harács

Ma egyszerre érkezett a pizzarendelésem és az első ikea rendelés, utóbbi meglepően kis karcsú dobozkákból áll, bár irdatlan nehezek, szóval nem baj, hogy nem én akartam a hátamon hazacipelni őket. Billy típusú könyvespolcok még mindig nincsenek, pedig naponta kétszer nézem a raktárkészletet, de jött két kis polcocska az íróasztalom alá, egy a radiátor mellé (nincs hová tennem a párologtatót) és egy nem-Billy könyvespolc az előszobába, amin nem könyvek lesznek, bár igazból az sem kizárt, hogy egy magasság fölött mindenhol könyvek lesznek, mondjuk azok a gyerekkönyvek, amik a konyhaszekrény aljában laknak, vagy tíz éve senyvednek egy bőröndben. Szóval igen, a további tervezett Billy-k is már előre megteltek, azt hiszem... és tudom, könyveket is lehetne selejtezni, de azt hogyan kell?, hát a könyveimet én mind szeretem, azért vannak.

Már csak az kéne, hogy a nyaktornászok is visszahívjanak, hogy mikorra van időpont, és akkor talán még azt is megbocsátanám a mai napnak, hogy 1) évek óta először volt olyan rémálmom, hogy utána csak felkapcsolt lámpa mellett mertem visszafeküdni az ágyba 2) utána is járvány volt álmomban, minden zárva és este hattól kijárási tilalom, csak már nyár, és meleg, és a Balaton teljes elérhetetlensége.

No de este polcot fogok szerelni, már nem is emlékszem rá, hogy kell az olyat!

ez most egy szépen beazonosítható mélypont

Most már kicsit unom a fejfájást meg a szédülést, és járvány ide, járvány oda, fogok keresni valami gyógytornász-csontkovács-nyakszerelőt, mert ez így elég hervasztó.

Vettem két francia hangoskönyvet, mert így 26 napi adaggal az American Gods (ez a francia címe, nem én tehetek róla) vége előtt elkezdtem bepánikolni, hogy mit fogok hallgatni (időben el kell kezdeni pánikolni is), most további 132 napra lesz mit hallgatnom, extra nehezítés, hogy a két könyv egyikét sem olvastam még soha. Kicsit félek is, mennyit fogok belőle érteni, mert bár az Amerikai isteneket is tizensok (de az is lehet, hogy huszonkevés) éve olvastam utoljára, azért meglepően sok minden visszajött, hogy kitöltse a szövegértésemben azért igencsak érezhető hézagokat. Legrosszabb esetben persze megveszem ezt a kettőt is valami civilizált nyelven, azt azért még nem merném bevállalni, hogy majd ha nem értem, franciául nézek utána, mi történhetett - de azt sem tartom kizártnak, egy ponton elengedem, hogy kövessem az eseményeket, és csak sodortatom majd magam azokkal a leírásokkal, amiket megértek belőle (a leírásokból sokkal többet megértek, mint amikor emberek csinálnak dolgokat, ne adj' isten, beszélnek).

Kezdenek hosszabbodni a napok, bár így január közepén még csk azért látom, mert nagyon nézem, sokkal jobban, mint eddig valaha: a szédülés-fejfájás épp átlöki az elviselhetőség határán ezt a nyomorult időszakot, a járvánnyal, a fertőzőbb variánssal, a kínai oltással, és minden kis fénysugarat megragadok már - igen, azt a nagyon halvány derengést is, ami délután ötkor még észrevehető volt nyugaton a hófelhők alatt. Legyen már jobb. Legyen már tavasz. Vagy pillanatnyilag már azzal is kiegyeznék, ha legalább fizikailag jobban lennék, de egyelőre ez is éppolyan elképzelhetetlennek tűnik, mint hogy egyszer majd nem rohanok munkaidő vége után ki a sötét hidegbe, hogy szabad levegőn legyek és lemozogjam a napi adagot, ó, és persze útközben gyorsan vásároljak is, mielőtt elkezdődik a kijárási tilalom, hanem... sörözni fogunk a napfényben, és olyan szorosan ülünk a padon, hogy egymáshoz simul a combunk, a (most már nem annyira kölyök) tacskó mindannyiunkon végigmászik, válltól könyékig, csuklóig együtt támaszkodunk, és úgy el leszünk szokva az egésztől, hogy az első pohár málnás kézmáves után már forogni fog velünk a világ. Ami sokkal jobb, mint most, hogy csak úgy, sör nélkül teszi.

freud elküldene chicken nuggetsért

Néztem a híreket, és sokáig gondolkoztam rajta, milyen lehet egy csirkés melltartó. Aztán persze csipkés volt, nem csirkés, de a kérdés azóta is foglalkoztat.

újabb év

Szerencsére nem szoktam nyilvános évértékelést tartani, így ezúttal is megúszom, hogy a strukturált gondolkozási kvótámat itt kelljen kimerítenem, például ahelyett, hogy kicsit felkészülnék fejben arra, hogy mindjárt újrakezdődik a munka. A nem nyilvános évértékeléshez összeszedtem végre a pár évvel ezelőtti füzetkénél jóval hasznosabb rendszert, így nem kellett egy ponton sem hisztérikusan káromkodva a falhoz vágnom egy köteg papírt, hogy persze, faszom, rajzoljam le a leginspirálóbb pillanatomat egy hatszor tizenöt centis szövegdobozba, hülye vagy, bazdmeg? Szóval most kicsit nyugodtabban összegeztem a dolgokat, ebben az is sokat segített, hogy egy ideje már heti és havi szinten is végignézem, mi történt, még ha csak röviden és sokszor felületesen is.

Az elmúlt két hétben végre találkoztam emberekkel és kis fehér kutyákkal, ami sokat simított az idegrendszeremen (ami a hétfői munkakezdés puszta gondolatára kezd újra bepöndörödni). Ezen kívül csak annyiban tért el a két hét szabadság a szokásos járványügyi életmódomtól, hogy az eszeveszett frusztráció talán kevésbé karmolta szét az agyam, bár sajnos csak a munkahelyemről mentem szabadságra, a szerkesztendő novella, amit időnként megnyitok, belenézek, majd tehetetlen kétségbeeséssel bezárok, továbbá az ostoba fejjel még egy éve elvállalt fordítás (esküszöm, minél többet dolgozom rajta, annál több van hátra belőle) azért folyamatosan rontja a maga kis részét a helyzeten. De legalább azt eldöntöttem, hogy a francia tanfolyamot feladom, mert csak beszélgettünk egész órán, és nyelvtanilag helytelenül makogni ingyen is tudok, anélkül, hogy közel megoldhatatlanul rálógna a kijárási tilalom és a munkaidő által amúgy is kurtára szabott sétálóidőmbe.

Amúgy nincs semmi baj, csak belőlem ezek szerint ezt hozza ki a bezártság - a frusztrációimat öntöm szavakba, a többit nem, vagy nem ide, és nem egész mondatokban. Pedig írhatnék olyanokról is, mint hogy jó az új mikróm és nagyon finom rakott krumplit lehet benne sütni, vagy, hogy karácsonykor sütöttünk vaníliás kiflit, és még van belőle egy kevés. Netán a newgrange-i napfelkeltékről a téli napforduló idején, ha már ezúttal közvetítették online, és megnéztem. De ehhez igazából sokkal többet kéne gondolkoznom, mint a féktelen nyafogáshoz, és arra most korlátozott képességeim vannak. Talán majd legközelebb.

boldog karácsonyt!

"Még intenzív melegedés előzi meg a hidegfrontot."

Köszönöm, 2020, hogy karácsonyra is megkaphattam a hasogató fejfájás mellé a szédülős kimerültséget.

ne csak szidjam a tudatalattim

Ma álmomban először végigettünk Fleóval egy gourmet fesztivált (azt kell, hogy mondjam, a sós karamellás sajtburger nagyon jó koncepció volt, legalábbis álmomban... masszív, igen, de nagyon finom), majd egy meseszép breton városkában jártam, és végül pingvinfiókákat kellett megmentenünk és erdei tavacskákban úszni tanítanunk egy aprócska Csendes-óceáni szigeten, maori szakértők segítségével. Jó, kicsit hideg volt a víz, mert a valóságban kilógott a takaró alól a lábam, és egy ponton elveszítettük az egyik útitársunkat, de őszintén szólva, ez sem zavart, mert pingvinfiókák! Te jó ég, hát elképesztően cukik voltak. Pingvinfiókákat akarok úszni tanítani erdei tavacskákban.

keresnék valami vidámat

Már egy hete fáj a fejem, néha csak zavaróan, többnyire pokolian, lassan már álmomban is*, és persze szédülök. Az elmúlt négy-öt évben ez már-már rendszeres így november-december táján (igen, idén is elkezdődött már novemberben, csak a fognyavalya egy kicsit elfedte), bár tavaly mintha nem lett volna ilyen rossz. De most, most komolyan kezdek becsavarodni tőle. A legszívesebben egész nap aludnék, és hétvégén alszom is tizensok órákat - amit hétköznap nyilván nem lehet beépíteni a napirendembe, akkor sem, ha épp nem kell sehova sem rohannom munka után-közben (de többnyire sajnos kell; viszont ennek megfelelően legalább tudom, hogy a vérképem rendben, a tüdőm tiszta, és a vérnyomásom is elfogadható, ha nem közvetlenül telefonlopás után mérik). És nagyon nem jó, hogy pont most kéne dolgokat felfognom, majd megterveznem a munkámban, nagyon nem haladok vele, és már kezdek teljesen kétségbeesni.

Legyen valami vidám is (nem jut eszembe semmi vidám), pénteken sikerült megszereznem a postáról négy csomagot (ebből két olyan volt, amire azt mondták, ők meg nem keresik, mert smsben kaptam hozzá a kódot, és őket nem érdekli, hogy a csomagon rajta van a nevem, az smseket pedig ellopták telefonostul) (természetesen mindkét csomag az ellopott telefonhoz érkezett - új tok és új védőfólia... ez az, még egy kis sót a sebbe!!!), és feladnom az idei feladandókat, kénytelen leszek csak belföldi ismerősöket tartani, vagy csődbe megyek, hát mennyibe kerül már külföldre a bélyeg! Oké, tartok tőle, hogy ez még mindig nem volt vidám. 

Hétvégén voltam sétálni, most épp képtelen vagyok bármire figyelni gyaloglás közben (nem kizárt, hogy ez is valamiféle kimerültség jele, mert amúgy ilyenkor szoktam történelmi podcastokat és TED előadásokat hallgatni, attól vagyok olyan okos), túlstimuláltnak érzem magam, ha nem csak a töredezett beton létezik a talpam alatt, és a pára a szemüvegemen, de legalább megnyugtat, amikor nincs más dolgom, mint egyik lábamat a másik elé tennem. Még ez sem vidám. A fenébe.

Végre kitaláltam, milyen könyvespolcokat kell hová tenni, de természetesen még ez sem lesz vidám, mert a négyből hármat nem lehet online megrendelni, a háromból kettő pedig sehol sincs raktáron, szóval az sem működne, hogy szerzek valahonnan embert, aki elmegy átvenni és ideszállítja. De persze van ennek jó oldala, nem kell hatalmas dobozok közt karácsonyoznom (az még nagyjából végtelen idő lesz a leszállítás után, hogy én bármit összerakjak, ismerem magam), és mégis lehet az az érzésem, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem (összekattintgattam a polcokat, és szomorúan láttam, hogy nem elérhetőek)! Ez már majdnem vidám. Vagy mégsem?

Ó, van újabb Dragon Age 4 teaser, ez már tényleg majdnem vidám, bár mire ebből játék lesz, és az a plusz négy év, mire lesz olyan gépem, amin eldöcög, hát ez sem az azonnali kielégülés esete. Nem baj, mert mire eljutok oda, legalább már kijavítják az összes hibát, és minden tökéletesen jó lesz, és várni - bár ez minden egyes alkalommal őszintén meglep - igazából tudok.

*az álmaimról csak annyit, hogy hogy a legszívesebben lerúgnám a tudatalattimat a lépcsőn, mert ezt így ne. Ez így nem etikus. És idővel nem lesz vicces sem.

munkanap

  • 8:47 jól van már, mindjárt felkelek, mindjárt felkelek, mindjárt felkelek...
  • 8:56 miért indul ilyen lassan a gép, ó, be kéne kapcsolni?
  • 9:40 már a fele kávém megittam, lassan csak felpörgök!
  • 10:07 le vagyok némítva, hol az a gomb, nem az a gomb, most kiléptem a meetingről? Pazar!
  • 10:33 már majdnem az egész kávém megittam, nem kéne hatnia?
  • 10:42 minél tovább nézem ezt a képernyőt, annál ijesztőbb... az ott még egy legördülő menü? És egy hatszázszögű, pókhálós diagram? Honnan jönnek az adatok?
  • 11: 48 az nagyon jó, ha egyfolytában kiléptet a rendszer, és belépéskor valami általános oldalra visz, nem oda, amit épp olvastam. Nagyban növeli a hatékonyságomat!
  • 12:06 miért nem működik az agyam, negyed tízkor még olyan ígéretes volt ez a nap!
  • 12:39 sosem fogom megszokni, hogy a leírásban minden angolul van, a kész felületen pedig németül. Különösen, hogy nem tudok németül? Produktempfehlungen! Fremdverpflichtungen!
  • 13:05 most tényleg kihoztam a hűtőbe egy üres poharat, és bennhagytam a szobában a tejet?
Ilyenkor a legjobb nagy, bonyolult, és kifejezetten összetett tervezést igénylő feladatokon dolgozni, amikor a legegyszerűbb apróságok sem mennek.

    vasárnap

    Lassan már rendesen tudok enni, inni és beszélni, és ha holnap kiszedik a varratokat is, minden még egy fokkal jobb lesz - azt leszámítva, hogy holnap már dolgoznom kell, és egyáltalán nem érzem, hogy kipihentem volna magam. Nagyon sokat alszom és nagyon keveset csinálok bármit (olvasni sem volt erőm), azt hiszem, tényleg szükségem volt legalább egy hét semmittevésre.

    Most már visszatérő álmom, hogy elmegyek valahová - koncenrtre, fesztiválra, külföldre - és amikor megérkezek, eszembe jut, hogy de hát járvány van! Mit csinálok itt maszk nélkül... egy maszk nélküli, részeg tömegben! Haza kéne mennem, de most rögtön! Nem is lett volna szabad idejönnöm! Ilyenkor kicsit dühös vagyok, hogy a rohadt járvány még az álmaimat is elrontja, pedig ott aztán tényleg biztonságosan partizhatnék egész éjszaka.

    Egyéb újdonságokról nem nagyon tudok beszámolni, elromlott a porszívóm is, de nagyon rendes volt, mert másfél órával a lomtalanítás kezdete előtt tette, szóval legalább őt is levihettem a mikróval, a vízforralóval, a szendvicssütővel (és a kirobbanthatatlanul beleégett sajttal) együtt, és nem kell egy évig kerülgetnem, mire megszabadulhatnék tőle. Kicsit fájt ennyi sokáig jól szolgáló, hűséges háztartási eszköztől megválnom, hajlamos vagyok nagyon antropomorfizálni a tárgyakat, de végül csak megtettem. Levittem még a tíz éve be nem kapcsolt asztali gépet is, bár most nem tudom, mire akasztom majd a fülbevalóimat és a hűtőmágneseket (utóbbiakat nyilván tehetném a hűtőre, de azt nem szoktam nézegetni). A következő pont négy (vagy inkább öt) könyvespolc beszerzése lesz, és persze egy új porszívó... sőt, azt hiszem, először és leghamarabb az új porszívó kell.

    mégsem leszek pornósztár

    Választ kaptam arra a (soha fel nem merült) kérdésre, vajon hogyan néznék ki, ha szétszilikonoztatnám a számat: nos, nagyon örülök, hogy kötelező a maszkhasználat, különben nem mernék kimenni az utcára ennyire röhejes fejjel. Ha nagyon akarom, most már be tudom csukni a szám, de inni még mindig igen nehézkes, sosem gondoltam bele, de ezek szerint egy szájfeltöltés után ezt újra kéne tanulni, vagy csak én vagyok irreálisan béna, vagy ha az alsó ajkam is háromszorosa lenne a normálisnak, minden könnyebb lenne?

    Majdnem délig aludtam (nem meglepő, több heti lemaradást kellett behoznom), azóta egyfolytában azon gondolkozom, hogy akár vissza is fekhetnék (ráérek utána is sétálni, nem?) Jaj, már most érzem, hogy nem lesz elég egy hét pihenés. 

    újabb hétfő

    A nagyon jó, amire úgy vágytam a múlt héten, végül az lett, hogy az üzemorvoshoz menet ellopták a villamoson a telefonomat, a tokjában a bankkártyámmal (igen, tudom, minek tettem oda... de képzelhetitek, milyen jó vérnyomást mértek nekem utána!). Szerencsére mindent sikerült nagyon gyorsan letiltatni, elintézni, új SIM kártyát szerezni a tartalék telefonomba, még mielőtt a tolvajoknak akár egy doboz cigit sikerült venniük, de jócskán rátett az ijedtségre, hogy mindez este 6 körül történt, és nem tudtam, a kijárási tilalomhoz szabott zárási időkkel meg fogom-e tudni oldani a helyzetet. Sikerült, szerencsére sikerült, de nagyon durva volt, és persze erősen gyászolom a telefont is.

    Az okosóra beválni tűnik, mióta megvan, sokkal többet mozgok, és az elmúlt három héten például minden áldott nap gyalogoltam legalább 5 kilométert - már csak meg kéne tartanom ezt a szokást, bár az az igazság, hogy mostanra kezdem nagyon megunni a környékbeli utcákat. Minden sokkal jobb, amikor süt a nap, vagy legalább csak világos van, de egyrészt leginkább munkaidő után, sötétben van időm bármire, másrészt az a bő két hét szürkeség, ami novembert nagyjából kitöltötte, teljesen tönkretett.

    Túl vagyok a gyökércsúcs rezekción, végül dupla lett, mert a CT-n látszott, hogy mindkét felső egyes be van gyulladva, csak az egyik jobban, mint a másik. Ez nem lepett meg, már annak idején erről volt szó, és nem is értettem, az előző helyen végül miért csak az egyiket csinálták meg. Most megvan mind a kettő egy füst alatt, kicsit olyan érzés, mintha egy ujjvastagságnyi drótkefe lenne úgy nagyjából besimítva az ínyem és a szám közé, és annyira be van dagadva, hogy egészen Simpsons-osan eláll a felső ajkam, és nem tudom becsukni a számat. Erősen beszédhibás vagyok, és inni is elég nehézkes, de idővel csak jobb lesz. És legalább a körzeti orvos is beleegyezett, hogy akkor egész héten betegállományban legyek, ami nagy könnyedség, mert ülni ugyan tudok, de a gondolataim aránytalanul nagy részét tölti ki a kétségbeesett nyöszörgés (amúgy is, de így legalább nem baj).

    A nanowrimót természetesen nem sikerült megcsinálno, de az eddigiek fényében azt hiszem, ez nem meglepó. Mindegy, azért haladtam valamennyit, sőt, többet, mint eddig egész évben összesen, és most legalább lesz majd időm festeni is... mert azt szeptember óta nem sikerült. Szerintem már azt a keveset is elfelejtettem, amit addigra sikerült megtanulnom róla. Állatos csomót viszont rengeteget csináltam, az inktobernek is az lett a fő témája (az egyszerűen megnyerhető kihívások felé mozdulok, azt hiszem), és azóta is azzal kapcsolódom ki, vannak nagyszerű új állatok is.

    most már unom, de tényleg

    Elég nyomorultul érzem magam, továbbra sem áll össze a fejemben az új projekt, már megint belobbant a fogam, a második kör antibiotikum derekán sem érzem, hogy hatna. Szerencsére az orvos azt mondta, jövő hétfőn így is, úgyis megműti, de jobb lenne, ha nem lenne közben begyulladva. Közben más orvosokhoz is mennem kéne (kilenc hónappal a laktulóz teszt után már le kéne zárni ezt a gasztroenterológus dolgot, és az autoimmun foltjaim is visszatértek), bár nagy részüket az antibiotikum szedés erősen késlelteti, mert nyilván, hát miért is haladnék bármivel. A különféle vizsgálatokra rohangálni persze végtelen mínusz munkaóra (és baromi nagy mázli, hogy meg tudom így oldani, és nem kell rá szabadságot kivennem!), amit egyszerűen nem tudok már visszatölteni, aludni akarok egy hétig zavartalanul, és úgy, hogy nem rettegek azon, épp mit felejtettem el, mivel csúszok, mi nincs kész már megint és nem is lesz kész sosem.

    Most nagyon örülnék valami nagyon jónak, mert ha ez így megy tovább, akkor bánatomban gumimatracot, hálózsákot, és modulárisan bővíthető hátizsákot fogok rendelni aliexpressről, amit már csak azért sem kéne, mert soha többé életemben nem akarok sátorozni menni. Kár, hogy annyira bevésődött az a hat-nyolc év sátorral hátizsákozás, hogy a termékekről még mindig nem tudok leakadni, pedig nem, nem, soha. Vetett ágy és fűtött-hűtött szoba, gurulós bőrönd, így is elég későn nőttem ki abból, hogy csiga legyek.

    november és túl sok a köd

    Összességében jól vagyok, amennyire a jelen helyzetben jól lehet az ember. Még haladok is dolgokkal (nem a nanowrimóval, ott azért nem tartunk - de megcsináltam az első elefántos csomót! Ahhoz legalább nem kellett gondolkoznom), fontos dolgokkal is, és olykor elintézek ezt-azt, amit már egy ideje kéne.

    Rettenetes imposztor szindrómám van épp, már megint új projekten kezdek, és itt mindenki azt hiszi róla, hogy képzett, összeszedett, talpraesett és hozzáértő szakember vagyok, aki tudja mit csinál. És azt tudom is, mit kéne csinálnom, de sajnos tisztában vagyok azzal is, hogy ennek ellenére gyakran nem azt csinálom, mert teljesen lefagyok attól, hogy jaj ne, nekem most emailt kéne írnom, vagy túl kínos, hogy nem értek valamit, és ezen a szinten már nem illik rákérdezni, és egyáltalán, mi? Nekem ezt tudnom kéne? Az előző projekten már kezdtem úgy érezni, hogy jól összecsiszolódtam a csapattal, sőt, az ügyféllel is, de persze nyilván lejárt az a szerződés, ideje váltani, és most megint rettentően ijesztő minden.

    A kijárási tilalom aránytalanul megüt, én kifejezetten kilenc-tíz körül szoktam elmenni sétálni, amikor már jó üresek az utcák - most nehéz megoldanom, hogy nyolcra visszaérjek, különösen azokon a napokon, amikor munka után rögtön franciaórám van. Gondoltam rá, hogy majd ebédszünetben fogok járni egyet, de az sem az igazi, és egyáltalán, hogy lehet minden teendőt beszorítanom egy napba este nyolcig? Persze rég ideje volt már valami szigorításnak, csak azt hiszem, nem így és nem ennek.

    Kezdek rájönni, miért vagyok mindig álmos, az okosórám mér mindenfélét, és úgy tűnik, döbbenetesen kevés időt töltök mélyalvásban. Márpedig attól lesz az ember kipihent, az erősíti az immunrendszert, az véd az Alzheimer kór ellen, szóval nem jó, hogy pont az nem megy nekem. Pedig csak reggel iszom kávét, nem rúgok be esténként, minden nap sétálok egy nagyot, hűvös van az alvósarokban (télen hűvösebb is a kelleténél), kezdek kifogyni az öltetekből. Állítólag a rózsaszín zaj még használ, de fülhallgatóval aludni nagyon kényelmetlen, akkor azért nem menne a dolog. Mindegy, majd kitalálok valamit.

    Sokszor győzködöm magam, hogy már csak négy hónap van márciusig (amikor megint kezd már érezhetőbben világos lenni, és jön a tavasz, és jó lesz), és az már csak feleannyi, mint amit eddig itthon ültünk. Ez kicsit felvidít, lesz majd napsütés és kikelet, virágok, fény és remény. Kicsit meg elszomorít, hogy akkor már egy éve lesz, hogy nem láttam embereket, és hiányoznak nekem, és jaj-jaj, mire legközelebb találkozunk, már hirtelen öreg leszek és a szokásosnál is fáradtabb, és az ősz hajszálakat még befesthetem, de az kínos lesz, hogy belealszom az első sörömbe.

    mert sosem megyek el időben aludni

    Egy ponton, egy pillanatra, ahogy sétálok át a hídon a ködben, jó lenne benne maradni az elmosódott, a hidegtől mégis éles lebegésben. De haza kell érni, dolgokat kell csinálni, sietni kell, mindig sietni kell.

    nanewrimo

    Ma sokat sétáltam, és arra jutottam, hogy sétálni sokkal jobban szeretek, mint írni, például mert nem nekem kell kitalálnom, mi merre van, lehet közben érdekes előadásokat hallgatni, és úgy általában, sokkal könnyebb.

    nem szeretem a híreket

    Erőst elnyűtt vagyok, hogy lesz így NaNoWriMo, azaz már van, csak hogy lesz így meg? Idén annyira szeretném megcsinálni, tényleg, de egyelőre nem állok túl ígéretesen. Pedig igazán nem tudom, mi viszi el az időmet, na jó, rendben, kedd este óta az ún. doomscrolling meg az általános gyomorideg és a tajtékzó harag erőből, időből is ijesztően sokat felemészt. Amerikai választások? Lehetett sejteni, hogy ez lesz, de mégis nehéz kivárni, hogy pontosan mikor és merre dől el. Idehaza egyik bejelentés a másik után, hogy a magyar állam az orosz és a kínai oltást akarja behozni? A kurva anyjukat, én erősen oltáspárti vagyok, de arról is van fogalmam, az oroszok hogy állnak úgy általában bármihez, és még a koronavírust is inkább bevállalnám, ott legalább már lehet tudni, nagyjából mi a lefutása, és hogyan hal bele az ember.

    És a személyes identitásom szintjén a legförtelmesebb: a magyar református egyház püspöknek választotta azt a Balog Zoltánt, Orbán Viktor lelki vezetőjét, akinél aljasabb, cinikusabb, képmutatóbb szarkupacot még ez az legalja férgekben bővölködő rendszer sem termelt ki. Persze, nem ez az első jele annak, hogy a magyar református egyház kulcsembereinek bizony úgy általában a jó kurva anyját, de Hegedűs Lóránték legalább deklaráltan vállalhatatlan nácik voltak, nem szervilis, sunyi kis gecik. Mindeddig úgy éreztem, többet számít, hogy reformátusnak születtem, annak neveltek, mind a négy nagyszülőm egész életében a református egyházat szolgálta, és mind a négyen derék emberek voltak, akiket nem csak szerettem, de becsültem is. De ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az az egyház, amelyik befekszik ennek a senkinek, aki röhögve köp minden keresztyén erényre, az nem az én egyházam. Idáig tartott az a fázis, hogy "nagyon nem tetszik, amit a felekezetem pozícióban lévő képviselői csinálnak, de látom a jó reformátusokat is", és most jött el az, hogy nem, én a továbbiakban nem tartom magam reformátusnak, ezekkel én nem viselek egy címkét még a nagyszüleim emlékéért sem.

    És ha nem lennék eléggé elkenődve, Lee Kerslake után alig másfél hónappal meghalt Ken Hensley is. Most rengeteg Uriah Heepet hallgatok és mindig eszembe jut, amikor tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk, aztán meg húsz-huszonegy is, és mindenfelé vonatoztunk az esőben és sátoroztunk a hidegben, és meséltem, rengeteget meséltem, és a kis fülhallgató-elosztóval ketten hallgattunk egy walkmant, és mennyi minden szép és jó volt abban. Néha hiányzok az a későkamasz, korafelnőtt lány, aki voltam, és azt kívánom, bár több dologban és több szerencséje lett volna.

    kába

     Volt hosszú hétvége, jó volt, csak nevével ellentétben természetesen túl rövid. Átállítottuk az órát, ilyen sem lesz már sokszor (egyszer vagy kétszer, ha el tudják végre dönteni, melyik időzónában ragadjunk mindörökre), nem csak én nem éreztem meg, de valamiért a vadonatúj okosórámnak sem sikerült hozzászámolnia az alvásomhoz azt a plusz órát. Néha amúgy is furcsán számolja ezt az alvás dolgot, a délutáni szundikálásokat van, hogy egyáltalán nem érzi, máskor pedig azt nem veszi észre, hogy már felkeltem, és egy órája dolgozom, beírja még azt is alvásnak. De legalább gyönyörű és számolja a lépéseimet, és ezzel erősen motivál, hogy ne csak egy helyben üljek.

    Az egyik tempósabb séta alatt aztán le is izzadtam, másfél órával később már kapart a torkom, és másnap reggelre nem kaptam levegőt sem. Mivel akkor épp tizenkét napja nem találkoztam élő emberrel (sem három méternél közelebbről, sem másfél percnél tovább, és persze azt is csak maszkban), feltehetően csak a rendszerbe kiskorom óta beépült nátha lobbant be - de az is épp elég rusnyán ki tud ütni, ha épp olyanja van.

    Egyébként csendes világvége hangulatom van, sokat rontanak a dolgon az álmaim: többnyire nem rémesek, csak szomorúak, nyomasztóak, vagy a kettő együtt, de hát most épp nincs semmiféle extra bánatra kifejezett, nagy szükségem. Végtelen számú csomót rajzolok, de másfél hónapja nem festettem, mert nem éreztem egyik nap sem, hogy lenne rá egybefüggő két-három órám, ami persze nem azt jelenti, hogy nincs dolgokra egybefüggő két-három órám, hanem hogy nem érzem, mikor lesz, és mi lesz, és egyáltalán.

    (Igazából az is benne van, hogy a harmadik kis kép annyira jó lett, hogy tudom, képtelen lennék hozni ezt a szintet, és félek a kudarctól. Mint mindig, most is félek a kudarctól.)

    vár a nagyvilág

     Végül éjfél után levittem a szemetet és felhoztam a postát, és persze a matricákat is leszedtem, bár a bejárati ajtón lesz még mit vakarni, mert nyilván a fele fennragadt. Ma még el akarok menni sétálni és postára is, persze a franciaóra bezavar, de valamit valahogy akkor is össze fogok hozni!

    karantén

    Álmos vagyok, fáj a fejem, és most már nagyon elmennék sétálni, de szerencsére nemsokára meg is tehetem! Már csak tizenhárom óra van hátra a karanténból, bár talán jobb úgy fogalmazni, hogy egy nap, mert nem hinném, hogy éjfélkor majd felugrok, és elmegyek járni egyet. Tegnap a rendőrök már csak felhívtak telefonon, hogy ugyan, integessek nekik az ablakból (okozott némi szervezési nehézséget, hogy ahol ők parkoltak, oda nekem nem nyílik ablakom,de nagy kegyesen átgurultak a déli oldal elé, hogy lássák, amint rózsaszín pizsamafelsőben idétlenkedem a tizediken), és ma még nem jöttek, pedig ilyentájt már túl szoktam lenni az ellenőrzésen.

    Amúgy a legizgalmasabb, amiről be tudok számolni, az, hogy múlt kedden leforráztam a combom, és idegesítően lassan gyógyul, de most már nem fáj állandóan. Nem ez az elmúlt hét lesz az az időszak, amiről élénk emlékeim fognak fennmaradni, ami persze nem rossz... legfeljebb nem is jó. De manapság becsüljük meg azt is, ami csak nem rossz, oké? Jó emlékeket meg majd gyártunk valamikor máskor.

    vannak érzéseim, de elég nevetségesek

    Nem olyan régen, egy teljesen oda nem illő nap teljesen oda nem illő pillanatában belém hasított a felismerés, hogy nem emlékszem a legutóbbi reménytelen rajongásom tárgyának a hangjára. Teljesen elkeseredtem, mert már hideg lápon bolyongó, romantikus hősnőnek sem lennék jó, aki a szél susogásában is csak az Ideál édes szavát hallja jó (oké, van az a +2 évszázad és -1 tüdőbaj is, ami elválaszt a keatsi idilltől, hogy egyéb paramétereket ne feszegessünk). Aztán egy hétre rá álmodtam a hangjával, hallottam, hogy beszélget valakivel, és jönnek felém... és álombeli, bátor énem, aki amúgy sárkányokat szokott legyőzni és időtlen nomád birodalmak urait tanítja meg a helyes teregetésre*, ezen a ponton bebújt egy szekrény mögé. Én csak a hangját akartam hallani! De pizsamában vagyok és nem fésülködtem! Három hónapja**! Legalább!

    Ezen a ponton felébredtem, és megbeszéltem magammal, hogy ez hülyeség, a saját szekrényeim mögé nem férek be, idegen szekrényeket pedig csak felöltözve és (a lehetőségekhez képest) jólfésülten látogatok. Azóta azt hiszem, emlékszem a hangjára, vagy legalábbis nem aggaszt, hogy nem, és egyébként is, butaság reménytelenül rajongani. Reménytelin rajongani pedig nem szeretek, csupa rossz tapasztalatom van vele, szóval maradjunk a helyes teregetésnél, annak legalább van értelme

    *nem tudom, miért, nem én választottam a tudatalattimat.

    **valójában azért minden reggel megfésülködöm. És átöltözöm a nappali pizsamámba, szóval a nagy riadtság egy része sajnos stimmelt. 

    hatósági

    Itthon ülök, karantén ötödik napja, reggelente megnéznek a rendőrök, aztán visszacsukom magamra az ajtót a következő reggelig. Anyámat látogattam meg, és azt kell, hogy mondjam, a magas francia esetszám ellenére is sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam Párizsban, mint itthon. Egyrészt, ott legalább van valami hozzávetőleges fogalmuk arról, hogy áll a járvány - itthon már rég elértük a tesztelési kapacitás határait, szóval legfeljebb a kórházban és lélegeztetőgépen levők számából lehet bármire is következtetni, valamint abból, hogy most már egyre több közeli ismerős családján megy végig a vírus. Másrészt az emberek hordják a maszkot, és 99%-ban rendesen, orrukon-szájukon, nem úgy, mint itthon, ahol a reptéri transzfer sofőrje szabályos hisztit vágott le, amiért megkértem, hogy vegyen fel egy maszkot (aztán mire megérkeztünk, hogy, hogy nem, le is csúszott az álláig; hát, egy ügyfelet már biztos örökre buktak ezzel).

    Odakinn jó volt, de odakinn mindig jó, kert és nyugalom és séták és rengeteg finomság és pompás borok, nem is akarom részletezni, mert csak összefacsarodik a szívem, hogy itt vagyok, és nem ott.

    szokásos szerda

    Ma sikerült egy perccel az első meetingem előtt felébrednem, vannak az itthon dolgozásnak is előnyei, bár azt nem mondanám, hogy nagyon összefüggően számoltam volna be arról, mit csináltam tegnap, és mik a mai terveim. Valamit azért mégis sikerülhetett átadnom a szándékaimból, mert később felhívott a főfejlesztő, hogy pontosan hogy lenne mindenkinek kényelmes megoldani azt, amit kértem (ha két tesztkörnyezetünk van, ne mindkettőn ugyanaz a változat legyen, hanem az egyikre tegyünk fel olyan fejlesztés alatt álló dolgokat, amiket az ügyfélnek még nem kell látnia, de nekem már hasznos lenne elkezdenem tesztelni, a másikon pedig maradjon az a változat, amit az ügyfél is megkap, hogy tudjunk dolgozni az általa jelentett hibákkal).

    Aztán itt véget is ért a diadalmenet, a reggelimet nagyjából délre sikerült összeállítanom, de csodákat várok tőle: kurkumás-avokádós-gyömbéres-bazsalikomos banánturmix, egyetlen merő szupertáp. Spenótot már nem volt szívem belerakni, így is olyan íze van, mint egy félrekalibrált légfrissítőnek, nem kellett volna ennyi gyömbért beleaprítanom..

    Elkezdődött a francia tanfolyam, az első lecke, hogy valami kreatív feladattal készüljünk az előző óra tartalmából. Ez egyrészt tök aranyos és milyen kedvesen próbál bevonni minket a tanulásba! Másrészt a tanfolyamon többségében munka mellett tanuló felnőttek vannak (tudom, láttam a fejüket zoomon), és szerintem ilyenkor a kötelező leckét is érdemes megfontolni, és visszasorolni ajánlottnak, a kreatívkodást pedig véletlenül sem várnám el. Nyolc óra szellemi munka után nekem legalábbis nincs rá igényem, hogy még a feladatot is én találjam ki, nem csak a megoldást.

    Meghatározatlan ideig szünetelteti magát az Anathema, valószínűleg jobban elkeserítene a dolog, ha az elmúlt tizenöt évben kiadott lemezeik nem álmosítanának annyira, hogy még koncerten is unom őket (a hiba az én készülékemben van, nem kétség). Meg hát volt már ilyen, ha valaki olyan régóta követi őket, mint én, épp elég meredek dolgot látott-hallott... csak ki tudja, mikor jön el az a pont, ahonnan aztán tényleg nincs visszatérés.

    szóval itt tartok

    Amikor akvarellpapírt vettem, egyszerre tört elő belőlem a volt bölcsész és a volt matektagozatos. Az egyik abban, hogy még mindig elég árérzékeny vagyok, a másik pedig abban, hogy egyrészt fel tudok osztani téglalapokat kisebb téglalapokra, másrészt tudok osztani és szorozni, mindezt fejben. Szóval kiszámoltam, hogy ha képeslap méretű papírra akarok festeni, akkor nem éri meg képeslap méretű papírt venni, hanem egy másik formátumot, és azt felvágni.

    Az első lapot sikerült kicsit félreszabnom, lett némi maradék, amin elkezdhettem tét nélkül maszatolni. Kiváló Dragon Age helyszínek részleteit festettem le, és mindegyik képen van valami, amire már büszke vagyok, bár persze nyilván még elég kis kezdetlegesek.

    A második sorozat fényképek alapján készült, nem sikerült olyan jól lefényképeznem, és az is látszik rajta, hogy a kávé (legalábbis a nescafé, amit használtam) nem marad matt, amikor megszárad, és minél sötétebb, annál jobban becsillan a fényben. Itt is van még hova fejlődni, de itt is minden képen van olyan rész, ahol valami nagyon fontosat tanultam, vagy amire különösen büszke vagyok. Még az óriáspados balatoni látképen is, ahol nem csak a pad lett túl nagy a fákhoz képest, de a kontrasztok sem elég erősek (nem sikerült olyan sötétet kihoznom a kávéból, mint a többi képen), viszont a sétány szegélye nagy diadal, szó szerint a semmiből hoztam vissza.

    Az utolsó kép pedig az eheti "képeslap" - nagyon messze van a tökéletestől, de ez mindössze a negyedik színes kép, amit ebben az évezredben festettem, és ahhoz képest egész jó. (Oké, a görögök párhuzamosabb oszlopokkal dolgoztak, mint én, de több gyakorlatuk volt benne.)

    mert nincs elég hobbim

     Valamit azért összeszedtem, ha mást nem, legalább egy megfázást, úgyhogy szombaton le kellett mondanom a családi programot, amit egész héten vártam, nagyon vidám hétvégém volt ennek megfelelően. Még mindig köhögök, igaz, lázam nincs, és a karantén kezdete óta ezt a két nap nátha, öt nap "valami van a torkomon" típusú köhögést negyedszerre játszom el, szóval nagy eséllyel nem koronavírus, csak... idegesítő.

    Újabb hobbim van, festek. Nem sokat, legfeljebb hetente egy képeslapnyit, és ennek megfelelően még elég kiforratlan a technikám, de a befektetett energiához képest egész jól megy. Mondjuk a színekkel még mindig nem barátkoztam meg, amíg nem érkezett meg az aliexpressről rendelt szuper vízfesték készlet, kávéval festettem, és azóta még nem éreztem rá nagy kísértést, hogy tovább bonyolítsam a saját életemet. Az egyetlen, amiről magamtól is tudtam, hogy nem pótolhatom ki mással átmenetileg, az a papír volt, vettem rendes akvarellpapírt, elképesztő drága. 

    Az egészről egyébként Jud tehet, aki az idei Távolról indítás alatt rávett minket, hogy fessünk borozgatás közben, és bár az első kép még csak a környezetből derül ki, hogy a zöld paca nem fodros kel, hanem vízparti bokor, a második kép, egész jó lett. Már ahhoz képest, hogy a második képem középiskola óta, amit vízfestékkel készítettem, mert amúgy béna. De ebből úgy tűnt, akár még érzékem is lehet hozzá, és mivel egyáltalán nincs még elég hobbim, amire nincs időm, á, ugyan, egy sem, úgy döntöttem, hogy kísérletezem vele. Nagyon furcsa, mert minden, amit amúgy rajzolok, szinte csak kontúrokból áll... meg is lepett, hogy ez megy.

    Szóval most újabb dologra nincs időm, úgyhogy jelentkeztem francia tanfolyamra és kéthetente versfordító műhelyre is.