hétösszegző

Azért persze a körülményekhez képest mozgalmas hetet zavartam le, kedden voltam story slam-en, ami állítólag a poetry slam és a stand-up comedy korcs keveréke, de szórakoztató volt, és nem is emlékszem rá, mikor voltam (és voltam-e valaha) ennyire markánsan expat helyen és társaságban, szerintem húsz százalék alatt lehetett a bennszülöttek aránya. M. és J. és D. is beszálltak az előadásba, és elmondtak egy-egy sztorit. D.-n látszott, hogy mennyire profi rövid kis történeteben, még szó szerint ismétlődő keret és bölcs tanulság is volt az ötperces, improvizált mesében, nem csoda, hogy ő lett az egyik győztes.

Bezzeg én még a csütörtöki íróskodásra sem tudtam összevakarni egy háromszázötven szavas valamit, azt hiszem, az elmúlt időben túl sokszor találkoztam a kínos csenddel ahhoz, hogy ne legyen kedvem még írni is róla. Márpedig az volt az aktuális téma, kínos csend, hah, nagyjából az életem.

A kettő között szerdán este még elvittük vacsorázni a vietnami kollégát, aki épp itt van egy hónapra. Egy vietnami étterembe mentünk, ahol rettentően élvezte, hogy végre valakivel az anyanyelvén beszélhet. Később káromkodni tanítottuk. Nagyon jól ment neki, különösen a visszakérdező közöd? (és mentségünkre legyen mondva, ő kérte, hogy tanítsuk!).

Pénteken aztán először is megnéztem Orsie-ék új lakását (nagyon pöpec), aztán elmentünk nu metal bulira, ahol három és fél órán át ugráltam, valamint pár percig azt hiszem keringőztem is, de az nekem  már a szalagavatómon sem ment, és azóta csak felejtettem. Pedig akkor még a zene is stimmelt hozzá, most meg nem. De azért jó volt, nagyon jó volt, ha havonta egy ilyen buli lenne, nem kéne aggódnom a sporthiányon sem.

A szombatot ennek megfelelően átaludtam, és nagyjából a vasárnapot is. Még szerencse, hogy jövő hétre kevesebb program van, különben előbb-utóbb álmon halnék egészen biztosan.

cinke és

Egész nap egy széncinke bohóckodik a szemközti fán, az oldalsó falon, az ablakpárkányokon. Az egyik ágon feltűnt egy veréb.

nem érzem úgy, hogy a mindenség bármire is célozna, egyáltalán nem!

(de azért nem szívesen nézném meg, hogy a cinke.rtf mikor volt utoljára módosítva.)

ezt most

Hirtelen fájdalmasan és nagyon tavasz van, nem csak a cserepes virágok hazudják, bár a cserepes virágok nagyon szépen tudnak tavaszt hazudni. Más íze van a levegőnek, mások még a hangok is - persze ha minden igaz, ennek pénteken vége, de idővel úgyis visszatér, és sok, sok, sok, sok, sok.

Addig persze még meghasad a fejem a frontoktól, és a szívem minden mástól.

aztán

...háromszor meghallgattam a The Cry of Mankindot, kétszer a The Coffin Ships-t, és az őrjöngő harag helyett mélységes letargiába zuhantam.

Ez sem túl produktív, de legalább nem akarok elpusztítani mindent, ami körülöttem van.

harag

Ez az egész szédülős dolog igazából végtelenül dühít, nem is aggaszt, nem is nyomaszt, hanem dühít. Őrjöngök, komolyan, őrjöngök. Mert nem iszom kávét, nem cigizek, zöldséget eszem gyümölccsel, vitamint ásványi anyagokkal, odafigyelek rá, hogy eleget aludjak, és mégis pont olyan vacakul vagyok, mint november végén. Csak most nem akarok elmenni betegállományba. Mert dolgokat akarok csinálni. Ehelyett nem tudok elmenni jógára, mert úgy szédülök, hogy két lábon alig állok, nem hogy fél lábon hajladozzak. Le fog járni a bérletem úgy, hogy alig használtam.

V. egy orvos ismerőse szerint lehet vírus, és gyanús, hogy két hete P., múlt héten V. dőlt ki ugyanígy súlyos szédüléssel és extrém kimerültséggel, de meg lehetne oldani, hogy ne most? És egyáltalán, NE? Irtózatosan, rettenetesen, borzalmasan dühös vagyok. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen dühös. És nagyon félek, hogy olyasvalakit fogok megbántani, akit a legkevésbé sem szeretnék.

valójában pedig nincsen még tavasz

Voltam jógázni és filmet nézni, vettem tavaszi virágokat az irodába is, és végtelenül, elmondhatatlanul kimerült vagyok. Szerdán fél nyolckor már aludtam, pénteken fél tízkor dőltem ki, vasárnap nagyjából kilenc órát voltam ébren. Még jobban aggasztana a dolog, ha a többiek nem lennének ugyanilyen fáradtak, de ők is jobbra-balra dőlnek, el-eltűnnek egy-két napra, hétre betegállományba. Fáradtság, szédülés, koncentrációs zavarok; és nem tudom, nem is akarom azt hinni, hogy csak a munka szív le minket ennyire. De ha nem, akkor mi? És mennyire kell félni tőle?

A projekt kezd rémületesen állni, a fejlesztők is egyre idegesebbek, és néha kifejezetten sértően bánnak velünk, de azt hiszem, valójában nem ettől vagyok feszült és alkalmatlan a könnyed, fröccsözgetős cseverészésre. Mindig máshol jár az eszem, képeken, amiket szeretnék megfogni és megőrizni, álmokon, amiket jó lenne átlopni az ébrenlétbe, és a valóságon, ami nem nagyon kedvez az ilyesminek.

Ennek megfelelően persze a héten többször is mentem könnyed, fröccsözgetős eseményre, sok hülyeséget beszéltem a családonak és a barátoknak is. Rájöttem, hogy salátafüggő vagyok, komolyan, ha néha nem azt viszek ebédre, késő délután már teljesen meg vagyok bolondulva egy falat jó roppanós zöldségért. De van, hogy reggel nincs erőm összevágni egy dobozkányit, akkor sem, ha bőven van itthon alapanyag. November vége óta egy teljes és két fél kávét ittam, de a héten kétszer is rágyújtottam, és magam sem tudom, minek (ezzel együtt három cigarettát szívtam el az elmúlt három hónapban). Most már csak a sportra kéne valahogy rászoktatnom magam, és… (ezen a ponton elkezdtem azért vihogni, én és a sport).

kicsit morcos

Ma azért volt egy pont, amikor káromkodva hisztiztem a mellettem ülőnek, és nagyon közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magam, mert nem tudok logokat adni, nem tudom, hogy kell logokat lementeni, senki soha nem tanította meg nekünk, és nagyon kedves az illetőtől, hogy felajánlja a kollégája segítségét*, aki egyébként ugyanúgy a másik épületben van, mint ő, és nem fogja tudni nekem cseten elmagyarázni, mert a másik oprendszeres társasággal ezt már próbáltuk, és velük sem ment, úgysem, hogy valaki idejött, és tíz percig kereste gondterhelt arccal a "de hát csak letöltöd és ott lesz, tök egyértelmű lesz, mit nem találsz rajta" dolgokat. Nem tudom, miért nem lehet felfogni és megszokni, hogy egyikünknek sincs semmilyen programozói háttere, úgy kezeljük az átküldött parancs- és kóddarabkákat, hogy az kibaszott mágia, nem tudjuk kipótolni benne a hiányzó darabkákat, mint  "jaj, de miért nem léptél át abba az alkönyvtárba, mielőtt futtattad? Így nem csoda, hogy nem megy!", hát mert nem mondtad, ember, én pedig nem ezzel a tudással születtem.
*a kolléga (aki amúgy is) végtelenül cuki, összeállított nekünk egy nagyon aranyos kis segédanyagot arról, hogyan szedjünk le logot. Tett bele képeket is! Már csak az a gond, hogy a tesztelők kötelezően más oprendszert használnak.

seven for a secret

Sejtettem ám, hogy meg fogom még bánni, hogy a reggeli-ebédem egy fél üveg ecetes bébi csilipaprikából áll, de sajnos képtelen vagyok ellenállni az ecetes bébi csilipaprikának. Most kicsit szeretnék meghalni, vagy legalább hinni benne, hogy legközelebb nem leszek ilyen hülye, de közben tudom, hogy két nap, és csak a szépre finomra emlékszem.

A hét eltelt, jól telt, bár néha kicsit többet dolgoztam, mint szerettem volna annyi kevéske eredményhez, amit a végére sikerült felmutatnom (bár igazából éktelen sok hibát találtam és jeleztem, de azt valahogy nem érzem eredménynek) (ööö, pedig az a munkám? Igen, az a munkám). Egész héten ruhát hordtam és harisnyát, és általában sminkeltem is, ezt akkor szoktam, ha nagy a hó, nagy a sár, esik az eső, vagy csak nyomorult kedvem van, és abban reménykedem, hátha ettől jobb lesz. És igazából jobb lesz, azt hiszem.

Rajzoltam egy ilyet. Azért önarckép, mert mást félek lerajzolni, mert mi van, ha elrontom, és csúnya lesz, vagy szép lesz, csak annak nem tetszik, akit ábrázol.

azt mondtam, hogy

...másfél centit a végéből. A fodrásznak ebből valamit nagyon nem sikerült megértenie. Megérkeztem utána az esti programomra, és az első ismerős, akivel találkoztam, bemutatkozott nekem.

kedd

A hétfő este aztán úgy alakult, hogy fél hétig az irodában kapkodtam. Úgy készültem, hogy utána elmegyek még ide, oda, és jógázni - az ide és az oda már nem fért bele, de a jógázást egészen komolyan gondoltam addig a pillanatig, amíg rá nem jöttem, hogy minden nálam van, kivéve a jógabérletem. Úgyhogy hazamentem, és másfél órán át hevertem a kanapén, és nagyon nyomorultul éreztem magam. Igazából tudom, mi a baj, ez most egy ideje visszatérő nyűg, ráadásul tök fölösleges, mert

mert

mert

ez igazából nem olyasmi, amivel megküzdhetek, ez olyasmi, amit el kéne fogadnom, semmi nem adja vissza a tetszhalott éveket, nem leszek megint huszonhét, meg harminc sem. Ez van. A heveny undor, hogy milyen ember(ek)re pazaroltam ezeket az éveket, csak ront a dolgon. A tudat, hogy vannak és voltak és lehettek volna jobbak is, mar és éget és ront a dolgon.

Szerintem elmegyek, és vágatok másfél centit a hajamból. Nem hiszem, hogy attól jobb lesz, de már a hétfői ide is a fodrászhoz lett volna.

minden hétfők öreganyja

Először fél ötkor ébredtem fel. Aztán háromnegyed hatkor. Aztán inkább felkeltem, mert annak is több értelme volt, ehhez képest épp tízre értem be dolgozni, ami még legális, csak akkor hatig kell maradni (pénteken negyed nyolcig voltam, szóval na). Odabenn az esős hétfő délelőttök netovábja várt, új alfejezet kezdődött épp a projekt életében, ilyenkor órákon (esetleg napokon, sőt, volt, hogy heteken) át telepítgetik és foldozgatják a dolgokat. Ez ma úgy nézett ki, hogy fél kettőkor szóltak, hogy kezdhetünk tesztelni, negyed hatra lett mit.

Két hete nem írtam, legalábbis érdemben (három bekezdésnél hosszabbat, és olyat, amit nem töröltem ki másnap). Ez egyrészt meglepően felszabadító érzés, másrészt nagyon idegesít, mert én szoktam írni, legfeljebb hülyeségeket. De. De. Még csak nem is a történetekkel vagyok megakadva, emitt átkötő jelenetek hiányoznak, amott már most látom, hogy ki kéne húzni a legutóbb történteket, de meddig fejtsem vissza, és honnan kezdjem újra, és többnyire minden mással van tele a fejem. Megfázással és idétlenséggel.

A múlt hét ráadásul igen eseménydús volt, hétfőn például késtünk, és éjfél körül szálltunk le, kedden aztán dolgoznom kellett... aznap már csak aludtam. Szerdán filmes-beszélgetős társaságba mentem - hah, én, aki nem értek a filmekhez! Viszont szeretem az embereket, akik oda (is) járnak, és még én is össze tudtam vakarni pár filmet, amit várok 2017-ben. (Lesz például egy Guy Ritchie féle Arthur király történet. És én szerettem a Guy Ritchie féle Sherlockokat, meg ugye Arthur király!, szóval.) (Igazából a Trainspotting 2 is érdekel, bár azt elfelejtettem mondani.) Jó volt, de elfáradtam, és akkor utána csütörtökön egy távozó kolléga búcsúsörözésére is elmentem még, mintha csak szociális lény lennék, teljesen! Azért persze többnyire egy sarokban ültem, és azokkal beszéltem, akik beszéltek hozzám. Igazából... nehezen találom a helyemet emberek között.

Pénteken aztán munkaidőben is söröztünk a távozó kolléga búcsúztatására, és bő két hónap szünet után még rá is gyújtottam. Egy ponton a holland srác körbekínált mindenkit házipálinkával (a borg teljesen asszimilálta), utána negyed nyolcig nyüstöltem a munkát, és csak onnan vettem észre, hogy emberek hazamentek, hogy egy ponton már nem válaszoltak a kérdéseimre a cseten (hé, el is lehetne ám köszönni ilyenkor!).

Szombaton délelőtt dolgoztam egy rajzon, most már biztos, hogy 1) nem lesz jó 2) amit szombaton csináltam rajta, az különösen rossz. Ennek örömére elkéstem az első programomról (írjunk együtt egy lerozzant és zsúfolt, de irdatlan drága teázóban, miközben a hátunk mögött egy indiai kisfiú ordítva, bár meglepően tiszta angolsággal szkájpol a nagyijával). A második programra az elsőnek megfelelően tervezett késéssel értem oda: szerencsére a levest megmelegítették nekem, a többi vietnami fogás pedig hidegen is nagyon finom volt. Mert hogy a második program holdújévi vacsora volt, rengeteg jóbaráttal, borral, és egy igen visszafogott macskával.

Vasárnap több kisebb részletben sikerült tízig aludnom, utána pedig nem csináltam semmit, de tényleg. Egy ponton ittam egy koffeinmentes lattét, aztán vásároltam zöldségeket, és rettenetesen alkalmatlan voltam bármire.

Lassan most már nem ártana alkalmasnak lennem dolgokra.

hát, hazaértem

Szóval haza is értem, totál náthásan, de hoztam magammal csodás gyógyszereket, szóval talán életben maradok. Itthon várt a szmog és az ónos eső, és a munka, ahol még nem sikerült felvennem a fonalat. Mondjuk ez reggel úgy kezdődött, hogy beléptem az ajtón, az egyik srác épp ott állt, és elkezdte nekem magyarázni, hogy tegnap megnézte az egyik funkciót, és működött. Én pedig próbáltam eldönteni, hogy most az a jó stratégia, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs róla, miről beszél, most léptem be az ajtón egy hét szabadság után, és azt sem tudom, épp minek kéne működnie, és minek nem, vagy ha úgy teszek, mint aki érti a dolgot. Végül menekülőre fogtam. De bevallom, még mindig nem tudom, miről beszélt.

Odakinn amúgy jó volt, az elején nagyon hideg (Párizsban azért szokatlan a mínusz hat) és iszonyatos szmog, aztán elkezdett felmelegedni, sajnos ez igazi takony időt jelentett, köddel és esővel. Az egyetlen valóban napfényes délutánon visszamentem a Rodin múzeumba, kicsit még sütkéreztem is a kertben, szép volt (a Rodin múzeum előnyei: 1. három utcányira van az étteremtől, ahol mostanában ebédelni szoktunk 2. tetszik), meg is fogalmazódtak bennem gondolatok, de aztán inkább hagytam szétfoszlani őket. Kezdek nem hinni a szavakban.

Vikingeket néztünk rengeteget, jó az a sorozat, kár, hogy az aktuálisan épp utolsó résznél megmakacsolta magát a technika, és szerverhibára hivatkozva megfosztott minket a lejátszandó tartalomtól. Sosem fogom már megtudni (jól van, elolvastam a wikipédián, de az nem ugyanolyan). Hatalmasakat ettünk, ó, nagyon finomakat, és jókat ittunk is, mert francia földön az már úgy dukál. Jó volt, jó volt, most már csak azt kéne megoldani, hogy a világ ne omoljon össze közben, de ez sajnos kívül esik a hatáskörömön.

ha én ezt a klubban elmesélem

Tegnap voltam golfozni, életemben először, és legnagyobb meglepetésemre eltaláltam a labdát. Ráadásul többször! És volt három-négy kifejezetten szép ütésem is, elment a labda egészen odáig! És egyszer egyből belöktem a lyukba a zöldön (és utána este láttam a tévében, hogy azt ám a profik is rengetegszer elrontják, pont, mint én)! És senkit sem öltem meg sem a labdával, sem az ütővel! És mindezt egy festőien szép parkban, egy festői és enyhe téli délután, a végére még a nap is kisütött, szóval jobb nem is lehetett volna.

elég fáradt

Keddre odáig fokozódott a helyzet, hogy egy ponton kb. a lábujjaimon rugózva vinnyogtam, de akkor már tudtam, hogy semmit sem fogok tudni befejezni, ellenben másnap háromkor kell kelnem. Mindez pontosan így is történt, mondjuk a másnapi balesetek nem a fáradtságomból fakadtak (pl. utastárs a fejemre rántotta a tízkilósnál garantáltan nehezebb bőröndjét).

Aztán volt olyan is, hogy rettenetes, de édes hülyeségeket álmodtam, és felébredvén megkérdeztem magamtól, hogy ezt most tényleg muszáj-e, aztán azóta csak nyomasztó és ijesztő hülyeségeket álmodok. Soha többé nem kérdezek semmit. Hetek óta nem tudok rendesen aludni, és kezd kissé zavarni a dolog.

szomorú péntek

Végül csak egy szelet pizzát vásároltam, ami ugyan nem volt leárazva, de szükségem volt rá; egészen büszke lehetek magamra. Később álmomban leánykereskedők raboltak el minket, pedig mondtam nekik, hogy én már aligha vagyok piacképes áru, majd lángoló autóbuszok estek az égből, ezt a motívumot sehogy sem tudom értelmezni. (Amikor vaníliafagylalt esett az égből, illetve a vaníliafagylat mellé öntetnek egyetlen egy darab életnagyságú tankerhajó, azt simán tudtam értelmezni, de ezeket a buszokat most nem.) Eléggé elfáradtam fejben, és ez most már kezd az érzelmeimre is kihatni, ma például aránytalanul elszomorodtam azon, hogy feltételezték, nem is azon a telefonon találtam a hibát, amit átvittem, hogy szedjék le róla a megfelelő adatokat (de komolyan, csak meg tudom különböztetni, hogy egy kicsi fehér, vagy egy nagy fekete telefon volt épp a kezemben? Meg vagyok ám bántva, én úgy igyekszem mindenre odafigyelni, és ezek után egyáltalán felmerül a gondolat.  Hát nem elég nekem, hogy mindenki sokkal fiatalabb és cukibb nálam, és ritkábban alusszák el a hajukat?). Azt hiszem, ma este álomba iszom magam, hátha attól jobb lesz - úgy tippelem, az azonnali beájuláshoz elég lesz egy fél deci kamillatea.

A világpolitika csak rátesz még pár lapáttal.

nálam ilyenek a tervek

Kezdek teljesen becsavarodni, azt hiszem, de lehet, hogy csak keveset alszom, és furcsa könyvet olvastam (jó könyv volt, de furcsa) (egy ideig most nem akarok tengerparton lakni, különösen télen nem). Vagy csak nyugtalan vagyok, pedig most épp kevesebb okom van rá, mint múlt héten, nem tudom, nem működöm rendeltetészertűen. El kéne menni valahová, de amikor lehet, akkor sötét van és hideg. Ilyenkor szoktam mindenféle vackokat vásárolni, amire semmi szükségem, és sajnos már tartanak a téli leárazások.

Az sem kizárt, hogy csak alszom egyet.

telik is, múlik is

A múlt hét a farkasordító hideggel együtt eltelt. Kedd reggel egy halálra rémült denevért találtam a folyosón, vég nélkül rótta a köröket, kimenni nem akart, idővel rájöttem, hogy talán nem is lenne sok értelme kizavarni szegényt a mínusz tizenötbe. Estére megnyugodhatott, akkor nem láttam, de szerda reggel megint ott repkedett... és persze szerda este megtaláltam facebookon, hogy kit kéne hívni, hogy megmentse, de soha többé nem láttam szegény kis bőregeret (egyébként nem volt kicsi, úgy feketerigónyi lehetett, és ehhez illően fekete). Remélem, valaki begyűjtette, és most gondosan ápolják.

A közvetlen lakókörnyezetem egyéb izgalmakkal is megörvendeztetett: vasárnap reggel nyolckor a szomszéd néni ébresztett, majd rájött, hogy valójában a lánya egy másik szomszédnál szállt meg. Délután ugyanez a szomszéd néni ébresztett, hogy reggel véletlenül elvitte a csizmámat (szombat este akkora trutymó volt, hogy kinn hagytam a lábtörlőn száradni), és csak a távolsági buszon vette észre, hogy nem a sajátja van rajta, de most visszahozta. Nem tudom, mire gyanakodjak (az igen szomorú időskori demencián kívül). Tegyük hozzá, vasárnap én is elmentem pizzázni pénztárca nélkül, aztán otthagytam letétnek a netbookomat, és hazarohantam pénzért, de legalább senkit sem ébresztettem fel a legédesebb álmából (azt hiszem).

Mindenféle jó dolgok is történtek, voltam filmekről beszélgetni emberekkel, és céges vacsorán, és egyik reggel munkába menet volt időm zajló Dunát fényképezni. Vettem memóriahabos utazópárnát, és ha minden igaz, nemsokára utazáshoz is kipróbálhatom. Vettem színben majdnem hozzáillő tartalék fülhallgatót, és egy bélelt téli szoknyát, ami menet közben felcsúszik a derekamról a bordáimra (túl merev ahhoz, hogy csak úgy felredőződjön, mint a hagyományos szoknyafélék szokták, amiket mindig két kézzel kell visszarángatnom a helyükre, mielőtt leveszem a kabátomat), és olyankor 1) nem kapok levegőt 2) még sokkal rövidebbnek tűnik, mint amúgy. Pedig eleve nem hosszú, csak szép.

Megakadtam a történettel, amit tegnapra be akartam fejezni. Kicsit szomorú vagyok.

szörnyek és virágok

A Nagy fal meglepően nem volt rossz, a látvány pedig nagyjából olyan pazarra sikerült, mint vártam. Még Matt Damont sem utáltam benne, legfeljebb a repülőkungfut hiányoltam, abból lehetett volna több (és Jet Li. Minden filmben lehetne több Jet Li). A szörnyek kifejezetten tetszettek, mármint nem úgy, hogy szeretnék belőlük haza egy kisebb nyájat, hanem jól ki voltak találva és jól meg is voltak rajzolva.

Az amaryllis pedig ilyen (valójában tudom, hogy hippeastrum, de akkor senki sem értené, miről beszélek), és kontrasztnak ott van mellette a tavalyi piros is. Sajnos mostanra kezd erősen hervadni a fehér, és ezúttal csak egy szár hajtott ki a hagymából, nem kettő, de akkor is szép volt. Lehet, hogy át kellett volna ültetni, mert feleakkora a cserepe, mint a régieknek, de féltem, hogy akkor kettétörik.

sok-sok-sok

Ez az egyik, amit befejeztem. Rákattintva valamivel nagyobb lesz, de azért nem sokkal. Nagyjából a harmada még nem volt fenn sehol, és úgy a negyedével elégedetlen vagyok... de összességében huh, sok munka volt, nagyon örülök, hogy vége.

nemén

Ha ez most tisztességes énblog lenne, írnék olyasmiről, hogy emberek jönnek, emberek mennek, illetve, hogy mennyire zavarnak az olyan kettős mércék, amikor például egy másik társaság tagját mélyen elítéljük, ha részegen kitör belőle a kőegyszerű buzi-e-vagy, de ha a mi társaságunk vezérbikái csinálják ugyanezt, csak zavartan heherészünk; de ezeket átélni is fárasztó, hát még írni róla. Mostanában sokat gondolkozom rajta, hogy ha végleg szétesik a régi baráti kör, hogy élem majd meg - azt hiszem, a megkönnyebbülés és a felszabadultság lesz a két domináns érzés. Vannak emberek, akiket nagyon szeretek, és sajnálnám, ha nem találkoznék velük többé-kevésbé rendszeresen, de vannak emberek, akiktől őszintén undorodom, és egyre jobban.

És vannak persze az új emberek, akikre egyáltalán nem fordítok annyi energiát, mint kéne, mert inkább annyi energiát fordítok rájuk, amennyit tudok, és az egy cserepes növénynek sem lenne elég. Cserepes növényről szólva, idén karácsonyra is kaptam virágot, a szándék ezúttal is piros amaryllis volt, lett helyette hófehér, ez is gyönyörű. Csak nem vagyok eleget otthon, hogy lássam.

És ma elmegyek, és garantáltan borzalmas kínai látványfilmet nézek (sajnos Matt Damon is lesz benne, minek kell Matt Damon egy kínai látványfilmbe), és utána hazamegyek, és remélem, éjjel nem Cthulhuval fogok álmodni, mint tegnapelőtt (bár a végére egészen barátságos lett, de akkor is).

havazott

Nem vagyok nagy évértékelő, bár rengeteg adatom van 2016-ról is. Szilveszter napján sikerült befejeznem két nagyon régóta húzódó projektet, mind a kettőt rettenetesen untam már, de nagyon utáltam volna magam, ha csak úgy félbe hagyom ahelyett, hogy befejezném. Pár napig élveztem is a megkönnyebbülést, de aztán persze kezd megint elnyelni a csúszás és a káosz, és elfáraszt ám a munka, de rettenetesen. Persze legalább jó a társaság odabenn.

Ma már sikerült lebeszélnem magam egy könnyed és libbenő, ám markánsan alkalmi, és tompábban-erősebben aranyszín ruháról. Akaraterőm acélos; a fekete kordbársony szoknyát viszont nagyon nehéz kivernem a fejemből.

két ünnep közt

Ez most egy olyan karácsony volt, hogy teljesen váratlanul kaptam ajándékot, többször is. Apróságokat, de meglepett, és készületlenül ért: például nem volt mivel viszonoznom egyszer sem. Voltam moziban és teázni régi barátokkal, voltam filmet nézni újakkal, itt még egy játékpisztolyt is nyertem, és ettem házi mince pie-t. Holnapra meg kéne írnom egy novellát, de ötletem sincsen, és rajzolom kell még egy macskás képet, de ötletem sincsen.

boldog karácsonyt

Lecserélték a picasát google photosra, kezelhetetlen szarkupac az egész, elegem van mindenből, ez még átlagos szombat délutánnak is rossz lenne, essünk már túl ezen az egészen, és ne legyenek "ünnepek". (Azt kérem karácsonyra, hogy ne legyen karácsony.)


A képek a megfelelő google photos albumba visznek, vagy legalábbis az volt a terv.

már szabadságon

Legalább másfél órája. Valaki elment mellettem tűzvörös magassarkúban, és megirigyeltem. Azt hiszem, rám fog férni ez a kis pihenés.