kérdések, kérdések

Csupa olyasmire vagyok kíváncsi, ami nincs benne a szövegben, sőt, egy részére (egyelőre) még csak utalás sem történt, de érdekelne, mennyire követhető, mennyire kiszámítható, vagy mennyire teljesen kusza és össze-vissza a történet.

Láthattuk-e már Ravaszmancsot álarc nélkül?
A főbb szereplők közül tudhatja-e bárki, kicsoda Ravaszmancs?
Beltrán szülei még életben vannak?
Ginhard kit ismerhet a többi főszereplő közül?
Mi Ginhard teljes neve?
Mi Cleto teljes neve?

Megkérdezném, hogy mi volt a lény a barlangban, de arról egyelőre még nem nagyon lehet kitalálni, pontosan micsoda, és miféle még rosszabb dolgok előhírnöke. És nyilván minden egyéb észrevételnek, kérdésnek, javaslatnak örülök, sőt, vinnyogva bár, de az építő kritikát is elviselem.

enyhe melegfronti hatás

Valahogy az elmúlt napokról úgyis az jut csak az eszembe, hogy hajszoltam az egeret, pedig dolgoztam is, és voltam családi ebéden, és teljesen véletlenül összefutottam emberekkel (Isolde, Marvin), és biztos volt még valami, például az egyik hónapok óta őrizgetett Starbucks kupont beváltottam a legnagyobb, legsziruposabb kávéra, alighanem a lelkemnek ilyesmi kellett. Söröztünk is egy körúti járdán, és ettem olyan gyrost, amiben nem nyers lilahagyma volt, hanem a hús alatt, a pecsenyelében sült vöröshagyma, ezt rendszeresíthetnék máshol is.

És nemsokára lesz új Leafblade lemez, és az a legviccesebb benne, hogy nem fogom tudni meghallgatni. Mert a lakásban fellelhető CD-meghajtók közül egy működik, de az is csak ímmel-ámmal, zenét berántani például már rég nem tud tisztességesen.

Nem, nem is ez a legviccesebb benne, hanem hogy ezeknek most akkor tényleg nincs annyi eszük, hogy ne egy kvázi Red Bull logót tegyenek a lemezükre? Vagy ha már ők ennyire elvonultak a kommersz stimulánsok világából az éteri magaslatokra, nem volt valaki, aki szólt volna nekik? Istenem, nem vagyok elég hippi meg lélekérzékeny már ehhez sem.

Másfelől viszont  most akkor kecskék ezek vagy birkák, nem mindegy, hogy a Bak vagy a Kos szarván szikrázik fel az új Nap (végül is mind a kettőre esküdtek már népek), Istenem, miért fordít az agyam ilyen készségesen szimbólumokra, mi lenne, ha szép természetfotókat látnék a világ össztitkainak megfejtése helyett (ráadásul nem hinném, hogy olyan merev rendszerekben gondolkoznak, mint én) (mittudomén, miben gondolkoznak).

A rókavár XX.

     Aiesbe visszatérni mindig olyan volt, mintha valami meséből lépett volna ki; hiányzott neki Bec vadsága, Adora szépsége, de szinte megrészegítette, hogy most hetekig csak földi dolgokkal kell törődnie – tanítványokkal és gyerekes csínyekkel, ha a városban marad, bűnösökkel, emberi titkokkal, ha kirendelik valahová. Minden egyes alkalommal meglepte, hogy Bec látszólag könnyed napirendje mennyire kimeríti. Évről évre jobban értette, az érsek annak idején miért akarta megtiltani, hogy elfogadja Isten csavargójának ajánlatát, és tanítványául szegődjön arra a pár hónapra, amit egy évben a környéken töltött. Nem döntött volna másképp persze most sem, akkor sem, ha Edelmiro sokkal jobban megbünteti a választásáért, mint tette: de legalább már tudta, hogy a tiltásban sem volt semmi kicsinyesség, személyes ellenérzés. Bec kíméletlen volt, a maga módján embertelenül sokat kért – és hiába adott embertelenül sokat cserébe, Beltrán maga sem látta volna szívesen, ha a gondjára bízott kölykök közül bárki is ilyen nehéz utat választ magának.
     Első este csak hevert kopár, szűk cellájában, és a mennyezetet nézte, még Telmot is elhessegette, nem akart mást, csak hogy az elmúlt hetek zsibongása ringassa álomba. Másnap reggel már megkereste a növendékeket: meglepte, Asa hogy megnyúlt a télen, és hogy végre mintha érdeklődés csillant volna a szemében, amikor Beltrán mesél, Carm pedig átvette Bres nemtörődömségét. Kinőtte az esetlenséget, most már látszott rajta, hogy ő lesz a legszebb: Beltrán aggódott miatta, mert Carm nem volt sem elég nemtörődöm, sem elég ravasz ahhoz, hogy ne legyen baja belőle. Til. Breno. Túl ígéretesek voltak, nemsokára vagy tovább kellett volna küldeni őket, vagy Beltránnak kellett volna maga mellé vennie mindkettőjüket, de erre akkor sem lett volna ideje, ha nem kell tovább mennie Jégbércre. Nem tudta, hogyan lehetne megoldani, hogy együtt maradhasson a két fiú, és megkapják azt a figyelmet és szigort is, amire szükség lett volna, hogy ne kallódjon el a tehetségük. Órákon át győzködte Telmot, hogy segítsen neki, hiszen mégis jobban belelát az érsek terveibe; és győzködte volna Edelmirót is, de a főpap nem volt hajlandó fogadni, hiába bízott benne, hogy ellátja utasításokkal, mielőtt elindulna a Malperdis birtokra.
     Négy nappal hazaérkezése után dühösen és csalódottan vágott neki az újabb utazásnak. Nem javított a kedvén az sem, hogy a himnuszokat ihlető zsenge tavasz, a költők dalára méltó, éledő természet a legcsúfabb arcát mutatta: szemerkélő esőben, sárban, szürkeségben lovagoltak napokon át. Persze legalább nem terelte el a figyelmét semmi sem; ha nem akarta, hogy a csontjaiba is bevegye magát a nedves hideg, azzal kellett lekötnie magát, hová tart, mire készül. A vidék térképét forgatta az agyában, próbálta összeilleszteni a gyermekkorából megmaradt emlékfoszlányokkal, a levéltár száraz adataival, az útközben felszedett szóbeszéddel. Meglepte, hogy mennyire nem haragszik már a városra. Eddig mindig volt benne valami dac, hogy Jégbérc eldobta magától, már gyerekként száműzte ebbe a... kietlen és idegen világba. De Aies nem volt rossz hely, és amúgy sem a város küldte el, egyedül az anyja akart megszabadulni tőle, mielőtt zavaróan hasonlítani kezdett volna bárkire. Sóhajtott egyet. Már az is csak szomorúsággal töltötte el, hogy azt sem tudta, valójában miféle hasonlóságtól védte magát az az idegen asszony, hogy nem ismerte a tulajdon anyját sem, csak a dajkáját. És aztán Aiesben az Úr szolgáit. Sosem volt más családja. Végre mintha megbékélt volna az egész szerencsétlen helyzettel, és azon kapta magát, hogy alig várja, hogy megérkezzen a városba, és nekilásson kideríteni a titkot, amire az érsek is, Bec is csak célozgatni mert.
     Az álarcos rablóról először a hágó alatti kis faluban hallottak, és Beltránnak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne nevessen fel hangosan. Ravaszmancs úgy eltángálta Cerrogris uraság embereit, hogy azóta alig mer kimozdulni az udvarházából a vén kujon. Elnyerte kártyán a carrai bíró lányát, akit az apja adósságainak fejében erővel akartak férjhez adni egy házsártos kereskedőhöz. Visszaterelte a faluvégi szegény özvegy ellopott malacait. Egyszóval úgy viselkedett, ahogy azt egy mesehőstől elvárta az ember; de ki lehetett olyan őrült, hogy magára vegye épp ezt a szerepet? És ki lehetett a másik, a megfékezhetetlen gonosz, akivel szemben a törvény szigora helyett egy álarcos igazságosztónak kellett fellépnie?
     Hamar kiderítette azt is. Alduis, még derengett is neki a név; és alig pár ártatlan kérdést kellett feltennie a fogadókban, hogy összeálljon a kép. A fickót már az előző herceg sem szerethette, bár alighanem már az ő uralma alatt elhintette hatalma magvait. Értett hozzá, hogyan tegyen szívességeket. És ahhoz is, miként hajtsa őket be százszorosan. Az apja okos, szívós ember volt, nem csak kisebb vagyont gyűjtött, de tehetségével kiérdemelte a nemesi címet – és a fiú legalább olyan értelmes volt, mint ő, csak ravaszabb és kíméletlenebb. Sikerült azt is az előnyére fordítania, hogy egyik kereskedőháznak sem sarja: hárommal is állt olyan laza rokonságban, hogy a kötelék csak segítse, ne kösse gúzsba. És már fiatalkorában is volt annyi esze, hogy mindig mértékkel örüljön a sikereinek.
     Beltrán egy pillanatra azon is elgondolkozott, hogy az a híresztelés, hogy Alduis kis híján odaveszett hercege védelmében, csak a helyzete megszilárdítására kitalált mese, aztán elvetette az ötletet. A lázadás utáni vizsgálatot nem élhette túl egy hazugság sem. Nem sikerült minden kérdésre választ találni, de az inkvizítoroknak nem lehetett hazudni; ami feljegyzésre került, amit tudtak, az csak igaz lehetett. Alduis tehát harcolt a hercegéért, és ezzel kiérdemelte a hercegi sarjak háláját és a város népének megbecsülését.
     Ahányszor Beltrán idáig jutott, mindig sóhajtott egyet. Eleinte nyilván mindenki megdöbbent, hogy át kellett értékelniük, meg kellett szeretniük Alduist, hiszen bátor és hű, és az mind a kettő az Úrnak tetsző dolog; aztán hamar rájöhettek, hogy mindez mit sem ér, ha nem társul mellé jóindulat és nagylelkűség. A kíméletlenség, az önzés átfordíthatja a legszebb erényeket is. Ami pedig a hercegi sarjak háláját illette... Beltrán ismerte Anacleto Malperdist, és nem az a fajta volt, aki túl sok időt vesztegetett a hálára. És egyetlen, nagy hőstett nem ellensúlyozhatta, hogy Alduis mennyire megnehezítette az újdonsült püspök dolgát: csak a saját boldogulásával törődött, a kisemmizetteket pedig az egyház volt kénytelen a szárnyai alá venni. Malperdis gőgös volt és hideg, de a kötelességét mindig komolyan vette – akár a saját vagyona terhére is segítette a rászorulókat. És amíg Alduis a törvény szava szerint járt el, ennél többet nem is tehetett.
     Persze ha a fickó úgy vélte, hogy az esküvő után is megmarad a hatalma, hogy elég szoros az elmúlt évtizedek alatt szőtt háló, hát nagyot tévedett. Anacleto Malperdis talán túl sokat adott a szabályokra, a húga pedig lehet, hogy gyenge volt, de Rey... Beltrán nevetve megcsóválta a fejét. Rey sosem törődött a törvényekkel. Csak az igazság érdekelte. Alduist csúnyán meglepheti még a hercegi hitves.
     Ez a gondolat vissza is rántotta a jelenbe: Rey féktelensége épp elég csúf meglepetést okozhatott még, és nem csak Alduisnak. Vajon van valami köze az álarcos rabló felbukkanásához? Nem, az azért még Reytől is sok lett volna, hogy akár a legnemesebb ügyben rablásra adja a fejét. És nem vallott rá ez a körmönfont ravaszság sem. Ennyire sosem szeretett játszani. Ez valaki más volt. Csak valaki más lehetett. De ki?
     Mire tovább indultak a hágó alatti kis faluból, Beltrán szinte már le is tudta volna rajzolni az illetőt. A munka mint mindig, most is felvidította, és dudorászva kapaszkodott fel a nyeregbe. Alacsony, köpcös, déli, nyilván tehetős házból, máskülönben érdekelné a pénz is, nem csak az igazságos tréfa. Jó családról árulkodik, hogy művelt, és minden kalandját gúnyverssel kürtöli szét, és nem kis tehetségről, hogy ilyen ötletesen újítja meg a Fekete Róka meséit. Bec alighanem amint hírt kap róla, megkeresi. Beltrán remélte, arról majd hallani sem fog, és tanítómestere beéri annyival, hogy beszél ezzel a Ravaszmanccsal, nem keveredik maga is valami vad kalandba. Egy nyughatatlan tréfamester épp elég volt egy vidékre. A fiatal inkvizítor bele sem mert gondolni, akkor mi lenne, ha Bec netán az esküvőre érne ide. Az... megborzongott. Edelmiro, Rey és Bec egy helyen. Az elemi csapás lenne.
     A hágó alatt hirtelen mintha valamiféle láthatatlan küszöbön lépett volna át, felzsibongott körülötte a tavasz. Rügyek halványzöld fátyla borította a fákat, a nap fel-felszikrázott a szeme láttára zsugorodó hófoltokon, minden madárdaltól harsogott, és a szél, a friss, hegyi szél mintha csak azért csípett volna az arcába, hogy kergetőzzön vele. Végtelenül könnyűnek érezte magát, mintha csak hazaért volna – haza, most, hogy végre elfogadta, hogy ez a város sosem volt az otthona.
     Estefelé értek be Jégbércre, és Beltrán egy pillanatra megszédült, mert mintha egy emlékbe lépett volna vissza, felderengtek előtte az álombéli, régi házak, az első tavaszok, a napsütés az anyja... a dajkája haján. Nem emlékezett az utcákra, de valahonnan mégis ismerte mindet, tudta, hogy a vörös ház után fehér következik, a vár sötét sziluettje is úgy emelkedett fölé, mint valami mogorva, de szerető báty. Beltrán nem is emlékezett rá, hogy Jégbérc ennyire más világ, és sejtette, hogy csak számára az: de idefenn, a hegyi völgyekben más íze volt a levegőnek is, máshogy sütötték a kenyeret, és így, alkonyattájt tájszólásban szólongatták haza az anyák az elkódorgott gyermekeket, ahogy annak idején őt is hívták.
     Már kis híján a püspöki palotánál jártak, amikor szembetalálkoztak Anacleto Malperdissszel. A püspök gyalogosan volt, csak egy nyurga, őszes halántékú fickó kísérte, alighanem a testőre lehetett. Hangosan nevettek, nem is figyeltek arra, kik járják a várost; Malperdis úgy viselkedett, mintha nem is a város egyik legnagyobb urasága lenne, hanem csak egyszerű járókelő.. Beltrán intett a saját kíséretének, hogy álljanak meg, és ekkor már Malperdis is meghallhatott valamit, mert hirtelen megtorpant, és odafordult feléjük. Elkerekedett a szeme. Beltrán értetlenül nézte. Malperdis tudta, hogy jön, mégis, min lepődött meg ennyire? De ekkorra a püspök már meg is indult feléjük, társa arcáról leolvadt a jókedv, a mozgása épp csak egy árnyalatnyit kimértebb lett; igen, csak a herceg testőre lehetett. Beltrán nagyot sóhajtott, és lekászálódott a nyeregből. Elképzelhetetlen lett volna, hogy lóhátról köszönti a püspököt.
     – Isten hozott a városban – köszöntötte Malperdis, és könnyedén kézcsókra tartotta a kezét. Beltrán fölé hajolt, és megcsókolta a pecsétgyűrűjét. Malperdis már vissza is rántotta a kezét. – Formaságokból ennyi elég is! Látom, fáradt vagy, gyorsabban ideértetek, mint számoltam: csak holnap délre vártalak. Ma este nem is zavarlak titeket, csak pihenjetek! Mossátok le az út porát!
     Intett egyet, hogy elbocsátja őket, de megvárta, hogy Beltrán visszakapaszkodjon a nyeregbe, mielőtt tovább ment volna. Szőke haja szinte világított a szürkületben, és Beltrán álmélkodva nézett utána. Ez nem az az Anacleto Malperdis volt, akire ő emlékezett. És nem tudta volna megmondani, miben változott meg.

még keresem

Egyszer fogok találni egy öngyilkos szektának elegendő fájdalomcsillapítót a lakásban (fél levél, alig bontott doboz, bontatlan doboz), valamint 127 páratlan zoknit, és remélem, az agyamnak azt a részét, ami nélkül nagyon nehéz bármivel is haladni, mert húsz percnél tovább nem tudok koncentrálni semmire.

bölcsészül

Az ember akkor sírja vissza, hogy egy Örkény egypercesben élhetett, amikor a hírek kezdenek váltani Móriczra és Tömörkényre.

most már tényleg

De ha már a dolgoknak csoportosan kell elromlaniuk, nem lehetne, hogy egyszerre? Mármint hogy az egér ne közvetlenül azután adja fel a mindenféle mozgások továbbítását, hogy voltam szakboltban fülhallgatót venni, és elmentem az egerek mellett??? Mert oké, van touchpad, én még bírom is, stratégiai játékot is végigjátszottam vele, csak szegény touchpad nem bírja már, hogy annak idején annyit használtam.

Valamit most már apró darabokra fogok zúzni, olyan helyen, ahol nem nekem kell feltakarítanom utána.

ne már

Szerdán recsegni kezdett a fülhallgatóm, majd az egyik szárára elhalt. Csütörtökön előszedtem a tartalék fülhallgatómat, működött, boldogság, délután leejtettem a telefonomat, hallgattam zenét a netbookon, eltettem a netbookot, a telefonom csak a fél fülére játszott le zenét, sírtam, hogy elrontottam a csodatelefon fele fülét (pedig mindent tud, ami nekem kell, valamint sudokut, ami nem kellene, mert függőséget okoz), megvettem a világ legolcsóbb mp3-lejátszóját, bekapcsoltam a netbookot, és kiderült, hogy valójában mégis a tartalék fülhallgató romlott el abban a fél percben, amíg kihúztam a netbookból és bedugtam a telefonba. A nyakamban lógott, nem rágtam, nem rángattam, még csak nem is tekergettem.

Persze kaptam fülhallgatót a világ legolcsóbb mp3-lejátszójához, a használhatatlanságig kényelmetlen, ááá, elegem van. Mindenből. Mindörökre.

A rókavár XIX.

     Lázálom, nem lehetett más, fáklyafény lobbant a szemébe, a füst éppolyan feketén kavargott felfelé, ahogy lehúzta az eszméletlenség zavarosa – de egy pillanatig ott lebegett a két örvény között a csendben. Nem hallotta a saját lélegzetvételét sem, csak érezte, ahogy a hideg levegő csípi az orrát. Vagy nem is a levegő volt az, valami élesebb, valami... Erőtlenül köhintett egyet, a fülében pattant valami, és visszatértek a zajok, a fáklya sercegése, az elégedett hümmögés, aztán hogy valaki elgondolkozva szipog egy nagyot. Mintha mondott is volna valamit, de Ginhard túl kába volt ahhoz, hogy megértse. Hideg tenyér simult a homlokára, aztán visszazuhant a semmibe.
     A sötétség hirtelen elviselhetetlen fénybe váltott, az esés lebegésbe, és a homlokán végigsimító ujjak mintha lecsúsztak volna az arcára, az állára, aztán a nyakán, a vállán, a karján egyre lejjebb.
     – Pihenj csak – nem hang volt, inkább csak friss és rakoncátlan érzés, mint a tavaszi szellő, mint a vihar első esőcseppjei –, idegen. Olyan mélyen belénk fészkelődött a romlás, hogy nem tudtuk megvédeni saját magunkat? Olyan mélyen? – Egy pillanatra elhallgatott, a láthatatlan ujjak most Ginhard hasába fúródtak. A férfi felszisszent. – A harag vezérel, nem a szeretet. Lassan meg kéne változnia ennek is... de ne félj, majd segítek. Igen, segítek!
     Az ujjak végigfutottak a mellkasán, fel az állán, és megcsiklandozták az orrát. Mintha kavicsokon szökellt volna végig a patak vize, a hang kuncogni kezdett, aztán kacagott, kacagott, és Ginhardot rémület töltötte el az ígéret hallatán.

hűaszta

Középnegyvenes, szőke csíkos focistára melírozott férfi, az egyik lábán piros, a másikon fekete Converse-ben, tereptérdnaciban, GNR pólóban.

Ehhez én nőként is kispolgár lennék (a bajuszhoz különösen), azt hiszem, igazából irigylem.

vázlatosan

Dolgok, amikről nem írtam, és szerintem már időm és kedvem sem lesz (legalább számomra) szórakoztató részletességgel nekimenni:

• Acoustic Anathema, azaz Lee-Vincent-Danny koncert a Planetáriumban
• az ifjú viking rénszarvaspásztor keresztelője
• száznál is több kaleido-mandaloid izé; sok az ismétlődő motívum, de mégis mind más!!!
• kvantumbizonytalansági szerelmesversek, nem szabad túl sok kávét innom
• sörök, kétszerszámlázások, alkonyati séták, a parton ülve történetbogozás

És végre három napig tavasz volt, igazi harisnyás-kiskabátos idő, ó jaj, de szép is volt, kivéve a hétfői vihart, mert akkor konkrétan beázott a plafonom. Vagy az ablakom. A nem nyitható ablakom. Hol ázik az be?

Mindegy, kaleidomizé. Csak ezt az egy animgifet töltöm fel, mert ezek a fájlok undorítóan nagyok. Szóval  így kell folyamatában-mozgásban elképzelni a többi sorozatot is (ó igen, felfedeztem egy nyolcadik fázist, ami sokkal szebb átmenetet hoz a két négyes közé).

A rókavár XVIII.

     Az egyik pillanatban még nem létezett más, csak a számokból emelt kerítések, tornyok, ívek, a másikban visszaolvadt köré a koratavaszi szürkeség. Megrebbenő gyertyaláng, ajtónyikordulás, a folyosóról beáradó hideg. Amedea fel sem nézett. Csak Cleto jöhetett bejelentés nélkül. A hercegnő visszatette a sűrűn teleírt lapot a többi tetejére, és felnézett a bátyjára. Sápadtnak tűnt, de ez gyakran megesett: más rémálmok kínozták, mint a húgát, de láthatóan semmivel sem kevésbé kegyetlenek. Amedea összefogta a jókora papírköteget, belesimította egy lakkozott fiókba, a fiókot a helyére tolta, és ugyanilyen könnyedséggel a gondolataiban is elzárta az olvasottakat. Hozzászámolta a többihez a Fekete völgyben befolyt adókat, de mire felkelt, és a bátyja elé sietett, már eszébe sem jutott, hogy van ilyen birtoka. Annyi mindennel kellett foglalkoznia, néha úgy érezte, ha nem tudná ilyen élesen elválasztani őket, meg is őrülne fél nap alatt. Persze, gondolta aztán bűntudatosan, lehet hogy már ez maga volt az őrület.
     – Guidion morcos, amiért nem voltál vívni ma reggel. – A szertartásos testvéri csók után Cleto rögtön feddéssel kezdte, de Amedea csak megvonta a vállát.
     – Álmos voltam – ásított egyet –, majd... majd vívok veled. Nem tudtam aludni az ostoba szonettek miatt. Egyfolytában a rímeken járt az eszem. Varjú. Semmi nem rímel arra, hogy varjú!
     – Akkor ne tedd a sor végére – Cleto türelmesen végighallgatta minden sirámát, bár nem titkolta, hogy szerinte az Erdő Népe szonettciklusnál vannak fontosabb államügyek. Amedea hajlott rá, hogy egyetértsen vele, de aztán úgy döntött, hogy amíg kiskorúként nincs joga beleszólni az államügyekbe, az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatja irántuk. Akkor sem, ha Cleto szigorának hála, alaposan kiismerte már őket.
     – Az meghátrálás és gyávaság. De igazad van. Majd átteszem.
     Félig elheveredett a párnázott ablakülésben, és intett a bátyjának, üljön le ő is.
     – Ha gondolod, van bor az asztalon. És bodzatea, bár már kihűlt.
     Cleto elmosolyodott, és az ablak elé húzott egy széket.
     – Tudod, hogy megint tintás az orrod?
     – Sejtettem! – Amedea elkeseredetten sóhajtott egyet. Ha belemerült a számolásba, néha fülig összemaszatolta magát. Kész szerencse, hogy Cleto mindentudásába belefért, hogy a tintafoltot is eltüntető kencéket keverjen. – Szóval azért jöttél, hogy ellenőrizd a tintaszeplőimet, és összeszidj Guidion nevében?
     – Persze. És a szobalányod is panaszkodott, hogy nem ettél eleget reggelire.
     – Annál több marad neki. Nézz csak rá! Lassan ki sem fér az ajtón! Ha tényleg annyit kéne ennem, mint mondja, egymagam betölteném ezt a szobát! – A lány a hajába túrt. Mostanában valami nem volt rendben kettejük között, túl sokat élcelődtek, túl keveset beszéltek. Tudta, hogy ő tehet róla. Cleto sosem változott, ő lett napról napra türelmetlenebb, feszültebb. Várt. A nagykorúságra. A házasságra. A hatalomra és a sosem látott, vadidegen férjre. Kinézett az ablakon. A szemerkélő eső szürkére mosott mindent, de a vízcseppek kopogásába olvadó csilingelésből tudta, hogy a mesterek most is dolgoznak a homlokzati mozaikon. Csak annyit tudott a leendő férjéről, ami a merev, stilizált formákból kirajzolódott. Sötét a haja. Magas. Előkelő.
     És valószínűleg éppúgy nem kívánja ezt a házasságot, ahogy Amedea sem.
     Cleto nem hagyta merengeni.
     – Tudod, miért jöttem. A rablódról van szó.
     – Nem az én rablóm – biggyesztette le a lány durcásan az ajkát. – Az én rablóm Cosme Lagarto, a fő adószedő.
     – Adó nélkül nem működik a birtok – nézett rá Cleto türelmesen. A lány kinyújtotta a nyelvét.
     – Tudom. Ki panaszkodott?
     – Feketeszirti. Tegnap este a városba tartott volna, hogy meglátogassa néhány régi jó barátját, amikor feltartóztatta és kirabolta az álarcos bandita.
     – Örülhetne, hogy végre valaki stílusosan fosztja ki, és nem csak a legócskább csalóknak jut a pénzéből. Néhány régi jó barátját. Kártyázni indult, vagy kutyaviadal volt az éjjel?
     – Kutyaviadal. De lásd be, a város úrnőjeként határozottabban kéne fellépned a rablók ellen! Azt még elnézik neked, hogy te is kigúnyolod azokat, akiket ez az álarcos megszégyenített... De ha nem gondoskodsz a vidék biztonságáról, azt nem.
     – Tudom – Amedea rosszkedvűen húzogatta a vállát. – Délután beszélek Gillel, hogy küldjön ki őrjáratokat, amit csak akar... csak látványos legyen.
     – Guidion már kész terveket hozott reggel.
     – Gil a kapitányom. Guidion majd keres magának más vadásznivalót. Itt a látszat számít, nem az eredmény, és mindketten tudjuk, hogy attól még senki sem érezné magát biztonságban, ha a titokzatos déli vívómester bevenné magát a hegyek közé hatféle karddal, számszeríjjal és idegen otthona összes gyilkos kellékével. Sőt. Szerintem menekültek árasztanák el a várost a puszta hírre is. A rabló csak aggasztja az idevalósiakat, de Guidiontól rettegnek.
     Nem kellett hozzátennie, hogy jogosan. Jégbérci tartózkodása első hónapjaiban Guidion makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ez is csak olyan város, mint ahol ő fölnőtt – kisebb, kisebb, nincs századakkora sem, de attól még ugyanolyan város – és néha eljárt mulatni. Nem bírta a helyi pálinkát, de ebből nem neki lett kára, hanem azoknak, akik itatták: többször is megverte a helyi ifjúság színe-virágát, mert a kiejtését gúnyolták, és egyszer, miután kockán elnyerte egy kereskedőkaraván összes vagyonát, hirtelen lelkesedésében megvette nekik kárpótlásul a kocsmát. Senki sem volt igazán boldog ezzel a megoldással. Végül aztán Cleto elbeszélgetett vele, és onnantól kezdve Guidion nem nagyon barátkozott a helyiekkel; cserébe elkényeztetett kisgyerekként követelte a palotabeliek figyelmét.
     A bátyja nagyot sóhajtott.
     – Jó. Jobb is, ha Guidion szem előtt van, még a végén rá terelődne a gyanú!
     – Guidionra? Miért? – nevetett fel a lány; a vívómestertől semmi sem állt távolabb, mint hogy felvállalja a szegények ügyét. Guidion nem volt szívtelen, inkább csak vak... nem törődött semmivel, ami nem volt a szeme előtt, nem bosszantotta vagy szórakoztatta közvetlenül.
     – Alacsony őrült déli tájszólással. Ennyit tudni a rablóról is, róla is.
     Amedea elégedetlenül csettintett.
     – Guidion átlagos termetű. Nem alacsony. Nem lehet mindenki akkora, mint te.
     Cleto elmosolyodott. Mulattatta, hogy Amedea védi a vívómestert. Az egészet persze Guidion kezdte pár éve – úgy viselkedett, mintha Amedea akaratos kisöccse lenne, és a lány hamar alkalmazkodott az okos nővér szerepéhez. Néha neki is szüksége volt rá, hogy valakihez képet komolynak és felelősségteljesnek érezhesse magát
     – De őrült és déli...! Azért csak legyen szem előtt. Lássa mindenki, hol van, amikor újra lecsap a rabló!
     A lány a szemét forgatta.
     – Legközelebb azt találják ki, hogy te voltál az.
     Cleto végre elnevette magát; valóban volt egy árnyalatnyi idegenség a beszédében, hallatszott rajta, hogy az anyjuk messzi földről került ide. Amedeán már nem, a hercegné nem sokkal a lánya születése után meghalt – rá nem hagyott más furcsaságot, csak sápadtságát és errefelé szokatlan, vörösesbarna haját.
     – Sőt, őrült is vagyok, csak épp máshogy. És alacsony sem vagyok, bár ki tudja, lehet, hogy a nép eddig is csak azért hitt magasnak, mert akkora hősnek tartanak...
     – Ugyan már – Amedea kis híján leesett az ablakülésről, de azért vállon öklözte a bátyját –, azért, mert olyan emelkedett vagy, hogy szinte már a föld fölött lebegsz!
     Visszakucorodott a párnára, és megint elromlott a kedve. Nem volt igaz, hogy Cleto sosem változott. A bátyján is látta a feszültséget, az öreg Loy kunyhójában látottak rettenetét. Ki kellett deríteniük, mi történt a szerencsétlen özveggyel, az egész város sorsa ezen múlhatott – de hiába járták be másnap az egész szurdokot, nem láttak semmi gyanúsat. Mást pedig nem bízhattak meg ezzel a dologgal; nem, senkit, még Guidiont sem.
     Nem, nem, erre most fölösleges gondolnia is. Tenni itt úgysem tud ellene, és estig nem szökhet ki észrevétlen a városból, hogy tovább kutasson. Visszaterelte a gondolatait az élcekre, az unalmas, de elkerülhetetlen udvari létre. Kopogtattak, kitárult az ajtó, és az egyik testőr belépett. Kihúzta magát.
     – Guidion Galjafed!
     – Gyere csak, gyere csak! – kiáltott ki Amedea. Hiába Guidion volt a testőrség parancsnoka, ő ragaszkodott hozzá a legelszántabban, hogy mindig bejelentsék, mielőtt belépne. Nem szerette a kivételeket, a legszívesebben Cletót sem engedte volna be csak úgy, de pár bizarrabb eset után megtanulta, meddig mehet el.
     A testőr tiszteletteljesen félreállt az útból, hogy beengedje a parancsnokát, aztán sietve behúzta maga mögött az ajtót. Guidionnal sosem lehetett elég óvatos az ember, sokat követelt, és a legváratlanabb pillanatokban szidta le az embert. Amedea nem kelt fel, csak a kezét nyújtotta kézcsókra, aztán intett az asztal felé.
     – Van egy kis bor, ha kérsz!
     A vívómester biccentett, és töltött magának. Látványosan beleszimatolt, kortyolt egyet, és csettintett. Minden kupa bornál eljátszotta, és minden egyes alkalommal felvillant a szája sarkában a kurta mosoly, hogy játszik, hogy jól érzi magát. Amedeát mindig felvidította. Végre valaki mert gyerekes lenni. Mert játszani.
     – Azért jöttem, hogy...
     – Nem.
     – De...
     – Nem! – csattant fel Amedea.
     – Még csak el sem mondhattam, mit akarok!
     – Álarcos rablót kergetni a hegyekben!
     – Persze – vágta rá Guidion, aztán komolyra váltott. – De most nem ezért jöttem. A déli toronyban újabb járatot találtak a kőművesek, amikor a zöld lakosztály erkélyét pofozták helyre.
     Cleto lekicsinylően intett. A tavasz beköszöntével nekiláttak kijavítgatni, kidíszítgetni a várat a közelgő esküvőre, és szinte minden áldott nap eltűnt folyosókra, titkos járatokra bukkantak. Ez volt Malperdis, a Rókavár – titok titok hátán, felmérhetetlen, kiismerhetetlen kőhalom. Idén rosszabb volt a helyzet, mint eddig bármikor, de lehet, hogy Cletonak volt igaza, és csak azért tűnt úgy a dolog, mert az esküvőre készülve felújították az évtizedek óta nem bolygatott szárnyakat is.
     – Biztos ezer éve ott van. Megnézték, hová vezet?
     – Sehová. De... – Guidion a homlokát ráncolva kezdett el kotorászni a ruhaujjában. – ...találtunk benne valami érdekeset.
     Megfakult kis főkötőt halászott elő. Amedea felpattant és odaugrott mellé, kikapta a kezéből a gyerekholmit. Guidion elgondolkozva nézett fel rá. Pár ujjnyival lehetett magasabb a lánynál, ám a hercegnő a több évtizedes udvari divatnak megfelelően magasított talpú, magasított sarkú cipőkölteményt viselt, és jó fél fejnyivel tornyosult fölé. A férfit láthatóan nem zavarta: csak amikor ilyen közel álltak egymáshoz, akkor tűnt fel, hogy ravaszsággal pótolná ki alacsonyságát. Veszélyesebb volt, mint amilyennek mutatta magát.
     – Ez volt az a járat, ahol elbújtál? Amit azóta sem találtál?
     A lány remegve bólintott, a hímzett selymet gyűrögette. Cleto is ott állt már mögötte. Nem ölelte át, épp csak a könyökét érintette meg, de Amedeának elég volt ez is. Nincs egyedül. Ezúttal nincs.
     – Gyertek – lépett hátrébb Guidion –, megmutatom, pontosan hol van!

és éhes is vagyok

Ha pontosan ismerem a témát, el tudok olvasni egy francia nyelvű cikket. Ettől sajnos még mindig csak angolul tudok, bár a közös-hasonló szavak felismerése figyelemreméltó szókincsre és jó nyelvi intuícióra vall, szerénytelenség nélkül, elvégre valamihez nekem is értenem kell.

A múltkor annyira belemerültem a sudokuba, hogy elfelejtettem leszállni az éjjel-nappalinál, és vissza kellett gyalogolnom. Csak az vigasztal, hogy egymás után hétszer is sikerült megdöntenem valamelyik előző rekordomat, és az szomorít el, hogy ezeket már nem nagyon fogom tudni kiütni.

Tudom, tudom, hogy nem lehet kommentelni, de néha azért úgy érzem, mintha a falnak beszélnék. Írnék. És most nem a facebookra gondoltam, ahol lényegesen több lájkot be lehet gyűjteni azzal, ha bejelentem, miről nem írtam verset, mint azzal, ha történetesen írok egyet. Közben rájöttem, miért; annyira okosmegmondó bölcselkedősség, hogy nincs kedvem leírni.

Haza kéne mennem, mert már a hideg ráz a túl sok kávétól, és költői hangulatom meg gyomorégésem is lesz tőle.

A rókavár XVII.

     Térképpel a kezében a barlangokat sem volt nehéz megtalálnia; csak letért az útról Carra és Kecskés között, megkerülte balról a sisak alakú hegyet, és az egymásra hányt sziklák között megkereste a bejáratot. Nem lepte meg, hogy a kintről csak sötét hasadéknak tűnő bejárat belülről már szépen faragott boltozat; de arra nem számított, hogy az út szabályos időközönként a mennyezetbe, a falba ékelt, halványan derengő fénykövekkel lesz kirakva. A fénykő még errefelé is ritkaságnak számított, és hogy így pazarolják, az nem vallott a szűkmarkú északiakra. Talán még valami ősi, pogány szerzetek hozhatták ide. A fénykő nem kopott el, nem fakult ki évezredeken, korokon át sem. Egy ideig álmélkodva nézte ezt a páratlan fényűzést, aztán nevetve megrázta a fejét, hogy lám, megjárta a mesés Nyugatot, és a legváratlanabb dolgokra mégis idehaza bukkan, aztán rántott egyet a zsákján, és nekivágott az útnak.
     Hegyeket mászott meg a föld gyomrában, végtelennek tűnő tavakat került ki a csempészutat jelző fénykövek derengésében, és egyszer egy meredek kapaszkodó után, egy hatalmas hasadékon át megpillantotta a délutáni napsütésben pilledő völgyeket. Ki kellett várnia az estét, hogy a tágas barlangban újra rábukkanjon a kőből rakott fényösvényre, de nem bánta; kimerészkedett a barlang peremére, és álmélkodva nézte a fényt, a színeket. Nehéz volt utána visszaszoknia a félhomályba. Óvatos volt, nem tudta, kivel találkozhat, de néhány sápadt és tétova állattól eltekintve semmi sem keresztezte az útját. Ha nem lettek volna olyan szabályos időközönként a falba illesztve a fénykövek, azt hitte volna, senki sem járt még itt előtte.
     Az örök egyforma félhomály az ember étvágyát és álmát is megkavarta, képtelen lett volna megmondani, hány nap telhetett el, mire a térkép alapján végre úgy érezte, közeledik a kijárathoz. Három vagy öt, gondolta, és megdörzsölte a szemét. Kezdett egyre álomszerűbbnek tűnni az utazás, várta már, hogy újra lásson fényt, lásson színeket.
     Ha jól nézte a térképet, túl volt az utolsó nagy kapaszkodón, és nemsokára beért a barlang kijárata előtti útvesztőbe. Előtte leült még egy sötét kis beugróban, hogy szusszanjon egyet, és harapjon valamit. Hátradőlt egy kicsit, hagyta, hogy a hús és a sajt átmelengesse. Belesüppedt a hegy csendjébe. Először csak a gyomra elégedett mordulását hallotta, a saját vére zúgását, aztán az álom és az ébrenlét határán valami halk surrogást. Sercegést.
     Azonnal felébredt. Nem mozdult; még nem. Valahonnan olyan ismerős, olyan émelyítően ismerős volt a hang, de honnan, melyik förtelmekkel teli tárnából, melyik elátkozott romvárosból? Annyifelé jártak, annyiféle sötét teremtményt űztek ki a vackáról... ez melyik lehetett? Fűszeres illat csapta meg az orrát, és már lendült is, térdre, aztán talpra; a kardját közvetlenül az arca elé emelte, úgy kémlelt bele a sötétbe. A bűz csak most erősödött meg annyira, hogy égetni kezdje. A szörnyeteg még nem olvadt ki a sötétségből, és Ginhard még mindig nem tudta, mivel áll szemben.
     – Nem félek tőled – mormolta, és lassan lebillentette a pengét. Sivító zihálást hallott, más volt az üteme, mint az emberi lélegzetnek, volt benne valami ismerős, de még mindig nem tudta, mi lehet, és ettől csak még inkább haragra gerjedt. – Nem félek tőled! – ismételte meg hangosan is. Óvatosan előrelépett.
     Fülsiketítő rikoltás harsant, dühös volt, kétségbeesett. A hang össze-vissza verődött a járatokban, Ginhard a legszívesebben a fülére szorította volna a kezét, hogy ne hallja, és megroskadt a térde, mert ezt a sikolyt ismerte; de ez nem lehetett az, nem lehetett az, akkor már rég nem élne; ez nem lehetett az, csak a saját félelme játszott vele.
     Erőt vett magán, és beleszippantott a levegőbe. Igen, a bűz ismerős volt, rothadás, és még valami fűszeres és nehéz, fojtóan édes, valami, amit az első surranás óta várt, amit ahhoz társított… mióta is?
     Eszébe jutott, mielőtt a dög betántorodott volna a gyengécske fénybe. Gyerek volt még, az egyik faluban felkeltek a holtak, és az inkvizíció porig égette a hat szomszédos falvat is. Beledermedt az emlékbe, ott csengtek a fülében a sikolyok, a lángok robaja, és mindenen túl, mindennél hangosabban az Úr himnusza Mert jóságos velünk az Úr, harsogták Isten kopói azzal a nyomorult Cermaonnal az élen, és végtelen az Ő szerelme; aztán lemészároltak három völgy nincstelenjeit.
     – Mert irgalmas hozzánk az Úr, és parttalan az Ő kegyelme – dörmögte Ginhard, és az egyik kezével kurtán intett. – Gyere csak! Nem félek tőled!
     A rém megtorpant, megint sikítani kezdett. Ginhard most nem reszketett bele a hangba, felkacagott, kezdte eltölteni a lázas, szent harag.
     – Gyere!
     Izzott körülötte az egész világ.
     Annak idején nem értette, mi ez, mitől lesz hirtelen minden olyan kristálytiszta és szinte elviselhetetlenül eleven, hová tűnik az óvatosság, a félelem, miért érez hálát és örömöt, hogy ölhet. Aztán Art Farno félig áhítatosan, félig irigykedve megjegyezte, hogy lám-lám, Isten Karja a gonosz elleni harcban, és Ginhard hálásan vette ezt a ritka kegyet.
     A förtelem, ami elé toppant, félig volt csak ember, félig valami húscafatokból összetoldott szörnyeteg, az arca közepén hatalmas, groteszk csőrrel, a mancsán veszedelmes karmokkal. Lassú volt, tétova, mintha a saját testével is meg kellett volna küzdenie, de látszott rajta, démoni teremtmény, és ha megindul, nem áll meg, csak ha miszlikbe aprítják. Ginhard undorodott tőle – nem, nem tőle, hanem attól, aki megalkotta – undorodott és szánta, és az Úr kegyelméből, az Úr haragjából, az Ő dicsőségére akarta megszabadítani. Elpusztítani.
     Elsőre félig lecsapta az egyik karját, de a dög ettől csak megvadult, és még jobban rikoltozott. Össze-vissza csapkodott, fröcskölt a vére, suhogtak a súlyos acélkarmok… Acél?, gondolta döbbenten Ginhard, ahogy az egyik hajszálnyival az orra előtt suhant el, ennek a szerencsétlennek acélhorgokat vertek a kezébe? Érezte, ahogy elszorul a torka, és már a kulcscsontján hullámzik a leküzdhetetlen, fehéren izzó harag. Hátraszökkent, most már látta az egykor volt embert a szörnyetegben, a szája és orra helyére kalapált vascsőr fölött a magas homlokot, a füléből megmaradt kis cafatban az aranykarikát.
     A harag már a szemében égett, csengett tőle a füle, és tudta, hogy mindjárt összecsap fölötte; egy pillanat még, egy pillanat, és maga lesz az igazság tüze. Meglátta a rozsdafoltokat a csőrön, és átszakadt a harag. Hogyan merészel bárki ilyen iszonyatot művelni Isten egy gyermekével?
     – Mert végtelen az Ő szerelme! – ordította. Az Úr ereje az egész világot betöltötte, felrobajlott a sziklahasadékokban, fehéren lángolt mindenütt. Ginhard szeméből az elragadtatás könnyei csorogtak. Már nem ő irányította a mozdulatait, feloldódott a tökéletességben, a karja, a kardja csak közvetítette Isten igazságát és szeretetét. – Mert jóságos velünk az Úr!
     A szörnyeteg most már egyfolytában rikoltott, a hangjától megroppantak a sziklák is, de Ginhard csak nevetett, csak zokogott, és együtt pördült a szétpattanó fénykövekből záporozó fénnyel. Énekelt, a himnusz betöltötte a barlangot, hogy parttalan az Ő kegyelme, és fénye legyőz minden sötétet. Vállból csapta le a dög karját, és már pördült is, hogy szíven szúrja, de az utolsó pillanatban változtatott a mozdulaton. Mit tudta ő, van-e ezeknek szíve? Kilépett oldalra, fordult, szinte repült a súlyos pallossal a kezében – és lefejezte a szörnyet.
     – Mert parttalan az Ő kegyelme! – ordított fel még egyszer, és elfordult, hogy legalább a szemébe ne fröcsköljön a dög vére. A fejre erőltetett vascsőr a földre koppant, és Ginhard leeresztette a kardját. A szörnyűséges torzó eldőlt.
     - Mert irgalmas hozzánk az Úr – zokogta Ginhard az egykor volt ember lelkéért imádkozva, és egy pillanatra nem is tudta, ezt most magára értette, vagy arra a másikra, aki a lába előtt hevert. – Mert jóságos velünk az Úr.
     Megroskadt a térde, és a falnak tántorodott, lecsúszott a földre. Az isteni jelenlét kezdett kiolvadni a tagjaiból, nem maradt utána, csak a reszketeg öröm, a gyengeség. Az emberi test gyenge volt hozzá, hogy sokáig magában hordja az Úr lényegét. Nem lett volna szabad hagynia, hogy teljesen elárassza. De nem lehetett nem gyűlölni ezt az iszonyatot.
     Csak szusszanok egyet, aztán sietek, ahogy tudok, ígérgette magának dideregve. Csak lehunyom egy kicsit a szemem
     Ájultan oldalra dőlt.

sötétség

retrospektív

Szóval a múlt hét másfél héttel ezelőtti szombat kicsit zsúfolt volt, mert Könyvfesztivál, ami önmagában engem nem hoz lázba, egyszerű ember vagyok, nem vonz, hogy borzalmas tömegben túl sok könyvet nézzek, DE. De most jött Hannu Rajaniemi, és rá kíváncsi voltam, elvégre a Kvantumtolvaj tetszett, és egyáltalán, rengeteg barátomról tudtam, hogy ott lesz, nem csak borzalmas tömegben túl sok könyvet nézünk majd, hanem ücsörgünk a füvön, és leégünk, mint pár éve, és ez eleve mennyivel izgalmasabban hangzik, mint otthon szenvedni. Persze majdnem elkéstem, mert a liftben elkapott a szomszéd, és olyan őszinte közléskényszerrel kezdett mesélni a refluxáról, hogy nem volt szívem elrohanni a villamoshoz, hanem megvártam vele a buszt, úgy tűnt, neki jólesik, hogy végighallgatom, nekem meg, igazából mindegy, azok is kinnrekedtek a parányi teremből, akik előbb odaértek.

Mi Droidzombival azért megpróbáltunk bejutni, és olyannyira sikerült, hogy én végül az első sorban kötöttem ki. Bright nagyon okosakat kérdezett, Hannu nagyon okosakat válaszolt, szóval minden ideális volt, kivéve a hőmérsékletet. Már amennyiben nem arról volt szó, hogy a finn vendég tiszteletére szaunát rendeznek, mert akkor stimmelt. Utána gyorsan boltoltam Noizzal dedikáltatható példányt (később szereztem Moxyland tiszteletpéldányokat, szóval megháláltam), és kiálltuk a rettenetes sort, fénykép is készült, az egyiken épp grimaszolok, a másikon épp beszélek, szóval inkább nem mutatnám be földöntúli szépségemet.

Az obligát füvöm ropogósra égés ezután következett, belőlem a hülyeség dőlt, bár legalább nem a refluxomról meséltem (asszem), hanem azt vitattuk meg, hogy a scifi/fantasyszerzők közül ki jópasi, mintha megállapodtunk volna abban, hogy Martin nem, valamint hogy Scalzi sem a kifejezett szívtipró, de élmény lehet vele élni (Miéville megosztotta a közönséget; Sandersont elfelejtettük kielemezni. És hozzátenném, hogy Jordan kifejezetten jóképű, jó kiállású, jó stílusú fickó volt). Miután Fleó, és leánya, Virgonc is visszataláltak hozzánk, utóbbival alaposan kiveséztük a Szent Johanna Gimit (az imádnivaló kamaszsorozat, amire én két éve szoktam rá, ő pedig most, tizenegy évesen), láthatóan megnyugtatónak találta, hogy felnőtt fejjel is értékelhető rajongása tárgya. Később elmentünk pizzázni, és már a bejáratban összefutottunk Hannuékkal, és végül mind egy asztalnál ebédeltünk, és beszélgettünk egy csomót, mindenféle fontos kérdésről, mint a skót függetlenség, a szingularitás, hogy mit szeretne kutatni, hogy képzeljünk el egy 4D nyomtatót, és milyen az internetre kiszervezett kutatás (ilyen és ilyen, például).

Ebéd után visszatértünk a rendezvény helyszínére, hogy KÁVÉT, szereztünk is, ültünk még kicsit a füvön, aztán beballagtunk, én enyhe pánikrohamot kaptam az ennyire túl sok könyvtől, odamerészkedtem a egy újabb kiadóhoz, akiknek fordítok, visszatértem a zöld gyepre, aztán D., Droidzombi és Noiz társaságában még megittunk egy sört, és ezúttal D.-vel vitattuk meg az SzJG-t. Szóval nem csak felnőtt fejjel, de az enyémnél lényegesen kiterjedtebb irodalmi műveltséggel is értékelhető.

Innen felballagtam A Családi Programra, ami saláta és libamájas pirítós típusú vacsorának bizonyult. Előtte meghallgattuk a kutya koncertjét, utána ittunk egy kis bort, és anyámmal a díványon heverészve egy régi Robert Redford filmet néztünk, míg aztán el nem ballagtam bele az éjszakába. Egészen vissza a pizzázóig, mert az SFmag stáb egy része még ott vitatta meg a megvitatnivalókat, záróra után Noizzal megittunk egy sört a Margit-hídnál, rám fért, bár a sör alapvetően ráfér az emberre. (A bor is. A pálinkáról nem is szólva.)

Másnap családi spagetti, a szép időre való tekintettel (és mert még csak kb. 300 tavaszi virágos fényképet lőttem idén) hazafelé sétáltam egy darabon, ha már a Millenáris felé kanyarodtam, fényképeztem kacsákat is, és összefutottam Whoisnotékkal, akik elsőre nem akartak megismerni a világos-virágos felsőmben, mert hogy ők engem csak feketében. Tény, mindenféle komor koncertekre hajlamos vagyok kevésbé hippinek öltözve menni, bár az lenne az igazán metál. Szóval megvitattuk velük a világ dolgait, aztán én elmentem kávé iránt (az előző napi túlsokkönyv megviselt, annyi könyv ne legyen egy helyen, és amúgy annyi ember se). Megnéztem a fényképeket, kitöröltem a bénákat, megittam a kávét; hát ennyit a mozgalmas és izgalmas hétvégémről.

Kavics, a rocksztár

Az elbeszélések szerint az úgy volt, hogy Kavics még pamutgombolyagnyi korában elment, hogy felderítsen minden zugot, és jó kotorékebként beásta magát az egyik szekrény alá, ahol belebotlott a két kerámiatálba. Nagyot koppant, visszhangzott is jókorát a szűk kis résben, a kutya rettentően megijedt, és eliszkolt – hogy aztán pár héttel és pár kilóval később visszatérjen, mert elég erős most már, hogy legyőzze a rettentő szörnyet.

Idővel rájött, hogy a tálakat bökdösni és lökdösni, és az öblükbe jól beleugatni isteni móka, visszhangzik mindenfelé, csuda érdekes; persze az öröme nem tartott sokáig, mert azért a gazdáinak ennél érthető mód konzervatívabb a zenei ízlése. A tálak felkerültek egy polcra, és az ifjú rocksztár most már csak akkor kaphatja meg őket, ha épp senki sem dolgozik, telefonál, szenved amúgy is hasogató fejfájástól – de olyankor nagy öröm van. Koncert. Szkreccselés, emelés, odakoppantás, vinnyogás, egyik tál másikba billentése, a résekbe ugatás, az öblébe ugatás, dallamos nyifogás – K.O.N.C.E.R.T.

A rókavár XVI.

    Az öreg Loyt a varjak károgása riasztotta fel, aztán felnézett, és látta, hogy a szurdok felső vége fölött kerengenek. Valami nem volt rendben. A fekete füstoszlopot csak ezután vette észre a tél végi szürkeségben, és akkor már rohant is, épp csak addig torpant meg, amíg az övére tűzte a fejszét. Forgatta már vagy hatvan éve, mégiscsak nagyobb biztonságban érezte magát, ha ott volt a keze ügyében. A meredek, havas hegyoldal meg sem kottyant neki; itt született, itt nőtt föl, és bár télire inkább lehúzódott a faluba, senki emberfia nem ismerhette úgy Feketepatak környékét, mint a vén pásztor.
    Már a patakpartról látta, hogy nem tévedett: sehol az ismerős, görbe tető íve, a kunyhó égett le, a kunyhó, az otthona! Felnyögött. A menedék, ahol minden rönköt ő vágott, rakott egymásra, ő egyengette el a talajt, ő faragta az ajtófélfára a rózsákat, a hópelyheket! Meg is tántorodott talán, bár lehet, hogy csak egy meglazult kavics billentett rajta egyet; előrezuhant, de az esés csak újabb lendületet adott neki, hogy tovább törtessen fölfelé. Az üszkös falak, az olvadt hótól lucskos, pernyétől fekete sártenger előtt megállt, és térdre roskadt.
    Éles, hamis fütyörészés ütötte meg a fülét nagy hirtelen: inkább hangzott ingerültnek, mint jókedvűnek. Felkapta a fejét. A falmaradványok mögül alacsony, feketébe öltözött alak lépett ki, az egyik kezével az orrát vakarta az álarca alatt, a másikkal egy jókora lapátot húzott maga mögött. Megállt, és nagyot csapott az elüszkösödött ajtókeret maradványaira.
    – Nem addig ám! – hördült fel Loy, akit éppúgy bántott, hogy valaki otthona romjait gyalázza, mintha egy rokona sírjára emelt volna kezet. Fejszére kapott, és a gazember után vetette magát. Az mintha csak most vette volna észre, villámgyorsan kitért, ledobta a lapátot, és beiszkolt a kunyhó romjai mögé. Onnan pislogott elő.
    – Láttam az aranymadarat a ház tetején – szólalt meg aztán, mint aki ritka titkot oszt meg. – Tojást rakott a kéménybe. Azt keresem.
    Ekkora értelmetlenség hallatán Loy egészen megdermedt. Az álarcos gazfickó előóvakodott a ház mögül, és egyúttal kicsit távolabb is húzódott a pásztortól és veszedelmesen csillogó fejszéjétől.
    – Az aranymadár aranytojást tojik – magyarázta tovább a maga botladozó, déli tájszólásában –, és az igen drága holmi.
    Loy leengedte a fejszét. Ennek a holdkórosnak az sem árthatott volna sokat, ha kettéhasítja.
    Az álarcos közelebb szökkent a romokhoz, és izgatottan felkiáltott.
    – Ott! Ott! Egy egész fészekalja! Már ki is keltek!
    Az öreg összevonta a szemöldökét, és kihúzta magát egy kissé, hátha belát a mögé a törmelékhalom mögé, ahová az az őrült egyre lelkesebben mutogatott. Közelebb kellett lépnie. A feketeségben mintha tényleg aranyfénnyel csillant volna valami; még egy lépést tett, és erősebben szorította a fejszéje nyelét. A rókaálarcos megszeppenve húzódott hátra. Loy döbbenten nézett le a hamuban ragyogó, ujjnyi hosszú három aranymadárra. Sosem látott hozzájuk foghatóan szépet. Egy pillanatra szinte azt várta, csivitelve felrepülnek, olyan könnyednek és elevennek tűntek, de ahogy közelebb hajolt, látta, hogy csak kis fémszobrocska mind.
    – Megfagytak, megfagytak! – lamentált az idegen, és színpadiasan széttárta a karját az ég felé. – Mi lesz most velünk!
    Loy még közelebb hajolt a madarakhoz. Bármelyik egy vagyont érhetett, ezerszer felépíthette volna a kunyhót akár az egyik árából is, de eszébe sem jutott, hogy eladhatná őket. Nem tudta, hogyan kerülhettek ide, ki küldte őket; de túl szépek voltak ahhoz, hogy a pénzt lássa bennük. Számára ez már csak csoda maradt: az öregkor telén váratlanul átcikázó, nyárarany fecskeraj.
    Olyan elbűvölten bámulta az apró, tökéletes madarakat, hogy azt sem vette észre, amikor az idegen felemás mosollyal az arcán elsündörgött a barlangok felé.

álom

A rókavár XV.

    Egy darabig szótlanul gyalogoltak a sötétben, hallgatták a hófödte partok közt megbúvó ér csörgedezését. Feketepatak melegvízű forrás volt, nem fagyott be, csak a legzordabb télen. Óvatosan lépdeltek, ide nem sütött le a telihold, kerülgetniük kellett a szurdok alján szanaszét heverő köveket. A szűk völgy hirtelen emelkedni kezdett, a patak elmaradt tőlük bal kéz felől, és lassan a hó visszaverte hold hideg fényét.
    – De biztos nem egy igazi boszorkány az – törte meg a csendet Amedea. Nem félt semmitől, amit vitt a vas, de nem volt benne biztos, hogy ugyanolyan könnyedén helyt állna sötét istenségekkel, démonokkal, szolgáikkal és teremtményeikkel szemben, mint a vívópáston szokott.
    – Nem hinném, hogy akkor csak pusmognának róla, és nem riadtan menekülnének a helyiek – nevetett fel lágyan Cleto. – De még ha az is lenne, nincs mitől félned, itt vagyok melletted!
    Amedea csak nyelt egyet. Megszokta már, hogy bármikor felvillanhat előtte a lázadás emléke, a vér, a tűz, a halottak... a haldoklók, és az a tébolyultan kacagó, démonimádó szajha. Csak pislognia kell párat, és úgyis eltűnik. Biztonságban lesz, a bátyja mellett lesz... Kár, hogy Cleto akkor épp Aiesben volt. Jó, hogy Cleto akkor épp Aiesben volt. Csak felkoncolták volna őt is az apjukkal és a két bátyjukkal egyetemben.
    – De akkor mi lehet?
    – Az előbb még azt mondtam volna, csak a képzeletük játszik a helyiekkel, vagy valami állat tört be a kunyhóba – válaszolt Cleto lassan, megfontoltan –, de az ablakból tényleg fény dereng, és Loy nem olyan ostoba, hogy idefenn teleljen. Talán valami menekült. Vagy remete.
    – Menekült? Vagy remete? Az egyik ki elől menekülne, a másik pedig miért nem szólt volna a grismalmi papnak sem?
    Cleto megvonta a vállát.
    – Sok minden elől menekülhet az ember. A remeték pedig híresen önfejűek. Persze ha valamirevaló remete lenne, ha Isten kegye kísérné valóban, már rég eltöltött volna minket a nyugalom és béke. Bárki is az, őrült terv, hogy épp a feketepataki szurdokban próbál áttelelni.
    Amedea csak megrázta a fejét. Ahhoz környékbélinek kellett lenni, hogy valaki ismerje az ezernyi szurdok összes arcát, és tudja, Feketepatakot hetekre elvághatja a világtól a legkisebb hóvihar. A patak ugyan kiolvasztatta a maga útját, de a ház előtt pár száz lépésre elkanyarodott, és ha lejjebb próbáltak kunyhót építeni a pásztorok, azt mindig elsodorta a hirtelen nyári viharokban folyammá duzzadó, fékezhetetlen áradat.
    Lassan már a háznál voltak. Kikötötték a lovakat egy csenevész fácskához; innen csak ketten mentek tovább. A hó megcsikordult a csizmájuk alatt, a hold kékes derengése, a bentről áradó, rőt fény különös fénybe vonta a kunyhóhoz vezető, apró emelkedőt.
    Cleto az ablakhoz osont, és a rosszul illeszkedő ablaktáblák közt benézett. Intett Amedeának, hogy ő is jöhet. A lány az ablak másik oldalára pattant, és bekukucskált a kunyhó belsejébe.
    Odabenn parányi tüzecske égett, alig volt már mellette odakészítve fa. Hideg lehetett, a hevenyészett ágyon kuporgó takaróhalomból fehéren gőzölgött elő a kunyhó lakójának lehelete. Nem lehetett kivenni, ki az, bebugyolálta magát az orra hegyéig. Egy üres kondér, tisztára kaparva, a kanál csak úgy mellé dobva. A tűz előtt egy másik üstben víz. Alighanem olvadt hó.
    – Nem tűnik túl veszélyesnek – tátogott Amedea.
    – Nézd meg azt a táskát – intett vissza a bátyja –, és a kanalat.
    Amedea hunyorogva kémlelt be. A kis táska erős, selyemfényű anyagból készülhetett, színes hímzés díszítette. A kanál mesterien megmunkált ezüst.
    – Nem tudom, ki ez, de ha itt hagyjuk, hajnalra halott – sóhajtott fel. – Az a fa éjfélig sem lesz elég, és nem úgy néz ki, mint aki csak alszik egyet, mielőtt kimenne, hogy hozzon még.
    – Enni sem ehetett már egy ideje.
    Amedea megcsóválta a fejét, aztán hirtelen vak harag töltötte el. Hogyan történhetett meg ez az ő birtokán? Bárki volt is ez, hogy lehet, hogy nem volt bizodalma a város urához fordulni segítségért? Vagy ha hozzá nem... a püspökéhez? Hogyan veszíthette el valaki így a hitét?
    – Bemegyünk – jelentette ki, és mielőtt Cleto bármit is mondhatott volna, belökte az ajtót. A takaróhalom meg sem rezzent.
    Nem volt sokkal melegebb a kunyhóban sem, mint odakinn, a fagyban. Nem télre tervezték; nem csak az ablaktáblák közt lehetett belátni, a hátsó falon is ujjnyi réseken át derengett be a holdfény. Cleto azért behúzta maguk mögött az ajtót, és lassan, óvatosan körülnézett. Üres kamra, üres asztal; a kondér úgy fénylett, mintha valaki ujjal törölgette volna ki az alján megtapadt zsírt is. Szétszórt apróságok imitt-amott; a ruhaneműk alighanem a szúrós, durva takaró alatti kupacban hevertek. Egy keskeny bronz keretű tükör. Varrókészlet. Faragott nyelű, acélpengéjű kés. Nem fényűző, de tehetős emberre valló holmi.
    Tehetős nőre.
    Cleto lehajolt, tett még a tűzre, aztán valamelyik belső zsebéből elővarázsolt egy kis flaskát. Odalépett a takarókhoz, és gyengéden megrázta, ahol sejtése szerint az alvó nő válla lehetett. Semmi. Megrázta erősebben. A takarók megrázkódtak, a felső lecsúszott, és tétován, gyengén utánakapott egy keskeny, ráncos kéz.
    – Ébresztő! – A férfi hangja meglepően lágyan csengett. Feltámogatta a nőt, hogy üljön, és óvatosan elkezdte kibugyolálni az arcát. – Ezt kóstold meg, mindjárt jobb lesz!
    Cleto valahogy belediktált pár kortyot, és a nő prüszkölve rántotta el a fejét. Kinyitotta a szemét, rájuk nézett, de láthatóan nem tért teljesen magához.
    – Lázas – szólt hátra Cleto. Amedea nagyot sóhajtott, és közelebb lépett.
    – A Margalis özvegy. De mit keres itt?
    A nő megrezzent a neve hallatára, és kicsit próbálta kihúzni magát. Máskor szigorúan hátrafogott, vasszürke haja most a homlokába tapadt, a szája szederjes volt, cserepes. Amedea ismerte, ha csak látásból is: tisztességes mesterasszony, az Alsóvárosban élt. A férje csizmadia volt, ő kesztyűket varrt, volt két segédjük is. Csendes népek voltak, magányosak, a lányuk Aiesbe házasodott, azóta talán egyszer sem járt náluk, az öregeket pedig a munka tartotta Jégbércen. Aztán tavasszal meghalt az öreg Margalis, és a mindig határozott, mindig erős asszony egyedül maradt.
    De hogy került ide?
    – Netta – szólalt meg hirtelen a nő. Most Cleton volt a sor, hogy sóhajtson egyet; felnyalábolta a beteget, és közelebb vitte a tűzhöz.
    – A lánya.
    Fél kézzel megint a köpenyében keresett valamit. Egy egészen apró fiolát vett elő. Amedea odaguggolt melléjük, de mielőtt elkérhette volna az üvegcsét, hogy kinyissa, Cleto már kipattintotta a dugót. A reszkető asszony ajkai közé nyomta az üveget, és ügyelt, nehogy akár egy csepp is kárba vesszen. A lázas zihálás lassan egyenletesebb lett.
    Amedea várt egy darabig, aztán, amikor Cleto biccentett, lekuporodott a nővel szemben.
    – Margalis asszony?
    Az asszony kinyitotta a szemét. Most már tisztább volt a tekintete.
    – Hagyjatok csak, fiam – mosolyodott el kínkeservesen –, hagyjatok csak itt.
    – De hát hogy került ide?
    – Át akartam menni... a barlangokon... Aiesbe.
    – Minek? – szakadt ki a lányból a kérdés.
    – Az unokámhoz.
    – Télen?
    Margalis asszony elmosolyodott, Cleto figyelmeztetően ingatta a fejét. Ne feszegesd. Legalábbis ne most.
    – Aiesben nem maradhattam. Az a gazember... az a gazember mindenemet elvette. – Keserűség vegyült a hangjába, és a szeme sarkában felfénylettek az első könnyek.
    Amedea fejében hirtelen összeálltak a szanaszét kavargó emlékek. Alduis nagyon járt egy időben valami mesterember lánya után, talán még mielőtt ő megszületett... de végül kosarat kapott. Anetta Margalis nem sokkal később mehetett férjhez Aiesbe. A szülei soha egy rossz szót sem szóltak érte, pedig szokatlan volt, hogy még csak meg sem látogatta őket. És talán akkorra nyúlthat vissza Alduis makacs vitája a csizmadia céhvel is... Különösen az egyik szókimondó mesterrel... Celso Margalisszal. A lány felszisszent. Most már eszébe jutott az is, hogy mintha az özvegy a férje halála után eladósodott volna. De ha nem tudott fizetni, a városi tanács elé kellett volna kerülnie az ügynek! És akkor ő is hallott volna felőle... Ez így... ez így érthetetlen volt. Ha Alduis tényleg kisemmizte és elűzte, miért nem fordult segítségért senkihez? A hercegéhez? A püspökéhez?
    – A büszkeség ára – ingatta a fejét Cleto. – Nem akarta, hogy meghurcolják a család nevét, ugye? Inkább mindenét eladta, hogy Alduist kifizesse, és nekivágott a hegyeknek. Télen.
    A nő örömtelenül, zihálva felnevetett.
    – A büszkeség ára – ismételte. – Csak aztán... csak aztán... – összeráncolta a homlokát, eltorzult az arca, és kétségbeesetten sírni kezdett, mint egy kisgyerek.
    – Le kell vinnünk innen – mormolta Amedea, és felpattant. És meg kell akadályoznom, hogy Alduis lealjasítsa és elűzze a népemet.

A rókavár XIV.

    Bec elmosolyodott.
    – Magasan fenn a jégbérci völgyekben élt egy rókaszellem, igazi, mesebeli lény, csalafintább, mint a déli szél, és feledékenyebb, mint az északi. Úgy lobogott, mint a Tűz, vörös volt, akár az őszi erdők, a téli hajnalok, a tavasz első hajtásai, a nyári fűben megbúvó eper. Végtelen korokon át nem találkozott mással a hegyek között, csak Nyúllal, Farkassal, Szarvassal, Medvével, de amikor megérkeztek a völgybe az emberek, egyedül ő volt olyan kíváncsi, hogy megismerkedjen velük.
    – Mint az ősi erdők minden szülötte, ő is szépséges volt és halhatatlan. Ebből fakadhatott az embertelensége is: nem értette, miért törnek el ilyen könnyen az új jövevények. Medvét hányszor szakadékba csalta, mégis mindig visszatért – miért nem voltak ilyen szívósak az emberek? Minden balul sikerült tréfája után megfogadta, hogy jobban odafigyel, mégis mindig elfelejtette. Az emberek csak azért nem fordultak ellene, mert a legtöbb tréfája ártalmatlan volt, igazságos, és mert sokszor az is jót nevethetett rajta, akinek a rovására elkövette. Segíteni is szívesen segített, és kifogyhatatlan tárháza volt a történeteknek.
    Itt Bec egy pillanatra elhallgatott, és Beltrán elmosolyodott; gyerekeknek való mese volt, de most kis híján ő is bekiabált, hogy „épp mint te, épp mint te”.
    – Így folytak a századok, barátság és balszerencse közt ingadozva, míg csak egy szép napon el nem ért a völgyekbe Szent Bertrand, hogy Isten igazságára tanítsa a vidék babonaságban szenvedő népét. A rókaszellem hamar felfigyelt rá: Isten szava nem érdekelte, de Bertrand új történeteket tudott, olyasféléket, amikhez még csak hasonlót sem hallott végtelen életében, hiszen sosem hagyta el bércek közé ékelt, zegzugos birtokát. Fiatal lány alakját öltötte, és a szent mellé szegődött.
    Tavasztól tavaszig járta vele a jégbérci völgyeket, szirteket, és végül a róka ráébredt, hogy Isten valami olyasmit kínál híveink, amit ő az egymást kergető korok során sem tapasztalt meg soha: nyugalmat, rendíthetetlen, örök békét. Ezt nem ismerte, nem is értette. Először azt hitte, a szent valójában a meséi dacára is vak a világ szépségére, de Bertrand megmutatta, hogy nem csak látja, érti is Jégbérc vidékét. Ekkor a rókaszellem cselnek vélte békéjét, álcának, hiszen ő is hányszor tettette magát türelmesnek, hogy valakit közelebb édesgessen! Ám hiába próbálta kicsalni Bertrandból, mire vár, kudarcot vallott; a végén be kellet látnia, hogy a szent nyugalma nem álarc. Ekkor roppantul feldühödött, mert már csak egy dologra gondolhatott, arra, ami egy róka számára a legrettenetesebb: hogy Bertrand türelme valójában közöny. A hegyek megérezték a haragját, és óriási vihar tört ki. Bertrand egész a Rókafok lábáig menekült az égiháború elől, és ott bebújt egy barlangba. Épp csak nekilátott megszárítkozni, amikor utolérte a rókaszellem. Most már nem rejtegette kilétét: ő volt Jégbérc ura, a Róka, aki ráunt végül a játszadozásra, és dühe teljében érkezett. Bertrand tovább ült a tűz mellett, a kezét melengette, és mosolyogva nézett fel rá.
    – Gyere, ülj csak le, húgom, akkor is van számodra hely a tüzem mellett, ha a hegyek haragját hívod le a fejemre!
    – Ekkor a róka térdre roskadt, mert megértette, hogy Bertrand békéje nem ostobaság, nem álca és nem is közöny, hanem Isten végtelen derűje és türelme. A hegyek születésig visszanyúló léte során először imádkozni kezdett valami magánál is hatalmasabbhoz, hogy egyszer végre ő is nyugalomra leljen. Az Úr meghallgatta a könyörgését, és a nyájába fogadta. Szent Bertrand megáldotta a halandó leánnyá vált egykori szellemet, és tovább utazott, hogy egyre újabb vidékekre vigye el ura szavát, míg végül mártírhalált nem halt a messzi nyugaton. A rókaleány békés öregkort ért meg, és amikor meghalt, a lelke Isten mennyének békéjébe emelkedett. Így végződik Szent Bertrand és a Vörös Róka története.
    Bec elhallgatott, és kurtán elfintorodott.
    – Nem a legszebb térítőszentes legenda, nem csoda, hogy olyan kevesen ismerik – morogta –, de ez Jégbérc meséje. Úgy tartják, a híres jégbérci barlangokat még róka korában ásta a nyughatatlan hegyi szellem, és az ő erejének szertefoszlott maradéka üli meg őket. Nem csoda, hogy a Malperdisek olyan kiszámíthatatlanok: minden álmukat átszövi ez a hatalom.
    Beltrán nagyot sóhajtott.
    – A püspök láthatóan nem sokat örökölt a rókák vidámságából – rázta meg a fejét. Együtt tanult pár évig Anacleto Malperdisszel Aiesben, és inkább mondta volna szigorúnak, hidegen becsvágyónak, mint kalandra éhesnek. El sem tudta képzelni, hogyan fog zöld ágra vergődni vele.
    Bec lágyan, halkan felnevetett; egyszer elkísérte a fővárosba a Malperdis herceget. Nem mesélt sokat közös utukról, de Beltrán sejtette, ha a kis Malpedis valóban olyan sótlan, mint amilyennek az emlékei láttatták, Bec még az első este faképnél hagyta volna.
    – Ne higgy a látszatnak – figyelmeztette most is Beltránt –, különösen, ha egy Malperdisről van szó. Mit akar tőle az érseked?
    – Valami ősi legendát. Feltehetően egy kevésbé ártatlant.
    A másik egy pillanatra megdermedt, aztán lassan biccentett.
    – Tudom is, hogy mit. Bárki másnak azt mondanám, jobb, ha ezt a fantomot nem kergeti. Mondtam annak idején Edelmironak is... de te szinte beleszülettél ebbe a történetbe.
    Beltrán csak felvonta a szemöldökét, nem is kérdezett. Ha Bec el akarná mesélni azt is, már javában mondaná; ehelyett csak hallgatott, és szinte tűnődve jegyezte meg.
    – Akad a jégbérci püspökök levéltárában néhány páratlan kincs, nem szívesen mutogatják őket senkinek. De ha Edelmiro küld, nem zárhatják el őket előled. Olvass figyelmesen. Rá fogsz jönni, mi kelthette fel még egy olyan derék ember vágyakozását is, mint az érseked.

itt a meleg, itt a nyár, várja önt a gyógyszertár

Most akkor az van, hogy amíg tart a zsibbadósfejű nátha, addig azt a félórát-ótát, amit egyhuzamban képernyőnézéssel bírok tölteni, munkára fordítom.

Olyan vicceseket akartam írni a hétvégéről, de leginkább örülök, ha nem akadok fenn az egyszerű mondatok értelmezésén. Viszont legalább nem fáj a fejem (csak zsibbad), és ma eddig mindössze félórát fúrtak.

ajjajajajjajjajajajajjjjajajj

Valaki szólhatott volna, hogy kezdődő fejfájással véletlenül se hallgassak bele az Éjkirálynő áriájába. Jaj. jaj. Ennyire még a valkűrök sem bántak el velem.

A rókavár XIII.

    A falakból még áradt a hideg, de a kályha oldala már kezdett áttüzesedni, és a nyílt tűzhelyen is pattogtak a lángok. Adora még a köpenyébe burkolódzva sürgött-forgott, épp csak az orra hegye látszott ki a koromfekete prémből, de Bec már ingujjra vetkőzve hevert el az egyik karosszékben, a lábát feltette az asztalra, és halkan dudorászva töltögetett valamit egyik kulacsból a másikba. Beltrán jobbnak látta nem megkérdezni, mit főzött már megint; Bec szokatlan képességei közé tartozott, hogy nagyjából bárhol, bármiből, és akár fél nap alatt az ismert világ legpusztítóbb italát rittyentette.
    – Forralt bor – dörmögte most, és Adorára mosolygott. – Mézes. Fahéjas. Almával, kis szegfűszeggel. Az kéne most! A kamrában biztos van alma is, méz is, minden mást hoztunk.
    Adora mordult egyet, de a máris kamra felé libbent. Beltrán pedig tovább táplálta a tüzet, csak a szeme sarkából leste a nőt; lenyűgözte, hogy királyok és hercegek sarja, mégis zokszó nélkül, mosolyogva szorgoskodik ebben az aprócska házban. Mintha nem az ő birtokán járnának. Mintha nem szállhatnának meg kastélyokban is.
    Persze Bec nem szerette a kastélyokat, a kastélyokban mindig ünnepséggel fogadták őket, lakomával, lelkesedéssel, és sem kedve, sem ereje nem volt minden áldott este szolgák hadát szórakoztatni. Az uraknak elég volt az, ha megtisztelte őket a látogatásával, kedvességet vagy vidámságot nem vártak tőle. De a szolgák olyan álmélkodva tudták nézni, hogy végül mindig megkönyörült rajtuk, és énekelt vagy mesélt nekik, bármilyen fáradt volt. Szívesebben utazott hát észrevétlenül, szállt meg aprócska fogadókban, régi tanítványainál, vagy az évtizedes vándorlás során feltérképezett, félreeső házikói egyikében.
    Az illatok alapján Adora visszatérhetett a kamrából, és már a fűszereket is előszedte: a fahéj csípős forrósága betöltötte a parányi házat. Beltrán elmosolyodott. Hallotta, ahogy a kés kopog az asztallapon, almaillat vegyült a szegfűszeghez, aztán az asszony megkocogtatta a vállát.
    – Fel kéne tenned az üstöt a tűz fölé – mosolygott le rá. Az edényben már ott sárgállott a cikkekre vágott alma. Beltrán elvette Adorától az edényt, óvatosan a lángok fölé akasztotta, majd bőven meglocsolta borral. Visszaguggolt a tűz elé, mintha csak azt nézné meg még egyszer, hogy elég fát tett rá, hogy jó helyre tette, de valójában a kezét melengette. Adora leült a kályhapadkára, kimerülten nekidőlt a forró cserepeknek, nekifeszítette a lábszárát is, hátha úgy hamarabb átmelegszik.
    – Holnap visszafordulunk Talla felé, a ház ugyan már kihűlt, de a fogadóban talán békén hagynak minket; aztán meg remélhetőleg enyhülni fog az idő, vagy lekanyarodunk a hegyekből. – Bec-et nem zavarta a hideg, de tudta, hogy két tanítványa nem bírja úgy a fagyot. Nem is bírhatták. – Amíg elkészül a forralt bor, addig meg kaptok egy-egy kortyot Malperdis herceg kedvenc italából, amit teljesen véletlenül sikerült kikevernie, amikor még vidám cimbora volt, nem egyházunk nagyméltóságú püspöke.
    Beltrán örült, hogy háttal guggol a többieknek, mert most megrándult a szája széle; sosem tudta eldönteni, hogy Bec nem tudja, vagy nem törődik vele, hogy Adora sosem felejtette el azt az első, kamaszos fellángolást. Egyik sem tűnt túl valószínűnek – Bec jobban értette őket, mint saját maguk, és bár olykor harsány volt, senki sem mondhatta róla, hogy kegyetlen lenne. Igaz, azt sem, hogy kíméletes.
    – Ha már így szóba került – folytatta Bec zavartalanul –, hallom, Beltrán, hogy Edelmiro Jégbércre küld!
    Beltrán nagyot sóhajtott, és bólintott.
    – Azt mondta, segítsek előkészíteni az esküvőt.
    – Rey nagyon boldog lesz – nevetett fel Adora kurtán, örömtelenül.
    Beltrán felhorkant.
    – Az.
    – Jégbérc érdekes hely – jegyezte meg Bec tűnődve. – Emlékszel a barlangokra, Beltrán?
    Az inkvizítor megdermedt. A barlangok. Ez nyilván olyasmi volt, amiről Bec tudott, többet is, mint bárki más, de azt miből vette, hogy neki emlékeznie kéne rájuk? Megfújta az ujjait. Bec alighanem csak arra gondolt, hogy biztos ő is hallotta a meséket.
    – Egy időben az volt a szokás, hogy akik új életet kezdtek a városon kívül, tanulni mentek, vagy másutt szolgálni, a barlangokon át hagyták el a völgyeket – tette hozzá Bec elgondolkozva. – Igazán szép hagyomány volt, nyilván valami újjászületési rítusból alakult ki, jól példázta, hogyan alakulnak át az ősi szertartások. Nekem személy szerint tetszett. Kár, hogy hagyták elhalni. Persze most, hogy megint egy Malperdis a püspök, talán ez is újjáéled...
    – És az jó? – morogta Beltrán; egyáltalán nem volt meggyőződve róla. Bec láthatóan imádta az ötletet már csak azért is, mert maga volt az eleven mese, de ő inkvizítorként jóval borúlátóbb volt. Nem hitt benne, hogy az emberek lelke hirtelen kivirágzik, ha sötét labirintusokon rángatják őket. Neki az egész csak lobogó árnyakkal és sírással teli, eleven rémálom volt, amiről csupán Aiesbe érve értette meg, hogy többé nincs ébredés.
    – Nem – vetette oda Bec könnyedén –, nem jó, nem rossz, csak más. Valami új. Valami ősi. Mindig érdekes látni, hogyan zárul a kör.
    Beltrán megrázta a fejét. Bec néha azt hitte, hogy minden mese. Minden játék. Tévedett.
    – És épp te nem hiszel ebben, Beltrán? – jegyezte meg Bec csendesen.
    – A szerepet érteni kell, hogy megélhessük – Beltrán hangja kiélesedett.
    – Elfogadni – javította ki azonnal Bec. – Az embernek elég annyi is. Keveseknek ad olyan bölcsességet Isten, hogy értsék is. Vagy te, Beltrán Lope, te olyan önhitt lennél, hogy azt hiszed, érted a saját szereped?
    Beltrán szája megfeszült.
    – Nem – mordult fel. – De az nem szerep. Az az életem.
    Adora unottan tapsolni kezdett.
    – Inkább mond nekünk azokról a barlangokról valami régi, szép mesét, mint hogy itt marjátok egymást – jegyezte meg. – Nyilván nem véletlenül hoztad szóba.