nem csak baglyokból áll a világ

Sikerült kellően belassítanom a hangoskönyvvel, bár így is dráma, hogy elfogyott a kedvenc fejezetem, és most nagyon sok nyomasztó sötétben szüttyögést kell végighallgatnom, mire megint előkerül Faramir. Nem is emlékeztem rá, hogy Samu ekkora tapló, vagy jobban mondva régebben nem tűnt annak, de most határozottan ellenszenves. Megnyugtató, hogy legalább Pippinből nem ábrándultam ki teljesen, ha már annak idején annyira ő volt a kedvencem, hogy még kis papírbábut is rajzoltam, körbevágtam, és rendesen játszottam vele (jó, hát nyolcéves lehettem, ő állt hozzám korban a legközelebb).

Amúgy pedig:


(Ezek most nagyobbak lesznek kattintásra.)

főztem is

Piros gyümölcsös, tejszínes, mézes köleskását eszem. Leginkább szürkés-rózsaszín, és az állaga is kicsit olyan... zombifilmes. De legalább finom!

nem is sötét minden, a reggelek például egyre kevésbé

Igazából tökre szeretnék pozitív dolgokat írni, csak most annyira nem aktuális. Mármint ez elég nyomorult időszak, kezd lejárni a szavatossági időm vagy mi, pedig azt hittem, azért még van tizenöt-húsz évem, amíg mindenfáj-mindigfáj lesz. Nem baj, persze, legalább nem kell szabadidős programokon agyalnom, járhatok orvoshoz százféléhez.

Azért múlt héten voltam Therapy? koncerten, és nagyon jó volt; megnéztem Rontó Ralphot, amint lezúzza a netet, és nagyjából olyan cuki volt, mint vártam; és aztán volt John Garcia koncert is, és az se volt rossz, csak szegény névadó frontember szenvedett közben, ami kicsit rontott az összhangulaton. És találkoztam barátokkal is, és kezdem megszokni az átmeneti irodát, bár rettentően furcsa, és komolyan, a nyolcvanas évek elején is full ilyen neoncsövek voltak az általános iskolámban, mint ebben a modern yuppie-silóban, hát kifolyik a szemem. Holnap megyünk korcsolyázni, hátha most nem esek el, és ó, nem is tudom, hosszabbodnak a nappalok?

Idővel még aztán tavasz is lesz. Vagy rögtön nyár.

most

Nagyon fáj a fejem és semmi értelmeset nem csináltam egész hétvégén és összességében szerintem nemsokára valahonnan szerzek valami sütit, hátha az jó lesz.

eh bien

Gondoltam, hogy írok egy lírai posztot a tarot-ról, amiben nem hiszek, de annyit lógtam ezoterikus érdeklődésű emberekkel, hogy nekem is van otthon három két paklim (az alap Rider-Waite-et tavaly elajándékoztam valakinek, aki panaszkodósan nagy hiányát érezte), de aztán nem találtam a líraiságot a témában.

A két paklim közül az egyik vicces, mert valamiért szerepel rajta a tarot felirat, bár inkább valami germán-kelta kultúrmix érdekesen éles képekkel. A másik az én paklim, a kézreállós, amit elvben mindenki a saját kis lelkületéhez talál: hát ebből aztán látszik, hogy az én lelkem a legszelídebb akvarell az egész világon, walesi legendákból kikeverve. De komolyan, még az ördög sem ördög, hanem agancsos-szarvas druida-sámán, és az ösztönlénységgel való harmóniát jelenti, és én azzal egyetértek, hogy az ösztönlénység egyáltalán nem gonosz dolog, ha valaki valóban harmóniában van vele, és valóban rossz, ha nem. És a színek, ó, istenem, a legtöbb lap simogatja a szemem! És a mesék, persze - nem feltétlen a Mabinogion a legkedvencebb kelta történetköröm, de azért nagyon szeretem. Na, hát ilyen kis pasztell szatén lelkem van, meg ilyen kis selymes-kedves tarot-m, és bár nem hiszek benne, úgy évente egyszer, amikor nagyon-nagyon-nagyon rossz kedvem van, előszedem.

Idén ez január utolsó hétfőjére esett, és hosszan vihorásztam pityeregve, mert valami pofátlanul pontos volt. És nem csak belemagyarázhatóan hasonló, hanem undorítóan és teljesen pontos, nagyjából még a hangsúlyokat is hozta kis arkánum - nagy arkánum vonalon. Ilyenkor szeretnék legalább egy kicsit hinni benne, mert jó volt a vége, mint egy valamirevaló mesének, de az ilyesmiben már annyira sem hiszek, mint a kártyavetésben... így jártam, öreg vagyok és pesszimista. Derékfájós, gyomorbajos, és ráadásul jön a fogam (de komolyan. A bölcsességfogam keresve sem találhatott volna jobb időpontot, hogy meginduljon), ennyit a tündérmesékről, térjünk vissza a valóságba.

minden túl gyors

És nagyon zavar, hogy tíz nap alatt végighallgattam La Fraternité de l'Anneau-t, és ez még azelőtt volt, hogy az iroda átköltözött a Corvinhoz, és mostantól naponta bő egy órával többet kell utaznom, és mi lesz velem? Ahol ezt vettem, DRM mentesen és mp3-ban letölthetően, ott csak a két alap Tolkien és az Amerikai istenek volt, ami érdekelt, és akkor márciustól vagy ezeket hallgatom végtelenítve, vagy nem tudom, nem tudom tényleg.

Az új iroda nagyon furcsa, pedig most jobban örülnék nagyon nem-furcsa dolgoknak az életemben.

hol is tartottam

Monsieur Bessac épp Fendevalban lábadozik, sokkal gyorsabban szaladnak a fejezetek, mint vártam, vagy mint emlékeztem rá. Egyes részeket jól esne újra előszedni magyarul*: amikor utoljára olvastam, még nem véste át az erdőket a fejemben Holdstock és a Mythago wood, és most nagyon furcsa volt épp a megértés határán hallgatni az Öregerdő leírását. Köd és göcsört és gyökerek és ágak, ezt a részt most egészen máshogy láttam, mint gyerekkoromban, és (akárcsak Bilbó kalandjait hallgatva) megint az volt az érzésem, ebből valójában horrofilmet kéne forgatni. Furcsa úgy gondolni Trufára és Pippinre, hogy idétlen kamaszgyerekek, Frodóra pedig, hogy valamelyik harminc körüli kollégám is lehetne - nem olyan lökött, mint némelyikük, ellenben két sör után már lelkesen énekel az asztal tetején állva. Igazából megértem Elrondot, aki tízezer év bölcsességével úgy érezte, legalább a legkisebbet és leghülyébbet nem kéne kiengedni a nagyvilágba: a kettőnek összesen nincs annyi esze, mint egy molylepkének, és hol a szülői engedély, hogy egyáltalán idáig eljöhettek? Mindjárt jön a gyámügy, és rajtam kéri számon őket.

Két és fél hete nem alszom rendesen, tegnap már csak három órát sikerült - igaz, közben végigvettem, Az Idő Kereke melyik kötetben épp merre fordult, hát, ööö, a WarCraft pályák jobban mentek. Pedig még azt sem mondhatom, hogy a játékkal több időt töltöttem, mert a féltéglább kötetekkel bőven piszmogtam annyit, hogy az alatt nem csak a Reign of Chaost tolhattam volna le a Frozen Throne-nal kibővítve, de mögé csaphattam volna a teljes Dragon Age sorozatot is, tokkal, vonóval és kiegészítőkkel. Az általános lelkiállapotomat egyébként talán az jellemzi a legjobban, hogy hétfő este, amikor ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom, egy sms és egy whatsapp üzenetem, remegni kezdtem, hogy te jó ég, mi történt - aztán kiderült, hogy névnapom van, hurrá. Érdemes kedvesnek lenni velem...

Már csak tizenkét bagolykombináció van hátra, ami azt jelenti, hogy, számuljunk gyorsan, hatvanhárom elkészült. Ez az egyik legkisebb, ebből a négymadaras ráfordulásból összesen hat változat van.

*csak dolgok vannak előtte a polcon, amiket nehéz leszedni és utána visszatenni, és hasonlóan leküzdhetetlen akadályok

kis törött gép

Hát a Le Seigneur des anneaux sokkal nehezebb. Pedig azt még többször olvastam, és még jobban tudnom kéne kívülről, épp csak kevésbé működik az "elkaptam három szót, tudom, miről szól a mondat", főleg, mert itt már nehezebb elkapnom három szavakat... vagy csak nem szoktam még meg a hangoskönyvet felolvasó derék francia hangját. Hadd áltassam magam ezzel!

Közben legalább eljutottam a 45 kombinált bagolyig, mert legjobban rajzolás közben lehet bármit is hallgatni. Sajnos innentől jönnek a dupla rajzok, ahol vagy ezért, vagy azért nem lehet teljesen körbefűzni a nyomorult madarait, hanem kell külön egy csőrr-szárny-csőr és egy szárny-csőr-szárny is. Miért találok ki ilyeneket magamnak, hacsak nem azért, hogy lehessen közben dolgokat hallgatni.

Hétfőn elmentünk korcsolyázni, és amikor rövid pihenő után visszaléptem a jégre, dobtam egy akkora hátast, hogy megijedni sem volt időm. Akkor csak eléggé fájt, azóta sokkal jobban, elég nagy ütést kaptam a kőművesdekoltázsomra, jaj. Nem fáj, ha nem mozgok, de éjszaka azért minden mocorgásnál felébredtem, reggel ennek megfelelően elaludtam, ó jaj, ó jaj, nincs erőm ma este írni menni, sőt, moziba sem (pedig meg akartam még egyszer nézni a Ragadozó városokat, mert nekem tetszett).

álmatlan

Éjjel fél kettőkor aztán nekiláttam összeszedni, hogy a WarCraft 3-ban mik is voltak a kedvenc pályáim, ehhez persze nyilván végig kellett venni, hogy milyen pályák voltak egyáltalán, és milyen furcsa, hogy melyik nagy kedvenc és miért épp az, és hogy milyen részletekre emlékszem belőle, pedig utoljára a WarCraft film után játszottam végig az egészet (meglepően hamar és meglepően sikeresen, mert a rutin és az évek). Akkor egyébként már másfél órája lefeküdtem aludni, szóval annak az éjszakának is lőttek. Reggelre legalább kijött az ekcémám, kicsit nyom a stressz (ha legalább tudnám, miért épp most és miért ennyire), de majd egyszer biztos jobb lesz.

Befejeztem az összes bagolypárt, most összeépítgetem már őket, azt hiszem, 37 kombinációnál tartok, összesen 75 lehetséges, egyáltalán nem estem vele túlzásba. Végighallgattam a Le Hobbit hangoskönyvet, és rájöttem, hogy tényleg kívülről tudom valami magyar-angol változatban, mert franciául is tudtam követni. Jártamban-keltemben azért sok franciát hallok a városban, szóval biztos, hogy amúgy nem értem a beszélt nyelvet, illetve most alapozok meg annak is, hogy rengeteg szóról soha ne is tudjam, hogyan kell írni - de legalább kicsit kimosta végre az agyamból a Peter Jackson féle filmszörnyetegeket, és már csak ezért is megérte.

Kaptam nagyon szép új ruhákat, és mind a három jó is. És kaptam galette des rois-t is, márpedig az a kedvenc szezonális süteményem (és rengeteg sajtot és lazacot is, és és és (rendes fájdalomcsillapítót))!

baglyok

Azóta kész van még öt pár (már csak három pár kell a teljes készlethez) és a lehetséges kombinációk közül harminc.

Harminc.

De persze a könyvben csak egy fejezetet haladtam, mert ami fontos, a fontos kényszer, az kényszer.

téli félhomályban búskomorkodó fatalista poszt

Jó, egyébként nyilván a közelgő világemberiség-vége miatt olyan nyomasztó ez az év. Az elmúlt egy-két évben úgy voltam vele, hogy csak a nyomorult pesszimizmusom miatt érzem úgy, hogy túl vagyunk azon a ponton, ahol még reális lenne megfogni a klímaváltozást és a nagy kihalási hullámot, de most már úgy gondolom, hogy ez esélytelen. Mert még ha fizikailag lehetséges volna is, a politikai akarat a legnagyobb szereplőknél épp az ellenkező irányba mozdul, és ezt nem tudjuk ellensúlyozni.

Amúgy is teljesen fals kép, hogy ha kettővel kevesebb szívószálat veszünk és havonta csak egyszer eszünk steaket, minden jó lesz - ez a dolgok jelen állásánál pótcselekvés, nem ezen fog múlni, hogy mikor omlik a fejünkre a világ. Mondom mindezt úgy, hogy még a nyugtákat is hazaviszem, hogy a papírszelektívbe tehessem, és általában a kifliszacskót is vagy a műanyaghulladékhoz teszem, vagy, ha túl koszos, felhasználom szemetesnek. Imádkozni is szoktam, annak sincs bizonyíthatóan kevesebb haszna.

Persze nyilván közben úgy pörgök a saját kis életem problémáin és céljain, mintha reális lenne legalább ennyire stabil tíz-húsz-negyven években gondolkozni, mert arra tudok csak tervezni, amit legalább nagyjából ismerek. De a mélyben nagyon aggaszt és nagyon nyomaszt, hogy mi lesz középtávon a világgal, és benne azzal a gyepüvel, ami Magyarország.

Cserébe legalább az Aquaman nagyon tetszett, aranyos volt, látványos és édes Igaz, az előbb tárgyaltak tükrében elég nehéz volt az ökoterrorista tündérherceg* ellen drukkolni, tisztára, mint a Hellboy 2-ben, pedig szegény Orm feleolyan pozőr sem volt, mint Nuada.

És jó volt a Párizs császára is, bár nagyon eredettörténet jellegű. Oké,  most végre tudjuk, hogy ki ez a fickó (hm, azért az vicces, hogy avalódi Vidocq-nak mennyivel joviálisabb arca volt, mint Vincent Casselnek, aki játssza) és miért állt detektívnek, de ugye a következő részben tényleg együtt fog nyomozni a Macskabárónővel?
*az ökoterrorista humánokat nem szeretem, azokból nem nézem ki, hogy tényleg megoldanának bármit, és nem csak rontanának a helyzeten.

fél-spontán évértékelés-féle

Nem is tudom, mit kerestem, a lényeg, hogy a piros tollal összefirkált, félbehajtott A4-es lapkötegről eszembe jutott, hogy tavaly év elején végigcsináltam egy igazzy teljes évértékelést, és hogy milyen büszke voltam akkor magamra, és még következtetéseket és célokat is írtam!!! Mert jó lesz és még hasznos is!!!

Aztán az lett a dologból, hogy októberben egyszer megtaláltam azt a papírköteget, belenéztem, és hisztérikusan vihogva betettem a papírszemétbe (szóval most egy másik bukott tervet találtam meg, a 2017-es nano-jegyzeteimet), és utána kicsiit rugdaltam a falat, vagy mit szoktam mostanában csinálni, ha elégedetlen vagyok a dolgokkal. Mert mindaz, aminek tavaly év végén örültem, a kezdeti felívelés helyett beállt a földbe, emberekben, akiket reális és követhető példaképnek gondoltam, óriást csalódtam, és miután a céljaim imigyen elhullottak, a terveim is elég értelmezhetetlenek lettek.

2018 bassza meg, morogtam, és ha visszagondolok az idei évre, most is egy keserű, undok és nehéz évre emlékszem... pedig ha részletesebben végigveszem, mi történt, ez nagyjából alaptalan, sőt, úgy hülyeség, ahogy van.

Részint persze értem, miért érzem így, emberileg nem volt ez egy könnyű év, bántottak olyan emberek, akiktől nem vártam volna, kikoptam társaságokból, ahonnan nem akartam, és végleg elengedtem dolgokat, amikre azért sokáig vágytam. Jó dolgok is jöttek, nyilván, a wrimók nagyon elfogadó és többnyire könnyen szerethető társaság, és az is jó, hogy Noizékkal egész rendszeresen írunk együtt. De. De bánt, hogy az expatokra szinte egyáltalán nem jut már energiám, és zavar, hogy az irodában nagyon eslzigetelődött a "szoba". Hiányoznak az emberek, akik elmentek, akkor is, ha nekik ez többnyire előre- és továbblépés, és jobb lesz tőle az életük.

De hogy ezt leszámítva miért érzem rossznak ezt az elmúlt évet, az rejtély. Hiszen még terveket is megvalósítottam!!! Viszonylag rendszeresen járok edzésre (a pénztárcám jobban fogyott tőle, mint a derekam, de valami haszna azért van) (még nem tudom mi, ó, nyáron nem fáradt el a vállam úszás közben). Először felületesen, aztán keresztül-kasig végigjátszottam a Dragon Age: Inquisitiont (ahh, szívecske), és életemben először írtam fan fictiont is (soha nem miutatom meg senkinek, de én jól szórakoztam). Májusban életemben először üzleti útra mentem, és három napig a berni irodában dolgoztam, és a kollégák is cukik voltak, meg hát Bern. Az a város maga a csoda. Voltam nyáron a Balatonnál, csak két napot, de úsztam!!! A Balatonban!!! És hát ilyet talán többször kéne. Voltunk Mont-Saint-Michel mellett két napot, amikor a legnagyobb volt az apály-dagály, és teljeseb körülzárta a szirtet, és lenyűgözően hangulatos volt késő este bejárni a szinte üres apátságot, aztán visszagyalogolni a birkaszagú szállásra a meleg szeptemberi éjszakában, nézni a kivilágított templom fölé billenő Göncölszekeret, hallgatni a tenger halk moraját. Párizsban végre felmentem az Eiffel toronyba (200 méteren a liftben jutott eszembe, hogy tériszonyom van) és akkor már a Grande Arche-ba is, és Párizsban amúgy is mindig jó. A későoktóberi tihanyi kirándulás, ahová Siófokon át hajóval mentem, szintén csodálatos volt.

Rajzolni idén alig rajzoltam, és akkor sem azt amit terveztem (négy napja kényszeresen baglyos csomókat rajzolok, nagyon szépek, de néha mást is kéne csinálnom!!!) (aludni, például?), az inktober tervek tizedénél tartok azóta is, igaz, abból a három rajzból kettővel elégedett vagyok. Írni is kevesebet írtam, mint az elmúlt öt évben bármikor, azt hittem, majd a karácsonyi szabadság alatt legalább egy részét bepótolom, de egyelőre baglyokat kell rajzolnom, nincs más választásom. Aztán pedig már nincs annyi hátra a hónapból, hogy tényleg behozzam akár a nanowrimo-elmaradást, sóhaj.

Különösen, mivel most elmegyek megnézni az Aquamant, és lehet, hogy utána nem gonosz sárkányokon fog járni az eszem.

tisztára, mint kamaszkoromban

Szombaton hajnalban már magammal is csak sikerkönyvbe illő, bombasztikus körmondatokban kommunikáltam, úgyis mint: "ha volna még egyáltalán szívem, nem a talpam fájna a legjobban, ahogy a szakadó hóesésben gyalogolok át a koromfekete Duna fölött", vagy "még utoljára meg kellett etetni a szörnyeteget, hogy rájöjjön, nem ízlik neki, amit kap", és ennek akkor még értelme is volt a saját kis gondolatrendszeremben!!! Azt leszámítva, hogy ha nem lett volna a nyomorult fomo*, hogy menni kell, mert sosem bocsátanám meg magamnak, hogy miből maradtam ki, akkor nem gyalogoltam volna át a céges karácsonyról hazafelé a koromfekete Duna fölött a szakadó hóesésben, és abból tényleg nem lett volna érdemes kimaradni, markáns hangulata volt, már-már szép.

A karácsonyi parti sem volt rossz, csak nem találtam a helyem, leginkább azért, mert nincs, és ehh, nagyon bénán tébláboltam, komolyan, már szégyelltem is magam, hogy ezt sem tudom ügyesebben. Aztán egy ponton hazagyalogoltam, mert már taxit hívni sem volt kedvem, és csak négy és fél kilométer volt friss hóban és magassarkú csizmában! (Hát? Miért tűnt jó ötletnek?) Cserébe kijózanodtam, mire hazaértem, és nem voltam másnapos sem, csak rettenetesen fáradt. Az kitartott egész hétvégén, napi tizenórákat aludtam, lassan tényleg itt az ideje a szabadságnak.
*fear of missing out, mindig elfelejtem, pedig mennyi hülyeségre rávesz

év vége vége vége vége

Az utolsó munkanapokat eléggé négykézláb-félholtan töltöm, a szellemi teljesítményemet még egy aranyhal is szégyellené jelen pillanatban, Aludni Akarok És Egyáltalán Már.

Annyi minden van amúgy, amiről érdemes-érdekes lenne írni, például, amikor facebookon elpanaszoltam egyik nap lelkem bánatát, mire az ismerőseim először csak limerickeket kezdtek írni a helyzetről, aztán a végén már megversesítették a történetet Poe-tól e e cummings-ig mindenféle költők stílusában. Az valami csodálatos volt, még a kiinduló nyomor élét is bearanyozta (de szép képzavar!!!). És voltunk városnézőben a kínai piacon, az is jó volt, és utána spekulatív szerzőkkel sörözni, az is. A nano-záró találkozó is okés lett, bár előtte páran olyan agyatlan online hisztit toltak, hogy azt hiszem, sikerült szétrázniuk a társaságot, amiért kár.

Amúgy meg fáj a derekam, úgy megrándítottam a nyakam, hogy a szemem is fáj (ezt hogy lehet? ...komolyan, hogy lehet?), rémálmaim vannak, és nem tudom, mit vegyek fel a céges karácsonyi partira. Elmennék megnézni az aktuális Robin Hood filmet, de félek, hogy olyan lesz, mint a tavalyi Arthur király, és bár sok mindent elnézek a hangos látványfilmeknek, nem biztos, hogy képes lennék érzelmileg kezelni azt a szintű selejtet.

Alexia Casale: The Bone Dragon

Van, amit nem gyógyít be az idő sem; Evie mindig is tudta, hogy a bordája nem forrt össze rendesen. Mégis évek óta él már Amy-vel és Paullal, mire meg meri említeni, hogy néha fáj a mellkasa, és őt magát is meglepi, hogy örökbefogadó szülei nem hessegetik el a bejelentést, hanem azonnal orvoshoz viszik, és a lehető leghamarabb ki is műttetik a letört csontdarabot.
Cikk az SFmag.hu-n.

áááááááááááááááááááááááááááááááá!*


Lélekben egy kiscsoportos óvodás teljes önfeledtségével sikítozom!!!!!!! De csak lélekben, mert különben elég hülyén néznének rám az emberek. Vagy ki tudja. Lehet, hogy csatlakoznának, és az ám az ijesztő gondolat!
*persze teljesen kizárt, hogy azonnal-de-amint-lehet nekiessek, mert azt sem tudjuk, mikor jelenik meg, és mert teljesen kizárt, hogy csak ezért vegyek egy új gépet. Mármint. Elvben a szép piros laptopot sem csak az Inquisition miatt vettem, az más kérdés, hogy eddig talán másfél órát használtam bármi másra?

jól van már

Soha többé olyat sem írok, hogy minden oké, hát tíz percre rá barom mód elkezdett fájni a derekam. Pfff. Komolyan már, elegem van.

végtelen sokadik poszt, nem túl érdekes ez sem

Ma tisztára olyan volt, mintha eredményesen dolgoztam volna, és rengeteget, és néha már szinte kompetensen? De azért még nem érzem az új projektet, az az igazság. Az eggyel régebbi projekt épp alszik, és tulajdonképp nem is tudom, hogy rajta vagyok-e még, írtam a project managernek, hogy ő mit tud a dologról, de múlt péntek óta nem válaszolt, argh, rá kéne írnom megint, de ez olyan kínos, nem? Mármint nekik kéne szólniuk az ilyesmiről, de az elmúlt pár hónapban ezeket a projektváltásokat annyira furcsán menedzselik, hogy én már nem is tudom. Másfél hét, és szabadság, és akkor legalább nem kell majd ilyen hülyeségeken gondolkoznom.

Most épp nem rossz minden, azaz válság válság hátán mindenféle társas közegben, a családtól a wrimókig, de valahogy most épp a felszínen tud tartani az evés-alvás-nevetés állai öröme. Nanowrimót természetesen buktam, de ezt tudtam előre, nem zavar jobban, mint a többi, józanul felmért hiányosságom (nem tudok buszon olvasni, vékony szálú a hajam, a popzenét leszámítva mindenben ódivatú és kispolgári az ízlésem). December végén több időm lesz majd erre is, meg az inktoberből kimaradt rajzokra is - bár ott csak pótolni fogok, az teljesen irreális, hogy akár szabadságon teljesítsem az eredeti tervet. Huh, be kéne majd szkennelni, ami eddig kész van. Ötből kettővel elégedett vagyok.

Nem tudom, mit vegyek fel a jövő pénteki karácsonyi partira. Annyit gondolkozom rajta, mintha számítana.

na

...a tegnapi edzés olyan volt, hogy utána kicsit sírtam, amiért nem alacsonypadlós villamos jött.

Közben célokat kell meghatároznom magamnak, miért, ó, miért. Tudom, azért, hogy fejlődjek, de valójában nem lehetne aludni helyette inkább, mindenkinek jobbat tenne, ha csak aludnék úgy összességében minden helyett (napok óta rengeteget alszom, tényleg, de így is teljesen kész vagyok). És a meghatározott célokat bevezetni a vállalati emberkezelő rendszerbe, és három hónap múlva majd mérhetően ellenőrizzük, ez már most fáj, és közben folyamatosan végig rettentően fájni fog.

Hétvégén voltunk Győrben és szép mandala-rajzok voltak a teaház falán. Nagymamámat kiengedték a kórházból. Valamikor most már elmegyek fodrászhoz. Már csak három hét, és lesz egy szusszanásnyi szabadságom is. Majd minden jobb lesz.

volt egy pont, amikor a dolgoknak volt értelme, de persze hamar elmúlt

Nézzük naplószerűen. Szóval múlt héten voltak itt svájci kollégák a legújabb projektről, elmentünk vacsorázni és sörözni, mindenki nagyon aranyos volt, időben elindultam haza, nem is ittam sokat, nem is beszéltem butaságokat. Aztán volt a céges kiállítás, illetve előtte még aznap az éves értékelés, és ugye megittunk két sört, és mivel előtte irtózatosan szétstresszeltem magam, két sörtől is rengeteg butaságot beszéltem, de fáradt vagyok én már ahhoz, hogy igazán bánjam az ilyesmit, és öreg is, azt hiszem. Butaságokat beszélek, ez van, ha valakit zavar, ne velem igyon söröket.

Aztán csütörtök este csak hazamentem és énekeltem, az elég jó, ráadásul most épp olyasmiket is el tudok énekelni, amik tavasszal nem mentek. Szerintem nagyon ügyes vagyok, a szomszédok nem biztos, hogy értékelik a dolgot, de általában én sem szeretem, amit ők csinálnak*, szóval csak a szokásos kölcsönös lakótelepi undor. Pénteken elvonszoltam magam edződni, hogy a fenébe vagyok én képes ilyesmire, továbbra sem értem (jó, nagyjából csak az elvonszolódás megy a dologból, edzettebb még mindig nem lettem). Hétvégén megnéztem a nemHarryPotter filmet, és elmentem éjszakai írásra, ahol 11 körül kidőltem, és inkább hazakúsztam aludni. A hétvégén összesen huszonhat órát aludtam, néha szeretnék ébren lenni egy kicsit olyankor is, amikor épp nem dolgozom.

Ez a hét aztán rettentő szürke volt és fáradt, iszonyúan nem bírom a neont, és nem csak a szemem fáj, de szédülök is tőle. A vérnyomásom rendben, reggel-este mérem, tényleg csak a mocskos neontól lehetek ilyen rosszul minden november-decemberben. Szerdán volt spontán össznépi és hosszas nagyölelés a wrimókkal, vicces volt, ahogy a búcsúzkodás negyedórás körkörös ölelgetésbe fulladt, de mindenkinek jól esik néha az ilyesmi, és nem mindenki kapja meg rendszeresen (pedig bizonyítottan stresszoldó hatású! Szóval fontos). Csütörtök reggel volt hipszterkávézós kiruccanás kollégákkal, szinte mindenki cuki volt, de vannak emberek, akikről tényleg nem tudom, minek beszélek velük egyáltalán. Meg este kocsmáztunk, csodálatosan hatékony vagyok, negyed kilenckor már közepesen részegen elindultam haza, fél tízkor már ágyban voltam. A rengeteg rémálom mellé befért egy olyan is, ahol nevetségesen szép, eldugott kis hegyi tavak mellett kempingeztünk (háttérben, a tó fölötti bércen a telihold fényében fürdőző vár), illetve egy ponton kinéztem az ablakon, és jeleztem, hogy én sajnos nem itt lakom, bármennyire tetszik is, ahogy a virágzó gyümölcsfák fölött rálátni a tengerre.

Azt hiszem, egyébként jobban szeretnék olyan helyen lakni, ahol a tengerre lehet rálátni, mint ahol két forgalmas villamosvonalra, de nem panaszkodom, a két sor váltó közé legalább valahogy befér a Gellérthegy.


*de tényleg, a hatodik keresztbeszomszéd egész éjszakára bukóra nyitja az ajtóm melletti folyosóablakot, mondván, hogy neki az kell a kereszthuzathoz, mert az ő lakásában csak egy falon van ablak, és másogy nem lehet rendesen szellőztetni, mint a folyosó felé (gondolom, egész éjszaka nyitva hagyja a lakásajtót, hogy szellőztessen, hát persze), reggelre aztán nálam kihűl az előszoba, a fürdő, a fél lakás. És ha becsukom a folyosóablakot, amikor este hazaérek, tizenegy körül kicsoszog, hogy kinyissa, bazmeg.

helyzet

A front sokadik napján, a végtelen álmosság vattaködében, miközben odakinn csepereg az ónos eső, és idebenn nem működik a tesztkörnyezet, nem tudom már, mit akartam írni, hatszor elaludtam közben.

Nanowrimóval pocsékul állok. Ma sminkelni nem volt időm reggel, de a fülbevalómat felvettem. Túléltem a céges kiállítást, utána megittunk két sört. Azt hiszem, ezen kívül is történtek dolgok, de ahhoz fel kéne ébrednem, hogy emlékezzek?

kapkod

Hét perc múlva éves értékelés, már túl ideges vagyok mindenhez. Ahhoz is.

Összeszedtem az esti kiállításra a képeket, ki is nyomtattam őket, címük nincs, azt elfelejtettem rájuk írni. Mondjuk a jaguar5aC amúgy sem olyan költői cím.

Mostanában reggel annyira rohanok, hogy nincs időm betenni a fülbevalómat a fülembe, csak zsebre dugom a megfelelő párat, és este aztán rájövöh, hogy ó, ez szúrta úgy a combomat egész nap!

Azt hiszem, sikerült durván megfáznom.

száz éve

Száz éve ért véget az I. világháború, és olyan hamar követte a második, hogy felfoghatatlan; különösen felfoghatatlan nekünk, azóta jött nemzedékeknek, akik ilyen-olyan, sokszor sanyarú és sokszor félelmetes békében, de békében nőhettünk fel. Európa nagy részén több, mint hetven éve nem volt háború. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem láttak háborút. Ez páratlan csoda, páratlan kincs, talán nem is tudjuk megbecsülni - és amennyiben nem történik csoda, nem leszünk képesek sokáig megőrizni, ez egyre biztosabbnak látszik. Pedig jó lenne, jó lenne nem átélni újra a borzalmakat, a félelmet, az esztelen pusztítást. Bízzunk a csodában. Reménykedjünk. És hajtsunk fejet azok előtt, akiknek nem adatott meg.

Wilfred Owen: Strange meeting

It seemed that out of battle I escaped
Down some profound dull tunnel, long since scooped
Through granites, which titanic wars had groined.
Yet also there encumbered sleepers groaned,
Too fast in thought or death to be bestirred.
Then, as I probed them, one sprang up, and stared
With piteous recognition in fixed eyes,
Lifting distressful hands as if to bless.
And by his smile, I know that sullen hall,
By his dead smile, I knew we stood in Hell.
With a thousand pains that vision’s face was grained;
Yet no blood reached there from the upper ground,
And no guns thumped, or down the flues made moan.
‘Strange friend,’ I said, ‘here’s no cause to mourn.’
‘None,’ said the other, ‘save the undone years,
The hopelessness. Whatever hope is yours,
Was my life also; I went hunting wild
After the wildest beauty in the world,
Which lies not calm in eyes, or braided hair,
But mocks the steady running of the hour,
And if it grieves, grieves richlier than here.
For by my glee might many men have laughed,
And of my weeping something had been left,
Which must die now. I mean the truth untold,
The pity of the war, the pity war distilled.
Now men will go content with what we spoiled.
Or, discontent, boil bloody, and be spilled.
They will be swift with the swiftness of the tigress,
None will break ranks, though nations trek from progress.
Courage was mine, and I had mystery,
Wisdom was mine, and I had mastery;
To miss the march of this retreating world
Into vain citadels that are not walled.
Then, when much blood has clogged their chariot-wheels
I would go up and wash them from sweet wells,
Even with truths that lie too deep for taint.
I would have poured my spirit without stint
But not through wounds, not on the cess of war.
Foreheads of men have bled where no wounds were.
I am the enemy you killed, my friend.
I knew you in this dark; for so you frowned
Yesterday through me as you jabbed and killed.
I parried; but my hands were loath and cold.
Let us sleep now...
Különös találkozás

Mintha csatából menekültem volna, és az út
Szűk alagúton vitt egyre lejjebb, át
Száz titáni harc meggyűrte fal között,
Tövében sok menetruhában fekvő átkozott
Gondba s halálba merülve szótlan elmarad.
Megbököm őket, egy ugrik, s rám mered.
Szánakozva néz, felismer vak szeme,
S fáradt kart emel, mint hogyha áldana.
S mosolyán már látom, hogy hova jutottam;
Holt mosolyán látom, ez a Pokol köröttem.
Kínok kínja ül a látomásom arcán
Bár a fönn ömlő vér nem jut át az ércen,
S fegyverrobajt, sikolyt sem veszek már észre.
– Idegen barátom, nincs okunk a gyászra!
– Nincs – felel –, hacsak az el nem jött jövő,
S a remény holta nem. A meg nem alkuvó
Remény voltam, mint te, s a legvadabb csodát
Kergettem én is, a szökdöső időt,
Mi gúnyra vesz nyugalmat, szűk rendet fellazít,
Megtöri az órák örök-egy közét,
S ha sír, hát könnye dúsabb, mint e kárhozat.
Hisz nevetésem talán nevetést szült volna,
És sírásom mintha még most is élne,
Bár meg kell halnia. Az igaz szó halott,
S a gyilkolás fájdalma kihunyt a harc alatt.
Amit mi elrontottunk, gyönyörködve nézik,
Vagy még háborognak, s vérrel lobban lázuk.
Tigrisfürgék lesznek, egy sem bont majd sort,
Bár népeknek ássák meg léptükkel a sírt.
Bátor voltam, titkokat őrzött utam,
Bölcs voltam, uraltam elmém s életem,
S a távozó világgal nem vonultam vissza,
Hogy gőgös, védtelen tornyokban rogyjak össze.
Majd kerekük az alvadt vér ha megrekeszti,
Felmegyek, s a mélyen ülő vizek tiszta
Igaz, szűz vérével mosom le vétkeik.
Kéretlen önteném lelkem, ám e ritka ék
Nem fakadhat sebből, harc gennye nem lehet!
Vagy tiszta homlokon tán nem serkent vért a hit?
Barátom, megöltél, az ellenség vagyok;
Felismerlek, bármilyen sötétben is legyek,
Épp így néztél tegnap. Leszúrtál, s bár karom
Még védeni emeltem, nem volt már erőm.
Jöjj, nyugodjunk...
(megjegyzés: én fordítottam, mert ügyes vagyok, és miután készen voltam a fordítással, rájöttem, hogy mi a vers trükkje, és akkor megcsináltam elölről újra jól.. kevés versfordításomra vagyok kifejezetten büszke, de erre igen)

érzem ám a dolgok súlyát

Már legalább másfél napja nem volt egy rémálmom sem, itt lehetett az ideje, tényleg. Ezúttal sikerült a céges kiállításra ráparázni, arra a végtelen komoly eseményre, hogy az egyik munkanap után a százharminc fős cégből nyolcan kiteszünk majd pár rajzot és fotót a falra, ketten zenélnek, később süteményt eszünk. Erre. Ráparáztam. Erre. Komolyan. Nem az évvégi értékelésre*, hanem erre.

Nagyon vágom ám, mi milyen fontos épp az életemben.
*oké, attól már február óta rettegek, mostanra nagyjából beépült a mentális háttérzajba.