erdő, erdő

Voltunk családilag Velemben pár napot, nem mentünk fel a templomhoz a hegytetőn, helyette patakparton bóklásztunk két fehér kiskutyával, láttunk őzet is, és már megint túl sokat fényképeztem. Szívem szerint maradtam volna még ott úgy akármeddig, lehet, hogy mégis el kéne mennem remetének, a masszív térerőhiánytól úgyis kicsit annak éreztük magunkat mindannyian.

Holnap fogorvos.

ezt én nem

Ma azért erősen aggódom, hogy miképp jutok el bárhonnan bárhová anélkül, hogy összeesnék és meghalnék közben, végképp kivégzett a kánikula, és estig még nem ígérnek enyhülést. Éjjel egykor még harminchárom fok volt, reggel nyolckor már csákánnyal bontották a betont az ablak alatt, a kimerültség, a szédülés, az öt napja folyamatosan lüktető fejfájás (bitang erős fájdalomcsillapítóval néha talán húsz percre is betompul), az egész világ kicsit sok most nekem. Nem vagyok elégedett az emberekkel sem (elfelejtették a születésnapomat, és erre idén az átlagosnál is nyűgösebb voltam), de ez nyilván az én hibám, lehet, hogy tényleg el kéne mennem remetének, bár nem szeretem annyira a mézet, hogy csak azon és sáskán a világ végéig boldogan eléldegéljek.

ide most egy sercegve fényre gyúló villanykörtét képzeljenek, kérem

Megtudtam, hogy a blogom egyik fő funkciója, hogy a Búvárzenekart sértegessem. Igazán szólhatott volna előbb, akkor nem nyűglődtem volna annyit, hogy már megint miről írjak.

au

Na jó, ez a harapás dolog azért még nem megy igazán, azt hiszem, most egy ideig nem pályázom a nagy fehér cápa szerepére (bár a dögsápadt tónus és a vízkiszorítás megvan hozzá), az előbb véletlenül rosszul haraptam össze, és azt hittem, elsírom magam. Még legalább egy hét kánikulát jósolnak, ennek örömére olyan nyári ruhákat rángatok magamra, amiket még soha, tiszta ötvenes évek, nem illik sem a fejemhez, sem a cipőmhöz, de még csak az alkalomhoz sem, legfeljebb a hőmérséklethez. A harmadik kávé után sem megy a gondolat- és mondatalkotás, már macskákat sincs kedvem csomózni, sörre sem vágyok, és kivételesen nem aludni szeretnék, hanem végre felébredni.

most itt tartok

Három hete először ettem valamit, amit harapni kell, bár a fogászati maratonnak még csak az elején tartok. Rémes hőség van már megint, teljesen valószerűtlennek érzek mindent, továbbra is rajzolom a színezhető macskákat, és egyre kevesebb marad a nyárból.


ez is, az is

Vannak csodálatos pillanatok, nagyjából az egész párizsi út, a hőség és a taxisblokád dacára is; Impatienttel fényképezni ugyanazt a sikátort húsz percen át, anyukámmal egymás ételét kóstolgatni egy vendéglőben, ahol már Robert Louis Stevenson is (nem az anyukájával, és szerintem nem olyan finomakat, mint mi, de egészen biztosan evett), száguldani az éjszakában, nézni a Vénuszt és a Jupitert, a rádióban érzelmes francia sanzonok, és rajtam az aznap kapott, új fekete cipőm, ami nem csak szép, de járni is lehet benne. Vagy aztán itthon az erdei házikó teraszán, a hűvös szellőben ülve dolgozni a nővéremmel, miközben a két fehér kiskutya hol egyikünk, hol másikunk lábánál alszik - és ráadásul még a munka is sokkal hatékonyabban, mint otthon. Vagy sétálni a vakító, de nem perzselő napsütésben, színes lufikat fényképezni, kérni egy citromos sört a fehér tütüs fiúk kamionjáról, összefutni Nimandiékkal, utána Mételyék teraszáról nézni a giccses naplementét, rozét inni, röhögve beesni egy díványra harmadiknak. Sőt, még másnaposan kávézni és másokkal együtt írni is jó, hallgatni, ahogy a különféle társaságból érkezett írók és írópalánták egyszerre gépelnek, repkednek a szószámok, és kicsit óvakodva, nagyon udvariasan találkozik a két mentalitás, a már ismert írók és a nanowrimón szocializált kezdők világa.

Aztán vannak kevésbé csodálatos pillanatok, például amikor két fogorvos konzultál a a friss röntgenfelvételem fölött, mert ehhez a másik jobban ért, és igen, szerdán végül is be tudnak jönni korábban, mert ezzel nem érdemes várni, én pedig közben azt számolom, hogy ezt kimerítő családi támogatással együtt is igen érdekes feladat lesz kigazdálkodnom, de nyilván metszőfog, és látványos foghíjakkal nélkül még annyi esélyem sem lenne munkát találni, mint bölcsészdiplomával. Mert egyébként munkát is keresek, nagyon a kiégés határán vagyok a fordítással (kérdés, hogy a határ melyik felén, nem egyértelmű a válasz), és nem is biztos, hogy a szellemi terhelés miatt, hanem inkább azért, mert az elmúlt években nagyjából minden második-harmadik könyv kapcsán volt valami átverés, lelépés, csődeljárás, és az ilyesmi megeszi az embert. A gond leginkább az, hogy az önbizalmamat eléggé ledarálták az elmúlt évek, és pillanatnyilag nem érzem, hogy értenék bármihez, már azon kívül, hogy csomót kötök rajzolt állatok lábára, azért pedig egyelőre senki sem akart még nekem pénzt adni, bármennyire is helytelen.

szotyolahéjban

Szóval miután túléltem egy taxisblokádot és egy vasúttársaságot, amihez képest a MÁV kompetens és utasbarát, és másfél hét hőséget egy nagyon büdös városban, hazajöttem egy másik nagyon büdös városban, ahol hőség volt, és részeg munkásember magyarázott egyre emeltebb hangon a családi problémáiról a buszon két riadt holland turistalánynak. Aztán volt erdő is, kis fehér kutyák, vihar, minden jó, ha vége jó, és amúgy hétfőn végre mehetek fogorvoshoz, alig várom.

minőségi fehéryeah (távolról indít 7.0)

Szóval tavaly lusta voltam és nyűgös, és túl sokat fényképeztem (a mai napig nem jutottam a végére), és képek nélkül mit és hogyan és minek, szóval az elmaradt, de voltunk ám akkor is távolról indítani, méghozzá borban igen bőségeset. Ez persze idén sem volt másképp, bár ezúttal a nyitóeste a sör jegyében telt, én főleg egy American Beauty nevű finomsággal múlattam az időt, valamint bazsalikomos csirkemellel, paradicsomsalátával és polentával (ilyenkor mindig eszembe jut, hogy egy réges-rég fordított vicces női könyv szerint a sznob újgazdagok így hívják a gyerekeiket) és persze az úri társasággal, jelen esetben Juddal, Nyerwvel, Wooffal és Noizzal, minthogy a szokásos csapat többi tagja kivándorolt Ausztráliába, és csak vasárnap reggel skype-oltunk velük egy kicsit.

Az első reggel meglepően visszafogottan telt el, például senki sem táncolt Szécsi Pálra, mint két éve, szerintem a hőség miatt lehettünk csak ilyen bágyadtak. Csomagoltunk naptejet, szúnyogriasztót, Woof útközben még cukorral ÉS édesítőszerrel megtámogatott frissítőt is vett magának, aztán ráolvadtunk a vonatülésre, és átdöcögtünk Villányba. Ezúttal nem szálltunk le előbb, nem kirándulgattunk, nem sétáltunk erősen beborozva a műúton, tűző napsütésben (bár volt rá szavazat – nem az enyém, nyilván), hanem a lehető legrövidebb úton felballagtunk a Polgár pincébe, és az is pont sok volt. Ott egy szellős teraszon elfogyott az első rozé rengeteg szódával, aztán elvánszorogtunk ebédelni, közben fényképeztem fecskefészkeket. A Vinatusban bőségesen és kimerítően belaktunk, miközben a fejünk fölött egy fészekalja nagyon hangos madárfióka is ezzel próbálkozott. Günzer, Gere, Bock, itt már a kávék is markánsan megjelentek, Jud és Noiz ijesztően fel is pörgött, a csokiszuflés alakulat bezzeg békésen kornyadozott tovább. A városba visszatérve felballagtunk még a kedvenc romjainkhoz, hogy tovább fröccsözzünk, és a fordítói részleg kivárta az éjfélt is, hogy egy végső pálinkával gyorsan felköszönthessük az épp születésnapossá vált Noizt.


Vasárnap ebédidőben indult a vonatunk Pestre, így csak egy bőséges reggeli (és közben skype a déli féltekével) fért bele, valamint egy pompás kávé-süti kombó; Woof isteni csilis babja sajnos idén kimaradt. Mondjuk abban az őrületes melegben szerintem simán mindenkit kiütött volna, és még most is ott ülnénk a kanapén, mint egy-egy kőtömb. Így viszont hazaértünk, mert minden jó, ha vége jó.

tüsszent

Végre nincs elviselhetetlen forróság, bár így meg sikerült megfáznom sörözés közben, nehéz az élet.

Macskák. Kattintásra megnőnek.

fellélegzés

Szóval Masni kutya nagyon beteg volt, most már azért lehet benne reménykedni, hogy megmarad, de hát azért az elég durva, amikor a kedvezőbb diagnózis az üszkös tüdőgyulladás. Szegény kis jószág. Aztán szerencsére a kedvezőbb diagnózis tűnik helyesnek, és jobban van, ez most akkor maradjon így még tíz-tizenkét évig, és akkor nem panaszkodunk.

Voltunk aztán távolról indítani is, de erről majd valamikor később (és lehet, hogy a tavalyit már be sem pótolom), őrületesen meleg volt, és irdatlanul sok fröccsöt ittunk.

Aztán most majd sétálok egyet, végre olyan idő van, hogy lehet.

amiről lehet, arról nem érdemes

Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy most épp miért nem blogolok, végtére is tele gondolattal a fejem, és néha történik is valami (ez nem mindig megnyugtató), de az a helyzet, hogy mostanában megint csomó olyan dolog történt, amiből azt a következtetést vontam le, hogy hát hülye vagyok én, hogy bármikor, bárkinek, bármiért megpróbálom elmagyarázni, mit gondolok úgy egyáltalán? Jó, hülye vagyok, de minek venném még ezt a tünetet is a listára.

No mindegy, múlt héten volt Könyvhét, ennek megfelelően söröztünk, embereket nyaggattam azzal hogy én macskás kifestőkönyvet fogok rajzolni, emberek támogatták az ötletet, volt, aki még macskás fotót is küldött, pedig épp Floridában nyaral, ó, és ittunk Jamesont, és a Jamesont én továbbra is szeretem. Apámmal ananászt, epret, banánt és kókusztejes gesztenyepürét eszegetve néztük a teraszról, ahogy kerülgeti a hegyet a vihar, ez már egy másik nap volt, de az is lehet, hogy egy harmadik.

Fejben egyfolytában selejtezek, alighanem a valóságban is kéne, mert bár valamelyik tavaszi jótékonysági gyűjtésre levittem úgy nyolcvan liter ruhát és plüssállatot, volna még mitől megszabadulni (vagy lefogyni, vagy venni még egy szekrényt). Azt hiszem, pár festett-kontúros borospalacktól is meg kéne válnom, és igazából ideje lenne elengednem a megfestetlen borospohár készleteket is.

sorozat, és ezúttal nem könyv

Végre elkezdtem a vikinges sorozatot, és egyáltalán nem néztem meg belőle egy teljes évadot egyben, csak izé, egy felet. Először úgy voltam vele, hogy jaj, hát ez cuki, aztán egy ponton egészen biztos voltam benne, hogy soha többé nem nézek belőle egy másodpercet sem, mert ennyi vér és halál, én ezt nem viselem el, de persze végül csak tovább néztem. A tudatalattim mindezt a következőképp dolgozta fel: álmomban az átépítés alatt álló Keleti pályaudvar egyik mellékcsarnokában ragadtam egy részeg egyetemistával, aki a kedvenc vikinges könyvéről lelkesedett, és amikor már nagyon untam, belenéztem, és láttam, hogy a Felesküdöttek sorozat újabb (valójában nem létező) kötete, és valaki mással fordíttatták le, rosszul, és a magyar könyvkiadásba vetett kitem kis maradéka is azonnal szublimált. Legalább valami rendes baltázás lett volna, vagy ha már mindenáron bele kellett keverni a szakmát is a szórakozásba, mondjuk egy időhajóval visszaevezhettünk volna annyit, hogy legyen még értelme felprédálni az Ulpiust, de ez, hát, komolyan. Megnézek még két részt, és az buszbérletemmel fogok álmodni?

kutyák, macskák

Most éppen tudnék miről írni, csak álmos vagyok, és más dolgom lenne (például szerezni enni valamit), de például szerdán nagyot sétáltunk a kis fehér kutyákkal, és az nagyon jó volt, különösen, hogy a végén találkoztunk Kavics kutyus kölyökkori cimborájával, aki óriási, de óriási, de óriási nagy, és ahogy ott hancúroztak (Kavics nagyokat ugrált, hogy egyáltalán meg tudja cibálni a másik fülét), Masni, a mentett kutya is majdnem beszállt már a bunyóba, ott ugrált a többiek mellett, és izgatottan vakkantgatott. Édes kis csillag, ahogy Métely mondaná, jó látni, hogy nem csak testileg, de lelkileg is kezd meggyógyulni, és nem csak boldog, de felszabadult.

Voltunk sörözni is, és visszakaptam Droidzombitól az ernyőmet (igen!!! Úgyhogy nyilván rögtön el is múlt az esős évszak), és végre csináltam egy próba-ábrát arról, hogy ha felnőtt kifestőkönyvet csinálnék, az milyen lenne.


Ilyen. Legalább hárman állították, hogy ők kiszíneznék, én szerintem a negyedénél elbújnék egy sarokba - gondolom azért, mert sejtem, hogy nekem mennyi idő lenne, mármint tudom, hogy melyik rajz "vázát" használtam fel hozzá, az mekkora, és hány nap kellett hozzá, hogy kiszínezzem (ráadásul nem is lett valami szép a végeredmény, szóval azt hiszem, más nem nagyon látta).

lényegtelenségek

A kérdés, hogy haza fogok-e érni, mielőtt leszakad az ég, láthatóan eldőlt, és én (remélhetőleg) Droidzombinál hagytam az ernyőmet. Valahol kell még lennie egyéb ernyőimnek is, de jó kérdés, hogy hol, és hogy még működnek-e; egyelőre alighanem veszek még egy (a változatosság kedvéért forró) italt, és kivárom, hogy elvonuljon a vihar.

Az egyik bölcsességfogam ismét mocorog, abba is hagytam a rendszeres meditációt, hátha akkor rájön, hogy nincs itt semmi olyan megvilágosodás, hogy arra elő kéne bújnia. Egyébként tényleg nincs, bár amikor épp nem alszom bele, és emiatt nincs felébredéskor bűntudatom, akkor egészen élvezem a kis stresszoldó-kedvjavító ügyességeket. Amikor az ember külön hangsúlyt fektet rá, hogy minden este minél részletesebben és érzékletesebben felidézzen 5-10 dolgot, ami aznap jó volt (hú, az az eper! Az íze! A textúrája! A színe! És ahogy közben sütött a késő délutáni nap, és még a lakótelep is virágillatban úszott!), akkor kicsit könnyebb nem beleőrülni azonnal abba a szarba, ami körülvesz, egyéni, lokális, országos és globális szinten. Legalább a négyből egy lenne elviselhető, mondjuk a lokális elviselhetetlenségből egy fokozatot talán visszavesz majd, ha visszakapjuk a 4-6-os villamost, és nem kell olykor tíz percig keresnem a megállót a hídfőnél rácskorridorok közt a szakadó esőben (tegnapelőtt még itt volt. Most hova retekbe tették? Egy buszmegálló egész nagy, nem igaz, hogy mégis sikerült így eldugniuk! Oké, ott egy busz… az ott most megáll? Vagy pirosat kapott? És hogy jutok oda? Itt rácsok vannak!). Egyébként meg persze, értem én, átépítés, nem szebb az a Chatelet-n sem, ahol egyébként átépítés nélkül is simán el lejet tévedni fél órákra, bár ott mondjuk olyan még nem volt, hogy egyszerre csak véget ért a kis féreglyuk, amin át egy új világba a 61-es megállójába akartam eljutni.

Virágok.

(...)

Tegnap aztán a három napja tartó kettősfront mélységes kábulatában sétáltam hazafelé, amikor az ordítva veszekedő, csapkodó és elrohanó, visszarohanó párt láttam a hat plusz két villamossávos út túloldalán. Leginkább az lepett meg, hogy rájuk bambultam, és mentem tovább, nem is emlékszem már rá, mikor volt utoljára olyan, hogy ha észrevettem bármi hasonlót, akkor nem sikító pánik fogott el, hogy most vagy odamegyek, és mind a kettőt addig ütöm egy közlekedési táblával, amíg mozog, vagy egyszerűen elfutok, mert én ezt látni sem bírom. Teljesen döbbenetes. Jó, utána másfél óráig céltalanul buszoznom kellett a városban, mire úgy éreztem, hogy haza tudok menni, és csak másnap esett le, hogy ze miért lehetett, de akkor is. még néhány évtized, és nem halok bele abba is, ha mások veszekednek.

elegem, az van

Kinyitom a postaládámat, megnézem az emailjeimet, belépek facebookra, és máris gyűlölöm a világot, de dolgokat tudnék darabokra törni, annyira..

Lehet, hogy ehhez hozzájárul, hogy három napja teljes munkaidőben bontják a betont az ablak alatt.

ásít

Valahogy péntek lett, tényleg nem tudom, hogyan. A héten kétszer vesztettem el több órányi munkát, ilyenkor többnyire nem vagyok boldog, de hát így jár, akinek túl sok minden van egyszerre a fejében, és ezek jelentős része takony.

Ettem rengeteg epret, aludtam, most nem tudom, szerintem próbálok nem rámenteni, rámásolni, és egyáltalán, szerzek még kávét.

annyi koffein pedig a világon nincs

Az a gond, hogy inkább történeteket lenne kedvem írni, egyszerre sokat, és rajzolni is kéne, és megint sokkal többet fényképeztem, mint amennyit valaha fel fogok dolgozni, és azért dolgozni is kell.

És kéne szép helyeken is sétálni, amíg nem kozmál oda az egész világ, és egészen kivételesen tavasz van.

viszont idén nem fényképeztem kacsákat

A meglepően szociális hétvégét egy tervezetten szociális követte, Könyvfesztivál volt, és ilyenkor sörözünk az SFmag stábbal, illetve a füvön ülönk egyéb könyvközeli ismerősökkel, tapasztalataim szerint minden évben többnyire mással. Idén fagyit is ettem, miközben a hátam mögött könyvesbolti eladókat állásinterjúztatott egy úriember, annak voltak személyes vonzatai is, és szomorú volt, és nagyon sokadszorra gondoltam arra, hogy el kéne innen menni, de most már gyorsan. Mármint nem a fagyizó mellől, ott volt szék és asztal, és lehetett rajzolni, azzal nem volt semmi baj, hanem úgy általában.

Ezt nyilván nem ott csináltam, mert ez digitális. Íme, Anders és Hawke, és igen, elsőre Hawke nálam jóságos kislány volt. Majd lesz más is, mert egyszer úgyis a templomosok mellé kell állnom (lehetőleg egy varázslóval).

mindig késésben vagyok

Azért nem akarok mostohán bánni a múlt héttel, ha már ő sem bánt mostohán énvelem. Szóval hétfőn még tavasz volt, és rollerrel mentem el bérletet venni, a táv felénél már nagyon untam, de utána legalább még egy fokkal hipsterebbnek éreztem magam (jogosan vagy sem), amikor beültem teázni és dolgozni egy Starbucksba. Rollerrel! …Vagy az nem menő? Mindegy. Kedden szokás szerint Bran asztali zenéket és válogatott meséket hallgattam a Fonóban, jaj, jaj, hát én ezt úgy vissza fogom sírni egész nyáron, ezek a mesék és ezek a dalok, ó, hát lenyűgözőek. Ilyenkor szoktam analóg rajzolni, mások hímeznek, elvben én is tudnék olyat, gyakorlatban mindenki jobban jár, ha tollnál hegyesebb holmit nem veszek a kezembe.

Szerdán volt egy pont, amikor sós kiflivel a kezemben néztem a csillagokat, és éreztem, hogy itt a tavasz – hah, akkor még nem tudtam, hogy csak látogatóban. Csütörtökön elmentem popkulturális rendezvényre, és utána söröztünk, és itt kezdődött az, hogy emberek egyszer csak szociálisnak neveztek, pedig igazán csak azokkal az ismeretlenekkel beszéltem, akiknek az asztalánál ültek ismerőseim is. (Lehet, hogy ellenkező esetben inkább csak elmebetegnek mondtak volna.) Pénteken Sulemiáékkal születésnapoltunk, rengeteg volt osztálytárssal (Sulemia és én osztálytársak voltunk gimnáziumban, a férjével pedig csoporttársak egyetemen) és megtudhattuk, hogyan kell kreatív legózásra motiválni a gyerekeket.

A dolgok szombaton sűrűsödtek be, épp azon gondolkoztam, hogy muszáj lesz hajat mosnom, és ne már, amikor felhívott nagymamám. Hogy sütött rakott krumplit, és én azt szeretem-e (igen, történetesen a kedvenc ételem), és akkor menjek át, és együnk. A tervet tett követte, bár közben muszáj volt hajat mosnom. Nagyon jó volt, még az egyik nagybátyám is megérkezett egy ponton (szerencsére már ebédelt, és nem kért rakott krumplit – szerencsére!!!) és utána őszibarack befőttet ettünk, és én kaptam unikumot is, mondván, hogy két tányér leves és három tányér krumpli után nem árt az (nem is ártott). Jaj. Nem akar valaki rakott krumplit sütni nekem? Nagyon hálásan tudok egy egész tepsinyit megenni.

Innen tovább billegtem volna wrimókat nézni, mert gondoltam, lesznek. A múltkor némileg le lettem tolva, hogy mit képzelem én, hogy majd mindig leveleket írnak minden egyes találkozó előtt, minden hónap harmadik hónapja, délután négy, helyszín ugyanaz, nem kell ezt túlbeszélni. Oké, oké, nem kell túlbeszélni, mert úgyis mindig ott lesz mindenki, kivéve, ha nem, és azt sem kell ugye túlbeszélni, hogy senki nem lesz ott, és én, a késve érkező, majd hülye fejjel bámulok be asztalokhoz, hogy ül-e mellette ismerős. Erről ennyit, valójában úgyis csak egy órácskára ugrottam volna be, mert következő program – legalább volt időm leülni, és olcsóbban jobb kávét inni máshol.

A következő program Droidzombiék ismét nagyon kellemes koncertje volt, ami aztán különféle átmenetekkel abba torkollott, hogy addig ismeretlen emberek házibulivá avanzsált születésnapi sörözésén támasztottam a falat, és nosztalgiáztam a múlton meg az eljövendőn. (Utóbbit úgy kell, hogy lelkes ikerfiúk szórakoztató dance-off performanszát nézve azon sóhajtozik az ember nyula, hogy jaj, és milyen vicces lesz, amikor Nimandi ikrei buliznak együtt, és mennyire tök ugyanilyen, mert esküszöm, hogy húsz éve is pont ilyen pesti bérlakásokban zúztunk, pont ilyen bútorokkal, ilyen könyvek közt, ilyen szőnyegen. Ööö, és bölcsésztémákról beszéltünk a konyhában, csak akkoriban még a legfiatalabbak közé tartoztam, nem épp ellenkezőleg. Szóval a változás, ó, csak illúzió a pesti éjszakában.)

Vasárnap aludtam, hétfőn pedig apámmal találkoztam. Kaptam rettentő finom lencsefőzeléket és kétféle rétest – eddig azt hittem, hogy a meggyes rétes a legjobb, de az ananászos simán lenyomja. A puszta emléktől is kicsordul a nyálam, illetve éhes leszek. El is megyek, vadászom valami ételt.

Addig csomók.





nem szeszélyes, elmebeteg

A váratlan dolgok, amikor emberek makacsul állítják, hogy én szociális vagyok, pedig ööö… mi van? Egyszerre csak egy olyan házibuliban támasztom a falat, ahol valóban alig ismerek valakit, mondjuk Droidzombin kívül igazán senkit. Bár még rajta kívül is vannak ketten, akikkel nem most találkozom először, és ez kicsit ijesztő, mert a látszat ellenére nem vagyok igazán szociális, csak nem tudom. El is fáradnak a társas moduljaim a végére, odakinn három fok van, és én csak a közepes kabátomat voltam hajlandó kiásni előző délután, pedig ehhez a szélhez a legvastagabbat kellett volna, még két sállal.

A világ láthatóan továbbra sem döntötte el, milyen évszak van éppen, vacogva nézem a bimbóktól roskadozó orgonabokrokat, egy idő után meghajlok a hideg előtt, és előszedem a bélelt csizmát, pedig már alaposan beépítettem a megfelelő szekrénybe. Nem is tudom, mit akarok, de ha ez így megy tovább, valahol szerepelni fog benne egy bögre forró csoki.

     A szeles, nyirkos estét viharos éjszaka követte. Az ég úgy zengett a Pitymalló fölött, mintha ezer kovács verte volna egyszerre az üllőn az izzó fémet. Réz kovács ilyenkor szokott a legjobban aludni, ilyenkor álmodta a legszebbeket: az apja mindig azt mesélte, ilyenkor készítik odafenn az égi kovácsok azokat a remekbe szabott, pompás felhőket, és a villámok csak a szorgos munka közben vetett szikrák. Néha azt álmodta, ő is közöttük dolgozik, és olyankor emlékezett rá, hogy legjobban a napnyugtakor a felhők szélén ragyogó, rézvörös filigránt szerette csinosítgatni, és reggel mosolyogva ébredt. De ezen az éjszakán a vihar sem hozott neki enyhülést, nyugtalanul aludt, fel-felriadt: a kalapácsok szapora zenéje helyett sárkánybőgést hallott ki a förgetegből, és égi szikrák helyett tűzokádó bestiákat látott minden villámban.
     Becsületes ember volt ez a Réz kovács, és nagyon megfeküdte a gyomrát, hogy ekkorát kellett hazudnia lefekvés előtt. Még akkor sem érezte magát ilyen cudarul, amikor fiatal legény korában egyszer egy tábla abált szalonnát elmajszolt vacsorára, pedig azután vagy egy hétig csak savanyú vadkörtét evett. De hát mégsem mondhatta meg a sárkánynak, hogy becsapják őket, be ám, már vagy ezer éve: a város készen áll, minden tornyában laknak, idővel újabbakat is húztak melléjük, és jó, erős kőfallal körbekerítették az egészet, mert azt hitték, a legnagyobb fenyegetést a mindenféle szárazföldi hadseregek jelentik majd rájuk nézve, nem a tulajdon tetőik helyén szunnyadó, vérszomjas szörnyek. Nem mondhatta mégsem, hogy hazudtak már akkor is, amikor megegyeztek velük, nem akarták soha nekik adni a várost! Nem mondhatta ki, bár tudta: Huzavon születése és egész léte csalásra épül.

mintha itt tartottunk volna

Aztán másfél nap alatt kitört a tavasz, egyik este mg télikabátban dideregtem, másnap már az átmeneti kabátot is csak a cipeltem. Új ruhákban és új kardigánokban, és végre elő lehetett szedni a még tél derekán kapott cipőt is, hogy először illesse utca a talpát, és már csak az kéne, hogy mindeközben ne érezzem magam világvégének, hanem valahogy a gondolataim is világosak legyenek és napfényesek.

Ezt előidézendő vasárnap előszedtem a rollert, és kigurultam a Margitszigetre, sőt, út közben még gyrost is vettem, elvitekre, ott fityegett kis szatyorban, miközben az aszfalt ördögeként szóval az első szabad padig. Ami nyilván nem volt egyszerű, mert az első meleg tavaszi hétvége, a sziget csurig volt emberrel, és utána az is okozott némi kis gondot, hogy a gyros olyan mértékben szétszottyadt, hogy kanállal kellett volna enni, de azért megoldottam a helyzetet. Miután valahogy kitörölköztem a csípős tzatzikiből, megpróbáltam rajzolni, újabb ambiciózus projekten gondolkozom. A képregényt sem adtam fel, csak izé. Rájöttem közben, hogy nem tudok rajzolni. Erre rájöttem persze ezúttal is, nem tudok rajzolni, meg kéne tanulnom rajzolni, és most amúgy nem viccelek, élőlényt és mozdulatot, meg úgy általában bármit, hát, az nem megy. De legalább rájöttem, hogy fog kinézni ez a kép, és hogy végül is a másikat, amit csak elképzelni tudtam, de már látni sem, el tudom bábozni, ha kell. Tulajdonképp van egy drótsárkányom, igaz, hogy háromfejű, de a fölösleges fejeket majd figyelmen kívül hagyom. És ebben a világban majd ilyen bumfordi sárkányok lesznek, na. Inkább Süsüre emlékeztetnek, mint Benedict Cumberbatch-re (igazából ha lehet, inkább egyikre sem?).

     Réz kovács szédelegve bandukolt haza: a feje az almabortól volt nehéz, a szíve a gondtól, hogy bizony, a sárkányok dolgában mit sem haladt előre. A korlátba kapaszkodva kellett felhúznia magát a toronyszobába, olyan súlya volt egyiknek is, másiknak is, és amikor végre felért, leroskadt a kis zsámolyra. A sárkány lélegzetét hallgatta volna, hogy alszik-e rendesen a bestia, de csak a tulajdon zihálását hallotta. Aztán újra azt a már-már ismerős nyikordulást, az álmos sóhajt.
     - Délután felriadtam, mert egy galamb nagyon kapargatta a bal fülem – mormolta panaszosan a háztető -, és kinyitottam a fél szemem, és nekem nagyon úgy tűnt ám, hogy ez a város kész van.
     Réz kovács csak mordult egyet.
     - Ne érts félre, nem vagyok ám jártas a városok dolgában – mentegetőzött a sárkány sietve -, csak hát szép nagynak tűnt, és tele volt emberrel, sürgölődtek fel-alá, házból ki, házba be, beszélgettek, fontoskodtak… de egyik sem dolgozott a házakon. Nem építettek, nem szépítettek, csak lótottak-futottak a kopott falak között. Mintha azok bizony már rég készen lettek volna.
     Réz kovács megint csak mordult.
     - És megkérdeztem a galambot, hogy mi az a krizeljum, de megijedt és elrepült.
     Réz kovács harmadszorra is morgott.
     - Galambok – mondta aztán megvetően. – Hogyan is értenének bármihez?
     Most a sárkányon volt a sor, hogy hallgasson.
     - Mi az a krizeljum? – bökte ki aztán, mint aki egész reggel óta ezen gondolkozik. Réz kovács a változatosság kedvéért fújt egyet morgás helyett, mert igazán nem ismerhette be, hogy ezt ám ő maga sem tudja.
     - Olyan, mint a krizantém, csak sokkal büdösebb – jelentette ki végül, mire a sárkány idegesen szipogni kezdett.
     - Akkor inkább tényleg nem kérek. De mondd csak, kovács uram: tényleg nincsen kész a város?

ours is the old tribe

Szóval megvolt a koncert, és jó volt, rá kellett jönnöm, hogy az elmúlt 5-6-10 évben tényleg azért nem élveztem annyira az Anathema koncerteket, mert végtelenül unalmasnak és semmilyennek találom az új lemezeket. Tíz perc alatt elalszom bármelyiken, és ezen nem változtat az sem, hogy persze koncerten én is vonyítok a tömeggel (és nem azért, mert ennyire jó a memóriám, hanem mert ilyen irtózatosan kiszámíthatóak, zene, szöveg, minden). De szóval előszedték a régi számokat, és rögtön minden olyan volt, mint régen, még Vinny terpeszállása is, és igen, hát ez jó volt. Egy A Dying Wish még mindig odacsap és hát amikor Darren beballagott a színpadra, a jobb fülétől a bal füléig érő vigyorral, az valami… az egészen egyszerűen megható volt. És végtelenül aranyos. Szóval sosem gondoltam, hogy egy órányi doom metalt én valaha végig fogok röhögni, és pusztán örömömben, de ez történt. Egyszerűen olyan lelkesedés áradt a színpadról (ó, és alighanem igen nagy megkönnyebbülés, hogy Darren mégsem friss fekvőgipszben nyitja a turnét, miután a koncert előtt ügyesen szétkapta a lábát), hogy az valami hihetetlen. Darren for president, de tényleg. Meg Duncan (ő meg az ujját törte el a turné előtt), Duncan, aki kedves volt és aranyos és kedves.


tünetek

Sikerült azt, hogy vadiúj, úgy olvasnom, hogy varjú. Gót-túladagolásom lehet.