év vége vége vége vége

Az utolsó munkanapokat eléggé négykézláb-félholtan töltöm, a szellemi teljesítményemet még egy aranyhal is szégyellené jelen pillanatban, Aludni Akarok És Egyáltalán Már.

Annyi minden van amúgy, amiről érdemes-érdekes lenne írni, például, amikor facebookon elpanaszoltam egyik nap lelkem bánatát, mire az ismerőseim először csak limerickeket kezdtek írni a helyzetről, aztán a végén már megversesítették a történetet Poe-tól e e cummings-ig mindenféle költők stílusában. Az valami csodálatos volt, még a kiinduló nyomor élét is bearanyozta (de szép képzavar!!!). És voltunk városnézőben a kínai piacon, az is jó volt, és utána spekulatív szerzőkkel sörözni, az is. A nano-záró találkozó is okés lett, bár előtte páran olyan agyatlan online hisztit toltak, hogy azt hiszem, sikerült szétrázniuk a társaságot, amiért kár.

Amúgy meg fáj a derekam, úgy megrándítottam a nyakam, hogy a szemem is fáj (ezt hogy lehet? ...komolyan, hogy lehet?), rémálmaim vannak, és nem tudom, mit vegyek fel a céges karácsonyi partira. Elmennék megnézni az aktuális Robin Hood filmet, de félek, hogy olyan lesz, mint a tavalyi Arthur király, és bár sok mindent elnézek a hangos látványfilmeknek, nem biztos, hogy képes lennék érzelmileg kezelni azt a szintű selejtet.

Alexia Casale: The Bone Dragon

Van, amit nem gyógyít be az idő sem; Evie mindig is tudta, hogy a bordája nem forrt össze rendesen. Mégis évek óta él már Amy-vel és Paullal, mire meg meri említeni, hogy néha fáj a mellkasa, és őt magát is meglepi, hogy örökbefogadó szülei nem hessegetik el a bejelentést, hanem azonnal orvoshoz viszik, és a lehető leghamarabb ki is műttetik a letört csontdarabot.
Cikk az SFmag.hu-n.

áááááááááááááááááááááááááááááááá!*


Lélekben egy kiscsoportos óvodás teljes önfeledtségével sikítozom!!!!!!! De csak lélekben, mert különben elég hülyén néznének rám az emberek. Vagy ki tudja. Lehet, hogy csatlakoznának, és az ám az ijesztő gondolat!
*persze teljesen kizárt, hogy azonnal-de-amint-lehet nekiessek, mert azt sem tudjuk, mikor jelenik meg, és mert teljesen kizárt, hogy csak ezért vegyek egy új gépet. Mármint. Elvben a szép piros laptopot sem csak az Inquisition miatt vettem, az más kérdés, hogy eddig talán másfél órát használtam bármi másra?

jól van már

Soha többé olyat sem írok, hogy minden oké, hát tíz percre rá barom mód elkezdett fájni a derekam. Pfff. Komolyan már, elegem van.

végtelen sokadik poszt, nem túl érdekes ez sem

Ma tisztára olyan volt, mintha eredményesen dolgoztam volna, és rengeteget, és néha már szinte kompetensen? De azért még nem érzem az új projektet, az az igazság. Az eggyel régebbi projekt épp alszik, és tulajdonképp nem is tudom, hogy rajta vagyok-e még, írtam a project managernek, hogy ő mit tud a dologról, de múlt péntek óta nem válaszolt, argh, rá kéne írnom megint, de ez olyan kínos, nem? Mármint nekik kéne szólniuk az ilyesmiről, de az elmúlt pár hónapban ezeket a projektváltásokat annyira furcsán menedzselik, hogy én már nem is tudom. Másfél hét, és szabadság, és akkor legalább nem kell majd ilyen hülyeségeken gondolkoznom.

Most épp nem rossz minden, azaz válság válság hátán mindenféle társas közegben, a családtól a wrimókig, de valahogy most épp a felszínen tud tartani az evés-alvás-nevetés állai öröme. Nanowrimót természetesen buktam, de ezt tudtam előre, nem zavar jobban, mint a többi, józanul felmért hiányosságom (nem tudok buszon olvasni, vékony szálú a hajam, a popzenét leszámítva mindenben ódivatú és kispolgári az ízlésem). December végén több időm lesz majd erre is, meg az inktoberből kimaradt rajzokra is - bár ott csak pótolni fogok, az teljesen irreális, hogy akár szabadságon teljesítsem az eredeti tervet. Huh, be kéne majd szkennelni, ami eddig kész van. Ötből kettővel elégedett vagyok.

Nem tudom, mit vegyek fel a jövő pénteki karácsonyi partira. Annyit gondolkozom rajta, mintha számítana.

na

...a tegnapi edzés olyan volt, hogy utána kicsit sírtam, amiért nem alacsonypadlós villamos jött.

Közben célokat kell meghatároznom magamnak, miért, ó, miért. Tudom, azért, hogy fejlődjek, de valójában nem lehetne aludni helyette inkább, mindenkinek jobbat tenne, ha csak aludnék úgy összességében minden helyett (napok óta rengeteget alszom, tényleg, de így is teljesen kész vagyok). És a meghatározott célokat bevezetni a vállalati emberkezelő rendszerbe, és három hónap múlva majd mérhetően ellenőrizzük, ez már most fáj, és közben folyamatosan végig rettentően fájni fog.

Hétvégén voltunk Győrben és szép mandala-rajzok voltak a teaház falán. Nagymamámat kiengedték a kórházból. Valamikor most már elmegyek fodrászhoz. Már csak három hét, és lesz egy szusszanásnyi szabadságom is. Majd minden jobb lesz.

volt egy pont, amikor a dolgoknak volt értelme, de persze hamar elmúlt

Nézzük naplószerűen. Szóval múlt héten voltak itt svájci kollégák a legújabb projektről, elmentünk vacsorázni és sörözni, mindenki nagyon aranyos volt, időben elindultam haza, nem is ittam sokat, nem is beszéltem butaságokat. Aztán volt a céges kiállítás, illetve előtte még aznap az éves értékelés, és ugye megittunk két sört, és mivel előtte irtózatosan szétstresszeltem magam, két sörtől is rengeteg butaságot beszéltem, de fáradt vagyok én már ahhoz, hogy igazán bánjam az ilyesmit, és öreg is, azt hiszem. Butaságokat beszélek, ez van, ha valakit zavar, ne velem igyon söröket.

Aztán csütörtök este csak hazamentem és énekeltem, az elég jó, ráadásul most épp olyasmiket is el tudok énekelni, amik tavasszal nem mentek. Szerintem nagyon ügyes vagyok, a szomszédok nem biztos, hogy értékelik a dolgot, de általában én sem szeretem, amit ők csinálnak*, szóval csak a szokásos kölcsönös lakótelepi undor. Pénteken elvonszoltam magam edződni, hogy a fenébe vagyok én képes ilyesmire, továbbra sem értem (jó, nagyjából csak az elvonszolódás megy a dologból, edzettebb még mindig nem lettem). Hétvégén megnéztem a nemHarryPotter filmet, és elmentem éjszakai írásra, ahol 11 körül kidőltem, és inkább hazakúsztam aludni. A hétvégén összesen huszonhat órát aludtam, néha szeretnék ébren lenni egy kicsit olyankor is, amikor épp nem dolgozom.

Ez a hét aztán rettentő szürke volt és fáradt, iszonyúan nem bírom a neont, és nem csak a szemem fáj, de szédülök is tőle. A vérnyomásom rendben, reggel-este mérem, tényleg csak a mocskos neontól lehetek ilyen rosszul minden november-decemberben. Szerdán volt spontán össznépi és hosszas nagyölelés a wrimókkal, vicces volt, ahogy a búcsúzkodás negyedórás körkörös ölelgetésbe fulladt, de mindenkinek jól esik néha az ilyesmi, és nem mindenki kapja meg rendszeresen (pedig bizonyítottan stresszoldó hatású! Szóval fontos). Csütörtök reggel volt hipszterkávézós kiruccanás kollégákkal, szinte mindenki cuki volt, de vannak emberek, akikről tényleg nem tudom, minek beszélek velük egyáltalán. Meg este kocsmáztunk, csodálatosan hatékony vagyok, negyed kilenckor már közepesen részegen elindultam haza, fél tízkor már ágyban voltam. A rengeteg rémálom mellé befért egy olyan is, ahol nevetségesen szép, eldugott kis hegyi tavak mellett kempingeztünk (háttérben, a tó fölötti bércen a telihold fényében fürdőző vár), illetve egy ponton kinéztem az ablakon, és jeleztem, hogy én sajnos nem itt lakom, bármennyire tetszik is, ahogy a virágzó gyümölcsfák fölött rálátni a tengerre.

Azt hiszem, egyébként jobban szeretnék olyan helyen lakni, ahol a tengerre lehet rálátni, mint ahol két forgalmas villamosvonalra, de nem panaszkodom, a két sor váltó közé legalább valahogy befér a Gellérthegy.


*de tényleg, a hatodik keresztbeszomszéd egész éjszakára bukóra nyitja az ajtóm melletti folyosóablakot, mondván, hogy neki az kell a kereszthuzathoz, mert az ő lakásában csak egy falon van ablak, és másogy nem lehet rendesen szellőztetni, mint a folyosó felé (gondolom, egész éjszaka nyitva hagyja a lakásajtót, hogy szellőztessen, hát persze), reggelre aztán nálam kihűl az előszoba, a fürdő, a fél lakás. És ha becsukom a folyosóablakot, amikor este hazaérek, tizenegy körül kicsoszog, hogy kinyissa, bazmeg.

helyzet

A front sokadik napján, a végtelen álmosság vattaködében, miközben odakinn csepereg az ónos eső, és idebenn nem működik a tesztkörnyezet, nem tudom már, mit akartam írni, hatszor elaludtam közben.

Nanowrimóval pocsékul állok. Ma sminkelni nem volt időm reggel, de a fülbevalómat felvettem. Túléltem a céges kiállítást, utána megittunk két sört. Azt hiszem, ezen kívül is történtek dolgok, de ahhoz fel kéne ébrednem, hogy emlékezzek?

kapkod

Hét perc múlva éves értékelés, már túl ideges vagyok mindenhez. Ahhoz is.

Összeszedtem az esti kiállításra a képeket, ki is nyomtattam őket, címük nincs, azt elfelejtettem rájuk írni. Mondjuk a jaguar5aC amúgy sem olyan költői cím.

Mostanában reggel annyira rohanok, hogy nincs időm betenni a fülbevalómat a fülembe, csak zsebre dugom a megfelelő párat, és este aztán rájövöh, hogy ó, ez szúrta úgy a combomat egész nap!

Azt hiszem, sikerült durván megfáznom.

száz éve

Száz éve ért véget az I. világháború, és olyan hamar követte a második, hogy felfoghatatlan; különösen felfoghatatlan nekünk, azóta jött nemzedékeknek, akik ilyen-olyan, sokszor sanyarú és sokszor félelmetes békében, de békében nőhettünk fel. Európa nagy részén több, mint hetven éve nem volt háború. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem láttak háborút. Ez páratlan csoda, páratlan kincs, talán nem is tudjuk megbecsülni - és amennyiben nem történik csoda, nem leszünk képesek sokáig megőrizni, ez egyre biztosabbnak látszik. Pedig jó lenne, jó lenne nem átélni újra a borzalmakat, a félelmet, az esztelen pusztítást. Bízzunk a csodában. Reménykedjünk. És hajtsunk fejet azok előtt, akiknek nem adatott meg.

Wilfred Owen: Strange meeting

It seemed that out of battle I escaped
Down some profound dull tunnel, long since scooped
Through granites, which titanic wars had groined.
Yet also there encumbered sleepers groaned,
Too fast in thought or death to be bestirred.
Then, as I probed them, one sprang up, and stared
With piteous recognition in fixed eyes,
Lifting distressful hands as if to bless.
And by his smile, I know that sullen hall,
By his dead smile, I knew we stood in Hell.
With a thousand pains that vision’s face was grained;
Yet no blood reached there from the upper ground,
And no guns thumped, or down the flues made moan.
‘Strange friend,’ I said, ‘here’s no cause to mourn.’
‘None,’ said the other, ‘save the undone years,
The hopelessness. Whatever hope is yours,
Was my life also; I went hunting wild
After the wildest beauty in the world,
Which lies not calm in eyes, or braided hair,
But mocks the steady running of the hour,
And if it grieves, grieves richlier than here.
For by my glee might many men have laughed,
And of my weeping something had been left,
Which must die now. I mean the truth untold,
The pity of the war, the pity war distilled.
Now men will go content with what we spoiled.
Or, discontent, boil bloody, and be spilled.
They will be swift with the swiftness of the tigress,
None will break ranks, though nations trek from progress.
Courage was mine, and I had mystery,
Wisdom was mine, and I had mastery;
To miss the march of this retreating world
Into vain citadels that are not walled.
Then, when much blood has clogged their chariot-wheels
I would go up and wash them from sweet wells,
Even with truths that lie too deep for taint.
I would have poured my spirit without stint
But not through wounds, not on the cess of war.
Foreheads of men have bled where no wounds were.
I am the enemy you killed, my friend.
I knew you in this dark; for so you frowned
Yesterday through me as you jabbed and killed.
I parried; but my hands were loath and cold.
Let us sleep now...
Különös találkozás

Mintha csatából menekültem volna, és az út
Szűk alagúton vitt egyre lejjebb, át
Száz titáni harc meggyűrte fal között,
Tövében sok menetruhában fekvő átkozott
Gondba s halálba merülve szótlan elmarad.
Megbököm őket, egy ugrik, s rám mered.
Szánakozva néz, felismer vak szeme,
S fáradt kart emel, mint hogyha áldana.
S mosolyán már látom, hogy hova jutottam;
Holt mosolyán látom, ez a Pokol köröttem.
Kínok kínja ül a látomásom arcán
Bár a fönn ömlő vér nem jut át az ércen,
S fegyverrobajt, sikolyt sem veszek már észre.
– Idegen barátom, nincs okunk a gyászra!
– Nincs – felel –, hacsak az el nem jött jövő,
S a remény holta nem. A meg nem alkuvó
Remény voltam, mint te, s a legvadabb csodát
Kergettem én is, a szökdöső időt,
Mi gúnyra vesz nyugalmat, szűk rendet fellazít,
Megtöri az órák örök-egy közét,
S ha sír, hát könnye dúsabb, mint e kárhozat.
Hisz nevetésem talán nevetést szült volna,
És sírásom mintha még most is élne,
Bár meg kell halnia. Az igaz szó halott,
S a gyilkolás fájdalma kihunyt a harc alatt.
Amit mi elrontottunk, gyönyörködve nézik,
Vagy még háborognak, s vérrel lobban lázuk.
Tigrisfürgék lesznek, egy sem bont majd sort,
Bár népeknek ássák meg léptükkel a sírt.
Bátor voltam, titkokat őrzött utam,
Bölcs voltam, uraltam elmém s életem,
S a távozó világgal nem vonultam vissza,
Hogy gőgös, védtelen tornyokban rogyjak össze.
Majd kerekük az alvadt vér ha megrekeszti,
Felmegyek, s a mélyen ülő vizek tiszta
Igaz, szűz vérével mosom le vétkeik.
Kéretlen önteném lelkem, ám e ritka ék
Nem fakadhat sebből, harc gennye nem lehet!
Vagy tiszta homlokon tán nem serkent vért a hit?
Barátom, megöltél, az ellenség vagyok;
Felismerlek, bármilyen sötétben is legyek,
Épp így néztél tegnap. Leszúrtál, s bár karom
Még védeni emeltem, nem volt már erőm.
Jöjj, nyugodjunk...
(megjegyzés: én fordítottam, mert ügyes vagyok, és miután készen voltam a fordítással, rájöttem, hogy mi a vers trükkje, és akkor megcsináltam elölről újra jól.. kevés versfordításomra vagyok kifejezetten büszke, de erre igen)

érzem ám a dolgok súlyát

Már legalább másfél napja nem volt egy rémálmom sem, itt lehetett az ideje, tényleg. Ezúttal sikerült a céges kiállításra ráparázni, arra a végtelen komoly eseményre, hogy az egyik munkanap után a százharminc fős cégből nyolcan kiteszünk majd pár rajzot és fotót a falra, ketten zenélnek, később süteményt eszünk. Erre. Ráparáztam. Erre. Komolyan. Nem az évvégi értékelésre*, hanem erre.

Nagyon vágom ám, mi milyen fontos épp az életemben.
*oké, attól már február óta rettegek, mostanra nagyjából beépült a mentális háttérzajba.

na jól van már most már

Szóval a kelta fuksznak nagyon örültem, meg annak is, hogy előtte siukerült valamit öt perc alatt megtalálnom az egyikprojekt teljesen felfoghatatlan excel táblázat-szörnyetegében, ahol amúgy általában háromnegyed óra alatt sem találok meg semmit, hah, de most! Na, ez volt a hétfő utolsó értékelhető momentuma. Amit utána minősíthetetlenül és rettenetesen összebénáztam, azt inkább, nem is tudom, ilyen ügyetlen azért nem szoktam lenni. Tényleg nem.

Mi lenne, ha egyszer egy teljes napig jól mennének a dolgok?

lett egy instagrammmom is

Olyan nagyon fontos dolgok vannak rajta. mint hogy érkezett egy maréknyi kelta fuksz.

Elég boldog vagyok a maréknyi kelta fukszommal, bár aránytalanul drágább, mint a nem-kelta fuksz (akár már dollár fölött is van ám darabja, szörnyű). De hát kelta, és legalább huszonöt éve vágyom ilyesmire!

életjel, szokás szerint

Akarok írni már végtelen ideje, mert történnek dolgok és vannak a fejemben gondolatok, egyik sem vészesen fontos vagy érdekes, de akár le is írhatnám őket. Csak közben történnek dolgok, és olyankor inkább azokkal kell foglalkoznom, utána pedig aludnom néha, és nagyon sok mindenen gondolkozni, végtelen szellemi munka az életem, hirtelen és kiszámíthatatlan témaváltásokkal. És mostanában már egyszerre egy dologra is nehezen tudok összpontosítani.

Eltelt az október, voltam Tihanyban, megnéztem az apátságot éjszaka, a legjobb az volt, hogy lehetett mentát csipegetni a kertben, és elvben csak szaglászni kellett volna, de én nyilván inkább megettem. Voltam koncerteken is, Crippled Black Phoenixen és Life of Agony-n, és mindkettőről elkezdtem írni valamit, de egyiknek sem értem a végére. Mindig ez van. Elkezdődött a nanowrimo és már a negyedik nap rettenetesen el vagyok vele maradva. Véget ért a horror-projekt és átkerültem egy másikra, ahol be kell még tanulnom, és fárasztó dolog betanulni és csupa fárasztó dologgal van tele az életem, ahelyett, hogy csupa szórakoztató dologgal lenne tele.

Szeretnék még négy napot végigaludni és rajzolni és írni és nem azon rettegni, hogy túl fáradt leszek mindenhez, és augusztus óta* végre megint eljutni edzésre. Tartok tőle, hogy mindez nem ezen a héten lesz, mármint a négy nap alvás nyilván nem, de a rajzolás, az írás, a nem-rettegés és az edzés sem. De hátha a félig elolvasott könyvet sikerül befejeznem.
*azóta sorban: sok volt a munka, egy hétig nyaraltam, négy hétig köhögtem, begyulladt a fogam, irtózatosan szédültem (gyanús, hogy minden évben akkor szédülök pár hétig, amikor elkezdjük felkapcsolni a munkahelyi neont napközben... aztán megszokja a szemem?), vagy csak nem volt egy szabad délutánom sem. Hozzáteszem, az edzéstől nem lettem sem vékonyabb, sem energikusabb, sem kipihentebb, sem szebb, viszont ritkábban állt be a nyakam és kevesebbet fájt a fejem, szóval mégis folytatni kéne.

ez gyors volt

Kitaláltam, előkészítettem, aztán első nap este végre nekiláttam. Két és fél órával később ott tartottam, hogy nem sikerült még egy elfogadható ceruzavázlatot sem összehoznom. Ezen a ponton lefeküdtem és álomba pityeregtem magam, a sírdogálásban leginkább a hidegfront és a fejfájás volt a ludas, meg a mérheteten szomorúság (ami a mérhetetlen kimerültségből fakad, és abból, hogy egész nap elfelejtettem rendesen enni). Még nem döntöttem el, hogy feladom, vagy koncepciót váltok, de azt hiszem, inkább feladom, mert eléggé elegem van épp mindenből, főleg abból, hogy már most keresztbe állnak az ujjaim, mintha egy hónapja megállás nélkül rajzolnék, és nem most kezdenék neki az inktobernek.

Ez még szeptemberi termés. Ezért állnak keresztbe az ujjaim (és mert húsz éve pozdorjává törtem őket és összedrótozva is csak ilyen nyomorultul gyógyultak meg, hogy ha heti másfél óránál többet toll van a kezemben, beferdülnek és fájnak).

itt van az ősz (köd egyelőre főleg csak a gondolataim helyén)

Lassan minden megrendelés befut, azt az egyet kivéve, aminek valóban célja és értelme lett volna, mert telefontok. Fülbevalóm és most már fülgyűrűm is van, telefontokom nincs, mondjuk minek is, a telefon már az első héten sikerült behorpasztanom, fóliát pedig úgyis itthon kell rá vennem újat.

Október van, azaz Inktober, már szeptemberben megterveztem, idén mit akarok, reggel elkezdtem megcsinálni az első ceruzavázlatot. Hát ez nem az a nap, amikor kilátok a szememen, szóval öt perc folyamatos radírozás után feladtam. Gondolkoztam rajta, hogy még gyorsan szeptember végén felteszem a tavalyi termést, de aztán megnéztem, és úgy döntöttem, hoyg szánalmasan néz ki, szóval mondjuk... nem?

Ó, és ma lesz az első hivatalos ML ülésünk. Mert hogy idén hivatalos NaNoWriMo Municipal Liaison, azaz segédszervező vagyok, ami nagyjából azt jelenti, hogy idén novemberben is elmegyek szerdánként írni, és a vicces hétvégi programokra is, és segítek rendet tartani, ha hangoskodás van, amikor írni kellene. Meg rajzolok zsiráfos színezőt. De az nem kötelező, és nem is tudok zsiráfot rajzolni.

Csupa izgalom és kihívás az élet, már csak azt kéne kitalálni, aludni mikor fogok, és hogy mikor gyógyulok meg már végre a két hete tartó náthából, mert lassan unom ám a köhögést és az orrfújást.

meg aztán még rengeteg minden

Igen, aztán még indítottunk távolról, voltam westiválon (a fesztivál, ahol sok westie hempereg a fűben), koncerten, nyaralni, de nincs időm írni, nincs időm semmire, irtózatosan álmos vagyok és rettentően náthás.

Három és fél hét van hátra a horrorprojektből. El sem tudom képzelni, utána mi lesz, de nagyon remélem, hogy jobb.

fesztivál után

Hazaértünk, próbálok még kicsit kapaszkodni képekbe, mozdulatokba, amik ott és akkor eszembe juttattak valami mást, túl édeset, túl sóst, túl sokat vagy csak túl távolit, és egyáltalán, erős alvásmegvonással nehéz gondolkozni. Kávék és fények és zenék és színek, történetfoszlányok, amik sosem állnak össze.

Mérhetetlenül nincs most kedvem semmi máshoz, csak hogy egy hétig otthon rajzolhassak bénaságokat.

a családról

Volt néhány nagyobb ijedtség és félelem, több generációra elosztva, de úgy tűnik, a felvázolt lehetőségekhez képest egyelőre legalább fellélegezhetünk (azért a "megkönnyebbülés" kifejezést még korainak érzem).

amikor priorizálok

Elkezdtem listát írni arról, hogy miről akarok majd írni, egyelőre így néz ki:
  • Helmet
  • családi események
  • a megbocsátás, mint olyan
és nyilván fontossági meg kronológiai sorrendben is a Helmet áll a dolgok végén, szóval arról fogok írni elsőnek, mert úgy logikus.

Szóval először is, én sosem hallgattam igazán Helmetet, megbízhatóan ismerem a két slágert (Unsung, Milquetoast) és két lemezborítót (Meantime, Betty), meg tudom, hogy Page Hamilton a frontember, és talán mintha ők is lettek volna a Judgement Night soundtracken (amit nyilván azóta sokkal jobban értékelnék, de akkor nem jött be)? De hát azt is fel kell mérni így három évtized távlatából, hogy amit akkoriban nem hallgattam, azt egyrészt azóta hallgatom abban a változatban, amiben átszűrődött az összes későbbi együttesbe, másrészt meg az, hogy a napok akkoriban is csak huszonnégy órából álltak, és nem lehetett lényegesen több kedvenc együttest belesűríteni a rendelkezésre álló időbe, igazán nem ok arra, hogy ne járjak koncertre. Mármint voltam én már Meshuggah koncerten, pedig tőlük két slágert sem ismerek, igazából azt sem tudom, hogy vannak-e egyáltalán slágereik, de a koncert jó volt? Úgy emlékszem.

Fél nyolckor mondjuk még az ágyamon hevertem, és azon nyavalyogtam, hogy felülni sincs kedvem, nemhogy felállni, de végül elindultam, és szerintem csak az első egy-két számot késtem le. Irtózatos meleg volt és meglehetős tömeg, és abszolút kilencvenes évek hangulatom lett azonnal, mert a színpadon épp hárman énekeltek viszonylag hamisan, mármint nekem nincs hallásom, de ez itt nem stimmelt sehogy sem. Később a slágereknél tényleg bebizonyosodott, hogy tényleg nem a zene komplexitása fogott ki rajtam, hanem egyszerűen Page nem a világ legpontosabb énekese*. A kiabálósabb számokban nagyon jó volt, de azoknál a részeknél, amiket eleve sunyin ide-oda csúszkálósra és furcsán harmonizálósra írt meg, néha nem pont oda csúszott és még furcsán sem harmonizált a hangja. Persze aztán az is lehet, hogy tényleg nincs hallásom, vagy ízlésem, vagy egyik sem, és ez így volt eltervezve és így volt tökéletes; és amúgy a végére ő is bemelegedett, meg nyilván én is, és már mindent szépnek hallottam.

Én ugyan világéletemben úgy tudtam, hogy két Helmet számot ismerek, de valószínűleg volt egy olyan időszak az életemben, amikor sok Helmet jutott a fejembe, csak valamiért az agyam törölte a tudatos emlékeket. Más magyarázat nincs rá, hogy ismertem mindet (amúgy nyilván másodkézből). És tudatosan is négy számot ismertem, bár a negyediket (Street Crab) azóta sem tudom, honnan vagy miért, de valahol nagyon-nagyon sokat kellett hallanom, mert végül a szövegéről sikerült kiderítenem, mi az. Miértismereménezt. Úristenderégenvoltez.

Page-ből folyamatosan dőlt a hülyeség számok közben, mondjuk azt is hozzátette, hogy a józanság szörnyű, és sose legyünk józanok, szóval egy kis sör is megtolta a jókedvét, az biztos. Persze nyilván nem az volt a fő örömforrás, hanem a közönség végtelen lelkesedése: eleve ott szaunáztunk a veszett hőségben kedd este, és a végére még látványos ugrándozás és lökdösődés is lett elöl. Sőt, még a szokásos ráadás után is visszatapsoltuk őket plusz egy körre, ami azért elég ritka (bár most csak pár percet kellett várni, hogy a basszusgitáros újra előkerüljön valahonnan, és nem a zuhany alól kellett kirángatni a dobost, mint a 2004-es Anathema koncerten). Aztán harmadszorra már nem sikerült visszacsalogatni őket, de hát nem volt fiatal már sem az idő, sem az előadók, meg amúgy a közönség nagy része sem, én például már alig bírtam ugrálással a végén.

Aztán még gondolkoztam rajta, hogy akár ihatnék egy sört is, de mivel tényleg nem vagyok már fiatal, inkább végiggondoltam a heti programomat, és hazamentem, mert néha aludni is kell.
*azóta megnéztem pár koncertfelvételt, és hát soha nem is volt az.

az idei termés

Kevés is is, csúnya is, de legalább ennyit sikerült kipréselnem magamból, örvendezzünk.


ez még annál is rosszabb

Imádom a naiv optimizmusomat, méghogy keddre, méghogy keddre! Hétfő reggel fél hattól már egyfolytában rémálmaim voltak, hogy 1) kötelező céges közös reggeli van, és leöntöm magam müzlivel 2) az hagyján, de bambán megállok a lépcsőn, mert elfelejtettem, melyik irányba kell rajta felmenni, és ezért figyelmeztetésbe hajló, ingerült feddésben részesülök 3) az utcán kísértetek gyilkolják a járókelőket, de erről senki sem hajlandó tudomást venni 4) bogarak esnek a plafonról az ágyamba.

Oké, ez utóbbi valóság, a melegben egyfolytában nyitva az ablak, és mindenféle ronda létformák másznak be rajta. Lehet, hogy rá kéne szoknom arra a szúnyogháló-baldachinra, amit a trópusokon használnak, de nem tudom, mennyire lenne működőképes a klausztrofóbiámmal.

élekmég, épphogycsak

Volt egy nyugodtabb hét az irodában és ma aludtam tizenkét órát, azt hiszem, végre talán tudok véresre vert öklű, habzó szájú, sikító hiszti nélkül írni. Nagyon kimerültem már fizikailag, szellemileg és érzelmileg is, és bár most épp jobban érzem magam, félek, hogy keddre már nyoma sem lesz ennek a pillanatnyi békének.

Szerencsére a születésnapom idén szombatra esett, és fenn pizzáztunk családilag a hegyen, tortám is volt (nagyon ritkán van születésnapi tortám), és aranyos fehér kutyák aludtak a lábamon. Aztán elmentünk és Fleóval és Virgonccal megnéztük a Mamma Mia 2-t, mert én azt szeretem, és úgy tűnt, nekik is tetszett.

A holdfogyatkozásra pikniket szerveztünk, nagyon jól sikerült, nagyjából amint felértünk az elhagyatott hegyoldal közepére, eleredt az eső, és az első negyedórát esernyők és egy mandulafa ágaira feldobott polifoam alatt töltöttük. Aztán elállt az eső, nyugatra szépen kitisztult az ég, megcsodálhattuk a Göncölszekeret - keleten és délen természetesen a felhők eltakartak mindent, mert miért is ne. De végül is jót piknikeztünk, ordítottak a tücskök, susogott a fű, és kevés jobb dolog van, mint egy nyári mezőn heverészni, akár nappal, akár éjszaka.

Aludni még tizenkét órát. Az is elég jó lesz.

naná

Haha, elkezdtek befutni a céges hétvégén készült képek.

Mindjárt pozitív lesz az énképem (nem, valójában épp ellenkezőleg, mind egy szálig borzalmasak).

Továbbá kettősfront. És a körmömet is újra kéne festenem.