párnát nekem, de gyorsan

Majdnem írtam egy verset arról, hogy a nyár egy lusta ragadozó, és ezt pontosan hogyan, de aztán inkább lehorzsoltam a térdem egy tölgyfával, a térdhorzsoláshoz lényegesen több tehetségem van, ez már egyértelmű. A hőség visszatért, a rajzot befejeztem (még nem küldtem el, még hagyom állni pár napig, hátha utána hirtelen rájövök, hogy mit lehetne még javítani rajta, vagy meglátom benne a tökéletességet, de ez utóbbi meglepne), ma egyfolytában rengeteg alkohol volt a táskámban, és semmit nem ittam meg belőle (egyelőre, szigorúan csak egyelőre). Voltam az erdei házikóban tárkonyos pulykaragu levest enni, családilag, csodálatos volt, és utána idővel előkerült a palacsinta is, azt hiszem, így utólag irigylem magam. Tegnap pedig RandomSky vendége voltam beszélgetésre, kávéra és könyvre, hát az is bitang jó volt.

A teljes tökéletességhez mondjuk még össze kéne vakarnom annyi erőt, hogy lezuhanyozzak, mielőtt négykézláb bevonszolom magam az ágyba, mert különben hozzám fog ragadni még a matrac is, jaj, jaj, jaj, mitől lettem ilyen álmos, talán mert hosszú volt a nap, forró, mozgalmas, és most pedig már késő este van.
 

az emberi idők végéről, innen

Szóval most napkeltéig még hűvös van, aztán jön vissza a meleg, igazából ki kéne használnom ezt az alhatósan jó időt némi alvásra, de akkor ki írna blogot (tudom, minek, a blog olyan kétezresévek-közepe, haladjak már a korral), és arról nem is szólva, de ki pofozgatna némileg fölöslegesen tizenöt majdnem egyforma képet egy készlet rakoncátlan szurikátakölyökről. Valamikor július elején kitaláltam, hogy akkora hátralékom van civilizálandó képekből, hogy akkor ezentúl napi tíz képpel végeznem kell... egyelőre annyit sikerült elérnem, hogy az elmúlt három héten több képet csináltam meg, mint ahányat lőttem, pedig volt látványos naplemente és állatkerti kirándulás is, de hát annyival azért nem többet, hogy a haladás ne csak puszta illúzió legyen. Rettenetes. És még így is csomószor van az, hogy "ó, hát ebből azért nem ártott volna még két-három változat két-három szögből, hogy tényleg összeálljon", aztán ilyenkor arra gondolok, hogy anno három tekercs filmmel mentem el egy hónapra Angliába (és milyen sok mindenről nincs is képem, és milyen sok mindent felejtettem el csak azért, mert nem fért bele, hogy ne csak a szépet fényképezzem, de lőjek emlékeztetőket is). Valójában nem tudom tiszta szívből gyűlölni korunk adat-túltengését. Nem vagyok elég puritán, azt hiszem.

Ez persze abból is látszik, hogy vettem virágos csatokat, és néha nyakláncokat aggatok magamra, és színes blúzokkal álmodom, bár álmodni azért főleg inkbb hülyeségekkel szoktam, olyan hülyeségekkel, hogy ahhoz képest még egy amish is védhetőnek tartaná a karibi mintás, pánt nélküli, cipzáras kisestélyiket (100% irritáló, 100% műanyag). Legutóbb például álmomban visszamentem a volt munkahelyemre, és azon morfondíroztam, hogy jé, mennyire unalmas egy hely volt ez, úgy elfelejtettem az egészet, kollégástul-menzástul, mintha csak álmodtam volna - aztán felébredtem, és megnyugodtam, hogy leginkább azért, mert csak álmodtam az egészet. Akkor viszont miért emlékszem kb. két céges karácsonyra, meg a céges némettanfolyamra részletesen; de hát ezt is megszokhattam volna, több nem létező budapesti kerületből (olyan jó kerületek nem léteznek Budapesten, hogy az maga a szomor) van úgy összesen háromszáz évnyi gyerekkori emlékem, mind a gulyáskommunizmus lényegesen rövidebb korszakából.

megint egy évvel öregebb lettem, bölcsebb viszont nem

Történt közben csomó minden jó, például voltam nagyon szép és hangulatos esküvőn, a születésnapomon Mergenc elvitt az állatkertbe, aztán most már vagy tizennégy órája nincs hőség, a nagybátyám elvitt ebédelni és rózsát is hozott nekem, a másik nagybátyám pedig főzött nekünk kávét, ha már azeső elmosta a munkanapját, és ezért épp hazaért, mire mi épp arra jártunk. A térdem majdnem begyógyult, szintén majdnem befejeztem egy rajzot, szép lett, csak arra nem alkalmas, amire kérték (viszont ha befejeztem, akkor ezt is letudtam, és hurrá). És délelőtt kaptam két álomjó-szép cipőt, az egyiket már ki is próbáltam, és hú annyira tetszik, és pont megy a kedvenc zoknijaimhoz, és nem ázik be, és olyan kényelmes! Hah, annyira lelkes vagyok, hogy a hűvös idő dacára rövidnadrágban (az új rövidnadrágomban, mert olyan is van, igaz, az már egy hónapja, például abban lyukasztottam ki a térdemet (ezért jó a rövidnadrág, mert általában a térdemmel együtt az új nadrágomat is el szoktam ilyenkor szakítani) (ennyire csúnyát mindig csak új nadrágban esek, hogy legyen miben kárt tennem)) mentem el családozni, hogy semmi se takarja el az én szép új sötétszürke-fehér-rózsaszín cipőmet.

Az állatkertben egyébként a világ legforróbb napján voltunk, és előtte a Nyugatitól gyalogoltunk odáig, és azt is hozzátenném, hogy nem tudtam, hogy ez lesz a program, különben nem 1) öltöztem volna úgy, hogy egész nap valami légkondicionált kávézóban hűsölök majd, és lehetőleg ott se fázzak 2) oké, a gépet talán vittem volna, de a töltő másfél tonnáját nem 3) nem vettem volna hirtelen felindulásból és születésnapi önajándékul négy tusfürdőt és egy parfümöt, szóval a hőség mellett még irgalmatlan nehéz is volt a hátizsákom, és erre mi túráztunk a napon. Jó, és ittunk sört. És láttunk szurikátakölyköket. És simogattam lajhárt. Szóval nagyon jó volt. Az is, amikor utána végre leültünk valahol, és sört ittunk, és végre aznap először ettem.

És most jó az eső is, meglepő mód a kettős front ezúttal a számítógépeimet viselte meg, a kettő összesen legalább három órát töltött azzal, hogy fagyott, és fagyott, netán annyira fagyott, hogy újraindítani is csak nyers erőszakkal lehetett (chrome... amire azért váltottam, mert a firefox már civilizálatlanul sokat fagyott).

Ú, és most megettem a reggelimet, de egyszerűen lusta vagyok elmenni vásárolni, és álmos. Végre hideg van. Végre fogok tudni aludni rendesen.

majd eldönti

A fene nagy optimizmusnak aztán az lett a vége, hogy hazafelé menet beleléptem egy gödörbe, és akkorát estem, hogy ihaj. És igazán nem várok sokat az emberiségtől, például azt sem, hogy ilyen esetben bárki is segítsen, de azért amikor lehorzsolt könyékkel, vérző térddel, megrándult bokával sántikáltam a közeli kutyafuttató mellé teleptett csaphoz, hogy legalább a mocsok nagyját lemossam, és tőlem pár méterre emberek álltak, és őszinte, nagy lelkesedéssel röhögtek, akkor azért reméltem, hogy ez lesz hátralevő életük legboldogabb pillanata. És ennél szebb már nem is történik velük, de tényleg sosem.

A térdemet természetesen azóta mindenbe beütöm, de amúgy nem vészes, csak idegesítő, meg mi ez már, hogy röhögni kell, amikor valakinek láthatóan rossz? Persze tény, hogy a humor ezen rétegét én sosem értettem, nézmá-hogymelléesettamedencének-hátnemeltörteamindkétlábát!-befosokaröhögéstől, amikor emberek ilyeneket linkelnek, mindig azon gondolkozom, hogy nekik még sosem volt igazán rossz? Vagy elfelejtették? Vagy mi van?

Hála Istennek azért persze nem csak ilyen emberek vannak, még az én életemben sem, mert akkor például kivel söröznék, és most volt olyan, hogy söröztem, és nyilván teljesen jó emberekkel. Egyszer Búvárzenekarral merültünk a Mélypontban (jól van na, nem lehetett kihagyni ezt a csodálatos képet, még ha kicsit tán zavaros is), másszor pedig Noizzal és Wooffal söröztünk az esőben. Közben Párizsra gondoltunk, hosszan és hangosan, mivel ketten is nemrég jártunk ott, a harmadikunk pedig nemsoká átutazik rajta.

És láttam csodálatos naplementét is, és csodálatos teliholdat, és és nincs mindig hőség, és ó, az de nagyon jó, bizony.

na jó, egy kicsit felfüggesztem a nyafogást

Végtére is izé, nem csak szörnyűséges rossz dolgok vannak, olyan világban élünk, ahol van bordeaux-i bor (persze nem akkor és nem abban a boltban, ahol kerestem, szóval lealkudtam magamban tempranillóra), naplemente, hideg meggyleves és morzsolódósan kemény kecskesajt.

És történetek és álmok és képek és ötletek. És néha béke.

itt a hőség, itt a nyár, ó, a rohadt francba már

A fejfájás vagy a napi hőingadozással jár, vagy csak úgy van, de semmiképp sem segít összefüggő gondolatokban és mondatokban, ööö, izé, léteznem. Így annak most az igénye nélkül, teljességgel.

Van egy fajta pipiskedés, ami nagyon cuki egy két-hároméves kislányban, és lényegesen kevésbé cuki egy nyolcvan körüli nagymama esetében. Továbbá a sikítva viháncoló cserediákokat is szívből gyűlölöm.

Az új cipőm nem csak nagyon rózsaszín, de nagyon kényelmes is.

Hetek óta nem játszottam Dragon Age-t, és hiányzik, de közben sajnálom rá az időt.

azért az értékelem, hogy nincs hőség

No, hazaértem. Azóta úgy fáj a fejem, hogy azt sem tudom... semmit sem, és elfogyott az úti croissant, és jaj, jaj.

Újabb dolog, amiről majd egyszer írnom kéne, de azt hiszem, maradhatunk is annyiban, hogy majd és egyszer. Most pedig elmegyek, és civilizálatlan küllemű és szagú szavojai sajtokat fogok piknikezni a Dunaparton, koktélparadicsommal és a repülőútról maradt, nem egész egy deci vörösborral, mert a fejfájásomra már paracetamollal megdobva sem hat az ibuprofen, szívfájdalom ellen viszont hátha ez segít egy kicsit.

3.

     Csak két hét után kezdek el álmodni a munkámmal, és a tudatalattim még ezt az egyszerű, főleg adminisztrációból álló rutint is képes úgy megbolondítani, hogy amikor éjjel felriadok, egy ideig levegőt venni is félek, hát még visszaaludni. Ez a baj azzal, hogy a vizek sötét végtelenje nemcsak vonz, de legalább annyira taszít. Mások örülnek, ha beszivárog az álmaikba is, ha öntudatlanul segít megérteni a viselkedésüket, de én félek – félek, hogy felold, félek, hogy elveszek.
     Persze erre vannak az álomgépek, a megnyugtató, beprogramozható alapsablonok, amikre a tudatalatti aztán ráaggatja a napi események feldolgozandó apróságait. Nem is azért nem veszek valami egyszerűbbet most sem, mert berzenkedem az ellen, hogy egy gép adjon formát a képzeletemnek, hanem mert az én munkámban nem lehet. Olyan mintákat hoz létre, olyan kis csonkokat hagy, amik akadhatnak a munka közben használt gépekkel. A landerivel épp nem, de nem olyan hosszú az a szerződés, ami ide köt, és ki tudja, utána milyen projekt lesz a következő.
     Azt viszont semmi sem tiltja meg, hogy lenyomjam az álmokat, szedjek valamit, amitől ébredéskor azonnal elfelejtek mindent, és nekem már ez is elég. Egy-két napig kótyagos vagyok tőle, mindig megvisel, amikor a hosszú, félig éber és félig kalandos éjszakákból egy pillanatnyi semmi lesz, de még mindig jobb, mint délutánig várni, hogy kioldódjon a csontjaimból a legutóbbi rémálom rettenete. Egy-két napig kótyagos vagyok és tompa, és egy-két hétig nem kószálnak el a gondolataim, nem veszek észre minden lényegtelen apróságot oda sem figyelve. A világ nem félig kirakott mozaik, csak híg, unalmas kása, nem keresek történeteket és összefüggéseket, nem rendszerezek, nem modellezek. Csak vagyok.
     Ezért nem veszem észre a kis tavacskát sem – jobban mondva észreveszem, csak ezért nem tűnik föl, hogy vándorol. Az állomások sorrendjét már kezdem megjegyezni, bár a nevükkel még gondban lennék, és az ilyen apró részletek, mint hogy egyáltalán mi melyik oldalon van jövet, és melyik oldalon van menet, már végképp összemosódnak. A tavacskát is csak azért veszem észre, mert egyik délután, amikor épp egy fa tövében pihen, annyira olyan, mintha már láttam, volna, mintha egész életemben e felé a kép felé utaztam volna, hogy az felráz a szokásos kábultságomból is, és egész az üvegre kell támasztanom az arcom, úgy fordulok vele, úgy bámulok utána. Ez a kép az enyém, minden álmom alapja, a részem, a lelkem legmélyéről érkezett; és közben tudom, hogy nem, alighanem még gyerekkoromban láttam, egy régi filmben, rajzon, könyvben, és még ha álmodtam is róla később, nem az enyém a magja. Nem csak az enyém: a személyes és titkos örömöt, amitől utána fordulok, mástól kaptam. Akár a létemet.
     De van annyira erős és csábító a kép, hogy másnap reggel már keressem a fát, a kis tavat, és először nem is értem, miért nem találom. Nem ott lett volna, a hálós megálló és a vörös ház között? A fa megvan; megvan a dombok íve is; de hol a tó? Látszik, hogy a Földön nőttem fel, mert napokig eszembe sem jut, hogy a Pomonán él a víz, csak amikor a negyedik nap reggel a tavacska ismét felbukkan – a fa túloldalán.

fügék. lepkék.

Álmomban valaki két (félgömb alakú, kívül matt narancssárga, belül fényes, fehér mázas) bögrényi betűt öntött elém, hogy ebből kell kiválogatnom a fordítandó szöveget. Kis, vékony talpas betűk voltak, szürkésbarnák és törékenyek, mint a szúnyoglábak, és egymásba akadtak, elpattantak, ahogy megpróbáltam szétválasztani őket.

Igen, körülbelül ilyen érzés, úgy is, hogy egy napfényes kertben ülök, balra a hortenziák, jobbra a levendula, a rózsa, és a sövény tövében a mályva, a madarak csicseregnek, a vörösbor pedig a kecskesajtos melegszendvicshez is jól megy.

nagy sóhaj

Annyi mindent kéne csinálnom, mindig annyi mindent kéne csinálnom, és ezek egy része még igazából jó is (összeállítani Noizéknak, hogy mit milyen blokkokban érdemes megnézni Párizsban; ah, Párizs, Párizzsal mos kicsit úgy vagyok, mint egyszeri német romantikus az elvágyódással,vagy valamivel annak kapcsán), de sosem jutok el semeddig és semmihez. Amikor meg mégis, akkor cikkfeltöltés helyett letiltatom magam a szerverről, színhibás az animált gif, és nem indul a gépen a program, amivel korrigálhatnám, vagy csak simán mégsem jutok el semeddig és semmihez, mert rajtaütésszerűen elalszom közben.

fontos dolgok

Ülök a világ leghosszabb kávéjával, nagyon álmos vagyok és nagyon szétszórt, képtelen három mondatnál hosszabb egységekben gondolkozni, bár amikor azon kaptam magam, hogy a piros noteszemet díszítgetem rézszínű üvegkontúrral, na, az még engem is meglepett. Ráadásul elég csúnya lett, mert a rézkontúr régi, félig beszáradt, kis göbökben jön, de a notesznek nem ártott sokat, két és fél éve hányódik a táskámban, mind a nyolc sarka lekopott már. De még mindig van benne rengeteg üres hely, szóval alighanem most már használni fogom, amíg szét nem esik, vagy el nem vesztem. Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt kopik le róla a kontúrfesték, és milyen lesz. És hogy ha nagyon nem tetszik, mivel festem majd le.

14.

     Egész héten nyugtalan vagyok, ha a földmélyi vizek nem is érezték meg a viharvonulást, én annál jobban megszenvedtem. Persze lehet, hogy csak a bűntudat nyomorít meg, a szégyen, a félelem, hogy hagytam, hogy elragadjon a felhők szenvedélye, hogy várom, hogy visszaüssön a dolog. Mert következmények nélkül nem maradhat semmi sem. Nehéz meggyőznöm magam, hogy ez ostobaság, és a világ sokkal bonyolultabb annál, semhogy ilyen egyértelmű ok-okozati összefüggések alapján működne. Bűn és büntetés, ugyan, bűnhődésnek meg csak elég lesz az, hogy napok óta elviselhetetlenül… elviselhetetlen minden. Mintha a gondolataimat horzsoltam volna vissza a nyers idegig, épp csak nem ordibálok és csapkodok. Mások előtt. Otthon azért erősebben odakoccan a bögre és a tányér az asztalra, mint kéne.
     Pénteken aztán nem bírom tovább, hazafelé már dobolok az ablaküvegen, és amikor az egyetemi város előtti hosszú szakaszon átúszik előttem egy lampionos, zsibongó étterem terasza, felkapom a táskám, és az ajtóhoz rohanok. Alig bírom kivárni, hogy végre megálljon a hajó, toporgok, fintorgok, aztán elsőként ugrom ki a peronra, és úgy rohanok, mintha valóban az életem múlna rajta, hogy végre egy pohár chardonnay-val csillapíthassam az idegességemet.
     – Nem kell úgy rohanni, megvár az a fiú! – kiabál utánam félig felháborodva, félig vidáman egy idősebb férfi, miután átesek rajta, és lelassít a gondolat, hogy vajon a fehérbor fiú-e, vagy lány, és hogy miért hasonlítjuk mindig nőkhöz, ha der Wein és il vino és le vin. Tényleg szükségem van belőle egy jó pohárral, ha már ilyeneken jár az eszem.
     Az étterem pont olyan félhomályosan otthonos, amilyennek a hajóról láttam, és a pincérnek elég egy pillantást vetnie rám, hogy egy csendes, félreeső kis asztalkához ültessen le a terasz legvédettebb zugában. Rálátok a forgatagra, de nem kell elmerülnöm benne. Az első pohár bor szinte mintha magától érkezne, és csak akkor kezdek el egyáltalán gondolkozni rajta, hogy hogyan tovább, amikor azt már elkortyolgattam. Mert azért annyi tiszteletet akkor is meg kell adni a bornak, hogy apró kortyokban igyam, ha remegek az idegességtől; akkor is, ha alig érzem az ízét, mert ki tudja, hány hét vagy hónap vagy év, vagy egy egész élet zavara kavarog a fejemben.
     Thai csirkeleves mellett döntök, és most, hogy végre van időm és okom hozzálassulni az ételhez, visszatérnek az ízek, a bor is megnyílik, az illatok kitelnek, a színek átmelegednek. Lassan besötétedik, és a fák ágai közt felizzanak a narancsvörös lampionok. A halk zenét végleg elfojtja a vacsorázók moraja. Hátradőlök. Többet kéne kimozdulnom. Néha kéne emberek közé mennem.
     Félig lehunyom a szemem, úgy fürkészem a tömeget. Még négy év után is meglep, mennyire máshogy kezelik a dolgokat a pomonaiak, mennyivel harsányabbak, nyitottabbak. Itt az én szürke részleteim, a látható dolgok, az érdekességek hiánya kiugró lenne, ha bárki is figyelne – de annyira megszokták, hogy mindenki színes, hogy pár árnyalattal halványabban már tényleg láthatatlan vagyok. Nincs a homlokomra írva, mi a kedvenc italom, és hol láttam a legszebb naplementét életemben. A tekintetük automatikusan tovább siklik arra, akin ott villog a pillanatképekből összevágott álarc.
     És megtéveszt engem is a tömeg; vagy harmadszorra pásztázom végig az éttermet, mire észreveszem a barna zakós férfit a túlsó sarokban. Társasággal van, mind az öten egyformán hangosan nevetnek, de ő az egyetlen, akiről nem tudom, mi a kedvenc idézete, és hol nyaralt előző évben, ha egy kicsit odafigyelek. Belemosolygok a borba. Földi. És nem turista, a Pomonán él, máskülönben mohóbban szívná magába az itteni színeket.
     A szőke lány ráfog a nyakára, játékosan fojtogatja, és egy pillanatra elszégyellem magam, mintha valami titokba lestem volna bele, és nem a fél város előtt bohóckodnának. Próbálok visszatalálni abba a békés kábulatba, ami a leves és a főétel közt megszállt, de minduntalan az ötös asztalhoz téved a tekintetem. Az utolsó pohár bort csak félig iszom meg; megköszönöm a pincérnek a pompás kiszolgálást, hozzáteszek még valamennyit a végösszeghez, és mire átfut a tranzakció, már az utcán vagyok. Nincs kedvem visszamenni a hajóállomásra. Eltalálok innen gyalog a Westerfeldig, és talán jót is tesz, ha átvágok az egyetemváros hatalmas parkján. Nem csak emberek közé kéne néha mennem. Fák közé is.

9.

     Az éjszakai viharban egy aifa keresztbe feküdt a kanálison. Ahol én ülök, onnan csak lila virágokkal ékes fejét látni, ahogy a hajlékony ágak belefolynak a vízbe: olyan, mint valami régi japán metszet. Híd a virágtündérek földjére. Persze az is, gondolom, ahogy a sötét hullámok felgyűrűznek a virágokon, még ez a szállításra korlátozott, tompa keanosz tudat is bele akar olvadni minden elevenbe, próbálná megmenteni a haldokló ágakat. Itt minden híd a tündérek földjére. Csak néha nem látjuk. Felnézek az égre, lenyűgöz, milyen ordítóan kék, de a látóhatáron még úgy kavarog az eső utáni pára, mint az álmosság a nehezen ébredők szemében. Pongyolás nő lép ki egy lerobbant sorház kagylóerkélyére, az egyik kezében egy kávéscsésze, a másikkal a haját simítja hátra, az arcát beletartja a fénybe.
     Lehunyt szemmel forgatja a fejét, mintha a semmihez dörgölődzne, és a hajó mellől lassan felörvénylik a köd egy halvány szála. Végigsimít a nőn. Az elmosolyodik, a korlátnak dől, és belekortyol a kávéjába. Nem lát minket, akkor sem látna, ha kinyitná a szemét. Számára csak megunt díszlet vagyunk, mint a bokrok, a vihargébicsek, a lomhán összeverődő felhők.
     A felhők. A nőt egyre elmosódottabban látom, a tétova páraszalagok kezdenek sűrűsödni: talán azért, mert itt vesztegelünk, és a hajó ilyenkor irritálja szállítóját, talán azért, hogy a köd elérje és átölelje az erkélyen álló asszonyt.
     Linának hívják, gondolom, és húszéves volt, amikor a barátja jelentkezett egy kutatói állásra a Pomonán. Akkoriban ez még nagy dolognak számított, elég nagynak ahhoz, hogy csak azért összeházasodjanak, hogy ő is a fiúval mehessen. Három évet húztak le a központi kutatóintézet egyik barátságtalan, sötét vendégszobájában, mire összekuporgattak annyit, hogy vehessenek egy kis házat valahol a városon kívül, a norwoodi vonalon, és az aifák épp akkor kezdtek el vörösen virágzani, amikor beköltöztek. Izzott körülöttük minden, és bármibe fogtak, terebélyesedett, akár a földi növények Pomona termékeny talaján. Lina már a diplomamunkáját írta a Brannersen, és Tad egyenesen Oxfordból kapott egy féléves ösztöndíjat, hogy tanulmányozza az unganthi mocsarak élővilágát.
     – Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben! – Jellemzően két korty leves között vetette fel ezt is, mintha attól, hogy kanállal a kezében, kicsit meggörnyedve ül, kevésbé lenne komoly, bármit is mond. – Persze tudom, hogy fél év nagy idő...
     – Vállald csak el – biztatta Lina, és hátradőlt a széken; ő jobb szerette teljes komolyságukban szemlélni a dolgokat. – Ilyen lehetőség tényleg csak egyszer adódik az életben!
     Igazából nem is értette, Tad mit habozik. Ez volt a nagy kiugrási lehetőség; jószerivel az egyetlen. Egy oxfordi ösztöndíjjal, ilyen horderejű kutatással akár fiatalon is szaktekintély lehet a saját területén – enélkül viszont... örülhet, ha még három évig meghosszabbítják a szerződését a kutatóintézetnél. És ha valaki, hát Lina pontosan tudta, a férje mennyire gyűlöli, hogy fásult, kicsinyes emberekkel kell értelmetlenségeken huzakodnia egész nap.
     – De...
     – Semmi de. Úgy nézel rám, hogy lassan én érzem rosszul magam, amiért arra biztatlak, vállald el!
     Tad elszontyolodva meredt a levesébe. Nem volt az egészhez semmi kedve, de ésszerűbb volt mennie, úgyhogy szótlanul tovább lapátolta a vacsorát. Aznap este korábban lefeküdt a szokásosnál, és másnap elfogadta az ajánlatot.
     Az első három hónap úgy telt, mint minden hasonló esetben: hosszú beszélgetések, zenék, képek, minden, amitől csak még jobban fáj a távollét. Só a sebbe. Az embernek pont ennyi esze van. Aztán Lina azon kapta magát, hogy háromszor is lekéste az esti hívást, és egy zsúfolt kávézóban kapta el Tad; és maga sem tudta, miért nem odahaza várta... vagy inkább nem akarta bevallani, hogy kiért nem. Jelentéktelen ügy volt, az egyik tanársegéd. Csak kávéztak és beszélgettek. Persze Tad is kevesebbet kereste, és amikor utolérte, furcsa dolgokat hordott össze, a szeme úgy ragyogott, mintha kipróbált volna valami bennszülött mérget. Az egésznek nem volt semmi értelme, és... és lassan már nem is érdekelte Linát.
     A negyedik hónapban úgy kellett emlékeztetnie rá magát, hogy túl vannak a felén, és Tad nemsokára visszatér. Behurcolta az ágyába a sok apró hülyeséget, amit az első pomonai évek alatt vettek, hátha akkor jobban elhiszi, hogy nem lesz egyedül. Használt is a dolog. Talán. Nehéz lett volna megítélni, mert Tad egyre távolibb lett: egyre érthetetlenebb dolgokat magyarázott, ha este netán mind a ketten egyszerre voltak elérhetőek.
     A halál ilyenkor a legfelfoghatatlanabb. Valahol a lelkünk mélyén mindig azt várjuk, hogy a lángoló, nagy szerelmeket tépi szét, nem a botladozó hétköznapokat. Szokatlan keanosz aktivitás, próbálta magyarázni az oxfordi egyetem képviseletében érkező hivatalnok, az expedíció túlélői pedig ködszellemekkel teli, hátborzongató medencéről meséltek. Lina csak hallgatott, az egész hihetetlen volt és értelmezhetetlen, és az volt benne a leghihetetlenebb, a legértelmezhetetlenebb, hogy Tad soha többé nem jön már haza.
     Vagy hogy egykor ott volt vele.
     Idővel férjhez ment a tanársegédhez, elköltöztek a norwoodi vonalról a landerire, gyerekeik születtek, és az aifák már nem vörösen virágoztak. Először sárgába váltottak, aztán lilába. És perről percre, napról napra, évről évre, körbe-körbe forogva eltelt egy fél élet.
     Most kinn áll az erkélyen, a kávégőzbe rejti az arcát, és miközben a köd áttetsző kézként simít végig a haján, arra gondol, hogy talán a nagy, egymásba hullámzó keanosz tudatban van még egy csepp a fiatalságából. A keanosz párája kisimítja a ráncait, és egy pillanatra megint az a lány, aki Tad kezét szorongatva a Pomonára érkezett.
     Becsukódik mögötte az ajtó. A köd még utánanyúl, de nem folyhat át az üvegen. Az aifa busa, lila feje megrázkódik, az ágak közé vastag drótok ereszkednek. Felnézek, és látom, hogy a fejünk fölött már merev alakzatban lebeg három emelő, hosszú ujjaik fogást keresnek a sima kérgen. Nemsokára továbbmehetünk.

a helyzet most

Szóval a pálinkázós-borozós hétvége jól sikerült, de majd egyszer úgyis kell róla írnom bővebben, és még úgysem estem neki a fényképeknek (a tavaly nyári párizsi képeknek sem, szóval na), hőség van, de durván, és továbbra is csak rajzolni és (esténként, netán éjszakánként, amikor már hűvösebb van) sétálni szeretnék.

továbbá kutyák


csak a szokásos, csak most sűrűbben

Mivel rémálmaim vannak, és nem tudok rendesen aludni, ezért aztán akkor is kicsit alszom, amikor ébren vagyok, ezért aztán semmi nem megy, és a hülye időjárástól fáj a fejem, valamint nem a hülye időjárástól, de gyűlölöm az embereket, és biztos van még rengeteg minden, amiért 1) nem blogolok 2) nem akarok sörözni-borozni-pálinkázni sem, senkivel. Ez elég megnyugtató életérzés egy nappal a szokásos, éves, rendes, és kötelezően leblogolandó borozás-pálinkázás előtt.

A legszívesebben csak rajzolnék és sétálnék és szabotálnám a szavakat, ha már a szavak is szabotálnak engem, meg aludnék egyszer úgy, hogy ne kisebb szívrohammal ébredjek, mert 1) már megint mit álmodtam, rettenetes 2) a telefonom minden vekkerhangjától megijedek.

minél több mindent csinálok, annál kevesebb mindent csinálok

Az a baj, hogy az, hogy legalább heti tizennégy képet kell előkészítenem feltöltésre, a rajzolás rovására megy, mert töbnyire már a felénél elegem van mindenből (és pláne abból, hogy ezeket majd feltenni és taggelni és áááááhülyevagyokén, minek szivatom én magam ilyen idétlenségekkel?). És aztán még le is kell adminisztrálni mindent, hogy például ne felejtsem el, melyik kép volt már, és melyik nem, és lehetőleg ne tegyem fel kéthetenként valamelyik kedvencemet, ha egyszer háromhetenként is ráérek.

Szóval mostanában csak ilyen egyszerűségek lettek.


12.

     A viharvonulás első napján meglep, milyen tömöttek az alsó szintek, alig tudok kifurakodni a peronra, pedig jócskán megsűrítették a járatokat is. Persze, mondom aztán magamban, persze, hiszen amint megindulnak a csordák, a földre parancsolnak mindent, nem szállhat fel sem sikló, sem repülő, de még az építőmunkások emelői sem, olyan most az ég, amilyen a bolygó felfedezése előtt lehetett: a gőzölgő pára végtelen játszótere. A Westerfeld kupolája is azért volt olyan fényes, olyan világos – olyan üres. Ránézek az időre, és visszaballagok. Ráérek még, és szeretném egyszer megnézni az állomást így is, elcsendesedve. A hatalmas gömböt zsibongó utasok helyett napfény tölti be. Az első felhőket csak délre várjuk, és most ujjongva, szabadon kavarog a fény, szálasan hullik át a hatalmas üvegfelületeken, kévékben omlik, megtörik a lifteken, ide-oda villan, úgy táncol, mintha eleven lény lenne. És ki tudja, hiszen a vízről sem hittük volna, ki tudja, talán a maga még ritkásabb módján a fény is él; angyalokat látok, ragyogásba öltözött, szelíd-komor angyalokat, a lándzsájuk napsugár, és úgy töltik be a Westerfeld kupoláját, mint az ódon földi katedrálisokét.
     Itt tudnék ülni egész nap, nézni, ahogy begördülnek az első felhők, és a pomonai égbolt gomolygó, szürke bölényei szarvukra hányják, elűzik a földi angyalokat, de mennem kell. A tömeg nem ritkult, de a hajón már eloszlik, és ha nem az ablak mellett kapok helyet… nem baj az sem, legalább alszom egyet, vagy csak gondolkozom, a tennivalóimat listázom magamban ahelyett, hogy a tájat nézném, és az elsuhanó, apró részletekbe próbálnék olyan történeteket olvasni, amik ott sem lehetnek.
     Amikor leszállok a telepnél, kelet felől már komor, fekete hegységként tornyosulnak a fellegek, és egy pillanatig hátrahajtott fejjel nézem, ahogy felém száguldanak, és elképzelem, hogy dübörögnek, hányják a fejüket, hogy száguldanak felénk a hatalmas pára-keanoszok. Aztán megfordulok, és szinte futva teszem meg a hátralevő utat – nem attól tartok, hogy megázok, még jó pár óra, mire a vihar ideérhet, de utálok elkésni, utálom a magyarázkodást, a kérdéseket.
     Mire végzek, már fölöttünk őrjöng a csorda; és csorda, csorda akkor is, ha nem hús-vér állatokból áll, csak a keanosz szétváló, újra összekavarodó, viharos-vad tudatából. A szél ide-oda dobálja kis védőburkomat, az eső úgy suhog, mintha víz alatt lennék. Szétfreccsen az átlátszó buborékon, és egy pillanatra megint gyerek vagyok, gyerek, éjjel van, és titokban kiszöktünk, hogy kipróbáljuk a lebegő gömböket a sötét tengeren. Az izgalom, ahogy először megbillennek, a rettegés, hogy semmit sem látunk, és talán mégsem volt jó ötlet – az irtózatos megkönnyebbülés, amikor a programnak megfelelően a negyedórás menet végén kidobnak minket a partra a gömbjeink. Miután rájöttünk, hogy az egész csak ijesztő, nem veszedelmes, a többiek minden éjszaka leszöktek, de én soha többé nem akartam átélni ezt a fent és lent és biztos pont nélküli, vak világot… aztán a nagy keanoszokkal ez lett az életem.
     Végre kiérek az állomásra. Itt már nem kap föl, nem pörget pár lépésnyit a szél, és végre felnézhetek, hogy lássam a vonuló vihar őrjöngő csodáját. Lenyűgöz, elkápráztat, még sosem voltam az útjában ennyire védtelenül, ennyire szabadon, és nézem, ahogy a fekete felhők meghőkölnek, kanyarognak, összerúgnak, és gomolyogva áradnak tovább a szelet hajtva, fújva, követve. A földi viharok is szépek, azok is szilajak, de ennyire semmi nem lehet fenséges; talán ha valóban léteztek volna az ősi istenek, és Manannán mac Lir szabadjára engedte volna hullámsörényű ménjeit, vagy Sleipnirből lett volna Odinnak egy ménesre való, hogy kergetőzzenek a csillagok között… talán. Felnevetek, és kinyújtom a kezem, önkéntelenül is a tanult mód, két ujjam eltartva, és lekapcsolom a kis burkot is, hadd érezzem a víz ízét, és nevetek, nevetek, a szél durván átölel, majdnem hanyatt dönt, szétfeszíti a számat, de nevetek, és az ujjam hegyére leszáll a vihar. Ott forog, ott táncol, és mint a tű hegyén az angyalok, összetorpan rajta a mohó keanosz csorda, lökdösődve kóstolják, nyaldossák, de mielőtt felkapna az örvényük, átnézek a peron túloldalára, és meglátom, hogy a másik irányba jövő hajóra is vár utas.
     A buborék visszapattan körém, a szál megszakad, és álmélkodva nézem az ujjamat. Fázom. Reszketek. A levegő felmelegszik körülöttem, a ruhám szinte már száraz, de a hajamból még csöpög a víz, és a bőröm bizsereg a szúrós esőcseppek nyomán. Óvatosan lesek át a másik utasra, csak most fogom fel, mekkora ostobaságot tettem, és hogy ha látta, ha érti, vagy ha csak rákérdezne, nekem végem. De úgy tűnik, nem figyelt. Békésen áll halványan derengő buborékjában, zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel. Szóba, zenébe, vagy csak a nyűgös, esős délután várakozásába mélyed.
     Egyszerre húz be a két hajó, és ahogy felszállok, az ablakon, az esőn, a másik ablakon át egy pillanatra a szemembe néz. Tudom, hogy látta a vihart az ujjam hegyén. És azt is, hogy nem mondja el senkinek.

minden más bajom is van, szóval

Elég lassan jöttem rá, hogy a rémálmok, a szorongás, a fojtó, zsíros rettegés jelentős része a szövegből jön, amit fordítok.

Hányszor is fogadtam meg, hogy nyomasztó könyvet soha többé?

a részeg költőnél unalmasabb nincsen

Az utcán mellém szegődött egy ember, akiről nem lehetett tudni, hogy egy frissen mosott és borotvált hajléktalan, vagy csak kissé közlékenyre sörözte már magát így délutánra, de hamar tisztázta, hogy ő valójában kortárs költő, elszavalt nekem a férjem helyett egy meglehetősen polgári giccsnek tűnő verset (rímek voltak benne és örök értékek, mint svájci bankbetét az Igaz Társ, az Otthon Teremtője, a Megbocsátó Asszony, szóval csupa olyasmi, amivel rendes korárs költő nekem ne mocskolja be a kezét), mesélt valamit Villonról és a Villon fordításokról, anekdotázott egyet a hatszor visszafordított Shakespeare darabról, és mikor mondtam volna, hogy ezt a marhaságot ne nekem, mert történetesen műfordító volnék, inkább letarhált kétszáz forintra, és végül is ennyit megért a performansz.

Csak Istenem, legalább valami egyedi és eredeti lett volna benne.

a meg nem írt részek tartalmából

Na, szóval mi is volt. Hazajöttem Liverpoolból, kiderült, hogy mégsem szereti a rendszer, ha ennyi hideg szelet feszítek az arccsontomnak, szóval megtaknyosodtam (hah, ellenben a fülem nem fájt cseppet sem, volt értelme, hogy színes sapkákban és szőrős fülpamacsokban néztem ki hülyén). Lakásavató és születésnapi bulira mentem D.-ékhez, persze későn, de volt még torta és dán hot-dog is, különféle házipálinkákról nem is szólva, és mindenféle jó fordulatok és hírek, és szóval csak aztán mindenki nagyon hamar álmos lett. Én is.

Voltunk sörözni a helyen, amire nincs kiírva a neve, és amit a legutóbb ezért nem sikerült megtalálnom (öhh... van valami a jó kocsmával és a cégérrel, de ez a kocsma ráadásul legfeljebb közepes, szóval nem nagyon értem a helyzetet), és pizzát rendeltünk, és megbeszéltük Droidzombival, hogy karaokézni kéne. Belefolytam internetes vitákba (általában már egész jól megy, hogy nem szólok hozzá semmihez, de néha nem sikerül megállnom), ennek kapcsán gondolkoztam az írásról, és jutottam dolgokra, de mivel az internetes vitákon kívül még arról akarok leszokni, hogy mannaként osszam a bölcsességemet, inkább hagyjuk. A féléves keretet így is elhasználtam, mert facebookra írtam egy hosszú, ámde morcos jegyzetet arról, hogy miért utálom, ha leszidnak azért, amit a saját falamra posztolok (nem tetszik, nem kell nézni). Ebédeltem Edemmel, aki hozott nekem friss, házi kakukkfüvet a köhögésemre, és meglehetősen jól bírta a szakadó esőt. Végtére is másfél éve Londonban lakik, biztos az lett volna a furcsa, ha süt a nap és negyven fok van.

Később az időjárás még egy fokozatot váltott britbe, és télikabátban és csizmában rohangáltunk, aztán három napra rá már harminchat fok volt, és nem tudom, hogy a frontokat bírom jobban, vagy csak annyira szenvedtem minden mástól, hogy a hirtelen felmelegedés már nem ölt meg (nem az ölt meg). Még a hidegebb időszakban családoztam (sokat) és ettünk (rengeteget) és ittunk is (igazán nem tudom hová fokozni). Volt a kötelező disznótoros, máskor frissen sült almás sütemény, harmadjára házi pizza, abba is hagyom, mert éhes vagyok, és csak koktélparadicsom van itthon és zabpehely.

Volt még egy igazi egynapos bécsi kaland is, megnéztük, hogy Andrew Eldritchnek szakálla lett haj helyett, így változnak az idők, és velük a dark-gót istenségek (igaz, az első két szám alatt olyan tökéletes Nosferatu mozgást vágott le, hogy majdnem sírtam a meghatottságtól, és azt kívántam, bárcsak lenne profi fényképezőgépem, mert zseniális képeket lehetne csinálni (ha valaha lenne annyi pénzem, borra és leányra utazásra költeném)). Másnap délelőtt a városon átautózva jegyzeteltem fejben, hogy hová kell majd visszamenni a kis nem-profi gépemmel, el sem hiszem, a legutóbb milyen szobrok előtt sétáltam el vakon, mentségemre legyen mondva, épp Woven Handről beszélgettem egy ateista hollanddal, és az lekötötte a figyelmem.

Woven Handről szólva, kénytelen voltam kihagyni a koncertet, még szerencse, hogy nem vettem rá előre jegyet, de jaj, azért szomorú vagyok – bár ha belegondolok, hogy a legutóbbi Woven Hand koncertet agyatlanul végigbőgtem, és nem csak az ír lányokkal bedobált, mennyiségi jaegerbomb miatt, lehet, hogy amúgy még szomorúbb lennék.

Ezen kívül megnéztem a négyes metrót, nem értem, miért vannak érte akár oda, akár vissza az népek, metrómegállók, mélyek, szóval van ott tér a monumentalitásra, miért ne éltek volna vele... és hát hadd ne legyen már baj, hogy nem ugyanabban a fröccsöntő üzemben gyártották le mindet, mint a Pöttyös utcát meg a Népligetet. Nem feltétele a metrómegállónak, hogy egyforma legyen, rusnya és igénytelen – viszont látom esélyét, hogy ha elkopik az újdonság varázsa, akkor pl. a Kálvin téri megálló csak nyomasztóan csupasznak hasson, nem pedig nyers architektúrájában lenyűgözőnek, szóval nem mondanám a világ legszebb vonalának sem.

Később fényképeztem naplementét, de nem volt olyan különleges, mint az interneten ígérték, mostantól nem hiszek már a szaharai homokban sem. Így múlik el a világ dicsősége, és egyáltalán, hol van olyan pont Budapesten, ahonnan szép naplementét fényképezhet az ember? A legtöbb kilátóból a Dunát lehet nézni, meg Pestet, és az többnyire mégis napkelet; a Várból és a Citadellából pedig nagyon hamar beesik a következő sor hegy mögé a nap (erdőbe pedig a kitelepült hajléktalan közösségek miatt nem nagyon mennék egymagam, pláne alkonyattájt. Tudom, nem vagyok szociálisan elég érzékeny, ámde gyáva, az igen).

"ha ezt befejezem, pezsgőt gyújtok", gondoltam, majd jelentés került a szavak alá

De ehhez képest az is kifejezetten könnyű lenne.

(Az igazság persze az, hogy végül inkább csak leöntöttem magam hideg kávéval, nem szándékosan, hanem csak úgy alaposan, ahogy kell.)

ha a kávé ige lenne

Már fél május is elmúlt, és alig írtam valamit, pedig voltak ám érdekességek, kalandok, étel-ital, meg minden, ami kell, és többnyire nyilván egyszerre, hogy esélyem se legyen tartani a lépést. Ez a része nyomasztó, mert igazából jó lenne leülni, és elmolyolni egyes gondolatokkal, de persze jó lenne végre nekifutni a liverpooli fényképeknek is, játszani a Dragon Age-dzsel, megcsinálni azt a rajzot, amit még januárban ígértem, vagy azt a másikat, amiről április elején beszélgettünk emberekkel. Csak persze nincs időm, jobban mondva, ha van, akkor bután kattintgatok a semmire, vagy csak nézek bele. A semmibe.