hát majdnem

Akartam még valami értelmeset írni januárban, de azt hiszem, ez már nem jön össze, nagyjából vakon gépelek, a szemem úgy döntött, mára neki már elege van, és a betűket duplán látja, amúgy pedig fáj. Ami azt illeti, kicsit nekem is elegem van, napok óta hol esik, hol szakad, és közben néha fagy, ami igazán nem civilizált városba való. Furcsa történetek mászkálnak a fejemben, jobban megnézve mind ugyanaz, és néha verseket írok, ami aztán végképp nem embernek való. Kicsit nehezen viselem ezt az öregedés dolgot, de hát valahogy fel kell készülnöm arra, hogy idén negyven éves leszek, és ööö leginkább úgy szeretném megünnepelni, hogy átugrálom az egész éjszakát olyan zenékre, amiket szeretek, na ezért vannak bajaim az öregedéssel, mert az emberek többnyire ilyenkor már decens sörök mellett akarnak punnyadni vagy tizenöt éve. Nem a koromnak megfelelő élethelyzetben vagyok, ennek megfelelően nem is a koromnak megfelelő elképzelésekkel, és ez néha nehéz, mert mi az, hogy negyven, és pontosan mi történt az elmúlt huszonpár évben, már amire érdemes visszaemlékezni, és nem csak azért, hogy tanulhassak a hibáimból? Eh. Nem erről akartam írni.

Vannak persze tök jó dolgok, néha süt a nap, és a nővéremék véglegesítették az ideiglenes fehér jószágot, de erről majd bővebben is akarok írni, és képekkel, mert hát ha már vannak cuki kutyák, akkor igazán mindenki jobban jár, ha képeket is nézegethet. Cuki képeket.

gyorsjelentés

Elég hektikus volt az előző hétvége, családi programok közé szuszakolt sörözéssel, rendszeres hajnal kettő-három-négy körüli hazaéréssel, másfél órával később keléssel, rohanással, délutáni alvás helyett paracetamollal és tévével. Öreg vagyok én már ehhez, a végén össze is csuklottam, mint egy túlterhelt kempingágy, és még most is csak valami kása van az agyam helyén, pedig utol kéne érnem magam.

De kaptam gyönyörűséges piros és fekete ruhákat, lila pulóvert, háromféle sajtot, lazacot és több tucat palacsintát, és még rengeteg mindent, például egy vödör töltött káposztát.

légköri nyomás

Túl sok minden van, amiről nem akarok írni, túl sok minden van, amiről lusta vagyok írni, amihez sokat kéne magyarázni, sok fényképet kéne összevágni, és egyáltalán, minek. Kocsmákban ülünk, kocsmák előtt állunk, egyszer én lejmolok cigit, máskor én adok, lassan az idegenekkel folytatott beszélgetések is rutinná kopnak, kellemes, begyakorolt kis koreográfiákká, amiben mindannyian nagyon örülhetünk önnön jófejségünknek. Én igazából annak örülnék, ha nem fáznék, ha nem haszontalan dogokon járna az eszem, ha nem akarna kettéhasadni a fejem, ahányszor havazik.


ahhoz sem

Vagy hatszor javítottam át, és még mindig rossz. Persze, ahol elágaznak a szálak, ott mindig megvan az esélye, hogy nem jön ki a szigorú alul-felül-alul-felül, de ezt aránytalanul elbarmoltam… Akkor is, ha az összhatás amúgy szép.

adjatok nekem őszibarackot és málnát, és minden jobb lesz

Csináltam egy teljesen szép rajzot, csak az a gond, hogy hiába teljesen szép, ha nem hasonlít az illetőre. Azt hiszem, mégis át kell gondolnom, hogy az állatlábak csomózásán kívül értek-e bármihez. Ma már a kávémat is elsóztam, szóval komoly kétségeim vannak.

amúgy

Mondhatnám, hogy történnek azért dolgok is, de mostanában éppen nem.

(Tisztelettel kérném a mindenséget, hogy rossz dolgok lehetőleg ne is történjenek, esetleg soha többet.)

a róka orra nem elég hegyes, tudom

Szóval nagyjából így néz ki, amit a legutóbb fel akartam tölteni, és amiből az elszíneződött hátterű vackok lettek, mert a blogger annyira ótvarul konvertálja feltöltéskor a jpg-t. Egyelőre ezekből lehet hajtogatni, építgetni, sormintát kirakni. Puszta kíváncsiságból nyomtattam már két tetraédert, és működik a dolog, de nem volt lelkierőm kiszínezni és lefényképezni, hogy milyen kis csinos.



ez az év is elkezdődött

A könnyű sikerélmények jegyében csomózom az állatokat rogyásig, és próbálok nem idegen halni, amikor háromnegyed óra kőkemény agyalással nem sikerül egyetlen épkézláb mondatot sem összetákolnom, bár teljesen maguktól és nagyjából a helyükre esnek benne olyan szavak, hogy „opulent”. Ha az olyan szavak esnének a helyükre, hogy tenni, venni, lenni, az sokkal hasznosabb lenne, de azok rohadtul nem. Tárgyal az alany az állítmánnyal, nem, nem soha.

Közben karikaturistákat mészárolnak Párizsban, és ez akkor is megrázó, ha nekem személy szerint a francia humor 99%-ához hasonlóan az ő munkásságuktól is előbb volna sírhatnékom, mint nevethetnékem (inkább egy gyökérkezelés, mint egy Louis de Funes film, ez az én személyes hitvallásom). De hát annyi minden nem tetszik, és mégsem érzem úgy, hogy kalasnyikovval kéne felszámolnom, mármint jól van, az érzés maga olykor megkörnyékez egyes könyvkiadók kapcsán, de nem csak a szigorú magyar fegyverviselési törvények tántorítanak el tőle. Tökéletesen közhelyes gondolataim vannak a témában, #JeSuisCharlie meg minden, ráadásul amikor egyszer valaki épp azzal a nagyon elkoptatott érvvel fárasztott, hogy de hát idegbeteg kisebbségekkel minek viccel az ember, az is eszembe jutott, hogy annak idején mi mennyit vicceltünk a black metallal, aztán mégsem éreztük volna jogosnak, ha bekopogtat Varg Vikernes valamelyik magyar híve, és fatemplom híján minket gyújt fel. Persze aztán egyetlen igazán vicces darabot sem találtam, ami egyrészt azt jelzi, hogy még mindig nincs beszkennelve a tizede sem az anyagnak, másrészt azt, hogy hmmm, hát sokat változott tizenhét év alatt a humorérzékem (bár a francia humort már akkor sem fogtam fel). De szóval ne már. Ez ne legyen már érv. Főleg, mert ha valaki épp nagyon meg akar mártíromulni a Próféta szakállára, az megteszi vicc nélkül, lásd hulladék fivérek hulladék cimborája a kóser boltban. Az ő áldozatai pontosan mivel is provokálták? És nem, az nem elfogadható válasz, hogy a puszta létükkel.

Szóval ilyen vidám dolgok vannak, bár azért közben néha vannak tényleg vidámak is, például Impatienttel voltunk moziban és fröccsözni és hajnal hatig hamburgerezni, és aztán meglátogattuk Nimandit és az ikreket Sulemiával, egy hétre rá pedig Fleó születésnapját ünnepeltük. Közben szert tettem lila szemhéjfestékre, és arra a felismerésre, hogy igazából én teljesen tudok pont annyira sminkelni, amennyire nagyjából szeretnék. Sőt, egy kicsit erősebben is, de épp nem találom a civilizált szempillaspirálomat, csak azt, ami 1000%-al dúsabbnak mutat minden szálat, és sajnos teljesen légyláb-szerűnek is. Néha félek is, hogy sikerül tépőzárasra festenem a szempillámat, mint a skót lányoknak, és egyszer pislogok egyet, aztán már csak két kézzel lehet szétfeszegetni a szemhéjam.

(És persze mikor máskor érdemes beleolvasni a következő könyvbe, mint az ezerszer lekésett határidő utolsó utáni pillanata utáni pillanatban. Jaj már.)

szétszórt

Ma eddig csak a kesztyűmet és a sálamat hozták utánam jszándékú idegenek, ilyenkor leginkább azon aggódom, hogy még mit veszthettem el, és hol. Már a józan eszemet elveszítve, de azt olyan régen és olyan apránként, hogy ha valaki utánam akarná hozni, annak keményebb dolga lenne, mint Harry Potternek Voldemort lélekdarabkáival.

Azt hiszem, itt még nem volt szó a poliéder projektről, azaz arról, hogy akarok különféle szabályos sokszögekre különféle állatokat csomózni, és akkor abból majd össze lehet rakni különböző szabályos testeket. Egyelőre az a terv, hogy minden illeszkedni fog mindennel, van már két teszt-tetraéder kinyomtatva, behajtogatva, csak le kéne fényképezni egyszer. Addig csak néhány háromszög, néhány négyszög, szóval alapok.



Ó, a francba, a négyzeteket a másik gépen felejtettem, és a kutya is megette a leckémet. Arról nem is beszélve, hogy már megint milyen ótvar mocsok színre konvertálta a blogger a kép fehér hátterét feltöltés közben? Ééééédes Istenem, ezt miért.

#firstworldproblem

Baromira idegesít, amikor a telefonon „beakad” az ujjam, és az még hagyján, hogy milyen hülye linkeket nyit meg néha görgetés és lapozás helyett, de facebookon már lájkoltam, követtem, és bejelöltem olyasmiket, amiket hátööö, hát eszem ágában sem lett volna, soha. Oké, valamelyik ismerősömnek tetszett, vagy valami újságosság megosztotta, de bocs, én nem, én biztos nem. Persze vagyok annyira paranoiás, nyilván nem véletlen, hogy az az extra kis bejelölősségesség pont abban a sávban van, ahol az ember az érintőképernyőn gördítene, de a mindenségit már, előre rettegek tőle, hogy mi lesz, ha egyszer nem veszem észre időben, hogy bejelöltem valakit, akit eszem ágában sem lett volna, és visszajelöl? Hát és nem blokkolhatok előre mindenkit.

Eh. És még ha nem csak emaileket és facebookot néznék a telefonomról. Akkor mi lenne.

ja, tényleg

Boldog szüli, izé, új évet.

bamba

Némileg megnehezíti a dogot, hogy már én sem tartom számon, mikor mit akartam feltenni, és ebből mit tettem fel, és és és. És azért nem akarom azt sem, hogy csak csomózott állatokból álljon itt minden, pedig lassan kezdek teljesen durván lemaradni velük, más pedig nincs, amit feltétlenül a közre bíznék (például, hogy mi történik velem, vagy mi jár a fejemben, mert hát egyrészt unalmas, másrészt úgy igazából senkinek semmi köze hozzá, valamikor elkezdtem valahogy... hidegnek és keménynek érezni ezt a felületet, és én mostanában meleg, puha takarókról álmodozom) (mínusz tíz fok van odakinn, mi másról álmodoznék?).

Láttam vörös mókusokat, simogattam fekete macskát, ittam fekete és vörös sört.

boldog karácsonyt

Idén is lesz karácsony, és idén is úgy gondoltam, hogy az egyszerűség kedvéért a képenként letölthető / kinyomtatható naptár lesz az ideális ajándék. Valakinek. Hátha valakinek az lesz. Ezúttal készült színes és fekete-fehér is, utóbbi főleg a csomózott lábú állatokkal, szóval ha valaki akar szabálytalan kelta fonást bogozni és színezni, hajrá!


Jó, hát a tipográfiához nem értek jobban idén sem, és ez valószínűleg egy ideig még így marad. De azért remélem, így is lesz, akinek tetszik!

alacsony hobbit-tartalmú készítmény

Rengeteg mindenről lehetne persze írnom, csak izé, na, betűk, ahhoz betűk kellenek, és azokkal még mindig nem vagyok igazán jóban. Meg nem is tudom, a gondolataim is olyan kis kuszák, hát sajnos ez van. Megnéztem az utolsó hobbitot, ööö, hát nem is tudom, nagyon szép volt, minden második képet kiakasztanék a falamra bekeretezve, de mi volt ez a sok marhaság??? A shai-hulud utász zászlóaljtól kezdve a mozgó katapult / faltörő kos / páncélos jármű kombinációban működő trollig? Mi a retek? És… uh. Most komolyan, ez az Alfrid nevű betoldmány tényleg annyira fáintos lett volna, hogy annyi játékidő járt neki, mint Bilbónak? Ha nem több. Őszintén, néha az volt az érzésem, hogy a filmnek találóbb cím lett volna az Alfrid nagyon vicces (not), netán a Sok fölösleges CGI 3, de szegény hobbitot annyira kihagyták a filmből, mintha nem is az ő története lett volna. És különben is. Nem lehetett volna, hogy csinálnak egy fasza kis útifilmet, amiben megmutogatják az összes kopáran gyönyörű Alan Lee-i beállítást, és a történetet kihagyják, mondjuk teljesen? Istenem. Borzalmas. És most eszembe jutott Dáin harci disznója, meg Thorinék páncélozott muflonjai (tényleg, azokat honnan szedték? Ja bocs, benéztem a kamrába, van négy pompásan idomított, felszerszámozott, rohamra kész törphátas, tök rendes Szmaugtól, hogy tartott ilyet a méretünkben?), te jóságos ég, valaki verje meg Peter Jacksont. Léccel.

ljsdsdgjfj

Történnek dolgok néha persze, például Noizzal voltunk kiadós eseményen, ahol rengeteg dolgot megtudtunk arról, hogy miért nem fog soha egyikünk sem történelmi regényt írni (a szent iszonyat, ami a tíz év kutatómunka említésekor mindkettőnk tekintetébe kiült, sötétlő sebként, és a többi), aztán pedig ittunk sört, és dögönyöztünk kutyát, nagyon okos kis pofácskája volt a kutyának, és a sör mellé járt akciós jéger, szóval nagyon kellemes volt minden, tán még az se baj, hogy rövid, mert hazaérve olyan hirtelen elaludtam, hogy jobb, hogy ez nem mondjuk a kocsmában történt meg velem.

Szombaton családi találkozók voltak, apámmal ebédeltem, mielőtt kiballagott volna a reptérre, aztán nagymamámat látogattam meg, akinél ott vendégeskedett nagynéném is, és pompásat vacsoráztunk, mmm, ecetes hagyma, mmm. Hazafelé menet aztán a három busz-villamost négyszer késtem le (mikor láttam, hogy tíz percet kéne várni a következőre, elindultam gyalog; hát persze, hogy jött egy menetrenden kívül is!), de végül csak hazaértem.

Amúgy pedig ehh, semmi nem megy úgy igazán, bár kiválóan nyúzott önarcképeket rajzoltam. A valóságban sem nézek ki sokkal frissebbnek és éberebbnek.

Arthur király nagy erdőségei

Arthur király mondái legalább ezer éve nyűgözik le a briteket és a franciákat egyaránt. A legendás uralkodóról szóló első történetek Walesben születtek, és onnan kerültek át Bretagne-ba, és Arthur különféle lovagjainak különféle hőstettei a középkori francia költészet egyik igen népszerű témájává váltak. Érthető mód az erdők, a rengeteg, a felderíthetetlen és felderítetlen vadon is nagy szerepet játszik bennük, hiszen hol máshol bújnának meg a szörnyetegek és a király uralma alól kibújni próbáló, gonosz uraságok; de a hősi kalandok hátteréül szolgáló erdőségek közül is kiemelkedik pár ismertebb, és némelyikük a modern fantasztikumban is gyökeret vert.
Cikk az SFmag.hu-n.

napló, napló, sör

Aztán szerdán reggel végre visszajelzett a szerda esti mozizással kapcsolatban az egyik résztvevő, és tudtam írni a másiknak is, hogy oké, mégis megyünk, és igazából megnyugtató, hogy három találkozásból annyi már lejött, hogy az, hogy nem igazolta vissza, hogy megkapta az emailt és jön, azt jelenti, hogy jönni fog, nem azt, hogy rosszul jegyeztem meg az email címét (felírta, a biztonság kedvéért megjegyeztem, és jó is, mert azóta sem találom azt a cetlit). Nekem most épp ezek a kis sikerek is óriási diadalt jelentenek, és aranyos kislányokként aranyos kis filmet néztünk meg, egész eddig elkerült a teljes Madagaszkár franchise, de most a pingvinekkel rögtön a közepébe vetettem magam. Vihogtunk, és egy időre egészen úgy éreztem magam, mintha nem a teljes világvége volna épp a nyakamba szakadóban, csak úgy a fele. És rettentő édességeket és sósságokat ettünk a film alatt, és teljesen jó volt, több ilyen kell.

Csütörtökön végül Búvárzenekarral söröztem a helyen, ahol New Model Armi és Die Krupps szokott szólni, most egész estés The Cure parádé volt, még szerencse, hogy ez nem két nappal korábban történt, amikor a Pictures of You-nak már az első taktusánál telesírtam volna a söröskorsót. Így csak csendben dünnyögtem, teljességgel átérezve minden szótagot, mert Búvárzenekar persze késett, mármint én is eleve késtem húsz percet, hogy ne kelljen hülyén ott ülnöm egymagamban, és erre ő még többet késett, pff. No mindegy, azért jót söröztünk, mondjuk amikor a rainbow rule-t magyaráztam, és hogy miért lehetnek mégis olyan, egyértelműen régi, germán eredetű szavak az angolban, amik kilógnak alóla, akkor kicsit bölcsésznek éreztem magam. Illetve miért emlékszem még ilyesmire. Szerencsére a trisyllabic laxing és a különféle morfémahatárok előtt leállítottam magam, még érzem, hol a határ. Valahol ott mögöttem a messzeségben.

Később idén először befejeztem egy könyvet, amit a) nem én fordítottam b) idén kezdtem, és ööö még nem döntöttem el, azt hiszem, nagyon élveztem ezt a Farundellt, de nem igazán tetszett. Persze, ami miatt nem tetszett, az csupa olyan vonás, amiért a Vágy és vezeklést szabályszerűen rühelltem, szóval ez már teljesítmény – de én elég sok, vagy legalábbis elég markáns világháborús regényt. önéletrajzot és verset olvastam (mindkét háborúból), és ezen kívül elég sok, vagy legalábbis elég markáns regényt a két világháború közti és körüli angol felsőosztályról, és hiába nem tudnám megmondani, mi nem stimmel, valahogy itt is az volt a bajom, hogy érezhetően nem az igazi, csak… gumikönyv. Persze, persze, nem baj, hogy teszem azt, a lövészárkok valahogy sematikusabbak, és nem üt át az az döbbenettel vegyes iszonyat, inkább legyenek kicsit gumiízűek az ilyen részek bármelyik könyvben, mint hogy bárkinek még egyszer meg kelljen tapasztalni azt a borzalmat. De. Valahogy azzal együtt, hogy nagyon élveztem a könyvet, nem tudom, hogy szerettem-e.*

Szombaton megvolt az idei nanowrimo záróbulija, hát, ez most nem volt akkora élmény, valószínűleg én is nyűgösebb voltam, az elvárások is nagyobbak, és most először volt ott olyan ember (egy kupacban több is; helló, arrogáns gót senkik, legalább ne mellettem ültetek volna), akik nagyon idegesítettek, és onnantól már mindenre jobban ugrottam. azért persze jó volt, kaptunk csodaszép papírnyuszikat, kitűzőt, matricát, csokit, még csokit, szaloncukrot, további csokit. Utána felpakoltuk a gimnazistákat a metrópótlóra, és az egyetlen korombelivel elindultunk a saját buszaink felé, amiből aztán az lett, hogy fél egyig ittunk és beszélgettünk. Teljesen jó volt.

*Megjegyzem, ez így volt a másik könyvvel is, amit idén a fordítandókon kívül képes voltam elolvasni, csak azt még tavaly novemberben kezdtem, és júliusra rágtam át magam rajta. Élveztem, többnyire, de ott volt az a de, és ráadásul annak a végét kifejezetten nem szerettem. Csodálatosan szépen megírt, kissé talán már túlírt szöveg, lenyűgözően színes történet, de. De.

A hercegnő, a tűzmadár és a boszorkány – Patricia McKillip: Vadág erdeiben

Mint azt már a könyv címe is elárulja, a Vadág erdeiben egy olyan regény, ahol az erdőnek – méghozzá Vadág erdeinek – igencsak fontos szerep jut. Annyira persze nem, mint teszem azt, a Mitágó erdőben, ahol az erdő a minden, és még a főszereplők is körülbelül csak úgy viszonyulnak hozzá, mint pár, csálén felaggatott karácsonyfadísz a téli fenyveshez; de azért itt is eléggé fontos, hogy Vadág királysága bizony túlnyomórészt erdő.
Cikk az SFmag.hu-n.

eszem megáll

Ugyan, olyan nincsen, hogy van egy szemüveg, és csak egy pár szárat kéne rá rakni. Jaj, hát ez el van törve, ezzel én nem tudok mit csinálni. Új szárat akar hozzá venni? Azzal nem foglalkozunk. Ez egy 2011-es modell, ilyet már nem tartunk. Megpróbálhatjuk berendelni, de egyszerűbb lenne egy új szemüveget csináltatnia, nem?

Nem.

esik eső

Egyébként a múlt hétvége sem volt eseménytelen, például csütörtökön voltam Grafikuslánynál, tőle szereztem be az istenmentes náthát, ami csak kellemetlen, de nyilván nem komoly, elvégre ő is kibírta, pedig ő csak kamillateát ihatott így, szülés előtt egy hónappal. Vittem hozzá hőre keményedő gyurmát, hogy csináljunk kis cipellőket a Monster High babáinak, egész sikeresek voltunk, bár én azért éreztem azt a bő két év kihagyást az ujjaimban. Nem tartottam magam az eredeti elképzeléshez, de egész jó lett, mondjuk mennyivel jobb lenne, ha értelmes problémákon tudnék annyit agyalni, mint hogy milyen kiegészítőket lehet összegyurmázni egy baba-franchise-nak.

Pénteken már nyűglődtem, de aztán szombaton elmentem write-inre, ahol egyrészt írtunk, másrészt rengeteget röhögtünk. Mondjuk ezúttal a hangosan sikítozó lány is lenn volt, ami erősen megnehezítette az írást, mert ő akkor is sikítozott, amikor más írt volna. De hát Istenem, tizenhét éves, én felnézek rá, amiért tizenhét éves, és egyáltalán ki mer menni az utcára, hát még emberek közé, nekem ez annak idején azért nagyon nehezen ment. A többiek szerencsére nem sikítoztak, és jaj, hát annyira végtelenül szeretetreméltóak, tényleg, és olyan fiatalok, és szépek, és lelkesek, és olyan végtelenül bájosak, hogy még féltékenykedni sem tudok rájuk. Persze, el fogják baszni ők is, de hátha mégsem. Jó lenne, ha mégsem.

Write-in után siettem tovább, mert Adeptussal megbeszéltük, hogy megnézzük az Interstellart. Jó két éve nem találkoztunk, már ideje volt. A filmtől kicsit féltem, metr úgy tűnt, ez pont olyasmi, amit az emberek zöme szeret, és én nagyon tudok utálni – aztán legnagyobb meglepetésemre egyik sem, csak egy ilyen „jó, hát ez is megvolt” érzés maradt utána. Szép, látványos, bele lehet merülni, mint a mocsárba, de hát azért arra oda kell figyelni, hogy az ember véletlenül se gondolkozzon rajta, de tíz másodpercet sem, mert onnantől kezdve már nem jó.

Ehhez persze hozzátartozik, hogy két olyan ordas scifi közhely is van benne, amit én nem értek. Az első az az, hogy ha képesnek véljük magunkat arra, hogy idegen bolygókat terraformáljunk, akkor a saját keresztbetolt bolygónkkal miért nem tudunk megbirkózni? Van egy bolygó, amin van felszín meg víz meg csak kicsit tök más gravitáció, na, hát ott sokkal egyszerűbb lesz megvetni a lábunkat, mint arra kitalálni valamit, hogy a monokultúrában termelt gabonaféléket megtámadta a penész. Sokkal egyszerűbb a nulláról felhúzni egy bioszférát, mint egy fertőzést megállítani.

Aztán lehet, hogy tényleg. Csak nekem nem tűnik logikusnak.

A másik, hogy úgy szeretnék már egy science fiction típusú filmet, ahol valaki belevezeti az űrhajót egy fekete lyukba, és kész, soha többé semmit nem tudunk róla, még csak azt sem, hogy meghalt. Bement a fekete lyukba, onnan ki már nem jönnek dolgok, kész, ennyi. Nincs transzdimenzionális szeretetkedés, sem időutazás, sem a férgebbnél is férgebb lyuk, nincs semmi, amiről nekünk tudnunk kéne. Nekiment, ennyi. Fekete lyuk. Ilyesmikről álmodozom.

No mindegy, a film után még megittunk némi sört és beszélgettünk, tök jó volt. Aztán másnap elhatalmasodott rajtam a borzalmas nátha, és akkor onnantól kezdve pár napon át volt tea és tea és néha nyifogtam, hogy jaj már, de unom a teát. Később már minden mást is untam, beleértve az egész világmindenséget, tudjátok mit, nem vicces.

Persze állítólag nem eshet örökké, de pillanatnyilag elég csak kinéznem az ablakon, hogy ebben erősen kételkedjek.

je ne regrette rien

Ültem az asztalnál, előttem egy mélytányérban a leves, egy bögrében a kávé. Fogtam a cukrot, és lassan, ráérősen beleöntöttem.

A levesbe.

Nyilván.

Teljesen kiütött a nátha, ez most valami fertőzés volt, én az időjárásnak megfelelően viselkedtem, pedig zokoghattam volna hajadonfőtt az ónos esőben, mármint ha annál is hülyébb lennék, mint amilyen vagyok. De nem, semmi ilyet nem tettem, és most mégis itt ülök zombiformán, utálom már minden teám; bár persze a sok köhögéstől legalább olyan noir hangom van, mintha az éjjel ét doboz cigarettát szívtam volna el a liter scotch mellé, és nem a mentateát váltogattam volna bodzával és kamillával. Most kéne franszia sanzonokat feldörmögnöm lemezrecsegést utánzó effektekre, hogy valami hasznát is érezzem ennek az egésznek.

Két nap múlva osztálytalálkozó, a szervezők még nem írták meg, hol, remélhetőleg nem azért, mert ők sem tudják – különben igen mókás lesz, ahogy huszonpár ideges negyvenéves próbál szabad asztalt keresni a belvárosban. Szombat este. Jaj, de nagyon elment a kedvem ettől is időközben, öreg vagyok én és nyomorult, nem bírok már inni sem, józanul meg nem lehet ezeket a dolgokat elviselni. Majdnem az írtam, hogy ép ésszel, de azért az durva lenne, ha ilyesmi egyáltalán felmerülne velem kapcsolatban.

tényleg tök egyszerűek, nem?

De a legnagyobbra még így is ráférne némi munka (a hátsó lábról lejövő ív nagyon üres, kéne oda valami, és akkor már esetleg... jaj ne).


fekete, fehér, igen, igen

Szóval a facebookon kaptam olyan felkérést, hogy öt napon át fényképezzek feketén és fehéren, és ezt osszam is meg a közzel. A gondok ott kezdődtek, hogy így, közel két év ismeretség után rá kellett jönnöm, hogy a gépem nem tud fekete-fehér képeket csinálni, csak olyat, hogy fekete, fehér, és egy szín, teszem azt, piros. Ezzel a beállítással jól végigfényképeztem egy esős november délutánt, lettek közte egész csinos darabok is, de rájöttem, hogy igazából én a régi fényképeim között is garázdálkodhatnék. Mert van jó pár olyan erősen színhiányos darab, hogy akár fekete-fehérnek is elmenne, és van olyan is, ami fekete-fehérben is simán lehet olyan erős, mint színesben volt. Így végül az öt friss helyett 5x3 régi mellett döntöttem, laza téma szerint. Íme.

és még hideg is van

Nyolc nap múlva osztálytalálkozó, tulajdonképp meglep, hogy csak most kezdtem el hülyeségeket álmodni róla. Például, hogy a Vidámparkba szervezték, ami álmaimban részint egy, a fél Margitszigetet beterítő kemping-strand-kaszinóváros (ötvözve a hatvanas években épült fürdőtelepek naiv és kissé lerongyosodott báját, a romkocsmákat, a bécsi Pratert, ás a Szigetet), részint pedig az a darabka ijesztő és meredek magashegység, ami a Normafa helyén lakik. Szóval egy sziget, ami egy hegycsúcs. És színesek rajta az utcák, és minden este karnevál van, a görög filozófusoknak külön játszótere a még lakható terület szélén (mögötte egyik irányban szakadék, másik irányban sziklafal), az opikusoknak múzeuma és foglalkoztatóháza, na, hát ide szerveztük álmomban az osztálytalálkozót. Az igazi, azt hiszem, sokkal bizarrabb lesz.

Mondjuk addig kezdeni kéne valamit azzal, hogy jeléül és okán annak, hogy ebben az országból szándékosan Kafka-karikatúrába torzított létesíményben élek, már megint véresre rágtam az ujjaimat; játszottam volna inkább aknakeresővel, attól eltekintve, hogy azt sikerült letörölnöm minden gépről. Minden szinten aggasztó dolgok vannak, és ezek nyilván összefüggenek: egy ilyen rendszerben, ami ennyire nyilvánvalóan ellensége az erkölcsnek és a közjónak, ahol milliók életét teszik tönkre vitathatatlan szándékossággal, nem lehet elvárni, hogy bárki tisztességes legyen (és mondjuk kifizesse a tavaly leadott munkám). És ettől nekem sem megy, és ettől, áh, hagyjuk, nekem amúgy sem megy semmi, és ami netán véletlenül menne, abból őszinte jószándékkal csinálnak nyomasztó terhet az emberek.

Nem lesz meg idén a nanowrimo, huszonegyedike van, és tizenkétezer szónál tartok, ez is nyomaszt, mert közel sem szeretek annyira kudarcot vallani, mint amilyen gyakran megteszem. Sokkal jobban nyomasztana, ha nem tudnám, hogy azért rendesen írok egész évben, akkor is, ha ennek háromnegyed része abszolút csak saját szórakoztatásra megy; de a két november között azért összekapartam három és fél nanowrimónyi szöveget, úgy, hogy a cikkeket (nem mintha idén mérhető mennyiséget termeltem volna) és a blogposztokat nem számoltam bele. Jó, a verseket viszont igen, de azért olyan ritkán van. Szóval oké, ez a november nem a szavak hónapja (terjesszük ki az egész évre), de azért na. Írok. Legfeljebb senki nem látja (de eddig sem látta úgysem).