elegem, az van

Kinyitom a postaládámat, megnézem az emailjeimet, belépek facebookra, és máris gyűlölöm a világot, de dolgokat tudnék darabokra törni, annyira..

Lehet, hogy ehhez hozzájárul, hogy három napja teljes munkaidőben bontják a betont az ablak alatt.

ásít

Valahogy péntek lett, tényleg nem tudom, hogyan. A héten kétszer vesztettem el több órányi munkát, ilyenkor többnyire nem vagyok boldog, de hát így jár, akinek túl sok minden van egyszerre a fejében, és ezek jelentős része takony.

Ettem rengeteg epret, aludtam, most nem tudom, szerintem próbálok nem rámenteni, rámásolni, és egyáltalán, szerzek még kávét.

annyi koffein pedig a világon nincs

Az a gond, hogy inkább történeteket lenne kedvem írni, egyszerre sokat, és rajzolni is kéne, és megint sokkal többet fényképeztem, mint amennyit valaha fel fogok dolgozni, és azért dolgozni is kell.

És kéne szép helyeken is sétálni, amíg nem kozmál oda az egész világ, és egészen kivételesen tavasz van.

viszont idén nem fényképeztem kacsákat

A meglepően szociális hétvégét egy tervezetten szociális követte, Könyvfesztivál volt, és ilyenkor sörözünk az SFmag stábbal, illetve a füvön ülönk egyéb könyvközeli ismerősökkel, tapasztalataim szerint minden évben többnyire mással. Idén fagyit is ettem, miközben a hátam mögött könyvesbolti eladókat állásinterjúztatott egy úriember, annak voltak személyes vonzatai is, és szomorú volt, és nagyon sokadszorra gondoltam arra, hogy el kéne innen menni, de most már gyorsan. Mármint nem a fagyizó mellől, ott volt szék és asztal, és lehetett rajzolni, azzal nem volt semmi baj, hanem úgy általában.

Ezt nyilván nem ott csináltam, mert ez digitális. Íme, Anders és Hawke, és igen, elsőre Hawke nálam jóságos kislány volt. Majd lesz más is, mert egyszer úgyis a templomosok mellé kell állnom (lehetőleg egy varázslóval).

mindig késésben vagyok

Azért nem akarok mostohán bánni a múlt héttel, ha már ő sem bánt mostohán énvelem. Szóval hétfőn még tavasz volt, és rollerrel mentem el bérletet venni, a táv felénél már nagyon untam, de utána legalább még egy fokkal hipsterebbnek éreztem magam (jogosan vagy sem), amikor beültem teázni és dolgozni egy Starbucksba. Rollerrel! …Vagy az nem menő? Mindegy. Kedden szokás szerint Bran asztali zenéket és válogatott meséket hallgattam a Fonóban, jaj, jaj, hát én ezt úgy vissza fogom sírni egész nyáron, ezek a mesék és ezek a dalok, ó, hát lenyűgözőek. Ilyenkor szoktam analóg rajzolni, mások hímeznek, elvben én is tudnék olyat, gyakorlatban mindenki jobban jár, ha tollnál hegyesebb holmit nem veszek a kezembe.

Szerdán volt egy pont, amikor sós kiflivel a kezemben néztem a csillagokat, és éreztem, hogy itt a tavasz – hah, akkor még nem tudtam, hogy csak látogatóban. Csütörtökön elmentem popkulturális rendezvényre, és utána söröztünk, és itt kezdődött az, hogy emberek egyszer csak szociálisnak neveztek, pedig igazán csak azokkal az ismeretlenekkel beszéltem, akiknek az asztalánál ültek ismerőseim is. (Lehet, hogy ellenkező esetben inkább csak elmebetegnek mondtak volna.) Pénteken Sulemiáékkal születésnapoltunk, rengeteg volt osztálytárssal (Sulemia és én osztálytársak voltunk gimnáziumban, a férjével pedig csoporttársak egyetemen) és megtudhattuk, hogyan kell kreatív legózásra motiválni a gyerekeket.

A dolgok szombaton sűrűsödtek be, épp azon gondolkoztam, hogy muszáj lesz hajat mosnom, és ne már, amikor felhívott nagymamám. Hogy sütött rakott krumplit, és én azt szeretem-e (igen, történetesen a kedvenc ételem), és akkor menjek át, és együnk. A tervet tett követte, bár közben muszáj volt hajat mosnom. Nagyon jó volt, még az egyik nagybátyám is megérkezett egy ponton (szerencsére már ebédelt, és nem kért rakott krumplit – szerencsére!!!) és utána őszibarack befőttet ettünk, és én kaptam unikumot is, mondván, hogy két tányér leves és három tányér krumpli után nem árt az (nem is ártott). Jaj. Nem akar valaki rakott krumplit sütni nekem? Nagyon hálásan tudok egy egész tepsinyit megenni.

Innen tovább billegtem volna wrimókat nézni, mert gondoltam, lesznek. A múltkor némileg le lettem tolva, hogy mit képzelem én, hogy majd mindig leveleket írnak minden egyes találkozó előtt, minden hónap harmadik hónapja, délután négy, helyszín ugyanaz, nem kell ezt túlbeszélni. Oké, oké, nem kell túlbeszélni, mert úgyis mindig ott lesz mindenki, kivéve, ha nem, és azt sem kell ugye túlbeszélni, hogy senki nem lesz ott, és én, a késve érkező, majd hülye fejjel bámulok be asztalokhoz, hogy ül-e mellette ismerős. Erről ennyit, valójában úgyis csak egy órácskára ugrottam volna be, mert következő program – legalább volt időm leülni, és olcsóbban jobb kávét inni máshol.

A következő program Droidzombiék ismét nagyon kellemes koncertje volt, ami aztán különféle átmenetekkel abba torkollott, hogy addig ismeretlen emberek házibulivá avanzsált születésnapi sörözésén támasztottam a falat, és nosztalgiáztam a múlton meg az eljövendőn. (Utóbbit úgy kell, hogy lelkes ikerfiúk szórakoztató dance-off performanszát nézve azon sóhajtozik az ember nyula, hogy jaj, és milyen vicces lesz, amikor Nimandi ikrei buliznak együtt, és mennyire tök ugyanilyen, mert esküszöm, hogy húsz éve is pont ilyen pesti bérlakásokban zúztunk, pont ilyen bútorokkal, ilyen könyvek közt, ilyen szőnyegen. Ööö, és bölcsésztémákról beszéltünk a konyhában, csak akkoriban még a legfiatalabbak közé tartoztam, nem épp ellenkezőleg. Szóval a változás, ó, csak illúzió a pesti éjszakában.)

Vasárnap aludtam, hétfőn pedig apámmal találkoztam. Kaptam rettentő finom lencsefőzeléket és kétféle rétest – eddig azt hittem, hogy a meggyes rétes a legjobb, de az ananászos simán lenyomja. A puszta emléktől is kicsordul a nyálam, illetve éhes leszek. El is megyek, vadászom valami ételt.

Addig csomók.





nem szeszélyes, elmebeteg

A váratlan dolgok, amikor emberek makacsul állítják, hogy én szociális vagyok, pedig ööö… mi van? Egyszerre csak egy olyan házibuliban támasztom a falat, ahol valóban alig ismerek valakit, mondjuk Droidzombin kívül igazán senkit. Bár még rajta kívül is vannak ketten, akikkel nem most találkozom először, és ez kicsit ijesztő, mert a látszat ellenére nem vagyok igazán szociális, csak nem tudom. El is fáradnak a társas moduljaim a végére, odakinn három fok van, és én csak a közepes kabátomat voltam hajlandó kiásni előző délután, pedig ehhez a szélhez a legvastagabbat kellett volna, még két sállal.

A világ láthatóan továbbra sem döntötte el, milyen évszak van éppen, vacogva nézem a bimbóktól roskadozó orgonabokrokat, egy idő után meghajlok a hideg előtt, és előszedem a bélelt csizmát, pedig már alaposan beépítettem a megfelelő szekrénybe. Nem is tudom, mit akarok, de ha ez így megy tovább, valahol szerepelni fog benne egy bögre forró csoki.

     A szeles, nyirkos estét viharos éjszaka követte. Az ég úgy zengett a Pitymalló fölött, mintha ezer kovács verte volna egyszerre az üllőn az izzó fémet. Réz kovács ilyenkor szokott a legjobban aludni, ilyenkor álmodta a legszebbeket: az apja mindig azt mesélte, ilyenkor készítik odafenn az égi kovácsok azokat a remekbe szabott, pompás felhőket, és a villámok csak a szorgos munka közben vetett szikrák. Néha azt álmodta, ő is közöttük dolgozik, és olyankor emlékezett rá, hogy legjobban a napnyugtakor a felhők szélén ragyogó, rézvörös filigránt szerette csinosítgatni, és reggel mosolyogva ébredt. De ezen az éjszakán a vihar sem hozott neki enyhülést, nyugtalanul aludt, fel-felriadt: a kalapácsok szapora zenéje helyett sárkánybőgést hallott ki a förgetegből, és égi szikrák helyett tűzokádó bestiákat látott minden villámban.
     Becsületes ember volt ez a Réz kovács, és nagyon megfeküdte a gyomrát, hogy ekkorát kellett hazudnia lefekvés előtt. Még akkor sem érezte magát ilyen cudarul, amikor fiatal legény korában egyszer egy tábla abált szalonnát elmajszolt vacsorára, pedig azután vagy egy hétig csak savanyú vadkörtét evett. De hát mégsem mondhatta meg a sárkánynak, hogy becsapják őket, be ám, már vagy ezer éve: a város készen áll, minden tornyában laknak, idővel újabbakat is húztak melléjük, és jó, erős kőfallal körbekerítették az egészet, mert azt hitték, a legnagyobb fenyegetést a mindenféle szárazföldi hadseregek jelentik majd rájuk nézve, nem a tulajdon tetőik helyén szunnyadó, vérszomjas szörnyek. Nem mondhatta mégsem, hogy hazudtak már akkor is, amikor megegyeztek velük, nem akarták soha nekik adni a várost! Nem mondhatta ki, bár tudta: Huzavon születése és egész léte csalásra épül.

mintha itt tartottunk volna

Aztán másfél nap alatt kitört a tavasz, egyik este mg télikabátban dideregtem, másnap már az átmeneti kabátot is csak a cipeltem. Új ruhákban és új kardigánokban, és végre elő lehetett szedni a még tél derekán kapott cipőt is, hogy először illesse utca a talpát, és már csak az kéne, hogy mindeközben ne érezzem magam világvégének, hanem valahogy a gondolataim is világosak legyenek és napfényesek.

Ezt előidézendő vasárnap előszedtem a rollert, és kigurultam a Margitszigetre, sőt, út közben még gyrost is vettem, elvitekre, ott fityegett kis szatyorban, miközben az aszfalt ördögeként szóval az első szabad padig. Ami nyilván nem volt egyszerű, mert az első meleg tavaszi hétvége, a sziget csurig volt emberrel, és utána az is okozott némi kis gondot, hogy a gyros olyan mértékben szétszottyadt, hogy kanállal kellett volna enni, de azért megoldottam a helyzetet. Miután valahogy kitörölköztem a csípős tzatzikiből, megpróbáltam rajzolni, újabb ambiciózus projekten gondolkozom. A képregényt sem adtam fel, csak izé. Rájöttem közben, hogy nem tudok rajzolni. Erre rájöttem persze ezúttal is, nem tudok rajzolni, meg kéne tanulnom rajzolni, és most amúgy nem viccelek, élőlényt és mozdulatot, meg úgy általában bármit, hát, az nem megy. De legalább rájöttem, hogy fog kinézni ez a kép, és hogy végül is a másikat, amit csak elképzelni tudtam, de már látni sem, el tudom bábozni, ha kell. Tulajdonképp van egy drótsárkányom, igaz, hogy háromfejű, de a fölösleges fejeket majd figyelmen kívül hagyom. És ebben a világban majd ilyen bumfordi sárkányok lesznek, na. Inkább Süsüre emlékeztetnek, mint Benedict Cumberbatch-re (igazából ha lehet, inkább egyikre sem?).

     Réz kovács szédelegve bandukolt haza: a feje az almabortól volt nehéz, a szíve a gondtól, hogy bizony, a sárkányok dolgában mit sem haladt előre. A korlátba kapaszkodva kellett felhúznia magát a toronyszobába, olyan súlya volt egyiknek is, másiknak is, és amikor végre felért, leroskadt a kis zsámolyra. A sárkány lélegzetét hallgatta volna, hogy alszik-e rendesen a bestia, de csak a tulajdon zihálását hallotta. Aztán újra azt a már-már ismerős nyikordulást, az álmos sóhajt.
     - Délután felriadtam, mert egy galamb nagyon kapargatta a bal fülem – mormolta panaszosan a háztető -, és kinyitottam a fél szemem, és nekem nagyon úgy tűnt ám, hogy ez a város kész van.
     Réz kovács csak mordult egyet.
     - Ne érts félre, nem vagyok ám jártas a városok dolgában – mentegetőzött a sárkány sietve -, csak hát szép nagynak tűnt, és tele volt emberrel, sürgölődtek fel-alá, házból ki, házba be, beszélgettek, fontoskodtak… de egyik sem dolgozott a házakon. Nem építettek, nem szépítettek, csak lótottak-futottak a kopott falak között. Mintha azok bizony már rég készen lettek volna.
     Réz kovács megint csak mordult.
     - És megkérdeztem a galambot, hogy mi az a krizeljum, de megijedt és elrepült.
     Réz kovács harmadszorra is morgott.
     - Galambok – mondta aztán megvetően. – Hogyan is értenének bármihez?
     Most a sárkányon volt a sor, hogy hallgasson.
     - Mi az a krizeljum? – bökte ki aztán, mint aki egész reggel óta ezen gondolkozik. Réz kovács a változatosság kedvéért fújt egyet morgás helyett, mert igazán nem ismerhette be, hogy ezt ám ő maga sem tudja.
     - Olyan, mint a krizantém, csak sokkal büdösebb – jelentette ki végül, mire a sárkány idegesen szipogni kezdett.
     - Akkor inkább tényleg nem kérek. De mondd csak, kovács uram: tényleg nincsen kész a város?

ours is the old tribe

Szóval megvolt a koncert, és jó volt, rá kellett jönnöm, hogy az elmúlt 5-6-10 évben tényleg azért nem élveztem annyira az Anathema koncerteket, mert végtelenül unalmasnak és semmilyennek találom az új lemezeket. Tíz perc alatt elalszom bármelyiken, és ezen nem változtat az sem, hogy persze koncerten én is vonyítok a tömeggel (és nem azért, mert ennyire jó a memóriám, hanem mert ilyen irtózatosan kiszámíthatóak, zene, szöveg, minden). De szóval előszedték a régi számokat, és rögtön minden olyan volt, mint régen, még Vinny terpeszállása is, és igen, hát ez jó volt. Egy A Dying Wish még mindig odacsap és hát amikor Darren beballagott a színpadra, a jobb fülétől a bal füléig érő vigyorral, az valami… az egészen egyszerűen megható volt. És végtelenül aranyos. Szóval sosem gondoltam, hogy egy órányi doom metalt én valaha végig fogok röhögni, és pusztán örömömben, de ez történt. Egyszerűen olyan lelkesedés áradt a színpadról (ó, és alighanem igen nagy megkönnyebbülés, hogy Darren mégsem friss fekvőgipszben nyitja a turnét, miután a koncert előtt ügyesen szétkapta a lábát), hogy az valami hihetetlen. Darren for president, de tényleg. Meg Duncan (ő meg az ujját törte el a turné előtt), Duncan, aki kedves volt és aranyos és kedves.


tünetek

Sikerült azt, hogy vadiúj, úgy olvasnom, hogy varjú. Gót-túladagolásom lehet.

évszakok

Volt egy pont, amikor kinéztünk az ablakon, és esett a hó, akkor kicsit elbizonytalanodtam. Télen furcsa, hogy ilyen későn sötétedik, és a virágzó gyümölcsfák sem illenek az évszakhoz, ó, bocs, április van, tavaly ilyenkor leizzadtunk és leégtünk városnézés közben.

dohog

Mindig akarok írni, csak aztán lefagy a gép, hirtelen megéhezem, vagy csak egyszerűen nem jut eszembe semmi, amiről érdemes lenne írni. Voltunk kocsmában sörözni. Voltunk Mételyéknél sörözni, és hú, nagyon finom pirítósra kenhetős holmik voltak, és süti, és még fagyi is. Voltunk kávézóban kávézni. Ezt többször is, több emberrel, és ültünk a kis gépünk fölött és gépeltük a kis gépelendőinket, mert mostanában néha írunk együtt egymás mellett, és ezt még egy éve is teljesen elképzelhetetlennek tartottam volna, de működik. Tényleg ösztönzően hat, ha valaki vadul gépel a közvetlen közelemben, arról nem is beszélve, hogy előtte és utána és helyette tök jókat beszélgetünk.

Történt még valami nagyon érdekes, amiből csak annyira emlékszem, hogy történt valami nagyon érdekes, de arra nem, hogy mi volt az. De komolyan nagyon érdekes volt, valószínűleg csak azért felejtettem el, mert a tudatom egyszerűen nem tudott megbirkózni ekkora izgalommal, és a józan eszem (a mim?) érdekében törölte.

Jövő héten lesz Anathema koncert, jó lesz már majd utána, amikor nem kell azon idegeskedni, hogy most megint azon fogok végig pörögni, hogyan a jó édes francba lehetek én ennyire öreg, tizennyolc év, te jó ég, hát ha a kötődésem ember lenne, lassan már szavazhatna, de mondjuk azért az jó, hogy a kötődésem nem ember, mert azt hiszem, egész rossz arc lenne. Először rajongásnak tituláltam szegényt, de figyelembe véve, hogy a 2007 óta készült Anathema lemezektől egyöntetűen idegbajt kapok, azt hiszem, rajongásról már rég nem beszélhetünk. Csak olyan nagy és meghatározó szálait húzták meg az életemnek, és így utólag minek, hát lehettem volna boldog elméleti nyelvész is nélkülük, igaz, ha lenne időgépem, azért nem ezen változtatnék elsőnek (meg másodiknak sem) (igazából nehéz döntés lenne, hogy egyáltalán bele kell-e itt nyúlni a dolgokba, mert végül is annyi pompás embert és kalandot köszönhetek ennek az együttesnek).

Eh. És megint elaludtam a nyakam.

mission impossible

A nagyon logikus hely, ahová a külső vinyómat tettem, hogy könnyen megtaláljam, a melegebbik télikabátom zsebe. Mert nem tudom. Gondoltam, visszajön még a havazás? De legalább már nem bosszant, hogy három hétig nem találtam, esélyem sem volt. És egyfelől feladtam minden reményt, hogy valaha megtaláljam azokat a dolgokat, amiket keresek (tartalék szemüveg, három üveg bor (igen, a lakásomban 2011 nyarán elvesztettem három üveg bort; nem, nem ittam meg, eltettem egy logikus helyre, ahol nagyon könnyem meg fogom találni, amikor szükségem lesz rá)), másfelől viszont kezd érdekelni, hogy mi fog előkerülni és honnan. A francia nyelvű rúna-tarot már meglett (akkor egy pillanatra azt hittem, a szemüveg is, mert a doboza ott volt), két euróért vettem anno, nem az ezoterikus értéke miatt, hanem mert a képek.


Elég érdekes pakli amúgy, igazi germán-kelta katyvasz, a nagy arkánumot a futhark rúnái helyettesítik, a kis arkánum lapjai pedig a hagyományos kelyhes-kardos leosztás helyett a négy ír-kelta évszakváltó ünnep szeirnt oszlanak meg. Nem vettem még a fáradságot (és elég francia leckét) ahhoz, hogy megnézzem, a lapok jelentése hogyan viszonyul egy hagyományosabb készletéhez, de valami azt súgja, sehogy, és hogy nem ez az én paklim*, ez nekem tényleg csak a képek miatt kellett.
*Sokáig volt legjobb barátnőm, Asztrogót amikor elment asztrogótba, mindenféle ezoterikumot kitanult, és járt tarot és asztrológia tanfolyamra is, és órák után rendszeresen kifaggattam. Innen vagyok olyan okos. Innen tudom azt is, hogy bár a „kezdőknek” tökéletesen megfelel egy Rider-Waite, idővel mindenki megtalálja azt a kártyát, ami sokkal jobban kézre áll neki.

figyelemelterelés

Azért elég hamar meg lehetett sajnos számolni a derű óráit, és a hét hátralevő részét azzal töltöttem, hogy hol a torkom fájt, hol belázasodtam, esetleg folyt az orrom, de mivel nem a megszokott sorrendben történt mindez, én is tudtam, hogy a masszív idegbaj tüneteit mutatom, nem az influenzáét. Argh. És még igazából berúgni sem volna kedvem, mert csak idegesít, hogy miket beszélek. És mennyit. És akkor a másnapról még nem is volt szó.

Tavasz van, süt a nap, találkoztam családdal, barátokkal, másztam fára, aludtam sokat. Kaptam sorozatokat, hogy megnézhessem őket, de nem merem elkezdeni, mert félek, hogy megint az lesz belőle, mint a Downton Abbey-vel volt, hogy az első évad felénél kibontottam egy üveg whiskyt, a háromnegyedénél rendeltem egy pizzát, és az utolsó két epizódon nagyon meghatódtam, mert jaj, kitört az első világháború, és istenem, a következő évadban biztos minden második szereplő meghal. El sem merem képzelni, több évadnyi viking és némi Robert Carlyle mit tenne velem. (Jó, és a határidőimmel.)

és volt napfogyatkozás is

Meghalt Sir Terry Pratchett, oda az igazság… vagy legalábbis egy jelentős képviselője. A legderűsebben és legbölcsebben dühös emberek egyike távozott, de a könyvei és a példája velünk maradt. Azt hiszem, személyes kedvencemben, a Johnny and the Dead-ben írta, hogy a temetőkre az élőknek van szükségük, nem a halottaknak, mert emlékezniük az élőknek kell, és nem a halottaknak – és rá rengetegen fogunk, jó szívvel.

Cserébe viszont Neil Gaiman és Amanda Palmer gyermeket várnak. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Amanda Palmer fiatalabb nálam, mert ő már ért el dolgokat életében, de szóval ez igazán nem az ő hibája, és valójában ez aranyos hír.

Betöltötte az egy évet a kaleidosz-csomókópos tumblr-projektem, nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mi legyen a jubileumi bejegyzés, mert hát mégse legyen pont ugyanaz, mint a többi, és mutogattam segédfájlokat, mert kész flottányit tartok már belőlük, hogy tudjam mindig ugyanolyanra vágni a szeletkéket és egyebek. Büszke vagyok magamra, hogy még mindig bírom csúszások nélkül, de a visszajelzések makacs hiánya néha kicsit elkeserít.

Rajzolgatok szabad filccel, mint régen, és az az igazság, hogy bárminemű fejlődés csak a számítógépes grafikáimon látszik, döbbenetesen és gyalázatosan nem tudok rajzolni. Kéne, de annyi mindent kéne, és örülök, ha reggelente használhatóan vergődöm ki az ágyból.

Rájöttem, hogy attól fáj annyit a vállam, a nyakam és a fejem, amikor Superman pózban alszom, az egyik karomat diadalmasan feltartva. Az elmúlt napokban átköltöztem a kanapéra, mert ott nem fér el a kezem, és hátha úgy jobb lesz. Három napig működött is a terv, és az izmaim is kezdtek valahogy kiolvadni, aztán ma reggel arra ébredtem, hogy félig térdelek a földön, de a kezem, az nyújtva van, a vállam pedig szanaszét gyűrve. Ráadásul a fülemet is sikerült valahogy visszahajtanom, miközben a vállgödrömbe ékeltem építettem egy párnát és egy fél paplant, és jaj, jaj, minden fáj.

Tavasz van, tényleg, igazi tavasz, és voltam már erdőben is sétálni, és voltam kutyát is sétáltatni a nővéremmel, és még mindig elképesztően aranyos mindkét kis fehér, a tavasz pedig szép dolog, nem is tudom, mi szükség van bármi egyéb évszakra.

Befejeztem a Dragon Age 2-t, és most kicsit szomorú vagyok, hogy nincs olyan gépem, amin elfutna az Inquisition (azaz Dragon Age 3). Viszont jól kipanaszkodtam magam Gillzéknek, hogy ne már, Anders, és megértően bólogattak, és az jó volt.

Mert voltam Gillzék koncertjén is, ez most egy újabb együttese, és itt nem csak énekel és hegedül, de néha basszusgitáron is játszik. Nagyon jók voltak, a hangulat pedig még jobb, és utána elmentünk még sörözni, és jó volt az egész.

Amúgy pedig csak a derű óráit számolom.

helyzetjelent, és

Közben már megint hazaértem, újabb rövid, ám annál kellemesebb útról: Edem meghívására és jóvoltából megnéztem a második legnagyobb magyar várost, és ellátogattunk Exeterbe is, és végre törlesztettem egy közel tizennyolc éves adósságot, és bementem a nyamvadt katedrálisukba. De mi az, hogy! Úgy bementem, hogy koncertet is néztem benne. És hát meg kell mondanom, hogy annak idején, 1997-ben nem hittem volna, hogy épp az Anathemát fogom megnézni az ódon boltívek alatt,, amikor legközelebb erre járok, mondjuk 1997-ben rengeteg dolgot nem hittem volna, és a többségük nem ilyen vicces és nem ilyen vidám.

Az út pompásan sikerült, majd még fogok róla bővebben is, és képekkel (haha, naná) (ööö, a tavaly májusi liverpooli képeknek már több, mint a felét megcsináltam!) (van egy kis lemaradásom?), aztán hazaértem, és nem egész egy nap után megint eluralkodott rajtam a világvége és a reménytelenség, megoldottnak hitt problémák jönnek vissza, mint valami gagyi főszörny egy gagyi horrorfilmben, csak itt kezdenek tényleg megenni egészen.

Amúgy pedig itt a tavasz, pillanatokon belül egy éve tolom napi szinten a tartalmat a csomós-kaleidoszkópos tumblrre, a szomszéd asztalnál ülő kamaszlány nyakában medál helyett egy csinos felespohár fityeg, jó ötlet, bár én gond nélkül iszom üvegből is.

két küldetés között

Jó, azért nem csak az van, hogy Isabela lelép az erekléyvel, és ezért nekem idegen uralkodókat kell megölnöm (hát az szinte minden szempontból nehezemre esett, pedig casual fokozaton játszom (így is halálra unom, hogy mindig ütni kell valami pixeleket)), csak a félig befejezetlen bejegyzések már többnyire annyira elvesztették az aktualitásukat, hogy nem feltétlenül érdemes előásnom őket. És ööö, újakat pedig, hát, van már egy csomó új félkész bejegyzésem, hogy ne fejezzem be őket!!! Csak közben nagyon gyorsan múlik az idő. Nem is értem, hogy múlik ilyen gyorsan. Február… az hagyján, februárban legalább utaztam, az mindig megmarad, de januárról nagyjából emlékeim sincsenek. Valami havas trutymák szakadt egyszer az égből, és sokat kellett gyalogolnom benne, és kaptam japán csokit és piros ruhát. És feketét is, ami annyira nekem való, hogy azóta kaptam mellé ugyanolyan kéket és lilát, ruha-nagyhatalom vagyok, és még jól is állnak rajtam, pedig igencsak ki vagyok kerekedve. Ez persze nyomaszt, mert nő vagyok és hiú, és sportolnom kéne, de az meg olyan ijesztő, a múltkor megpróbáltam, és utána napokig járni sem tudtam. Viszont már egész magabiztosan sminkelek, bár tulajdonképp ezzel egy kicsit meg vagyok hasonulva, mert nem szebbnek érzem magam tőle, csak… beilleszkedőbbnek. Még mindig nagyon szépen tudom fényképezni magamat, ami egyrészről csalás, mint minden pillanatfelvétel, másrészről viszont ha már minden fénykép úgyis csal, miért ne a javamra tegye? Úgyis látom rajtuk, amit a tükörben, mozgás közben nehezebben veszek még észre, pedig már látványos: azok a meglágyulások, megereszkedések nem a plusz kilók miatt vannak, azokról a plusz évek tehetnek. Persze ismerek nagyon szép érett nőket, de ahhoz meg kell tanulni viselkedni, és lássuk be, az sosem volt az erősségem.

Ilyen szempontból a párizsi utak persze mindig jók, egyrészt Párizsban rájön az ember, hogy a francia nők franciaságának jellegzetes része, hogy minden hazai sminktanáccsal ellentétben ott mindig ragyogó, rikító pirosra festik a szájukat, a barackszínt hagyják a turistáknak, és voltaképp jól áll nekik; másrészt nagy élmény találkozni anyám elképesztően okos, érdekes, sokszínű, sok kultúrát megélt kollégáival, huszonévesekkel, harmincasokkal, hatvanasokkal egyaránt. Anyám rettentően érdekes embereket vonz maga köré, valószínűleg azért, mert ő is rettentően érdekes – igazából mindig megdöbbenek rajta, mennyire lenyűgöző szüleim vannak, és mennyire borzasztóan, összeilleszthetetlenül mások.
     Hideg volt az este, esős, szeles, de amikor Réz kovács végre belépett a kocsma aranysárga derengésébe, még ez is jól esett: hidegről kell ahhoz bejönni, hogy igazán átmelengesse az embert Görbe kocsmáros almabora, és magányos, esős sétáról, hogy igazán felderítse a többi kovács társasága. Mert hát csütörtök este lévén ott ült már a kerek asztal körül az összes: Arany kovács szőke bajszán sörhab fehérlett, Kobold kovács a maga ezerfüves gyógyitókáját kortyolta merengve, Ón és Ezüst csendben borozgattak, Vas kovács előtt pedig már a sokadik korsó almabor pezseghetett, mert igen nekivörösödött becsületes, kerek arca, és kezdett lefoszlani róla az elmúlt hetek komorsága is. Integetett is Réz kovácsnak kézzel-lábbal, hogy üljön oda mellé, de gyorsan: régi jó társak voltak ők ketten az almabor szeretetében, és együtt szokták kigúnyolni a sok sörös, boros, likőrpárti ostobát.
     - Hanem te Réz – mondta aztán egy újabb korsó itóka után Vas kovács, és bizonytalanul morzsolgatta vaskos ujjaival dús, fekete szakállát -, mitől vagy ma ilyen szűkszavú és mogorva? Úgy néztél arra a szerencsétlen almaborra is, mintha Görbe uram ecettel öntötte volna fel! Ha így folytatod, kezdem azt hinni, járványos ez a búskomorság, és szegény Szikla után téged is felküldhetünk a vén Kőrishez…
     - Ne fessük az ördögöt a falra – mordult közbe Kobold kovács, és egy húzásra kiitta a keserű, illatos gyógylikőrt. – A járvány még hagyján; de Kőris néne…!
     Ő volt az egyetlen, aki olykor egész a Pitymalló csúcsáig felbóklászott, és barangolás közben néha belebotlott az öreg javasasszonyba. Kobold kovács nem volt egy bőbeszédű ember, ritkán mesélt bárkinek is a hegyek hátán és gyomrában esett kalandjairól, de azt mégis az egész város tudta, hogy Kőris anyót nem szenvedheti. Vas kovács erre a megjegyzésre jól hátba is veregette, hogy nosza, Kobold, akkor tudod, mi a dolgod, vigyorognod kell, és nem küldünk fel a vén boszorkányhoz – de még ki sem élvezhette, hogy a másik erre milyen savanyú arcot vág, kinyílt a kocsma ajtaja, és belépett rajta Kőris anyó.
     Letelepedett Szikla kovács helyére, és Görbe kocsmáros már hozta is neki a jóféle ürmöst, mintha minden este nála ivott volna. A hat kovács döbbenten nézte: úgy dermedtek meg mozdulat, mondat, gondolat közepén, mintha Kőris anyó kővé változtatta volna őket.
     - Nohát, kovács urak, egészségünkre! – emelte Kőris anyó a döbbent mesterek felé a poharát, és módfelett gyakorlottan legurította az italt. – Jobb, ha megbarátkoztok a társaságommal, mert egy darabig kénytelen leszek jómagam beállni Szikla kovács helyére. Nem hinném, hogy megtalálja a mosolyát, amíg a kis Setétlápi Vilma fel nem megy a lányomhoz a nyár derekán, hogy segítsen neki megnyírni a cukorbárányokat; és ha akkor sem jön meg az esze, akkor kénytelenek leszünk új kovácsot szerezni a helyére, őkelmét pedig visszaküldeni, ahonnan idesodorta a szél.
     - De hisz nem is tudjuk, hogy az hol van – dörmögte Arany kovács, aztán sietve visszaejtette a pillantását a söröskorsóba, és olyan elmélyülten tanulmányozta a jó, fehér hab alól kivillanó, aranyszín italt, mintha sosem látott volna még ehhez fogható szépséget.
     - Mi nem is – biccentett Kőris néne, és kurta biccentéssel fogadta a következő pohár ürmöst, amit Görbe uram kapkodva tett le eléje -, de a koboldok sok furcsaságot mesélnek. Nemde, Kobold uram? Azt hiszem, ők tudják, hol szokás egyetlen szempillantással befagyasztani a folyókat!
     Kobold kovács csak lehorgasztotta a fejét, és fintorgott egy sort.
     - Akkor a mi Sziklánk az ellenkező irányból jöhetett – morogta helyette Vas kovács, mert nem tetszett neki, hogy úgy beszél a fiúról ez a vén kóró, mintha valami haszontalan, ostoba, hideg szívű jószág volna, amikor jobb természetű legényt el sem lehetett volna képzelni nála. Legfeljebb ha a szerénységet vitte túlzásba egy kicsit. Réz kovács megvakarta a füle tövét, és belenyögte a kérdését a kelletlen csöndbe.
     - És a sárkányok, azokról nem tudhatnak a koboldok valamit?
     - Sárkányok? – Vas kovács elkerekedett szemmel bámult rá: otthonülő, családos ember volt, ő szomjazta hát a legjobban a meséket.
     - Sárkányok – bólogatott Réz kovács roppant nyomorultul.
     - Sárkányok – mormolta Kobold kovács elgondolkozva. – Hát azokról épp elég sok mindent tudhatnak a koboldok, de nagyon nem szeretnek beszélni róluk. Abból a rengeteg ostobaságból, amit összehordanak, ha csak annyit mond az ember, hogy sár…, úgy vélem, a sárkányok rabszolgái voltak, és állítják, hogy még most is tiszta szívükből, és csak őket szolgálják. De ha jól értettem, szerintük a tiszta szív az olyasmi, mint nálunk a tisztaszoba, valami, amit csak kivételes alkalmakkor és az asszony felügyelete alatt használhat az ember.
     Kőris néne nagyot horkant.
     - Van fontosabb dolgunk is, mint hogy gyerekmesékről fecsegjünk – jegyezte meg a kelleténél élesebben, mert elszokott már tőle, hogy csak úgy a szavába vágjanak. – Emberemlékezet óta senki nem látott erre egyetlen árva sárkányt sem!
     Réz kovács bizony kis híján visszamordult, hogy dehogynem, ma is láttak mindahányan harminchármat, de aztán arra gondolt, akkor kiderülne ez az egész kellemetlen história a ládával, és azzal, hogy nem szokott figyelni a tanácsüléseken. Ráadásul mi van, ha valamelyik harciasabb társa a fejébe veszi, hogy nosza, sárkány, meg kell ölni? Egyáltalán… mi történne, ha elkezdenék lemészárolni a háztetőket?
     Nagyon elmerenghetett a dolgon, mert a következő, amit hallott, az volt, hogy Vas kovács ököllel az asztalra csap, de akkorát, hogy az italok ijedtükben kiugranak a poharakból.
     - Teringettét! Az, hogy elszerződtetted erdőkerülőnek odafenn a hegyen, ahol még erdő sincsen, hogy megkerülje, hagyján! Az sem árt egy rendes kovácsnak, ha néha lemegy a tárnákba, és megnézi, hol bányásszák azt a drága jó ércet – döngte ezt épp Vas, az egyetlen, aki a kovácsok közül még sosem járt fenn Sötétvágás aprócska falvában, és a hegymélyi bányákba sem tette be a lábát -, de hogy a lányod mellett dolgozzon? Süssön, főzzön, felsöpörjön, megtanuljon cukrászmázat, kitakarítsa a házat? Kovácsot akarunk belőle faragni újra, nem fehércselédet!
     Réz kovács, aki agglegényként maga intézte odahaza a Vas kovács által soroltakat, kivéve talán a cukrászmázat, kissé riadtan nézett körbe, és igyekezett úgy tolni a poharát, hogy az almabor java visszahulljon bele.
     - Kicsinyled az asszonyok dolgát? – kérdezett vissza Kőris néne jegesen, és erre már Vas kovács is behúzta a nyakát.
     - Dehogy, dehogy – dörmögte. – Csak hát ki-ki maradjon annál, amihez ért. Nem akartam én semmi rosszat. Sőt, ha gondolod, gyere csak át hozzánk holnap este, péntekenként úgyis Szikla kovács szokott nálunk vacsorázni; amíg ő odafenn lakik a kunyhódban, szívesen látunk helyette minálunk!

update

Jól van, berántott.

da2

Szereztem Dragon Age 2-t, és egészen furcsa érzés olyan játékkal játszani, aminek nem tudom foltokban és homályosan az elejét, a végét, és a közepét (nagyjából ebben a sorrendben). Tele van halálosan idegesítő technikai megoldásokkal, például ez a lövöldözős nézet, hogy minden forog, ahogy a szereplők forognak, engem a sírba tesz, sosem tudom, mi van balra, meg előre, meg egyáltalán, hol vagyok, és merre nézek. Különösen, amikor az nézőpontom épp triplaszaltóval átbukfencezik az ellenfél fölött, és aztán körbeugrálja. Ezen kívül is rengeteg minden egyszerűen zavar benne (választható válaszok? Á, nem, igazából nem azt fogja mondani a szereplő, ami oda van írva, hanem valami tök mást, amire soha a tetves életben nem kattintanák, mert nem vagyok hülye) , nem lehet beszélgetni a társaimmal (akkor meg minek vannak?), de hát persze szebbnek sokkal szebb, és ha már elkezdtem, érdekel a vége. De hogy is mondjam, nem rántott be.

je suis rentrée

Idén a szokásos januári látogatás anyukámnál februárra csúszott. Most is legalább annyit esett az eső, csak később ment le a nap, és a kacsák már nagyon fészkelődtek, azaz csak keresték kezdeni, hol rakjanak fészket, bár volt olyan év, amikor így, február végén már javában ültek a tojásokon. Sokat jártunk moziba, és csupa jó filmet láttunk, igaz, csak az egyik volt olyan nyelven, amit folyékonyan értek, de azért a többivel is egész jól megbirkóztam (szerencsére a mesterlövészek és a farkasok szívesebben vadásznak, mint beszélnek) (a szinkronizálatlan, de francia feliratos filmnél pedig beigazolódott, hogy jobban olvasok, mint hallok). Ezen kívül rengeteget ettünk, és a szokásos: fényképeztem tulipáncsokrot a kertben, sétáltunk a kastély (nem saját) körül az erdőben (sem saját), és utolsó nap addig jártam Párizst esőben-szélben, hogy vízhólyagok nőttek a lábamon (és elképesztően összegubancolódott a hajam).

van

Egy csomó félkész bejegyzésem. És egy jó, masszív fejfájásom, szóval nem ma fogom befejezni őket.
     Reggelre aztán kialudta minden kétségét, és úgy döntött, tisztességes háztető akkor se reggelizzem, ha netán épp sárkány, a reggeli az emberek dolga, az háztetőké pedig az, hogy békén legyenek a ház tetején. Semmi több. És különben is, ha reggelit vinne a sárkánynak, azzal csak elismerné, hogy felébredt, és ki tudja, akkor talán felébredne a többi bestia is… és bár úgy tűnt, egy álmos sárkányra még rá tud úgy förmedni, hogy ijedtében visszaaludjon a beste, lehet, hogy egy tucatnyival már nem bírna el. Felment azért a padlásra, hogy ellenőrizze, jól viselte-e magát az éjszaka a tető, és ha már fenn volt, morgott valamit arról, hogy aztán csak maradjon is így a dolog, semmi rosszalkodás, mert különben a krizeljumát neki, az lesz! Halk, riadt horkanást hallott, amiből arra következtetett, hogy a sárkány csak tetteti az alvást, de egyelőre ennyivel is beérte. Emlékezett még rá, hogy úgy lehet a legjobban elaludni, ha az ember nagyon elszántani tetteti.
     Visszadübörgött a földszintre, nagy mogorván kirámolta az asztalra a fél kamrát, de még a napként ragyogó, kerek, sárga sajtok, a vigyori kunkorú kolbászok, a cafrangosra sült tepertő sem vidították fel.
     - Idelenn lakmározom, miközben az a szerencsétlen odafenn a szemét sem meri kinyitni, úgy ráijesztettem – dörmögte, és egyik finomságot a másik után vitte vissza a helyére. Végül csak egy kis kenyérkét evett, jó karéj szalonnával, mert azért a kovácsmesterséghez kellett erő, nem lehetett csak úgy üres gyomorral odaállni az üllő mellé. Amikor végzett, egy pillanatra megint eszébe jutott, hogy van egy éhes háztetője, de erőt vett magán, és inkább kiballagott a szürke, koranyári esőbe, hogy megszámolja, pontosan hány sárkány-ház lehet a városban.
     Háromszor is körbejárta a város magját, keresztül-kasul, kasul és keresztül, de végül csak arra jutott, amire odahaza, reggelizés közben. Harminchárom ódon torony magaslott Huzavon szívében, harminchárom sárkány gubbasztott a város fölött, és az övé tűnt a legkisebbnek. A Setétlápi ház bordás, fekete sipkája például jó kétszer akkora volt, és Réz kovács most már azt is látta, hogy a kunkori kis erkély a tető alatt a sárkány görbe karmú, ernyedt tenyere. No, ez egy ökröt is szétmorzsolna, ha felébredne, hüledezett magában, mit egy ökröt!, egy ökrös szekeret! És amott, a Sárkány-portán az a híres faragás nem faragás, de nem ám, hanem valóban egy sárkány pofája bólint elő a sátorként ráboruló szárny alól. Hinnye, vakarta meg a fejét, hát ez meg lovastul nyelné le a huszárokat, ahogy a gyerekek szokták a felkockázott, szalonnás kenyér-katonákkal. Semmiképp sem lehet hagyni, hogy ezek a dögök felébredjenek, mert a többségükről nem tudta elképzelni, hogy egy tucat hízott birka csak úgy elverné az éhüket.
     Törvénybe kéne venni, hogy senki a ládát a falhoz ne tolja, hogy arra lépve érje el a felsőbb polcokat, gondolta. Aztán kis egyben lenyelte azt az almát, amit bámészkodás közben majszolt, mert eszébe jutott, mit szólna hozzá az öreg Setétlápi, hogy nem figyelt minden szavára, mert ha törvénybe nem is volt véve ez az eset, így utólag már Réz kovácsnak is rémlett, hogy a végtelen lépcsőviták során többször előkerült. Hajaj, az hiányozna még csak, hogy ez kiderüljön, csóválta a fejét, mert a harminchárom éhes sárkány is egész barátságosnak tűnt egy feldühödött Setétlápihoz képest. Felírta ezt az újabb indokot is a többi mellé, hogy miért nem lenne érdemes hagyni felébredni a szörnyetegeket: egy, elpusztítanák egész Huzavont, kettő, a bíró minden bizonnyal őt, Réz kovácsot nyúzná meg érte.
     Visszaballagott a műhelyébe, és minden dühét leverte az izzó fémen. Komor elégedettséggel nézte munkája gyümölcsét, a mogorván görbülő, sötét kis tőrt, és arra gondolt, ilyen fekete acélt még Vas kovácstól sem látott. Azután pedig arra, hol is látott ilyen vékony és gyilkos ívet, és Szikla kovács jutott az eszébe, jobban mondva az, amit mosolygás helyett csinált, mielőtt az öreg Setétlápi felzavarta a Pitymallóra.
     Jól van, gondolta, félreteszem neki, aztán majd ő kitalálja, mi legyen vele; és hogy haj, de jó volna, ha itt volna, és mosolyogna, neki biztos elég lenne rákacsintania arra a harminchárom sárkányra, hogy mind kezes bárányként tekeredjen vissza a helyére. Ahelyett, hogy kezes bárányokat kérne reggelire. Egyből tucatjával.
     Miután sikerült újfent alaposan elrontania a saját kedvét, letette a szerszámokat, és felballagott a padlásra, de a sárkány vagy nagyon mélyen aludt, vagy kellően buzgón tettette. Réz kovács elégedetten morgott egy sort, kicsit megfenyegette a háztetőt, hogy aztán maradjon is meg a békesség, ahogy eddig, majd a fejébe csapta a kalapját, a vállára kapott egy ócska köpenyt, és elvonult a Három Aranyalmába.

családi fehérek

Szóval az úgy volt, hogy Masni már a második ideiglenes befogadott kutya volt a családnál. Az első, Iza, nagyon félénk volt és nagyon kis elnyűtt, és nagyjából csak a nővéremtől nem rettegett, de Kavics, a játékos, fiatal házi kutya már kicsit sok volt neki. Szerencsére ő nagyon hamar átkerült a végleges gazdájához, és úgy tűnik, ott teljesen magára talált. Masnit is eléggé megviselte az élet, mire begyűjtötték valahol Komárom környékén az út szélén, bár én már egy pompásan fodrászolt, roppant barátságos kiskutyával találkoztam. Kaviccsal olyan szinten az első pillanattól megvolt köztük az összhang, hogy már a harmadik reggel egy kosárban találták őket a nővéremék.


Masniról lehetett tudni, hogy hosszabb ideig marad, mert még nem volt ivartalanítva, és úgy nem ad örökbe kutyát a szervezet. Mielőtt ezt aljas szörnyűségnek könyvelné el bárki, Marni testi jegyei és problémái alapján feltehetően élete eddigi négy-öt évét „kölyökgyárként” töltötte egy ketrecben, azaz süldőkora óta kipréselték belőle az évi két almot, és alighanem akkor dobták ki, amikor a szervezete már teljesen kimerült. Egyébként minden jel szerint Iza is így került az út szélére valahol a Balatonfelvidéken, csak őt alighanem verték is, mert ha valaki meg akarta simogatni, pánikba esett. Szóval Masniról lehetett tudni, hogy legalább két-három hónapig marad, de természetesen és jó érzékkel a műtét előtt kezdett el tüzelni, azaz egyre csak tolódott, hogy mikor lehet örökbe adni. Közben súlyos családi válság lett a dologból, mert a nővérem meg akarta tartani, a sógorom viszont félt tőle, hogy két kutya hosszú távon már sok lenne – a két kutya viszont úgy összenőtt, hogy az valami döbbenetes. Eleinte csak Kavics nyaggatta Masnit, hogy játsszanak, de most, fél év elteltével már teljesen kiegyenlített, hogy mikor melyik rágja a másik fülét (szó szerint), és egészen egyszerűen összetartoznak. Tökéletesen összetartoznak. Valami olyan mély és megható szeretet van köztük, ami kutyáknál is ritka.


Az első képsorozat még novemberben készült, amikor a kutyák beboroztak (valójában nem, csak Kavics annyira úgy tette fel az asztalra a fejét, mintha a sógorom vörösborától rúgott volna be, hogy azt le kellett fényképezni), a második januárban. A vegyes alanyokat simogató kéz anyámé, a puszit viszont én kapom Masnitól, miközben Kavics épp ránk borul. Most nem sikerült elkapni, amikor szinkronalszanak, pedig abban nagyon jók: teljesen ugyanolyan szögben és ugyanolyan pózban szoktak kilógni az ugyanolyan pléddel kibélelt, ugyanolyan kosarukból. Kutya egy sorsuk van, ugye?

egyszerűen csak

Persze aztán az lett, hogy Noiz küldött nekem képregényrajzoló szakirodalmat, ami egyrészt zseniális, másrészt persze arra jutottam, hogy áááá, én soha, én soha. Az elkeseredésemen csupán az enyhít egy keveset, hogy ahányszor írástechnikai anyagot látok, szintén a teljes alkalmatlanság érzése tör rám, és ha arról olvasok, hogyan kéne fordítani, akkor is. Ja, hogy ezt így kell, ó, Istenem, merre bujdossak el, és közben valójában egy csomó fajta dolgot teljesen használhatóan fordítok, mert nem hiszem, hogy csak ellenállhatatlan személyiségem diadala, hogy még mindig kapok munkát.

És hát azt eddig is tudtam, hogy technikailag én azért még (alighanem nagyon sokáig) alkalmatlan vagyok komoly grafikai munkára, szóval ezen nem most kéne megijedni. Azt is tudom, hogy ez ijesztően nagy projekt, és a folyamatos vackok (képelőkészítés a fotós és a kaleido-csomós tumblrre) és a megnyugtató vackok (csomó, csomó, csomó, időnként kaleidoszkóp-alap) mellett ez olyan, hogy ööö kész lesz egyszer, vagy nem. Azért általában még az ilyen dolgok is el szoktak készülni, csak mondjuk nem a tervezett másfél hónap (nem, nincsenek ilyen terveim), hanem teszem azt, három év alatt, mert nagyon keveset rajzolok papírra, mióta van hordozható gépem, és teázgatás közben azt piszkálom, nem valami cetlit. Legutóbb kb. akkor rajzoltam, amikor a régi gépem már halódott, és hirtelen belefért egy kis vázlatfüzet a táskámba és az időmbe is (és túl hideg volt a maratoni városnézéshez). Megjegyzem, az egy nagyon sikeres rajz volt, senki nem találta meg rajta a sárkányt, amíg ki nem színeztem. Egész sárkányokat el tudok veszteni egy egész kis lapon.

csak egyszerűen

Szóval az úgy történt, hogy még decemberben kitaláltam, hogy majd akarok miniképregényt csinálni, mert bár nagyon megnyugtat, hogy rajzolhatok csomózott lábú állatokat (baszki, a múlt hét nagyon gyenge volt, mert csak hármat csináltam*; és hát az a gond, hogy egy ideje már azt is feladtam, hogy de legyenek egyszerűek, és nyugodtan tekerem rájuk a vonalat) de néha valami olyasmit is érdemes lenne rajzolni, ami más, és amitől esetleg fejlődhetek. És nem csak abban, hogy most már egészen sok ponton rájöttem, hogyan kell az állatcsomózási folyamatot egyszerűsíteni, és ami másfél éve még két napig tartott, az ma már megvan két óra alatt.

nem kellene befonni a füleit is?**

Meg különben is, miniképregény. Egyszer, úgy egy éve volt olyan, hogy miközben épp szokás szerint vállalhatatlanul közhelyes történetekkel szórakoztattam magam, az egyik részét teljesen és tökéletesen elnarráltam kis fejemben négy oldalon, képregényben – mármint az egyik szereplő tette, mert ez volt a dolga, e z egy olyan történet volt, amiben emberek képregényeket rajzoltak, de én panelről panelre láttam, hogy működik, és igen elégedett voltam vele, azt leszámítva, hogy nyilván képtelen lennék megrajzolni. De a fejemben megvoltak a színek, a kontrasztok, láttam, hogyan néz ki egy végig sms-ezett vonatút, a városnézés, a kávé páráján túl csak valami maszatként megjelenő reggel – képtelen lennék megrajzolni, de látom magam előtt, és jónak tűnik (és azt kell mondanom, hogy egyértelműen a Gunnerkrigg Court dinamikája hatott rám a legjobban). De hát az én rajztudásommal, á, ugyan, és ráadásul ehhez rá kellene jönnöm, hogy működök színesben, és pillanatnyilag ez a Mount Everest meghódításához hasonló feladat lenne, oxigénpalack és serpa nélkül. Mondjuk képregényeket többnyire oxigénpalack és serpa nélkül rajzolnak, sőt, lehet, hogy úgy könnyebb.

No de hát januárra azt is kitaláltam, hogy mi lenne a történet, és kaptam a húgomtól egy zseniálisan csodaszép kis noteszt, és gondoltam, hogy, na, majd abba akkor rajzolok.

Csak hát kicsi. És gondoltam én, valahogy ki kell találni egy olyan narrációs megoldást, ahol működik az, hogy a a történet nagyját (bár nem egészét) elmesélő panelek egyforma méretű, kicsi képek. Ami ugye monoton. Mindenképp elég esetlenül tagolja a történetet. Egyforma hangsúlyt ad a képeknek, és ezzel például nagyon megnehezít bármiféle ritmusváltást, márpedig a történetmesélésnek és a jó HC számnak ugyanaz a titka: időnként ütemet kell váltani.

Aztán vettem egy tál krumplifőzeléket, és megvilágosodtam, és nagyon rövid ideig nagyon örültem az ötletnek, majd rájöttem, hogy egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy az egész úgy működik, ahogy én most elképzelem, valamint…

…most akkor komolyan ki kell találnom csak emiatt a történet miatt egy teljes játék/jóskártya rendszert? Jó, látom az alapokat, azt nagyjából össze kellett rakni a nagy mese vallási hátteréhez is, megvannak az archetípusok, az elemek, de azért na. Eleve, milyen kártya az, ahol színenként van hét azonos erősségű lap? Hogy működik? Jó, itt lehet azzal kezdeni valamit, hogy mind a hétnek vannak tulajdonságai a színükön túl is, és lehet belőlük kombinációkat összerakni, és azt különben sem látjuk soha, hogy ezekkel a paklikkal játszanának (eleve már a szomszéd országban nem kétszer hétszer három lapos a kártya, hanem kétszer nyolcszor hármas, és akkor még az elő sem került, hogy létezik egy-két olyan pakli is, ahol a nyolcadik hármas nem a Holló, a Fia és a Lánya, hanem a Holló, a Sas és a Sólyom) (miért nem csomóztam össze, teszem azt, három mosómedvét ehelyett? Ó, hogy igazából eközben csomóztam őket össze). A történetmeséléshez viszont a másik irányba kell elmenni, kitalálni a szimbólumokat, a kirakásokat, amik jelen esetben nem jóslásra szolgálnának, hanem arra, hogy egy traumatizált kamasz valamire (a kártyák elrendezésére) fel tudja fűzni a gondolatait, és el tudja mesélni, mi történt vele.



Chtulhu-bajszú mosómedve rohadt halat eszik


És igazából lehet, hogy ez az egész egyáltalán nem működik úgy vizuálisan, ahogy elképzeltem. Sőt, sajnos elég nagy esélyt látok rá. És technikailag egyáltalán nem vagyok én arra felkészülve, hogy egy szereplőket és helyszíneket felvonultató történetnek nekiessek. Az egyetlen reális az egészben az az, hogy legfeljebb 4-5 oldalas „fejezetekben” gondolkozom, és legfeljebb négy fejezetben. Már elkezdtem összeszedni hozzá a referenciákat (milyen hajóval mehettek? Mégis, milyen madarak laknak a romvásorban? Egyáltalán, milyen a romváros? És hogy néz ki a főszereplő? Mármint azon túl, hogy fiatal és magas), de azért jellemző, hogy mennyi eszem van.

Akartam rajzolni valamit tollal, papírra, és most előtte terveznem kell hozzá egy helyi tarot-t. Teljesen megértem az öreg Tolkient, hogy addig semmi nem ment, amíg a tünde nyelvek történeti változásokból származó, szabályos eltéréseit papírra nem vetette. Hogy írhatnám meg, mi történt velük, ha nem tudom, miben változott a lehetséges szótagok felépítése, és mit tartanak Nagy Arkánum helyett.

Mondjuk térkép, az még nincsen.***

*Ez valójában értelmetlenül sok. Az állatpárokból összelegózott körökkel együtt már kétszáz fölött vannak az összefont jószágok. KETTŐSZÁZ fölött. És, ööö, izé, most komolyan. Oké, hogy ebből van kb. tíz, ami csak elméleti lehetőségként van beírva, mert végül lusta voltam már összetolni az elejét a végével, de akor is. Minek?

**NEM

***Leginkább azért nincs, mert komolyan kell azon dolgozni, hogy ne legyen nagyon Európa. Viszont ha azt ott áttesszük oda, és azt meg oda, akkor ott az éghajlatok nagyon nem lesznek rendben, miért kellett nekem pont annyit figyelnem földrajz órán, hogy lássam, mi a gond, ahhoz viszont keveset, hogy meg is tudjam oldani? És a nevekkel is kéne kezdeni valamit***, mert a más vallású sivataglakóknak a legkevésbé sem kéne arabnak lenniük. Legyenek inkább… walesiek. Azokhoz illik a szárazság és a meleg.

****A nevekkel amúgy is kéne kezdeni valamit, sőt, kifejezetten sok mindent kéne velük kezdeni. Túl nagy a kísértés, hogy átgyaluljam őket azzal a kevéssel, ami nyelvtörténetből megmaradt, és nesztek, itt van három jellegzetes változás, minden Kirchéből lesz church, osszátok be. De a nevek láthatóan ennél bonyolultabb szabályok mentén torzulnak.

február

Két hete szinte megszakítás nélkül tart a kettős front, beteg vagyok, és olyan elkent, hogy vajkrém-reklámot lehetne forgatni rólam. Néha már az is a képességeim határát súrolja, hogy hanyatt fekve különféle meditációs és egyéb technikákkal próbáljam kivakarni a fejemből a fájást, vadul vizualizálom, ahogy folyékony napfénnyel glettelem ki a koponyámat, nem tudom, valamiért ez a kép működik legjobban, amikor az ezer milligrammos paracetamol már nem. Ilyenkor nem tudom átélni, hogy a dolgoknak van értelme, jobban mondva, arról már rég lemondtam, hogy a dolgoknak van értelme, ilyenkor azt nem tudom átélni, hogy értelem nélkül is teljesen szórakoztatóak tudnak lenni. Biztos, mert ilyenkor a legkevésbé sem azok.

Lassan, de haladok dolgokkal, a mekiben a biztonsági őr elmeséli, amikor az első számítástechnika alapóráján véletlenül formatálta a gépet, és utána egész nap középen kellett ülnie egy széken, nem kaphatott másik gépet. Ő röhög, én arra gondolok, hogy a tanárt szeneslapáttal ütném, hogy ennyire durván és nyilvánosan mást alázott meg a saját hibájáért, mert azért lássuk be, az a tanár hibája, ha egy képzetlen felnőtt csoportnak olyan jogokat és hozzáféréseket adott, hogy ez egyáltalán megtörténhetett.

Álmomban fiatal vagyok és tudok kungfuzni, és sajtos rakott krumplival és vörösborral próbálnak megvesztegetni jószándékú idegenek. Közben persze bebörtönzött társaimat kéne megszöktetnem a fellegvárból, és enteket találok a kertben, de elbújnak, mire előszedem a fényképezőgépemet. A tudatalattim roppant szórakoztató, és vizuálisan, ó, hát továbbra is lenyűgöző dolgokat termel. Például van egy szoborpark valahol a Normafánál (mármint valahol a Hegyen, ami álmomban a Normafáig, azon túl, és egészen az égig és a Túlvilágig ér) (egy kisebb halál-dombság van a Gugger-hegy környékén is, kísértet-lakta várromokkal, pokolfogadókkal, barlangokkal, és úgy általában, nyúlós életen-túlisággal), ahol mindig köd van, és olyan hatalmas, szürke szobrok a harsogóan zöld fűben, hogy Stonehenge sehol sincs hozzájuk képest. (Bár a kedvencem azóta is a világ legjobb Faith No More koncertje, amit a nagyszüleim kertjében rendeztek tizenhét éves koromban, és soha olyan jó koncert nem volt még sehol, de tényleg. És ezen az sem változtat, hogy csak álmodtam az egészet. És a nyaralások, ó, azok a nyaralások! Összeadva éveket csavarogtam nem létező mediterrán városokban, és buliztam nem létező balatoni falvakban. Csodálatos emlékeim vannak soha meg nem történt dolgokról. Csodálatosak. És akkor komolyan, olyan fontos, hogy valódiak-e?)

Ébren viszont nem vagyok fiatal, egyre több az ősz szál a hajamban, és ha ez így megy tovább, tényleg el kell kezdenem festetni. És én úgy szeretem a saját színét. És az az igazság, hogy az nagy változás lenne, mert akkor onnantól nem akkor kéne fodrászhoz menni, amikor eszembe jut, hanem rendszeresen, és akkor már frizura lenne a fejemen, nem haj, és akkor még hülyébben érezném magamat kapucnis pólóban, és akkor sem járnék magassarkú cipőben, mert az kényelmetlen. (Tudom, hogy lehet itthon színezni, csináltam épp elég sokáig, elmúlt az az idő. A szomszéd lábtörőjét is összefestem, ráadásul jobban roncsolja a hajat.)

És kungfuzni sem tudok, vörösbort viszont akár magamnak is vehetek.

Hm, nem is rossz ötlet.