esik

...de pont úgy, ahogy csak művészien beállított, párizsi fotókon szokott. Úgy nem tud még a londoniakon sem, az angolok egészen máshogy kezelik az esőt, kevésbé akarják kihozni belőle, hogy még ez is érzéki, mert ilyenkor sokkal jobban esik a meleg lámpafény, a forró kávé, a, ööö, az interneten legtöbbször megosztott képek alapján a jó puha függöny, és a szemközti háztetők. Mit értek én ehhez.

Csodálatos és jelentéktelen drámák hete volt ez, villámlott és meg is áztunk, és ittunk sört is, és én ezen kívül vettem két üveg rozét. Rajzoltam madarakat, és alighanem csináltam valami értelmesebbet is, de esküszöm, nem emlékszem.

Ó, most már nem is úgy esik, mint a művészien beállított képeslapokon, hanem mintha kinyitották volna odafenn a zuhanyt.

Valaki szólhatott volna, hogy kezdjek el bárkát építeni, vagy legalább hozzam magammal a tusfürdőmet.

ismét a színvonal

Mostanában az a napirend, hogy három-négy óra alvás után vetít az agyam valami borzalmasan retteneteset, úri kedve szerint ijesztőt vagy nyomasztót, és akkor felébredek, és nem tudok tovább aludni. Néha megpróbálok mégis, és van, hogy sikerül. Ebben lényegesen több a köszönet, mintha felkelnék, és csak ülnék buta fejjel, ilyenkor többnyire még a teafőzésre sem vagyok alkalmas, mármint félúton leöntöm magam vízzel, szerencsére még hideggel, és csak takarítanom kell, nem a rám olvadt zoknit hámozni a lábamról, mielőtt teljesen a bőrömbe kötne. Eh, teljességgel használhatatlan vagyok bármire, valaki adjon egy nem tudom, mit, egy tál rakott krumplit mondjuk, azt szeretem.

A lényegtelen dolgok persze mind rendben vannak, például páratlan csoda és döbbenet: pompás kis táblázataim alapján 7, illetve 6 hétre előre kész van, milyen fényképeknek és rajzoknak kell kimennie tumblr-en. Jó, fényképekből egyszer már volt ilyen, és hát még fel is kell tölteni (fujj, felcímkézni, és akkor lerohad a tumblr, meg már megint kibogozhatatlanul más sorrendben hajlandó csak betenni a képeket, meg miért fagyott le a böngésző? jaj), de akkor is, döbbenetes. Illetve azt jelenti, hogy ha holnap megalkotom életem legszebben befont hátszőrű kisállatát, azt sem tudnám másfél hónapon belül sehová beszuszakolni, jelzem, így jártak a macskák is, még augusztusban elkezdtek összecsomózódni, de október 30. volt az első szabad hely. Lassan egy SZTK várólistájára emlékeztet a dolog, de addig jó, amíg van ötlet és kép (semmi sem lesz olyan látványos úgysem, mint a kiszínezett farkasok, például, mert semmit sem fogok kiszínezni). Egyébként kaleido-csomókból épp ma értem a 25. hét végére, ez 175 képcsoport, az sok, még akkor is, ha én azt is látom, milyen kevés az összesített képmennyiséghez képest. Bevallom, amikor elkezdtem, szokás szerint több pozitív visszajelzésről álmodoztam, de valamikor a százhuszadik vacak környékén átgondoltam, hogy igazából ez engem szórakoztat a legjobban, a többi nem érdekel. Annyira. Jó, hát jó lenne mondjuk megdönteni a heti négy visszajelzésnyi átlagot (hét bejegyzésre, minden lájkot és megosztást összeadva – összeszorozva kevesebb lenne, 1*1*1*1=1), de ha nem, hát nem.

Oké, azt hiszem, az internetet ma a fűszeres sütőtök ízű óvszer képe nyerte meg. Feltételezem, csak az őszi fogyasztói mámort, a Starbucksot, a Lusht és a többi hipster-ellátót kifigurázó élc. Remélem. (Igazából nem tudom, miért, hát semmi baj nem lenne azzal sem, ha az óvszer-gyártók is ráállnának a szezonális igényekre, legyen csak citromos-mentás a forró nyári napokra éjszakákra, mit fáj az nekem, bár gondolom, a sültkolbászos-mustáros már csak nagyon szűk közönségnek jönne be.... vagy vagonszám kéne gyártani minden Oktoberfestre.)

szalmakalap és női unalmasság

Ülök a mozi kávézójában, a hosszú kávé, a tej és az internet mellett, ebből több dolog sincs épp otthon, legfőképp kávé és tej. Kint döbbenetesen ősz van, mintha nem is szeptember eleje lenne, hanem mondjuk egy épp csak közepesen szürkére sikerült darabka november, ez annyiban zavar, hogy az előbb épp kis fehér vászonsapkákat próbálgattam napszúrás ellen, és megtaláltam a szalmakalapot, ami nagyon jól áll ugyan, ellenben egy ruhámhoz sem illik. És rendes szalmakalap, aminek nagy hátránya, hogy nem lehet begyűrni a táskába városnézés közben, igazából én egyáltalán semmi olyat nem szeretek megvenni soha, amit nem lehet begyűrni a táskába, ezért nem lesz soha például autóm, mármint lendkerekesnél igazibb. Szóval végül a szalmakalap maradt a helyén, csíkos és szalagos és gyönyörű, de mihez venném fel? Elegáns. Én pedig többnyire nem vagyok az, különösen nem olyankor, amikor fenyegetne a veszély, hogy napszúrást kapok: olyankor sétálni akarok, hátizsákkal, fényképezőgéppel, vizespalackkal, szendviccsel, és nincs az az elegáns női cipő és elegáns női táska, ami erre alkalmas lenne.

Ha már strandholmikat néztem, persze rám tört a szokásos és kötelező önostorozás, és hogy futni kéne és testedzeni és lefogyni és megizmosodni, és gyönyörűvé válni nagyjából egy csapásra, mert most nem vagyok gyönyörű. De hát igazából soha nem is voltam, szóval mi van már, hagyjuk már egymást békén, nagyjából és körülbelül a mezőnynek ugyanahhoz a részéhez tartoztam mindig is, mint most, korosztályomban olyan semmi igazán különös.

Na jó, ennek az egésznek semmi értelme Végül vettem egy kék-fehér csíkos bikinit (ritka, hogy leárazás végére maradjon mindkét komponens a méretemben), egy fehér vászonkalapkát (tökéletesen begyűrhető bármilyen táskába, de nagyon hamar nagyon koszos lesz - viszont cuki!!!) és két barna harisnyát, azt nyilván nem strandolásra, hanem mert lassan már csak mintás harisnyáim vannak, és azok nem jók a mintás ruhákhoz. Jézusom. És még ha karcsú lennék és szép, és minden ruha jól állna, akkor mi lenne. Hogy állnám meg, hogy ne vásároljam meg azonnal az összeset. Úristen, mennyire fárasztó hiúnak lenni. Annyi értelmesebb dolog is járhatna a fejemben, mint hogy a bordó jobban tetszene, de a csizmám színe egy árnyalattal melegebb, vagy hogy ez nagyon szép, de vasalhatatlan.

itt van az ősz, itt van, és a többi

Azt hiszem, ma kis ízelítőt kaptam az elkövetkezendő hónapok leggyakoribb programjából, ami a „félig felöltözve állok, és nagyon elveszetten nézek a semmibe” címet viselheti. Elmúlt a nyár, és én már elfelejtettem, mit szoktam viselni amúgy és egyébként. Újra számot kell vetnem az ingeimmel, a garbóimmal és a pulóvereimmel, utóbbiak sajnos nagyon megfogyatkoztak, és már másfél éve hiába vadászok utánpótlást a meleg, mégsem zsák típusú daraboknak.

Később szembesültem azzal a megoldhatatlan problémával is, hogy a legjobb cipő is csak addig vízálló, amíg nem folyik be rajta felül a kereszteződésben hömpölygő eső, de hát az olyan helyzet volt, hogy vagy ez, vagy még most is ott állnék a hatvanas megállójában, mert úgy szakad. És azért lássuk be, bármilyen festői is volt úgy másfél percig a gyöngyfüggönyként suhogó istenverése, jobb itthon, száraz ruhában, kényelmesen – oké, a cipőm, a farmerem és a táskám még napokig száradni fog, de egyelőre úgy tűnik, semmiben nem esett nagy kár. Annak ellenére, hogy a zseniálisan szigetelt táska ebben az esőben már a fölé lógó esernyő dacára is beázott a cipzárnál – majd, mivel tényleg jó szigetel, a víz megállt a táska aljában, és csendben tocsogott. Ha nálam lett volna a vázlatfüzetem, vagy ha a gépet nem védi meg a tokja, akkor most azért nagyon morcos lennék. Azok a konstrukciós hibák a legrosszabbak, amikor valaminek a kifejezett és szándékos erőssége lesz a veszte.

Ezen kívül valahogy és valamiért megint előkerültek a trubadúrok is, és most akkor felváltva kell középkori okcitánt és jelenkori bretont hallgatnom. Jó ez, és egyáltalán nem rossz, csak kicsit több idő kéne pusztán zenehallgatásra. És még minden másra is.

párisba már biztos beszökött

Mindjárt véget ér a hónap, és alig írtam ide bármit, jaj, jaj, mondjuk egyrészt semmi sem történt, másrészt többnyire annak sem örültem, harmadrészt izé. Így is csak baj volt belőle, ha írtam. Mondjuk lehet, hogy Búvárzenekar mégsem túlzott, amikor azt mondta, hogy nem csak öregebbek lettünk, de bölcsebbek is, ami azért a mi esetünkben eléggé elképesztő kijelentés - viszont a szokásos hiszti-sértődés-sértődés-hiszti koreográfiát három-négy hónap helyett három-négy napban lezavartuk, és szinte már... belátóak voltunk egymás hibáival. És ittunk sört. Azt persze máskor is szoktunk, szóval nem csak ezen múlt.

Nagyon gyorsan elmúlt ez a nyár, és legfőképp a mérhetetlen semmivel, mindegy, beleolvad majd ez is a többibe, álmokba, képekbe, majd lepárolódik, és talán lesz valamilyen. Csomórajzolós-vízipipázós-állatkertes.

Robert Jordan, Brandon Sanderson: Az Idő Kereke

Robert Jordan írói stílusát hibáival és erényeivel együtt alaposan ismerem; a sorozatnak nagyjából a felét én fordítottam magyarra, és többet dolgoztam rajta, mint bármelyik másik magyar fordító. Összességében éveket töltöttem az életemből azzal, hogy Rand al’Thor mit sárkánykodik a sarokban, és nyilván elfogult vagyok. Sok hibáját látom a könyveknek, például csak egy másik fordító gyűlölhette úgy a fél oldalas, funkciótlan ruhaleírásokat, mint én, de meg kell hagyni, Jordannek rengeteg írói erénye is van.
Cikk az SFmag.hu-n.

17.

     A niebonni karneválon találkozunk újra, egyszer csak ott lépdel a balomon a tömegben, és olyan természetességgel kínálja felém a cukros sült almát, mintha egész életünkben egymás mellett sétáltunk volna. Persze ez Niebonn, és a karnevál, meg sem lepődök rajta, cserébe én is adok neki meggyet a poharamból, és egy ideig csak eszegetünk és ballagunk, mielőtt egyáltalán bemutatkoznánk.
     Egy idő után lekanyarodok az egyik mellékutcára, fel a lépcsőn a domb aljára. Meglököm a mezőre vezető kaput, halk kattanással kinyílik. A barna zakós férfi, ezúttal bordó ingben, szó nélkül követ, és amikor lepillantok a kapura, elégedetten látom, hogy nem az én felelősségemre engedték be, magától is volna bejárása ide. Megvagy, mosolygok magamban, és valamiért büszkeséggel tölt el, hogy lám, hogy kitaláltam, hogy földi, hogy beszökhet a követségi rezervátumba.
     Leülünk a fűbe, nézzük az utcákon kavargó tömeget, a házak fölött libegő kis lámpásokat, az elszabadult mécseseket, amint egyre feljebb lebbennek, és beolvadnak végül a csillagok közé, apróságokról beszélünk, ő is a palacsintabundás, fahéjas almát szereti jobban, de olyat nem talált, szép tiszta az idő, meg fogják tartani a tűzijátékot, nem kell félni tőle, hogy megvadulnának a fellegek.
     Elmosolyodik, és hanyatt dől, és egy pillanatra nem vigyáz, egy pillanatra be lehet látni az emlékei közé, és ott a kép, a lány a viharral az ujja hegyén, a legszebb dolog, amit életében látott… aztán már el is tűnik. Pislogok egyet, megszédít a félelem, aztán rájövök, hogy nem köti hozzám a képet, csak túl sok volt, túl erős ahhoz, hogy magában tartsa. Én is hanyatt dőlök, és lehunyom a szemem. Abszurd, de szinte érzem, hogy a hajunk összeér, érzem a füvet, a fű tövén a nedvességet, ahogy megsüpped a súlyunk alatt a föld, és ahogy lassan, finoman ráteszi a kezemre a kezét.
     A magasban szétfröccsennek az első tűzvirágok.

színezett

Voltak jó dolgok és vannak rossz dolgok, és valahol itt vagyok én is középen, és igyekszem megtartani az egyensúlyt, bár nehéz. Láttam cuki filmet (többször is) és vízipipáztunk a szakadó esőben (de ernyő alatt), és sétáltam nagyokat, és amikor épp nem esik, akkor tökéletes huszon-fokok vannak.

A galaxis őrzői

Az első hírek idején még mindenki húzta a száját, hogy ismeretlen, megfilmesíthetetlen, és még a többi szuperhősös történethez képest is komolytalan – beszélő mosómedve, kicsit fafejű, beszélő… fa, ja, persze, tiszta dizni (és amúgy tényleg, de ez már más kérdés). Az első előzetes után viszont hirtelen az év egyik legvártabb filmje lett, és joggal: vicces, könnyed, látványos, egy másodpercig sem kell szégyenkeznie a nevesebb hősöket felvonultató sorozatok mellett, sőt, a többségüket zsebre teszi. Ráadásul mindezt úgy, hogy semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna már ezerszer. Legalább. Minden szereplő, minden helyszín, minden fordulat ismerős, de a film ennek ellenére (vagy épp ezért) végtelenül szórakoztató.
Cikk az SFmag.hu-n.

hidegfront és egyebek

Hú, de nem szeretek ara ébredni, hogy 1) nem ébredtem fel, csak úgy nagy vonalakban 2) a szemem úgy viselkedik, mintha éjszaka valaki gondosan lesmirglizte volna a teljes felületét, és bár hajlamos vagyok furcsa dolgokat elkövetni, ha éppen nem figyelek, erre csak emlékeznék 3) ja és az egész fejemet is belülről, kedves időjárás. Azt már nem is tudom, hogy ettől van sírhatnékom, vagy csak az ezer más dologtól, ezermillió más dologtól, ezercsillió más dologtól.

A gépnek láthatóan nem tett jót, hogy tegnap sikerült elhelyeznem egy kis levest a billentyűzetébe, egyes betűket úgy kell ütni, mintha régi, mechanikus írógép volna, mások meg beragadnak. Persze ez a pici gép, az öreg és megviselt, ami amúgy is csendben haldoklik már. Három és fél éve van nálam, két ez volt A Gép (itthoni és rohangálós; most már egy éve csak itthoni, de azért a legtöbbet itthon dolgozom), nagyon sokat használtam, és nagyon kíméletlenül, szóval kész csoda, hogy még él – de egyrészt ez a legkényelmesebb, másrészt addig sem az újat gyilkolom, harmadrészt izé, csak így kerülhetem el a Windows 8.1-et, és bár kezdem azt is megszokni, megszeretnem még nem sikerült. Néha egészen ludditának érzem magam, netán a haladás más ellenségének, de én olyan elégedett voltam az XP-vel, nem lehetett volna, hogy nem egy okostelefon-szimulátoron kell használnom egy számítógépet? Látom én a hasonlóságokat, csak mégis.

Teljesen rácsavarodtam a breton népiességre, megmagyarázhatatlanul vidám leszek tőle; olyan, mint az ír népzene, csak valahogy még ismerősebb (rengeteg szempontból értem is, hogy miért, mármint azt hiszem, az elterjedtebb ír dalok nagy része inkább kocsmazene, itt meg csomószor előjön az a válaszolgatós, ismétlődő jelleg, hogy jól lehet rá gondolkozással nem járó munkát végezni; arról nem is beszélve, hogy na, igen, most lett meg, honnan az az elszálltabb, progresszívabb jelleg a Branban, amit annyira szeretek). Ráadásul az a helyzet, hogy a p-kelta nyelvek igenis szebbek, vagy legalábbis az én szívemnek kedvesebbek, dacára annak, hogy amikor Walesben voltunk, néha okozott gondot, hogy a nacionalista buszsofőr még a furcsa, külföldi turistákkal sem volt hajlandó angolul értekezni. Jó, az azért gond, hogy ezek a bretonok, ha hagyják az ősi nyelvet, akkor is legfeljebb franciául énekelnek (jó, hát érthető), és azért nekem még nagy és sötét erdő az a nyelv.

csak a sötétség jószágait szeretem

A hollócsomóhollók végül ide költöztek, sokan vannak, nagyon, viszont szépek. Az angolban a madárrajoknak mindig nagyon vicces elnevezése van, például murder of crows, vagy murmuration of starlings, szerintem ez itt egy althing of ravens, mert az oké, hogy a madaraknak amúgy is van az ő nyelvi hagyományaik szerint parlamentje, de na, a holló olyan rendes viking állat (izé, bocs, kedves Hunyadi család), szóval nem csak úgy parlamentál, hanem rendes thinget tart, ahogy azt kell.

Lettek közben farkascsomók is, egy csomó, rájöttem, hogy akkor rajzolok ilyeneket, ha nagyon frusztrál a munka, mármint ha nagyon frusztrál, hogy nem tudok koncentrálni semmire, amiben szavak vannak, csak olyasmire, amiben fekete-fehér ívek. Ha egyszer öt percig nem lennék iszonyú álmos, és ha egyszer tíz percig tudnék összpontosítani bármiféle szövegre, az nagyon jó lenne, különösen figyelembe véve, hogy még leginkább azért fizetnek (nem, semmi másért nem, de azért sem rendesen. Vagy időben. Vagy egyáltalán), meg hogy határidők. Eh.

Közben rájöttem, hogy nem vagyok igaz és jó barát, argh, hosszú, de azt hiszem, most megint volt, ami kicsit túl sok (például a pinalé kifejezés már csak úgy önmagában. Mééé van nekem olyan ismerősöm, aki szerint rám tartozik, hogy tocsogott-e benne combtól derékig, vagy sem). Szóval most igazából nem csak időm, de kedvem sincs egy ideig egyáltalán valaha beszélni még emberekkel, csak csomókat akarok rajzolni, esetleg vonatozni (???) (én sem értem), vagy mondjuk fagyizni, a hátizsákommal, a laptopommal és a fényképezőgépemmel négyesben.

cukik 1-2

Szóval amikor Mergenc elvitt a születésnapomon az állatkertbe, és nagyon jó volt. Persze nem csak szurikátakölyköket láttunk, bár ők voltak a legvirgoncabbak, de a teljesen kidőlt lajhár is nagyon aranyos volt, továbbá a mindenféle egerek, és a prérikutyák, és a kedvencem a vízidisznó, de arról most nincs kép.




Nővéremék csatlakoztak egy westie-mentő szervezethez, ennek az a lényege, hogy a menhelyeken leadott westie-ket igyekeznek kihozni, és családoknál elhelyezve rehabilitálni, mielőtt új gazdát találnának nekik. Ez a második kutya, aki Kavics, az ifjú (és nagyon kutyaszerető) rocksztár mellett heveri ki eddigi viszontagságait. Mint látható, rettentő barátságos jószág, rögtön mindenkinek az ölébe kéredzkedett, és szerencsére a ház szőrös, fehér urával is pompásan kijönnek. Szegény előző vendégüknek nagyon sanyarú sorsa lehetett, mielőtt kidobták, mert rettegett az emberektől, de minden jó, ha vége jó alapon szerető otthonra talált. Azért nyilván Kavicsról is készültek fényképek, elvégre nagyon tud pózolni...

ez a hónap is jól kezdődik

Álmomban Orbán Viktor látogatta meg érettségi előtt álló osztályunkat, miközben nekem lógós osztálytársak biológia tételeit kellett volna megírnom, és különben is, én csak az igazolást hoztam, hogy ezen a héten még nem jövök, mert fordítanivalóm van. Aztán felkeltem, és úgy bevágtam a térdem valami alattomos bútor-élbe, hogy felnyílt a három hét alatt kínkeservesen és szinte begyógyult horzsolás; nem nagyon, csak annyira, hogy csillagokat lássak a fájdalomtól, és összevérezze a pizsamám. Később hosszú és leküzdhetetlen hisztéria uralkodott el rajtam, hogy mit vegyek fel, aztán kitaláltam, persze azóta sem találom azt a felsőmet, és most már csak olyan helyen lehet, ami után vasalni kell, ebben a hőségben. Majd elvágtam a kezem alufóliával.

És még mindig nincs délelőtt sem.

És még mindig nem tudom, mit vegyek fel.

Miért nem születtem Peter Steele-nek, neki ezzel sosem volt ennyi gondja, és fogadjunk, hogy sosem álmodott magyar miniszterelnökökkel.

megkésve bár, de kimaradva

Szóval valamikor majd be kéne linkelni az elmúlt 3-4 hónapban elkövetett 3-4 ismertetőt is, amihez neeeeeem volt kedvem, többnyire megírni sem, csak már szégyelltem magam, hogy folyamatosan sosem írok cikket, amikor pedig kéne.

Továbbra is a világ adósa vagyok az alábbiakkal:

  • beszámoló a 2012 nyári, 2013 téli, nyári, őszi, a, 2014 téli, tavaszi és nyári családi kalandokról, a fényképeken városok, tengerek, kacsák, John Lennon szobor
  • távolról indít 6.0
  • negatív posztolási és pozitív önfényképezési szokásaim védelmében
  • mihez kezdett Réz kovács a felfedezéssel, hogy a háztetője egy sárkány
  • további hollók, farkasok, kiszínezett démonok
  • mindig van egy nagyobb sárkány (bár azt meg is kéne rajzolnom)
  • szurikátakölykök

... és egy ideig még adósa is maradok a világnak ezzel mind. Írni kéne hozzájuk és néha rajzolni is. És ami a legijesztőbb: gondolkozni. Rettenetes.

Herkules (2014-es film)

A görög mitológia iránti rajongásom valamikor óvodás koromban kezdődhetett, amikor a kis családi diavetítőn először letekertük az Iliászt és az Odüsszeiát. Bár elsőre egyik sem fogott meg annyira, mint például az Első nap az óvodában című remekmű, mondhatjuk, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete volt, és hogy igen sokféle feldolgozásban és minőségben tanított meg szeretni a témát. .
Cikk az SFmag.hu-n.

párnát nekem, de gyorsan

Majdnem írtam egy verset arról, hogy a nyár egy lusta ragadozó, és ezt pontosan hogyan, de aztán inkább lehorzsoltam a térdem egy tölgyfával, a térdhorzsoláshoz lényegesen több tehetségem van, ez már egyértelmű. A hőség visszatért, a rajzot befejeztem (még nem küldtem el, még hagyom állni pár napig, hátha utána hirtelen rájövök, hogy mit lehetne még javítani rajta, vagy meglátom benne a tökéletességet, de ez utóbbi meglepne), ma egyfolytában rengeteg alkohol volt a táskámban, és semmit nem ittam meg belőle (egyelőre, szigorúan csak egyelőre). Voltam az erdei házikóban tárkonyos pulykaragu levest enni, családilag, csodálatos volt, és utána idővel előkerült a palacsinta is, azt hiszem, így utólag irigylem magam. Tegnap pedig RandomSky vendége voltam beszélgetésre, kávéra és könyvre, hát az is bitang jó volt.

A teljes tökéletességhez mondjuk még össze kéne vakarnom annyi erőt, hogy lezuhanyozzak, mielőtt négykézláb bevonszolom magam az ágyba, mert különben hozzám fog ragadni még a matrac is, jaj, jaj, jaj, mitől lettem ilyen álmos, talán mert hosszú volt a nap, forró, mozgalmas, és most pedig már késő este van.
 

az emberi idők végéről, innen

Szóval most napkeltéig még hűvös van, aztán jön vissza a meleg, igazából ki kéne használnom ezt az alhatósan jó időt némi alvásra, de akkor ki írna blogot (tudom, minek, a blog olyan kétezresévek-közepe, haladjak már a korral), és arról nem is szólva, de ki pofozgatna némileg fölöslegesen tizenöt majdnem egyforma képet egy készlet rakoncátlan szurikátakölyökről. Valamikor július elején kitaláltam, hogy akkora hátralékom van civilizálandó képekből, hogy akkor ezentúl napi tíz képpel végeznem kell... egyelőre annyit sikerült elérnem, hogy az elmúlt három héten több képet csináltam meg, mint ahányat lőttem, pedig volt látványos naplemente és állatkerti kirándulás is, de hát annyival azért nem többet, hogy a haladás ne csak puszta illúzió legyen. Rettenetes. És még így is csomószor van az, hogy "ó, hát ebből azért nem ártott volna még két-három változat két-három szögből, hogy tényleg összeálljon", aztán ilyenkor arra gondolok, hogy anno három tekercs filmmel mentem el egy hónapra Angliába (és milyen sok mindenről nincs is képem, és milyen sok mindent felejtettem el csak azért, mert nem fért bele, hogy ne csak a szépet fényképezzem, de lőjek emlékeztetőket is). Valójában nem tudom tiszta szívből gyűlölni korunk adat-túltengését. Nem vagyok elég puritán, azt hiszem.

Ez persze abból is látszik, hogy vettem virágos csatokat, és néha nyakláncokat aggatok magamra, és színes blúzokkal álmodom, bár álmodni azért főleg inkbb hülyeségekkel szoktam, olyan hülyeségekkel, hogy ahhoz képest még egy amish is védhetőnek tartaná a karibi mintás, pánt nélküli, cipzáras kisestélyiket (100% irritáló, 100% műanyag). Legutóbb például álmomban visszamentem a volt munkahelyemre, és azon morfondíroztam, hogy jé, mennyire unalmas egy hely volt ez, úgy elfelejtettem az egészet, kollégástul-menzástul, mintha csak álmodtam volna - aztán felébredtem, és megnyugodtam, hogy leginkább azért, mert csak álmodtam az egészet. Akkor viszont miért emlékszem kb. két céges karácsonyra, meg a céges némettanfolyamra részletesen; de hát ezt is megszokhattam volna, több nem létező budapesti kerületből (olyan jó kerületek nem léteznek Budapesten, hogy az maga a szomor) van úgy összesen háromszáz évnyi gyerekkori emlékem, mind a gulyáskommunizmus lényegesen rövidebb korszakából.

Guy Gavriel Kay: The Sarantine Mosaic

A Sarantine Mosaic tökéletes Kay történet, ennek minden velejárójával. Színes, drámai, romantikus, nem fél a pátosztól, de nem naivan idealista. Szokás szerint ez is egy fél-ál-alternatív történelmi regény, az olasz városállamok (Tigana), a francia trubadúrok (A Song for Arbonne), a spanyol Reconquista (The Lions of al-Rassan) és a kelta-szász-viking Britannia (The Last Light of the Sun) után a kora középkori Bizánc leképzése. Bár az összes most felsorolt könyvét rettentően szeretem, a Tigana után most először éreztem azt, hogy kifejezetten jó, hogy ezt a történetet ebben az áltörténelmi világban írta meg, és nem lett volna legalább ilyen jó vagy érdekes, ha egy valós alapokra felhúzott, fantasztikus történelmi regényt csinál belőle.
Cikk az SFmag.hu-n.

megint egy évvel öregebb lettem, bölcsebb viszont nem

Történt közben csomó minden jó, például voltam nagyon szép és hangulatos esküvőn, a születésnapomon Mergenc elvitt az állatkertbe, aztán most már vagy tizennégy órája nincs hőség, a nagybátyám elvitt ebédelni és rózsát is hozott nekem, a másik nagybátyám pedig főzött nekünk kávét, ha már azeső elmosta a munkanapját, és ezért épp hazaért, mire mi épp arra jártunk. A térdem majdnem begyógyult, szintén majdnem befejeztem egy rajzot, szép lett, csak arra nem alkalmas, amire kérték (viszont ha befejeztem, akkor ezt is letudtam, és hurrá). És délelőtt kaptam két álomjó-szép cipőt, az egyiket már ki is próbáltam, és hú annyira tetszik, és pont megy a kedvenc zoknijaimhoz, és nem ázik be, és olyan kényelmes! Hah, annyira lelkes vagyok, hogy a hűvös idő dacára rövidnadrágban (az új rövidnadrágomban, mert olyan is van, igaz, az már egy hónapja, például abban lyukasztottam ki a térdemet (ezért jó a rövidnadrág, mert általában a térdemmel együtt az új nadrágomat is el szoktam ilyenkor szakítani) (ennyire csúnyát mindig csak új nadrágban esek, hogy legyen miben kárt tennem)) mentem el családozni, hogy semmi se takarja el az én szép új sötétszürke-fehér-rózsaszín cipőmet.

Az állatkertben egyébként a világ legforróbb napján voltunk, és előtte a Nyugatitól gyalogoltunk odáig, és azt is hozzátenném, hogy nem tudtam, hogy ez lesz a program, különben nem 1) öltöztem volna úgy, hogy egész nap valami légkondicionált kávézóban hűsölök majd, és lehetőleg ott se fázzak 2) oké, a gépet talán vittem volna, de a töltő másfél tonnáját nem 3) nem vettem volna hirtelen felindulásból és születésnapi önajándékul négy tusfürdőt és egy parfümöt, szóval a hőség mellett még irgalmatlan nehéz is volt a hátizsákom, és erre mi túráztunk a napon. Jó, és ittunk sört. És láttunk szurikátakölyköket. És simogattam lajhárt. Szóval nagyon jó volt. Az is, amikor utána végre leültünk valahol, és sört ittunk, és végre aznap először ettem.

És most jó az eső is, meglepő mód a kettős front ezúttal a számítógépeimet viselte meg, a kettő összesen legalább három órát töltött azzal, hogy fagyott, és fagyott, netán annyira fagyott, hogy újraindítani is csak nyers erőszakkal lehetett (chrome... amire azért váltottam, mert a firefox már civilizálatlanul sokat fagyott).

Ú, és most megettem a reggelimet, de egyszerűen lusta vagyok elmenni vásárolni, és álmos. Végre hideg van. Végre fogok tudni aludni rendesen.

majd eldönti

A fene nagy optimizmusnak aztán az lett a vége, hogy hazafelé menet beleléptem egy gödörbe, és akkorát estem, hogy ihaj. És igazán nem várok sokat az emberiségtől, például azt sem, hogy ilyen esetben bárki is segítsen, de azért amikor lehorzsolt könyékkel, vérző térddel, megrándult bokával sántikáltam a közeli kutyafuttató mellé teleptett csaphoz, hogy legalább a mocsok nagyját lemossam, és tőlem pár méterre emberek álltak, és őszinte, nagy lelkesedéssel röhögtek, akkor azért reméltem, hogy ez lesz hátralevő életük legboldogabb pillanata. És ennél szebb már nem is történik velük, de tényleg sosem.

A térdemet természetesen azóta mindenbe beütöm, de amúgy nem vészes, csak idegesítő, meg mi ez már, hogy röhögni kell, amikor valakinek láthatóan rossz? Persze tény, hogy a humor ezen rétegét én sosem értettem, nézmá-hogymelléesettamedencének-hátnemeltörteamindkétlábát!-befosokaröhögéstől, amikor emberek ilyeneket linkelnek, mindig azon gondolkozom, hogy nekik még sosem volt igazán rossz? Vagy elfelejtették? Vagy mi van?

Hála Istennek azért persze nem csak ilyen emberek vannak, még az én életemben sem, mert akkor például kivel söröznék, és most volt olyan, hogy söröztem, és nyilván teljesen jó emberekkel. Egyszer Búvárzenekarral merültünk a Mélypontban (jól van na, nem lehetett kihagyni ezt a csodálatos képet, még ha kicsit tán zavaros is), másszor pedig Noizzal és Wooffal söröztünk az esőben. Közben Párizsra gondoltunk, hosszan és hangosan, mivel ketten is nemrég jártunk ott, a harmadikunk pedig nemsoká átutazik rajta.

És láttam csodálatos naplementét is, és csodálatos teliholdat, és és nincs mindig hőség, és ó, az de nagyon jó, bizony.

na jó, egy kicsit felfüggesztem a nyafogást

Végtére is izé, nem csak szörnyűséges rossz dolgok vannak, olyan világban élünk, ahol van bordeaux-i bor (persze nem akkor és nem abban a boltban, ahol kerestem, szóval lealkudtam magamban tempranillóra), naplemente, hideg meggyleves és morzsolódósan kemény kecskesajt.

És történetek és álmok és képek és ötletek. És néha béke.

itt a hőség, itt a nyár, ó, a rohadt francba már

A fejfájás vagy a napi hőingadozással jár, vagy csak úgy van, de semmiképp sem segít összefüggő gondolatokban és mondatokban, ööö, izé, léteznem. Így annak most az igénye nélkül, teljességgel.

Van egy fajta pipiskedés, ami nagyon cuki egy két-hároméves kislányban, és lényegesen kevésbé cuki egy nyolcvan körüli nagymama esetében. Továbbá a sikítva viháncoló cserediákokat is szívből gyűlölöm.

Az új cipőm nem csak nagyon rózsaszín, de nagyon kényelmes is.

Hetek óta nem játszottam Dragon Age-t, és hiányzik, de közben sajnálom rá az időt.

azért az értékelem, hogy nincs hőség

No, hazaértem. Azóta úgy fáj a fejem, hogy azt sem tudom... semmit sem, és elfogyott az úti croissant, és jaj, jaj.

Újabb dolog, amiről majd egyszer írnom kéne, de azt hiszem, maradhatunk is annyiban, hogy majd és egyszer. Most pedig elmegyek, és civilizálatlan küllemű és szagú szavojai sajtokat fogok piknikezni a Dunaparton, koktélparadicsommal és a repülőútról maradt, nem egész egy deci vörösborral, mert a fejfájásomra már paracetamollal megdobva sem hat az ibuprofen, szívfájdalom ellen viszont hátha ez segít egy kicsit.