a szavak továbbra sem a barátaim

Szóval maradjunk a képeknél.




képek, mert olyat is tudok

Mióta pontosan egy lépéssel tovább tart elkészíteni a képeket (feltöltéskor trágyán konvertálja a jpg-eket a blogspot, ezért egy ideje áttértem gifre, és nem természetes állapota a fénykép jellegű dolgoknak), inkább hagyom az egészet a fenébe. De most sikerült leküzdenem pár képet két témakörben is: az augusztusi és szeptemberi szuperhold, és a westie-találkozó. Most már csak a tavalyelőtti nyaralásig visszamenőleg kéne mindenfélét összeszednem, mármint igazából nem mintha hiányozna bárkinek, csak a rend kedvéért.



A kutyás esemény a Westie Rescue Hungary fajtamentő egyesület 3. születésnapi zsúrja volt,mert hát ugye nővéreméknél augusztus eleje óta lábadozik a Masni nevű hivatásos ölbenalvó. A kék nyakörves ifjú rocksztár, Kavics mellett ő a másik sokat fényképezett fehérsége az eseménynek, csinos piros pórázzal.




A westie-körképet (argh, nem az enyém, nem engem kell ütni érte) előtti két kakukktojás valójában csak félig lógott ki az eseményről: az első, Axel egy westie-vizsla keverék, nagyon vicces jószág, elképesztően masszív testalkattal, ha lenne az egyik oldalán egy westie, a másikon egy vizsla, látszana, hogy tényleg a tökéletes átmenetet képviseli. A másik pedig egy cairn terrier kölyök, márpedig a westie-ket a cairnekből tenyésztették ki, bár nálunk nem elterjedtek. De ha valaki vasszürke vagy vörösesbarna westie-t hallucinál, nem kell kérdőre vonnia a gyógyszerészét, csak egy cairn terrierrel akadt össze.

agyamra ment, mármint azt hiszem, olyanom nincs is

Közben kivilágosodott, és ahogy kinéztem az ablakon, az ég levendulaszürke volt, vagy csak túl sokat néztem egy halványzöld hátterű dokumentumot (a fehér háttértől kifolyik a szemem, vagy inkább nagyon furcsán és nagyon fáj). Sóhajtanék, de csak ásítás lenne belőle, lekapcsoltam a villanyt, akkor nem láttam semmit, felkapcsoltam a villanyt, akkor hülyén éreztem magam, hogy de hát nappal van már, tolom a gyömbéres ginszeng teát*, ami ma reggel azt mondta nekem**, hogy „Faith answered: no-one’s there”, amit nem tudok értelmezni, mármint ez valami nagy mondás, de saját kútfőből nagyon bizarr dolgokkal egészítem ki. Sajnos van a fejemben egy Coelho-generátor***, ami  mindig szilánkokra zúzza és vicces kis mozaikokba rendezi az ilyen nagy igazlátásokat, és mondanám, hogy ez is a te hibád, internet, de igazából tartok tőle, hogy már jóval korábban átkattantak a gépek odabenn.

Na de. Szóval az, hogy két bejegyzéssel ezelőtt hazatértem, azért volt, mert előtte elutaztam, és fényképeztem kilencven százalékban csak napfelkeltét (plusz kilenc százalék virág, fél százalék kismacska, fél százalék egyéb; azt hiszem, ennyi matematika még megy), a napszúrásról nem is beszélve, bár azt nem fényképeztem, azt kaptam, ráadásul a díszdobozos, deluxe változatot, nem érte meg. Ennyit arról, hogy meg minek veszek cuki fehér napsapkákat, ha fel már nem veszem, mondom én, a szellemi képességeim. Nem az igaziak, biztos nincs elég gyömbér ginszeng a teámban.

Á, közben megnéztem, mit akart mondani nekem a tea, hát azt, hogy a félelem bekopogtatott, a hit nyitott ajtót, és senki sem volt ott, mert hát a hit elűzi a félelmet. Végül is mondhatnám, hogy a teám ráérzett, hogy nem csak a határidők miatt dolgozom a hajnali sötétben (később levendulaszürke égbolt alatt), hanem mert a szorongástól nem tudok aludni, de mivel ez úgy nagyjából mindig így van, most komolyan nem tudom. Ha kopognának, és kinyitnám az ajtót, és senki sem volna ott, én szerintem dupla dózis Félelmet produkálnék, de ez nyilván azért van, mert Magyarországon a Hit nem anyakönyvezhető női név, és ha az lett volna a hetvenes években, akkor sem hiszem, hogy a szüleim azt választották volna.

Nem, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ennek van bármi értelme, de azt nem is vártam tőle.
*ezt a két növényt mindig úgy összekeverem, mintha nem lennének teljesen tökéletesen mások, de nocsak, így a doboz végére azt is megértettem, miért ilyen lanyhán gyömbéres csak ez a tea. Mert ginszeng? Kis gyömbérrel, hogy íze is legyen? Nem, a szellemi és egyéb képességeimen láthatóan már ez sem segít.

**nagyon vicces gyógyteáim vannak, a filter papírfülecskéjén nagy és hangzatos bölcsességekkel, a doboz alján meg ízvilágtól függően jóga vagy tai chi pózokkal, és engem ez mind végtelenül felvidít. Persze amúgy nagyon finomak is, és igen mókás keverékek, a ginszeng teában például van többek közt gyömbér, borsmenta, narancshéj, zellermag, kardamon, fahéj, fekete bors és lucerna is, és még vagy tizenöt dolog, amit én most ki nem szótárazok – gyaníthatóan nyomokban, de akkor is, milyen már. Lucerna.

***ez itt, ami nem a fejemben van beleépítve, hanem derék és áldozatos emberek szorgos kezének áldozatos munkáját dicséri, még mindig igen szórakoztató, és talán valamennyire hasonlít arra is, hogy szoktak összeverekedni a gondolataim.

nehezen rajongok már, vagy épp semennyire

Van új Primordial szám, és azt hiszem, nem az „ó, de cukik, istenem, hát a legszívesebben megölelgetném őket mind egy szálig” az elvárt reakció, de hát az a helyzet, hogy már az első taktusoknál mérhetetlen szeretetroham tört rám, ezek annyira édesek, ahogy nem szépelegnek, nem vacakolnak, hanem tök ugyanazt játsszák az idők kezdete óta, de azt legalább őszintén. Ez persze azt jelenti, hogy örökre a The Coffin Ships marad az, ami a legnagyobbat üt, gyomorra, de továbbra is érezni lehet, hogy mi most megmondjuk, őszintén, és ahogy van, és közben vízszintesen zuhog a köd, és nem sütött a nap már évek óta (de van egy jó chippie a sarkon, és felénk a whiskey csókol, nem harap, és persze sör). Olyan… igazán megnyugtatóak. És bár egyre kevesebb dologban értek egyet Nem mesterrel, ő legalább néha gondolkozik is, nem csak érzeleg.

Mert ugye ezen aztán úgy felbátorodtam, és belehallgattam a nyár elején megjelent Anathema lemezbe, hátha tényleg csak az előítéletek foglya vagyok, és két (számomra) tragikusan unalmas, nyúlós semmi után összekalapáltak valami jót, de nem. Inkább száz év tömény liftzenét, mint ezt, vagy öntsék ki a fülem olvadt vattacukorral, az is jobb lenne. (Szigorúan szerintem, mert amúgy látom én, hogy mindenfelé és mindenféle díjakat roskadtra nyertek.) Most azon kívül, hogy saját magukat nyúlják szarul és unalmasan, abból a korszakból, amikor már saját magukat nyúlták szarul és unalmasan, még a szövegek is, jaj, és hiába van Vincentnek és Lee-nek is olyan szép hangja, ha csak nyavalyognak vele, komolyan. És mindjárt jönnek koncertezni, és már csak azért is illene elmennem, mert az egykor piros hajú fényképészlány is azt mondta, hogy jön velük, de eh, hát a zene, abból nem biztos, hogy túlélnék két órát.

hát, hazaértem

Volt egy pillanat, amikor még azon gondolkoztam, hogy megnézhetném az emailjeimet, aztán olyan hirtelen szakadt rám az álmosság, hogy már csak reggel vettem észre, hogy a pizsamafelsőmet fordítva és kifordítva vettem fel, kis nyakkendőkezdeményként lógott az állam alatt a címke. Ködös szürkeségre ébredtem, ez nagyjából egybe is vágott a fejemben kavargó, ködös szürkeséggel, még most is olyan érzés, mintha az agyamat valahol két csatorna közt hagyták volna, statikus zörej lep be mindent.

Pedig még ebben a ködben is történnek azért dolgok, és két vattaság között pompásat kávéztunk a nyolcvanas évek egyik átmenekített időkapszulájában, ami csak azért nem retró, mert szándékosan semmi sem lehet ilyen autentikus, és mert láthatóan és tapinthatóan soha nem is volt másmilyen; aztán pedig, kissé megfogyatkozva, de ettünk jó csípős pad thait, így kéne tölteni minden esős szombat délelőttöt.

már megint megtudhattam

A legutóbbi fodrász szerint elég nehéz ezzel a hajjal, nekem is, neki is, és egy pillanatra szinte megsajnáltam, de hát neki csak tíz percig kellett nyesegetnie a végén az elegyetlenedést, nekem meg mindig ilyen. Szokás szerint eljutottunk arra a pontra is, ahol be kellett vallanom, hogy semmi szörnyűséget nem követtem el a hajam ellen az elmúlt időszakban, mindig is ilyen volt, kivéve azt az időszakot, amikor annyival ilyenebb, és csupán pihék nőttek a fejemen. Ilyenkor mindig elgondolkozom rajta, hogy én most ennyire földönkívüli mutáns ufó vagyok, vagy mi van már, mellesleg azt is mondta, hogy ő tényleg levágná a töredezett végeket, ha már azt kértem, de nincs belőle sok, mert egyszerűen előbb elkopik a hajam, mint hogy eltörne, csodálatos. Formátlan, de egészségügyileg rendbe vágott hajjal vághatok neki az elkövetkezendő időszaknak.

A nap jó híre, hogy mégsem vesztettem el a pendrive-omat, rajta minden munkámmal, amit napok óta nem tettem át egyik gépről a másikra, de másikról az egyikre sem, ennek örömére azóta nem haladok semmivel. A napnak vannak rossz hírei is, vagy inkább csak szomorúak, mindig nehéz, amikor valaki már kifelé megy az életből, és mikor lesz már örök élet és örök ifjúság, vagy valami, amitől kevésbé nehéz, hogy nincsen (itt e földön, bár amúgy nem az apokalipszist sürgetem, addig még rengeteg dolgot el kéne intéznem).

A westie-kről majd akkor, ha legalább egy köteg képet összevagdaltam már hozzá, elöljáróban csak annyit, hogy a westie-k akkor is cukik, ha nagyon sokan vannak.

de vannak olyanok is

Amikor három óra alvás utána arra ébredek, hogy nagyon furcsa fény árad be az ablakon, tompa és súlyosan okkersárga, egészen földöntúli, és rájövök, hogy épp most kel fel a nap, kinézek, és tényleg, a vaskos felhőpaplan alatt épp csak egy csíknyi óarany, persze mire megtalálom a fényképezőgépem, már nem vág ki a napkorongból pont egy negyedet a toronyház sarka két villamosmegállóra tőlem, de még mindig olyan sötétsárga a ragyogás, hogy az szinte már nem fény, hanem teher.

Persze négy kép után úgy zuhantam vissza az ágyba, hogy az ablakot sem csuktam be, és a képeket sem néztem meg azóta sem, ez még meglepetés lesz, mint az adventi naptár perforált kis fülecskéje alatt rejlő, esetlen torta, plüssmackó, angyal; nem várok sokat, csak azt, hogy eszembe jusson az a döbbenet, az a hála, az a nem pirosló, nem véres, hanem fojtóan aranyló, hajnali csoda.

De az voltaképp épp elég.

sok

Mostanában nagy az internet, és én meg kicsi vagyok, nyomaszt és bosszant ez a rengeteg minden, ami mindenhol van és árad és árad és árad, és egy pillanatra sem hagy békét, és agyonverték felgyújtották ellopták csődbe megyünk mind meghalunk de én jobban tudom de nem is mert én még jobban elütötte leszúrta szétrohadt áááá. Ilyenkor nem szeretem a világot, és az országot nem szeretem még annyira sem, itt mintha mindig csak rossz dolgok történnének, mindenki csak borzalmas dolgokat linkel, felháborító és ijesztő és iszonyatos, és máshol bezzeg ilyen nincs is dolgokat, és persze, tudom, hogy tényleg a világ egyik segglyuka, és hát valóban egyre fekélyesebb és szarosabb, de néha úgy érzem, részint azért is, mert az emberek már mintha büszkék lennének rá, hogy itt minden mennyire szégyenletesen szégyenletes.

El akarok innen menni, igen.

esik

...de pont úgy, ahogy csak művészien beállított, párizsi fotókon szokott. Úgy nem tud még a londoniakon sem, az angolok egészen máshogy kezelik az esőt, kevésbé akarják kihozni belőle, hogy még ez is érzéki, mert ilyenkor sokkal jobban esik a meleg lámpafény, a forró kávé, a, ööö, az interneten legtöbbször megosztott képek alapján a jó puha függöny, és a szemközti háztetők. Mit értek én ehhez.

Csodálatos és jelentéktelen drámák hete volt ez, villámlott és meg is áztunk, és ittunk sört is, és én ezen kívül vettem két üveg rozét. Rajzoltam madarakat, és alighanem csináltam valami értelmesebbet is, de esküszöm, nem emlékszem.

Ó, most már nem is úgy esik, mint a művészien beállított képeslapokon, hanem mintha kinyitották volna odafenn a zuhanyt.

Valaki szólhatott volna, hogy kezdjek el bárkát építeni, vagy legalább hozzam magammal a tusfürdőmet.

ismét a színvonal

Mostanában az a napirend, hogy három-négy óra alvás után vetít az agyam valami borzalmasan retteneteset, úri kedve szerint ijesztőt vagy nyomasztót, és akkor felébredek, és nem tudok tovább aludni. Néha megpróbálok mégis, és van, hogy sikerül. Ebben lényegesen több a köszönet, mintha felkelnék, és csak ülnék buta fejjel, ilyenkor többnyire még a teafőzésre sem vagyok alkalmas, mármint félúton leöntöm magam vízzel, szerencsére még hideggel, és csak takarítanom kell, nem a rám olvadt zoknit hámozni a lábamról, mielőtt teljesen a bőrömbe kötne. Eh, teljességgel használhatatlan vagyok bármire, valaki adjon egy nem tudom, mit, egy tál rakott krumplit mondjuk, azt szeretem.

A lényegtelen dolgok persze mind rendben vannak, például páratlan csoda és döbbenet: pompás kis táblázataim alapján 7, illetve 6 hétre előre kész van, milyen fényképeknek és rajzoknak kell kimennie tumblr-en. Jó, fényképekből egyszer már volt ilyen, és hát még fel is kell tölteni (fujj, felcímkézni, és akkor lerohad a tumblr, meg már megint kibogozhatatlanul más sorrendben hajlandó csak betenni a képeket, meg miért fagyott le a böngésző? jaj), de akkor is, döbbenetes. Illetve azt jelenti, hogy ha holnap megalkotom életem legszebben befont hátszőrű kisállatát, azt sem tudnám másfél hónapon belül sehová beszuszakolni, jelzem, így jártak a macskák is, még augusztusban elkezdtek összecsomózódni, de október 30. volt az első szabad hely. Lassan egy SZTK várólistájára emlékeztet a dolog, de addig jó, amíg van ötlet és kép (semmi sem lesz olyan látványos úgysem, mint a kiszínezett farkasok, például, mert semmit sem fogok kiszínezni). Egyébként kaleido-csomókból épp ma értem a 25. hét végére, ez 175 képcsoport, az sok, még akkor is, ha én azt is látom, milyen kevés az összesített képmennyiséghez képest. Bevallom, amikor elkezdtem, szokás szerint több pozitív visszajelzésről álmodoztam, de valamikor a százhuszadik vacak környékén átgondoltam, hogy igazából ez engem szórakoztat a legjobban, a többi nem érdekel. Annyira. Jó, hát jó lenne mondjuk megdönteni a heti négy visszajelzésnyi átlagot (hét bejegyzésre, minden lájkot és megosztást összeadva – összeszorozva kevesebb lenne, 1*1*1*1=1), de ha nem, hát nem.

Oké, azt hiszem, az internetet ma a fűszeres sütőtök ízű óvszer képe nyerte meg. Feltételezem, csak az őszi fogyasztói mámort, a Starbucksot, a Lusht és a többi hipster-ellátót kifigurázó élc. Remélem. (Igazából nem tudom, miért, hát semmi baj nem lenne azzal sem, ha az óvszer-gyártók is ráállnának a szezonális igényekre, legyen csak citromos-mentás a forró nyári napokra éjszakákra, mit fáj az nekem, bár gondolom, a sültkolbászos-mustáros már csak nagyon szűk közönségnek jönne be.... vagy vagonszám kéne gyártani minden Oktoberfestre.)

szalmakalap és női unalmasság

Ülök a mozi kávézójában, a hosszú kávé, a tej és az internet mellett, ebből több dolog sincs épp otthon, legfőképp kávé és tej. Kint döbbenetesen ősz van, mintha nem is szeptember eleje lenne, hanem mondjuk egy épp csak közepesen szürkére sikerült darabka november, ez annyiban zavar, hogy az előbb épp kis fehér vászonsapkákat próbálgattam napszúrás ellen, és megtaláltam a szalmakalapot, ami nagyon jól áll ugyan, ellenben egy ruhámhoz sem illik. És rendes szalmakalap, aminek nagy hátránya, hogy nem lehet begyűrni a táskába városnézés közben, igazából én egyáltalán semmi olyat nem szeretek megvenni soha, amit nem lehet begyűrni a táskába, ezért nem lesz soha például autóm, mármint lendkerekesnél igazibb. Szóval végül a szalmakalap maradt a helyén, csíkos és szalagos és gyönyörű, de mihez venném fel? Elegáns. Én pedig többnyire nem vagyok az, különösen nem olyankor, amikor fenyegetne a veszély, hogy napszúrást kapok: olyankor sétálni akarok, hátizsákkal, fényképezőgéppel, vizespalackkal, szendviccsel, és nincs az az elegáns női cipő és elegáns női táska, ami erre alkalmas lenne.

Ha már strandholmikat néztem, persze rám tört a szokásos és kötelező önostorozás, és hogy futni kéne és testedzeni és lefogyni és megizmosodni, és gyönyörűvé válni nagyjából egy csapásra, mert most nem vagyok gyönyörű. De hát igazából soha nem is voltam, szóval mi van már, hagyjuk már egymást békén, nagyjából és körülbelül a mezőnynek ugyanahhoz a részéhez tartoztam mindig is, mint most, korosztályomban olyan semmi igazán különös.

Na jó, ennek az egésznek semmi értelme Végül vettem egy kék-fehér csíkos bikinit (ritka, hogy leárazás végére maradjon mindkét komponens a méretemben), egy fehér vászonkalapkát (tökéletesen begyűrhető bármilyen táskába, de nagyon hamar nagyon koszos lesz - viszont cuki!!!) és két barna harisnyát, azt nyilván nem strandolásra, hanem mert lassan már csak mintás harisnyáim vannak, és azok nem jók a mintás ruhákhoz. Jézusom. És még ha karcsú lennék és szép, és minden ruha jól állna, akkor mi lenne. Hogy állnám meg, hogy ne vásároljam meg azonnal az összeset. Úristen, mennyire fárasztó hiúnak lenni. Annyi értelmesebb dolog is járhatna a fejemben, mint hogy a bordó jobban tetszene, de a csizmám színe egy árnyalattal melegebb, vagy hogy ez nagyon szép, de vasalhatatlan.

itt van az ősz, itt van, és a többi

Azt hiszem, ma kis ízelítőt kaptam az elkövetkezendő hónapok leggyakoribb programjából, ami a „félig felöltözve állok, és nagyon elveszetten nézek a semmibe” címet viselheti. Elmúlt a nyár, és én már elfelejtettem, mit szoktam viselni amúgy és egyébként. Újra számot kell vetnem az ingeimmel, a garbóimmal és a pulóvereimmel, utóbbiak sajnos nagyon megfogyatkoztak, és már másfél éve hiába vadászok utánpótlást a meleg, mégsem zsák típusú daraboknak.

Később szembesültem azzal a megoldhatatlan problémával is, hogy a legjobb cipő is csak addig vízálló, amíg nem folyik be rajta felül a kereszteződésben hömpölygő eső, de hát az olyan helyzet volt, hogy vagy ez, vagy még most is ott állnék a hatvanas megállójában, mert úgy szakad. És azért lássuk be, bármilyen festői is volt úgy másfél percig a gyöngyfüggönyként suhogó istenverése, jobb itthon, száraz ruhában, kényelmesen – oké, a cipőm, a farmerem és a táskám még napokig száradni fog, de egyelőre úgy tűnik, semmiben nem esett nagy kár. Annak ellenére, hogy a zseniálisan szigetelt táska ebben az esőben már a fölé lógó esernyő dacára is beázott a cipzárnál – majd, mivel tényleg jó szigetel, a víz megállt a táska aljában, és csendben tocsogott. Ha nálam lett volna a vázlatfüzetem, vagy ha a gépet nem védi meg a tokja, akkor most azért nagyon morcos lennék. Azok a konstrukciós hibák a legrosszabbak, amikor valaminek a kifejezett és szándékos erőssége lesz a veszte.

Ezen kívül valahogy és valamiért megint előkerültek a trubadúrok is, és most akkor felváltva kell középkori okcitánt és jelenkori bretont hallgatnom. Jó ez, és egyáltalán nem rossz, csak kicsit több idő kéne pusztán zenehallgatásra. És még minden másra is.

párisba már biztos beszökött

Mindjárt véget ér a hónap, és alig írtam ide bármit, jaj, jaj, mondjuk egyrészt semmi sem történt, másrészt többnyire annak sem örültem, harmadrészt izé. Így is csak baj volt belőle, ha írtam. Mondjuk lehet, hogy Búvárzenekar mégsem túlzott, amikor azt mondta, hogy nem csak öregebbek lettünk, de bölcsebbek is, ami azért a mi esetünkben eléggé elképesztő kijelentés - viszont a szokásos hiszti-sértődés-sértődés-hiszti koreográfiát három-négy hónap helyett három-négy napban lezavartuk, és szinte már... belátóak voltunk egymás hibáival. És ittunk sört. Azt persze máskor is szoktunk, szóval nem csak ezen múlt.

Nagyon gyorsan elmúlt ez a nyár, és legfőképp a mérhetetlen semmivel, mindegy, beleolvad majd ez is a többibe, álmokba, képekbe, majd lepárolódik, és talán lesz valamilyen. Csomórajzolós-vízipipázós-állatkertes.

Robert Jordan, Brandon Sanderson: Az Idő Kereke

Robert Jordan írói stílusát hibáival és erényeivel együtt alaposan ismerem; a sorozatnak nagyjából a felét én fordítottam magyarra, és többet dolgoztam rajta, mint bármelyik másik magyar fordító. Összességében éveket töltöttem az életemből azzal, hogy Rand al’Thor mit sárkánykodik a sarokban, és nyilván elfogult vagyok. Sok hibáját látom a könyveknek, például csak egy másik fordító gyűlölhette úgy a fél oldalas, funkciótlan ruhaleírásokat, mint én, de meg kell hagyni, Jordannek rengeteg írói erénye is van.
Cikk az SFmag.hu-n.

17.

     A niebonni karneválon találkozunk újra, egyszer csak ott lépdel a balomon a tömegben, és olyan természetességgel kínálja felém a cukros sült almát, mintha egész életünkben egymás mellett sétáltunk volna. Persze ez Niebonn, és a karnevál, meg sem lepődök rajta, cserébe én is adok neki meggyet a poharamból, és egy ideig csak eszegetünk és ballagunk, mielőtt egyáltalán bemutatkoznánk.
     Egy idő után lekanyarodok az egyik mellékutcára, fel a lépcsőn a domb aljára. Meglököm a mezőre vezető kaput, halk kattanással kinyílik. A barna zakós férfi, ezúttal bordó ingben, szó nélkül követ, és amikor lepillantok a kapura, elégedetten látom, hogy nem az én felelősségemre engedték be, magától is volna bejárása ide. Megvagy, mosolygok magamban, és valamiért büszkeséggel tölt el, hogy lám, hogy kitaláltam, hogy földi, hogy beszökhet a követségi rezervátumba.
     Leülünk a fűbe, nézzük az utcákon kavargó tömeget, a házak fölött libegő kis lámpásokat, az elszabadult mécseseket, amint egyre feljebb lebbennek, és beolvadnak végül a csillagok közé, apróságokról beszélünk, ő is a palacsintabundás, fahéjas almát szereti jobban, de olyat nem talált, szép tiszta az idő, meg fogják tartani a tűzijátékot, nem kell félni tőle, hogy megvadulnának a fellegek.
     Elmosolyodik, és hanyatt dől, és egy pillanatra nem vigyáz, egy pillanatra be lehet látni az emlékei közé, és ott a kép, a lány a viharral az ujja hegyén, a legszebb dolog, amit életében látott… aztán már el is tűnik. Pislogok egyet, megszédít a félelem, aztán rájövök, hogy nem köti hozzám a képet, csak túl sok volt, túl erős ahhoz, hogy magában tartsa. Én is hanyatt dőlök, és lehunyom a szemem. Abszurd, de szinte érzem, hogy a hajunk összeér, érzem a füvet, a fű tövén a nedvességet, ahogy megsüpped a súlyunk alatt a föld, és ahogy lassan, finoman ráteszi a kezemre a kezét.
     A magasban szétfröccsennek az első tűzvirágok.

színezett

Voltak jó dolgok és vannak rossz dolgok, és valahol itt vagyok én is középen, és igyekszem megtartani az egyensúlyt, bár nehéz. Láttam cuki filmet (többször is) és vízipipáztunk a szakadó esőben (de ernyő alatt), és sétáltam nagyokat, és amikor épp nem esik, akkor tökéletes huszon-fokok vannak.

A galaxis őrzői

Az első hírek idején még mindenki húzta a száját, hogy ismeretlen, megfilmesíthetetlen, és még a többi szuperhősös történethez képest is komolytalan – beszélő mosómedve, kicsit fafejű, beszélő… fa, ja, persze, tiszta dizni (és amúgy tényleg, de ez már más kérdés). Az első előzetes után viszont hirtelen az év egyik legvártabb filmje lett, és joggal: vicces, könnyed, látványos, egy másodpercig sem kell szégyenkeznie a nevesebb hősöket felvonultató sorozatok mellett, sőt, a többségüket zsebre teszi. Ráadásul mindezt úgy, hogy semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna már ezerszer. Legalább. Minden szereplő, minden helyszín, minden fordulat ismerős, de a film ennek ellenére (vagy épp ezért) végtelenül szórakoztató.
Cikk az SFmag.hu-n.

hidegfront és egyebek

Hú, de nem szeretek ara ébredni, hogy 1) nem ébredtem fel, csak úgy nagy vonalakban 2) a szemem úgy viselkedik, mintha éjszaka valaki gondosan lesmirglizte volna a teljes felületét, és bár hajlamos vagyok furcsa dolgokat elkövetni, ha éppen nem figyelek, erre csak emlékeznék 3) ja és az egész fejemet is belülről, kedves időjárás. Azt már nem is tudom, hogy ettől van sírhatnékom, vagy csak az ezer más dologtól, ezermillió más dologtól, ezercsillió más dologtól.

A gépnek láthatóan nem tett jót, hogy tegnap sikerült elhelyeznem egy kis levest a billentyűzetébe, egyes betűket úgy kell ütni, mintha régi, mechanikus írógép volna, mások meg beragadnak. Persze ez a pici gép, az öreg és megviselt, ami amúgy is csendben haldoklik már. Három és fél éve van nálam, két ez volt A Gép (itthoni és rohangálós; most már egy éve csak itthoni, de azért a legtöbbet itthon dolgozom), nagyon sokat használtam, és nagyon kíméletlenül, szóval kész csoda, hogy még él – de egyrészt ez a legkényelmesebb, másrészt addig sem az újat gyilkolom, harmadrészt izé, csak így kerülhetem el a Windows 8.1-et, és bár kezdem azt is megszokni, megszeretnem még nem sikerült. Néha egészen ludditának érzem magam, netán a haladás más ellenségének, de én olyan elégedett voltam az XP-vel, nem lehetett volna, hogy nem egy okostelefon-szimulátoron kell használnom egy számítógépet? Látom én a hasonlóságokat, csak mégis.

Teljesen rácsavarodtam a breton népiességre, megmagyarázhatatlanul vidám leszek tőle; olyan, mint az ír népzene, csak valahogy még ismerősebb (rengeteg szempontból értem is, hogy miért, mármint azt hiszem, az elterjedtebb ír dalok nagy része inkább kocsmazene, itt meg csomószor előjön az a válaszolgatós, ismétlődő jelleg, hogy jól lehet rá gondolkozással nem járó munkát végezni; arról nem is beszélve, hogy na, igen, most lett meg, honnan az az elszálltabb, progresszívabb jelleg a Branban, amit annyira szeretek). Ráadásul az a helyzet, hogy a p-kelta nyelvek igenis szebbek, vagy legalábbis az én szívemnek kedvesebbek, dacára annak, hogy amikor Walesben voltunk, néha okozott gondot, hogy a nacionalista buszsofőr még a furcsa, külföldi turistákkal sem volt hajlandó angolul értekezni. Jó, az azért gond, hogy ezek a bretonok, ha hagyják az ősi nyelvet, akkor is legfeljebb franciául énekelnek (jó, hát érthető), és azért nekem még nagy és sötét erdő az a nyelv.

csak a sötétség jószágait szeretem

A hollócsomóhollók végül ide költöztek, sokan vannak, nagyon, viszont szépek. Az angolban a madárrajoknak mindig nagyon vicces elnevezése van, például murder of crows, vagy murmuration of starlings, szerintem ez itt egy althing of ravens, mert az oké, hogy a madaraknak amúgy is van az ő nyelvi hagyományaik szerint parlamentje, de na, a holló olyan rendes viking állat (izé, bocs, kedves Hunyadi család), szóval nem csak úgy parlamentál, hanem rendes thinget tart, ahogy azt kell.

Lettek közben farkascsomók is, egy csomó, rájöttem, hogy akkor rajzolok ilyeneket, ha nagyon frusztrál a munka, mármint ha nagyon frusztrál, hogy nem tudok koncentrálni semmire, amiben szavak vannak, csak olyasmire, amiben fekete-fehér ívek. Ha egyszer öt percig nem lennék iszonyú álmos, és ha egyszer tíz percig tudnék összpontosítani bármiféle szövegre, az nagyon jó lenne, különösen figyelembe véve, hogy még leginkább azért fizetnek (nem, semmi másért nem, de azért sem rendesen. Vagy időben. Vagy egyáltalán), meg hogy határidők. Eh.

Közben rájöttem, hogy nem vagyok igaz és jó barát, argh, hosszú, de azt hiszem, most megint volt, ami kicsit túl sok (például a pinalé kifejezés már csak úgy önmagában. Mééé van nekem olyan ismerősöm, aki szerint rám tartozik, hogy tocsogott-e benne combtól derékig, vagy sem). Szóval most igazából nem csak időm, de kedvem sincs egy ideig egyáltalán valaha beszélni még emberekkel, csak csomókat akarok rajzolni, esetleg vonatozni (???) (én sem értem), vagy mondjuk fagyizni, a hátizsákommal, a laptopommal és a fényképezőgépemmel négyesben.

cukik 1-2

Szóval amikor Mergenc elvitt a születésnapomon az állatkertbe, és nagyon jó volt. Persze nem csak szurikátakölyköket láttunk, bár ők voltak a legvirgoncabbak, de a teljesen kidőlt lajhár is nagyon aranyos volt, továbbá a mindenféle egerek, és a prérikutyák, és a kedvencem a vízidisznó, de arról most nincs kép.




Nővéremék csatlakoztak egy westie-mentő szervezethez, ennek az a lényege, hogy a menhelyeken leadott westie-ket igyekeznek kihozni, és családoknál elhelyezve rehabilitálni, mielőtt új gazdát találnának nekik. Ez a második kutya, aki Kavics, az ifjú (és nagyon kutyaszerető) rocksztár mellett heveri ki eddigi viszontagságait. Mint látható, rettentő barátságos jószág, rögtön mindenkinek az ölébe kéredzkedett, és szerencsére a ház szőrös, fehér urával is pompásan kijönnek. Szegény előző vendégüknek nagyon sanyarú sorsa lehetett, mielőtt kidobták, mert rettegett az emberektől, de minden jó, ha vége jó alapon szerető otthonra talált. Azért nyilván Kavicsról is készültek fényképek, elvégre nagyon tud pózolni...

ez a hónap is jól kezdődik

Álmomban Orbán Viktor látogatta meg érettségi előtt álló osztályunkat, miközben nekem lógós osztálytársak biológia tételeit kellett volna megírnom, és különben is, én csak az igazolást hoztam, hogy ezen a héten még nem jövök, mert fordítanivalóm van. Aztán felkeltem, és úgy bevágtam a térdem valami alattomos bútor-élbe, hogy felnyílt a három hét alatt kínkeservesen és szinte begyógyult horzsolás; nem nagyon, csak annyira, hogy csillagokat lássak a fájdalomtól, és összevérezze a pizsamám. Később hosszú és leküzdhetetlen hisztéria uralkodott el rajtam, hogy mit vegyek fel, aztán kitaláltam, persze azóta sem találom azt a felsőmet, és most már csak olyan helyen lehet, ami után vasalni kell, ebben a hőségben. Majd elvágtam a kezem alufóliával.

És még mindig nincs délelőtt sem.

És még mindig nem tudom, mit vegyek fel.

Miért nem születtem Peter Steele-nek, neki ezzel sosem volt ennyi gondja, és fogadjunk, hogy sosem álmodott magyar miniszterelnökökkel.

megkésve bár, de kimaradva

Szóval valamikor majd be kéne linkelni az elmúlt 3-4 hónapban elkövetett 3-4 ismertetőt is, amihez neeeeeem volt kedvem, többnyire megírni sem, csak már szégyelltem magam, hogy folyamatosan sosem írok cikket, amikor pedig kéne.

Továbbra is a világ adósa vagyok az alábbiakkal:

  • beszámoló a 2012 nyári, 2013 téli, nyári, őszi, a, 2014 téli, tavaszi és nyári családi kalandokról, a fényképeken városok, tengerek, kacsák, John Lennon szobor
  • távolról indít 6.0
  • negatív posztolási és pozitív önfényképezési szokásaim védelmében
  • mihez kezdett Réz kovács a felfedezéssel, hogy a háztetője egy sárkány
  • további hollók, farkasok, kiszínezett démonok
  • mindig van egy nagyobb sárkány (bár azt meg is kéne rajzolnom)
  • szurikátakölykök

... és egy ideig még adósa is maradok a világnak ezzel mind. Írni kéne hozzájuk és néha rajzolni is. És ami a legijesztőbb: gondolkozni. Rettenetes.

Herkules (2014-es film)

A görög mitológia iránti rajongásom valamikor óvodás koromban kezdődhetett, amikor a kis családi diavetítőn először letekertük az Iliászt és az Odüsszeiát. Bár elsőre egyik sem fogott meg annyira, mint például az Első nap az óvodában című remekmű, mondhatjuk, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete volt, és hogy igen sokféle feldolgozásban és minőségben tanított meg szeretni a témát. .
Cikk az SFmag.hu-n.