hatékony

A múlt hét a kibaszottul végtelen fáradtság jegyében telt el, hétfőn úgy indultam neki a koncertnek, hogy azt sem tudtam már, hol vagyok, egy ponton visszamentem az irodába, hogy kinyomtassam a jegyem, egy ponton a Robot pincerendszerének legtávolabbi pontján álltam, és a kimerültségtől módosult tudatállapotban röhögtem rajta, milyen végtelenül creepy ez a hely így, hogy hallótávolságon belül sincs rajtam kívül senki más. Aztán kifelé menet belebotlottam Mickbe, akinek nagyon fájt a torka, ezért mézes whiskyt ivott, és nem tűnt sokkal kipihentebbnek, mint amilyennek én éreztem magam. A koncert ettől még zseniális volt, tényleg, csak azért nem mondom, hogy minden napra Antimatter koncertet, mert néha aludni is kell.

Ezzel persze várnom kellett péntek estig, akkor aztán begyűrtem a párnába tíz órát, és egész ritkán ébredtem fel arra, hogy valamim fáj (kivételesen a kezem és a nyakam, nem pedig a gyomrom, a térdem, a derekam, a fülem vagy a bokám, mint máskor) vagy hogy már megint miket álmodok. Utána gyorsan elszórtam egy fél napot arra, hogy rosszul beforgatott rajzokat próbáljak helyrehozni ahelyett, hogy inkább jól beforgatnám őket, majd késve megérkeztem írni a wrimókkal, és írtam egy teljes jelenetet, ami úgy rossz, ahogy van. De nem baj, utána elmentem koncertekre, azt legalább nem ronthattam el, jó is volt az egész.

Aztán vasárnap éjjel kitört rajtam a vattaagyú takonykór, a Sólstafír kénytelen lesz óvó tekintetem nélkül koncertezni, én pedig a fele fizetésemet NeoCitranba fektethetem. Arról nem is szólva, hogy ma mennyire mérhetetlenül bambán néztem magam elé munka címén... hát, őszintén, tartok tőle, a kétszer tíz másodperc felvillanással nem ellensúlyoztam a fennmaradó nyolc óra agyhalált.

némi nosztalgiával

Hosszú hétvégén elmentem Bécsbe, mert nagyon rég nem voltam Bécsben, és mert Antimatter koncert, és miért is ne mennék el Bécsbe megnézni őket, ha épp hétvégére esik, és úgyis rég nem voltam már Bécsben? Megnéztem az időjárás előrejelzést, annak megfelelően összepakoltam, elindultam, természetesen vagy tíz fokkal hidegebb volt végig, és szakadt az eső. Persze a dolgok, amiket a koncerten kívül meg akartam nézni, erősen szabadtériek voltak, pénteken csavarogtam egy sort, átfagytam, visszamentem a szállásra, és ugyanazt csináltam, amit otthon csináltam volna (épp csak állatcsomók helyett valami mást rajzoltam). Szombaton kiolvastam egynyolcad regényt, mire már nem azt láttam az ablakon kinézve, hogy a szél vízszintesen viszi a kövér esőcseppeket, utána nekivágtam a városnak, átfagytam, beültem egy mekibe, ahol hideg volt, mászkáltam, átfagytam, beültem egy Starbucksba, ahol tömeg volt, mászkáltam, átfagytam, koncert.

A koncert zseniális volt, annyi felállással láttam már Micket, és mindig jó, és az új lemezt is nagyon szeretem. Tényleg, tényleg, tényleg. Jó, mondjuk a videó aránytalanul nyomasztó, de úgyis a zene a lényeg!


Aztán vasárnapra persze kisütött a nap, mert haza kellett már mennem, nyilván. De volt ülőhelyem a vonaton és utána Edemékkel vacsoráztam, szóval minden jó, ha vége jó, és ha nem alszom el gépelés közben.

dekoncentrált

A sok nyavalygás hátterében az áll, hogy (mint kiderült) (és már attól húsz évvel öregebbnek érzem magam, hogy ezt leírom), epeköveim vannak, többen is, szép nagyok. Ettől az idő egyre nagyobb részében úgy érzem magam, mint akinek valaki a gyomrában térdel, és néha rugózik egy sort a miheztartás végett. Máskor csak fáj, mert miért ne. Áprilisban műtik, a tendenciák alapján addigra már nagyon-nagyon utálni fogok mindent, és az eddiginél is kialvatlanabb leszek.

Elkezdtem rajzolni munkába jövet a villamoson, ha van ülőhely. Egyrészt utálom, hogy ennyire sokáig tart beérni az irodába, másrészt rajzolni a villamoson? Pont a fonódón, aminek híresen ráz az északi szakasza? Nem mondanám, hogy sikerágazat, de közben végighallgattam egy újabb francia hangoskönyvet, ráadásul a felét nem is olvastam előtte! Igaz, nem mindig tudom követni, például ahányszor részeg oroszok törik Szibériában remetéskedő hősünkre az ajtót, elvesztem kicsit a fonalat. De tavasszal kapott két kutyát, hogy ha felébrednek a medvék, ne egyék meg, szóval a legfontosabb eseményekkel tisztában vagyok.

and i would kill for a good night's sleep

Itt a tavasz, mindjárt kivirágoznak a törpetulipánok az asztalomon, fáradt vagyok minden téren. Mindenkire most jött rá, hogy menjünk el sörözni, amikor nem ihatok, ilyenkor azért feltör bennem valami elemi elkeseredettség.




találkozás a természettel

Az izgalmas dolgok között nagyjából arról akartam írni, hogy múlt héten, még mielőtt feltűnt volna, hogy be vagyok lázasodva, elindultam teliholdat nézni. Ha már ilyen gyönyörű tiszta az ég, és van lámpátlan mező a közelben, hogy érvényesüljön a hold, elég felszállni egy buszra, lefelé könnyen le lehet úgy jönni, hogy ne kelljen a hajléktalan telepen átvágni. Felfelé nehezebb, például mert eltévedek, és mert utálok felfelé mászni.

Fel is buszoztam, ki is értem a lámpafényről, át az első kis csatornán, ki az első mezőcskére, minden csodálatos ezüstfényben ragyogott, álomszerűen gyönyörű volt. Aztán elindultam lefelé, majd valami morranást hallottam a mező széléről, és megindult a sötétség egy nagyjából derékig érő darabja felfelé. Megijedtem, hogy kóbor kutya, és szétszaggat, de inkább átcsörtetett a bozótba, és úgy fújtatott közben, mint egy bálna. Szép óvatosan elkezdtem hátrálni az út felé, mert attól, hogy elsőre nem akart megenni, még nem voltam benne biztos, hogy nekem felnőtt vaddisznókkal kéne birkóznom hétköznap esténként, akárhogy süt is a hold.

Nagyon-nagyon szomorú voltam és kicsit dühös, mert teliholdat akartam, igazi, színtelen holdfényt, és csak pár percet kaptam belőle. Jó, nem evett meg a Sátán kutyája, és nem gázolt le egy vaddisznó, de akkor is. Hol fogok én ezentúl teliholdat nézni?


Amúgy pedig: kicsit sűrű lett ez a csomó.

hangoskönyv, csomó

Végül aztán belázasodtam, és otthon lábadoztam három napig, ami bőven elég volt ahhoz, hogy végighallgassam az utolsó kötetet. Közben arra jutottam, hogy nem baj, meghallgatom én ezt még egyszer, nem tanulok meg tőle franciául (bár legalább két kifejezéssel bővült a szókincsem), de szeretem hallgatni. Illetve felfedeztem, hogy van fenn két Sylvain Tesson könyv is, például az, amelyiket az elmúlt öt évben félig már elolvastam, és egy másik, amit már két éve megvettem Kindle-re, szóval ha nagyon unom már Tolkient, tudok bonyolultabbra váltani (csak ott azért nem ismerem az eredetit. Illetve nem fordítás, és az mindig megbonyolítja a nyelvet). Ezen kívül rajzoltam is, kezdenek felszaporodni az állatcsomók, kezdhetnék valami hasznosabbat is az életemmel.

Ennek jegyében elmentem, és megnéztem, hogyan neveljem a sárkányomat már megint, és egészen elégedett voltam a harmadik résszel. A második részt nem szerettem (hősünk meglepően könnyedén lép túl az apja halálán), de a harmadik rendben volt. A lányfúria talán csilloghatott volna kevésbé, de ennyi belefér.

Néha történik más is, de arról mind lusta vagyok írni (és különben is, most el kell mennem bevásárolni).

nem csak baglyokból áll a világ

Sikerült kellően belassítanom a hangoskönyvvel, bár így is dráma, hogy elfogyott a kedvenc fejezetem, és most nagyon sok nyomasztó sötétben szüttyögést kell végighallgatnom, mire megint előkerül Faramir. Nem is emlékeztem rá, hogy Samu ekkora tapló, vagy jobban mondva régebben nem tűnt annak, de most határozottan ellenszenves. Megnyugtató, hogy legalább Pippinből nem ábrándultam ki teljesen, ha már annak idején annyira ő volt a kedvencem, hogy még kis papírbábut is rajzoltam, körbevágtam, és rendesen játszottam vele (jó, hát nyolcéves lehettem, ő állt hozzám korban a legközelebb).

Amúgy pedig:


(Ezek most nagyobbak lesznek kattintásra.)

főztem is

Piros gyümölcsös, tejszínes, mézes köleskását eszem. Leginkább szürkés-rózsaszín, és az állaga is kicsit olyan... zombifilmes. De legalább finom!

nem is sötét minden, a reggelek például egyre kevésbé

Igazából tökre szeretnék pozitív dolgokat írni, csak most annyira nem aktuális. Mármint ez elég nyomorult időszak, kezd lejárni a szavatossági időm vagy mi, pedig azt hittem, azért még van tizenöt-húsz évem, amíg mindenfáj-mindigfáj lesz. Nem baj, persze, legalább nem kell szabadidős programokon agyalnom, járhatok orvoshoz százféléhez.

Azért múlt héten voltam Therapy? koncerten, és nagyon jó volt; megnéztem Rontó Ralphot, amint lezúzza a netet, és nagyjából olyan cuki volt, mint vártam; és aztán volt John Garcia koncert is, és az se volt rossz, csak szegény névadó frontember szenvedett közben, ami kicsit rontott az összhangulaton. És találkoztam barátokkal is, és kezdem megszokni az átmeneti irodát, bár rettentően furcsa, és komolyan, a nyolcvanas évek elején is full ilyen neoncsövek voltak az általános iskolámban, mint ebben a modern yuppie-silóban, hát kifolyik a szemem. Holnap megyünk korcsolyázni, hátha most nem esek el, és ó, nem is tudom, hosszabbodnak a nappalok?

Idővel még aztán tavasz is lesz. Vagy rögtön nyár.

most

Nagyon fáj a fejem és semmi értelmeset nem csináltam egész hétvégén és összességében szerintem nemsokára valahonnan szerzek valami sütit, hátha az jó lesz.

eh bien

Gondoltam, hogy írok egy lírai posztot a tarot-ról, amiben nem hiszek, de annyit lógtam ezoterikus érdeklődésű emberekkel, hogy nekem is van otthon három két paklim (az alap Rider-Waite-et tavaly elajándékoztam valakinek, aki panaszkodósan nagy hiányát érezte), de aztán nem találtam a líraiságot a témában.

A két paklim közül az egyik vicces, mert valamiért szerepel rajta a tarot felirat, bár inkább valami germán-kelta kultúrmix érdekesen éles képekkel. A másik az én paklim, a kézreállós, amit elvben mindenki a saját kis lelkületéhez talál: hát ebből aztán látszik, hogy az én lelkem a legszelídebb akvarell az egész világon, walesi legendákból kikeverve. De komolyan, még az ördög sem ördög, hanem agancsos-szarvas druida-sámán, és az ösztönlénységgel való harmóniát jelenti, és én azzal egyetértek, hogy az ösztönlénység egyáltalán nem gonosz dolog, ha valaki valóban harmóniában van vele, és valóban rossz, ha nem. És a színek, ó, istenem, a legtöbb lap simogatja a szemem! És a mesék, persze - nem feltétlen a Mabinogion a legkedvencebb kelta történetköröm, de azért nagyon szeretem. Na, hát ilyen kis pasztell szatén lelkem van, meg ilyen kis selymes-kedves tarot-m, és bár nem hiszek benne, úgy évente egyszer, amikor nagyon-nagyon-nagyon rossz kedvem van, előszedem.

Idén ez január utolsó hétfőjére esett, és hosszan vihorásztam pityeregve, mert valami pofátlanul pontos volt. És nem csak belemagyarázhatóan hasonló, hanem undorítóan és teljesen pontos, nagyjából még a hangsúlyokat is hozta kis arkánum - nagy arkánum vonalon. Ilyenkor szeretnék legalább egy kicsit hinni benne, mert jó volt a vége, mint egy valamirevaló mesének, de az ilyesmiben már annyira sem hiszek, mint a kártyavetésben... így jártam, öreg vagyok és pesszimista. Derékfájós, gyomorbajos, és ráadásul jön a fogam (de komolyan. A bölcsességfogam keresve sem találhatott volna jobb időpontot, hogy meginduljon), ennyit a tündérmesékről, térjünk vissza a valóságba.

minden túl gyors

És nagyon zavar, hogy tíz nap alatt végighallgattam La Fraternité de l'Anneau-t, és ez még azelőtt volt, hogy az iroda átköltözött a Corvinhoz, és mostantól naponta bő egy órával többet kell utaznom, és mi lesz velem? Ahol ezt vettem, DRM mentesen és mp3-ban letölthetően, ott csak a két alap Tolkien és az Amerikai istenek volt, ami érdekelt, és akkor márciustól vagy ezeket hallgatom végtelenítve, vagy nem tudom, nem tudom tényleg.

Az új iroda nagyon furcsa, pedig most jobban örülnék nagyon nem-furcsa dolgoknak az életemben.

hol is tartottam

Monsieur Bessac épp Fendevalban lábadozik, sokkal gyorsabban szaladnak a fejezetek, mint vártam, vagy mint emlékeztem rá. Egyes részeket jól esne újra előszedni magyarul*: amikor utoljára olvastam, még nem véste át az erdőket a fejemben Holdstock és a Mythago wood, és most nagyon furcsa volt épp a megértés határán hallgatni az Öregerdő leírását. Köd és göcsört és gyökerek és ágak, ezt a részt most egészen máshogy láttam, mint gyerekkoromban, és (akárcsak Bilbó kalandjait hallgatva) megint az volt az érzésem, ebből valójában horrofilmet kéne forgatni. Furcsa úgy gondolni Trufára és Pippinre, hogy idétlen kamaszgyerekek, Frodóra pedig, hogy valamelyik harminc körüli kollégám is lehetne - nem olyan lökött, mint némelyikük, ellenben két sör után már lelkesen énekel az asztal tetején állva. Igazából megértem Elrondot, aki tízezer év bölcsességével úgy érezte, legalább a legkisebbet és leghülyébbet nem kéne kiengedni a nagyvilágba: a kettőnek összesen nincs annyi esze, mint egy molylepkének, és hol a szülői engedély, hogy egyáltalán idáig eljöhettek? Mindjárt jön a gyámügy, és rajtam kéri számon őket.

Két és fél hete nem alszom rendesen, tegnap már csak három órát sikerült - igaz, közben végigvettem, Az Idő Kereke melyik kötetben épp merre fordult, hát, ööö, a WarCraft pályák jobban mentek. Pedig még azt sem mondhatom, hogy a játékkal több időt töltöttem, mert a féltéglább kötetekkel bőven piszmogtam annyit, hogy az alatt nem csak a Reign of Chaost tolhattam volna le a Frozen Throne-nal kibővítve, de mögé csaphattam volna a teljes Dragon Age sorozatot is, tokkal, vonóval és kiegészítőkkel. Az általános lelkiállapotomat egyébként talán az jellemzi a legjobban, hogy hétfő este, amikor ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom, egy sms és egy whatsapp üzenetem, remegni kezdtem, hogy te jó ég, mi történt - aztán kiderült, hogy névnapom van, hurrá. Érdemes kedvesnek lenni velem...

Már csak tizenkét bagolykombináció van hátra, ami azt jelenti, hogy, számuljunk gyorsan, hatvanhárom elkészült. Ez az egyik legkisebb, ebből a négymadaras ráfordulásból összesen hat változat van.

*csak dolgok vannak előtte a polcon, amiket nehéz leszedni és utána visszatenni, és hasonlóan leküzdhetetlen akadályok

kis törött gép

Hát a Le Seigneur des anneaux sokkal nehezebb. Pedig azt még többször olvastam, és még jobban tudnom kéne kívülről, épp csak kevésbé működik az "elkaptam három szót, tudom, miről szól a mondat", főleg, mert itt már nehezebb elkapnom három szavakat... vagy csak nem szoktam még meg a hangoskönyvet felolvasó derék francia hangját. Hadd áltassam magam ezzel!

Közben legalább eljutottam a 45 kombinált bagolyig, mert legjobban rajzolás közben lehet bármit is hallgatni. Sajnos innentől jönnek a dupla rajzok, ahol vagy ezért, vagy azért nem lehet teljesen körbefűzni a nyomorult madarait, hanem kell külön egy csőrr-szárny-csőr és egy szárny-csőr-szárny is. Miért találok ki ilyeneket magamnak, hacsak nem azért, hogy lehessen közben dolgokat hallgatni.

Hétfőn elmentünk korcsolyázni, és amikor rövid pihenő után visszaléptem a jégre, dobtam egy akkora hátast, hogy megijedni sem volt időm. Akkor csak eléggé fájt, azóta sokkal jobban, elég nagy ütést kaptam a kőművesdekoltázsomra, jaj. Nem fáj, ha nem mozgok, de éjszaka azért minden mocorgásnál felébredtem, reggel ennek megfelelően elaludtam, ó jaj, ó jaj, nincs erőm ma este írni menni, sőt, moziba sem (pedig meg akartam még egyszer nézni a Ragadozó városokat, mert nekem tetszett).

álmatlan

Éjjel fél kettőkor aztán nekiláttam összeszedni, hogy a WarCraft 3-ban mik is voltak a kedvenc pályáim, ehhez persze nyilván végig kellett venni, hogy milyen pályák voltak egyáltalán, és milyen furcsa, hogy melyik nagy kedvenc és miért épp az, és hogy milyen részletekre emlékszem belőle, pedig utoljára a WarCraft film után játszottam végig az egészet (meglepően hamar és meglepően sikeresen, mert a rutin és az évek). Akkor egyébként már másfél órája lefeküdtem aludni, szóval annak az éjszakának is lőttek. Reggelre legalább kijött az ekcémám, kicsit nyom a stressz (ha legalább tudnám, miért épp most és miért ennyire), de majd egyszer biztos jobb lesz.

Befejeztem az összes bagolypárt, most összeépítgetem már őket, azt hiszem, 37 kombinációnál tartok, összesen 75 lehetséges, egyáltalán nem estem vele túlzásba. Végighallgattam a Le Hobbit hangoskönyvet, és rájöttem, hogy tényleg kívülről tudom valami magyar-angol változatban, mert franciául is tudtam követni. Jártamban-keltemben azért sok franciát hallok a városban, szóval biztos, hogy amúgy nem értem a beszélt nyelvet, illetve most alapozok meg annak is, hogy rengeteg szóról soha ne is tudjam, hogyan kell írni - de legalább kicsit kimosta végre az agyamból a Peter Jackson féle filmszörnyetegeket, és már csak ezért is megérte.

Kaptam nagyon szép új ruhákat, és mind a három jó is. És kaptam galette des rois-t is, márpedig az a kedvenc szezonális süteményem (és rengeteg sajtot és lazacot is, és és és (rendes fájdalomcsillapítót))!

baglyok

Azóta kész van még öt pár (már csak három pár kell a teljes készlethez) és a lehetséges kombinációk közül harminc.

Harminc.

De persze a könyvben csak egy fejezetet haladtam, mert ami fontos, a fontos kényszer, az kényszer.

téli félhomályban búskomorkodó fatalista poszt

Jó, egyébként nyilván a közelgő világemberiség-vége miatt olyan nyomasztó ez az év. Az elmúlt egy-két évben úgy voltam vele, hogy csak a nyomorult pesszimizmusom miatt érzem úgy, hogy túl vagyunk azon a ponton, ahol még reális lenne megfogni a klímaváltozást és a nagy kihalási hullámot, de most már úgy gondolom, hogy ez esélytelen. Mert még ha fizikailag lehetséges volna is, a politikai akarat a legnagyobb szereplőknél épp az ellenkező irányba mozdul, és ezt nem tudjuk ellensúlyozni.

Amúgy is teljesen fals kép, hogy ha kettővel kevesebb szívószálat veszünk és havonta csak egyszer eszünk steaket, minden jó lesz - ez a dolgok jelen állásánál pótcselekvés, nem ezen fog múlni, hogy mikor omlik a fejünkre a világ. Mondom mindezt úgy, hogy még a nyugtákat is hazaviszem, hogy a papírszelektívbe tehessem, és általában a kifliszacskót is vagy a műanyaghulladékhoz teszem, vagy, ha túl koszos, felhasználom szemetesnek. Imádkozni is szoktam, annak sincs bizonyíthatóan kevesebb haszna.

Persze nyilván közben úgy pörgök a saját kis életem problémáin és céljain, mintha reális lenne legalább ennyire stabil tíz-húsz-negyven években gondolkozni, mert arra tudok csak tervezni, amit legalább nagyjából ismerek. De a mélyben nagyon aggaszt és nagyon nyomaszt, hogy mi lesz középtávon a világgal, és benne azzal a gyepüvel, ami Magyarország.

Cserébe legalább az Aquaman nagyon tetszett, aranyos volt, látványos és édes Igaz, az előbb tárgyaltak tükrében elég nehéz volt az ökoterrorista tündérherceg* ellen drukkolni, tisztára, mint a Hellboy 2-ben, pedig szegény Orm feleolyan pozőr sem volt, mint Nuada.

És jó volt a Párizs császára is, bár nagyon eredettörténet jellegű. Oké,  most végre tudjuk, hogy ki ez a fickó (hm, azért az vicces, hogy avalódi Vidocq-nak mennyivel joviálisabb arca volt, mint Vincent Casselnek, aki játssza) és miért állt detektívnek, de ugye a következő részben tényleg együtt fog nyomozni a Macskabárónővel?
*az ökoterrorista humánokat nem szeretem, azokból nem nézem ki, hogy tényleg megoldanának bármit, és nem csak rontanának a helyzeten.

fél-spontán évértékelés-féle

Nem is tudom, mit kerestem, a lényeg, hogy a piros tollal összefirkált, félbehajtott A4-es lapkötegről eszembe jutott, hogy tavaly év elején végigcsináltam egy igazzy teljes évértékelést, és hogy milyen büszke voltam akkor magamra, és még következtetéseket és célokat is írtam!!! Mert jó lesz és még hasznos is!!!

Aztán az lett a dologból, hogy októberben egyszer megtaláltam azt a papírköteget, belenéztem, és hisztérikusan vihogva betettem a papírszemétbe (szóval most egy másik bukott tervet találtam meg, a 2017-es nano-jegyzeteimet), és utána kicsiit rugdaltam a falat, vagy mit szoktam mostanában csinálni, ha elégedetlen vagyok a dolgokkal. Mert mindaz, aminek tavaly év végén örültem, a kezdeti felívelés helyett beállt a földbe, emberekben, akiket reális és követhető példaképnek gondoltam, óriást csalódtam, és miután a céljaim imigyen elhullottak, a terveim is elég értelmezhetetlenek lettek.

2018 bassza meg, morogtam, és ha visszagondolok az idei évre, most is egy keserű, undok és nehéz évre emlékszem... pedig ha részletesebben végigveszem, mi történt, ez nagyjából alaptalan, sőt, úgy hülyeség, ahogy van.

Részint persze értem, miért érzem így, emberileg nem volt ez egy könnyű év, bántottak olyan emberek, akiktől nem vártam volna, kikoptam társaságokból, ahonnan nem akartam, és végleg elengedtem dolgokat, amikre azért sokáig vágytam. Jó dolgok is jöttek, nyilván, a wrimók nagyon elfogadó és többnyire könnyen szerethető társaság, és az is jó, hogy Noizékkal egész rendszeresen írunk együtt. De. De bánt, hogy az expatokra szinte egyáltalán nem jut már energiám, és zavar, hogy az irodában nagyon eslzigetelődött a "szoba". Hiányoznak az emberek, akik elmentek, akkor is, ha nekik ez többnyire előre- és továbblépés, és jobb lesz tőle az életük.

De hogy ezt leszámítva miért érzem rossznak ezt az elmúlt évet, az rejtély. Hiszen még terveket is megvalósítottam!!! Viszonylag rendszeresen járok edzésre (a pénztárcám jobban fogyott tőle, mint a derekam, de valami haszna azért van) (még nem tudom mi, ó, nyáron nem fáradt el a vállam úszás közben). Először felületesen, aztán keresztül-kasig végigjátszottam a Dragon Age: Inquisitiont (ahh, szívecske), és életemben először írtam fan fictiont is (soha nem miutatom meg senkinek, de én jól szórakoztam). Májusban életemben először üzleti útra mentem, és három napig a berni irodában dolgoztam, és a kollégák is cukik voltak, meg hát Bern. Az a város maga a csoda. Voltam nyáron a Balatonnál, csak két napot, de úsztam!!! A Balatonban!!! És hát ilyet talán többször kéne. Voltunk Mont-Saint-Michel mellett két napot, amikor a legnagyobb volt az apály-dagály, és teljeseb körülzárta a szirtet, és lenyűgözően hangulatos volt késő este bejárni a szinte üres apátságot, aztán visszagyalogolni a birkaszagú szállásra a meleg szeptemberi éjszakában, nézni a kivilágított templom fölé billenő Göncölszekeret, hallgatni a tenger halk moraját. Párizsban végre felmentem az Eiffel toronyba (200 méteren a liftben jutott eszembe, hogy tériszonyom van) és akkor már a Grande Arche-ba is, és Párizsban amúgy is mindig jó. A későoktóberi tihanyi kirándulás, ahová Siófokon át hajóval mentem, szintén csodálatos volt.

Rajzolni idén alig rajzoltam, és akkor sem azt amit terveztem (négy napja kényszeresen baglyos csomókat rajzolok, nagyon szépek, de néha mást is kéne csinálnom!!!) (aludni, például?), az inktober tervek tizedénél tartok azóta is, igaz, abból a három rajzból kettővel elégedett vagyok. Írni is kevesebet írtam, mint az elmúlt öt évben bármikor, azt hittem, majd a karácsonyi szabadság alatt legalább egy részét bepótolom, de egyelőre baglyokat kell rajzolnom, nincs más választásom. Aztán pedig már nincs annyi hátra a hónapból, hogy tényleg behozzam akár a nanowrimo-elmaradást, sóhaj.

Különösen, mivel most elmegyek megnézni az Aquamant, és lehet, hogy utána nem gonosz sárkányokon fog járni az eszem.

tisztára, mint kamaszkoromban

Szombaton hajnalban már magammal is csak sikerkönyvbe illő, bombasztikus körmondatokban kommunikáltam, úgyis mint: "ha volna még egyáltalán szívem, nem a talpam fájna a legjobban, ahogy a szakadó hóesésben gyalogolok át a koromfekete Duna fölött", vagy "még utoljára meg kellett etetni a szörnyeteget, hogy rájöjjön, nem ízlik neki, amit kap", és ennek akkor még értelme is volt a saját kis gondolatrendszeremben!!! Azt leszámítva, hogy ha nem lett volna a nyomorult fomo*, hogy menni kell, mert sosem bocsátanám meg magamnak, hogy miből maradtam ki, akkor nem gyalogoltam volna át a céges karácsonyról hazafelé a koromfekete Duna fölött a szakadó hóesésben, és abból tényleg nem lett volna érdemes kimaradni, markáns hangulata volt, már-már szép.

A karácsonyi parti sem volt rossz, csak nem találtam a helyem, leginkább azért, mert nincs, és ehh, nagyon bénán tébláboltam, komolyan, már szégyelltem is magam, hogy ezt sem tudom ügyesebben. Aztán egy ponton hazagyalogoltam, mert már taxit hívni sem volt kedvem, és csak négy és fél kilométer volt friss hóban és magassarkú csizmában! (Hát? Miért tűnt jó ötletnek?) Cserébe kijózanodtam, mire hazaértem, és nem voltam másnapos sem, csak rettenetesen fáradt. Az kitartott egész hétvégén, napi tizenórákat aludtam, lassan tényleg itt az ideje a szabadságnak.
*fear of missing out, mindig elfelejtem, pedig mennyi hülyeségre rávesz

év vége vége vége vége

Az utolsó munkanapokat eléggé négykézláb-félholtan töltöm, a szellemi teljesítményemet még egy aranyhal is szégyellené jelen pillanatban, Aludni Akarok És Egyáltalán Már.

Annyi minden van amúgy, amiről érdemes-érdekes lenne írni, például, amikor facebookon elpanaszoltam egyik nap lelkem bánatát, mire az ismerőseim először csak limerickeket kezdtek írni a helyzetről, aztán a végén már megversesítették a történetet Poe-tól e e cummings-ig mindenféle költők stílusában. Az valami csodálatos volt, még a kiinduló nyomor élét is bearanyozta (de szép képzavar!!!). És voltunk városnézőben a kínai piacon, az is jó volt, és utána spekulatív szerzőkkel sörözni, az is. A nano-záró találkozó is okés lett, bár előtte páran olyan agyatlan online hisztit toltak, hogy azt hiszem, sikerült szétrázniuk a társaságot, amiért kár.

Amúgy meg fáj a derekam, úgy megrándítottam a nyakam, hogy a szemem is fáj (ezt hogy lehet? ...komolyan, hogy lehet?), rémálmaim vannak, és nem tudom, mit vegyek fel a céges karácsonyi partira. Elmennék megnézni az aktuális Robin Hood filmet, de félek, hogy olyan lesz, mint a tavalyi Arthur király, és bár sok mindent elnézek a hangos látványfilmeknek, nem biztos, hogy képes lennék érzelmileg kezelni azt a szintű selejtet.

Alexia Casale: The Bone Dragon

Van, amit nem gyógyít be az idő sem; Evie mindig is tudta, hogy a bordája nem forrt össze rendesen. Mégis évek óta él már Amy-vel és Paullal, mire meg meri említeni, hogy néha fáj a mellkasa, és őt magát is meglepi, hogy örökbefogadó szülei nem hessegetik el a bejelentést, hanem azonnal orvoshoz viszik, és a lehető leghamarabb ki is műttetik a letört csontdarabot.
Cikk az SFmag.hu-n.

áááááááááááááááááááááááááááááááá!*


Lélekben egy kiscsoportos óvodás teljes önfeledtségével sikítozom!!!!!!! De csak lélekben, mert különben elég hülyén néznének rám az emberek. Vagy ki tudja. Lehet, hogy csatlakoznának, és az ám az ijesztő gondolat!
*persze teljesen kizárt, hogy azonnal-de-amint-lehet nekiessek, mert azt sem tudjuk, mikor jelenik meg, és mert teljesen kizárt, hogy csak ezért vegyek egy új gépet. Mármint. Elvben a szép piros laptopot sem csak az Inquisition miatt vettem, az más kérdés, hogy eddig talán másfél órát használtam bármi másra?

jól van már

Soha többé olyat sem írok, hogy minden oké, hát tíz percre rá barom mód elkezdett fájni a derekam. Pfff. Komolyan már, elegem van.

végtelen sokadik poszt, nem túl érdekes ez sem

Ma tisztára olyan volt, mintha eredményesen dolgoztam volna, és rengeteget, és néha már szinte kompetensen? De azért még nem érzem az új projektet, az az igazság. Az eggyel régebbi projekt épp alszik, és tulajdonképp nem is tudom, hogy rajta vagyok-e még, írtam a project managernek, hogy ő mit tud a dologról, de múlt péntek óta nem válaszolt, argh, rá kéne írnom megint, de ez olyan kínos, nem? Mármint nekik kéne szólniuk az ilyesmiről, de az elmúlt pár hónapban ezeket a projektváltásokat annyira furcsán menedzselik, hogy én már nem is tudom. Másfél hét, és szabadság, és akkor legalább nem kell majd ilyen hülyeségeken gondolkoznom.

Most épp nem rossz minden, azaz válság válság hátán mindenféle társas közegben, a családtól a wrimókig, de valahogy most épp a felszínen tud tartani az evés-alvás-nevetés állai öröme. Nanowrimót természetesen buktam, de ezt tudtam előre, nem zavar jobban, mint a többi, józanul felmért hiányosságom (nem tudok buszon olvasni, vékony szálú a hajam, a popzenét leszámítva mindenben ódivatú és kispolgári az ízlésem). December végén több időm lesz majd erre is, meg az inktoberből kimaradt rajzokra is - bár ott csak pótolni fogok, az teljesen irreális, hogy akár szabadságon teljesítsem az eredeti tervet. Huh, be kéne majd szkennelni, ami eddig kész van. Ötből kettővel elégedett vagyok.

Nem tudom, mit vegyek fel a jövő pénteki karácsonyi partira. Annyit gondolkozom rajta, mintha számítana.