és még hideg is van

Nyolc nap múlva osztálytalálkozó, tulajdonképp meglep, hogy csak most kezdtem el hülyeségeket álmodni róla. Például, hogy a Vidámparkba szervezték, ami álmaimban részint egy, a fél Margitszigetet beterítő kemping-strand-kaszinóváros (ötvözve a hatvanas években épült fürdőtelepek naiv és kissé lerongyosodott báját, a romkocsmákat, a bécsi Pratert, ás a Szigetet), részint pedig az a darabka ijesztő és meredek magashegység, ami a Normafa helyén lakik. Szóval egy sziget, ami egy hegycsúcs. És színesek rajta az utcák, és minden este karnevál van, a görög filozófusoknak külön játszótere a még lakható terület szélén (mögötte egyik irányban szakadék, másik irányban sziklafal), az opikusoknak múzeuma és foglalkoztatóháza, na, hát ide szerveztük álmomban az osztálytalálkozót. Az igazi, azt hiszem, sokkal bizarrabb lesz.

Mondjuk addig kezdeni kéne valamit azzal, hogy jeléül és okán annak, hogy ebben az országból szándékosan Kafka-karikatúrába torzított létesíményben élek, már megint véresre rágtam az ujjaimat; játszottam volna inkább aknakeresővel, attól eltekintve, hogy azt sikerült letörölnöm minden gépről. Minden szinten aggasztó dolgok vannak, és ezek nyilván összefüggenek: egy ilyen rendszerben, ami ennyire nyilvánvalóan ellensége az erkölcsnek és a közjónak, ahol milliók életét teszik tönkre vitathatatlan szándékossággal, nem lehet elvárni, hogy bárki tisztességes legyen (és mondjuk kifizesse a tavaly leadott munkám). És ettől nekem sem megy, és ettől, áh, hagyjuk, nekem amúgy sem megy semmi, és ami netán véletlenül menne, abból őszinte jószándékkal csinálnak nyomasztó terhet az emberek.

Nem lesz meg idén a nanowrimo, huszonegyedike van, és tizenkétezer szónál tartok, ez is nyomaszt, mert közel sem szeretek annyira kudarcot vallani, mint amilyen gyakran megteszem. Sokkal jobban nyomasztana, ha nem tudnám, hogy azért rendesen írok egész évben, akkor is, ha ennek háromnegyed része abszolút csak saját szórakoztatásra megy; de a két november között azért összekapartam három és fél nanowrimónyi szöveget, úgy, hogy a cikkeket (nem mintha idén mérhető mennyiséget termeltem volna) és a blogposztokat nem számoltam bele. Jó, a verseket viszont igen, de azért olyan ritkán van. Szóval oké, ez a november nem a szavak hónapja (terjesszük ki az egész évre), de azért na. Írok. Legfeljebb senki nem látja (de eddig sem látta úgysem).

kéne rajzolni valami tök egyszerűt

De tényleg. Elegem van már belőle, hogy mindig túlbonyolítom.


Hát nagyon nem megy ez nekem.

jé, dolgok, és történtek, de fura

És aztán megint volt társas életem, főleg hétvégén, a dolgok hajlamosak hétvégén lenni, most például sci-fi nap volt, ahová főleg azért mentem, hogy felmarkoljak mindenféle lefordított könyvet, és találkozzam emberekkel, ennek persze az lett a vége, hogy vásároltam is, igazi könyveket, és alá is írattam, és hah, most van nekem saját és névre szóló, és az egyikbe még nagyon helyes macskát is rajzolt nekem a szerzője, tök jó, tök jó.

Majd megittunk egy sört és én megettem egy fél chili con carnét is, a másik felét kis műanyag dobozban vittem tovább magammal, és mentem éjszakai write-inre, mert nanowrimo, és most először kipróbáltuk az éjszakai közös írást. Egy gimnáziumba bezárva. A kiskorúakra való tekintettel józanul. Mondjuk ennek sok jelét nem mutattuk, amikor éjjel háromkor Chumbawambára ugráltunk páros lábbal és Queent karaokéztunk, aztán a többiek (kivétel nélkül 25 év alatt, szóval te jó ég) még modern slágereket is, aztán ugráltunk még egy kicsit, majd mindenki visszaült gépelni. Igazából nagyon vicces volt, bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy az, hogy olyan másfél-kétszer olyan idősen, mint a többiek, ott idétlenkedek, az most akkor szánalmas, vagy sem, kicsit hajlok arra, hogy nem és sem, ellenben szomorú, de lehet, hogy csak azért gondolom, mert másnap iszonyú fejfájásom volt (kettős front) és attól mindig szomorú vagyok.

Írtunk együtt aztán valamivel kevésbé gimnazista barátokkal is, akik nem csak novemberben szoktak írni (kivétel Noiz, aki ugye egy darab permanens novembert hordoz maga körül, szóval neki minden hónap nanowrimo) (és egyébként írt!!!), és ittunk kávét, és kellett is, mert ez az idei november igazán tökélyre fejlesztette ezt a taknyos-nyákos időjárást, amikor még ahhoz is kéne egy kávé az embernek, hogy a kávéjáig elmenjen. A kávéja gondolatáig. ElzzzZZzzzzzZZZz

Pénteken pedig (ez még nem az időutazás, még cska cspaongok) Fleó és Virgonc ruhát vásároltak, majd mindhárman parfümöket szagolgattunk. Sőt, kávét is ittunk, nem is tudom, mivel lehetett volna még teljesebbé tenni a pláza-élményt, talán ha a végén beülünk egy filmre, vagy kipróbálunk egy ingyen sminket, de hát mindent nem lehet mégsem. Ó, és szerdán nagyszerű furcsa kocsmákat fedeztünk fel Búvárzenekarral, és tökéletes szőlőpálinkát, nocsak, milyen sok minden belefért ebbe a múlt hétbe, hah, ennek a hétnek nagyon kell kapaszkodnia, hogy beérje (és csak jó dolgoknak ér történnie, nyilván).

mint a nagyok

Egy akadályt legyőztem, és utána négy napig dorbézoltam, nem egészen azért, mert megérdemeltem, hanem mert mindenki abba a négy napban volt a városban / kíváncsi rám, és volt olyan, hogy egyszerre négy helyen kellett volna lennem, de persze ennyire nem vagyok még tehetséges.

Szóval lasagnáztunk fűtött teraszon, és söröztünk baráti kiskocsmában, és ettem májas hurkát a családdal (vérest csak azért nem, mert a nagymamám csak ebéd után vágta el a kezét), és megnéztem Jud kiállítását és a vonatkozó megnyitót, és aztán a világ legfölöslegesebb filmjét, és sajnos most megint hónapokig nem látom majd anyukámat, ami a sok nagy jóság után szomorú.

Próbáltam farmert vásárolni, és milyen dolog már, hogy a hozzám hasonló darabokra is már csak skinny, super skinny, slim fit és jeggings van, én a nadrág szárát szeretem ráhúzni a csizmámra, nem fordítva. Hová tűntek a bootcut és bootleg (ah, flare-ről már nem is álmodok) szabások, már sima egyenes szárú nadrágot is alig találni, teljesen kétségbe vagyok esve.

Közben elvesztettem a pendrive-omat, rajta másfél napi munkámmal (mondjuk erősen átmulatott és átaludt másfél nap volt, de akkor is), kiesett a zsebemből a sok próbálgatás közben, de szerencsére meglett, de jó, de jó, mondjuk utána rögtön meghibásodott, de közben még épp sikerült lementenem róla dolgokat. Kéne nekem egy elveszthetetlen-meghibásodhatatlan pendrive, ami ráadásul automatikusan mindenből oda ment és másol példányokat, ahova kell. Vagy kéne nekem egy új fej, de ezt már mondom egy ideje.

mindezt egy levegővel

Az őszi célkitűzéseimből egyet már három hetedéig teljesítettem, szóval a Can vei la lauzeta... első másfél versszakát egész üzembiztosan tudom, ami azért kemény, mert még annyira sem bomlik szavakra, mint a Liebestod, pedig németül nem nagyon beszélek, vagy tetszőleges Verdi, pedig olaszul még annyit sem. Jó, hát a „per mort li respon” még nincs meg teljesen, és egyáltalán, mit rinyál ez (az okcitán, meg a világ egyik leghíresebb trubadúrjáról van itt épp szó, jelzem), és különben is, miért nem Beatriz grófnő sirámai érdekelnek engem, ha már (nő vagyok, és akkor épp a nőknek is volt szava), és miért nem a mondanivaló, hanem a dallam és az előadásmód, bár az az igazság, hogy az egész keresgélést Bernart de Ventadornnál kezdtem, és aztán Raimon de Miravalt már például egy vaskos kötegből választottam ki, és azt hiszem, ez az A penas sai don m’apreing inkább tartozik az internet csodálatos balesetei közé, mint az elvárható értelmezésekhez. Engem a végtelenségig lenyűgöz, hogy nem tart szabályos ütemet, hanem ahol elkapja a hév, ott szinte hadar, és igazából már csak ezért az egy videó is akkora rácsodálkozás és inspiráció számomra, hogy csak azért nem mondom, hogy pusztán az én rádöbbenésemért megérte felvennie és feltennie az elkövetőnek, mert szerény pályám dacára épp elégszer kaptam meg az „és megváltoztatta az életemet” vallomást ahhoz, hogy tudjam, ennél nincs és nem létezik több és nagyobb, és mégis, pontosan a metrikus lófaszt lehet kezdeni vele.

fáj a fejem

Olyan sokáig minden más bajom volt, hogy most egészen meglep.

Mondjuk továbbra is van minden más bajom, de ma hurkát fogunk ebédelni, szóval nem reménytelen az élet..

egy nap az életemben, amikor történt valami

Amúgy ilyen csodálatos dolgok akadályozták, hogy pénteken ne éjjel tizenegy után fejezzem be a novellát, aminek meg kellett lennie (nem tudom, miért találtam ki, hogy Halloweenkor nekem másvilágias novellát kell feltennem, de valamiért úgy dereng, hogy Neil Gaiman tehet róla. Mármint az, hogy szerinte ilyenkor ijesztő könyveket kell olvasni hangosan. És ezek szerint számomra ez áll hozzá legközelebb? Mintha lennének szövegértelmezési gondjaim, sebaj, az csak a szakmám...), mint hogy.

Jött Edem, és ebédeltünk rettentő finomat, és utána kávéztunk is rettentő finomat, és beszélgettünk nagyot, és amúgy teljesen vicces, hogy áradozott valamiféle kivis ciderről, és nem egész két napra rá beszéltem a húgommal, aki Liverpoolban él, és akkor is szóba került ugyanaz a cider (azt mondta, azzal vigasztalja majd magát, amiért nem tudunk neki skype-on feketeerdő tortát küldeni). Valamint hozott nekem whiskyt! És vannak rajta majmok! És majd egyszer ha ünnepi alkalom lesz, akkor ki is bontom, mert ez azért nem az a kategória, amit az ember csak úgy megiszogat, ezt izé, nagyobb átéléssel iszogatja meg.

Aztán mire a kávét is kivégeztük, nagyjából mennem is kellett már NaNoWriMo kick-off partira, és azt hiszem, most, hogy ötödjére veszek már részt benne, nem fogom elmagyarázni, mi ez. Tavaly lekéstem a kick-off bulit, mert épp kétségbeesetten gépeltem be a villamoson kitalált novellát az Oktogonon a Burger Kingben (és hát azon már akkor is éreztem, hogy félig költészet, és egészen büszke vagyok rá), idén viszont még annyira csak félkész ötletek voltak a fejemben, ahogy a helyszín felé közeledtem, hogy semmi értelme nem lett volna ezért megkurtítanom a programomat. Szomorú is lett volna, mert nagyon jól sikerült, írtam már, ugye, hogy én nagyon szeretem a wrimókat? És főleg csak miattuk veszek részt az egészben? Mert annyira kedvesek és szeretetreméltóak? És egyre többen vagyunk. Most már szinte nem is fértünk el, több sorban és kígyózva ültünk, de jó volt a társaság és a hangulat, és érdekesek az emberek. Hamar kiderült, hogy gyakorlatilag mindenki beszél angolul, de a magyarral az idén itt író külföldieknek van egy kis gondja, így nagyjából a bemutatkozás is angolul ment, aztán én az egyik nemzetközi csücsökben találtam magam, és roppant izgalmas dolgokat tudtam meg, például arról, hogy a francia regényírók miért szeretnek E/1-ben írni (állítólag akár 5-6 különösen bonyolult múltidőt is megspórolhatnak vele az E/3-hoz képest) (ezen a ponton rájöttem, hogy sosem fogok megtanulni franciául), vagy hogy a Supernatural sorozat és Tom Hiddleston rajongói származástól függetlenül ugyanazon a frekvencián sikítanak, ha eszükbe jut Dan. Vagy Dave. Vagy... ahh, Dean. Tudtam én.

De hát nehezemre esett elválni onnan, és csak azért sikerült, mert tudtam, hogy nekem még meg kell írnom egy novellát, és fel is kell tennem, és jajjajjaj, egyáltalán, nem szabad, hogy a hülye Állatok elokoskodják az egészet. És hagynom kell időt arra, hogy valamikor a felénél biztos elkezdek valamit kiguglizni, hát igen, húsz percen át nézegettem a kőrisfák törzsét (mert fejből honnan tudjam én, milyen színű?), mielőtt ismét szembesültem az elmélettel, hogy de az Yggdrasil igenis tiszafa volt, csak félrefordították kőrisnek, a tiszafa törzsére viszont szintúgy nem emlékszem, mármint keverem a cipruséval, és tényleg, lehetne ciprus is, mert az szintúgy temetői fa, és legalább tudom, milyen a kérge, aztán kissé magam is megdöbbentem, hogy képes vagyok ezen problémázni ahelyett, hogy mondjuk a történettel vacakolnék. Vagy a világgal (amiről szándékosan nem derül ki semmi, mert nem az a lényeg, hogy miért vannak az űrben, hanem hogy ott nem lehet rendesen világfát mászni, és az milyen már). Vagy bármi.

Később elindultam hazafelé, és minden tele volt zombikkal, a busz alá is majdnem jutott egy (oké, végül is nem lehet elvárni egy zombitól, hogy tudjon tűsarkúban járni, vagy hogy a nyílt törés előtt eszébe jusson a váltócipő), legalább valaki öltözhetett volna zombivadásznak, nem is értem.

mindannyian tudtuk, hogy egyszer eljön ez a pillanat

A nagy rajzon már kijavítottam a szánalmas és rút hibát, de annyira agyhalott vagyok, hogy mostanában még a csomókat is elrontom, pedig nem kéne, hogy ennyire nehéz legyen azt követni, hogy fent-lent-fent-lent-fent-lent...


Világjáró

Hát ez most célfotóval, talán. Persze megint az volt, hogy elkezdtem valamit, sőt, igazából az egész történetet szépen, egyben kitaláltam, de már szeptember elején, és nyugodt és boldog és elégedett voltam vele, mert kerek és jó, vagy legalábbis annak éreztem, és akkor egy ponton rájöttem, hogy ezt most én sehogy sem. Semmit sehogy sem, de ezt különösen nem. És aztán jött a tipródás, történeteket próbáltam összevakarni a kádban félig elszunyókálva, régi fájlokat kapartam elő, mert úgy emlékeztem, van bennük valami (van is, csak nem ide), és semmi, semmi, semmi. És ez sem sokkal több, de ez van, most már tényleg csak azt akartam, hogy meglegyen, jó meg majd lesz egyszer és máskor.

     A Holló fenn ült a fán, a Róka alatta. Pontosan, ahogy az apja mesélte, ahogy a hagyományok szerint is lennie kellett, és várakozóan néztek rá mind a ketten. Harmadszorra álmodta ugyanezt, most már biztos volt benne, hogy ez a Hívás; világjáró volt az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője, erre készült egész életében, tudta, mit kellene… de a fa tövében, a gyökerek között nem ásított a végtelen sötét, a két Csaló nem az Alvilág bejáratát őrizte, csak egy sekély kis üreget. Kinézni is máshogy néztek ki, mint a több millió órányi felvételből kiragadott részleteken, amiket gyerekkorában olyan áhítatosan nézett; a Holló szárnya hol rövidebb volt, hol hosszabb, az evezőtollak néha szinte felpöndörödtek, mintha csak azt próbálgatná, az elraktározott információkból milyen módosításokkal éleszthetik majd újra, ha egyszer terraformálható bolygóra érnek; kisebb lesz a gravitáció, vagy épp kicsit nagyobb, milyen körülményekre kell az egész fajt újratervezniük. A Róka vöröses bundája néha szinte lángra lobbant, máskor úgy szikrázott, mintha dér lepte volna be, aztán egészen kopasz lett az állat, de ahogy a Holló végig ugyanaz a csillogóan fekete, szakállas tréfamester volt, úgy ő is ugyanaz maradt: tömött farkú, hegyes fülű, hegyes pofájú, ravaszdi Róka.
      Manu körbejárta még egyszer a fát. Felnézett; látta, hogy a pikkelyesen hámló, barna törzs, a komor, fekete ágak belevesznek a ködbe, innen akár az égig is érhetett volna, a tiszafa, vagy eltörhetett a holló feje fölött két tenyérnyire, mindent elnyelt a ragyogó, fehér homály. Lenézett, és újra szétkotorta az avart a lábával, de az alsó világokba vezető, mélységes kút helyett csak ugyanazt a poros, üres kis gödröt látta, mint az előző két alkalommal. Járt még egy kört, megnézte még egyszer a fát, aztán széttárta a karját, és leült a földre. A legszívesebben elsírta volna magát, de félt, hogy azzal végképp elbukná a próbatételt.
     – Nem érti – szólalt meg a Róka, és mélyebb volt a hangja, dallamosabb, mint Manu várta volna. A Holló megfente a csőrét az ágon, aztán félrebillentette a fejét.
     – Nem – mondta, aztán rigóhangon füttyentett; Manu ismerte ezt a dalt, egy időben rendszeresen hallgatta elalvófélben, és próbálta valahogy összelopni, összevágni, hogy legalább álmában átélje a mezőt, a csalitost, a szelet, a napfényt, mert még a legjobb szimulátorok sem tudták megmutatni, milyen egy lusta nyári délután.
     – Nem – ismételte meg ő is, és lehajtotta a fejét.
     – Le akar jutni az Alvilágba, hogy világot járjon – folytatta a Róka, és a Holló szajkóként cserrent.
     – Le.
     – Le bizony – remegett meg Manu hangja, és nem tudta, meddig bírja ki még sírás nélkül. Nem elég, hogy nem találja a lejáratot, de még ki is gúnyolják az állatok, akiknek segíteniük kéne!
     – Fiam! – Lágyan csendült a Róka hangja, és ahogy Manu felnézett, látta, hogy a szikrázva változó állat lassan, óvatosan közelebb lép hozzá. Nagyot nyelt, és kihúzta magát ültében. – Miért szállnál le az Alvilágba?
      – Mert… – csuklott meg a hangja; erre a kérdésre nem készült fel. – Mert ott tanulhatom meg az élet és a halál titkát.
     A két állat összenézett, és a Holló lelibbent az ágról, és a Róka mellé állt.
     – Hát nem tudod?
     Manu megrázta a fejét, aztán hirtelen biccentett. Benne is ott lapult a földi élet hatalmas, felfejtett kódja, amiből újra akarták építeni az egész világukat, ha egyszer valahova megérkeznek; minden tudás, ami ahhoz kellett, hogy ilyen szférát, olyan szférát, hollót, rókát, embert építsenek. Mindenkiben elrejtették. Mindenkiben megőrizték. Mindenkiben ott volt a kis zárvány, a Föld emléke és tervrajza.
     – És hol szállnál le az Alvilágba? – kérdezte most a Holló, és Manu értetlenül ráncolta a homlokát.
     – De hiszen itt a fa.
     – Hol nő ez a fa? Hol nőne, ha nem csak álom volna?
     Manu tudta a választ, ahogy tudta az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője; de őket még mind a Földön érte a Hívás, nem az űr elképzelhetetlen messzeségében.
     – Apám sírján. A halottak között. Ott kezdődik az Alvilág.
     A Róka biccentett, de Manu csak nézte, a homlokát ráncolta, és arra gondolt, milyen is volt, amikor három nappal azelőtt elbúcsúztatták az apját, és visszaadták a hajónak a holttestet. Nem volt temetés; nem volt lassú enyészet; a hajó mindent felemésztett, megemésztett, visszaforgatott.
     – Ez itt az Alvilág – bökte ki hirtelen. Felállt, és a két állat felé tántorodott. Azok udvariasan oldalra léptek, és átengedték. Megállt a fa előtt, és az üreg helyett a szíjas törzset nézte, a vércseppként pirosló bogyókat a sötét levelek között. El sem tudta képzelni, hogyan szuszakolja majd át magát az ágak között, aztán már meg is ragadta az egyiket, és fellódult. – Mi vagyunk az Alvilág.
     A Holló felrebbent a keze mellé, és ahogy Manu visszanézett, látta, hogy a Róka felemelkedik, és a két mellső lábával rátámaszkodik a fa törzsére. Kevésbé vibráltak, a lehetséges jövő helyett a biztos múlt öltött bennük testet. Manu feljebb lépett, és beleveszett a tiszafa sűrű, illatos sötétjébe.
     El sem tudom képzelni, mi vár rám odafenn, gondolta. Talán egy lusta nyári délután.


2014.

aki úr, az...

Két asztallal arrébb egy szimpatikus, hatvanas pár roppant elegánsan, késsel-villával eszi a chicken nuggets-t és a sültkrumplit, semmi kézzel turkálás az ételben, a helyszín nem lehet ok a megalkuvásra.

dolgok, néha, történnek

Újabb fodrászt próbáltam ki, ez is negyedórát pörgött azon, hogy jáááj, de neked vékony a hajad, és mééér, mintha feltételezné, hogy eddig még nem tűnt fel, és senki nem is mondta, illetve, hogy csak az ő bosszantására csinálom. Komolyan, basszus, ilyenkor mi jár a fejükben, negyedórán át szapulom, aztán majd biztos vissza akar jönni hozzám? Mondjuk ez legalább nagyjából rendesen levágta a végét, és nem több százezer forintos kúrákat akart rám sózni, hanem azt magyarázta, hogy tojássárgájával és ricinusolajjal kéne kenni a fejem hetente háromszor egy órát, akkor minden jobb lenne. Én is tartok tőle, például a fürdőkádban ülve, ricinustól csöpögő fejjel hamar felvágnám az ereimet, és onnantól nem lenne sok gondom (bár, hogy egykori tettestársamat idézzem, attól még senkinek nem lett jobb az élete, mert megölte magát; mondjuk azt hiszem, ez egy olyan ponton hangzott el, amikor napok óta nem aludtunk, és épp egy vonat karfájára próbáltam feltekerni a farmerem szárát, pedig nem is tűnt jó ötletnek). Szerintem visszatérek arra, hogy én nyessem le tarkótájt a hajam, az is rosszul néz ki, de legalább nem kell közben azt hallgatnom, hogy úristen, mekkora szar vagyok (tudom, csak a hajam; de a hajam is én vagyok, heló). És ráadásul teljesen olyan hajam van igazából, mint az embereknek szokott lenni a fején rajta, semmi különös.

Egyébként történtek pompás dolgok is, például még a szép, meleg őszben ebédeltünk Whitepony-val és Mergenccel, és utána ittunk kézműves sört, és aztán Mergenccel elnéztünk még Narmi születésnapjára is, és ettünk tortát, és jó volt, teljesen tökéletes. Meg még előtte egy héttel volt családi születésnap is, és akkor is olyan jó idő volt, hogy kinn ültünk a kertben,és sütött a nap, és ott is ettünk tortát, és az is teljesen tökéletes volt, bár nyilván teljesen másmilyen (a tortát leszámítva, az mindkét esetben feketeerdő típusú volt).

És még akkor is jó idő volt, amikor elmentem, hogy csináljak magamról új profilképet, mert nagyon régen nem volt új profilképem, hát most annyi lett, hogy kétszer is cseréltem egy héten. De ha megfelelően sokáig vacakolok vele, kifejezetten jól áll nekem az ősz. Igazából nagy a kísértés, hogy elkezdjek magyarázkodni, és átmenjek defenzívbe, hogy de nem rosszból csinálok én (!) magamról (!) olyan képeket, amin szépnek találom magam (!!!) (hogyan merészelem), hanem mert mert mert ezer és egy nagyon jó oka van, de igazából marhára bosszant a dolog, mert miért kéne nekem szégyellnem magam azért, ha a hobbijaim közé tartozik, hogy szép képeket tartok magamról? Eh.


Később aztán rossz idő lett, de annyira, hogy nem csak azt nem bántam meg, hogy télikabátot vettem (előző délután még leizzadtam egy szál ruhában), de út közben be kellett rontanom valami plázába kesztyűt venni gyorsan, gyönyörű sötét türkiz, és nem fagyott le a kezem. Aztán megnéztük, milyen a Krimó, mióta van egy lyuk a plafonon, azaz az emelet átminősült galériává, hát, legalább a kiálló rugójú foteleket kénytelenek voltak kidobni helyszűke miatt, és már az is valami, hogy nem kell attól félnem, hogy a bútorzat széttépi a ruhámat, és még vérmérgezést is kapok a tetejébe.

Másnap már épp elsirattam a világot, hogy nem jutok el Anathema koncertre én már (elfelejtettem jegyet venni, és aztán egyszerre csak mindegyik elkelt), amikor az egyik török lány körbelevelezte az ismerőseivel, hogy de nekik épp van még szabad jegyük, eladó. El is mentem a oncertre, még mindig cukik és nagyon jók élőben, de igazából azt hiszem, legközelebb már csak akkor megyek, ha olyan a társaság, mert tulajdonképp... eh, nem éreztem magam rosszul, úgy éreztem, hogy fontos volt eljönni, és megnézni, hogy igen, elmúlt, tizenhét és fél évbe telt (1997 tavaszán láttam őket először, és az ugye köztudomásúlag megváltoztatta az életemet, blablabla) (amúgy tényleg; így utólag a fene sem tudja, hogy ez jó volt-e) (akkor sem tudtam), de elmúlt. Ez kissé szomorú volt, és utána ittam is egy sört, majd a réges-régi testvérfanzine-unk egyik tagja elvitt a körtérig, és istenem, hát annak is már végtelen sok ideje, no mindegy, azért jó volt találkozni vele, és az éjszakait is pont elértem.

Azóta nem tudom, kül- és belpolitika van, ettől többnyire a maradék életkedvem is elmegy, ilyenkor leginkább az lep meg, hogy jé, még volt, ami elmenjen, de hát ezek szerint mégis örök optimista vagyok, és reggelre visszaszivárog belém, hogy tulajdonképp ha nem lenne minden rettenetes, akkor egész jó lenne, aztán eszembe jut, hogy minden rettenetes, már csak azért is, mert megint elfelejtettem bármit venni reggelire.

továbbra is idegesítenek dolgok

És a szavak kiemelt helyen szerepelnek, rögtön az emberek után, tehát.


Valamint...



...és még.

going to a party, won't be back


Igazából én elengedett kézzel kezdtem el szeretni a Creamet, miután kamaszként a kétkazettás magnóval kalózkodva az éjszakában sikerült úgy felvennem a White Room-ot, hogy a konferálást is elkaptam, és onnantól kezdve tudtam, hogy ez a nagyon jó szám micsoda. Aztán utána úgy alakult a világ és az élet, hogy a nemzedéknyi csúszás ellenére nekem jelentett annyit a neve és a zenéje, mint bármi, amit a korosztályomnak megfelelően szerettem. Annak idején, amikor fanzine-t csináltunk, és megmondtuk, kinek mi az évezred lemeze (akkoriban fordult, és még elég fiatalok voltunk ahhoz, hogy röhögve szórjuk a nagy szavakat, minél nagyobbat, annál jobban röhögve), én nyilván a Wheels of Fire-nál kötöttem ki, és a világ legjobb száma pedig kizárólag a Keep It Down lehet, de mondjuk ez a másik, amire bármikor rojtosra sírom a szemhéjamat, szóval. Nyugodj békében, Jack Bruce.

eeeeeeeeeee

A sorminta visszaért ahhoz a ponthoz, ahol nekemsemminemmegy, mindenbőlelegemvan, most azzal a kiegészítéssel, hogy lapockától tarkóig úgy elaludtam/meghúztam/befeszült minden izmom, hogy már a terminátoros fejmozgás is nehezemre esik, de amúgy mivel nekem semmi nem megy, minden más is nehezemre esik, szóval voltaképp teljesen természetes, ha derékból fordulok oda megnézni dolgokat. Sokáig így megy, majd körbe kell tipegnem, mert már a derekam is kővé dermed, de igazából még reménykedem, hátha egyszer kicsit felhagyok azzal, hogy iszonyú idegesen gépelek, és mondjuk esetleg szépen ellazulok.

Az őrült szerb lányt elküldtük Hollandiába, most épp a lelkes anathemánokkal nézi az Anathemát közösségi finanszírozásban, alighanem jobb lett volna, ha a török-görög koalíció nem kavar és fontoskodik olyan idegtépően (megcsináljuk, megcsináljuk, mert mi vagyunk a legrendesebb és legcukibb és leglegleg! Hűde megcsináljuk! Már három hónapja ezt csináljuk! Ja, hogy nincs kész! Meg nem is tudjuk megcsinálni! Akkor majd csinálja meg az X, aki nem akarja, tökre nem, de hát valakinek meg kell csinálnia, és különben is, ha már mi ennyit segítettünk, igazán ti is csinálhatnátok valamit) , hogy egy ponton többeket nagyon csúnyán elküldtem a retekbe, ami nyilván egy érzelgős és széplelkű társaság esetében nem akkora nyerő megoldás. De mindegy, a célszemély elmehetett egy rendes Anathema koncertre, és találkozhatott az összes rendes anathemánnal, ha már évek óta nagyjából csak velük van emberi kapcsolata, az interneten át, egyébként saját tapasztalatból mondom, hogy néha sokat tud ám számítani, ha legalább az van.. Szóval aztán kiszámoltam, hogy több, mint tizenhét éve voltam az első Anathema koncertemen, és kicsit elszomorodtam, Duncan pedig tett fel képeket a 21. születésnapjáról, ami nagyságrendileg nem egész egy évvel volt korábban, és nem emlékszem rá, hogy ennyire gyerekek voltak! De hát kizárásos alapon. Erről eszembe jutott a saját 21. születésnapom is, arról nem készültek fényképek, de jó volt, és volt házibulim is, és átrendeztük az egész lakást, és valamiért az a benyomásom, hogy akkor még komolyan azt hittem, hogy ennél már minden csak jobb lesz, és te jó ég, hol rontottam el, hogy nagyjából minden csak rosszabb lett. A sorminta visszaért ahhoz a ponthoz, stb.

Viszont évek óta először nem kaptam kiütéseket a sajtos tortilla chipstől, szóval van remény.

én megmondtam

A csomó minden, amiről nem igazán szoktam írni, az úgy általában az, hogy mi történik velem, meg én ezt hogy élem meg, hah, hát mert egy blognak miről is kéne szólnia, ha nem ezekről? De hát azok olyan személyes dolgok, és igazából azokról nem szeretek nyilatkozni, mert. Félős vagyok és szégyenlős, és talán babonás is, mármint az nem, csak előre nem szeretek inni a medve bőrére, utána meg többnyire vagy kiderül, hogy nem medve volt, vagy a ritka, gyárilag nyúzott példányok közé tartozott, vagy valaki benyakalta az összes pálinkát, és most mit igyak, hólevet? Ráadásul gyanúsan sárgát? Nahát.

De szóval ennek mind semmi köze nincs ahhoz, amikor nyáron egyszerre csak azon kaptam magam, hogy majdnem szerelmes vagyok- mármint istenem, mi a magyar kifejezés arra a teljesen komolytalan érzésre, ami a crush, mert a tetszésnél több, bármi másnál kevesebb, és igazából végtelenül aranyos és irracionális kis dolog. Szóval az egész annyira meglepő fordulat volt, hogy észre sem vettem, csak a tudatalattim jelezte egy idő után, hogy hé, nesze ez az álom, a harmadik a héten, hah, erre köss csomót, ne a hollók szárnyára. De én persze azért csak a hollók szárnyára kötöttem csomót, mert ez nem az a fajta crush volt, ahol bármiféle esélyem lett volna, általában nem a saját piaci értékemen szoktam érdeklődni, mármint igazából általában nem szoktam érdeklődni és kalap. Szóval nem volt tét itt sem, csak az a jóleső, bizsergő izgalom, hogy hé, mégis vannak érzelmeim, mármint olyanok, amik nem valami történelem előtti időszakban kövültek az életembe, ó, istenem, ez de szarul hangzik, de hát úgy tűnik, én tíz meg húsz évekre szoktam beleszeretni emberekbe, és ezek közül még egyik sem vált be ennyire hosszú távon. Egyesek szerint ilyen nincs, és ha volna is, hülyeség lenne, de hát én egyetlen egy dolgot tanultam meg egészen biztosan a szerelemről, mégpedig, hogy mindenkinél máshogy működik, és hogy van, aki kéthetente szerelmes lesz, és akkor ő ugyanolyan mélységesen és borzalmasan szerelmes, mint az, aki szerint az ember négyévente lesz szerelmes, vagy az, akinek ez életében egyszer jön össze. És viszont cserébe velem pedig megeshet, hogy nem tudok beleszeretni nagyon kézenfekvő emberekbe, mert már nagyon kézen nem fekvő emberekbe beleszerettem, illetve mert miért is kéne nekem bárkibe beleszeretnem, csak mert kézen fekszik? Hason és háton feküdni sokkal kényelmesebb. Komolyan, néha nem értem az embereket.

Szóval de ez nagyon vicces volt, meg hát ott volt benne az is, hogy ezek szerint ennyi hosszú év után végre nem csak a rettentő pánik (és a távoli vágyakozás) van bennem, hanem mintha ébredezne az is, hogy képes vagyok mélységes félelem nélkül gondolni arra, lehet emberekhez közel is kerülni akár. Ez persze nem tartott sokáig, az élet rögtön rúgott rajtam párat, mert végtére is csak az a dolgok rendje, hogy a holnap reggelre is mélységes félelemmel gondoljak, pedig az mennyivel kevésbé összetett, mint tetszőleges emberi kapcsolat. De pillanatnyilag az a komoly sikerélmény, ha képes vagyok anélkül fizetni a kasszánál, hogy elejtem a pénzt, az árut, vagy a visszajárót, vagy ha elejtem ugyan, de nem akadok ki rajta.

Ööö, igazából ez megint mind nem vidám, pedig maga a jelenség vicces volt, és valahol az is teljesen szórakoztatónak tűnt, hogy nekem magamtól már fel sem tűnt, csak az álomtevékenység figyelmeztetett rá. Az álomtevékenység az elmúlt napokban arra figyelmeztet, hogy igényem lenne csak úgy nekidőlni valakinek, mint egy zsák, és egyébként mindig is ez hiányzott a legjobban, nem a szex, hanem az a teljesen állati bizalom, hogy félelem és méricskélés nélkül át lehet ölelni a másikat.

a szavak továbbra sem a barátaim

Szóval maradjunk a képeknél.




képek, mert olyat is tudok

Mióta pontosan egy lépéssel tovább tart elkészíteni a képeket (feltöltéskor trágyán konvertálja a jpg-eket a blogspot, ezért egy ideje áttértem gifre, és nem természetes állapota a fénykép jellegű dolgoknak), inkább hagyom az egészet a fenébe. De most sikerült leküzdenem pár képet két témakörben is: az augusztusi és szeptemberi szuperhold, és a westie-találkozó. Most már csak a tavalyelőtti nyaralásig visszamenőleg kéne mindenfélét összeszednem, mármint igazából nem mintha hiányozna bárkinek, csak a rend kedvéért.



A kutyás esemény a Westie Rescue Hungary fajtamentő egyesület 3. születésnapi zsúrja volt,mert hát ugye nővéreméknél augusztus eleje óta lábadozik a Masni nevű hivatásos ölbenalvó. A kék nyakörves ifjú rocksztár, Kavics mellett ő a másik sokat fényképezett fehérsége az eseménynek, csinos piros pórázzal.




A westie-körképet (argh, nem az enyém, nem engem kell ütni érte) előtti két kakukktojás valójában csak félig lógott ki az eseményről: az első, Axel egy westie-vizsla keverék, nagyon vicces jószág, elképesztően masszív testalkattal, ha lenne az egyik oldalán egy westie, a másikon egy vizsla, látszana, hogy tényleg a tökéletes átmenetet képviseli. A másik pedig egy cairn terrier kölyök, márpedig a westie-ket a cairnekből tenyésztették ki, bár nálunk nem elterjedtek. De ha valaki vasszürke vagy vörösesbarna westie-t hallucinál, nem kell kérdőre vonnia a gyógyszerészét, csak egy cairn terrierrel akadt össze.

agyamra ment, mármint azt hiszem, olyanom nincs is

Közben kivilágosodott, és ahogy kinéztem az ablakon, az ég levendulaszürke volt, vagy csak túl sokat néztem egy halványzöld hátterű dokumentumot (a fehér háttértől kifolyik a szemem, vagy inkább nagyon furcsán és nagyon fáj). Sóhajtanék, de csak ásítás lenne belőle, lekapcsoltam a villanyt, akkor nem láttam semmit, felkapcsoltam a villanyt, akkor hülyén éreztem magam, hogy de hát nappal van már, tolom a gyömbéres ginszeng teát*, ami ma reggel azt mondta nekem**, hogy „Faith answered: no-one’s there”, amit nem tudok értelmezni, mármint ez valami nagy mondás, de saját kútfőből nagyon bizarr dolgokkal egészítem ki. Sajnos van a fejemben egy Coelho-generátor***, ami  mindig szilánkokra zúzza és vicces kis mozaikokba rendezi az ilyen nagy igazlátásokat, és mondanám, hogy ez is a te hibád, internet, de igazából tartok tőle, hogy már jóval korábban átkattantak a gépek odabenn.

Na de. Szóval az, hogy két bejegyzéssel ezelőtt hazatértem, azért volt, mert előtte elutaztam, és fényképeztem kilencven százalékban csak napfelkeltét (plusz kilenc százalék virág, fél százalék kismacska, fél százalék egyéb; azt hiszem, ennyi matematika még megy), a napszúrásról nem is beszélve, bár azt nem fényképeztem, azt kaptam, ráadásul a díszdobozos, deluxe változatot, nem érte meg. Ennyit arról, hogy meg minek veszek cuki fehér napsapkákat, ha fel már nem veszem, mondom én, a szellemi képességeim. Nem az igaziak, biztos nincs elég gyömbér ginszeng a teámban.

Á, közben megnéztem, mit akart mondani nekem a tea, hát azt, hogy a félelem bekopogtatott, a hit nyitott ajtót, és senki sem volt ott, mert hát a hit elűzi a félelmet. Végül is mondhatnám, hogy a teám ráérzett, hogy nem csak a határidők miatt dolgozom a hajnali sötétben (később levendulaszürke égbolt alatt), hanem mert a szorongástól nem tudok aludni, de mivel ez úgy nagyjából mindig így van, most komolyan nem tudom. Ha kopognának, és kinyitnám az ajtót, és senki sem volna ott, én szerintem dupla dózis Félelmet produkálnék, de ez nyilván azért van, mert Magyarországon a Hit nem anyakönyvezhető női név, és ha az lett volna a hetvenes években, akkor sem hiszem, hogy a szüleim azt választották volna.

Nem, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ennek van bármi értelme, de azt nem is vártam tőle.
*ezt a két növényt mindig úgy összekeverem, mintha nem lennének teljesen tökéletesen mások, de nocsak, így a doboz végére azt is megértettem, miért ilyen lanyhán gyömbéres csak ez a tea. Mert ginszeng? Kis gyömbérrel, hogy íze is legyen? Nem, a szellemi és egyéb képességeimen láthatóan már ez sem segít.

**nagyon vicces gyógyteáim vannak, a filter papírfülecskéjén nagy és hangzatos bölcsességekkel, a doboz alján meg ízvilágtól függően jóga vagy tai chi pózokkal, és engem ez mind végtelenül felvidít. Persze amúgy nagyon finomak is, és igen mókás keverékek, a ginszeng teában például van többek közt gyömbér, borsmenta, narancshéj, zellermag, kardamon, fahéj, fekete bors és lucerna is, és még vagy tizenöt dolog, amit én most ki nem szótárazok – gyaníthatóan nyomokban, de akkor is, milyen már. Lucerna.

***ez itt, ami nem a fejemben van beleépítve, hanem derék és áldozatos emberek szorgos kezének áldozatos munkáját dicséri, még mindig igen szórakoztató, és talán valamennyire hasonlít arra is, hogy szoktak összeverekedni a gondolataim.

nehezen rajongok már, vagy épp semennyire

Van új Primordial szám, és azt hiszem, nem az „ó, de cukik, istenem, hát a legszívesebben megölelgetném őket mind egy szálig” az elvárt reakció, de hát az a helyzet, hogy már az első taktusoknál mérhetetlen szeretetroham tört rám, ezek annyira édesek, ahogy nem szépelegnek, nem vacakolnak, hanem tök ugyanazt játsszák az idők kezdete óta, de azt legalább őszintén. Ez persze azt jelenti, hogy örökre a The Coffin Ships marad az, ami a legnagyobbat üt, gyomorra, de továbbra is érezni lehet, hogy mi most megmondjuk, őszintén, és ahogy van, és közben vízszintesen zuhog a köd, és nem sütött a nap már évek óta (de van egy jó chippie a sarkon, és felénk a whiskey csókol, nem harap, és persze sör). Olyan… igazán megnyugtatóak. És bár egyre kevesebb dologban értek egyet Nem mesterrel, ő legalább néha gondolkozik is, nem csak érzeleg.

Mert ugye ezen aztán úgy felbátorodtam, és belehallgattam a nyár elején megjelent Anathema lemezbe, hátha tényleg csak az előítéletek foglya vagyok, és két (számomra) tragikusan unalmas, nyúlós semmi után összekalapáltak valami jót, de nem. Inkább száz év tömény liftzenét, mint ezt, vagy öntsék ki a fülem olvadt vattacukorral, az is jobb lenne. (Szigorúan szerintem, mert amúgy látom én, hogy mindenfelé és mindenféle díjakat roskadtra nyertek.) Most azon kívül, hogy saját magukat nyúlják szarul és unalmasan, abból a korszakból, amikor már saját magukat nyúlták szarul és unalmasan, még a szövegek is, jaj, és hiába van Vincentnek és Lee-nek is olyan szép hangja, ha csak nyavalyognak vele, komolyan. És mindjárt jönnek koncertezni, és már csak azért is illene elmennem, mert az egykor piros hajú fényképészlány is azt mondta, hogy jön velük, de eh, hát a zene, abból nem biztos, hogy túlélnék két órát.

hát, hazaértem

Volt egy pillanat, amikor még azon gondolkoztam, hogy megnézhetném az emailjeimet, aztán olyan hirtelen szakadt rám az álmosság, hogy már csak reggel vettem észre, hogy a pizsamafelsőmet fordítva és kifordítva vettem fel, kis nyakkendőkezdeményként lógott az állam alatt a címke. Ködös szürkeségre ébredtem, ez nagyjából egybe is vágott a fejemben kavargó, ködös szürkeséggel, még most is olyan érzés, mintha az agyamat valahol két csatorna közt hagyták volna, statikus zörej lep be mindent.

Pedig még ebben a ködben is történnek azért dolgok, és két vattaság között pompásat kávéztunk a nyolcvanas évek egyik átmenekített időkapszulájában, ami csak azért nem retró, mert szándékosan semmi sem lehet ilyen autentikus, és mert láthatóan és tapinthatóan soha nem is volt másmilyen; aztán pedig, kissé megfogyatkozva, de ettünk jó csípős pad thait, így kéne tölteni minden esős szombat délelőttöt.

már megint megtudhattam

A legutóbbi fodrász szerint elég nehéz ezzel a hajjal, nekem is, neki is, és egy pillanatra szinte megsajnáltam, de hát neki csak tíz percig kellett nyesegetnie a végén az elegyetlenedést, nekem meg mindig ilyen. Szokás szerint eljutottunk arra a pontra is, ahol be kellett vallanom, hogy semmi szörnyűséget nem követtem el a hajam ellen az elmúlt időszakban, mindig is ilyen volt, kivéve azt az időszakot, amikor annyival ilyenebb, és csupán pihék nőttek a fejemen. Ilyenkor mindig elgondolkozom rajta, hogy én most ennyire földönkívüli mutáns ufó vagyok, vagy mi van már, mellesleg azt is mondta, hogy ő tényleg levágná a töredezett végeket, ha már azt kértem, de nincs belőle sok, mert egyszerűen előbb elkopik a hajam, mint hogy eltörne, csodálatos. Formátlan, de egészségügyileg rendbe vágott hajjal vághatok neki az elkövetkezendő időszaknak.

A nap jó híre, hogy mégsem vesztettem el a pendrive-omat, rajta minden munkámmal, amit napok óta nem tettem át egyik gépről a másikra, de másikról az egyikre sem, ennek örömére azóta nem haladok semmivel. A napnak vannak rossz hírei is, vagy inkább csak szomorúak, mindig nehéz, amikor valaki már kifelé megy az életből, és mikor lesz már örök élet és örök ifjúság, vagy valami, amitől kevésbé nehéz, hogy nincsen (itt e földön, bár amúgy nem az apokalipszist sürgetem, addig még rengeteg dolgot el kéne intéznem).

A westie-kről majd akkor, ha legalább egy köteg képet összevagdaltam már hozzá, elöljáróban csak annyit, hogy a westie-k akkor is cukik, ha nagyon sokan vannak.

de vannak olyanok is

Amikor három óra alvás utána arra ébredek, hogy nagyon furcsa fény árad be az ablakon, tompa és súlyosan okkersárga, egészen földöntúli, és rájövök, hogy épp most kel fel a nap, kinézek, és tényleg, a vaskos felhőpaplan alatt épp csak egy csíknyi óarany, persze mire megtalálom a fényképezőgépem, már nem vág ki a napkorongból pont egy negyedet a toronyház sarka két villamosmegállóra tőlem, de még mindig olyan sötétsárga a ragyogás, hogy az szinte már nem fény, hanem teher.

Persze négy kép után úgy zuhantam vissza az ágyba, hogy az ablakot sem csuktam be, és a képeket sem néztem meg azóta sem, ez még meglepetés lesz, mint az adventi naptár perforált kis fülecskéje alatt rejlő, esetlen torta, plüssmackó, angyal; nem várok sokat, csak azt, hogy eszembe jusson az a döbbenet, az a hála, az a nem pirosló, nem véres, hanem fojtóan aranyló, hajnali csoda.

De az voltaképp épp elég.

sok

Mostanában nagy az internet, és én meg kicsi vagyok, nyomaszt és bosszant ez a rengeteg minden, ami mindenhol van és árad és árad és árad, és egy pillanatra sem hagy békét, és agyonverték felgyújtották ellopták csődbe megyünk mind meghalunk de én jobban tudom de nem is mert én még jobban elütötte leszúrta szétrohadt áááá. Ilyenkor nem szeretem a világot, és az országot nem szeretem még annyira sem, itt mintha mindig csak rossz dolgok történnének, mindenki csak borzalmas dolgokat linkel, felháborító és ijesztő és iszonyatos, és máshol bezzeg ilyen nincs is dolgokat, és persze, tudom, hogy tényleg a világ egyik segglyuka, és hát valóban egyre fekélyesebb és szarosabb, de néha úgy érzem, részint azért is, mert az emberek már mintha büszkék lennének rá, hogy itt minden mennyire szégyenletesen szégyenletes.

El akarok innen menni, igen.

Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Bevallom egészen őszintén, hogy a Végjátékot nem szerettem. Ender sok volt, egészen egyszerűen sok, és sok volt a kegyetlenkedés, a nyomorúság, a bánat, sok volt, ahogy az emberek használták egymást, és hogy egyszerűen olyan „jutalom” úgysem várhatta őket a végén, amiért megérte volna széttrancsírozni egy alapvetően jóravaló kisgyerek pszichéjét (bár legalább a Stephenson féle Gyémántkor egész vonulatait helyezte új megvilágításba a regény; így jár, aki későn pótolja a kötelezőket, és az eredetinél előbb látja a homázst). Az emberiség túlélése? Ugyan, az nem jutalom, az cél; és összességében milyen szomorú, hogy csak így képzelhető el.
Cikk az SFmag.hu-n.