telik is, múlik is

A múlt hét a farkasordító hideggel együtt eltelt. Kedd reggel egy halálra rémült denevért találtam a folyosón, vég nélkül rótta a köröket, kimenni nem akart, idővel rájöttem, hogy talán nem is lenne sok értelme kizavarni szegényt a mínusz tizenötbe. Estére megnyugodhatott, akkor nem láttam, de szerda reggel megint ott repkedett... és persze szerda este megtaláltam facebookon, hogy kit kéne hívni, hogy megmentse, de soha többé nem láttam szegény kis bőregeret (egyébként nem volt kicsi, úgy feketerigónyi lehetett, és ehhez illően fekete). Remélem, valaki begyűjtette, és most gondosan ápolják.

A közvetlen lakókörnyezetem egyéb izgalmakkal is megörvendeztetett: vasárnap reggel nyolckor a szomszéd néni ébresztett, majd rájött, hogy valójában a lánya egy másik szomszédnál szállt meg. Délután ugyanez a szomszéd néni ébresztett, hogy reggel véletlenül elvitte a csizmámat (szombat este akkora trutymó volt, hogy kinn hagytam a lábtörlőn száradni), és csak a távolsági buszon vette észre, hogy nem a sajátja van rajta, de most visszahozta. Nem tudom, mire gyanakodjak (az igen szomorú időskori demencián kívül). Tegyük hozzá, vasárnap én is elmentem pizzázni pénztárca nélkül, aztán otthagytam letétnek a netbookomat, és hazarohantam pénzért, de legalább senkit sem ébresztettem fel a legédesebb álmából (azt hiszem).

Mindenféle jó dolgok is történtek, voltam filmekről beszélgetni emberekkel, és céges vacsorán, és egyik reggel munkába menet volt időm zajló Dunát fényképezni. Vettem memóriahabos utazópárnát, és ha minden igaz, nemsokára utazáshoz is kipróbálhatom. Vettem színben majdnem hozzáillő tartalék fülhallgatót, és egy bélelt téli szoknyát, ami menet közben felcsúszik a derekamról a bordáimra (túl merev ahhoz, hogy csak úgy felredőződjön, mint a hagyományos szoknyafélék szokták, amiket mindig két kézzel kell visszarángatnom a helyükre, mielőtt leveszem a kabátomat), és olyankor 1) nem kapok levegőt 2) még sokkal rövidebbnek tűnik, mint amúgy. Pedig eleve nem hosszú, csak szép.

Megakadtam a történettel, amit tegnapra be akartam fejezni. Kicsit szomorú vagyok.

szörnyek és virágok

A Nagy fal meglepően nem volt rossz, a látvány pedig nagyjából olyan pazarra sikerült, mint vártam. Még Matt Damont sem utáltam benne, legfeljebb a repülőkungfut hiányoltam, abból lehetett volna több (és Jet Li. Minden filmben lehetne több Jet Li). A szörnyek kifejezetten tetszettek, mármint nem úgy, hogy szeretnék belőlük haza egy kisebb nyájat, hanem jól ki voltak találva és jól meg is voltak rajzolva.

Az amaryllis pedig ilyen (valójában tudom, hogy hippeastrum, de akkor senki sem értené, miről beszélek), és kontrasztnak ott van mellette a tavalyi piros is. Sajnos mostanra kezd erősen hervadni a fehér, és ezúttal csak egy szár hajtott ki a hagymából, nem kettő, de akkor is szép volt. Lehet, hogy át kellett volna ültetni, mert feleakkora a cserepe, mint a régieknek, de féltem, hogy akkor kettétörik.

sok-sok-sok

Ez az egyik, amit befejeztem. Rákattintva valamivel nagyobb lesz, de azért nem sokkal. Nagyjából a harmada még nem volt fenn sehol, és úgy a negyedével elégedetlen vagyok... de összességében huh, sok munka volt, nagyon örülök, hogy vége.

nemén

Ha ez most tisztességes énblog lenne, írnék olyasmiről, hogy emberek jönnek, emberek mennek, illetve, hogy mennyire zavarnak az olyan kettős mércék, amikor például egy másik társaság tagját mélyen elítéljük, ha részegen kitör belőle a kőegyszerű buzi-e-vagy, de ha a mi társaságunk vezérbikái csinálják ugyanezt, csak zavartan heherészünk; de ezeket átélni is fárasztó, hát még írni róla. Mostanában sokat gondolkozom rajta, hogy ha végleg szétesik a régi baráti kör, hogy élem majd meg - azt hiszem, a megkönnyebbülés és a felszabadultság lesz a két domináns érzés. Vannak emberek, akiket nagyon szeretek, és sajnálnám, ha nem találkoznék velük többé-kevésbé rendszeresen, de vannak emberek, akiktől őszintén undorodom, és egyre jobban.

És vannak persze az új emberek, akikre egyáltalán nem fordítok annyi energiát, mint kéne, mert inkább annyi energiát fordítok rájuk, amennyit tudok, és az egy cserepes növénynek sem lenne elég. Cserepes növényről szólva, idén karácsonyra is kaptam virágot, a szándék ezúttal is piros amaryllis volt, lett helyette hófehér, ez is gyönyörű. Csak nem vagyok eleget otthon, hogy lássam.

És ma elmegyek, és garantáltan borzalmas kínai látványfilmet nézek (sajnos Matt Damon is lesz benne, minek kell Matt Damon egy kínai látványfilmbe), és utána hazamegyek, és remélem, éjjel nem Cthulhuval fogok álmodni, mint tegnapelőtt (bár a végére egészen barátságos lett, de akkor is).

havazott

Nem vagyok nagy évértékelő, bár rengeteg adatom van 2016-ról is. Szilveszter napján sikerült befejeznem két nagyon régóta húzódó projektet, mind a kettőt rettenetesen untam már, de nagyon utáltam volna magam, ha csak úgy félbe hagyom ahelyett, hogy befejezném. Pár napig élveztem is a megkönnyebbülést, de aztán persze kezd megint elnyelni a csúszás és a káosz, és elfáraszt ám a munka, de rettenetesen. Persze legalább jó a társaság odabenn.

Ma már sikerült lebeszélnem magam egy könnyed és libbenő, ám markánsan alkalmi, és tompábban-erősebben aranyszín ruháról. Akaraterőm acélos; a fekete kordbársony szoknyát viszont nagyon nehéz kivernem a fejemből.

két ünnep közt

Ez most egy olyan karácsony volt, hogy teljesen váratlanul kaptam ajándékot, többször is. Apróságokat, de meglepett, és készületlenül ért: például nem volt mivel viszonoznom egyszer sem. Voltam moziban és teázni régi barátokkal, voltam filmet nézni újakkal, itt még egy játékpisztolyt is nyertem, és ettem házi mince pie-t. Holnapra meg kéne írnom egy novellát, de ötletem sincsen, és rajzolom kell még egy macskás képet, de ötletem sincsen.

boldog karácsonyt

Lecserélték a picasát google photosra, kezelhetetlen szarkupac az egész, elegem van mindenből, ez még átlagos szombat délutánnak is rossz lenne, essünk már túl ezen az egészen, és ne legyenek "ünnepek". (Azt kérem karácsonyra, hogy ne legyen karácsony.)


A képek a megfelelő google photos albumba visznek, vagy legalábbis az volt a terv.

már szabadságon

Legalább másfél órája. Valaki elment mellettem tűzvörös magassarkúban, és megirigyeltem. Azt hiszem, rám fog férni ez a kis pihenés.

álmosságos

A múlt heti programkavalkád (borozás és beszélgetés!, beszélgetés és borozás!, céges karácsony) után furcsa, hogy egyetlen előre leegyeztetett találkozóm sincs már Szentestéig. Ettől persze még nem vagyok kipihentebb, próbálok behozni dolgokat, kevés sikerrel.  Két napja nem alszom rendesen, és három hete nem iszom kávét és fekete-zöld-fehér-vörös teát, elképesztően használhatatlan vagyok. Persze ilyenkor kéne rengeteg mindent csinálnom, többnyire olyasmit, ahol rengeteg apró részletre oda kell figyelni, csodálatosan megy (nem).Iszonyatosan hideg van, reggel még havazott is (természetesen abban a pár  percben, amíg a villamostól elgyalogoltam a cégig, és mire felértem a lifttel, már el is állt), ilyenkor kéne egy kedvenc film, amit két hónapig minden héten megnézek valami félközeli moziban, aztán hazagyalogolok a behavazott éjszakában. A dolgot megnehezíti, hogy mostanában már van bérletem és a MOM parkból egyetlen villamossal hazaérek, nincs mi motiváljon a hosszas gyaloglásra (és a tetejébe sajnálnám heti egy mozizásra az időt, amikor sokkal fontosabb dolgaim vannak, például másfél óráig hanyatt feküdni a kanapén, és várni, hogy helyreálljon az agyműködésem).

minden jó, ha

Vannak dolgok, amik soha nem érnek véget, és olyanok is, amik kissé túlcsúsznak az alapértelmezett kereteiken. Azt hiszem, leszögezhetem, hogy a péntek estém hétfő reggel zárult le azzal, hogy még a sálam is meglett. Így most akkor jó, enélkül viszont inkább vegyes lett volna, mert hát igencsak szeretem azt a sálat, és persze az összes szokásos kétségem is ott toporgott a péntek este kapcsán. (Nyűgös vagyok, öreg, csúnya, és egyértelműen senki sem szeret, mert senki sem rángat el, hogy csináljanak rólunk vicces fotókat együtt; bezzeg a többieket még induláskor is lekapcsolják egy projektfotóra.) Később átvonultunk a Dürerbe, csak kicsit volt bizarr magassarkú csizmában, sminkben és csinosban ugrálni Faith No More-ra és Nine Inch Nails-re, ráadásul az egykori egyetemi épületünkben, ahol annyi előadást átteázgattunk, ugye. Itt veszett el a sálam is, aztán hétfő reggel behozta egy kolléga - szóval minden jó, mert a vége az.

a szarkákkal egyébként az a helyzet

Engem le lehet ám nyűgözni ésszel, és a szarka az egyetlen madár, amelyik még a tükörben is felismeri magát, úgyhogy a szarkákat már csak ezért is szeretem. Az is hasznos tulajdonságuk, hogy elég nagyok és elég jellegzetesek ahhoz, hogy szemüveg nélkül is észrevegyem és felismerjem őket. A hangjuk talán lehetne szebb (legalábbis nyáron, amikor hajnalban elkezdtek csörömpölni és berregni, gyakran elcseréltem volna őket egy fészekalja feketerigóra), de viccesek és idétlenek.

Van az angoloknál egy mondóka arról, hogy mi történik, ha az ember egy, két, há, négy, öt-hat-hét szarkát lát, és az egy szarka bánatot jelent, a kettő pedig örömöt. Az legszomorúbb tavaly télen volt, amikor a Charles de Gaulle-ról vonatoztam be Párizsba, és láttam egy szarkát, aztán egy másikat, de a második madártól szokatlan módon felborulva hevert a hóban, és akkor bizony elszontyolodtam (pedig azt nem is sejtettem, hogy még kétszer fél órát vesztegelek különféle állomásokon különféle bombariadók miatt). Aztán nyáron egyszer mentem valahova, és ott ugrált egy magányos szarka, és rájöttem, hogy de hát a megoldás egészen egyszerű (azon túlmenően, hogy miért is érdekel egy gyanús múltú angol mondóka?), amikor ott egy szarka, akkor szarka vagyok én is, és ennyi. Ha meg nincs ott egy szarka sem, akkor nem számítom magam szarkának. Nem vagyok teljesen épelméjű, azt hiszem.

kiskarácsony

Közeleg a karácsonyi parti, semmire sem tudok már odafigyelni. Tetszőleges tömegközlekedési eszköztől húsz percet kell gyalogolni a helyszínre, elegánsan, végül is a sapka csak a hajamat, a csizma pedig a lábamat fogja tönkretenni, mire odaérünk. Igazából nem úgy várom, hogy jaj, de jó lesz, inkább valami feszültség van bennem, valami nyugtalanság, és az enyhe vágy, hogy holnap délre már ne legyek másnapos, mert ebédelős programom lesz.

A héten voltam borozgatni és beszéletni, valamint beszélgetni és borozgatni is, időről időre meglepem magam különösen jól formált angol mondatokkal, illetve különösen rosszul összedobált magyarokkal is. Mentaolajat szagolgatok, több, mint két hete nem ittam kávét, fel kéne töltenem a telefonomat, legyünk már úton, legyünk már túl rajta.

majdnem vettem... nem, tényleg vettem.. nem tudom, tökmindegy

Dolgok, vannak, sokan, nem izgalmasak, nem képszerűek, nincs mit írnom róluk. A fények élesek és egészen északiasan hidegek, vagy csak azért látom őket annak, mert nem lágyítja meg őket az erkélyeken a muskátli vöröse, a házak közt a fák. Előkerült, hogy a karácsonyi partira mégis elegánsan kéne menni (mivel munkából megyünk, bennem ez eddig komolyan fel sem merült), ezen pánikoltam egy darabig, aztán hirtelen vettem egy nagyon szép blúzt. Pont olyan színe van, mint a szememnek, és már most látom, hogy ha tényleg lesz zene és tánc, akkor vagy átöltözöm, vagy olyan undorítóan fogom átizzadni, ahogy csak az ilyen zöldesbarna holmikat lehet. Igen, volt feketében is, és egy fekete blúznál ez a probléma nem merült volna fel - de most őszintén, teljesen semmilyen volt feketében (nem vonták be a gótigazolványomat, nem is volt olyanom).

Türkizkék organza szalagokat akarok venni. Ne kérdezzétek, miért.

pedig én igazán vidám dolgokról akartam írni

De úgy tűnik, ahhoz nincs tehetségem. Szóval hetek óta fáj a fejem és szédülök, és minden hétvégén egyre kevésbé tudtam visszapihenni magam a hétre, amikor mégis napi nyolc órában képernyőket nézek, márpedig annál ilyenkor a spanyol inkvizíció sem találhatna ki durvábbat. Hétfőn hazafelé menet még győzködtem magam, hogy á, hazaérek, alszom, minden rendben lesz, aztán inkább hazaértem, rosszul lettem, és most szeretnék rájönni, hogy pontosan mi is a baj, vagy az nem is érdekel, csak hogy mitől múlik el. Egyelőre ott tartunk, hogy két gyökérkezelt fogam fölött van gyulladás (antibiotikum, és ha kiújul, műtét), és magas a vérnyomásom (ilyen sem volt még), amire a doktornéni kb. azt a tanácsot adta, hogy hagyjak fel azzal, hogy késő este fehérkenyeret nassolok (ööö... azzal könnyű lesz). És esik az eső és nyilván nagyon csúnyán buktam a nanowrimót is (képernyők előtt kellett hozzá ülni, és az nem ment), és egyáltalán. Életmódot kell váltanom, és abban rohadt béna voltam mindig is.

legyen valami vidámabb is

Például a csodás erdei állatkás ernyőm, amit még Balatonfüreden vettem egy borús reggel, mert megláttam, és nem tudtam otthagyni, akkor sem, ha amúgy utálom az ilyen nagydarab harci ernyőket (tanultam velük verekedni, de én jobb szeretem inkább eltenni a táskámba az ilyen ernyő-szerű dolgokat).  Ma ismét megbizonyosodhattam róla, hogy helyes döntés volt, hogy megvettem, mert másoknak is feldobta a hideg, szutykos, esős novemberi reggelét, még a közértben is kinyittatta velem a pénztáros néni.

valahonnan ismerem a típust

Jellemző, hogy a hangos, részeg orosz, aki a múltkor tíz-tizenkét másik ember estéjét rontotta el, most azzal a szöveggel vezeti be (amúgy megjósolható) távozását a társaságból (ahol az emberek többsége őszinte ezmegmiakurvaélet arccal nézte bemutatkozó permormanszát), hogy "bocs, cuki a kis amatőr kezdeményezésetek, de én profi vagyok, és nincs rátok időm"... és ez akkor is rohadt bosszantó, ha tudom, hogy csak hazudik. Elsősorban magának. Nem értem, miért kell még belénk rúgnia, mielőtt távozna (mármint pontosan értem: mert frusztrált és fél), ha már egyszer mi sem sértegettük, azaz még csak vissza sem sértegettük, amikor nagyon osztotta az arcát meg az eszét.

Mondjuk ha ezt sikerül egy nappal korábban kitalálnia, akkor nem fejezem be potyára a tíz perc alatt összegányolt történet-felét (amiből tökéletesen látszik, hogy nem profi, legfeljebb szövegiparos, az igénytelen, gyenge közepes fajtából) (egy profi nem gányol, különösen ha valamit kedvtelésből csinál; egy profi ennél többre becsüli magát és a munkáját is (jaj, de mennyire ismerem ezt a típust, hát persze, hogy szar, csak összebasztam tíz perc alatt, de azért az én zsenim a szarból is kicsillan, nem? Nem? Csak irigy vagy...)).

és a szarkákról még nem is meséltem

A hétvégén nagyjából a következő dolgokon őrjöngtem és sírtam felváltva:
  • bűntudatom van, mert nem írok eleget, és már most látszik, hogy nem lesz meg a nanowrimo
  • és az hagyján, hogy a nanowrimo, de a sztori, amit kitaláltam rá?
  • és ha meglesz, akkor is lassan indul, és rémesen közhelyes, és nem is tudom, mitől lenne jó
  • és akkor a régi, lassan döcögő projekteket ne is említsem, mint
    • Cinke
    • Rókavár
    • Huzavoni kovácsok
    • Pomona
    • Temper (erről szerintem csak Srakkernek meséltem részletesebben)
    • további harminc izgalmas történet, mind vicces, egyik sem komoly
  • bűntudatom van, hogy nincs meg két hétre előre, hogy mit töltök fel a kaleido-mandalás blogba, azaz megvan öt hétre, csak van benne elszórtan hat lyuk, és azokat a képeket elő kéne készíteni
  • bűntudatom van, hogy a fotós blogon is már csak egy hétre elegendő kép van, át kéne válogatni a többit, és kéne újakat csinálni
  • bűntudatom van, hogy hetek óta nem jutottam el odáig, hogy tovább válogassam és szerkesszem a nyári (a tavaly téli, a tavaly nyári) képeket, most olyan négy-ötezres lemaradásban lehetek
  • bűntudatom van, hogy nem rajzoltam meg a heti macskás színezőt, nem mintha bárkit is érdekelnének a rajzaim
  • bűntudatom van, hogy alszom, illetve, hogy nem alszom eleget
  • bűntudatom van, hogy gyönyörű napsütés van odakinn, és semmi kedvem elmenni sétálni, mert a napsütés mellett borzalmas szél is van, és irtózatos hideg, és amúgy is minden bajom van
  • bűntudatom van, hogy nem értékelem a természet szépségét, pedig egy jó séta biztos feltöltene (bacilussal a következő arcüreggyulladásra), és miért nem töltenek fel amúgy azok a dolgok, amiknek fel kéne tölteniük, ha jól szerkesztett emberszabású lennék
  • bűntudatom van a retek nagy rendetlenség miatt
  • bűntudatom van a megválaszolatlan emailjeim miatt
  • bűntudatom van, amiért bűntudatom van, ahelyett, hogy zenből leperegnének rólam az ilyen marhaságok
Igazából nem tudom, mi a baj, azon kívül, hogy az egészségügyi határérték fölött beleragadt a fülembe az Alexandra leaving, ami igazából annyira végtelenül és tökéletesen illik Guy Gavriel Kay-hez, hogy nem is csoda, ő ezzel búcsúzott Leonard Cohentől. Illetve ott a vers, ami alapján a dal született, és egyszer már régebben megtaláltam, és ami egészen más viszonyban szól ugyanerről az érzésről, á, egyáltalán, szomorú most minden.

De legalább végre elkezdtem a Children of Earth and Sky-t, és nagyjából a századik oldalon még épp csak elkezdi "összemesélni" a főszereplőket, szóval nem tudom, mit aggódom, hogy nálam nem pörögnek fel azonnal a történetek. A módszer nagy haszna, hogy legalább átmenetileg le tudtam tenni a könyvet, most már csak nem kell újra felvennem úgy péntek délutánig, és akkor esetleg nem fogok munkanap hajnal ötig olvasni.

Konsztantinosz Kavafisz
Az Isten elhagyja Antoniust


Ha éjféli órán hirtelen hallatik
egy láthatatlan kórus bevonulása
kényes zenék, hangok kíséretében –
mert a szerencséd immár alászáll, tetteid
kudarcba fúltak, életed tervei
mind tévelygésre váltak – hiába ne panaszkodj.

Mint aki készen áll régóta, mint aki mer,
üdvözöld búcsúzóul Alexandriát, a tűnőt.
Főleg ne csald magad, ne mondd, hogy mindez úgyis
csak álom, a füled csalódás martaléka:
ily léha reményeket magadba ne fogadj.
Mint aki készen áll régóta, mint aki mer,
mint aki e városhoz méltónak ítéltetett.
Lépj hát erős léptekkel ablakodhoz,
és halld megrendüléssel, de a gyávák
könyörgő jajveszékelése nélkül,
a végsőül adatott gyönyört, a hangokat,
a misztikus kórus kényes fuvoláit,
s vesztett városodat üdvözöld búcsúzóul.

Vas István fordítása


Constantine Cavafy
The God Abandons Antony


When abruptly, at midnight, you hear
an invisible procession pass by
with delightful music, and voices,
don’t grieve for your failing fortunes,
your spoiled deeds, the illusion of
your life’s plan; to mourn is useless.
Rather, with foreknowledge and boldness,
bid farewell to the departing Alexandria.
Above all, don’t fool yourself, don’t claim
it was just a dream, that you heard a lie;
avoid all such futile notions.
As if long prepared, and ever courageous,
acting as one who deserves such a city,
make your way to the window,
and listen closely with your heart, not
with cowardly pleas and protests;
hear, as a last pleasure, those sounds,
the delightful music of the invisible procession,
and bid farewell to the Alexandria you are losing.

Translated by Stratis Haviaras

Leonard Cohen
Alexandra Leaving


Suddenly the night has grown colder.
The god of love preparing to depart.
Alexandra hoisted on his shoulder,
They slip between the sentries of the heart.

Upheld by the simplicities of pleasure,
They gain the light, they formlessly entwine;
And radiant beyond your widest measure
They fall among the voices and the wine.

It’s not a trick, your senses all deceiving,
A fitful dream, the morning will exhaust –
Say goodbye to Alexandra leaving.
Then say goodbye to Alexandra lost.

Even though she sleeps upon your satin;
Even though she wakes you with a kiss.
Do not say the moment was imagined;
Do not stoop to strategies like this.

As someone long prepared for this to happen,
Go firmly to the window. Drink it in.
Exquisite music. Alexandra laughing.
Your firm commitments tangible again.

And you who had the honor of her evening,
And by the honor had your own restored –
Say goodbye to Alexandra leaving;
Alexandra leaving with her lord.

Even though she sleeps upon your satin;
Even though she wakes you with a kiss.
Do not say the moment was imagined;
Do not stoop to strategies like this.

As someone long prepared for the occasion;
In full command of every plan you wrecked –
Do not choose a coward’s explanation
that hides behind the cause and the effect.

And you who were bewildered by a meaning;
Whose code was broken, crucifix uncrossed –
Say goodbye to Alexandra leaving.
Then say goodbye to Alexandra lost.

Say goodbye to Alexandra leaving.
Then say goodbye to Alexandra lost.

eső

Eléggé rojtosak az idegeim amúgy is, rátesz, hogy a múlt hetinél is jobban kettősfront van, reggel felkeltem, ránéztem a telefonra, Leonard Cohen meghalt, és akkor már tényleg elsírtam magam. Most is úgy nagyjából bármin hősiesen elpityerednék, a tudatalattimmal lassan komolyan el kéne beszélgetnem, vagy kitalálni valami módszert, amitől nem emlékszem az álmaimra... tényleg, annyi jó tipp van rá, hogyan emlékezzen az ember az álmaira, arra miért nincs, hogyan NE? Én hálás lennék érte.

Macskaportrék.

ágyban kellett volna maradni

...osztottam meg a negyedik gondolatomat a közösségi médiával, ha már az volt az első, amit kellően összeszedettnek és civilizáltnak éreztem a "mi van?" a "ne már!" és az irtózatos káromkodás után. A Brexitet is eléggé meglehetősen személyes sértésnek fogtam fel, Trump győzelmét pedig pláne, szerintem azt simán felfoghatja személyes sértésnek minden nőnemű lény, igen, még a nőstény planktonok is.

Nem is tudom, lehet, hogy ma el kéne mennem moziba, és pattogatott kukoricát kéne ennem, és egyáltalán.

(Valójában írnom kéne és macskákat rajzolnom. Néha úgy érzem, eléggé a fejemre nőttek az úgymond... kedvteléseim?)

ne már

Én igyekeztem visszafogottan optimista lenni, de ezek szerint azt sem érdemes. Most először kifejezetten kellemetlen volt a találkozó, köszönhetően a mindentudó, részeg orosznak, aki nem volt sem képes, sem hajlandó észrevenni, hogy már kifejezetten  ingerülten szólunk rá, hogy 1) csak ő beszél 2) baromságokat. Vagy hogy az egyik srác a "this is not a meeting but a monopoly" szöveggel távozott félóra után. Nagyon szomorú volt az egész, és nem tudom, hogy fog ebből visszajönni a társaság, az is tönkrevágja a hangulatot, ha valakinek azt kell mondanunk, hogy "bocs, de ne gyere többet", de így mindenki rosszul érezte magát.

este hat

Mindenki elindult már a következő programjára, nekem még kicsit korai lenne. Persze akár át is ballaghatok, legfeljebb eszem, mielőtt a többiek megérkeznek, és nem teli szájjal kell majd magyaráznom. Szándékosan félkész novellák lesznek ma, érdekes kezdeményezés,  mindenki csak az első két-háromszáz szót osztja meg, és legközelebbre befejezi valaki más történetét. És megmutatja a sajátja igazi végét is. Jó lesz. Vagy legalábbis... érdekes.

A nano-mesével nem haladok, nem elég érdekes az eleje, de nem tudom, hogy lehetne érdekesebb, most még béke van, és a sárkányokról is csak beszélnek - igaz, sárkányok később sem lesznek benne, csak sokkal rémesebb dolgok, és alighanem mire eljutok odáig, már az sem lesz érdekes.

Visszatérő kérdés a nap (leg)több pontján, hogy mitől vagyok ilyen eszeveszettül fáradt. Ilyenkor általában összeszámolom,  mennyit is aludtam az elmúlt időben, és arra jutok, hogy hát ettől, de most már lassan komolyan érdekelne, régen hogy csináltam. Mármint régen többnyire aludtam eleget irodai munka mellett is? (Jobban belegondolva: frászokat, és nem is viseltem jobban, csak izgalmasabb okaim voltak 1) ébren maradni 2) összeomlani. (Nem, az a fajta izgalom baromira nem hiányzik az életemből.))

De jó lesz ám a pizza és a bor és a beszélgetés, és ha abbahagytam az ásítást, most már lassan nem is lesz korai elindulnom.

Mész

Igazából ez egy másik történethez kapcsolódik, ami sokkal hosszabb, lényegesen zavarosabb (még ennél is!), és évek óta a köddé váló, nagy közös tervek semmijében lebeg. Állítólag azért ez itt még működik magában is, nem tudom, nem jutott jobb az eszembe. (Olyan jó meg úgysem lesz már, mint a Flandria.)

     Nézte, hogy alszik a fia. A takarót félig lerúgta, félig magára csavarta, pucér lába kilógott az éjszakai hidegve, a bal karját a feje fölé emelte, a vastag kelmét az arcára húzta. Gyermekkorában így aludt, és olyan megdöbbentő volt egy felnőttben visszalátni ezt a nemtörődömséget, hogy az asszony egy pillanatra elfeledkezett az emésztő fájdalomról és haragról is.
     Emlékezett még rá, mikor látta így utoljára. Húsz éve volt, az ostrom előtt pár hónappal. Tudták, már hogy háború lesz, veszekedtek rajta épp eleget: a férje azt mondta, menjenek keletre, az ő szülővárosába, meneküljenek, amíg még lehet… de az asszony itt született, itt nőtt föl, büszke volt és makacs, és megingathatatlanul hű az otthonához. A férfi elment és elvitte a fiukat is. Ő maradt: gyermektelen volt, de még anya. És az anyák feláldozhatták magukat, hogy megvédjék az otthonukat. A gyermekeiket. Odaadták magukat a kőnek, hadd legyenek a föld eleven dühe, ha a falak és a bástyák elesnek.
     A férje árulása, hitvány gyávasága most is haragra lobbantotta, de a láng hamuba holt, ahogy eszébe jutott az üres ház. Egy tavaszon és egyetlen gyermektelen nyáron át sodródott napról napra, mint egy… kísértet. Megborzadt. Húsz év szenvedés után is csak akkor gondolt magára kísértetként, ha az élete utolsó hónapjait idézte fel. Az a szörnyeteg, amivé a várost védve változott, valami más volt. Valami elevenebb, még ha csak a gyűlölet hajtotta is.
     Az ágyon alvó férfi megmozdult, és az asszony önkéntelenül is odahajolt, és végigsimított a homlokán. Az ujja hófehér volt a hófehér lepel alatt, göcsörtös és merev a mésztől, ami a falba kötötte a halandó testet; az égető mésztől, ami lángra lobbantotta és visszamarta a haragját a világba… Tűz volt az ujja és halál, és ezen nem változtathatott a szeretet sem.
     Megérintette a fia arcát. A férfi megdermedt, és az asszony érezte, hogy retteg. Küzdött volna az érintés ellen, de mozdulatlanul hevert: a mész varázsa megbénította, kiszívta minden erejét, rémképekké torzította az álmait.
     Az asszony hátrahúzódott, és a tulajdon arcába mart, úgy jajongott.
     Kísértet volt, és a gyűlölet csak még halottabbá tette.


2016.

tervek és darvak

Ősz van, ha hétvégén nem csöpög takony az égből, akkor felmegyek a hegyoldalra fényképezni, mert még a reggeli ködön is átégnek a színek. Kitaláltam, mit írjak nanowrimóra, a részleteket sem ártana letisztázni, például nevek, miért kell, hogy neve is legyen a dolgoknak, nyomorult szereplők, miért kell, hogy legyen nevük is, ó, miért? Valamint csomózott darvak.


És vörösvércsék is. Továbbá mókusok.


horzsol, mint a metal

Idén nyolcadszorra voltunk távolról indítani, ismét Pécs-Villány viszonylatban, ismét Jud-Woof-Nyerw-Noiz-Tapsi felállásban. Ez volt az első esős indításunk, ráadásul a vonatot is szerelték, szóval a pincesorra csak Jud önfeláldozó sofőrködésének hála jutottunk el, de ne fussunk ennyire előre, mert szokás szerint ezúttal is már pénteken kezdetét vette az evés-ivás.

Idén kezdésnek a Bohémia nevű, autentikus cseh sörözőbe ültünk be. Nagyon kevés pécsi helyre emlékszem előző életeim bármelyikéből, de azt tudom, hogy egyszer (a hely előző életeinek egyikében) én itt húslevest ettem és boldog voltam. Ráadásul pityergősen hideg volt az este, minden indokolta azt a pálinkát, legfeljebb az nem, hogy tudhattam volna, utána azonnal fejbevág a többhetes kialvatlanság. Hosszú évek ígérgetése után ezúttal valóban csatlakozott hozzánk a Magyar Nemzeti Hobbit és barátnője: óriási hamburgereket ettünk, és igyekeztem álmon sem halni, ha már éhen nem kellett. Hazafelé menet zuhogott az eső, és a szó minden értelmében elázva caplattunk le a taxiállomásig. Gyorsan haza, és alvás.

Másnap eső, eső, eső. Még eső. Idővel azért felkerekedtünk, és elautóztunk Villányba, és a barátságos novemberi időjárás dacára rozékat ittunk, méghozzá fröccsnek, mintha nyár volna. Végül is az volt? Ittunk, aztán ettünk, rengeteget beszéltünk a Tátra-teáról, de nem kóstoltuk meg, pedig az ízek és alkoholfokok egészen széles skáláját végigpróbálhattuk volna (ha igazán rosszul akarunk lenni). Én egy ponton elaludtam az asztal mellett ülve, miközben a fejem fölött kopár őzkoponyák meresztették a szarvukat a mennyezetre, odakinn pedig rózsaszínbe öltözött emberek futottak, hiába esett. Később fényképeztünk még napraforgókat és ködsapkás hegyet, majd sikeresen lebeszéltük a Férfiakat, hogy amúgy Férfiasan bemenjenek még viszkizni a városba (érveink: elég tömény van a lakásban, elég tömény van bennük, valamint a youtube-on fellelhető legótvarabb popslágerek).


Vasárnap reggelre alábbhagyott az eső. Az elmúlt két év szokásának megfelelően reggeli közben megvolt az intergalaktikusnetes beszélgetés is az Ausztráliába szakadt, eredeti és hamisítatlan távolról indítóval, aztán bementünk a városba, és ebédeltünk még egy kis lazacburgert indulás előtt. Rövid időre a nap is kisütött, és a vonatot sem késtük le.


(Utána már csak három hónapot kellett várni, hogy végre formába vágjam ezt a tíz mini-képet, de mentségemre legyen mondva, Jud és Noiz is csak a múlt héten teljesítették beszámolási kötelezettségüket.)