volna boldogan még negyven-ötven évet, ahogy azt kell.

kicsit kapkod

Úristen, mi mindent kell még csinálnom, mielőtt elnyelnek az internet nélküli állapotok, például bevennem a gyógyszert, meg vennem is kell gyógyszert, úgy értem, ez volt az utolsó tasak, és ó jaj, ó jaj, á, de ma már nem vagyok lázas. Fürdenem, fogat mosnom, ezt hova tettem, azt hova tettem, hol a Kindle madzagja, ó, konvertálnom kéne az olvasandó cikkeket, ó, miért fagy a Calibre. Ó, miért fagy az agyam. És ha már fagy, legalább közben abbahagyná, hogy fáj? Hol a cipőm másik fele. Hol a cipőm egyik fele?

itt van az ősz, itt van újra

Hétfő este van, ezek szerint ilyenkor szoktam romantikus hangulatba kerülni, vagy tíz perc alatt beütött a Rubophen forróital, aminek a ködöt és a taknyot kéne kitakarítania a fejemből, mert az egyiktől dolgozni, a másiktól aludni nem tudok igazán hatékonyan. Persze az is lehet, hogy csak az a ludas, hogy ma valamiféle meditációs gyakorlatként elképzeltem az ideális ént az ideális helyen és helyzetben, és nem kellett rajta sokat gondolkoznom, mindent tudok róla, beleértve azt is, hogy eh, azért ez nem csak rajtam múlik.

Van egy asztalom, ami a kertre néz, egy kis netbookom és egy gyerekeknek való, kis grafikus tabletem, amivel rajzolok, és van negyvenféle teám és egy olyan mázas cserépbögrém, amit pont jól rá tudok tenni a fenyőfás teamécsesre, és vannak üvegfestékeim és gyurmáim, és zöldfűszereim és egzotikus fűszereim és valaki, akinek érdemes főznöm mindezekkel, és akitől nem kell félnem, attól sem, hogy elítél vagy megítél vagy kiabál velem, ha elfelejtek valamit, és nem néz rám végtelenül csalódottan, ha elrontok valamit, amit sosem tudtam, és ha csak ülünk, és nézzük a bokrok levelén pattogó esőt, akkor tudom, hogy ugyanazokra az erdőkre gondol, és, na jó, tök mindegy, igazából és nyilván tudok rendesen franciául és megint le tudok nyomni sok-sok fekvőtámaszt, azt hiszem, most inkább elmegyek aludni, mert tényleg beütött a Rubophen.

azt hiszem, most már tényleg vége

Persze, csinálhatnék még egy párat abból is, ha hat ló fut körbe (hét, nyolc, akárhány), de már ötnél is olyan randa pókhálók lettek, hogy magam sem tudtam követni, és bevallom, lassan unom már.

ha már a szép dolgoknál tartunk, a dolgoknál, amik nekem szépek

Ezt ugyan sosem hallottam élőben, de akkor is ez a legkedvesebb Leafblade dal énnekem, és kész. Biztos, mert van benne minden, amit én valaha az angol romantikában szerettem, lovagok poroszkálnak az éjszakában, szerelmesek, és egyáltalán. Mi kell még.

és most valami teljesen más

Elmesélem itt is, mit láttam vasárnap este hazafelé jövet; vasárnap este hazafelé kellett jönnöm, mert Mergencékkel söröztünk, még egyszer utoljára teraszon, és igazán kiváló kis sörözés volt, az sem baj, hogy éjfélkor kidobtak minket, legalább még volt erőm utána fordítani pár oldalt.

No, hát hazafelé jövet az úgy volt, hogy a villamosról leszállva már láttam a lányt, aki két cserepes növénnyel szerencsétlenkedett ugyanarra, mint én. A megállóban a tábla tövébe rendezte a kiskertet, aztán elment és leült, elég álmosnak tűnt, én is az voltam, és akkor fedeztem fel ráadásul, hogy a buszjegyem a másik farmerem zsebében maradt, mert indulás előtt még egyszer átöltöztem. Kicsit átválogattam a pénzem, volt már, hogy le akartak parancsolni egy buszról, mert csak tízezresem volt, és ők nem pénzváltó egység (ekkor hátrafordultam a közönséghez, és megkérdeztem, hogy ki tud adni egy százast, mert apróban annyi hiányzott a jegyhez, és a mögöttem állók röhögve a kezembe nyomták, ahogy én is tettem volna hasonló helyzetben) (mielőtt bárki rosszakat gondolna a BKV-ról, Dublinban is volt, hogy nem engedtek fel minket a buszra, mert nem volt aprónk, és ott seki sem segített ki minket), de most szerencsére volt nálam elég fém.

Aztán jött a busz, és a jegyváltással el is ügyetlenkedtem, nem figyeltem én sem a lányt, sem a cserepeket. Egy nagydarab srác segített az ellenőröknek terelgetni a népet, aztán odafordult valakihez, hogy segítsen, én meg hátrébb mentem leülni, és nem figyeltem.

Mikor odanéztem, a lány és a srác már egymással szemben ültek és beszélgettek, és a lány nevetett, aztán pár megállóval később elaludt egy kicsit. A srác leszállni készült, és felébresztette, adott neki egy jókora grapefruitot, és egy kézfogásnak indult kézcsókot. A lány a virágcserépbe tette a gyümölcsöt, még egyszer felmosolygott a srácra, a busz megállt, mi leszálltunk, és a mai napig nem tudom, hogy ismerték-e egymást, vagy nem, de azt hiszem, nem is ez a lényeges, hanem az a gyengéd öröm, ami köztük volt.

na jó, és akor most felveszem a kesztyűt (jó, hát rózsaszín, és akkor?)

Túl életem első menetrenden kívüli tetanuszán*, és az ehhez kapcsolódóan végigpánikolt** hétfő délutánon-estén arra jutottam, hogy most már elég ebből a hülyéskedésből, hogy itt ilyen dolgok történnek énvelem, hát ne történjenek énvelem ilyen dolgok, csak jobbak és szebbek. Mondjuk a szögig elvezető út pont nagyon szép volt és jó is, elintéztem az útlevelemet, sétáltam a napsütésen, volt a hátizsákomban fahéjas tejberizs, a fejemben történetek, és éreztem, hogy ez így mennyire igazán kellett már. Így utólag kicsit elbizonytalanodtam, mert jelentős része aztén nem kellett volna mégsem, de majd izé, innentől csak jobb lesz, de tényleg.

Például most rájöttem, hogy azért nem válaszoltak még egy tegnap elküldött, igen fontos emailre, mert enyhe zavarodottságomban elküldés helyett csak elmentettem, na de legalább akkor most ügyesen*** pótoltam a dolgot.
* Szögbe léptem. Csizmával. A szög úgy vitte át a csizmám talpát, mintha ott se lett volna, és ezzel azért vannak problémáim.

** Az irreális rettegésen kívül, hogy de mi van, ha a tetanusz nem hat, főleg azon pánikoltam, hogy mert ne már, hogy most csupa ilyesmi történik, nem vagyok én erre felkészülve, és most akkor mi lesz a következő? Aztán este fél tizenegykor beájultam aludni, és most úgy döntöttem, hogy nem lesz következő, mert ne már. Nem vagyok hajlandó tovább félni, és különben is. Mostantól csak jó dolgok fognak történni, kész.

*** ügyesen = a touchpad kicsit megbolondult, és ahogy a küldés gombot keresgettem, a levél alsó felét felhúzta a tetejére, és így küldte el. Nagyon... dizájnos lett. Mondjuk ez legyen a mai napra kijelölt sorscsapás, és akkor úgy oké is, akkor egy szót sem szóltam.

mielőtt felkel az álruhás holló (mi gótok vagyunk, mit nekünk nap)

Végül is most már eltelt annyi idő, hogy akár írhatok is arról, amikor pár percre épp egy olyan film volt az életem, amit nem is láttam, és ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy igazából nem tudom, meg akarom vagy merem-e nézni a nap felkelésének, lemenésének és egyéb szakainak szentelt, egyre hosszabbodó sorozatot. Ha már Crowe írt róla okosan és hosszan és szépen.

Hát az úgy volt, hogy akkor nemrég szabadultam az ügyvédektől, és épp kezdtem visszarázódni valami emberi formába, és Antimatter és Leafblade koncert volt Bécsben, és én még sosem voltam egyedül Bécsben, viszont Leafblade és Antimatter koncerten már két hónappal előtte egyszer igen, bár az Antimatter végéről le kellett lépnünk, hogy elérjük az utolsó vonatot, és ezért kimaradtunk a legjobb buliból. De hát előfordul az ilyen. Kicsit mondjuk érdekes volt a dolog, mert úgy értem el a vonatot a Keletiben, hogy nem tudtam előtte pénzt váltani, és nem voltam biztos benne, hogy a bécsi automata miként reagál majd a bankkártyámra, mindenesetre a maradék párszáz forintomból vettem egy szendvicset a vonaton, mert nem volt időm enni sem (zsebkendőt vittem) (és nem ugrottam át egy malacot sem) (és nem kiabáltam, hogy I'm going on an ADVENTURE!, pedig), és arra gondoltam, hogy ha nem tudom megfejni a vastehenet, hát majd Mick lábát ölelgetve fogok könyörögni, hogy vegyen fel a vendéglistára, mondjuk azóta is rejtély, hogy miért nem Pete-et céloztam be, aki a fórumadminunk volt, a mi egyetlen és utánozhatatlan Firánk, és mindkét együttesben háttérgitározgatott aznap és háttérénekelt. Vagy Seant, azon kívül, hogy Sean, ah, ugyan már, sokkal tartozik azért nekem ez a világegyetem. és a szomszédosak úgyszint. Szóval de lett euróm, és mivel akkor még zöldfülű voltam és tapasztalatlan, fizettem egy ágyat egy hostelben, körbesétáltam a belvárost, ettem fánktésztában sült fahéjas almát nyárson, láttam egy Haydn szobrot, aztán elindultam megkeresni a koncertet.

Ekkor találkoztam először a piros hajú fényképészlánnyal is. Persze fórumról már őt is jól ismertem, de Caro nem könnyű eset, szóval kicsit féltem odamenni hozzá – de sikítva a nyakamba ugrott, hát nem volt már szomjas, de tegyük hozzá, hogy akkor még szerelmük hajnalát élték Pete-tel, és meg kellett ünnepelni, hogy több hónap távollét után végre újra találkoznak. Ittuk az epres fröccsöt, minden jó volt, és a dolgok többsége szép is, főleg a zene, és egyébként nagyon jó volt minden, meg szép is, ha nem mondtam volna.

Valahogy eközben tegeződtünk össze a német sráccal, ami angolul nagyon vicces, de hát mind a ketten tudtuk, hogy valójában mégis számít, mert az ő anyanyelvén is, meg az enyémen is van ilyen. Később elpanaszolta, hogy reggel kilenckor indul a repülője, a hostelben délután egy részeg jamaikai horkolt az asztalon, és kicsit fél visszamenni, meg hát úgyis éjjel kettő van már, minek is aludna el. A hostelemhez nekem sem volt sok kedvem, így hát mondtam neki, hogy miért is ne, én fennmaradok vele hajnalig, ezen ne múljon, még úgysem gyalogoltam végig egész Bécset, pláne nem decemberben.

Amikor bezárt a klub, sétáltunk is egy sort, aztán kezdett dermesztően hideg lenni, és bemenekültünk az egyetlen nyitva tartó helyre. Egy szlávok (szerbek?) által üzemeltetett pókerklub volt az a külső Mariahilferen, arany pettyes falakkal és fröccsöntött korinthoszi oszlopfőkkel. Három borjú nagyságú szelindek felügyelte benne a rendet, nagyjából úgy, hogy amikor kinyílt az ajtó, rám vetették magukat, és a sapkát is lenyalták rólam. Froorócsokit ittunk és nem tudtuk eldönteni, hogy igazából egy Lynch vagy egy Tarantino filmbe gyalogoltunk bele, majd idővel itt is zártak, és újra nekivágtunk az éjszakának. Felszedtük M. csomagját a hostelből, átgyalogoltunk a Hofburgon, megmutogatta az előző nap készült képeket – saját bevallása szerint csak hollókat fényképezett, elvégre ő rendes gót, és az előbb nem is nevetett, ő így zokog; aztán a kijelzőn ott bazsalygott egy csomó cukorfalat kisgida, vattapamacs fülekkel, mire M. egy pillanatra zavarba jött, aztán megvonta a vállát, jól van, ezek álruhás hollók. Nem látod? Az egyiknek kilóg a szárnya. Innentől fogva minden álruhás holló lett, beleértve minket magunkat és a bevásárló-utcák fölé függesztett, világító óriás-szaloncukrokat is, aztán idővel reggeledni kezdett, és kinyitottak például a pékségek, nagyjából akkor, amikor már fájt a lábam. Valami vaníliás-sárgabarackos süteményt ettünk, és a tejszínhab aranyló zsírpöttyöket hagyott a kávéban, és egy pillanatra nem tudtam eldönteni, hogy most mi romantikusak vagyunk,vagy csak hányingerem van a fáradtságtól, és neki is, azért néz olyan nagyon bután.

Aztán lekísértem a reptéri metróhoz, és hideg volt, és nagyon a nyakamba tekertem a sálat, és amikor búcsúzóul átölelt, úgy tudtam, hogy meg fog csókolni, úgy tudtam, csak abban nem voltam biztos, hogy jó ötlet. Valami fecnire felírtam azért az e-mail címemet, azt valahova elsüllyesztette, de amekkora darab papír volt, akár el is veszthette volna, és aztán elvitte a metró, én pedig vegyes érzelmekkel (hé, ez mi volt? …most elaludtam. ó, ez tök jó! …zzzZZzz… de hát én nem is!) álltam egy ideig, aztán megkerestem a mozgólépcsőt, mert tényleg nagyon fájt már a lábam.

Később mégsem vesztette el az email címemet, és egy évre rá találkoztunk is, lehet, hogy várni kellett volna még nyolcat, és hagyni az egészet a véletlenre, mert nem lett igazán jó vége. Egy ideig volt értetlenség és duzzogás is részemről, részéről sok minden nem teljesen tiszta nekem a mai napig, meg hát igazából nagyon sok szempontból teljességgel működésképtelen volt a dolog (az édes vörösbort szerette, és nem bírta a barackpálinkát) (és hát nem csak a pohár mellett nem passzoltunk), meg igazából alaposabban szemügyre véve nem voltam én belé a legkevésbé sem szerelmes. Néha azért levelezgetünk meg csetelgetünk, és végül egy Hamburgban élő mexikói költőnőt vett feleségül, és egy-két hete született meg a fia.

De az lehet, hogy kicsit még fájna, hogy egyszer öt percig egy olyan film volt az életem, amit nem is láttam, és aztán utána mégsem. Különben is, ha kilenc év, akkor egészen más nevek jutnak az eszembe, de ez egy más történet, és szerintem még egy ideig nem kerül sor az elbeszélésére.

nem lehet nekem hinni

Tök jó kifogásaim vannak, szóval magyarázkodhatnék is, de a lényeg úgyis az, hogy mégis csináltam körbefutó, fonott lábú piros lovakat. Többé nem ígérek semmit.

péntek 13.

Általában pont semmi nem szokott velem történni az ilyen jelentős dátumokon, ma viszont egész délelőtt rettentően balszerencsés dolgok kerülgettek, amiket aztán valahogy egész jól sikerült megúsznom, kezdve ott, hogy két ellenőr orra előtt sikerült halálosan nyugodtan leszállnom a buszról. A legdurvább persze az volt, amikor a belvárosi bérház tükörsimára és lejtősre kopott kőlépcsőjén lefelé bambulva kifordult a bokám, és sikerült úgy beesnem a kanyarba, hogy miután lepattantam a falról, még gurultam egy fél lépcsőfordulót. Ahhoz képest, hogy esés közben már elsirattam magam (és leginkább dühös voltam, hogy ne már, pont most), csak a két térdemet horzsoltam le, a bal könyökömet, mindkét tenyeremet, és a fejemre duzzasztottam némi lánchegységeket. Még a szemüvegem sem tört el. Még a farmerem sem szakadt ki (bár a jobb térdemmel egyesült egy vékony réteg). Viszont iszonyatosan megijedtem, hogy és de mi van, ha agyrázkódást kaptam, és majd kómába esek álmomban, de az agyrázkódásnak egyetlen egy tünetét sem produkálom azóta sem, és különben is, utánanéztem, hogy a tudomány mai állása szerint az nem is úgy van, és pláne nem azért.

Na mindegy, utána még próbáltam ügyet intézni, de hét órával a napi ügyfélfogadás vége előtt már nem osztottak lapot sorszámot, szóval inkább hazajöttem, és most épp az a terv, hogy mondjuk nem megyek már sehová, bár mintha nem lenne itthon igazán ennivaló, szóval lehet, hogy meg kell kockáztatnom a bevásárlást.

az élet, és az ő igazságtalansága

Olyan nyűgösen ideges vagyok, hogy az asztal alá tolt kis könyvespolcot rugdalom ütemesen, és valahol a lelkem mélyén nagyon hangosan vinnyogok, azért csak ott, mert amúgy fáj a torkom, és ilyenkor nem jó vinnyogni sem. Nincs semmi baj, csak egyszerre minden sok, álmomban kiadókkal kell vitatkoznom, visszamennem régi munkahelyekre, MÁV szerevényeken eljutnom bárhová (például a valóságban soha sem létezett, de az álmomban határozottan összetett és rossz emlékű munkahelyre (bár legalább nem egy kiadó volt az, amivel veszekednem kellett volna)), holott ezek többsége most épp kevéssé aktuális, mármint remélem.

Jó, álmomban később első látásra belém szeretett a tökéletes férfi (aki szép és vicces és félszegen mosolyog), pedig zavaromban többször is elrontottam az angol igeragozást, de aztán költészeti pólókat kellett terveznem, és aztán felébredtem, és aztán lett az, hogy nyűgösen vagyok ideges, például mert kedvem lenne költészeti pólókat terveznem, de most inkább dolgoznom kell.

és ezennel a jaguárok is kivonulnak

De hát kell néha olyasmit is csinálnom, ami nem betű és szó, mielőtt szétrobban a fejem.




a jól értesült optimista

A világba vetett bizodalomhiányt némileg igazolta, hogy a csoki helyett vett gesztenyepüré romlott volt, de nem baj, legalább az első kanálnál kiderült, és így végre okom volt megenni egy fél lilahagymát, mert azt az ecetesre rohadt műtejszín ízt más nem gyalulhatta le.

Közben szembesültem az ifjúsági fesztiválregénnyel, és rám tört a nosztalgia, hogy ah, ifjúság és fesztivál, valamint az, hogy én már sosem írhatok ezek után ifjúsági fesztiválregényt, mert egyrészt más már megírta, másrészt nem lenne vidám a vége (a fesztiválok vége mindig szomorú, a kamaszszerelmek elmúlnak, és különben is, az élet elillan, a sör megdrágul, már a határidők sem tartanak fenn hajnalig, satöbbi satöbbi), harmadrészt csomó ember megsértődne, hogy mit használom föl őket alapul, részegen, és egyáltalán, nem is tudom, miért írnék én ifjúsági fesztiválregényt azon kívül, hogy ah, kicsit hiányzik, hogy idén nem mentem Szigetre (de ha mentem volna, sem lettem volna már ifjúság, miért-ilyen-bonyolult-az-élet, valaki-adjon-csokit-de-rögvest).

hétfő, hétfő

Volt egy pont, amikor fizikai rosszullét tört rám az álmosságtól, és ez még nem akadályozott volna meg abban, hogy tovább gépeljek, de már nem tudtam átvinni a mondatokat ívben az elejüktől a végükig, az értelmezéstől az ujjam hegyéig. Ez persze néha előfordul, így került annak idején Harrü* Potter az ikonfestészetbe, és ilyenkor el kell menni aludni, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy le tudok ugyan fordítani még egy oldalt, értelmes is lesz, csak a gördülékenysége, az vész el. Szóval úgyis újra meg kell csinálnom másnap, kivéve, ha szakszöveg, mert a szakszöveg ne is legyen gördülékeny, a szakszöveg többnyire amúgy is olyan, hogy nem lehet a mondatokat ívben átvinni az elejüktől a végükig, csak kis részletekre törve, és aztán a túloldalon újra felépítni a logikai relációkat, a próza viszont furcsán nem ilyen, nincs szép, logikai relációkban folyamatábrázolható kis gép-szerkezete (hah! Volt ennek a mondatnak értelme a fejemen kívül bárhol máshol is?). Ott nincs az, hogy piros kocka, fölé a kék ferde elem, a kék mellé szimmetrikusan a zöld, és ezt máshogy lefordítani sem lehetne, ha a kis sárga kettes megy fölülre, mert nem illenének össze a tartalmi elemek kis legófelszínei. Ott érezni kell azt is, amikor szép, szép, és persze ezt jelenti, de szó-is-mét-lés; túlságosan is rímel az előző sorra, és ez most nem mondóka, hanem tragédia; ide bizony két szótaggal hosszabb ojjektum kéne, hogy kijöjjön a ritmus; ne már, két szó esetén még elmegy az alliteráció, de ez itt a negyedik, hova tettem a szinonimákat.

Szóval elmentem aludni, és öregszem, mert régebben ilyenkor negyven perc szundikálás után megújulva tértem vissza a gályára, most felkeltem, leültem a gép elé, és határozottan arra jutottam, hogy ennek semmi értelme sincs, majd reggel. Reggelre begördült a hidegfront, ez általában azzal jár, hogy másfél napig alszom, most bepótoltam az esti adagot, és utána használhatatlanul néztem magam elé, hogy ó jaj, most másfél bekezdést megcsináltam a mai penzumból is, és elmállott az agyam, végleg. Olyanok maradtak benne, hogy ne már, hogy megint le kell vágnom a körmömet, nem akarom levágni a körmömet, és biztos a lábkörmömet is, jaj, jaj. Csokit kéne vennem és vasalót, nem akarok csokit venni, sem vasalót, algoflexet sem, pedig azt is kéne.

Azt hiszem, most akkor megpróbálkozom egy negyedik kávéval is, és ha nem hat, akkor nem is tudom, levonom a konzekvenciát, bár még nem tudom, ezúttal mi lesz.
*A következetesség nevében minden y-ból ü lett, kivéve, ha biztosan tudtam, hogy nem szabad; úgy voltam vele, hogy a lektornak is egyszerűbb, ha mindent egyformán rontok el, és egyes földrazji neveknek csak egy-egy változatára kell rákeresnie. A referenciaként használt útikönyvben volt olyan sziget, aminek a nevét fél oldalon belül három eltérő átírással magyarították, és úgy voltam vele, hogy oké, görögök, szabad szellem és különös ábécé, de ez már sok énnekem.

most épp nem fúrnak, és békésen szép a világ

Persze tény, felkelhettem volna reggel hétkor is, hogy nekilássak 1) tenor áriákat énekelni, mert akkor én sem hallom, mit fúrnak fölöttem 2) dolgozni... csak hát szombat este valahogy elkeveredtünk holmi sörfőzdés fesztiválra, és kiváló ír vörös és keserű mézes sört kellett inni, valamint minden éjszakai busz épp az orrom előtt ment el vagy kihagyott egy járatot, így közel másfél óra volt hazajutnom a belvárosból. Szóval reggel hétkor még egészen biztos lehettem benne, hogy úgy másfél óra hiányzik a munkaképességemhez.

Egyébként semmi különös nincs, az idő tökéletes, nincs túl meleg, nincs túl hideg, a lilahagyma jó, kicsit többször el kéne hagynom a lakást, hogy friss levegőt szívjak, és kicsit bűntudatom van, amiért megint úgy telt el egy nyár, hogy csak túléltem, ahelyett, hogy kiélveztem volna.

csak a szokásos, nagyon sokadik rész

Vasárnap reggel hét órakor fúrógép hangjára ébredtem, és erősen gyűlöltem a világot. Szerencsére most nem a környező egy-két emelet legközelebbi egy-két lakásában fúrtak, így egy párnával a fejemen és egy plüss jegesmedvével a párnán sikerült visszaaludnom, persze a fellépő oxigénhiány is segíthetett a visszakábulásban.

De most őszintén, hogy jut valaki eszébe, hogy vasárnap reggel hét órakor fúrjon? Az már nem is kérdés, hogy ember-e az ilyen.

kész a készlet

És ezeket a lovakat ezzel el is vezettetem nyugdíjba. A szigorúan csak egy irányba futkározó keltafonatos jószágokra majd most már valami mást találok ki (és ha valaki látta a mondatalkotásra használható agydarabomat, hozza vissza, legyen szíves, mert ma már olyanokat írtam le fordítás közben, hogy azt el sem hiszem).

fehér medvék és feketerigók

A plüss jegesmedvét a reptéren láttam meg, ott ült a többi közt, zöld-fehér kockás sállal a nyakában, de igazából a mosolya volt az, amiért magammal kellett vinnem, akkor is, ha egy út elején voltam, nem hazafelé tartottam, és nem szerepelt a terveim közt, hogy egy kényes bundájú, nagydarab játékállatot cipeljek át fél Európán. Mert valahogy felemásra hímezték a vigyorát a gépsoron, és a szája sarka épp csak kicsit felkunkorodott az egyik oldalon, éppolyan bölcsen és sokatmondóan, mint a nagy ír költőnek, Seamus Heaney-nek.

Nem nagyon tanultunk Heaney-ről, annak ellenére, hogy akkor kapta meg az irodalmi Nobelt, amikor javában angol szakosok voltunk, és hogy minden félévben roskadásig jártam az ír témájú órákra. Még a költészet sem maradt ki a tanulmányaimból, fordítottunk skót szerzőket és walesieket, de a Yeats utáni ír költőkre valahogy nem maradt szufla. Megjegyeztük, persze, hogy újabb kapott közülük Nobelt, és hogy megérdemelte, aztán elemeztük tovább az Easter 1916-ot, mert azért a jelennél többnyire mégis fontosabb (vagy legalább beláthatóbb), mi történt nyolcvan évvel korábban, főleg, ha azt valaki már rendesen versbe szedte.

Heaney-t magyjából magamtól olvasgattam, és nem mondom, hogy alaposan ismerem, volt, ami az adott pillanatban soknak tűnt és sűrűnek, de ezt nagyjából minden költővel átéltem, azt hiszem, egyre jobban elszokunk tőle, hogy olyan hosszan és olyan mélyen összpontosítsunk valamire, mint ahogy azt megérdemelné egy tisztességes vers. A kedvenc MacCaig verseimet sem olvasva szerettem meg, hanem hallgatva, amikor végre felmorajlott benne a sápadt északi tenger, az a tenger, aminek a túlsó partján Heaney nőtt fel, Heaney, akit már csak azért is szeretnem kellett, mert képes volt azt írni MacCaigről, hogy „he means poetry to me”. És ebben osztoztam vele.

Aztán kaptam egy Heaney féle Beowulf fordítást egy londoni üzleti útról, mert akkoriban még nem lehetett csak úgy rendelni ilyeneket. Egy ideig csak állt a polcon a másik két Beowulf mellett, mert azért az is olyan, hogy óangol költészetből a The Seafarer az egyetlen, amit rendszerint elolvasok, és egy adott fordításban, mert abban szerepel az „alone in a world blown clear of love”, és az annyira szép, hogy a nyelvhűbb fordítók inkább azt írták oda helyette, amit az ismeretlen költő. Aztán sorra került a Beowulf is, és én már az előszónál végleg beleszerettem, hogy Heaney hosszan boncolgatja, mi az első szó, a Hwaet, amit fordítanak úgy, hogy Listen, de az talán sok, és feléjük a történet mindig úgy indul, hogy So.

Idővel utolért Szent Kevin és a feketerigó is, bár akkoriban már nem tudtam verset fordítani (tudom, hogy van magyar változata, emlékeim szerint nem tetszik), hiába estem neki akárhányszor. Végül feladtam, és csak időnként linkeltem valamelyik változatát youtube-on mindenféle embereknek, mert mire való a youtube, ha nem költészetre meg cuki kölyökkutyás videókra.

És itt megtörik a gondolat íve, és nincs levezetés, csak szomorúság.

Seamus Heaney 1939-2013

aztán ha felgyújtok egy black & decker gyárat, én leszek a terrorista

Számottevően ront az életminőségemen, hogy az elmúlt két-hátom-négy hétben minden áldott nap legalább egy órát fúrnak valahol a közelben, kivéve a tegnapot, és azt hadd ne köszönjem már meg külön a világnak, hogy vasárnap nem vinnyogtatják a gépet. Mert szombaton fúrtak, múlt vasárnap dettó, és a hosszú hétvégét is elfúrták a fenébe.

Most már tényleg örülnék, ha valakit úgy vinnének el innen a mentők, hogy arccal beleesett a saját fúrógépébe, az agyában nem tenne kárt, az úgysenincs neki. Komolyan, az sem zavarna, ha vér patakzana le a falakon, csak érje már utol az egyik istenverte barkácskirályt a végzet. Kvótát kéne kiadni minden lakásra, hogy egy évben hány órát fúrhatnak, és aki túllépi, annak fúrószárat verni a kezébe, hogy megtanulja.

Fáj tőle a fejem, nem tudok tőle dolgozni sem, újabb reggel, amikor gyűlölöm a világot.

felnőttünk, és ez egyre szomorúbb

Felkelek reggel, és borzalmasan rossz a kedvem, nem az a baj, hogy ingerlékeny vagyok és hangos, a türelmem pedig rövidebb, mint egy teniszcsillag szoknyája, még csak nem is az a baj, hogy már megint úgy viselkedtem egész este, mint egy hároméves az ugrálós hiszti kitörte előtti percekben, ezt már kezdem megszokni, ilyen vagyok, lassan az sem érdekel, hogy másokat ez mennyire zavar, majd ha nagyon zavarni fogja őket, nem visznek magukkal sehova, és az persze szomorú lesz, de nem ez a baj.

Nem tudom, mi a baj, a céltalanság a baj, a kérdések, az, hogy a baráti alkalmak is átalakultak valami koreográfia szerint zajló, szertartásos valamivé, csak ünnepélyesség helyett kedélyes közvetlenséggel, ami mögött azért mégis mindenkinél ott az a százezer dolog, amit nem mond el a másiknak, a harmadiknak, vagy úgy összességében senkinek.

1.

     Nem szoktam erre járni, számomra a Westerfeld az a hely, ahol csak nyaralások kezdődhetnek és érhetnek véget. A hatalmas, kék buborékban ott kavarog a Pomona minden íze, a felső portokra álló gépekről lehömpölygő tengerillat összevegyül az alsó csarnokok rigófű- és perzselt fém aromájával. Lenyűgöz a trafikok, a kávézók, a tömeg ezernyi színe – de sosem ez ragadott meg a leginkább, hanem az utazás, a lehetőségek izgalma. A kilenc-nyolcvanhatos a H nyolcon dokkol, kérjük kedves utasainkat, készüljenek fel a beszállásra; és ha felnézek a központi kupola tetejére, látom, hogy az egyik felső teraszon tényleg az üvegre tapad egy sikló lenyitható farka. Aganthba megy, a templomoromzatú víztornyok földjére, és szinte érzem a nyelvemen az ottani borok kénes-sós ízét. Már csak ezért sem kapcsolom le teljesen az információt. Szeretem, amire emlékeztet.
     De ma idelenn maradok. Ma is, holnap is, és minden áldott nap, amíg a landeri telepre köt a szerződésem. A kíméletlen északi napsütésre való krém helyett csak egy kis hátizsák van nálam, benne a legfontosabbak: egy üveg víz, zsebkendő, és mert régimódi vagyok, két toll. Egy pillanatra tanácstalanul állok, fogalmam sincs róla, a landeri vonal merre fut, aztán felhozom az állomás alaprajzát, és már meg is van, U7 voie 8, ezek szerint akkor használtam utoljára a rendszert, amikor Chris meglátogatott, és nem akartam megkockáztatni, hogy hirtelen nem jut eszembe a megfelelő francia kifejezés. A lift felé menet veszek egy croissant-t, ez is még Chris ittlétekor rögzülhetett, aztán leereszkedem a mélybe. Félúton sem vagyok a peronhoz, amikor megcsap az ismerős vízillat. Elszoktam már tőle, hogy ne csak távoli irányítófelületeken keresztül találkozzam vele, és egy pillanatra úgy érzem, hiányzott. Aztán finom párát lehelve besiklik a járatunk.
     Felmegyek az emeletre, befészkelem magam az ablak mellé, és lehunyom a szemem. Ha elaludnék, a rendszer időben felkelt, de amúgy is felébredek az éles fényre, amikor az egyetemvároson túl kiérünk az alagútból a ragyogó, külvárosi reggelbe.
     Először csak házakat látok, hámlanak, mint a frissen érkezett földiek, az utcák öregek, töredezettek, a parkokat belepte a gaz, de a bokrok virágzanak, és mindenből, amit nem az ember épített, ujjongva süt az élet. A tűzlépcsőkön macskák sütkéreznek, mormolom lehunyt szemmel, a sarkon egy kis büfé, ahol mindig elsózzák az ételt, döbbenetes, milyen egyformák mindenütt a külvárosok. Épp csak a Pomonán vörösebb a fény, fűszeresebbek az illatok, élesebbek a kontrasztok, mint odahaza, a Földön. A külváros kertvárosba olvad, feltűnnek az első aifák, lilán borulnak a parányi kéményházacskák tetőteraszai fölé. Mindegyiken ott a kis kályha, a korlátba épített ülések, a nyugati oldalon a virággal futtatott, áttört szélfogó rács. Elégedett, dús hétköznapok. Épp, mint ez a mai.
     Elálmosodom, hátradőlök az ülésen, és már kinn vagyunk a telepnél, amikor felébredek.