pillanat

Na, utánanéztem, ezek nem tiszavirágok, a tiszavirágok irdatlan nagyok, ezek valami másféle kérészek. A legdurvább „hámlásokat” le sem fényképeztem, mert ott aztán tényleg nem lehetett látni, mi ez az egész, de az átlagos vízszinttől (a hídláb kis alagútjának a felső hetedétől-nyolcadától) lefelé ők borítják az egész felületet. Mint valami ókori túlvilág, fakó, szárnyas lények a hideg kő birodalmában, na jó, mindez megtoldva egy kis görög mozgékonysággal, mert végül is lépjünk már túl Mezopotámián, nem feltétlenül muszáj mindennek olyan porevősen merevnek lennie.


és a szörnyeteg ismét felkelt

Megint meleg lett, most ugyan nem fog már egy hétig sem tartani a hőség, de így, az előző négy (öt?) végtelen kánikula után még ez is soknak tűnik. Most kezd leülepedni, hogy idén nem megyünk nyaralni*, úgyhogy hirtelen egészen másnak érződik a perzselő napfény is, nem, nem esik jól így sem, de sokkal jobban ott van benne az őszi ideg és sötét ígérete. Hát ez van. Nem Párizsba, nem tegnap, és még igazán nem szökött be, de bármennyire elegem van is már a nyárból, az ősz mindig elmúlás és szomorú is, és sosem voltam akkora romantikus művészélek, hogy ez engem felderítsen.**

Tegnap nagyon nem bírtam magammal, a dupla végleges gyökér-újratömés (ez most egy laza kör volt, még érzéstelenítést sem kaptam; na de legközelebb!!! Mert ez még mindig nem a vége) után lementem a Margit-híd lábához. Az elmúlt napokban annyira össze-vissza apadt-áradt a Duna, hogy hétfőn víz alatt volt az egész, csütörtökön úgy tűnt, a híd elé is simán ki lehet gyalogolni, de pénteken végül csak a hídláb oldalánál lehetett ódon cölöpöket fényképezni. Érdekes volt látni, hogy a kis folyami hajószállodák is hogy tolják a vizet, csak aztán a hullám elől sikerült épp egy megbillenő kőre fellépnem, és a fél cipőm csupa Duna lett, fujj... aztán láttam, amint egy bikinis leányzó próbál a nagy kövek közt kilábalni a partra, egyrészt úgy nézett ki, mint egy Arany János ballada illusztrációja (csuromvizes hajába burkolódzó, kerekded nőalak, minden mozdulata szenvedést sugall, bár remélem, csak a kövek gyötörték finom kis talpát, és valami csoda folytán a mindenfelé szikrázó üvegcserepeket elkerülte) másrészt hát ott. Megfürödni. Abban. Inkább ne érje többet víz a testem. Szóval láttam rengeteg tiszavirág-héjat a híd lábán, nagyon furcsa volt, már csak azért is, mert nem undorodtam tőlük annyira, mint amúgy szoktam (dolgok, amiken látszik a szelvényezett felépítésük, és nem fémből vannak), másrészt ezek alighanem a vízbe haltak, és úgy akadtak fel a híd lábára, és most fakón, összetapadva lebegnek, mintha halott pilléket hámlana a kő.

Később elkaptam egy undorítóan giccses teliholdas naplementét, majd felmentem a kedvenc hegyoldalamra (á, csak teljesen szándékosan szálltam rossz buszra, mert összekevertem a járatok számait, mert annyi eszem sincs), és hát a telihold fénye, az valami elképesztő, szerintem olvasni is lehetne. És most már egyértelmű, hogy ezek között a fák között, ebben a nap- és évszakban magamtól is felismerem a Vegát és az Arcturust (és alighanem tegnap az Altairt is megtanultam). Mivel amúgy csak a Szíriuszt és az Rigel-Betelgeuze párost, és csak télen ismerem meg (máskor még számomra is civilizálatlan időszakban vannak fenn, vagy nappal), ez nagy előrelépés. Azt is felfedeztem, hogy a csillagok és csillagképek azonosításában a sky map*** alkalmazáson kívül nagy segítségemre van, ha látszanak, bazdmeg, ami nálunk sajnos viszonylag ritka. Két hete például akkora mocsok volt a levegőben, hogy hiába volt újhold, kevesebb csillagot lehetett látni, mint most, a telihold mellett; ilyenkor mindig arra gondolok, hogy hah, és ez átmegy a tüdőmön is, amúgy meg tökmindegy, a XIX. századi Londonban is éltek emberek (és némelyikük egész sokáig). De akkor is. Ülni fenn egy közepesen kivilágítatlan hegyoldalon, hallgatni a tücsköket, és elképedve röhögni, hogy ne már, még a telihold sem lehet ennyire fényes, az megéri a nappali hőséget is.
*tudom, örüljek, hogy eddig rendszeresen voltunk, más bezzeg; örülök neki, más pedig őszintén nem érdekel, a bezzeg típusú mások pedig kifejezetten idegesítenek.

**most az összes megmaradt kis gótpontomat elvesztettem, ugye? És soha többé nem vagyok jogosult fekete csipkekombinét hordani szegecselt latex csizmával. A lábfejnél kilyuggatott fekete harisnyákól készült báli kesztyűmet is le kell adnom a kijáratnál, érzem.

***igazából ez volt az az app, amiért mindig is akartam okostelefont. Jó, ma már beismerem, hogy többet használom az emailt és a facebookot, sőt, a sima böngészőt is, de a pótolhatatlan, nagy vágy az ez volt. Csillagtérkép. Amin nem ismerem ki magam, mert a tíz legfényesebb csillagon kívül legfeljebb a bolygók ütnek át a budapesti fényszennyezésen.

A mesék meséje

Bár a klasszikus európai mesegyűjtemények közül Magyarországon a Grimm fivérek gyűjtötte történetekből így-úgy átírt és átválogatott kötetek a legismertebbek, korántsem az számít a legrégebbinek. A röviden leginkább csak Pentameron néven elhíresült (A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása) mű, Giambattista Basile kétkötetes opusza az 1630-as években jelent meg, és Grimmék is sok történetet vettek át belőle.
Cikk az SFmag.hu-n.

élménybeszámoló

Kivételesen tudom, hogy attól fáj a fejem, hogy túl sok cigarettát szívtam el, miközben Fleóval boroztunk és beszélgettünk. Igen jól néz ki az új albérletük, bár a macskák még nem érzik magukat teljesen otthon; Wilhelm beköltözött a hátam mögé, és olyan alaposan összedörgölődzte a bordó kardigánomat, hogy a végén már egészen kevert színe volt a sok macskaszőrtől, nem láttam még ennyire szőrös ruhadarabot, ne tudom, miért volt érte oda ennyire, de szabályosan beletekerte magát. Jó, legutóbb, amikor ez a kardigán volt rajtam, westie-k mászkáltak az ölemben és a nyakamban, de nem hinném, hogy ez egy macskának olyan ellenállhatatlan vonzerőt jelent.

Voltam családi múzeumozáson is, ismét megállapítottam, hogy Vasarely sokkal jobban hat ám az én gondolkozásmódomra, mint többnyire emlékszem rá. Összefutottunk szintén családi múzeumuzásukat töltő barátokkal is, aztán vacsoráztunk, én később felmentem a kedvenc hegyoldalamra, de minden tele volt csigával, úgyhogy nagyon hamar visszatértem a civilizációba, mert csiga, jaj, a csiga rettenetes dolog, és félek, hogy rálépek.

Többször söröztünk is, vagy fröccsöztünk, netán csak tésztáztunk, szóval legalább fejenként két lényegtelen részletet megtudtam róla, hogyan folyik Ausztráliába és Amerikába elvándorolt barátaim sora, több és igazán érdemi információcserére ilyenkor amúgy sincs sem idő, sem hangulat, de azért persze jó volt látni őket. Ó, és a hétfői nagy vihart is túléltem, és bölcs mértéktartásomnak (nem indulok el a kávézóból a kocsmába, amíg nem csitul az eső) köszönhetően nem ázott be a cipőm, bár ennek ellenére marhára megfáztam.

Előtte pedig meleg volt, és arra gondolni is rossz.

eső

Úgy szakad, hogy szinte el sem tudom képzelni, pár napja még milyen őrületes meleg volt, olyan, mint egy rossz álom, és most, örömömben, hogy felébredtem végre, minden áldott nap kifestem a szemem, mert végre nem fog leolvadni, de durva már, el sem hiszem. Még mindig épp elég össze-vissza sminkelek ahhoz, hogy kicsit furcsán érezzem magam,

A Burger King és a KFC többnyire tele van átvonulókkal, de a Subwayben egyetlen fejkendős nőt látni, ő is a szakadó eső miatt húzta fel a fejére a virágos sálat. Nos, igen, itt a szendvicsek fele szalámis, sonkás vagy szalonnás,  nem a marha és a csirke dominál, bár a fene sem tudja, hogy amúgy mennyire halal a gyorskaja. Nagyon látványos, hogy milyen hirtelen duzzadt fel az emberáradat, ez tényleg népvándorlás, és aki nem tartja félelmetesnek, az elég vaskos fejezeteket hagyott ki történelemből. Nem, nem mondom, hogy zavarjuk haza mindet. És építsünk kerítést, még magasabbat, az hatékony (a szerb érzelmű őzek és vaddisznók ellen). Nem tudom, mi a megoldás, nem lehet befogadni még két kontinensnyi embert, és a francia, angol, német példa azt mutatja, hogy sokkal felkészültebb országok sem tudták integrálni az érkezőket. De a népvándorlásokat emlékeim szerint nem nagyon szokták tudni csak úgy, békés útlevél-ellenőrzéssel megállítani, és ez némileg aggaszt.

Másfelől viszont aki itt van, aki átutazik, az nem ellenség, nem bűnöző, nem kell gyűlölni, meghurcolni, hashajtóval összekevert ételt-italt adni neki, azt fogadhatjuk együttérzéssel, míg itt van, bánhatunk vele úgy, mint nehéz helyzetben lévő emberrel. Mert az. Nem értem, miért nem lehet egyszerre empátiával, emberséggel és józan aggodalommal nézni a helyzetet, miért csak szélsőséges állításokban lehet gondolkozni, hogy kötelességünk mindenkit befogadni és támogatni vagy tüntessük el mindet, amíg még mi vagyunk többen. Ha a lehetőségeinket meghaladó kötelezettséget vállalunk magunkra, annak csak összeomlás lehet a vége. Ugyanakkor az európai értékrendbe tényleg nem fér bele, hogy láthatóan, észlelhetően és számon kérhetően mindenfajta szolidaritást megtagadjunk az elesettekkel.

Mindegy is, legalább a tavalyi apokaliptikus főijesztegetést lenyomtuk, és az ebola ellen van már védőoltás. Valahogy az idei világfélelmekkel is elbánunk. Vagy nem, és majd inkább ők bánnak el velünk, és az nem lesz olyan vidám, de hát nem lehet minden tökéletes.

perszeizék

Tegnap úgy másfél órára teljesen jó volt minden, ültem a kedvenc mandulafámon, hűvös szellő fújt, a tücskök már majdnem túlordították a Szigetet, és csak kicsit zavart, hogy egy elhagyatott mező közepén is olyan világos van, hogy 1) olvasni tudnék 2) nem látom a hullócsillagokat, bár a telefonom szerint a fény- és légszennyezésen* kívül a szomszédos fa is takarta őket. Aztán persze idővel haza kellett ballagni, vissza a fojtó melegbe és a teljes agyhalálba, egyfolytában álmos vagyok, mert sosem tudok rendesen aludni, rám olvad a párnahuzat, a szokásos. Már csak pár nap. Már csak pár nap.
*nappal is látszott, hogy brutális szmog-por van a levegőben, este alig egy tucatnyi csillag vitte át a mocskot, rémes. És ebben élünk, ha a negyvensok fok nem lenne elég rossz.

jégkondicionálás

Beültem egy kávézóba, hogy egy kicsit ne legyen melegem, hátha akkor működni fog az agyam, és haladok dolgokkal; a terv annyiban bevált, hogy most iszonyatosan fázom, és alig várom, hogy feltöltsön a netbook és végre leléphessek innen. Semmi sem elég jó nekem, de szerintem az, hogy kb. tizennyolc fokra hűtenek, amikor odakinn lazán van negyven, az mindenkinek elég rossz.

Már csak macskákkal, apokalipszissel és csomókkal tudok álmodni, például, hogy miközben épp egy vidéki paplakot próbáltunk elfoglalni a pusztulás utáni órákban (a bal farmerzsebemből kilógott az a pár tartalék cipő, amit a Budapest evakuálása előtti utolsó pillanatban már nem tudtam begyömöszölni az előírt egy hátizsákba), és agyon örültünk, hogy cserépkályha van a szobákban, és nem fogunk megfagyni, leszedtem egy vörös cirmost az ajtófélfa fölül, hogy jé, hát végre, pont ilyen lusta dögre volna szükségem a következő rajzhoz. Persze nem tudom, hogy a civilizáció összeomlása után pontosan hol, kinek és miért akartam macskás kifestőkönyvet csinálni, de ez nem az álmok szokásos logikátlansága, azt hiszem, ébren sincs több eszem.

És most végre elmegyek felolvadni egy kicsit. Aztán rögtön utána elolvadni. De az is lehet, hogy kilépek az ajtón, és egyből szublimálok.

ó, jaj

Visszatért az elmondhatatlan meleg, és állítólag még marad két hétig, nem tudom, nincsenek terveim a jövőre nézve, szerintem belátható időn belül inkább elolvadok. Többnyire nem tudom eldönteni, hogy hallucinálok a melegtől, vagy tényleg csak bizarrabb az élet, vagy legalábbis a díszletek, amik között zajlik. Impatienttel voltunk moziban és kivételesen sörözni, nem borozni, jó volt ez is, csak aztán nagyjából alig értem haza és aludtam el, már fel is ébresztett a napsütés, és teljesen vámpírnak érezhettem magam, hogy áááá, éget, ááá, meghalok.

Amúgy mag büszke lehetek magamra, legalább három internetes hirigbe nem ugrottam fejest.

közben

A kaleido-mandaloszkópos blog eljutott az 500. bejegyzéshez, sőt, már túl is lépte, de ennek örömére meglehetősen véletlenszerű fázisokban dokumentáltam, hogy is készülnek a csomózott állatok. Jó, angolul van a szöveg, de éktelenül lusta vagyok fordítani, és a képek amúgy is magukért kéne, hogy beszéljenek.



erdő, erdő

Voltunk családilag Velemben pár napot, nem mentünk fel a templomhoz a hegytetőn, helyette patakparton bóklásztunk két fehér kiskutyával, láttunk őzet is, és már megint túl sokat fényképeztem. Szívem szerint maradtam volna még ott úgy akármeddig, lehet, hogy mégis el kéne mennem remetének, a masszív térerőhiánytól úgyis kicsit annak éreztük magunkat mindannyian.

Holnap fogorvos.

ezt én nem

Ma azért erősen aggódom, hogy miképp jutok el bárhonnan bárhová anélkül, hogy összeesnék és meghalnék közben, végképp kivégzett a kánikula, és estig még nem ígérnek enyhülést. Éjjel egykor még harminchárom fok volt, reggel nyolckor már csákánnyal bontották a betont az ablak alatt, a kimerültség, a szédülés, az öt napja folyamatosan lüktető fejfájás (bitang erős fájdalomcsillapítóval néha talán húsz percre is betompul), az egész világ kicsit sok most nekem. Nem vagyok elégedett az emberekkel sem (elfelejtették a születésnapomat, és erre idén az átlagosnál is nyűgösebb voltam), de ez nyilván az én hibám, lehet, hogy tényleg el kéne mennem remetének, bár nem szeretem annyira a mézet, hogy csak azon és sáskán a világ végéig boldogan eléldegéljek.

ide most egy sercegve fényre gyúló villanykörtét képzeljenek, kérem

Megtudtam, hogy a blogom egyik fő funkciója, hogy a Búvárzenekart sértegessem. Igazán szólhatott volna előbb, akkor nem nyűglődtem volna annyit, hogy már megint miről írjak.

au

Na jó, ez a harapás dolog azért még nem megy igazán, azt hiszem, most egy ideig nem pályázom a nagy fehér cápa szerepére (bár a dögsápadt tónus és a vízkiszorítás megvan hozzá), az előbb véletlenül rosszul haraptam össze, és azt hittem, elsírom magam. Még legalább egy hét kánikulát jósolnak, ennek örömére olyan nyári ruhákat rángatok magamra, amiket még soha, tiszta ötvenes évek, nem illik sem a fejemhez, sem a cipőmhöz, de még csak az alkalomhoz sem, legfeljebb a hőmérséklethez. A harmadik kávé után sem megy a gondolat- és mondatalkotás, már macskákat sincs kedvem csomózni, sörre sem vágyok, és kivételesen nem aludni szeretnék, hanem végre felébredni.

most itt tartok

Három hete először ettem valamit, amit harapni kell, bár a fogászati maratonnak még csak az elején tartok. Rémes hőség van már megint, teljesen valószerűtlennek érzek mindent, továbbra is rajzolom a színezhető macskákat, és egyre kevesebb marad a nyárból.


ez is, az is

Vannak csodálatos pillanatok, nagyjából az egész párizsi út, a hőség és a taxisblokád dacára is; Impatienttel fényképezni ugyanazt a sikátort húsz percen át, anyukámmal egymás ételét kóstolgatni egy vendéglőben, ahol már Robert Louis Stevenson is (nem az anyukájával, és szerintem nem olyan finomakat, mint mi, de egészen biztosan evett), száguldani az éjszakában, nézni a Vénuszt és a Jupitert, a rádióban érzelmes francia sanzonok, és rajtam az aznap kapott, új fekete cipőm, ami nem csak szép, de járni is lehet benne. Vagy aztán itthon az erdei házikó teraszán, a hűvös szellőben ülve dolgozni a nővéremmel, miközben a két fehér kiskutya hol egyikünk, hol másikunk lábánál alszik - és ráadásul még a munka is sokkal hatékonyabban, mint otthon. Vagy sétálni a vakító, de nem perzselő napsütésben, színes lufikat fényképezni, kérni egy citromos sört a fehér tütüs fiúk kamionjáról, összefutni Nimandiékkal, utána Mételyék teraszáról nézni a giccses naplementét, rozét inni, röhögve beesni egy díványra harmadiknak. Sőt, még másnaposan kávézni és másokkal együtt írni is jó, hallgatni, ahogy a különféle társaságból érkezett írók és írópalánták egyszerre gépelnek, repkednek a szószámok, és kicsit óvakodva, nagyon udvariasan találkozik a két mentalitás, a már ismert írók és a nanowrimón szocializált kezdők világa.

Aztán vannak kevésbé csodálatos pillanatok, például amikor két fogorvos konzultál a a friss röntgenfelvételem fölött, mert ehhez a másik jobban ért, és igen, szerdán végül is be tudnak jönni korábban, mert ezzel nem érdemes várni, én pedig közben azt számolom, hogy ezt kimerítő családi támogatással együtt is igen érdekes feladat lesz kigazdálkodnom, de nyilván metszőfog, és látványos foghíjakkal nélkül még annyi esélyem sem lenne munkát találni, mint bölcsészdiplomával. Mert egyébként munkát is keresek, nagyon a kiégés határán vagyok a fordítással (kérdés, hogy a határ melyik felén, nem egyértelmű a válasz), és nem is biztos, hogy a szellemi terhelés miatt, hanem inkább azért, mert az elmúlt években nagyjából minden második-harmadik könyv kapcsán volt valami átverés, lelépés, csődeljárás, és az ilyesmi megeszi az embert. A gond leginkább az, hogy az önbizalmamat eléggé ledarálták az elmúlt évek, és pillanatnyilag nem érzem, hogy értenék bármihez, már azon kívül, hogy csomót kötök rajzolt állatok lábára, azért pedig egyelőre senki sem akart még nekem pénzt adni, bármennyire is helytelen.

szotyolahéjban

Szóval miután túléltem egy taxisblokádot és egy vasúttársaságot, amihez képest a MÁV kompetens és utasbarát, és másfél hét hőséget egy nagyon büdös városba, hazajöttem egy másik nagyon büdös városban, ahol hőség volt, és részeg munkásember magyarázott egyre emeltebb hangon a családi problémáiról a buszon két riadt holland turistalánynak. Aztán volt erdő is, kis fehér kutyák, vihar, minden jó, ha vége jó, és amúgy hétfőn végre mehetek fogorvoshoz, alig várom.

minőségi fehéryeah (távolról indít 7.0)

Szóval tavaly lusta voltam és nyűgös, és túl sokat fényképeztem (a mai napig nem jutottam a végére), és képek nélkül mit és hogyan és minek, szóval az elmaradt, de voltunk ám akkor is távolról indítani, méghozzá borban igen bőségeset. Ez persze idén sem volt másképp, bár ezúttal a nyitóeste a sör jegyében telt, én főleg egy American Beauty nevű finomsággal múlattam az időt, valamint bazsalikomos csirkemellel, paradicsomsalátával és polentával (ilyenkor mindig eszembe jut, hogy egy réges-rég fordított vicces női könyv szerint a sznob újgazdagok így hívják a gyerekeiket) és persze az úri társasággal, jelen esetben Juddal, Nyerwvel, Wooffal és Noizzal, minthogy a szokásos csapat többi tagja kivándorolt Ausztráliába, és csak vasárnap reggel skype-oltunk velük egy kicsit.

Az első reggel meglepően visszafogottan telt el, például senki sem táncolt Szécsi Pálra, mint két éve, szerintem a hőség miatt lehettünk csak ilyen bágyadtak. Csomagoltunk naptejet, szúnyogriasztót, Woof útközben még cukorral ÉS édesítőszerrel megtámogatott frissítőt is vett magának, aztán ráolvadtunk a vonatülésre, és átdöcögtünk Villányba. Ezúttal nem szálltunk le előbb, nem kirándulgattunk, nem sétáltunk erősen beborozva a műúton, tűző napsütésben (bár volt rá szavazat – nem az enyém, nyilván), hanem a lehető legrövidebb úton felballagtunk a Polgár pincébe, és az is pont sok volt. Ott egy szellős teraszon elfogyott az első rozé rengeteg szódával, aztán elvánszorogtunk ebédelni, közben fényképeztem fecskefészkeket. A Vinatusban bőségesen és kimerítően belaktunk, miközben a fejünk fölött egy fészekalja nagyon hangos madárfióka is ezzel próbálkozott. Günzer, Gere, Bock, itt már a kávék is markánsan megjelentek, Jud és Noiz ijesztően fel is pörgött, a csokiszuflés alakulat bezzeg békésen kornyadozott tovább. A városba visszatérve felballagtunk még a kedvenc romjainkhoz, hogy tovább fröccsözzünk, és a fordítói részleg kivárta az éjfélt is, hogy egy végső pálinkával gyorsan felköszönthessük az épp születésnapossá vált Noizt.


Vasárnap ebédidőben indult a vonatunk Pestre, így csak egy bőséges reggeli (és közben skype a déli féltekével) fért bele, valamint egy pompás kávé-süti kombó; Woof isteni csilis babja sajnos idén kimaradt. Mondjuk abban az őrületes melegben szerintem simán mindenkit kiütött volna, és még most is ott ülnénk a kanapén, mint egy-egy kőtömb. Így viszont hazaértünk, mert minden jó, ha vége jó.

tüsszent

Végre nincs elviselhetetlen forróság, bár így meg sikerült megfáznom sörözés közben, nehéz az élet.

Macskák. Kattintásra megnőnek.

fellélegzés

Szóval Masni kutya nagyon beteg volt, most már azért lehet benne reménykedni, hogy megmarad, de hát azért az elég durva, amikor a kedvezőbb diagnózis az üszkös tüdőgyulladás. Szegény kis jószág. Aztán szerencsére a kedvezőbb diagnózis tűnik helyesnek, és jobban van, ez most akkor maradjon így még tíz-tizenkét évig, és akkor nem panaszkodunk.

Voltunk aztán távolról indítani is, de erről majd valamikor később (és lehet, hogy a tavalyit már be sem pótolom), őrületesen meleg volt, és irdatlanul sok fröccsöt ittunk.

Aztán most majd sétálok egyet, végre olyan idő van, hogy lehet.

amiről lehet, arról nem érdemes

Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy most épp miért nem blogolok, végtére is tele gondolattal a fejem, és néha történik is valami (ez nem mindig megnyugtató), de az a helyzet, hogy mostanában megint csomó olyan dolog történt, amiből azt a következtetést vontam le, hogy hát hülye vagyok én, hogy bármikor, bárkinek, bármiért megpróbálom elmagyarázni, mit gondolok úgy egyáltalán? Jó, hülye vagyok, de minek venném még ezt a tünetet is a listára.

No mindegy, múlt héten volt Könyvhét, ennek megfelelően söröztünk, embereket nyaggattam azzal hogy én macskás kifestőkönyvet fogok rajzolni, emberek támogatták az ötletet, volt, aki még macskás fotót is küldött, pedig épp Floridában nyaral, ó, és ittunk Jamesont, és a Jamesont én továbbra is szeretem. Apámmal ananászt, epret, banánt és kókusztejes gesztenyepürét eszegetve néztük a teraszról, ahogy kerülgeti a hegyet a vihar, ez már egy másik nap volt, de az is lehet, hogy egy harmadik.

Fejben egyfolytában selejtezek, alighanem a valóságban is kéne, mert bár valamelyik tavaszi jótékonysági gyűjtésre levittem úgy nyolcvan liter ruhát és plüssállatot, volna még mitől megszabadulni (vagy lefogyni, vagy venni még egy szekrényt). Azt hiszem, pár festett-kontúros borospalacktól is meg kéne válnom, és igazából ideje lenne elengednem a megfestetlen borospohár készleteket is.

sorozat, és ezúttal nem könyv

Végre elkezdtem a vikinges sorozatot, és egyáltalán nem néztem meg belőle egy teljes évadot egyben, csak izé, egy felet. Először úgy voltam vele, hogy jaj, hát ez cuki, aztán egy ponton egészen biztos voltam benne, hogy soha többé nem nézek belőle egy másodpercet sem, mert ennyi vér és halál, én ezt nem viselem el, de persze végül csak tovább néztem. A tudatalattim mindezt a következőképp dolgozta fel: álmomban az átépítés alatt álló Keleti pályaudvar egyik mellékcsarnokában ragadtam egy részeg egyetemistával, aki a kedvenc vikinges könyvéről lelkesedett, és amikor már nagyon untam, belenéztem, és láttam, hogy a Felesküdöttek sorozat újabb (valójában nem létező) kötete, és valaki mással fordíttatták le, rosszul, és a magyar könyvkiadásba vetett kitem kis maradéka is azonnal szublimált. Legalább valami rendes baltázás lett volna, vagy ha már mindenáron bele kellett keverni a szakmát is a szórakozásba, mondjuk egy időhajóval visszaevezhettünk volna annyit, hogy legyen még értelme felprédálni az Ulpiust, de ez, hát, komolyan. Megnézek még két részt, és az buszbérletemmel fogok álmodni?

kutyák, macskák

Most éppen tudnék miről írni, csak álmos vagyok, és más dolgom lenne (például szerezni enni valamit), de például szerdán nagyot sétáltunk a kis fehér kutyákkal, és az nagyon jó volt, különösen, hogy a végén találkoztunk Kavics kutyus kölyökkori cimborájával, aki óriási, de óriási, de óriási nagy, és ahogy ott hancúroztak (Kavics nagyokat ugrált, hogy egyáltalán meg tudja cibálni a másik fülét), Masni, a mentett kutya is majdnem beszállt már a bunyóba, ott ugrált a többiek mellett, és izgatottan vakkantgatott. Édes kis csillag, ahogy Métely mondaná, jó látni, hogy nem csak testileg, de lelkileg is kezd meggyógyulni, és nem csak boldog, de felszabadult.

Voltunk sörözni is, és visszakaptam Droidzombitól az ernyőmet (igen!!! Úgyhogy nyilván rögtön el is múlt az esős évszak), és végre csináltam egy próba-ábrát arról, hogy ha felnőtt kifestőkönyvet csinálnék, az milyen lenne.


Ilyen. Legalább hárman állították, hogy ők kiszíneznék, én szerintem a negyedénél elbújnék egy sarokba - gondolom azért, mert sejtem, hogy nekem mennyi idő lenne, mármint tudom, hogy melyik rajz "vázát" használtam fel hozzá, az mekkora, és hány nap kellett hozzá, hogy kiszínezzem (ráadásul nem is lett valami szép a végeredmény, szóval azt hiszem, más nem nagyon látta).

lényegtelenségek

A kérdés, hogy haza fogok-e érni, mielőtt leszakad az ég, láthatóan eldőlt, és én (remélhetőleg) Droidzombinál hagytam az ernyőmet. Valahol kell még lennie egyéb ernyőimnek is, de jó kérdés, hogy hol, és hogy még működnek-e; egyelőre alighanem veszek még egy (a változatosság kedvéért forró) italt, és kivárom, hogy elvonuljon a vihar.

Az egyik bölcsességfogam ismét mocorog, abba is hagytam a rendszeres meditációt, hátha akkor rájön, hogy nincs itt semmi olyan megvilágosodás, hogy arra elő kéne bújnia. Egyébként tényleg nincs, bár amikor épp nem alszom bele, és emiatt nincs felébredéskor bűntudatom, akkor egészen élvezem a kis stresszoldó-kedvjavító ügyességeket. Amikor az ember külön hangsúlyt fektet rá, hogy minden este minél részletesebben és érzékletesebben felidézzen 5-10 dolgot, ami aznap jó volt (hú, az az eper! Az íze! A textúrája! A színe! És ahogy közben sütött a késő délutáni nap, és még a lakótelep is virágillatban úszott!), akkor kicsit könnyebb nem beleőrülni azonnal abba a szarba, ami körülvesz, egyéni, lokális, országos és globális szinten. Legalább a négyből egy lenne elviselhető, mondjuk a lokális elviselhetetlenségből egy fokozatot talán visszavesz majd, ha visszakapjuk a 4-6-os villamost, és nem kell olykor tíz percig keresnem a megállót a hídfőnél rácskorridorok közt a szakadó esőben (tegnapelőtt még itt volt. Most hova retekbe tették? Egy buszmegálló egész nagy, nem igaz, hogy mégis sikerült így eldugniuk! Oké, ott egy busz… az ott most megáll? Vagy pirosat kapott? És hogy jutok oda? Itt rácsok vannak!). Egyébként meg persze, értem én, átépítés, nem szebb az a Chatelet-n sem, ahol egyébként átépítés nélkül is simán el lejet tévedni fél órákra, bár ott mondjuk olyan még nem volt, hogy egyszerre csak véget ért a kis féreglyuk, amin át egy új világba a 61-es megállójába akartam eljutni.

Virágok.

(...)

Tegnap aztán a három napja tartó kettősfront mélységes kábulatában sétáltam hazafelé, amikor az ordítva veszekedő, csapkodó és elrohanó, visszarohanó párt láttam a hat plusz két villamossávos út túloldalán. Leginkább az lepett meg, hogy rájuk bambultam, és mentem tovább, nem is emlékszem már rá, mikor volt utoljára olyan, hogy ha észrevettem bármi hasonlót, akkor nem sikító pánik fogott el, hogy most vagy odamegyek, és mind a kettőt addig ütöm egy közlekedési táblával, amíg mozog, vagy egyszerűen elfutok, mert én ezt látni sem bírom. Teljesen döbbenetes. Jó, utána másfél óráig céltalanul buszoznom kellett a városban, mire úgy éreztem, hogy haza tudok menni, és csak másnap esett le, hogy ze miért lehetett, de akkor is. még néhány évtized, és nem halok bele abba is, ha mások veszekednek.