röviden

Jól sikerült az idei távolról indítás, alighanem használt előtte a kis kényszerpihenő, még ha aludnom nem is sikerült sokat. Kezdek már készülni a nyaralásra (kell is, hiszen csak úgy, spontán nem lesz elég tiszta ruhám), a fő kérdés, hogy vigyek-e magammal egy fél könyvtárat kézipoggyászban, csak mert a legkedvencebb két szerzőm is dedikál, vagy majd ott rögtönözök valamit (állítólag ex librist is ér aláíratni, csak az ex libristől valamiért borsódzik a hátam). És mikor lesz időm elmenni fodrászhoz, és hová tettem az esőkabátom, és mit vegyek fel holnap, úgy egyáltalán.

szédületes

Hétfőn hajnal négy órakor, amiko rmég mindig nem tudtam aludni a szédüléstől, és odakinn össze-vissza dúltak a viharok, úgy gondoltam, hogy most már akkor tényleg otthon maradok De aztán sikerült háromnegyed kilenckor felébrednem, és így reggeli nélkül épp beértem negyedóra késéssel, mert lelkiismeret-furdalásom volt a projekt miatt, amit pénteken este nyolcig azért csak nagyjából sikerült áttesztelnem, és igazából voltak még kérdéseim. Kedden már kifejezetten négykézláb kúsztam be, aztán szerdán már tényleg nem volt rá erőm. Akár büszke is lehetnék magamra, ha amúgy lett volna értékelhető eredménye és mérhető értelme annak, hogy másfél héten át bejártam úgy, hogy a fejfájástól és a szédüléstől azt sem tudtam, hol vagyok, de az az igazság, hogy a hatékonyságom nem nagyon ad okot bármiféle büszleségre. Persze, legalább húsz-harminc százalékban életképes voltam, de én is tudom, hogy a hatékony munka, az nagyon nem ilyen.

Délután elvonszoltam magam a rendelőbe (gyök kettővel, mert tényleg nem vagyok jól), és kiderült, hogy a körzeti orvosom szabadságon, és a váltótársa délelőttös volt, úgyhogy holnap délután mehetek vissza, és reménykedhetek benne, hogy csütörtökön még ki tudnak írni szerdára is (ha jól tudom, igen). Közben nagyon szomorú kis nyuszi vagyok, annyi mindent kéne csinálnom, és hanyatt feküdni is alig van erőm. Ki fog így mosni a másfél hét múlva esedékes nyaralás előtt? És feltrancsírozni a két hete az ablakban érő ananászt? És pénzt váltani, ha már kényelmesen épp beszakadt a font? Nem tudom, majd egy valamivel kipihentebb változatom, bár mivel aludni sem tudok, az jó kérdés, mikor lép akcióba.

ez a hét már csak ilyen

Kicsit jobb lenne, ha őszintén aggasztani tudna, hogy kitöröltem azt a fájlt, amiben az elvégzendő teszteket összeírtam (az oldal, ahonnan összevadásztam a listát, még megvan, csak most akkor újra másfél órát ezzel kell vacakolnom), de az az igazság, hogy annyira fáj a fejem, hogy semmi sem tud őszintén semmit sem, aggasztani, érdekelni, lelkesíteni, nem tudom. Péntek délután négykor lett kész végre úgy a környezet, hogy be is lehet lépni, és nekem mindent végig kellene egyben tesztelnem, mert így is bő egy hónap csúszásban vagyunk, és az ügyfél már erősen morcos.

Végül is... amúgy sem volt ma estére jobb programom.

továbbra sem

Hétfő este még félálomban is azt pörgettem magamban, voltaképp mitől van rossz kedvem (a rettenetes novellát leszámítva), és nagyjából rá is jöttem, meg letisztáztam magamban egyéb dolgokat is, aztán kedd reggel megint úgy keltem fel, hogy nem kéne bemenni dolgozni, és megint bementem, és rögtön az első email az volt, hogy a vezérigazgatónk elhagyja a céget, pedig hát őt én végtelenül szeretem, kivel fogunk céges ünnepnapokon pálinkázni, mi lesz így a világgal, rettenetes.

Később volt egy elég hervatag tesztelői vacsora, ahol minden irányban kisgyermekes anyukák beszéltek a kisgyermekükről (és az orrszívó porszívóról, és hogy az szörnyű... pedig tudjátok, mi a szörnyű? Az arcüreg-mosás), két óra után hozták ki a főételt, és egyáltalán, én otthon akartam macskás csomókat rajzolni, vagy csak hanyatt fekve nyöszörögni halkan.

Idővel ez a két kívánságom teljesült, a macskás csomó mondjuk nem lesz valami szép, ha elkészül, akkor sem, a hanyatt fekve nyöszörgéstől pedig begörcsölt a nyakam. Szerdán szintén elgondolkoztam rajta, hogy most már otthon maradok, de tényleg, egyelőre még várom, hogy összeomlik-e az irodaépület, vagy most mi lesz, amiért jobb lett volna nem bejönni (ó, kaptunk egy csomó fényképet a tegnapi vacsoráról, mert nincs is ám jobb, mint amikor a melletted ülő előkapja az überprofi monstrumot, és húsz centiről arcon fényképez!!! komolyan már).

Nekem már csak a macskás csomó maradt örömnek az életemben, de igazából az sem lesz valami szép, ha elkészül. És még mindig nem játszanak semmit a moziban, amit meg akarnék nézni.

a jó pillanatok (sosem tartanak sokáig)

Jó, hát nem ez volt az a nap, amikor helyes döntés volt hősiesen bevenni még egy fájdalomcsillapítót, és bemenni dolgozni, úgy tűnik, már a vasárnapi fejfájás sem csak a másnapnak szólt. Eh. Az a baj, hogy olyan szörnyű és nyomasztó a körzeti orvosnál várakozni, hogy inkább bejövök dolgozni akkor is, amikor talán több értelme lenne otthon haldokolnom.

Nyilván a kedvem is ennek megfelelően borzasztó, és az sem segít, hogy sürgősen és nulláról újra kell fordítanom egy novellát, amit még három és fél éve vállaltam el, és minden egyes kibaszott szavát rühelltem már elsőre is. Végül akkor 90%-nál abbahagyhattam, mert megbicsaklott a kiadó hitele, és aztán a majdnem-kész fordítás benne volt abban az öt-hat dologban, amit végérvényesen elveszítettem, amikor két éve elszállt a gépem. Kész öröm most újra nekilátni.

44

Nem nagyon emlékszem ennyire álmos születésnapra, még a mozikban sem játszanak semmit, amit szívesen megnéznék, és más program sem nagyon jut az eszembe. Persze az is benne van az álmosságban, hogy hajnal négyre értem haza, kellően részegen, és bár a durva másnaposságot megúsztam, azért jóval dél után sikerült kimásznom az ágyamból. Megnéztük a Nirvana feldolgozás-estet a Kobuciban, aztán maradtunk még táncolni, és szent elhatározásomhoz képest, hogy csak semmi tömény, végül is két és fél felest is megittam, mert hát egy ponton már születésnapom volt.... És pompás, táncolásra termett nyáréjszaka.

Amúgy is kicsit kevésbé vagyok nyugtalan és csalódott, mint ilyenkor lenni szoktam - nem hinném, hogy végre eljutottam az érzelmi érettségnek arra a fokára, amikor nem csak tudom, de fel is fogom, hogy a születésnapomon sem foroghat körülöttem a világ. Inkább csak arról van szó, hogy valamikor pár hete volt egy pillanat, amikor minden jó volt, és minden pont úgy volt, ahogy azt kértem volna a világtól, ha sejtettem volna, hogy kérhetek ilyesmit. Persze ez csak egy pillanat volt, de az idei születésnapomra nagyjából rendben vagyok a mindenséggel.

meg kéne nyerni a lottót, de most már tényleg

Rijeka jó volt, bár a hálókocsis MÁV szerelvény erősen sokkolt. Akár élvezhettem is volna a grátisz időutazást, hogy nem csak a horvát tengerpartra, de a nyolcvanas évekbe is eljutottam, de ezek a gyorsvonatok már akkor is undorítóak voltak, és az azóta eltelt harminc év nem tette őket vonzóbbá. Sőt. Néha úgy kattogott és rázott és csikorgott, hogy attól féltem, menet közben kettéhasad a fülke.

De Rijeka jó volt, még ha szombaton nagyjából egész nap esett is az eső, és vasárnap sem volt annyira meleg, hogy komolyan nekiálljak megkeresni a strandot. De bejártam a kikötőt, az óvárost, felkapaszkodtam a várba (annyi lépcső a világon nincs), sok finom pizzát ettem, és nagyon drága volt a sör. Néztem a tengert, ha már fürödni nem sikerült benne, és néztem az öböl túlpartján a hegyeket. Némelyikbe szabályosan beleszerettem, egyszer fel kell majd mennem az egyik tetejére, nem feltétlenül gyalog, mert rohadt meredeknek tűnik, és alacsonynak sem mondanám.

Hazafelé már rutinosan előkerestem lefekvés előtt a füldugót, nem csak éjjel kettőkor kotortam bele a táskámba, hogy mintha szokott volna nálam lenni megmagyarázhatatlan okokból, így csak akkor ébredtem fel, amikor mozdonyt cseréltünk vagy másik vonathoz csatoltak, illetve ahányszor ordítva fékezett a vonat. Elképesztő hangja volt.

Aztán egész héten csomó dolgom volt, szerdán például egy rongyosra mosott plüsskutyával az ölemben mentem haza, a zsebemben pedig csak azért nem koccant össze a karácsonyi csengettyű és a hófehér Zsolnay róka, mert begyömöszöltem melléjük egy csipketerítőt. A többi kiválasztott emléket (két borospohár, két porcelán tányér, egy kenyérvágó kés, a falra akasztott bibliai idézet, a nagyobbik hófehér porcelánróka, néhány könyv) egyelőre ott hagytam az üres lakásban, a nővéremnek és anyámnak kiválogatott holmik mellett. Furcsa volt osztozkodni egy élet hordalékán.

Most hétvégén vége alszom. Kivéve, ha megint egész szombaton fúrnak.

kár belém a kultúra

A fáradtságnak és az érzelmi nemtudomminek abban a stádiumában vagyok, amikor a legszívesebben bármilyen kérdésre korai James Blunt slágereket énekelnék válaszul, de nem biztos, hogy ezt minden munkatársam értékelné. Kéne még két nap alvás, ahelyett, hogy hétfő van.

Pedig aludtam hétvégén, óraszámra legalábbis eleget. Februártól június közepéig ez sem nagyon ment, de most már két hete legalább a heti átlagot lealszom, jó, most már akkor csak azt a hatvan-hetven óra lemaradást kéne behoznom, tudom, tudom.. csak azt nem, hogy mikor.

Az alvás mellett is elég eseménydús hétvége volt, végigcaplattam a Pride-ot az eszméletlen hőségben, aztán elmentem szabadtéri színielőadásra, ami összességében kellemes volt, de igazából nem való nekem a színház. Láttam Aida felvételt moziban, sajnos belevetítettek kétszer negyven perc szünetet is, és az sokat tompított a lelkesedésemen (nem, nem élő közvetítés volt, akkor megértőbben viszonyultam volna a dologhoz), viszont ah, Amneris. Vettem gyömbért és sárgabarackot, mert újra előszedtem a kis turmixgépemet, úgyhogy most egyfolytában egészséges mindenfélét iszom. Már tudom, milyen almát nem veszek többet, hogy a biorépa három nap alatt megrohad, a szedernek és a málnának pedig ott marad a sok kis rohadék mag az alján. Eddig a spenótos-zöldalmás-gyömbéres vált be a legjobban, az volt a legfinomabb és a legkrémesebb is. Csak vennem kéne valamikor még spenótot.

a vihar elmaradt

Jól van, néha a tükörben sem vagyok nagyon szép, sőt, éjjel egykor, a párás hőségtől még kócosabbra göndörödött hajjal, a szemfestékre egyenetlenül felkent szúnyogriasztóval, ernyedten fodros, furcsán szürkésbarna ruhámban például egészen sok minden más vagyok a szép helyett. Például túl fáradt, hogy érdekeljen bármi is egyáltalán még valaha az életben tizenhat óra egyenletes hőmérsékleten történő alváson kívül. És az nem most lesz.

Végtelenül régi barátok költöznek külföldre, az utolsó fröccsözésen végtelenül rég nem látott emberek, a múlt csak fény, változik, és hirtelen a folyóillatú éjszaka már egy szigettel északabbra van, tizenpár évvel korábban, a fényfüzérek egy fesztivál egymásba érő kocsmái fölött ringatóznak, nem a strandröplabda pálya magas kerítésén. Akkoriban persze jobban bírtam még az ébrenlétet és az ivást is, most már az is soknak tűnik, hogy éjfélre érek csak haza.

Külföldre költözött barát látogat haza, kitartóan iszunk a levegőtlen, zsúfolt kerthelyiségben, épp lemondok a meghívottak nagyjáról, amikor megjelennek. Itt nem mosódnak össze a képek, nincs minek egymásra vetülnie, és jó is, hogy elindulunk, mert egy pohárral később már pénteken is fel kell még kelni dolgozni.

Most álmos vagyok és kicsit szomorú, leginkább azért, mert túl fáradt vagyok, hogy érdekeljen bármi is egyáltalán még valaha az életben.

jajjjj

Oké, a fogammal nincs mit tenni, szerencsére abbahagyta a fájást is, a fogorvos szerint olyan mélyen van, hogy reális, hogy ott is marad. Remélem, hogy ott is marad.

Ettől persze (és az időjárástól is persze, nem csak ettől) én még olyan elképzelhetetlen mértékben frusztrált vagyok, hogy a levegőt rugdalom, és csak azért nem vinnyogok hangosan, mert még hárman ülnek a szobában, és dolgozni szeretnének. Este megyek baráti búcsúfröccsre, nem ártana vigyázni, hogy idegességemben ne igyam le magam, még rengeteg munkanap hátravan a hétből, szám szerint kettő.

most már tényleg

Ó, kivételesen egész kellemes min...
...eszeveszett, agyrohasztó fogfájás. A bölcsességfogam úgy döntött, mégis szeretne kinőni.

kajla

Aztán a vihar a földre csapta és eláztatta a megvadult molylepke-hadat, ami gondolatok helyett zsibongott a fejemben, hazafelé menet félúton és félálomban ettem végre meleg ételt (először a héten), odahaza pedig énekeltem másfél órát, és megittam másfél cent gint, mert keményen tolom. Utána simán csak nem aludtam el időben, akár valami hasznosat is csinálhattam volna, de nyilván nem.

De most kicsit jobb, kicsit kevésbé érzem magam aranyhalnak - mondjuk emberszabásúnak is, de az csak azért van, mert megérkeztek az első fényképek a céges hétvégéről, és hát. Nem leptek meg, eddig is tudtam, hogy nem vagyok ám olyan szép, mint a tükörben, és azt is felfedeztem már, nem csak az a baj, hogy hörcsögszabású vagyok, hanem hogy kajla is. Össze-vissza áll a hajam, a kezem, a lábam, hát ezek után csoda, ha a gondolataim is? ... Ja, ennyi, ezzel letudtam a kötelező nyári hogynézekmárki köröket, ha nem nyírnak véletlenül megint felpuhult ketrecharcosra, amint visszamerészkedem a fodrászhoz, egy ideig most csak magamban morgok.

A tükörben egyébként nagyon szép vagyok, csak mondom.

búgócsiga

Aztán a szállásadók jóindulatából megoldódott ez is, segítettek elintézni, hogy utólag tudjak neki utalni SZÉP kártyáról (MKB-nál nem úgy van ám ez, hogy csak utalok, mintha bankszámla lenne, vagy mi, de nem ám) (ó, és persze képtelenek voltak megmondani, miért nem sikerült a fizetés, mert hát érvényes a kártya, van rajta pénz... reméljük, legközelebb nem lesz vele baj?), a hagyományos pénzfélét meg visszautalták. De hát azért nem kis idegeskedés és telefonszámla volt ezt lebonyolítani, szóval továbbra is fenntartom, hogy rohadjanak meg.

Voltunk aztán Hollókőn céges hétvégén, nagyon jó volt a kaja, nagyon meleg volt az idő, nagyon sok volt a szúnyog, nagyon jó volt az egész. Mondjuk én főleg aludtam, mert nagyon jó volt a matrac is. Ezen kívül: életemben először lőttem íjjal (eltaláltam a földet), volt rajtam hollókői népviselet (nem, senki nem nézheti meg a fényképeket), ittam aperol spritzet (nekem bejött). Azóta azért most megint tudnék két napot aludni.

Amúgy pedig csak a szokásos (illetve egy kicsit rosszabb), dolgok vannak a fejemben, miért vannak dolgok a fejemben, úgy érzem magam, mint egy különösen hiperaktív aranyhal, másfél másodperc alatt felejtek el mindent, és iszonyatosan túl vagyok pörögve, miért vagyok iszonyatosan túlpörögve, és mennyire fogok összeomlani, ha vége?

mkb, a kurva anyád

Megpróbáltam kifizetni a szállásomat SZÉP kártyáról. Van rajta legalabb ötvenezer forintnyi nem lejárt zseton. A terminállal nem lehetett zsebet választani. Készpénzzel kellett végül mindent kifizetnem, vagy készpénzzel?

A kibaszott kurva anyjukat basznák meg, de tényleg. Minek kapom játékpénzben a fizetésem egy részét, ha aztán még fizetni sem lehet vele?

tompa

Lusta vagyok írni, fáradt és unott; vagy csak nem ide tartozik, amin rettentően jár az eszem; vagy csak minek. Nagyjából ezek vannak, nagyjából ebben a sorrendben.

Huszonöt év fáziskéséssel teljesen rácsavarodtam a Corrosion of Conformity-re, részint azért, mert a mellettem ülő kolléga rengeteget tanácskozik emberekkel rohadt hangosan, és a gondolataimból sem tudom végigvinni fél szót sem, nem hogy dolgozni. Vannak azért helyzetek, amikor nosztalgiával révedek vissza a kussban fordítós időkre. Oké, hogy mindig fúrtak, de hát itt is mindig fúrnak, egy félkész épületben ülünk, mindig fúrnak, mindenhol fúrnak, csak még a tetejében ordítva csocsóznak, pingpongoznak és xboxoznak is a szobánk előtt. Kifogtuk a legjobb sarkot.

A helyzet valószerűségét azt hiszem, a sötét, szűk belső lépcsőház fordulóiba festett A kis herceg idézetek lőtték ki az űrbe, néha, amikor megyek haza, úgy érzem magam, mintha egy díszletben bolyonganék. Egy nagyon furcsa világ nagyon furcsa díszletében, a kiglancolt, szinte már huszonegyedik századi Corvin sétányon a szomszédos gettómaradvány lakói vitatják meg börtönélményeiket, a plázában télen-nyáron rosszul szintetizált csokoládéaromát kevernek a levegőbe, az egész nem valóságos, eltűnhet bármelyik pillanatban, lekapcsolhatják a reflektorokat, álomszerű minden. Még az átmeneti irodával kapcsolatban sem volt ilyen bizonytalan érzésem, az minden dobozszerűsége dacára valós hely volt, szerettem, rohadt személyes és önző okokból, persze, de szerettem. Ezen a helyen viszont csak meglepődöm, amikor néha sikerül ráébrednem, hogy tényleg létezik.

Rengeteg sok mindent el kéne intéznem (lemondani, átállítani, szervizbe vinni, időpontot kérni, asztalt foglalni), csupa olyan dolgot, amihez tagolt mondatokban el kell magyaráznom idegeneknek a szándékaimat, márpedig én erre életemben sosem éreztem magam képesnek. Nem, nem lesz jobb, minél többet csinálom, a legkevésbé sem lesz jobb tőle. Szerencsére azért az élet nem csak ebből áll, néha hazafelé rajzolok a Duna-parton, írok a villamoson, és lassan már egész szépen ki tudom festeni a szememet.

rozsdás

Hazajöttem Párizsból, próbálom felfogni, mit is mondanak a fejlesztők, milyen migrációra kéne nekem milyen teszteseteket írnom, de egyelőre komolyan elakad rajta az agyam. Pedig nem lehet olyan bonyolult, csak az agyam, az mostanában nem forog leginkább sehogy sem. Néha kisebb felvillanásokban hirtelen megmutat dolgokat, de azt a szép, óramű típusú, megbízható darálást mostanában nem hozza. Szépen, óramű pontossággal és megbízhatóan mostanában csak a fejem szokott fájni, főleg két vihar között (azaz nagyjából mindig).

Párizs egyébként nagyon jó volt (mint mindig), majd talán írok róla bővebben is (mint néha), a fényképek túlnyomó részét sajnos megette fényképezőgép, amikor egy ponton nagyjából formatálta a memóriakártyát (mit? hogy?) (és miért?). Ezen kívül voltunk két hete állatkertben is, az is nagyon jó volt, azokat a képeket is megette a gép, csak már volt időm átmásolni előtte máshová. Mindig, mindent azonnal és több példányban másolni kell, komolyan, és utána még azt is legalább négy példányban.

Forró leves és legalább tíz óra alvás. És utána ugyanez még négy példányban.

vészhelyzet esetén

Volt most tűzriadó, a helyzetnek megfelelően az alábbiakat tettem:

  • megnéztem az emaileket, mert biztos csak nem vettem észre, hogy tűzvédelmi próba lesz
  • megkérdeztem a recepciós lányt, aki azt mondta, a riasztót szerelik, de azt ígérték, nem lesz hangos
  • toporogtam egy ideig, aztán, látva, hogy mások is a folyosón tanácstalankodnak, visszamentem a belépőkártyámért
  • a telefonomat, a pénztárcámat és a lakáskulcsomat persze a szobában hagytam, mert nyilván nem gondoltam komolyan, hogy tűz lenne, hát soha nincsen
  • azért odakinn szóltam a többieknek, hogy tűz esetén ne lifttel menjünk, már csak a látszat kedvéért sem
  • a lépcsőházat betöltő moraj hallatán megnyugodtam, hogy ez nem csak a mi riasztónk volt, a hét elején beköltözött másik cégtől is mennek lefelé
  • lenn tovább tébláboltam, és időnként megkérdeztem a többieket, honnan tudjuk majd, ha vissza lehet menni, és arra gondoltam, jellemző, hogy a dohányosok jöttek le

Később kiderült, hogy ez egy teljesen éles, bár téves riasztás volt, nem egyszerű gyakorlat. A cég négyötöde nem jött le, ami szerintem elég nagy probléma, és én büszke vagyok mindenkire, aki leballagott (még magamra is!), ráadásul azt hiszem, tanultam is belőle pár dolgot.

  • fölösleges megnézni az emaileket: ha tervezett gyakorlat, azért kell menni, ha éles riasztás, azért... a tűzriadó az tűzriadó, nem maradunk az épületben
  • komolyan, ha már van időm valamit eltenni, az inkább a telefonom, a tárcám és a kulcsom legyen
  • nem kéne megvárnom a kritikus tömeget, hogy elinduljak, egyedül is le tudok menni a lépcsőn, nem ciki
  • péntek délután, fejfájással, kialvatlanul nem nagyon érzem át, ha valami sürgős vagy fontos vagy egyáltalán

Az nem zavar, hogy nem nógattam azokat, akik nem jöttek le, mert felnőtt emberek, és ha csak az én nyaggatásomra lépcsőztek volna egyet holt fölöslegesen, most én lennék a hisztis túlaggódós. Amúgy pedig felnőtt emberek, és az ő dolguk, ha benn akarnak égni egy épületben; és ha nem mondtam volna még, felnőtt emberek, nem bírnám a vállamon lecipelni őket.

mostan fekete tollakról álmodom

Nagyon büszke vagyok magamra, mert idén még csak három ruhát vettem (jó, és négyet kaptam, ráadásul azok sokkal szebbek), ebből kettőt múlt héten. Most épp átérzem, hogy miattam halnak ki a koalák, mert minek nekem ennyi ruha, és egyébként tényleg minek nekem ennyi ruha, de ezt az életem szinte összes többi sallangjáról is elmondhatnám, szóval nem hat meg. Minek nekem ennyi tea, minek nekem ennyi villamos, minek nekem ennyi alvás, úgyis csak fáradt leszek újra.

Már megint a rohíroknál járok, ha másodszorra is végighallgattam az egészet, nekilátok majd az American Gods-nak (ez van, ez a francia címe), abból aztán végképp semmit sem fogok érteni. Pótcselekvésnek persze nem lesz rosszabb a kényszeres twitter-pörgetésnél, jaj, méhecskéket kell rajzolnom, és lassan ideje lenne újabb vázlatokat összeraknom. Reggel két szakállfonat közben kifogyott a fekete tollam, mondjuk Oghren így is a legeltaláltabb darabok közé tartozik. Nem tudom, miért van az, hogy némelyiket hatszor nem sikerül lerajzolnom, aztán hetedszerre javítás nélkül tökéletesen. Igaz, utána még simán el szoktam rontani, amikor rámegyek tollal, de argh, izé, méhecskéket kell rajzolnom, és vennem új fekete tollat. Egyébként tudom, hogy fejlődni nem ettől fejlődnék, hanem attól, amit két éve csináltam pár hónapig, hogy minden reggel húsz percig fényképet rajzolok (olyan dolgot még meg sem próbálnék, ami mozog). Akkor tényleg látszott, hogy egyre jobban megy, de hát ezt nem tudom a villamoson csinálni, és képtelen vagyok még korábban felkelni érte. Nagyjából már annak is örülök, ha sikerül úgy felkelnem, hogy az életmentő reggeli rutinok* (zabpehely, vitamin, hajmosás, fogmosás, öt perc nyak- és fejmasszázs**) benne legyen, és tudom, hogy csak még húsz perc rajzolás (plusz francia nyelvlecke) és még tíz perc reggeli torna kéne egy hasznosabb és boldogabb életért, de egyszerűen így is sírva vonszolom ki magam az ágyból.

Egyébként ha egyszer nosztalgia/poszt-gót zenekart alapítok, kész az első lemez borítója. Már csak meg kell tanulnom dobgépet programozni, és látni napszemüvegben.


*rosszul leszek, ha éhgyomorra indulok el, és még rosszabbul, ha éhgyomorra kapom be a vitaminjaimat. A vitaminokban pedig hiszek: három éve, amikor nem szedtem őket, rosszabb volt a vérképem, mint most... az pedig orvosi vizsgálat nélkül is látszik, hogy a hajam erősebb. Szebbnek nem szebb, mert hát így is kis kusza kóc a kerek fejemen, de már a fodrászok is alig szólnak be rá.
**elmondhatatlanul sokat használ fejfájás ellen, ha kihagyom egy hétig, be is merevedik a nyakam és a vállam

aludni kéne, vagy csak csendben heverni

Pénteken hazafelé vagy ötven percen át álltam a hídon, és idült vigyorral néztem a hajókat - és oké, szeretem a hajókat, és lenyűgözően ragyogtak a késődélutáni színek, de azért azt hiszem, ez leginkább csak azt mutatja, hogy istentelenül fáradt voltam. Szombaton aludtam is több részletben tizenöt órát, aztán vasárnap este pedig kitört rajtam a rettenet nátha, amitől nem lehet aludni sem. Ezek után öröm volt bejönni a fűtetlen irodába, és azt most már nem is tudom, a szokásos kettősfront  miatt van ilyen erősen migrén jellegű szédülés-fejfájás kombinációm, vagy az idegességtől. Most már binaurális gyógybizsergét hallgatok youtube-on, hátha az használ (a legerősebb fejfájáscsillapítóm lepattant róla), vagy legalább nem hallom a szobában eluralkodott hangzavart (munkáról beszélnek, de tehetnék kicsit halkabban).

No de azért a betonpalotán kívül is van élet (amúgy nem is értem, miért tettem úgy legutóbb, mint aki nem szereti a nyers betont, amikor aztán rendre elolvadok az élhetetlen, de csodálatosan geometrikus francia lakótelep-szörnyetegektől), igaz, főleg alvással és tömegközlekedéssel töltöm. Megpróbáltam egyik este hajóval hazajutni, de annyi turista volt a fedélzeten, hogy féltem, elsüllyedünk, és a következő megállónál le is szálltam. Azért szép volt. Rajzolok munkába jövet-menet, ilyeneket kombinálok belőle, ennél jobb nem lesz, rosszabb viszont egy csomó van már.


Most elmegyek, és bekenem az egész fejem mentaolajjal, hátha attól jobb lesz.

még mindig nem az igazi

Hétfőn még mindig volt, aki kabátban ült a szobában, rajtam annyi harisnya és farmer és zokni volt, hogy kibírtam dupla pulóverben. Elég nyomasztó a kilátás (teljes hiánya) (mármint szerintem a félkész épületszárny szemben azért nem nevezhető kilátásnak), de a mellettem ülő már annyit nyüszögött a falanszterről, hogy lassan puszta dacból megkedvelem az állványzatot és a nyers betont.

holnap télikabátban jövök

Az új iroda (ezúttal már a végleges) egy lehangoló labirintus, és rossz a fűtés, mert nyilván mikor költöznénk, ha nem akkor, amikor tizenhárom fok van. Az ablakunk az épület félkész szárnyára és a mély betongödörre néz, és egész nap fúrnak. Az egész napos üléstől sokkal jobban fáj a műtét környéke, mint az elmúlt másfél hétben bármikor.

Annyira, annyira, annyira nagyon elegem van ebből az évből.

húsvét

Krisztus feltámadott, ezt különösen nehéz megfogni most, hogy a húsvéti időszak a gyászé – a közelebbivel, nagymamám elvesztésével volt időnk úgy-ahogy megbékélni, a távolabbi sokkal érthetetlenebb és nyersebb. Meghalt az egyik kollégánk, hatalmas szívű, életvidám, csupa szeretet fiú, akit bármikor meg lehetett ölelni, aki mindig mosolygott, mindig tréfált, mindig segített. Február végén belázasodott, valami fertőzés, nem tudni, áprilisig bírta a szervezete. Nem volt még harmincnégy éves. Hihetetlen. Olyan feltétlen kedvesség és öröm veszett el vele, nem tudom, lesz-e erőnk néha helyette is megölelgetni egymást.

Pedig lehet, hogy pont ilyenkor kéne tiszta szívből átélni a feltámadás csodáját, még ha nekünk nem is jár harmadnap. A baj az, hogy nem állok most túl jól hit dolgában. Mondhatnám, hogy megingott az a kevés is, ami volt, de az nem igaz, ahhoz kellett volna valami markánsan megrázó esemény. Azt hiszem, inkább csak... elkopott. Nem segít, hogy nem nagyon ismerek olyan vallásos embert, akiben ne lenne valami mélyen taszító – egy részük képmutató és álszent, bármikor felmenti saját magát a tulajdon bűnei alól, egy részük pedig gyűlölettől fortyogó fanatikus, akinek ahhoz, hogy jóünak érezhesse magát, mindenképp pokoli sötétséget kell hazudnia másokba. Persze ilyen emberek nem csak a vallásos emberek között vannak, mind ilyenek vagyunk, csak nem mind teszünk úgy, mintha épp ettől lennénk különbek. Ugyanakkor azt hiszem, nekem sosem hitem volt, mint inkább meggyőződésem – kamaszként még rettenetesen vergődtem a hitért, fél Ady köteteket tudtam betéve, mert kifejezték azt a rettenetes érzelmi elhagyatottságot, hogy nem bízhatok a világban, sem Istenben. Aztán egy ponton ez valami csendes felismerésbe olvadt, hogy az nem is más dolga, hogy én bízzak. A gond csak az, hogy minden, amit az emberi tudatról, énről, lélekről gondolok és tudni vélek, arra utal, hogy nem marad megbelőle semmi; és még ha valahol ezt el is tudom fogadni, a saját személyem szintjén rettenetesen lázadok ellene. Ebből a szempontból érdekes volt az altatás előtti pár pillanat is, amikor arra gondoltam, ha valamiért mégse ébrednék föl (bár az altatóorvos megnyugtatott, hogy erre ma már olyan kicsi az esély, hogy gondolni sem érdemes rá), akkor azt sem fogom tudni, hogy vége, csak... csak nem lesz tovább. Nem vagyok teljesen elégedett azzal, hogy akkor és ott miket választottam zárógondolatnak, bár persze nincs sok ilyesmiért szigorúnak lennem magammal (de a gondolataimért amúgy is sokkal szigorúbb szoktam lenni magammal, mint bármi másért). Annak viszont örültem, amikor felébredtem, és kicsit fáradt voltam és szomorú, de összességében nem tört ketté a világ abban a rövid időben, amit a műtőben töltöttem.

itthon

Túl vagyok rajta, itthon lábadozom, elég vacak, de remélhetőleg ez még belefér. Azért legyen már jobb.

(sikít)

Szóval holnap műtét, most kezdek pánikolni, miért kezdek pánikolni, elegem van, de komolyan és mindenből. Leginkább saját magamból. Mi a fenének pánikolok, attól nem lesz semmi jobb, rosszabb viszont... nyilván már most rögtön minden rosszabb tőle.

Amúgy pedig: nagyon szeretem azt a halványzöldet, amilyenek most épp a fák; tegnap felpróbáltam egy ruhát, ami majdnem jól állt; a barátaim egészen hihetetlenül kedvesek, viccesek és érdekesek; vettem két doboz Strepsilst, végtelen kefírt és kétszersültet, már csak a banán hiányzik; valahonnan szereznem kéne egy szkennert, mert feltorlódtak a kész rajzok.