párisba már biztos beszökött

Mindjárt véget ér a hónap, és alig írtam ide bármit, jaj, jaj, mondjuk egyrészt semmi sem történt, másrészt többnyire annak sem örültem, harmadrészt izé. Így is csak baj volt belőle, ha írtam. Mondjuk lehet, hogy Búvárzenekar mégsem túlzott, amikor azt mondta, hogy nem csak öregebbek lettünk, de bölcsebbek is, ami azért a mi esetünkben eléggé elképesztő kijelentés - viszont a szokásos hiszti-sértődés-sértődés-hiszti koreográfiát három-négy hónap helyett három-négy napban lezavartuk, és szinte már... belátóak voltunk egymás hibáival. És ittunk sört. Azt persze máskor is szoktunk, szóval nem csak ezen múlt.

Nagyon gyorsan elmúlt ez a nyár, és legfőképp a mérhetetlen semmivel, mindegy, beleolvad majd ez is a többibe, álmokba, képekbe, majd lepárolódik, és talán lesz valamilyen. Csomórajzolós-vízipipázós-állatkertes.

Robert Jordan, Brandon Sanderson: Az Idő Kereke

Robert Jordan írói stílusát hibáival és erényeivel együtt alaposan ismerem; a sorozatnak nagyjából a felét én fordítottam magyarra, és többet dolgoztam rajta, mint bármelyik másik magyar fordító. Összességében éveket töltöttem az életemből azzal, hogy Rand al’Thor mit sárkánykodik a sarokban, és nyilván elfogult vagyok. Sok hibáját látom a könyveknek, például csak egy másik fordító gyűlölhette úgy a fél oldalas, funkciótlan ruhaleírásokat, mint én, de meg kell hagyni, Jordannek rengeteg írói erénye is van.
Cikk az SFmag.hu-n.

17.

     A niebonni karneválon találkozunk újra, egyszer csak ott lépdel a balomon a tömegben, és olyan természetességgel kínálja felém a cukros sült almát, mintha egész életünkben egymás mellett sétáltunk volna. Persze ez Niebonn, és a karnevál, meg sem lepődök rajta, cserébe én is adok neki meggyet a poharamból, és egy ideig csak eszegetünk és ballagunk, mielőtt egyáltalán bemutatkoznánk.
     Egy idő után lekanyarodok az egyik mellékutcára, fel a lépcsőn a domb aljára. Meglököm a mezőre vezető kaput, halk kattanással kinyílik. A barna zakós férfi, ezúttal bordó ingben, szó nélkül követ, és amikor lepillantok a kapura, elégedetten látom, hogy nem az én felelősségemre engedték be, magától is volna bejárása ide. Megvagy, mosolygok magamban, és valamiért büszkeséggel tölt el, hogy lám, hogy kitaláltam, hogy földi, hogy beszökhet a követségi rezervátumba.
     Leülünk a fűbe, nézzük az utcákon kavargó tömeget, a házak fölött libegő kis lámpásokat, az elszabadult mécseseket, amint egyre feljebb lebbennek, és beolvadnak végül a csillagok közé, apróságokról beszélünk, ő is a palacsintabundás, fahéjas almát szereti jobban, de olyat nem talált, szép tiszta az idő, meg fogják tartani a tűzijátékot, nem kell félni tőle, hogy megvadulnának a fellegek.
     Elmosolyodik, és hanyatt dől, és egy pillanatra nem vigyáz, egy pillanatra be lehet látni az emlékei közé, és ott a kép, a lány a viharral az ujja hegyén, a legszebb dolog, amit életében látott… aztán már el is tűnik. Pislogok egyet, megszédít a félelem, aztán rájövök, hogy nem köti hozzám a képet, csak túl sok volt, túl erős ahhoz, hogy magában tartsa. Én is hanyatt dőlök, és lehunyom a szemem. Abszurd, de szinte érzem, hogy a hajunk összeér, érzem a füvet, a fű tövén a nedvességet, ahogy megsüpped a súlyunk alatt a föld, és ahogy lassan, finoman ráteszi a kezemre a kezét.
     A magasban szétfröccsennek az első tűzvirágok.

színezett

Voltak jó dolgok és vannak rossz dolgok, és valahol itt vagyok én is középen, és igyekszem megtartani az egyensúlyt, bár nehéz. Láttam cuki filmet (többször is) és vízipipáztunk a szakadó esőben (de ernyő alatt), és sétáltam nagyokat, és amikor épp nem esik, akkor tökéletes huszon-fokok vannak.

A galaxis őrzői

Az első hírek idején még mindenki húzta a száját, hogy ismeretlen, megfilmesíthetetlen, és még a többi szuperhősös történethez képest is komolytalan – beszélő mosómedve, kicsit fafejű, beszélő… fa, ja, persze, tiszta dizni (és amúgy tényleg, de ez már más kérdés). Az első előzetes után viszont hirtelen az év egyik legvártabb filmje lett, és joggal: vicces, könnyed, látványos, egy másodpercig sem kell szégyenkeznie a nevesebb hősöket felvonultató sorozatok mellett, sőt, a többségüket zsebre teszi. Ráadásul mindezt úgy, hogy semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna már ezerszer. Legalább. Minden szereplő, minden helyszín, minden fordulat ismerős, de a film ennek ellenére (vagy épp ezért) végtelenül szórakoztató.
Cikk az SFmag.hu-n.

hidegfront és egyebek

Hú, de nem szeretek ara ébredni, hogy 1) nem ébredtem fel, csak úgy nagy vonalakban 2) a szemem úgy viselkedik, mintha éjszaka valaki gondosan lesmirglizte volna a teljes felületét, és bár hajlamos vagyok furcsa dolgokat elkövetni, ha éppen nem figyelek, erre csak emlékeznék 3) ja és az egész fejemet is belülről, kedves időjárás. Azt már nem is tudom, hogy ettől van sírhatnékom, vagy csak az ezer más dologtól, ezermillió más dologtól, ezercsillió más dologtól.

A gépnek láthatóan nem tett jót, hogy tegnap sikerült elhelyeznem egy kis levest a billentyűzetébe, egyes betűket úgy kell ütni, mintha régi, mechanikus írógép volna, mások meg beragadnak. Persze ez a pici gép, az öreg és megviselt, ami amúgy is csendben haldoklik már. Három és fél éve van nálam, két ez volt A Gép (itthoni és rohangálós; most már egy éve csak itthoni, de azért a legtöbbet itthon dolgozom), nagyon sokat használtam, és nagyon kíméletlenül, szóval kész csoda, hogy még él – de egyrészt ez a legkényelmesebb, másrészt addig sem az újat gyilkolom, harmadrészt izé, csak így kerülhetem el a Windows 8.1-et, és bár kezdem azt is megszokni, megszeretnem még nem sikerült. Néha egészen ludditának érzem magam, netán a haladás más ellenségének, de én olyan elégedett voltam az XP-vel, nem lehetett volna, hogy nem egy okostelefon-szimulátoron kell használnom egy számítógépet? Látom én a hasonlóságokat, csak mégis.

Teljesen rácsavarodtam a breton népiességre, megmagyarázhatatlanul vidám leszek tőle; olyan, mint az ír népzene, csak valahogy még ismerősebb (rengeteg szempontból értem is, hogy miért, mármint azt hiszem, az elterjedtebb ír dalok nagy része inkább kocsmazene, itt meg csomószor előjön az a válaszolgatós, ismétlődő jelleg, hogy jól lehet rá gondolkozással nem járó munkát végezni; arról nem is beszélve, hogy na, igen, most lett meg, honnan az az elszálltabb, progresszívabb jelleg a Branban, amit annyira szeretek). Ráadásul az a helyzet, hogy a p-kelta nyelvek igenis szebbek, vagy legalábbis az én szívemnek kedvesebbek, dacára annak, hogy amikor Walesben voltunk, néha okozott gondot, hogy a nacionalista buszsofőr még a furcsa, külföldi turistákkal sem volt hajlandó angolul értekezni. Jó, az azért gond, hogy ezek a bretonok, ha hagyják az ősi nyelvet, akkor is legfeljebb franciául énekelnek (jó, hát érthető), és azért nekem még nagy és sötét erdő az a nyelv.

csak a sötétség jószágait szeretem

A hollócsomóhollók végül ide költöztek, sokan vannak, nagyon, viszont szépek. Az angolban a madárrajoknak mindig nagyon vicces elnevezése van, például murder of crows, vagy murmuration of starlings, szerintem ez itt egy althing of ravens, mert az oké, hogy a madaraknak amúgy is van az ő nyelvi hagyományaik szerint parlamentje, de na, a holló olyan rendes viking állat (izé, bocs, kedves Hunyadi család), szóval nem csak úgy parlamentál, hanem rendes thinget tart, ahogy azt kell.

Lettek közben farkascsomók is, egy csomó, rájöttem, hogy akkor rajzolok ilyeneket, ha nagyon frusztrál a munka, mármint ha nagyon frusztrál, hogy nem tudok koncentrálni semmire, amiben szavak vannak, csak olyasmire, amiben fekete-fehér ívek. Ha egyszer öt percig nem lennék iszonyú álmos, és ha egyszer tíz percig tudnék összpontosítani bármiféle szövegre, az nagyon jó lenne, különösen figyelembe véve, hogy még leginkább azért fizetnek (nem, semmi másért nem, de azért sem rendesen. Vagy időben. Vagy egyáltalán), meg hogy határidők. Eh.

Közben rájöttem, hogy nem vagyok igaz és jó barát, argh, hosszú, de azt hiszem, most megint volt, ami kicsit túl sok (például a pinalé kifejezés már csak úgy önmagában. Mééé van nekem olyan ismerősöm, aki szerint rám tartozik, hogy tocsogott-e benne combtól derékig, vagy sem). Szóval most igazából nem csak időm, de kedvem sincs egy ideig egyáltalán valaha beszélni még emberekkel, csak csomókat akarok rajzolni, esetleg vonatozni (???) (én sem értem), vagy mondjuk fagyizni, a hátizsákommal, a laptopommal és a fényképezőgépemmel négyesben.

cukik 1-2

Szóval amikor Mergenc elvitt a születésnapomon az állatkertbe, és nagyon jó volt. Persze nem csak szurikátakölyköket láttunk, bár ők voltak a legvirgoncabbak, de a teljesen kidőlt lajhár is nagyon aranyos volt, továbbá a mindenféle egerek, és a prérikutyák, és a kedvencem a vízidisznó, de arról most nincs kép.




Nővéremék csatlakoztak egy westie-mentő szervezethez, ennek az a lényege, hogy a menhelyeken leadott westie-ket igyekeznek kihozni, és családoknál elhelyezve rehabilitálni, mielőtt új gazdát találnának nekik. Ez a második kutya, aki Kavics, az ifjú (és nagyon kutyaszerető) rocksztár mellett heveri ki eddigi viszontagságait. Mint látható, rettentő barátságos jószág, rögtön mindenkinek az ölébe kéredzkedett, és szerencsére a ház szőrös, fehér urával is pompásan kijönnek. Szegény előző vendégüknek nagyon sanyarú sorsa lehetett, mielőtt kidobták, mert rettegett az emberektől, de minden jó, ha vége jó alapon szerető otthonra talált. Azért nyilván Kavicsról is készültek fényképek, elvégre nagyon tud pózolni...

ez a hónap is jól kezdődik

Álmomban Orbán Viktor látogatta meg érettségi előtt álló osztályunkat, miközben nekem lógós osztálytársak biológia tételeit kellett volna megírnom, és különben is, én csak az igazolást hoztam, hogy ezen a héten még nem jövök, mert fordítanivalóm van. Aztán felkeltem, és úgy bevágtam a térdem valami alattomos bútor-élbe, hogy felnyílt a három hét alatt kínkeservesen és szinte begyógyult horzsolás; nem nagyon, csak annyira, hogy csillagokat lássak a fájdalomtól, és összevérezze a pizsamám. Később hosszú és leküzdhetetlen hisztéria uralkodott el rajtam, hogy mit vegyek fel, aztán kitaláltam, persze azóta sem találom azt a felsőmet, és most már csak olyan helyen lehet, ami után vasalni kell, ebben a hőségben. Majd elvágtam a kezem alufóliával.

És még mindig nincs délelőtt sem.

És még mindig nem tudom, mit vegyek fel.

Miért nem születtem Peter Steele-nek, neki ezzel sosem volt ennyi gondja, és fogadjunk, hogy sosem álmodott magyar miniszterelnökökkel.

megkésve bár, de kimaradva

Szóval valamikor majd be kéne linkelni az elmúlt 3-4 hónapban elkövetett 3-4 ismertetőt is, amihez neeeeeem volt kedvem, többnyire megírni sem, csak már szégyelltem magam, hogy folyamatosan sosem írok cikket, amikor pedig kéne.

Továbbra is a világ adósa vagyok az alábbiakkal:

  • beszámoló a 2012 nyári, 2013 téli, nyári, őszi, a, 2014 téli, tavaszi és nyári családi kalandokról, a fényképeken városok, tengerek, kacsák, John Lennon szobor
  • távolról indít 6.0
  • negatív posztolási és pozitív önfényképezési szokásaim védelmében
  • mihez kezdett Réz kovács a felfedezéssel, hogy a háztetője egy sárkány
  • további hollók, farkasok, kiszínezett démonok
  • mindig van egy nagyobb sárkány (bár azt meg is kéne rajzolnom)
  • szurikátakölykök

... és egy ideig még adósa is maradok a világnak ezzel mind. Írni kéne hozzájuk és néha rajzolni is. És ami a legijesztőbb: gondolkozni. Rettenetes.

Herkules (2014-es film)

A görög mitológia iránti rajongásom valamikor óvodás koromban kezdődhetett, amikor a kis családi diavetítőn először letekertük az Iliászt és az Odüsszeiát. Bár elsőre egyik sem fogott meg annyira, mint például az Első nap az óvodában című remekmű, mondhatjuk, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete volt, és hogy igen sokféle feldolgozásban és minőségben tanított meg szeretni a témát. .
Cikk az SFmag.hu-n.

párnát nekem, de gyorsan

Majdnem írtam egy verset arról, hogy a nyár egy lusta ragadozó, és ezt pontosan hogyan, de aztán inkább lehorzsoltam a térdem egy tölgyfával, a térdhorzsoláshoz lényegesen több tehetségem van, ez már egyértelmű. A hőség visszatért, a rajzot befejeztem (még nem küldtem el, még hagyom állni pár napig, hátha utána hirtelen rájövök, hogy mit lehetne még javítani rajta, vagy meglátom benne a tökéletességet, de ez utóbbi meglepne), ma egyfolytában rengeteg alkohol volt a táskámban, és semmit nem ittam meg belőle (egyelőre, szigorúan csak egyelőre). Voltam az erdei házikóban tárkonyos pulykaragu levest enni, családilag, csodálatos volt, és utána idővel előkerült a palacsinta is, azt hiszem, így utólag irigylem magam. Tegnap pedig RandomSky vendége voltam beszélgetésre, kávéra és könyvre, hát az is bitang jó volt.

A teljes tökéletességhez mondjuk még össze kéne vakarnom annyi erőt, hogy lezuhanyozzak, mielőtt négykézláb bevonszolom magam az ágyba, mert különben hozzám fog ragadni még a matrac is, jaj, jaj, jaj, mitől lettem ilyen álmos, talán mert hosszú volt a nap, forró, mozgalmas, és most pedig már késő este van.
 

az emberi idők végéről, innen

Szóval most napkeltéig még hűvös van, aztán jön vissza a meleg, igazából ki kéne használnom ezt az alhatósan jó időt némi alvásra, de akkor ki írna blogot (tudom, minek, a blog olyan kétezresévek-közepe, haladjak már a korral), és arról nem is szólva, de ki pofozgatna némileg fölöslegesen tizenöt majdnem egyforma képet egy készlet rakoncátlan szurikátakölyökről. Valamikor július elején kitaláltam, hogy akkora hátralékom van civilizálandó képekből, hogy akkor ezentúl napi tíz képpel végeznem kell... egyelőre annyit sikerült elérnem, hogy az elmúlt három héten több képet csináltam meg, mint ahányat lőttem, pedig volt látványos naplemente és állatkerti kirándulás is, de hát annyival azért nem többet, hogy a haladás ne csak puszta illúzió legyen. Rettenetes. És még így is csomószor van az, hogy "ó, hát ebből azért nem ártott volna még két-három változat két-három szögből, hogy tényleg összeálljon", aztán ilyenkor arra gondolok, hogy anno három tekercs filmmel mentem el egy hónapra Angliába (és milyen sok mindenről nincs is képem, és milyen sok mindent felejtettem el csak azért, mert nem fért bele, hogy ne csak a szépet fényképezzem, de lőjek emlékeztetőket is). Valójában nem tudom tiszta szívből gyűlölni korunk adat-túltengését. Nem vagyok elég puritán, azt hiszem.

Ez persze abból is látszik, hogy vettem virágos csatokat, és néha nyakláncokat aggatok magamra, és színes blúzokkal álmodom, bár álmodni azért főleg inkbb hülyeségekkel szoktam, olyan hülyeségekkel, hogy ahhoz képest még egy amish is védhetőnek tartaná a karibi mintás, pánt nélküli, cipzáras kisestélyiket (100% irritáló, 100% műanyag). Legutóbb például álmomban visszamentem a volt munkahelyemre, és azon morfondíroztam, hogy jé, mennyire unalmas egy hely volt ez, úgy elfelejtettem az egészet, kollégástul-menzástul, mintha csak álmodtam volna - aztán felébredtem, és megnyugodtam, hogy leginkább azért, mert csak álmodtam az egészet. Akkor viszont miért emlékszem kb. két céges karácsonyra, meg a céges némettanfolyamra részletesen; de hát ezt is megszokhattam volna, több nem létező budapesti kerületből (olyan jó kerületek nem léteznek Budapesten, hogy az maga a szomor) van úgy összesen háromszáz évnyi gyerekkori emlékem, mind a gulyáskommunizmus lényegesen rövidebb korszakából.

Guy Gavriel Kay: The Sarantine Mosaic

A Sarantine Mosaic tökéletes Kay történet, ennek minden velejárójával. Színes, drámai, romantikus, nem fél a pátosztól, de nem naivan idealista. Szokás szerint ez is egy fél-ál-alternatív történelmi regény, az olasz városállamok (Tigana), a francia trubadúrok (A Song for Arbonne), a spanyol Reconquista (The Lions of al-Rassan) és a kelta-szász-viking Britannia (The Last Light of the Sun) után a kora középkori Bizánc leképzése. Bár az összes most felsorolt könyvét rettentően szeretem, a Tigana után most először éreztem azt, hogy kifejezetten jó, hogy ezt a történetet ebben az áltörténelmi világban írta meg, és nem lett volna legalább ilyen jó vagy érdekes, ha egy valós alapokra felhúzott, fantasztikus történelmi regényt csinál belőle.
Cikk az SFmag.hu-n.

megint egy évvel öregebb lettem, bölcsebb viszont nem

Történt közben csomó minden jó, például voltam nagyon szép és hangulatos esküvőn, a születésnapomon Mergenc elvitt az állatkertbe, aztán most már vagy tizennégy órája nincs hőség, a nagybátyám elvitt ebédelni és rózsát is hozott nekem, a másik nagybátyám pedig főzött nekünk kávét, ha már azeső elmosta a munkanapját, és ezért épp hazaért, mire mi épp arra jártunk. A térdem majdnem begyógyult, szintén majdnem befejeztem egy rajzot, szép lett, csak arra nem alkalmas, amire kérték (viszont ha befejeztem, akkor ezt is letudtam, és hurrá). És délelőtt kaptam két álomjó-szép cipőt, az egyiket már ki is próbáltam, és hú annyira tetszik, és pont megy a kedvenc zoknijaimhoz, és nem ázik be, és olyan kényelmes! Hah, annyira lelkes vagyok, hogy a hűvös idő dacára rövidnadrágban (az új rövidnadrágomban, mert olyan is van, igaz, az már egy hónapja, például abban lyukasztottam ki a térdemet (ezért jó a rövidnadrág, mert általában a térdemmel együtt az új nadrágomat is el szoktam ilyenkor szakítani) (ennyire csúnyát mindig csak új nadrágban esek, hogy legyen miben kárt tennem)) mentem el családozni, hogy semmi se takarja el az én szép új sötétszürke-fehér-rózsaszín cipőmet.

Az állatkertben egyébként a világ legforróbb napján voltunk, és előtte a Nyugatitól gyalogoltunk odáig, és azt is hozzátenném, hogy nem tudtam, hogy ez lesz a program, különben nem 1) öltöztem volna úgy, hogy egész nap valami légkondicionált kávézóban hűsölök majd, és lehetőleg ott se fázzak 2) oké, a gépet talán vittem volna, de a töltő másfél tonnáját nem 3) nem vettem volna hirtelen felindulásból és születésnapi önajándékul négy tusfürdőt és egy parfümöt, szóval a hőség mellett még irgalmatlan nehéz is volt a hátizsákom, és erre mi túráztunk a napon. Jó, és ittunk sört. És láttunk szurikátakölyköket. És simogattam lajhárt. Szóval nagyon jó volt. Az is, amikor utána végre leültünk valahol, és sört ittunk, és végre aznap először ettem.

És most jó az eső is, meglepő mód a kettős front ezúttal a számítógépeimet viselte meg, a kettő összesen legalább három órát töltött azzal, hogy fagyott, és fagyott, netán annyira fagyott, hogy újraindítani is csak nyers erőszakkal lehetett (chrome... amire azért váltottam, mert a firefox már civilizálatlanul sokat fagyott).

Ú, és most megettem a reggelimet, de egyszerűen lusta vagyok elmenni vásárolni, és álmos. Végre hideg van. Végre fogok tudni aludni rendesen.

majd eldönti

A fene nagy optimizmusnak aztán az lett a vége, hogy hazafelé menet beleléptem egy gödörbe, és akkorát estem, hogy ihaj. És igazán nem várok sokat az emberiségtől, például azt sem, hogy ilyen esetben bárki is segítsen, de azért amikor lehorzsolt könyékkel, vérző térddel, megrándult bokával sántikáltam a közeli kutyafuttató mellé teleptett csaphoz, hogy legalább a mocsok nagyját lemossam, és tőlem pár méterre emberek álltak, és őszinte, nagy lelkesedéssel röhögtek, akkor azért reméltem, hogy ez lesz hátralevő életük legboldogabb pillanata. És ennél szebb már nem is történik velük, de tényleg sosem.

A térdemet természetesen azóta mindenbe beütöm, de amúgy nem vészes, csak idegesítő, meg mi ez már, hogy röhögni kell, amikor valakinek láthatóan rossz? Persze tény, hogy a humor ezen rétegét én sosem értettem, nézmá-hogymelléesettamedencének-hátnemeltörteamindkétlábát!-befosokaröhögéstől, amikor emberek ilyeneket linkelnek, mindig azon gondolkozom, hogy nekik még sosem volt igazán rossz? Vagy elfelejtették? Vagy mi van?

Hála Istennek azért persze nem csak ilyen emberek vannak, még az én életemben sem, mert akkor például kivel söröznék, és most volt olyan, hogy söröztem, és nyilván teljesen jó emberekkel. Egyszer Búvárzenekarral merültünk a Mélypontban (jól van na, nem lehetett kihagyni ezt a csodálatos képet, még ha kicsit tán zavaros is), másszor pedig Noizzal és Wooffal söröztünk az esőben. Közben Párizsra gondoltunk, hosszan és hangosan, mivel ketten is nemrég jártunk ott, a harmadikunk pedig nemsoká átutazik rajta.

És láttam csodálatos naplementét is, és csodálatos teliholdat, és és nincs mindig hőség, és ó, az de nagyon jó, bizony.

na jó, egy kicsit felfüggesztem a nyafogást

Végtére is izé, nem csak szörnyűséges rossz dolgok vannak, olyan világban élünk, ahol van bordeaux-i bor (persze nem akkor és nem abban a boltban, ahol kerestem, szóval lealkudtam magamban tempranillóra), naplemente, hideg meggyleves és morzsolódósan kemény kecskesajt.

És történetek és álmok és képek és ötletek. És néha béke.

itt a hőség, itt a nyár, ó, a rohadt francba már

A fejfájás vagy a napi hőingadozással jár, vagy csak úgy van, de semmiképp sem segít összefüggő gondolatokban és mondatokban, ööö, izé, léteznem. Így annak most az igénye nélkül, teljességgel.

Van egy fajta pipiskedés, ami nagyon cuki egy két-hároméves kislányban, és lényegesen kevésbé cuki egy nyolcvan körüli nagymama esetében. Továbbá a sikítva viháncoló cserediákokat is szívből gyűlölöm.

Az új cipőm nem csak nagyon rózsaszín, de nagyon kényelmes is.

Hetek óta nem játszottam Dragon Age-t, és hiányzik, de közben sajnálom rá az időt.

azért az értékelem, hogy nincs hőség

No, hazaértem. Azóta úgy fáj a fejem, hogy azt sem tudom... semmit sem, és elfogyott az úti croissant, és jaj, jaj.

Újabb dolog, amiről majd egyszer írnom kéne, de azt hiszem, maradhatunk is annyiban, hogy majd és egyszer. Most pedig elmegyek, és civilizálatlan küllemű és szagú szavojai sajtokat fogok piknikezni a Dunaparton, koktélparadicsommal és a repülőútról maradt, nem egész egy deci vörösborral, mert a fejfájásomra már paracetamollal megdobva sem hat az ibuprofen, szívfájdalom ellen viszont hátha ez segít egy kicsit.

3.

     Csak két hét után kezdek el álmodni a munkámmal, és a tudatalattim még ezt az egyszerű, főleg adminisztrációból álló rutint is képes úgy megbolondítani, hogy amikor éjjel felriadok, egy ideig levegőt venni is félek, hát még visszaaludni. Ez a baj azzal, hogy a vizek sötét végtelenje nemcsak vonz, de legalább annyira taszít. Mások örülnek, ha beszivárog az álmaikba is, ha öntudatlanul segít megérteni a viselkedésüket, de én félek – félek, hogy felold, félek, hogy elveszek.
     Persze erre vannak az álomgépek, a megnyugtató, beprogramozható alapsablonok, amikre a tudatalatti aztán ráaggatja a napi események feldolgozandó apróságait. Nem is azért nem veszek valami egyszerűbbet most sem, mert berzenkedem az ellen, hogy egy gép adjon formát a képzeletemnek, hanem mert az én munkámban nem lehet. Olyan mintákat hoz létre, olyan kis csonkokat hagy, amik akadhatnak a munka közben használt gépekkel. A landerivel épp nem, de nem olyan hosszú az a szerződés, ami ide köt, és ki tudja, utána milyen projekt lesz a következő.
     Azt viszont semmi sem tiltja meg, hogy lenyomjam az álmokat, szedjek valamit, amitől ébredéskor azonnal elfelejtek mindent, és nekem már ez is elég. Egy-két napig kótyagos vagyok tőle, mindig megvisel, amikor a hosszú, félig éber és félig kalandos éjszakákból egy pillanatnyi semmi lesz, de még mindig jobb, mint délutánig várni, hogy kioldódjon a csontjaimból a legutóbbi rémálom rettenete. Egy-két napig kótyagos vagyok és tompa, és egy-két hétig nem kószálnak el a gondolataim, nem veszek észre minden lényegtelen apróságot oda sem figyelve. A világ nem félig kirakott mozaik, csak híg, unalmas kása, nem keresek történeteket és összefüggéseket, nem rendszerezek, nem modellezek. Csak vagyok.
     Ezért nem veszem észre a kis tavacskát sem – jobban mondva észreveszem, csak ezért nem tűnik föl, hogy vándorol. Az állomások sorrendjét már kezdem megjegyezni, bár a nevükkel még gondban lennék, és az ilyen apró részletek, mint hogy egyáltalán mi melyik oldalon van jövet, és melyik oldalon van menet, már végképp összemosódnak. A tavacskát is csak azért veszem észre, mert egyik délután, amikor épp egy fa tövében pihen, annyira olyan, mintha már láttam, volna, mintha egész életemben e felé a kép felé utaztam volna, hogy az felráz a szokásos kábultságomból is, és egész az üvegre kell támasztanom az arcom, úgy fordulok vele, úgy bámulok utána. Ez a kép az enyém, minden álmom alapja, a részem, a lelkem legmélyéről érkezett; és közben tudom, hogy nem, alighanem még gyerekkoromban láttam, egy régi filmben, rajzon, könyvben, és még ha álmodtam is róla később, nem az enyém a magja. Nem csak az enyém: a személyes és titkos örömöt, amitől utána fordulok, mástól kaptam. Akár a létemet.
     De van annyira erős és csábító a kép, hogy másnap reggel már keressem a fát, a kis tavat, és először nem is értem, miért nem találom. Nem ott lett volna, a hálós megálló és a vörös ház között? A fa megvan; megvan a dombok íve is; de hol a tó? Látszik, hogy a Földön nőttem fel, mert napokig eszembe sem jut, hogy a Pomonán él a víz, csak amikor a negyedik nap reggel a tavacska ismét felbukkan – a fa túloldalán.

fügék. lepkék.

Álmomban valaki két (félgömb alakú, kívül matt narancssárga, belül fényes, fehér mázas) bögrényi betűt öntött elém, hogy ebből kell kiválogatnom a fordítandó szöveget. Kis, vékony talpas betűk voltak, szürkésbarnák és törékenyek, mint a szúnyoglábak, és egymásba akadtak, elpattantak, ahogy megpróbáltam szétválasztani őket.

Igen, körülbelül ilyen érzés, úgy is, hogy egy napfényes kertben ülök, balra a hortenziák, jobbra a levendula, a rózsa, és a sövény tövében a mályva, a madarak csicseregnek, a vörösbor pedig a kecskesajtos melegszendvicshez is jól megy.

Így neveld a sárkányodat 2.

Az Így neveld a sárkányodat első része az elmúlt évek egyik legkellemesebb meglepetése volt számomra, és bár kicsit féltem a folytatástól, bíztam benne, hogy nem rontják el. Ezt sajnos nem sikerült megoldaniuk, mert bár az Így neved a sárkányodat 2 nem rossz, azért messze nem az a kategória, amit lelkendezve ajánlanék ismerősnek, ismeretlennek egyaránt.
Cikk az SFmag.hu-n.

nagy sóhaj

Annyi mindent kéne csinálnom, mindig annyi mindent kéne csinálnom, és ezek egy része még igazából jó is (összeállítani Noizéknak, hogy mit milyen blokkokban érdemes megnézni Párizsban; ah, Párizs, Párizzsal mos kicsit úgy vagyok, mint egyszeri német romantikus az elvágyódással,vagy valamivel annak kapcsán), de sosem jutok el semeddig és semmihez. Amikor meg mégis, akkor cikkfeltöltés helyett letiltatom magam a szerverről, színhibás az animált gif, és nem indul a gépen a program, amivel korrigálhatnám, vagy csak simán mégsem jutok el semeddig és semmihez, mert rajtaütésszerűen elalszom közben.