boltkóros

Épp eldöntöttem, hogy most jól írok valamit, aztán ránéztem az órára, és eszembe jutott, hogy még zárás előtt meg kell néznem a leárazott női táskákat, nem azért, mert venni akarok, hanem hogy egy újabb szezonra megnyugtasson a tudat, hogy úgysem gyártanak olyat, amilyen nekem kéne.

üzenet a mélyből

Mostanában az a jó álmom, amikor a csirkelábú, mutáns kutyát kell kimenteni a régi dokk nyálkás-moszatos vízéből, mert az éjszakai vihar oda sodorta be egy félig elrohadt, ismeretlen óriáscet tetemének hátán.

Szerintem ezen a ponton kéne megvennem a Dishonored-et, csak egyrészt még nem felejtettem el azt a rengeteg mindent, amit fordítottam hozzá, másrészt nem biztos, hogy elfutna a gépemen.

téli fáradtság

Ismét tapasztalati megerősítést nyert az az ősi bölcsesség, hogy a kávé jobban hat, ha az ember megissza, ehhez mondjuk ezúttal is kellett az a másfél óra, amíg csak bután néztem a bögrét, és nem értettem, mi a probléma. Fáj a fülem, nagyon nem szeretem, hogy fáj a fülem, hideg van és esik az eső.

akkor ezek szerint ez itt mégsem napló

Van amúgy életem is, nem emlékszem rá, mi történik benne, pedig egész sok minden volt mostanában. Írtunk és ittunk, legfőképp, valamint megáztam, megfáztam, vettem virágos hajcsatot.
3.
    
     Azon a nyáron történt ez is, amikor a kovácsok megőrültek, és Szikla kovács hegyi pásztornak állt, Réz kovács pedig felköltöztette a teljes műhelyét a padlásra, és amikor Setétlápi bíró megkérdezte tőle, eszénél van-e, hát meggyullad a tető, és leég az egész város, csak annyit mondott, jobb, ha szem előtt tartja azt a kölyköt. Bíró uram kérdőn Vas kovácsra meredt, az tovább nézett Arany kovácsra, és így ment ez, amíg csak Kobold kovács álmodozva meg nem jegyezte, hogy őt is bölcsőstül vitte magával a műhelybe az apja, nincs is jobb altató a kalapács dalánál. Erre aztán mindenki lesütötte a tekintetét, mert Kobold kovács dicső juhásznemzetség elfajzott sarja volt, és az idősebb huzavoniak huszonöt év alatt nem tudták megemészteni, hogy ez az álomvilágokba révedő, sokat csavargó, különös kis ember hogyan válhatott a város egyik legelső kovácsmesterévé.
     Kobold kovács persze most sem vette észre, hogy ismét értetlenségre kárhoztatta mestertársait, ő emlékezett rá, hogyan ringott a szögre akasztott bölcső a forró, fémízű levegőben, hogyan csengett a kalapács az üllőn, el is tudta volna dúdolni a dallamot. Amikor hazaért, fel is vette a sivalkodó ikreket, és eldörmögte nekik a fém szavak nélküli énekét. A lányok elhallgattak, és mire Kobold kovács befejezte a dalt, már aludtak is. A felesége hálásan nézett fel rá: őt aztán nem érdekelte, mi igaz a férje gyermekkoráról szóló mesékből és mi nem, ha egyszer ilyen gyengéd férfi volt.
     Aznap éjjel is a csendesen kopogó eső ringatta el őket, és Kobold kovács álmában parányi ezüstkalapácsok csengésévé változott a hang. Ott állt a végtelen, földalatti teremben, görnyedten egy cseppet, mert az egyik kezét az egyik lánya fogta, a másikat a másik, márpedig az ikrek még csak akkortájt álltak fel, és kinyújtott karral is alig érték fel az apjuk munkában megkérkesedett kezét. Ott állt, görnyedten egy cseppet, és nézte a hatalmas műhelyt, ahol a barlangok megannyi, titkos ékkövét kalapálták és faragták, égették és csiszolták a kobold mesterek. Állt, egy ideig csak állt, aztán a kis Eper megrántotta az egyik kezét, a kis Málna pedig a másikat, és elkezdték húzni ketten két irányba.
     – Nem úgy van az – guggolt le hozzájuk, és felnyalábolta mind a kettőt. – Egyszerre csak egyfelé mehetek, és amúgy is, jobb, ha itt én mondom meg, merre az előre: ti nem ismeritek még a hegyek mélyét, de én itt nőttem fel.
     Ha ébren nem is kérdőjelezte meg soha a dolgot, álmában azért megtorpant, mert hogyen is nőhetett volna fel ő, az ember, idelenn, a koboldok között? Aztán csak megvonta a vállát – álmában annyi színes és valótlan helyen járt már, annyi különös és soha le nem élt életre emlékezett, hogy ez a kis furcsaság szinte nem is számított. Tudta, merre kell vinnie a lányokat, és az ébren is ismert tárnák útvesztőjéből – mert Kobold kovács nem véletlenül kapta a nevét, ébren is épp eleget járt a koboldok birodalmában – hamar átért abba a ködös, különös világba, ahol már csak az álmaira támaszkodhatott.
     De ment rendületlenül, és vitte a karján a két kislányt. Eper a vállára fektette a fejét, és a haját csavargatta; Málna kissé előredőlve figyelt, és magábában dünnyögött a sok furcsaság láttán. Végül aztán megérkeztek a legmélyebb és legdíszesebb terembe, és Kobold kovács egyszerűen csak megállt a Mordizomadta pompás trónja előtt, mert két gyermekkel a karján igencsk nehézkes lett volna meghajolnia.
     – Nocsak, édes fiam, végre eszedbe jutott, hogy megmutasd a lányaidat? – mordult rá a koboldkirály, de nem barátságtalanul, inkább csak úgy, ahogy Setétlápi bíró zsörtölt az emberekkel. Kobold kovács sokért nem adta volna, ha megtörölheti a homlokát, mert attól ő még egész megizzadt ijedtében, de hát az egyik kezében az egyik lánya volt, a másikban a másik, úgyhogy végül beérte annyival, hogy biccent.
     – Kicsik voltak még eddig – védekezett, mire a Mordizomadta vidáman felhorkant.
     – Kicsik, kicsik, mit gondolsz, a mi fiaink-lányaink óriásnak születnek? De nem haragszom rád, meg ne ijedj; inkább csak örülök, hogy végre elhoztad őket. Hadd nézzem csak a kis kovácslányokat!
     Felpattant a trónról, és leszaladt Kobold kovács elé. Fürge, vékony kis teremtés volt, alig ért Kobold kovács álláig, pedig nem számított ő sem nagydarab embernek. De hát a koboldok népe már csak ilyen volt, apró és soványka – ha valaki nem ismerte őket, nem is értette, hogy félhet tőlük bárki, pedig rettentő erő lakozott hitvány kis testükben. Kobold kovács is tudta, hogy a Mordizomadta fél kézzel fel tudná emelni őt és a két lányát, és a másikkal Vas kovácsot, családostul, és még csak nem is érezné soknak. De a két kislányt mégis úgy vette el tőle, mintha félne, hogy elejti őket, és most fordult a helyzet, és minden koboldok királya állt a kovács előtt két kíváncsi gyerekkel a karján. Eper rámarkolt a Mordizomadta egyik díszes fülbevalójára és a szájába tömte, Málna pedig előrehajolt, és a koboldkirály rézvörös szakállát próbálta elkapni.
     – Derék gyerekek – hintáztatta meg őket a Mordizomadta nevetve –, és aztán hogy hívják őket? Teremburája és Teringette?
     – Eper és Málna – ismerte be Kobold kovács kissé szégyenkezve, mire a Mordizomadta megcsóválta a fejét. A két kíváncsi gyerek sivalkodni kezdett, hogy el ne rontsa a játékukat.
     – Hogy tudtok ilyen rémesen édes neveket adni a gyermekeiteknek? – morogta, aztán újra elvigyorodott. – No de akár édes a nevük, akár rémes, az a lényeg, hogy most itt vannak. Ideje elkezdeni kitanítani őket!

költői igazságtalanság-szolgáltatás

Tulajdonképp szegény Sir John Cope, miután lehajózott Aberdeenből Dunbarba, nem ijedt meg az első böszme felföldi láttán annyira, hogy a saját veresége hírével lelovagolt a skót vezérkarig, akik aztán megkérdezték, hogy az embereit ugyan hol hagyta, hanem inkább egy váratlan hajnali roham szórta szét a seregét. Kicsit sajnálom szegényt, hogy a többség az örökkévalóságig egy gúnydalból fogja először megismerni a történetet, pedig ő aztán mindent megtett, és igazán nem számíthatott rá, hogy az ellenséges sereg egyik tisztje pont abban a retkes mocsárban nőtt fel,

Jó, persze a végén aztán az angolok leverték a skótokat, és azóta is ott ülnek a nyakukon, aminek a legfőbb előnye, hogy az egyszeri turistának van rá matematikai esélye, hogy angol nyelvtudással elboldoguljon legalább Skócia déli vidékein, legfőbb hátránya pedig, hogy az egyszeri turista azt hiszi, hogy angol nyelvtudásal el fog boldogulni. Márpedig a skót akcentus, ó jaj, és akkor a rendes skót még elő sem került. A gaelről ne is beszéljünk, az egy másik nyelvcsalád, de a skót egész rendes germán nyelv, ijesztően hasonlít az angolra, épp csak nem az. Na, ha a skótok nyertek volna, akkor még annyira sem értenénk őket, amennyire így nem értjük, amikor meg akarnak hívni reggeli zabkására, vagy csak elmondják, honnan és hánykor indul a reptéri busz.

hideg is volt, tél is van

Volt hideg és nagyon hideg is, aztán esett az eső, és egy ponton inkább visszafordultam, és nem mentem el ír népzenét hallgatni, mert nem voltam benne biztos, hogy három órával később vissza tudnék jutni a buszmegállóba a már akkor is életveszélyesnek tűnő tükörjégen. Később és lejjebb rettentő hanyatt esés helyett igen elegáns térdre siklást mutattam be egy alattomos jégcsíkon, melynek következtében egy jóindulatú fiatalember talált nekem egy telefont, ami pont ott hevert az esőben, ahol én nem estem el, a telefont leadtam egy közeli gyorsétteremben, én pedig elsőként érkeztem meg valaki más születésnapi sörözésére. Másnap hajnalban az Öt Sereg Csatájára kellett többször egymás után felkészülnünk álmomban, azt a változatot jobban szerettem, amikor a fűben heverészve vártuk, hogy megérkezzen kis csapatunk negyedik tagja, és addig százszorszéppel dobáltuk egymást. Szerintem vagy a Hey Johnnie Cope ártott meg, vagy az O'Neill induló, esetleg az ír és a skót függetlenségi törekvéseket  szépen egyesítő Donald McGillavry. Tudom, tudom, a Rákóczi szabadságharcról kéne hasonló nótákat hallgatnom, de azokban senkinek sincs ennyire vicces skót kiejtése.

fejezzük be még egyszer

Alaposabban megvizsgáltam a helyzetet, és arra jutottam, a huzavoni kovácsok második meséjének valójában mégsem ott a vége, ahová eddig elfutottam vele, mert abból nem derül ki, hogy a sárkány (továbbra sem tudjuk a nevét) kap-e mézes kását, és hogy változik-e bármiben is a világ rendje.

No de most.
     Hanem amikor visszaért a fazékra való kásával, elég volt felnéznie a tető felé, hogy rájöjjön, mit felejtettek el mind a ketten. Sosem volt magas legény, és még ha felhozta volna a földszintről az öregapja létráját, akkor sem érte volna fel a sárkányt, hogy megetesse. Egy hosszú pillanatig csak állt a fazékkal a kezében, és a fejét csóválgatva nézte az éhes bestiát, aztán akkorát dörgött odakinn az ég, hogy kis híján magára borította a forró kását.
     - Esik már? – kérdezte. A sárkány értetlenül pislogott le rá, aztán épp csak egy ujjnyit ingatott a fején. Réz kovács letette a fazekat, és fújkálni kezdte az ujját, mert mostanra már a konyharuhán át is égetni kezdte a kezét az edény. – Nosza, akkor gyorsan hajtogasd át magad, úgy, hogy le tudd nyújtani azt a buta, hosszú nyakad – mordult rá a háztetőjére -, de siess, még mielőtt szakadni kezdene, és jól hajtogasd vissza a szárnyad, mert ha beázik a ház, elázik a kása is!
     A sárkány megszeppenve nézett rá, aztán hirtelen kiegyenesedett. Tyűha, mekkora rusnya dögök ezek már kölyökkorukban is, gondolta Réz kovács álmélkodva, ahogy a sárkány szétterjesztette hatalmas szárnyát, és billent egyet erre, billent egyet arra, aztán nagy óvatosan visszagunnyadt a ház tetejére. Bár esni még nem esett, az újabb vihar előszele egy pillanat alatt kihútőtte a padlásszobát, és Réz kovács érezte már a levegő élességén, hogy jeget is hord a szárnyán az éles fuvallat.
     - Így jó lesz? – eresztette le a fejét kis híján a padlóig a sárkány. A kovács egy pillanatra hátrahőkölt: ilyen közelről már őt is megijesztette a sárkány hatalmas, aranyló szeme, és a szájában azok a késhosszú, villogó agyarak.
     - Jó lesz, jó lesz – bólogatott, de közben azon járt az esze, hogy kevés lesz ide a legnagyobb fakanala, hiába azt hozta. Aztán megemberelte magát, és felvette a fazekat, de szinte azonnal újra szitkozódni kezdett. – Ó, a teremburáját! – fakadt ki. – Ez meg kihűlt attól az egy fuvallattól, vihetem le, hogy megmelegítsem!
     A sárkány összevonta a szemöldökét, mintha csak tüsszenteni készülne.
     - Tedd csak le arra az asztalkára – mormolta, és egy félresikerült kovácsoltvas vacak felé bólintott, amit Réz kovács csak azért tartott meg, mert az volt megboldogult, derék ükanyja első önálló munkája. Nagyon ráncolta a homlokát, nem tudta, mire készülhet a sárkány, de engedett a kérésének, és letette a fazekat az állványra, aztán hátralépett. A sárkány lejjebb engedte a fejét, és az orrlyukán hirelen felfodrozódó láng végignyalt az edény alján.
     - Hé te! Fel ne gyújtsd nekem a házat! – kiáltott rá Réz kovács, de mire befejezte a mondatot, már látta, hogy a sárkány éppolyan gondosan és pontosan bánik a lánggal, ahogy ő szokott a tulajdon szerszámaival. Álmélkodva nézte, még a fejét is megvakarta, aztán a sárkány orrlyukán egyszerre csak elaludt a láng, és a szörnyeteg bűntudatosan nézett a kovácsra.
     - Most már jó lesz? – kérdezte, és Réz kovács odalépett a fazékhoz. Megkavargatta, belekóstolt, aztán a homlokát ráncolva bólintott.
     - Hanem ha nem lenne akkora szükségem egy háztetőre, levinnélek a műhelybe, segédnek – jegyezte meg, és hatalmas adag kását lapátolt a sárkány szájába a fakanállal. A sárkány nagyot szusszant, és egyben lenyelte, aztán elégedett kutya múdjára még az orrát is megnyalta.
     - Az de jó volna! – Olyan sóvárgás égett a hangjában, hogy Réz kovács önkéntelenül is elnevette magát.
     - Vagy feltelepíthetném ide a műhelyt – jegyezte meg tréfálkozva, aztán körülnézett a tágas padláson, és szinte csodálkozva megismételte. – Igen, feltelepíthetném ide a műhelyt.
     Összenéztek a sárkányyal, és egyszerre biccentettek. Olykor a legkülönösebb dolgok a legtermészetesebbek, és így történhetett meg az is, hogy amikor Réz kovács végre életében először segédet vett maga mellé, az nem egy szorgos, fiatal legényke volt, hanem egy sárkány – ráadásul a tulajdon háztetője.

évértékelős

Tulajdonképp az éjféli koccintás tökéletesen jellemzi az egész 2015-ös évet: ránk kellett szólni, hogy már megy a Himnusz, mert túlságosan is lefoglalt minket, hogy a fizetési felszólításokról beszélgettünk.

Boldogat, ja. Persze. Az szokott lenni.

hatféle kelta maláta és egy kis tempranillo

Néha az élet a legvalószerűtlenebb kombinációkban vetít egymásra embereket, nézem egy barátomat, ismerem huszonsok éve, és hirtelen meglátok benne valaki mást, akit csak tizensok éve ismerek, lényegesen kevesebbet látok, és egészen máshogy hiányzik. Nem engedhetném meg magamnak ezt az estét, de nem mindig csak ez határozza meg a dolgokat, nem engedhetném meg magamnak azt sem, hogy ne menjek el, csak máshogy nem. Lúzerekről mesél, nekem, a lúzernek, és tudom, hogy nagyon sok minden elmúlt. A fiatalságunk és egyebek.

Az est egy pontján próbáljuk összeszedni, miket is kóstoltunk, és jobban emlékszem rá, mert én értem, hogy aber és ben és sejtem, hogy strath, az én fejemben tagolódnak a kifejezések, és elég ránéznem a névre, hogy felismerjem az egyetlen walesi főzdét. Penderyn, más az íze is, almás és friss, és palabányákat látok magam előtt, kopár középhegységet, más nyelven beszél, más meséket mond a táj, és a versei aztán végképp még csak nem is emlékeztetnek az északi sokad-unokatestvérekre. Beteg beltenyészet, dünnyögi R. S. Thomas, szépséges, őrült mozaik, fénylik a Mabinogion. Valahol a hegyek közt már alszik vagy épp verssorokkal vacakol valaki, aki nem értékelné, milyen tökéletesen harmonizál a körömlakkom színe a vörösboréval. Még emlékszem rá, amikor hittem dolgokban.

Megtörlöm a szemem, ezt a szempillafestéket képtelenség lemosni, most másfél napig nem kell vesződnöm a sminkeléssel, úgy fogok kinézni, mint aki kifestette magát. Mostanában amúgy is szoktam. Aranyzöld és viharkék, pardon, olajbogyó és tengerszem, mesék kavarognak a fejemben, és az egyik azt mondja, Val a történet ezen pontján egyidős veled, és képes még szeretni. Persze tegyük hozzá azt is, hogy Valnak a történet ezen pontján van egy városa, egy fia és egy lánya, márpedig ez rengeteg ember, akiért felelősséggel tartozik, és amúgy is, Val azért valaki. Ráadásul a történet nem róla szól, hanem egy Bernard nevű fiúról. Azt még nem tudom, vele mi lesz, mert a Lili nevű lány nem hozzá illik, hanem az öccséhez, és amúgy is, Bernard túl okos és már majdnem ügyes. Márpedig az élet nem szereti az ilyet, igaz, az élet nem szeret semmit sem, amennyire meg tudom ítélni, még a jegesmedvékkel is gondjai vannak. Pedig. Egy igazságos világegyetemben a jegesmedvék uralnák a földet.

ünnepeket, pozitív jelzőkkel

Minden jel arra vall, hogy idén is lesz karácsony, és részemről lesz naptár is, ezúttal három különféle. Tavaly kettő volt, tavalyelőtt egy, de remélem, jövőre nem jut eszembe egy negyedik lehetséges változat, bár még az is megeshet. A képekre kattintva lehet átjutni az egyes picasa albumokba, ahol a hónapok egyesével pihennek, onnan lehet letölteni őket. Fogalmam sincs, hogy mekkora méretig érdemes ekkora felbontásból nyomtatni, igyekeztem épelméjű kompromisszumra törekedni, de az elmúlt évek tapasztalata alapján még nem nyomtatta ki őket senki, így nagyjából mindegy.



meggyes forralt borra bezzeg van

Újabb dolgok, amikről rendes énblogba írni kéne, kedves naplóm, de legfőképp mindig fázom, és nyomorultul érzem magam. Múlt héten többször is mentem emberek közé, néha olyan emberek közé is, akiket nem, vagy nem nagyon ismertem, és megnéztem az új Star Wars filmet. Nem vagyok ügyes az emberi kapcsolódásaimban, sem a régiekben, sem az újakban, bár már megint rábeszéltem valakit, hogy írjon majd velünk, ha és amikor írunk a hivatalos éves kereteken kívül is a wrimókkal. Igazából nem értem, miért, alighanem a terelőkutya hajlam tört elő belőlem újfent, hogy a hasonló érdeklődésű emberek legyenek egy helyen, mert az mindig, ööö, igazából nem tudom, hogy jó-e. Sikerült meglátogatnom Grafikuslányt, és megismerkednem a Gyermekkel, még mielőtt leérettségizett volna (azért az első születésnapjáig kis híján sikerült elhúznom a dolgot, ami különösen úgy izgalmas, hogy olyan közel lakunk egymáshoz, hogy rálátunk egymás ablakára). Másfél hét masszív Aida hallgatás és nézés után egészen vicces volt megnézni a Monster High musicalt, amiben egyiptomi múmiák szőtték a cselt és a románcot Boo York koporsóforma felhőkarcolói és egy baljós, rózsaszín üstökös alatt, cukiság, és a Gyermek csak erre hagyta abba a sírást (de erre táncolt is). A hét egy későbbi pontján kiválót ebédeltünk Edemmel, és utána pompásat kávéztunk is, szokás szerint. Közel két és fél éve először előfordult, hogy kihagytam egy napot a fényképes tumblr-en, mert egészen egyszerűen már nem okoz örömet, hogy azzal is vesződjek, és aznapra kifogyott a várólista, és inkább valami egészen mást csináltam, amiben szerepelt a késő esti pánikszerű posztolást nagyban akadályozó túl sok bor és a túl sok cigaretta is. Így múlik el a világ dicsősége, tudom, hogy így múlik el, szerintem nemsokára le is állok az egésszel, mert már csak a munkát érzem benne és a kínlódást, és ahhoz még visszajelzésben sem fizetnek eleget. A másikkal sem tudom, meddig vacakolok még, egyelőre van annyi kész és részint sorba is rendezett anyag, hogy ha a feltöltés nyűgjét valahogy elviselem, akkor is kibírok egy bő félévet. Persze ezt valójában úgy kéne felfognom, hogy közel két és fél éven át mindig volt fénykép az egyik helyen, és irdatlan mennyiségű anyagot összekalapáltam már a másikhoz is, csak néha jó érzés lenne, ha látnám valami eredményét is azon kívül, hogy kezd betelni a merevlemezem. A macskákkal is haladok, például így karácsonyra megérkezett az első elutasítás, teljesen jogos, és én is látom, hogy még mindig fölöslegesen aprólékos, amit csinálok, és nem tudom megtalálni az egyensúlyt.

Ennek örömére venni fogok magamnak egy karácsonyi égősort, mert ha valamire, akkor arra nincs szükségem.

kézműves hobbiművész, varrni nem szokott

A hobbiboltba olyan parasztos vágyakkal mentem be, hogy tű, cérna (esetleg hímzőfonál), cellux. Sejtettem, persze, hogy rossz helyen járok, bár igazából a vasárnap ezen pontján nekem már a masnis-angyalkás ragasztószalag, a műbőrvarró tű és a, (na, hímzőfonál csak legyen már egy ilyen helyen) is jó lett volna. A vágyott termékekből találtam egy készlet gyöngyöző tűt, ha nagyon alaposan megnéztem, láttam, melyik végén van a lyuk, ahová nyilvánvalóan nem, hogy a hímzőfonalat, de egy pórias cérnaszálat sem tudtam volna befűzni. Értem én, ez azért kell, hogy a tű foka könnyedén átcsusszanjon a parányi kis gyöngyszemeken, ó, hány zacskónyi vegyes gyöngyünk maradt annak idején, gyermekkorunk sötét középkorában, amikor nem lehetett külön célszerszámot kapni, és a varrókészlet legkarcsúbb modelljén is megakadtak féltávon a gyöngyök! És hát hímezni is már olyan passé, én vagyok a szánalmas, hogy nem papírmasézni akarok, dekupázsolni és nemezelni, lehetőleg egyszerre (mellesleg még csak nem is hímezni akartam, csak a hímzőkellékek pont megfeleltek volna a célnak), és mi az, hogy cellux??? Hát fujj. El is szégyelltem magam. Igaz, azt legalább találtam utána a papír-írószer boltban.

De valaki árulja már el, hogy manapság hol lehet tűt és cérnát kapni, mert egy időben a helyi Sparban vettem, de már onnan is kiszorította a gazdasági bőséggel járó árucsökkenés (még egy hipermarketben is feltűnik, hogy hónapról hónapra veszik ki a polcokat, és szűkül a készlet), Röltexet meg gondolom, ott keressek, ahol Ápiszt, a menetrend szerinti időgép feltalálása után kettővel.

levelezéseim a civilizáción kívüli dolgokkal

Igazából én azt élvezném, ha a magyar könyvkiadás már nem tudna meglepni, különösen ilyesmivel. De amikor egy kiadóvezető acsarkodó hisztit vág le, amiért ajánlva mertük neki elküldeni a számlát, hát ő úgy nem veszi át, és mi ez a sértés, hogy azt hisszük, hogy amúgy letagadná, hogy megérkezett a számla (ööö, hát, ugye arról nem is beszélve, hogy és ha elvész a postán???), akkor azért elkerekedik a szemem. Persze miután ugye ő és úgy és azt és nem veszi át, mert ő sokat utazik és nem ér rá, hogy csak úgy postára menjen, szépen visszatért hozzánk a(z addigra épp  lejárt) számla, és amikor megkérdezzük, hogy mégis, most akkor mi is ez az egészen érdekesnek tűnő helyzet, akkor mi vagyunk az aljas rohadékok.

Elmegyek péknek.

levelezéseim a civilizációval

A manchesteri reptér halálosan meg van sértődve, hogy még mindig nem használtam fel a 10% parkolási kedvezményre jogosító kupont. Lassan már naponta írnak az ügyben, és egyre jobban tetszik a kitartásuk, de csak ezért fölösleges lenne fenntartanom egy kocsit Angliában..

beteg, duzzog

Lefekszem aludni, háromnegyed óra múlva felébredek, bevonulok az ülőgarnitúrára, megpróbálok ülve aludni tovább, inkább főzök spagettit, megint megpróbálok elaludni, ülve, úgy negyedóra köhögés után sikerül is. Aztán ezt még párszor, igaz, spagetti helyett egy idő után már csak teát készítek. De persze nem csak ilyesmik vannak, például rajzoltam (kivételesen nem macskát), forgattam történeteket a fejemben (nyilván nem azokat, amiket kellett volna, de akkor is), ó, és megint Verdit hallgatok, és igazából hogy lehet, hogy hónapokig nem hallgattak operát egyben, amikor nincs is annál jobb.

találkozásaim a civilizációval

Végül aztán valami egészen mást csináltam, konkrétan adatokat piszkáltam, azt hiszem, szeretek adatokat piszkálni, ha a saját elképzeléseim szerint tehetem.

Ma láttam reklámot és egyéb tévét kávézás közben és az alábbi kérdéseim lennének a világhoz. Ki és miért gondolta úgy, hogy a torokfájás elleni cukorkát vonzóvá teszi, ha arról költenek mellé bájos kis mesét, hogy készítésekor különféle undorító bogarak hengergetik a fű tövében (és az illető mit szólna? Milyen új sminktrend, hogy először fessük ki a szemünket, és utána alapozzunk? Vitamint és vény nélkül kapható gyógyszert miért szinte csak az "egy anya nem lehet beteg" szlogennel próbálnak eladni (jó, ez költői kérdés, de éktelenül bosszant)? Annyira örülök, hogy nincs tévém, te jó ég.

ahogy beck mondaná

Jól van, idén nem nyertem meg a nanowrimót, ez tökéletesen illik az idei évbe, mondjuk nem lógott volna ki a tavalyiból sem (nem is tette, akkor sem nyertem meg). Nyűgös vagyok, köhögök, szeretnék egy másik világot, mert ez most épp nem tetszik, és alighanem leginkább én nem tetszem magamnak benne. Pedig kaptam szép új blúzt, szép új sálat, de ezek szerint valami másra van szükségem. Mondanám, hogy akciós Dragon Age: Inquisition-re, de az meg nem fut el a gépemen.

Ha nem lennének közel egy hete különösen nyomasztó rémálmaim, aludnék, de így ahhoz sincs átütő kedvem.

Azt hiszem, véletlenszerű 'Allo 'Allo részeket fogok nézni, hátha jól öregedtek.

a szarkák itt magányosan járnak

...márpedig az angol mondóka szerint ez bánatot jelent. Az van is, térdig ér, aztán derékig, végül nyakig, elég kinézni az ablakon, köd van és eső, a képernyőkről pedig vér ömlik ránk, halál és gyász. Szükségállapot és készültség.

Persze azért nem csak ebből áll a világ, vannak szépséges dogok is, két fehér kiskutya kergetőzik a késő délutáni napfényben, abban az igazán aranyló fajtában, ami smaragddá változtatja a füvet és lángra lobbantja az őszi bokrokat. A narancssárga labdák röpülnek, Mandula visszahozza az egyiket, Kavics labda nélkül rohan vissza. Igen, van új kutya, kölyök és egészséges, eleven kis szőrgombóc, rossz, mint az ördög, és segít betölteni azt az űrt, ami Masni után maradt.

November lévén vannak közös írások is, éttermekbe, kávézókban, hol sok, hol kevés emberrel, teázunk, nevetünk, nem feledkezünk meg a születésnaposokról sem. Másokkal egész évben rendszeresen írogatunk, most megbeszéljük a kiadói pletykákat, cikkekről egyeztetünk, én közben megakadályozom, hogy a főszereplőm szerezzen egy kutyát, de a történet több további pontján megoldhatatlan gondot okozna egy némileg varázslatos puli jelenléte. Nehéz a mesefaragók sorsa.

És szerdán fogorvos és ez most fájni fog. Remélem, az a magányos szarka baromi gyorsan szerez magának egy párt, mert kettesével már örömöt hoznak, és az most mindannyiunkra ránk férne.


nem és nem

Az a nehéz, a gyomrot megülő érzés, amiről nehéz eldönteni, hogy az alváshiány undora vagy valami másé, a véré, a halálé, a félelemé. Péntek este éjszakai write-in volt az egyik wrimónál, hatalmas pizzák és chips-halmok között ültünk az ebédlőasztal körül, időnként feltűnt egy-egy csaucsau, hogy dögönyözzük meg, és épp csak ránéztem a facebookra két „és akkor most húsz percig csak írunk” között. És akkor.

Emlékszem 2011. szeptember 11-re is, az irodában ültünk, munka helyett csak néztük és nem akartuk elhinni. Most először kicsit összeugrott a társaság, mert nem volt teljes az egyetértés, ki hogy kapcsolná a terrortámadásokhoz az egész menekültáradatot, és mindenki feszült volt és lehetetlenül, tehetetlenül dühös. Aztán beszélgettünk másról is, és volt, aki még tudott írni, én főleg csak a fogamat csikorgattam.

Ugyanezt másképp, később.

Nem jó érzés meggyújtanom a gyertyát. Letenni és menni. Semmit sem jelent. Nem hoz sem lezárást, sem feloldozást. Nem jó hallani, ahogy a Lánchídtól távolodva kezd kikopni a francia a turisták bábeli zsivajából, és akikkel Pesten jövök szemben, azok már nevetnek is. Nem sajnálom tőlük, hogy tudnak nevetni; az zavar, hogy nekem még mindig az a hitetlenkedő fuldoklás szorítja össze a torkom. Nem akarom, hogy a világ ilyen legyen.

Nem akarom, hogy ők győzzenek.

nem

Annyi mindentől félek. Én aztán tényleg mindentől félek. De Párizstól nem vagyok hajlandó félni.

csak mint mindig

Közben beteg is voltam-vagyok, fáj a derekam, fáj a fejem, fáj a bokám, fáj a vállam, igazából nagyjából mindenem fáj, legfőképp az agyam hűlt helye. Most már köhögök is. De azért voltam vicces write-ineken, és moziban is, és vettem kockás pizsamanadrágot, csak hogy a legfontosabbakat említsem. És születésnapi ebéden, és dögrováson. Ó, és sörözésen.

Igazából azóta nem söröztünk, hogy Liverpoolban voltam, kezdtem már azt hinni, hogy oda sem találok majd, és meg sem ismerem az embereket. Persze odataláltam és megismertem, és utána hosszan beszélgettünk arról, hogy milyen neműek a plüssállatok (nincs semmi aktuális súlya ennek a merőben elméleti kérdésnek, de milyen neműek a plüssállatok? Az én plüssállataim a ritka kivételektől eltekintve mindig is fiúk voltak, ott van kapásól Seamus, a jegesmedve, aki hideg, téli éjszakákon a fejemen alszik (sapka helyett), de SzóLó ötéves lányának a plüsstevéje például lány), megosztottuk a fogászati rémtörténeteinket (nem egy lövészárokban harcolunk, de többen is időnk és vagyonunk jelentős részét a fogorvosunkra áldozzuk mostanában), és nem találtunk gazdát Fleó telefonon kiajánlott macskájának.

Akarok egy macifüles kapucnis pulóvert. Most. Esetleg tegnap.

a harmadik labdák

Eléggé alibik, és az egyiken szerintem még fogok javítani, de legalább lett valami. Aztán ráborítottam a laptopra egy fél pohár vizet, és akkor elmentem aludni.

elkeseredett fintor

Ú, annyira nem szeretek ilyet írni, mert szakmai szolidaritás és miegymás, de hát most beleolvastam ebbe a könyvbe, és szóval vannak kevésbé sikerült fordítások, de ez egészen egyszerűen retek. A stílus persze ízlés kérdése, és az még nem feltétlenül minőségi probléma, hogy én nagyjából semmit sem úgy oldottam volna meg, de azért az "XY helye" (mármint lakása)) akkora utolsó csepp volt a pohárban, hogy az éves olvashatnékomat elmosta (tsodás képzavar). És hát ha csak egy-egy ilyen lett volna, azon átsiklom, mert mindenki beleálmosodik néha a szövegbe, de rég nem szenvedtem ennyire magyar olvasnivalóval. Most egyfolytában azon gondolkozom, hogy vajon a könyv tényleg olyan semmilyen (inkább rossz), mint amilyennek érzem, vagy eredetiben akár tetszett is volna, sosem fogom már megtudni, azt hiszem.

a második labda

És most csalok.

De meg tudom ideologizálni is, ha kell, az úgy volt, hogy ma délelőtt épp a teljes agyhalál állapotában néztem a saját tenyerem, és egyszerre csak észrevettem rajta egy nagyon halvány heget. Még sosem láttam, pedig pontosan emlékszem rá, hogy került oda; de eddig azt hittem, hogy nem maradt nyoma. Nem volt mély seb, csak hosszú, csúnya és tanulságos. Addig csak gyanítottam, hogy az úgy lenne, hogy gyengéden megfogják a kezemet, mélyen a szemembe néznek, azt mondják, hogy szeretnek, és három napig nem veszik észre, hogy van egy négy centis, gyulladt seb a tenyeremen. Úgy is lett. Három nap után szóltam. Persze akkoriban amúgy is minden hosszú volt, csúnya és tanulságos, ezt később évek kínkeserves munkájával leküzdöttem rövid, csúnya és tanulságos esetekre, majd kukáztam a projektet. De ez a heg és ez a novella összefüggenek, a tavaly október óta félkész ötletekhez pedig legfeljebb csak pár bekezdést sikerült hozzákínlódnom, szóval. Most csalok.

Hazatérés

     A falakon túl most ébred a világ. Még a homokdűnék is kergetőznek a tavaszi szélben. Fénylik a messzeség, az otthoni dombok szelíd ívét is szinte látom. Lehunyom a szemem. Almafák fehérlenek fel képzeletemben, és örülök, hogy hazatérhetek.
     Pedig ragyogó hely Khanart is. Most fekete zászlók csüggesztik fejüket a zömök tornyokon, de emlékszem, mikor először jártunk itt, vörössel volt fellobogózva az egész város, vörössel és arannyal. Micsoda ünnep volt, micsoda diadal; évszázados rabság után újra szabad a vidék! A miénk, csak a miénk… Az utcákon egy álló hónapig táncolt a nép, mindenkit megrészegített a dicsőség, mint a könnyű khanarti bor. Győzelem csillogott a te szemedben is, és öröm. Hol van az már! A karomba kapaszkodó, nevető gyereklány, az üde-csípős tavaszi esték, jegyességünk fényes napjai – elsüllyedtek mind, a gőgös Quendaira bárkáinál is mélyebbre.
     Megrázom a fejem, undorral tölt el az emlék, hogy egykor ilyenek is voltunk. Vagy inkább, hogy már nem vagyunk azok? Nem tudom. Nem érdekel. Megvonom a vállam. A szekér zökken egy nagyot; útnak indul a menet.
   
     Lóháton pár óra csak a sebes folyású Lígra; most két napba telik az út. Alkonyatkor döcögünk át Morbont alacsony kapuboltja alatt. A Nap már a látóhatár alá bukik, mikor az első lovasok ráfordulnak a széles kőhídra. Lángol az ég, haragját a Lígra örökké sötét vize is visszatükrözi. A házak között már majdnem teljes a sötét. Csak a hullámok vetette vörösség dereng: micsoda szörnyű fény, súgnak össze a tömegben itt is, ott is. A babonásabbja megremeg. Vér festi meg az eget, a folyót; az ég irgalmazzon nekünk, a bűnösökre sújtson le, ne ránk!
     Targil itt lovagol mellettem, az arca komor, üres, mint egy hete már mindig. Szólni akarok, de némává dermeszt a kápolna üres ajtaja, a fájdalom, hogy a kiszűrődő fény nem rajzolja körbe alakodat. Itt kértem meg a kezed. Emlékszel? Targil akkor nevetett, hát hogyne adta volna a húgát, ha én kérem – pirulva bújtál a háta mögé, de a vacsoránál már hagytad, hogy átöleljelek.
   
     Kopaszfa és Nyíred között félúton van hét öreg tölgy. Forrás fakad a tövükben, vize édesebb a bornál is. Ma haladunk el arra. Targil megálljt parancsol, leszáll a lováról, hajadonfőtt térdel a vízhez. A sisakjából iszik, aztán elhajítja, olyan erővel, hogy az horpadtan gurul a fák gyökerei közé. Vörös az arca, a keze ökölben; majd szétszakítja az indulat. Magában forrongva lovagol tovább. Talán csitítanám, ha nem hasít belém, hogy nem emlékszem a víz ízére, amit barátságunk megpecsételésére az én sisakomból ittunk – elhomályosította az első csók, amit a forrás mellett loptam tőled. Összerázkódok, ha tehetném, kiköpnék. Az emléked is méreg, hogy nem szabadulok tőle most sem?! Aztán csak bólintok egyet. Undok dolog a szerelem. Annyi bölcs ember mondta már, most én, a balga is megtanulhatom.
   
     A hetedik éjszaka nem bírok nyugodni. Felkelek, árnyékként lopom át magam az őrök között. Céltalan sétálok, míg csak fel nem kel a Hold. Ezüstös fényében holtnak tűnnek az alvók is, megborzadok. Mintha valami vértelen csatában estek volna el, úgy pihennek a harmatos fűben a menet közrangú tagjai, akiknek a faluban nem jutott szállás. Az élükre álljak…? Elképzelem, ahogy felkelnek szavamra, és botorkálva megindulnak mögöttem. Én pedig felvezetem őket a törékeny holdsugáron, messze, messze, ahol se napfény nincs, sem pedig remény… Megrándul a kezem a kard markolatán. Felhő libben át a Hold előtt. Targil rettegve néz.
     – A kísértetek órája – súgja Nila, hangjában nyersen roppan a félelem.
     – Kimerültség – Targil válasza most is tömör, ésszerű. De nyugodt szavára rácáfol riadt tekintete.
   
     Solymosd vára komoran tornyosul a mély völgy fölé. Még a széles országút is összehúzza magát láttára. Lassan kúszik fel a meredek hegyoldalon a fekete szekér. Odafenn tárva-nyitva a kapu, csendben áll az udvaron a nép. Körülnézek. A büszke tornyok magukhoz emelnek, szédülök, repülök a mennybe fel. Ez a varázs nem kopott. Elmosolyodok. Hányszor feküdtem itt sárban-fagyban, lesve a bástyák fokán egyensúlyozó eget! Közelinek tűnt, szinte súrolta a két kezem. Aztán a tenyeremet nézem. Idegen a finom selyemkesztyűben. Kékesfekete az ujjam alatta. Hiába nyúlnék most az ég felé, nem markolnék mást, csak űrt. Eladtam mindent a te múló varázsodért.
     Nila felpillant, tudom, benne is ez villan végig. Miért épp a tulajdon öcsémet bolondítottad meg? Elfordítom a fejem. Látni sem bírom a szemében a bűntudatot.
   
     Csend van. Nagy csend. Mindenütt. Mintha még a madarak is elhallgatnának, ahol elhaladunk. Az út mentén emberek állnak hajadonfőtt. Katonák, parasztok, nemesek vegyesen. Csak vánszorgunk mellettük. Figyelem az arcokat. Most van időm megnézni mindet, nem mosódnak el, mint régen, mikor csatából csatába robogtunk. Egyiket-másikat fel is ismerem. Attól a kajla bajszútól ott az egyetlen lovát vittük el. Most itt áll mégis, kalaplevéve.
     Hirtelen megbolydul a rend, egy öreg paraszt törne át a katonák során, hogy a halottaskocsihoz férjen. Nem hiszi el, hogy meghalt a királya, az eszét vesztette félig. Csak nézem, ahogy két alabárdos már viszi is. Mit tehetnék?
   
     Virágoznak az almafák, szirmoktól fehérek a dombok. Végre itthon vagyok.
     Pár lépés már csak. Ott vársz benn. Tudom. Vörös a szemed, virrasztottál, ahogy illik. De ragyogsz gyászodban is. Nilára villan a tekinteted, ám ő a ravatalt nézi konokul.
     Targil lép előre. Üres az arca most is, komor. Kezében fehér levélke. Elsápadsz a láttára, megremegsz. Nila bőg, mint egy gyerek. Mit tudta, miféle levelet küldesz vele nekem? „Csak a bátyád kezébe, senki másnak”, így mondtad neki, ugye… Ő pedig hozta, engedelmesen.
     Targil a földre dobja a levelet. A vékony kesztyűt már majdnem átmarta a méreg.
     – Melyik volt gyilkosabb, királyném, a tinta, vagy az üzenet?
     Tompán koppannak a szavak, kitágul körülötted a tér. Targil elfordul, testőrök vesznek körül. Riadtan nézed őket. Elnyílik a tekinteted, ahogy észreveszel mögöttük. Egyedül csak te látsz. Mosolygok. Hogy hihetted, hogy elhagylak? Kinyújtom feléd a két kezem. Hozzád jöttem haza.


2001.