ljsdsdgjfj

Történnek dolgok néha persze, például Noizzal voltunk kiadós eseményen, ahol rengeteg dolgot megtudtunk arról, hogy miért nem fog soha egyikünk sem történelmi regényt írni (a szent iszonyat, ami a tíz év kutatómunka említésekor mindkettőnk tekintetébe kiült, sötétlő sebként, és a többi), aztán pedig ittunk sört, és dögönyöztünk kutyát, nagyon okos kis pofácskája volt a kutyának, és a sör mellé járt akciós jéger, szóval nagyon kellemes volt minden, tán még az se baj, hogy rövid, mert hazaérve olyan hirtelen elaludtam, hogy jobb, hogy ez nem mondjuk a kocsmában történt meg velem.

Szombaton családi találkozók voltak, apámmal ebédeltem, mielőtt kiballagott volna a reptérre, aztán nagymamámat látogattam meg, akinél ott vendégeskedett nagynéném is, és pompásat vacsoráztunk, mmm, ecetes hagyma, mmm. Hazafelé menet aztán a három busz-villamost négyszer késtem le (mikor láttam, hogy tíz percet kéne várni a következőre, elindultam gyalog; hát persze, hogy jött egy menetrenden kívül is!), de végül csak hazaértem.

Amúgy pedig ehh, semmi nem megy úgy igazán, bár kiválóan nyúzott önarcképeket rajzoltam. A valóságban sem nézek ki sokkal frissebbnek és éberebbnek.

Arthur király nagy erdőségei

Arthur király mondái legalább ezer éve nyűgözik le a briteket és a franciákat egyaránt. A legendás uralkodóról szóló első történetek Walesben születtek, és onnan kerültek át Bretagne-ba, és Arthur különféle lovagjainak különféle hőstettei a középkori francia költészet egyik igen népszerű témájává váltak. Érthető mód az erdők, a rengeteg, a felderíthetetlen és felderítetlen vadon is nagy szerepet játszik bennük, hiszen hol máshol bújnának meg a szörnyetegek és a király uralma alól kibújni próbáló, gonosz uraságok; de a hősi kalandok hátteréül szolgáló erdőségek közül is kiemelkedik pár ismertebb, és némelyikük a modern fantasztikumban is gyökeret vert.
Cikk az SFmag.hu-n.

napló, napló, sör

Aztán szerdán reggel végre visszajelzett a szerda esti mozizással kapcsolatban az egyik résztvevő, és tudtam írni a másiknak is, hogy oké, mégis megyünk, és igazából megnyugtató, hogy három találkozásból annyi már lejött, hogy az, hogy nem igazolta vissza, hogy megkapta az emailt és jön, azt jelenti, hogy jönni fog, nem azt, hogy rosszul jegyeztem meg az email címét (felírta, a biztonság kedvéért megjegyeztem, és jó is, mert azóta sem találom azt a cetlit). Nekem most épp ezek a kis sikerek is óriási diadalt jelentenek, és aranyos kislányokként aranyos kis filmet néztünk meg, egész eddig elkerült a teljes Madagaszkár franchise, de most a pingvinekkel rögtön a közepébe vetettem magam. Vihogtunk, és egy időre egészen úgy éreztem magam, mintha nem a teljes világvége volna épp a nyakamba szakadóban, csak úgy a fele. És rettentő édességeket és sósságokat ettünk a film alatt, és teljesen jó volt, több ilyen kell.

Csütörtökön végül Búvárzenekarral söröztem a helyen, ahol New Model Armi és Die Krupps szokott szólni, most egész estés The Cure parádé volt, még szerencse, hogy ez nem két nappal korábban történt, amikor a Pictures of You-nak már az első taktusánál telesírtam volna a söröskorsót. Így csak csendben dünnyögtem, teljességgel átérezve minden szótagot, mert Búvárzenekar persze késett, mármint én is eleve késtem húsz percet, hogy ne kelljen hülyén ott ülnöm egymagamban, és erre ő még többet késett, pff. No mindegy, azért jót söröztünk, mondjuk amikor a rainbow rule-t magyaráztam, és hogy miért lehetnek mégis olyan, egyértelműen régi, germán eredetű szavak az angolban, amik kilógnak alóla, akkor kicsit bölcsésznek éreztem magam. Illetve miért emlékszem még ilyesmire. Szerencsére a trisyllabic laxing és a különféle morfémahatárok előtt leállítottam magam, még érzem, hol a határ. Valahol ott mögöttem a messzeségben.

Később idén először befejeztem egy könyvet, amit a) nem én fordítottam b) idén kezdtem, és ööö még nem döntöttem el, azt hiszem, nagyon élveztem ezt a Farundellt, de nem igazán tetszett. Persze, ami miatt nem tetszett, az csupa olyan vonás, amiért a Vágy és vezeklést szabályszerűen rühelltem, szóval ez már teljesítmény – de én elég sok, vagy legalábbis elég markáns világháborús regényt. önéletrajzot és verset olvastam (mindkét háborúból), és ezen kívül elég sok, vagy legalábbis elég markáns regényt a két világháború közti és körüli angol felsőosztályról, és hiába nem tudnám megmondani, mi nem stimmel, valahogy itt is az volt a bajom, hogy érezhetően nem az igazi, csak… gumikönyv. Persze, persze, nem baj, hogy teszem azt, a lövészárkok valahogy sematikusabbak, és nem üt át az az döbbenettel vegyes iszonyat, inkább legyenek kicsit gumiízűek az ilyen részek bármelyik könyvben, mint hogy bárkinek még egyszer meg kelljen tapasztalni azt a borzalmat. De. Valahogy azzal együtt, hogy nagyon élveztem a könyvet, nem tudom, hogy szerettem-e.*

Szombaton megvolt az idei nanowrimo záróbulija, hát, ez most nem volt akkora élmény, valószínűleg én is nyűgösebb voltam, az elvárások is nagyobbak, és most először volt ott olyan ember (egy kupacban több is; helló, arrogáns gót senkik, legalább ne mellettem ültetek volna), akik nagyon idegesítettek, és onnantól már mindenre jobban ugrottam. azért persze jó volt, kaptunk csodaszép papírnyuszikat, kitűzőt, matricát, csokit, még csokit, szaloncukrot, további csokit. Utána felpakoltuk a gimnazistákat a metrópótlóra, és az egyetlen korombelivel elindultunk a saját buszaink felé, amiből aztán az lett, hogy fél egyig ittunk és beszélgettünk. Teljesen jó volt.

*Megjegyzem, ez így volt a másik könyvvel is, amit idén a fordítandókon kívül képes voltam elolvasni, csak azt még tavaly novemberben kezdtem, és júliusra rágtam át magam rajta. Élveztem, többnyire, de ott volt az a de, és ráadásul annak a végét kifejezetten nem szerettem. Csodálatosan szépen megírt, kissé talán már túlírt szöveg, lenyűgözően színes történet, de. De.

A hercegnő, a tűzmadár és a boszorkány – Patricia McKillip: Vadág erdeiben

Mint azt már a könyv címe is elárulja, a Vadág erdeiben egy olyan regény, ahol az erdőnek – méghozzá Vadág erdeinek – igencsak fontos szerep jut. Annyira persze nem, mint teszem azt, a Mitágó erdőben, ahol az erdő a minden, és még a főszereplők is körülbelül csak úgy viszonyulnak hozzá, mint pár, csálén felaggatott karácsonyfadísz a téli fenyveshez; de azért itt is eléggé fontos, hogy Vadág királysága bizony túlnyomórészt erdő.
Cikk az SFmag.hu-n.

eszem megáll

Ugyan, olyan nincsen, hogy van egy szemüveg, és csak egy pár szárat kéne rá rakni. Jaj, hát ez el van törve, ezzel én nem tudok mit csinálni. Új szárat akar hozzá venni? Azzal nem foglalkozunk. Ez egy 2011-es modell, ilyet már nem tartunk. Megpróbálhatjuk berendelni, de egyszerűbb lenne egy új szemüveget csináltatnia, nem?

Nem.

esik eső

Egyébként a múlt hétvége sem volt eseménytelen, például csütörtökön voltam Grafikuslánynál, tőle szereztem be az istenmentes náthát, ami csak kellemetlen, de nyilván nem komoly, elvégre ő is kibírta, pedig ő csak kamillateát ihatott így, szülés előtt egy hónappal. Vittem hozzá hőre keményedő gyurmát, hogy csináljunk kis cipellőket a Monster High babáinak, egész sikeresek voltunk, bár én azért éreztem azt a bő két év kihagyást az ujjaimban. Nem tartottam magam az eredeti elképzeléshez, de egész jó lett, mondjuk mennyivel jobb lenne, ha értelmes problémákon tudnék annyit agyalni, mint hogy milyen kiegészítőket lehet összegyurmázni egy baba-franchise-nak.

Pénteken már nyűglődtem, de aztán szombaton elmentem write-inre, ahol egyrészt írtunk, másrészt rengeteget röhögtünk. Mondjuk ezúttal a hangosan sikítozó lány is lenn volt, ami erősen megnehezítette az írást, mert ő akkor is sikítozott, amikor más írt volna. De hát Istenem, tizenhét éves, én felnézek rá, amiért tizenhét éves, és egyáltalán ki mer menni az utcára, hát még emberek közé, nekem ez annak idején azért nagyon nehezen ment. A többiek szerencsére nem sikítoztak, és jaj, hát annyira végtelenül szeretetreméltóak, tényleg, és olyan fiatalok, és szépek, és lelkesek, és olyan végtelenül bájosak, hogy még féltékenykedni sem tudok rájuk. Persze, el fogják baszni ők is, de hátha mégsem. Jó lenne, ha mégsem.

Write-in után siettem tovább, mert Adeptussal megbeszéltük, hogy megnézzük az Interstellart. Jó két éve nem találkoztunk, már ideje volt. A filmtől kicsit féltem, metr úgy tűnt, ez pont olyasmi, amit az emberek zöme szeret, és én nagyon tudok utálni – aztán legnagyobb meglepetésemre egyik sem, csak egy ilyen „jó, hát ez is megvolt” érzés maradt utána. Szép, látványos, bele lehet merülni, mint a mocsárba, de hát azért arra oda kell figyelni, hogy az ember véletlenül se gondolkozzon rajta, de tíz másodpercet sem, mert onnantől kezdve már nem jó.

Ehhez persze hozzátartozik, hogy két olyan ordas scifi közhely is van benne, amit én nem értek. Az első az az, hogy ha képesnek véljük magunkat arra, hogy idegen bolygókat terraformáljunk, akkor a saját keresztbetolt bolygónkkal miért nem tudunk megbirkózni? Van egy bolygó, amin van felszín meg víz meg csak kicsit tök más gravitáció, na, hát ott sokkal egyszerűbb lesz megvetni a lábunkat, mint arra kitalálni valamit, hogy a monokultúrában termelt gabonaféléket megtámadta a penész. Sokkal egyszerűbb a nulláról felhúzni egy bioszférát, mint egy fertőzést megállítani.

Aztán lehet, hogy tényleg. Csak nekem nem tűnik logikusnak.

A másik, hogy úgy szeretnék már egy science fiction típusú filmet, ahol valaki belevezeti az űrhajót egy fekete lyukba, és kész, soha többé semmit nem tudunk róla, még csak azt sem, hogy meghalt. Bement a fekete lyukba, onnan ki már nem jönnek dolgok, kész, ennyi. Nincs transzdimenzionális szeretetkedés, sem időutazás, sem a férgebbnél is férgebb lyuk, nincs semmi, amiről nekünk tudnunk kéne. Nekiment, ennyi. Fekete lyuk. Ilyesmikről álmodozom.

No mindegy, a film után még megittunk némi sört és beszélgettünk, tök jó volt. Aztán másnap elhatalmasodott rajtam a borzalmas nátha, és akkor onnantól kezdve pár napon át volt tea és tea és néha nyifogtam, hogy jaj már, de unom a teát. Később már minden mást is untam, beleértve az egész világmindenséget, tudjátok mit, nem vicces.

Persze állítólag nem eshet örökké, de pillanatnyilag elég csak kinéznem az ablakon, hogy ebben erősen kételkedjek.

je ne regrette rien

Ültem az asztalnál, előttem egy mélytányérban a leves, egy bögrében a kávé. Fogtam a cukrot, és lassan, ráérősen beleöntöttem.

A levesbe.

Nyilván.

Teljesen kiütött a nátha, ez most valami fertőzés volt, én az időjárásnak megfelelően viselkedtem, pedig zokoghattam volna hajadonfőtt az ónos esőben, mármint ha annál is hülyébb lennék, mint amilyen vagyok. De nem, semmi ilyet nem tettem, és most mégis itt ülök zombiformán, utálom már minden teám; bár persze a sok köhögéstől legalább olyan noir hangom van, mintha az éjjel ét doboz cigarettát szívtam volna el a liter scotch mellé, és nem a mentateát váltogattam volna bodzával és kamillával. Most kéne franszia sanzonokat feldörmögnöm lemezrecsegést utánzó effektekre, hogy valami hasznát is érezzem ennek az egésznek.

Két nap múlva osztálytalálkozó, a szervezők még nem írták meg, hol, remélhetőleg nem azért, mert ők sem tudják – különben igen mókás lesz, ahogy huszonpár ideges negyvenéves próbál szabad asztalt keresni a belvárosban. Szombat este. Jaj, de nagyon elment a kedvem ettől is időközben, öreg vagyok én és nyomorult, nem bírok már inni sem, józanul meg nem lehet ezeket a dolgokat elviselni. Majdnem az írtam, hogy ép ésszel, de azért az durva lenne, ha ilyesmi egyáltalán felmerülne velem kapcsolatban.

tényleg tök egyszerűek, nem?

De a legnagyobbra még így is ráférne némi munka (a hátsó lábról lejövő ív nagyon üres, kéne oda valami, és akkor már esetleg... jaj ne).


fekete, fehér, igen, igen

Szóval a facebookon kaptam olyan felkérést, hogy öt napon át fényképezzek feketén és fehéren, és ezt osszam is meg a közzel. A gondok ott kezdődtek, hogy így, közel két év ismeretség után rá kellett jönnöm, hogy a gépem nem tud fekete-fehér képeket csinálni, csak olyat, hogy fekete, fehér, és egy szín, teszem azt, piros. Ezzel a beállítással jól végigfényképeztem egy esős november délutánt, lettek közte egész csinos darabok is, de rájöttem, hogy igazából én a régi fényképeim között is garázdálkodhatnék. Mert van jó pár olyan erősen színhiányos darab, hogy akár fekete-fehérnek is elmenne, és van olyan is, ami fekete-fehérben is simán lehet olyan erős, mint színesben volt. Így végül az öt friss helyett 5x3 régi mellett döntöttem, laza téma szerint. Íme.

és még hideg is van

Nyolc nap múlva osztálytalálkozó, tulajdonképp meglep, hogy csak most kezdtem el hülyeségeket álmodni róla. Például, hogy a Vidámparkba szervezték, ami álmaimban részint egy, a fél Margitszigetet beterítő kemping-strand-kaszinóváros (ötvözve a hatvanas években épült fürdőtelepek naiv és kissé lerongyosodott báját, a romkocsmákat, a bécsi Pratert, ás a Szigetet), részint pedig az a darabka ijesztő és meredek magashegység, ami a Normafa helyén lakik. Szóval egy sziget, ami egy hegycsúcs. És színesek rajta az utcák, és minden este karnevál van, a görög filozófusoknak külön játszótere a még lakható terület szélén (mögötte egyik irányban szakadék, másik irányban sziklafal), az opikusoknak múzeuma és foglalkoztatóháza, na, hát ide szerveztük álmomban az osztálytalálkozót. Az igazi, azt hiszem, sokkal bizarrabb lesz.

Mondjuk addig kezdeni kéne valamit azzal, hogy jeléül és okán annak, hogy ebben az országból szándékosan Kafka-karikatúrába torzított létesíményben élek, már megint véresre rágtam az ujjaimat; játszottam volna inkább aknakeresővel, attól eltekintve, hogy azt sikerült letörölnöm minden gépről. Minden szinten aggasztó dolgok vannak, és ezek nyilván összefüggenek: egy ilyen rendszerben, ami ennyire nyilvánvalóan ellensége az erkölcsnek és a közjónak, ahol milliók életét teszik tönkre vitathatatlan szándékossággal, nem lehet elvárni, hogy bárki tisztességes legyen (és mondjuk kifizesse a tavaly leadott munkám). És ettől nekem sem megy, és ettől, áh, hagyjuk, nekem amúgy sem megy semmi, és ami netán véletlenül menne, abból őszinte jószándékkal csinálnak nyomasztó terhet az emberek.

Nem lesz meg idén a nanowrimo, huszonegyedike van, és tizenkétezer szónál tartok, ez is nyomaszt, mert közel sem szeretek annyira kudarcot vallani, mint amilyen gyakran megteszem. Sokkal jobban nyomasztana, ha nem tudnám, hogy azért rendesen írok egész évben, akkor is, ha ennek háromnegyed része abszolút csak saját szórakoztatásra megy; de a két november között azért összekapartam három és fél nanowrimónyi szöveget, úgy, hogy a cikkeket (nem mintha idén mérhető mennyiséget termeltem volna) és a blogposztokat nem számoltam bele. Jó, a verseket viszont igen, de azért olyan ritkán van. Szóval oké, ez a november nem a szavak hónapja (terjesszük ki az egész évre), de azért na. Írok. Legfeljebb senki nem látja (de eddig sem látta úgysem).

kéne rajzolni valami tök egyszerűt

De tényleg. Elegem van már belőle, hogy mindig túlbonyolítom.


Hát nagyon nem megy ez nekem.

jé, dolgok, és történtek, de fura

És aztán megint volt társas életem, főleg hétvégén, a dolgok hajlamosak hétvégén lenni, most például sci-fi nap volt, ahová főleg azért mentem, hogy felmarkoljak mindenféle lefordított könyvet, és találkozzam emberekkel, ennek persze az lett a vége, hogy vásároltam is, igazi könyveket, és alá is írattam, és hah, most van nekem saját és névre szóló, és az egyikbe még nagyon helyes macskát is rajzolt nekem a szerzője, tök jó, tök jó.

Majd megittunk egy sört és én megettem egy fél chili con carnét is, a másik felét kis műanyag dobozban vittem tovább magammal, és mentem éjszakai write-inre, mert nanowrimo, és most először kipróbáltuk az éjszakai közös írást. Egy gimnáziumba bezárva. A kiskorúakra való tekintettel józanul. Mondjuk ennek sok jelét nem mutattuk, amikor éjjel háromkor Chumbawambára ugráltunk páros lábbal és Queent karaokéztunk, aztán a többiek (kivétel nélkül 25 év alatt, szóval te jó ég) még modern slágereket is, aztán ugráltunk még egy kicsit, majd mindenki visszaült gépelni. Igazából nagyon vicces volt, bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy az, hogy olyan másfél-kétszer olyan idősen, mint a többiek, ott idétlenkedek, az most akkor szánalmas, vagy sem, kicsit hajlok arra, hogy nem és sem, ellenben szomorú, de lehet, hogy csak azért gondolom, mert másnap iszonyú fejfájásom volt (kettős front) és attól mindig szomorú vagyok.

Írtunk együtt aztán valamivel kevésbé gimnazista barátokkal is, akik nem csak novemberben szoktak írni (kivétel Noiz, aki ugye egy darab permanens novembert hordoz maga körül, szóval neki minden hónap nanowrimo) (és egyébként írt!!!), és ittunk kávét, és kellett is, mert ez az idei november igazán tökélyre fejlesztette ezt a taknyos-nyákos időjárást, amikor még ahhoz is kéne egy kávé az embernek, hogy a kávéjáig elmenjen. A kávéja gondolatáig. ElzzzZZzzzzzZZZz

Pénteken pedig (ez még nem az időutazás, még cska cspaongok) Fleó és Virgonc ruhát vásároltak, majd mindhárman parfümöket szagolgattunk. Sőt, kávét is ittunk, nem is tudom, mivel lehetett volna még teljesebbé tenni a pláza-élményt, talán ha a végén beülünk egy filmre, vagy kipróbálunk egy ingyen sminket, de hát mindent nem lehet mégsem. Ó, és szerdán nagyszerű furcsa kocsmákat fedeztünk fel Búvárzenekarral, és tökéletes szőlőpálinkát, nocsak, milyen sok minden belefért ebbe a múlt hétbe, hah, ennek a hétnek nagyon kell kapaszkodnia, hogy beérje (és csak jó dolgoknak ér történnie, nyilván).

mint a nagyok

Egy akadályt legyőztem, és utána négy napig dorbézoltam, nem egészen azért, mert megérdemeltem, hanem mert mindenki abba a négy napban volt a városban / kíváncsi rám, és volt olyan, hogy egyszerre négy helyen kellett volna lennem, de persze ennyire nem vagyok még tehetséges.

Szóval lasagnáztunk fűtött teraszon, és söröztünk baráti kiskocsmában, és ettem májas hurkát a családdal (vérest csak azért nem, mert a nagymamám csak ebéd után vágta el a kezét), és megnéztem Jud kiállítását és a vonatkozó megnyitót, és aztán a világ legfölöslegesebb filmjét, és sajnos most megint hónapokig nem látom majd anyukámat, ami a sok nagy jóság után szomorú.

Próbáltam farmert vásárolni, és milyen dolog már, hogy a hozzám hasonló darabokra is már csak skinny, super skinny, slim fit és jeggings van, én a nadrág szárát szeretem ráhúzni a csizmámra, nem fordítva. Hová tűntek a bootcut és bootleg (ah, flare-ről már nem is álmodok) szabások, már sima egyenes szárú nadrágot is alig találni, teljesen kétségbe vagyok esve.

Közben elvesztettem a pendrive-omat, rajta másfél napi munkámmal (mondjuk erősen átmulatott és átaludt másfél nap volt, de akkor is), kiesett a zsebemből a sok próbálgatás közben, de szerencsére meglett, de jó, de jó, mondjuk utána rögtön meghibásodott, de közben még épp sikerült lementenem róla dolgokat. Kéne nekem egy elveszthetetlen-meghibásodhatatlan pendrive, ami ráadásul automatikusan mindenből oda ment és másol példányokat, ahova kell. Vagy kéne nekem egy új fej, de ezt már mondom egy ideje.

mindezt egy levegővel

Az őszi célkitűzéseimből egyet már három hetedéig teljesítettem, szóval a Can vei la lauzeta... első másfél versszakát egész üzembiztosan tudom, ami azért kemény, mert még annyira sem bomlik szavakra, mint a Liebestod, pedig németül nem nagyon beszélek, vagy tetszőleges Verdi, pedig olaszul még annyit sem. Jó, hát a „per mort li respon” még nincs meg teljesen, és egyáltalán, mit rinyál ez (az okcitán, meg a világ egyik leghíresebb trubadúrjáról van itt épp szó, jelzem), és különben is, miért nem Beatriz grófnő sirámai érdekelnek engem, ha már (nő vagyok, és akkor épp a nőknek is volt szava), és miért nem a mondanivaló, hanem a dallam és az előadásmód, bár az az igazság, hogy az egész keresgélést Bernart de Ventadornnál kezdtem, és aztán Raimon de Miravalt már például egy vaskos kötegből választottam ki, és azt hiszem, ez az A penas sai don m’apreing inkább tartozik az internet csodálatos balesetei közé, mint az elvárható értelmezésekhez. Engem a végtelenségig lenyűgöz, hogy nem tart szabályos ütemet, hanem ahol elkapja a hév, ott szinte hadar, és igazából már csak ezért az egy videó is akkora rácsodálkozás és inspiráció számomra, hogy csak azért nem mondom, hogy pusztán az én rádöbbenésemért megérte felvennie és feltennie az elkövetőnek, mert szerény pályám dacára épp elégszer kaptam meg az „és megváltoztatta az életemet” vallomást ahhoz, hogy tudjam, ennél nincs és nem létezik több és nagyobb, és mégis, pontosan a metrikus lófaszt lehet kezdeni vele.

fáj a fejem

Olyan sokáig minden más bajom volt, hogy most egészen meglep.

Mondjuk továbbra is van minden más bajom, de ma hurkát fogunk ebédelni, szóval nem reménytelen az élet..

egy nap az életemben, amikor történt valami

Amúgy ilyen csodálatos dolgok akadályozták, hogy pénteken ne éjjel tizenegy után fejezzem be a novellát, aminek meg kellett lennie (nem tudom, miért találtam ki, hogy Halloweenkor nekem másvilágias novellát kell feltennem, de valamiért úgy dereng, hogy Neil Gaiman tehet róla. Mármint az, hogy szerinte ilyenkor ijesztő könyveket kell olvasni hangosan. És ezek szerint számomra ez áll hozzá legközelebb? Mintha lennének szövegértelmezési gondjaim, sebaj, az csak a szakmám...), mint hogy.

Jött Edem, és ebédeltünk rettentő finomat, és utána kávéztunk is rettentő finomat, és beszélgettünk nagyot, és amúgy teljesen vicces, hogy áradozott valamiféle kivis ciderről, és nem egész két napra rá beszéltem a húgommal, aki Liverpoolban él, és akkor is szóba került ugyanaz a cider (azt mondta, azzal vigasztalja majd magát, amiért nem tudunk neki skype-on feketeerdő tortát küldeni). Valamint hozott nekem whiskyt! És vannak rajta majmok! És majd egyszer ha ünnepi alkalom lesz, akkor ki is bontom, mert ez azért nem az a kategória, amit az ember csak úgy megiszogat, ezt izé, nagyobb átéléssel iszogatja meg.

Aztán mire a kávét is kivégeztük, nagyjából mennem is kellett már NaNoWriMo kick-off partira, és azt hiszem, most, hogy ötödjére veszek már részt benne, nem fogom elmagyarázni, mi ez. Tavaly lekéstem a kick-off bulit, mert épp kétségbeesetten gépeltem be a villamoson kitalált novellát az Oktogonon a Burger Kingben (és hát azon már akkor is éreztem, hogy félig költészet, és egészen büszke vagyok rá), idén viszont még annyira csak félkész ötletek voltak a fejemben, ahogy a helyszín felé közeledtem, hogy semmi értelme nem lett volna ezért megkurtítanom a programomat. Szomorú is lett volna, mert nagyon jól sikerült, írtam már, ugye, hogy én nagyon szeretem a wrimókat? És főleg csak miattuk veszek részt az egészben? Mert annyira kedvesek és szeretetreméltóak? És egyre többen vagyunk. Most már szinte nem is fértünk el, több sorban és kígyózva ültünk, de jó volt a társaság és a hangulat, és érdekesek az emberek. Hamar kiderült, hogy gyakorlatilag mindenki beszél angolul, de a magyarral az idén itt író külföldieknek van egy kis gondja, így nagyjából a bemutatkozás is angolul ment, aztán én az egyik nemzetközi csücsökben találtam magam, és roppant izgalmas dolgokat tudtam meg, például arról, hogy a francia regényírók miért szeretnek E/1-ben írni (állítólag akár 5-6 különösen bonyolult múltidőt is megspórolhatnak vele az E/3-hoz képest) (ezen a ponton rájöttem, hogy sosem fogok megtanulni franciául), vagy hogy a Supernatural sorozat és Tom Hiddleston rajongói származástól függetlenül ugyanazon a frekvencián sikítanak, ha eszükbe jut Dan. Vagy Dave. Vagy... ahh, Dean. Tudtam én.

De hát nehezemre esett elválni onnan, és csak azért sikerült, mert tudtam, hogy nekem még meg kell írnom egy novellát, és fel is kell tennem, és jajjajjaj, egyáltalán, nem szabad, hogy a hülye Állatok elokoskodják az egészet. És hagynom kell időt arra, hogy valamikor a felénél biztos elkezdek valamit kiguglizni, hát igen, húsz percen át nézegettem a kőrisfák törzsét (mert fejből honnan tudjam én, milyen színű?), mielőtt ismét szembesültem az elmélettel, hogy de az Yggdrasil igenis tiszafa volt, csak félrefordították kőrisnek, a tiszafa törzsére viszont szintúgy nem emlékszem, mármint keverem a cipruséval, és tényleg, lehetne ciprus is, mert az szintúgy temetői fa, és legalább tudom, milyen a kérge, aztán kissé magam is megdöbbentem, hogy képes vagyok ezen problémázni ahelyett, hogy mondjuk a történettel vacakolnék. Vagy a világgal (amiről szándékosan nem derül ki semmi, mert nem az a lényeg, hogy miért vannak az űrben, hanem hogy ott nem lehet rendesen világfát mászni, és az milyen már). Vagy bármi.

Később elindultam hazafelé, és minden tele volt zombikkal, a busz alá is majdnem jutott egy (oké, végül is nem lehet elvárni egy zombitól, hogy tudjon tűsarkúban járni, vagy hogy a nyílt törés előtt eszébe jusson a váltócipő), legalább valaki öltözhetett volna zombivadásznak, nem is értem.

mindannyian tudtuk, hogy egyszer eljön ez a pillanat

A nagy rajzon már kijavítottam a szánalmas és rút hibát, de annyira agyhalott vagyok, hogy mostanában még a csomókat is elrontom, pedig nem kéne, hogy ennyire nehéz legyen azt követni, hogy fent-lent-fent-lent-fent-lent...


Világjáró

Hát ez most célfotóval, talán. Persze megint az volt, hogy elkezdtem valamit, sőt, igazából az egész történetet szépen, egyben kitaláltam, de már szeptember elején, és nyugodt és boldog és elégedett voltam vele, mert kerek és jó, vagy legalábbis annak éreztem, és akkor egy ponton rájöttem, hogy ezt most én sehogy sem. Semmit sehogy sem, de ezt különösen nem. És aztán jött a tipródás, történeteket próbáltam összevakarni a kádban félig elszunyókálva, régi fájlokat kapartam elő, mert úgy emlékeztem, van bennük valami (van is, csak nem ide), és semmi, semmi, semmi. És ez sem sokkal több, de ez van, most már tényleg csak azt akartam, hogy meglegyen, jó meg majd lesz egyszer és máskor.

     A Holló fenn ült a fán, a Róka alatta. Pontosan, ahogy az apja mesélte, ahogy a hagyományok szerint is lennie kellett, és várakozóan néztek rá mind a ketten. Harmadszorra álmodta ugyanezt, most már biztos volt benne, hogy ez a Hívás; világjáró volt az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője, erre készült egész életében, tudta, mit kellene… de a fa tövében, a gyökerek között nem ásított a végtelen sötét, a két Csaló nem az Alvilág bejáratát őrizte, csak egy sekély kis üreget. Kinézni is máshogy néztek ki, mint a több millió órányi felvételből kiragadott részleteken, amiket gyerekkorában olyan áhítatosan nézett; a Holló szárnya hol rövidebb volt, hol hosszabb, az evezőtollak néha szinte felpöndörödtek, mintha csak azt próbálgatná, az elraktározott információkból milyen módosításokkal éleszthetik majd újra, ha egyszer terraformálható bolygóra érnek; kisebb lesz a gravitáció, vagy épp kicsit nagyobb, milyen körülményekre kell az egész fajt újratervezniük. A Róka vöröses bundája néha szinte lángra lobbant, máskor úgy szikrázott, mintha dér lepte volna be, aztán egészen kopasz lett az állat, de ahogy a Holló végig ugyanaz a csillogóan fekete, szakállas tréfamester volt, úgy ő is ugyanaz maradt: tömött farkú, hegyes fülű, hegyes pofájú, ravaszdi Róka.
      Manu körbejárta még egyszer a fát. Felnézett; látta, hogy a pikkelyesen hámló, barna törzs, a komor, fekete ágak belevesznek a ködbe, innen akár az égig is érhetett volna, a tiszafa, vagy eltörhetett a holló feje fölött két tenyérnyire, mindent elnyelt a ragyogó, fehér homály. Lenézett, és újra szétkotorta az avart a lábával, de az alsó világokba vezető, mélységes kút helyett csak ugyanazt a poros, üres kis gödröt látta, mint az előző két alkalommal. Járt még egy kört, megnézte még egyszer a fát, aztán széttárta a karját, és leült a földre. A legszívesebben elsírta volna magát, de félt, hogy azzal végképp elbukná a próbatételt.
     – Nem érti – szólalt meg a Róka, és mélyebb volt a hangja, dallamosabb, mint Manu várta volna. A Holló megfente a csőrét az ágon, aztán félrebillentette a fejét.
     – Nem – mondta, aztán rigóhangon füttyentett; Manu ismerte ezt a dalt, egy időben rendszeresen hallgatta elalvófélben, és próbálta valahogy összelopni, összevágni, hogy legalább álmában átélje a mezőt, a csalitost, a szelet, a napfényt, mert még a legjobb szimulátorok sem tudták megmutatni, milyen egy lusta nyári délután.
     – Nem – ismételte meg ő is, és lehajtotta a fejét.
     – Le akar jutni az Alvilágba, hogy világot járjon – folytatta a Róka, és a Holló szajkóként cserrent.
     – Le.
     – Le bizony – remegett meg Manu hangja, és nem tudta, meddig bírja ki még sírás nélkül. Nem elég, hogy nem találja a lejáratot, de még ki is gúnyolják az állatok, akiknek segíteniük kéne!
     – Fiam! – Lágyan csendült a Róka hangja, és ahogy Manu felnézett, látta, hogy a szikrázva változó állat lassan, óvatosan közelebb lép hozzá. Nagyot nyelt, és kihúzta magát ültében. – Miért szállnál le az Alvilágba?
      – Mert… – csuklott meg a hangja; erre a kérdésre nem készült fel. – Mert ott tanulhatom meg az élet és a halál titkát.
     A két állat összenézett, és a Holló lelibbent az ágról, és a Róka mellé állt.
     – Hát nem tudod?
     Manu megrázta a fejét, aztán hirtelen biccentett. Benne is ott lapult a földi élet hatalmas, felfejtett kódja, amiből újra akarták építeni az egész világukat, ha egyszer valahova megérkeznek; minden tudás, ami ahhoz kellett, hogy ilyen szférát, olyan szférát, hollót, rókát, embert építsenek. Mindenkiben elrejtették. Mindenkiben megőrizték. Mindenkiben ott volt a kis zárvány, a Föld emléke és tervrajza.
     – És hol szállnál le az Alvilágba? – kérdezte most a Holló, és Manu értetlenül ráncolta a homlokát.
     – De hiszen itt a fa.
     – Hol nő ez a fa? Hol nőne, ha nem csak álom volna?
     Manu tudta a választ, ahogy tudta az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője; de őket még mind a Földön érte a Hívás, nem az űr elképzelhetetlen messzeségében.
     – Apám sírján. A halottak között. Ott kezdődik az Alvilág.
     A Róka biccentett, de Manu csak nézte, a homlokát ráncolta, és arra gondolt, milyen is volt, amikor három nappal azelőtt elbúcsúztatták az apját, és visszaadták a hajónak a holttestet. Nem volt temetés; nem volt lassú enyészet; a hajó mindent felemésztett, megemésztett, visszaforgatott.
     – Ez itt az Alvilág – bökte ki hirtelen. Felállt, és a két állat felé tántorodott. Azok udvariasan oldalra léptek, és átengedték. Megállt a fa előtt, és az üreg helyett a szíjas törzset nézte, a vércseppként pirosló bogyókat a sötét levelek között. El sem tudta képzelni, hogyan szuszakolja majd át magát az ágak között, aztán már meg is ragadta az egyiket, és fellódult. – Mi vagyunk az Alvilág.
     A Holló felrebbent a keze mellé, és ahogy Manu visszanézett, látta, hogy a Róka felemelkedik, és a két mellső lábával rátámaszkodik a fa törzsére. Kevésbé vibráltak, a lehetséges jövő helyett a biztos múlt öltött bennük testet. Manu feljebb lépett, és beleveszett a tiszafa sűrű, illatos sötétjébe.
     El sem tudom képzelni, mi vár rám odafenn, gondolta. Talán egy lusta nyári délután.


2014.

aki úr, az...

Két asztallal arrébb egy szimpatikus, hatvanas pár roppant elegánsan, késsel-villával eszi a chicken nuggets-t és a sültkrumplit, semmi kézzel turkálás az ételben, a helyszín nem lehet ok a megalkuvásra.

dolgok, néha, történnek

Újabb fodrászt próbáltam ki, ez is negyedórát pörgött azon, hogy jáááj, de neked vékony a hajad, és mééér, mintha feltételezné, hogy eddig még nem tűnt fel, és senki nem is mondta, illetve, hogy csak az ő bosszantására csinálom. Komolyan, basszus, ilyenkor mi jár a fejükben, negyedórán át szapulom, aztán majd biztos vissza akar jönni hozzám? Mondjuk ez legalább nagyjából rendesen levágta a végét, és nem több százezer forintos kúrákat akart rám sózni, hanem azt magyarázta, hogy tojássárgájával és ricinusolajjal kéne kenni a fejem hetente háromszor egy órát, akkor minden jobb lenne. Én is tartok tőle, például a fürdőkádban ülve, ricinustól csöpögő fejjel hamar felvágnám az ereimet, és onnantól nem lenne sok gondom (bár, hogy egykori tettestársamat idézzem, attól még senkinek nem lett jobb az élete, mert megölte magát; mondjuk azt hiszem, ez egy olyan ponton hangzott el, amikor napok óta nem aludtunk, és épp egy vonat karfájára próbáltam feltekerni a farmerem szárát, pedig nem is tűnt jó ötletnek). Szerintem visszatérek arra, hogy én nyessem le tarkótájt a hajam, az is rosszul néz ki, de legalább nem kell közben azt hallgatnom, hogy úristen, mekkora szar vagyok (tudom, csak a hajam; de a hajam is én vagyok, heló). És ráadásul teljesen olyan hajam van igazából, mint az embereknek szokott lenni a fején rajta, semmi különös.

Egyébként történtek pompás dolgok is, például még a szép, meleg őszben ebédeltünk Whitepony-val és Mergenccel, és utána ittunk kézműves sört, és aztán Mergenccel elnéztünk még Narmi születésnapjára is, és ettünk tortát, és jó volt, teljesen tökéletes. Meg még előtte egy héttel volt családi születésnap is, és akkor is olyan jó idő volt, hogy kinn ültünk a kertben,és sütött a nap, és ott is ettünk tortát, és az is teljesen tökéletes volt, bár nyilván teljesen másmilyen (a tortát leszámítva, az mindkét esetben feketeerdő típusú volt).

És még akkor is jó idő volt, amikor elmentem, hogy csináljak magamról új profilképet, mert nagyon régen nem volt új profilképem, hát most annyi lett, hogy kétszer is cseréltem egy héten. De ha megfelelően sokáig vacakolok vele, kifejezetten jól áll nekem az ősz. Igazából nagy a kísértés, hogy elkezdjek magyarázkodni, és átmenjek defenzívbe, hogy de nem rosszból csinálok én (!) magamról (!) olyan képeket, amin szépnek találom magam (!!!) (hogyan merészelem), hanem mert mert mert ezer és egy nagyon jó oka van, de igazából marhára bosszant a dolog, mert miért kéne nekem szégyellnem magam azért, ha a hobbijaim közé tartozik, hogy szép képeket tartok magamról? Eh.


Később aztán rossz idő lett, de annyira, hogy nem csak azt nem bántam meg, hogy télikabátot vettem (előző délután még leizzadtam egy szál ruhában), de út közben be kellett rontanom valami plázába kesztyűt venni gyorsan, gyönyörű sötét türkiz, és nem fagyott le a kezem. Aztán megnéztük, milyen a Krimó, mióta van egy lyuk a plafonon, azaz az emelet átminősült galériává, hát, legalább a kiálló rugójú foteleket kénytelenek voltak kidobni helyszűke miatt, és már az is valami, hogy nem kell attól félnem, hogy a bútorzat széttépi a ruhámat, és még vérmérgezést is kapok a tetejébe.

Másnap már épp elsirattam a világot, hogy nem jutok el Anathema koncertre én már (elfelejtettem jegyet venni, és aztán egyszerre csak mindegyik elkelt), amikor az egyik török lány körbelevelezte az ismerőseivel, hogy de nekik épp van még szabad jegyük, eladó. El is mentem a oncertre, még mindig cukik és nagyon jók élőben, de igazából azt hiszem, legközelebb már csak akkor megyek, ha olyan a társaság, mert tulajdonképp... eh, nem éreztem magam rosszul, úgy éreztem, hogy fontos volt eljönni, és megnézni, hogy igen, elmúlt, tizenhét és fél évbe telt (1997 tavaszán láttam őket először, és az ugye köztudomásúlag megváltoztatta az életemet, blablabla) (amúgy tényleg; így utólag a fene sem tudja, hogy ez jó volt-e) (akkor sem tudtam), de elmúlt. Ez kissé szomorú volt, és utána ittam is egy sört, majd a réges-régi testvérfanzine-unk egyik tagja elvitt a körtérig, és istenem, hát annak is már végtelen sok ideje, no mindegy, azért jó volt találkozni vele, és az éjszakait is pont elértem.

Azóta nem tudom, kül- és belpolitika van, ettől többnyire a maradék életkedvem is elmegy, ilyenkor leginkább az lep meg, hogy jé, még volt, ami elmenjen, de hát ezek szerint mégis örök optimista vagyok, és reggelre visszaszivárog belém, hogy tulajdonképp ha nem lenne minden rettenetes, akkor egész jó lenne, aztán eszembe jut, hogy minden rettenetes, már csak azért is, mert megint elfelejtettem bármit venni reggelire.

továbbra is idegesítenek dolgok

És a szavak kiemelt helyen szerepelnek, rögtön az emberek után, tehát.


Valamint...



...és még.

going to a party, won't be back


Igazából én elengedett kézzel kezdtem el szeretni a Creamet, miután kamaszként a kétkazettás magnóval kalózkodva az éjszakában sikerült úgy felvennem a White Room-ot, hogy a konferálást is elkaptam, és onnantól kezdve tudtam, hogy ez a nagyon jó szám micsoda. Aztán utána úgy alakult a világ és az élet, hogy a nemzedéknyi csúszás ellenére nekem jelentett annyit a neve és a zenéje, mint bármi, amit a korosztályomnak megfelelően szerettem. Annak idején, amikor fanzine-t csináltunk, és megmondtuk, kinek mi az évezred lemeze (akkoriban fordult, és még elég fiatalok voltunk ahhoz, hogy röhögve szórjuk a nagy szavakat, minél nagyobbat, annál jobban röhögve), én nyilván a Wheels of Fire-nál kötöttem ki, és a világ legjobb száma pedig kizárólag a Keep It Down lehet, de mondjuk ez a másik, amire bármikor rojtosra sírom a szemhéjamat, szóval. Nyugodj békében, Jack Bruce.

eeeeeeeeeee

A sorminta visszaért ahhoz a ponthoz, ahol nekemsemminemmegy, mindenbőlelegemvan, most azzal a kiegészítéssel, hogy lapockától tarkóig úgy elaludtam/meghúztam/befeszült minden izmom, hogy már a terminátoros fejmozgás is nehezemre esik, de amúgy mivel nekem semmi nem megy, minden más is nehezemre esik, szóval voltaképp teljesen természetes, ha derékból fordulok oda megnézni dolgokat. Sokáig így megy, majd körbe kell tipegnem, mert már a derekam is kővé dermed, de igazából még reménykedem, hátha egyszer kicsit felhagyok azzal, hogy iszonyú idegesen gépelek, és mondjuk esetleg szépen ellazulok.

Az őrült szerb lányt elküldtük Hollandiába, most épp a lelkes anathemánokkal nézi az Anathemát közösségi finanszírozásban, alighanem jobb lett volna, ha a török-görög koalíció nem kavar és fontoskodik olyan idegtépően (megcsináljuk, megcsináljuk, mert mi vagyunk a legrendesebb és legcukibb és leglegleg! Hűde megcsináljuk! Már három hónapja ezt csináljuk! Ja, hogy nincs kész! Meg nem is tudjuk megcsinálni! Akkor majd csinálja meg az X, aki nem akarja, tökre nem, de hát valakinek meg kell csinálnia, és különben is, ha már mi ennyit segítettünk, igazán ti is csinálhatnátok valamit) , hogy egy ponton többeket nagyon csúnyán elküldtem a retekbe, ami nyilván egy érzelgős és széplelkű társaság esetében nem akkora nyerő megoldás. De mindegy, a célszemély elmehetett egy rendes Anathema koncertre, és találkozhatott az összes rendes anathemánnal, ha már évek óta nagyjából csak velük van emberi kapcsolata, az interneten át, egyébként saját tapasztalatból mondom, hogy néha sokat tud ám számítani, ha legalább az van.. Szóval aztán kiszámoltam, hogy több, mint tizenhét éve voltam az első Anathema koncertemen, és kicsit elszomorodtam, Duncan pedig tett fel képeket a 21. születésnapjáról, ami nagyságrendileg nem egész egy évvel volt korábban, és nem emlékszem rá, hogy ennyire gyerekek voltak! De hát kizárásos alapon. Erről eszembe jutott a saját 21. születésnapom is, arról nem készültek fényképek, de jó volt, és volt házibulim is, és átrendeztük az egész lakást, és valamiért az a benyomásom, hogy akkor még komolyan azt hittem, hogy ennél már minden csak jobb lesz, és te jó ég, hol rontottam el, hogy nagyjából minden csak rosszabb lett. A sorminta visszaért ahhoz a ponthoz, stb.

Viszont évek óta először nem kaptam kiütéseket a sajtos tortilla chipstől, szóval van remény.

én megmondtam

A csomó minden, amiről nem igazán szoktam írni, az úgy általában az, hogy mi történik velem, meg én ezt hogy élem meg, hah, hát mert egy blognak miről is kéne szólnia, ha nem ezekről? De hát azok olyan személyes dolgok, és igazából azokról nem szeretek nyilatkozni, mert. Félős vagyok és szégyenlős, és talán babonás is, mármint az nem, csak előre nem szeretek inni a medve bőrére, utána meg többnyire vagy kiderül, hogy nem medve volt, vagy a ritka, gyárilag nyúzott példányok közé tartozott, vagy valaki benyakalta az összes pálinkát, és most mit igyak, hólevet? Ráadásul gyanúsan sárgát? Nahát.

De szóval ennek mind semmi köze nincs ahhoz, amikor nyáron egyszerre csak azon kaptam magam, hogy majdnem szerelmes vagyok- mármint istenem, mi a magyar kifejezés arra a teljesen komolytalan érzésre, ami a crush, mert a tetszésnél több, bármi másnál kevesebb, és igazából végtelenül aranyos és irracionális kis dolog. Szóval az egész annyira meglepő fordulat volt, hogy észre sem vettem, csak a tudatalattim jelezte egy idő után, hogy hé, nesze ez az álom, a harmadik a héten, hah, erre köss csomót, ne a hollók szárnyára. De én persze azért csak a hollók szárnyára kötöttem csomót, mert ez nem az a fajta crush volt, ahol bármiféle esélyem lett volna, általában nem a saját piaci értékemen szoktam érdeklődni, mármint igazából általában nem szoktam érdeklődni és kalap. Szóval nem volt tét itt sem, csak az a jóleső, bizsergő izgalom, hogy hé, mégis vannak érzelmeim, mármint olyanok, amik nem valami történelem előtti időszakban kövültek az életembe, ó, istenem, ez de szarul hangzik, de hát úgy tűnik, én tíz meg húsz évekre szoktam beleszeretni emberekbe, és ezek közül még egyik sem vált be ennyire hosszú távon. Egyesek szerint ilyen nincs, és ha volna is, hülyeség lenne, de hát én egyetlen egy dolgot tanultam meg egészen biztosan a szerelemről, mégpedig, hogy mindenkinél máshogy működik, és hogy van, aki kéthetente szerelmes lesz, és akkor ő ugyanolyan mélységesen és borzalmasan szerelmes, mint az, aki szerint az ember négyévente lesz szerelmes, vagy az, akinek ez életében egyszer jön össze. És viszont cserébe velem pedig megeshet, hogy nem tudok beleszeretni nagyon kézenfekvő emberekbe, mert már nagyon kézen nem fekvő emberekbe beleszerettem, illetve mert miért is kéne nekem bárkibe beleszeretnem, csak mert kézen fekszik? Hason és háton feküdni sokkal kényelmesebb. Komolyan, néha nem értem az embereket.

Szóval de ez nagyon vicces volt, meg hát ott volt benne az is, hogy ezek szerint ennyi hosszú év után végre nem csak a rettentő pánik (és a távoli vágyakozás) van bennem, hanem mintha ébredezne az is, hogy képes vagyok mélységes félelem nélkül gondolni arra, lehet emberekhez közel is kerülni akár. Ez persze nem tartott sokáig, az élet rögtön rúgott rajtam párat, mert végtére is csak az a dolgok rendje, hogy a holnap reggelre is mélységes félelemmel gondoljak, pedig az mennyivel kevésbé összetett, mint tetszőleges emberi kapcsolat. De pillanatnyilag az a komoly sikerélmény, ha képes vagyok anélkül fizetni a kasszánál, hogy elejtem a pénzt, az árut, vagy a visszajárót, vagy ha elejtem ugyan, de nem akadok ki rajta.

Ööö, igazából ez megint mind nem vidám, pedig maga a jelenség vicces volt, és valahol az is teljesen szórakoztatónak tűnt, hogy nekem magamtól már fel sem tűnt, csak az álomtevékenység figyelmeztetett rá. Az álomtevékenység az elmúlt napokban arra figyelmeztet, hogy igényem lenne csak úgy nekidőlni valakinek, mint egy zsák, és egyébként mindig is ez hiányzott a legjobban, nem a szex, hanem az a teljesen állati bizalom, hogy félelem és méricskélés nélkül át lehet ölelni a másikat.