szétesik a fejem

kettősfront mindeközben fúrnak mindeközben napi 
három meeting mindeközben havazik mindeközben 
szédülök mindeközben emailek mindeközben kérdések

Önző kis lényem számára jó hír, hogy az idei WorldCon virtuális lesz, és nem kell azon nyivákolnom, hogy Új-Zéland milyen messze van és nincs annyi pénz és nincs annyi idő, hogy elmehessek, élvezhetem majd kemenceforró lakótelepi szobácskámból is az eseményeket!

ez van itthon

Nem nagyon megy ez az otthonról dolgozás (főleg, hogy a felső szomszéd ma reggel végre megtalálta a fúrógépet, és nem tudok elmenni kávézóba dolgozni arra az időre, amíg levonul róla a barkácsláz) (és persze, két nap durva fejfájás után amúgy is pont erre vágytam), és nem segít a hangulatomon az sem, hogy a vasárnapot életem egyik legocsmányabb fejfájás-szédülés kombójával tölthettem. Hétfőn még eléggé kapaszkodtam az asztallapba az ötórás skype meeting alatt, de ma már csak kicsit másnaposnak érzem magam, ami sokkal szórakoztatóbb volna egy jó berúgás után.

De amúgy minden rendben, azt leszámítva, hogy ember ilyen kevéssé hatékony még nem volt a világtörténelem folyamán, és hogy mindenem fáj, mert egy elég ócska székkel sikerült itthoni munkaviszonyba vonulnom. A hibiszkusz virágzik, mint az őrült, hét közben skype-on kávézunk a szobatársaimmal és a többi tesztelővel, hétvégén a barátaimmal, sokat telefonálok a családommal, még mindig rengeteg kajám van itthon, bár gyümölcsért-zöldségért belátható időn belül el kell majd mennem (legkésőbb jövő héten, addig még talán nem visz el a skorbut! Persze vitaminból is feltankoltam két hónapra, szóval talán nem. Igazából csak kávét felejtettem el négyszer egymás után venni, pedig addigra már olyan jelentéktelen tételek is megvoltak, mint két liter gyümölcslé, ha netán arra szottyanna kedvem, vagy még négy palack bor, mert ezt nem bírom én ki józanul).

Mostanra talán már a múltheti náthaféleség is kezd levonulni, és mivel a kollégáim és családtagjaik még nem kezdtek robbanásszerűen tovább fertőződni, feltételezem, tényleg nátha volt. Azért pár napig próbálok még itthon maradni, és nem teleprüszkölni a liftet, bár ha továbbra is ennyit fúr a felső szomszéd, lehet, hogy simán világgá megyek.

a helyzet fokozódik

Az irodában kihirdették a kötelező félkarantént, azaz A hét, B hét rendszerben minden szobában csak a kollégák fele lehet benn egyszerre, de aki akar, annak nem kell bemennie. Én hétfőn kipróbálom, bírja-e az itthoni infrastruktúra az otthonról dolgozást (van egy elég izmos mobilnetem, de azért az még csak mobilnet) és remélem, hogy bírja, mert már attól idegösszeomlást kapok, hogy az 1-es villamosra és a kék metróra gondolok, hát még, hogy naponta kétszer utaznom kell velük! Hétfőn meglátjuk. Persze addigra még ki  is törhet rajtam a koronavírus, vagy bármi más, három napja fáj a fejem, és nem tudom, az időjárástól, a stressztől, attól, hogy idegességemben mindig irtózatosan befeszítem a vállam és a nyakam, vagy ez már maga a kórság. Itthon persze ezzel együtt is lényegesen kevésbé szorongok, az a helyzet. Ha tudnék itthonról dolgozni, az sokat segítene, bár kérdés, hogy mikor kezdek el megveszni az emberi társaság után, és akkor mi lesz (nem vettem én ehhez elég bort, azt hiszem).

Kicsit azért örülök, hogy nem most fordítom a Tizenegyes állomást, így is kellemetlenül sokszor jut eszembe.

a helyzet

A palacsintát teljesítettem, le is fényképeztem, mert nagyon szép volt. További jó dolgok:

  • szombaton voltam a nővéreméknél, pizzáztunk finomat, és persze a kutyák!!! Mindig cukik
  • virágzik otthon a hibiszkuszom, mintha muszáj lenne neki
  • az irodába bevitt nárcisz is kivirágzott
  • szépséges a tavasz

...bár idén sem nagyon fogom tudni kiélvezni. Teljesen kikészít a helyzet, nyilván, és nem segít semmi sem*. Ha legalább munkába tudnám fojtani a folyamatos pánikot, de sajnos nem az az ember vagyok, aki ilyenkor bele tud merülni a feladataiba, hanem épp ellenkezőleg. Semmire nem tudok összpontosítani, még annyira sem.
*az egyetlen, ami segítene, ha már túl lennénk rajta, úgy, hogy mindenki, akit szeretek**, ép bőrrel és kórházi tartózkodás nélkül megúszta, meg úgy általában a többiek is
**magamat is szeretem, igen 

március

Pénteken sikeresen teljesítettem a pizzát, aztán hazamentem és összeomlottam. Szombaton elutaztam Prágába, Prága nagyon szép, sikerült lezúznom a térdem, hétfő reggel hazajöttem és a reptérről mentem dolgozni. Aztán este hazamentem és összeomlottam. AnnGel elkezdett dolgozni nálunk, nagyon vicces, velem szemben ül, már belefutottunk váratlan csokiosztásba, elvégre mégis svájci cég.

Megint szédülök, a héten le kellett mondanom miatta a pilatest és az úszást is, és totál lelkiismeret-furdalásom van, hiszen biztos lehetne így is edzeni, hiába tudom, hogy amúgy nem, néha a falnak is nekibillenek, nem most kéne féllábon egyensúlyoznom vagy medencében pancsolnom. De akkor is, milyen lógós vagyok már; közben pedig nyilván hülyeség lenne elmenni, és rosszul lenni. Eh.

Valamikor voltam argentin tangó próbaórán, és rájöttem, hogy hasznos lenne valami társastáncot csinálni, mert bár egyáltalán nem elégít ki, mint mozgásforma, az életemben hiánypótló koordinációs és szociális gyakorlat - viszont pár nélkül érkező nőnek lenni még úgy is végtelenül kínos volt, hogy külön hívtak haladó segítőket (csak nem eleget). Szóval a terven még finomítani kéne egy cseppet, azt is figyelembe véve, hogy magas (sőt, emelt) sarkú cipőt sem ajánlott hordanom, de bízom benne, hogy előbb-utóbb kitalálok valamit.

A ma esti kihívás pedig a palacsinta, már egy hete palacsintát akarok enni, ideje lenne megvalósítanom az álmaimat!

não é fantástico

Az irodában megint hűtés van fűtés helyett, pedig még nincs itt a nyár. Igaz, az időjárás sem döntötte még el, hogy akkor épp milyen évszak van most, kicsit elegem is van már a frontokból, de ez mostanra már igazán csak a szokásos.

Erre most véletlenül arcon dobtam magam egy gumikacsával. Izgalmas az életem.

Újra kéne húznom a körömlakkomat (lemosni időigényesebb) és innom egy kávét. Aztán megírni ötven tesztesetet, mert tudok élni! Nem, igazából tényleg tudok élni, például egészen hatékonyan veszek levegőt és csak néha próbálom olyankor, amikor épp víz alatt van a fejem (jó, hát még nem tudom összehangolni ezt a kartempó-lábtempó-levegő kombót, de már dolgozom rajta).

Természetesen rettegek a koronavírus miatt, ne is beszéljünk róla, mindig mindentől rettegek, és akkor jön egy ilyen. A helyettesítő körzeti orvos pedig majd megint hosszasan leszid, hogy mi az, hogy szorongok, ha nem bírom, minek szorongok, ha nem tetszik, akkor ne szorongjak; kibírnék pár hónapot, amikor épp nincs nyakunkon a világvége, de azt hiszem, ahhoz rosszkor születtem, mind rosszkor születtünk.

Újabb masterclasst hallgattam végig (még nem döntöttem el, zavar-e, hogy nem vagyok hajlandó öt percnél többet tölteni sminkeléssel), és már tudom azt mondani portugálul, hogy a szállodám nem nagyon jó, de az étterem abszolút fantasztikus. Sajnos mindössze négy főnevet ismerek (szálloda, étterem, csirke és pizza) és öt melléknevet (jó, rossz, finom, fantasztikus, rettenetes), szóval igazán összetett társalgásra még nem lennék képes, de legalább a csirkét bármikor meg tudom dicsérni. Muito bom! É delicioso!

Ma pizzát akarok vacsorázni és ettől senki nem tántoríthat el.

best of 2010

Láttam gillznél, hogy megnézte a tíz évvel ezelőtti blogbejegyzéseit, és gondoltam, én is elolvasom, mi történt velem 2010 februárjában (az év többi részére nagyjából emlékszem; az év többi részére nagyjából szánalmas borzalmak és röhejes katasztrófák sorozataként emlékszem). Ha már ott voltam, végigpörgettem a többi bejegyzést is, és a végtelen nyafogást meg az enyhe PTSD-t leszámítva egész jól szórakoztam. Kedvenc részleteim olykor egészen garfieldi múltamból:


Két fogadalmat is tettem ma gyors egymásutánban: 1) ezentúl jó fej leszek az emberekkel 2) faszt.
***
Tegnap eljutottam arra a pontra, ahol le kellett volna írnom egy lovat egy olyan szereplő szemszögéből, aki ért a lovakhoz, velem ellentétben. Gondolkoztam rajta, hogy ez a saját szintemen hogy nézne ki. "Pompás jószág volt. Nagy volt, mint a lovak általában, a pónikat és különösképp a shetland pónikat kivéve, mert azok elég kicsik, és annyira nem volt szőrös sem, bár nyilván volt sörénye, a nyakán, és ha jobban megnézte, volt farka is. Az nem a nyakán. Négy lába volt, kettő elöl és kettő hátul, és volt egy feje is. Elöl. A nyakán. De nem ott a nyakán, ahol a sörénye. Hanem feljebb. Meg máshol. Hozzáértően szemlélte a csodálatos állatot. A füle is pont ott volt, ahol lennie kellett, a sörénye két oldalán, a fején. A nyaka fölött."
***
Sülzanótok tövén kéne heverésznem a napsütésben, bár azok meg összekaristolnának folyton, és ráadásul a természetes élőhelyükön nagyon drága a sör.
***
Az egyetlen reális magyarázat az, hogy tényleg megvágtam tegnap a térdemet az asztallal.
***
Például a tőszomszédságunkban igen súlyos, talán Tündérek és Démonok, vagy valami hasonlóan bridget jones-i álarcosbált rendeztek, és Brainoiz hallotta a következő párbeszédet. Vétek lenne elfeledni.

Lány: Szia, én vagyok a Szerelemtündér!
Fiú: Mit mondtál? Szardínia?
***
Az utolsó öt perc pedig különösen ördögtől való volt. De nem a laza dolgok ördögétől, hanem attól, amelyik rosszindulatúan röhögve kevergeti a szánalmasságok üstjét (egy gigantikus műanyag kávéspálcával) és Britney Spearst dúdol közben.
***
Hogy hagyok én majd így ércnél maradandóbbat magam után (bár azt hiszem, egy csomó pillepalack maradandóbb egy csomó ércnél, nem? Vagy azok a sörösüvegek?).
***
Aztán bánatomban elkezdtem rágcsálni a fésűmet, és telement hajjal a szám.


Hja, igen, hogy is van ez, minél jobban változik, annál inkább ugyanaz (minél jobban ugyanaz, annál inkább változik, hull a hó és havazik, hull a hó és hózik (ugyan már, semmi hó, globális felmelegedés van, csak viccelek)).

felelősségtudatom teljes birtokában

Belekezdtem pár kevésbé napló típusú posztba, például a Valentin-napról meg a Masterclassról, mert ezekről van véleményem és/vagy tapasztalatom, de aztán sosem érek a végére semminek, sőt, a legtöbb dolognak a közepéig sem jutok el, teljesen nyűgös vagyok már ettől. A munka sem megy mostanában, ahányszor úgy érzem, hogy végre értem az új (frászokat új, november óta dolgozom rajta) projekt apró kis finomságait, előkerül valami olyan csücsök, hogy csak ostobán nézek (vagy ami még sokkal rosszabb: magabiztosan leírok valamit, amiről kiderül, hogy mérhetetlenül nem úgy van). Szabályosan butának érzem magam, és ez elég szokatlan, nem is túl kellemes.

Saját hatáskörben el kéne épp döntenem, megyünk-e hétfőn korcsolyázni még egy utolsót, vagy sem, mert a korai tavasz sajnos rövid korcsolyaszezonnal jár. Csak öten jelentkeztünk, ami pont elég, de kevés, igazából pont elég kevés, és igazából nincs sok kedvem menni. Jaj, jaj. Döntések, döntések.

Na jó, nem megyünk. Amúgy is biztos tömeg lesz és rettenetesen rossz a forralt boruk.

soha többé puzzle

Szerdán újfent voltunk korcsolyázni, svájci kollégák is jöttek, egész jól sikerült. Befejeztem a szörnyeteg puzzle-t, soha többé nem akarok olyan puzzle közelében lenni sem, ami nincs még kirakva és legalább két különböző technikával összeragasztva, irtózatos nagy harc volt! ...és végtelen időelbaszás, nyilván ez a nagyobb baj vele. Mondjuk az érdekes élmény volt, amikor egy-egy nehezebb részen éreztem, hogy máshogy kattog az agyam, máshogy látok, teljesen érzékelhető volt, hogy máshogy működik a rendszer, de hát ezen a kevés érdekességen túl nem szolgált sok előnnyel a hetekig tartó küzdelem.

Nekiláttam átválogatni az athéni képeket, és csak szemléltetném, hogy mi volt a legcsodálatosabb az egész utazásban, ami csúnyán maga mögé utasította az egész akropoliszi kőhalmazt és az összes boldogan mosolygó küroszt, de még a vidám borjúval a nyakában pózoló szakembert is, pedig ő aztán nagyon szeretetreméltó volt:

   

Narancsfák. Gyümölcstől roskadozó, szépséges narancsfák mindenütt. Az egész városban. Az összes utcán.

alig beteg

Nagyjából már nem vagyok beteg, csak végtelenül fáradt, elképesztően motiválatlan, és undorítóan frusztrált, mert a motiválatlanság sajnos nem esik egybe azzal, hogy amúgy sem kéne semmit sem csinálnom. Nem, rohadt sok mindent kéne csinálnom, de még az ebédemet megmelegíteni is förtelmes teher.

Közben megpróbáltam összeszedni, hogy tavaly mit olvastam és kiket-miket láttam, és meglepődtem, hogy több könyv (de kevesebb film, és pláne kevesebb koncert) jött össze, mint gondoltam. Még messze nem tartok ott, ahol a teljes kiégés és betűundor előtt voltam, de hé, könyvek, és csak egy részüknek utáltam a végét! Azoknak mondjuk eléggé.

Mutatok pár háromszögletű csomót, hátha attól jobb lesz.


kevésbé beteg

Athén szép volt, legfőképp a narancsfák, azok teljesen lenyűgöztek. Amúgy város - persze, ott van a közepén az Akropolisz, de hát valahol lennie kell, és nekem sokkal jobban tetszett, hogy mennyire élhető és normális városnak tűnt így télen. Nyáron akkor sem mennék oda szerintem, ha fizetnének. Sokkal jobb volt így, hűvös időben, laza tömeggel, csodálatos narancsfákkal.

Aztán hazajöttem, voltunk korcsolyázni, és valamikor aludnom is kéne, mert azt az elmúlt napokban nem sikerült. Nem tudok dolgozni és élni és aludni is, egyszerűen nem fér bele huszonnégy órába sehogy sem, pedig most épp az "élni" alatt sem kell sokkal összetettebb dolgokra gondolni, mint hogy elmenjek vásárolni munka után, és esetleg fürödjek és megírjam a naplóm.

beteg

Nyilván nem gyógyultam meg az úszásoktatásra, sőt, a hévízi hétvégére sem, pedig tófürdő!!! És úszkálhattam volna a tavirózsák között!!! A jégmadarakkal!!! De ehelyett csak kintről néztem a vizet, és nyilván azt sem kellett volna, mert hétfőre pompásan belázasodtam, és azóta is csak köhögök és alszom. Néha pedig szenvedek, mert az amúgy is nyomorult gyomromat kikészíti az antibiotikum, de hát a dolgok, amik a légutaimban laknak, igazán indokolják az antibiotikum alkalmazását.

Persze legalább alszom (Hévízen nem nagyon sikerült, múlt héten simán eldobtam egy napi alvást úgy összességében) és olvasok, begyűrtem két könyvet, és sokkal nyugodtabb lennék, ha nem épp ezen a hétvégén lenne a lefoglat és kifizetett és teljességgel lemondhatatlan athéni út apámmal. De mikor máskor lenne, olyan nagyon elegem van belőle, hogy még elutaznom sem sikerülhet úgy, hogy jókor és jó legyen.

megfázós

Ma reggelre vagy tucatnyian betegedtek meg az irodában, szóval vagy mindannyian elnéztük, hány réteg sálat kéne magunkra tekernünk vasárnap, vagy nekem sem csak attól fáj a torkom. Egyelőre még nem vészes (a nyers gyömbér többet használ, mint a lidokainos Strepsils), és nem is influenza (vagy idén nagyon félrenézték a drágábbik oltást, amit az üzemorvos belénk tolt), de azért voltam már jobban. Persze legalább süt a nap, és az irtózatos szürkeség nem nyom. Holnapra persze meg kell gyógyulnom, mert akarok úszni menni.

És elvben holnap megkapom a rettentően véres, rettentően ponyva Arthur-mondás könyvsorozat harmadik részét, borzalmasan izgulok (hitszegő rómaiak! hullazabáló kelták! kérlelhetetlen sorsszövők! a civilizáció romjai! ... igazából nem tudom, miért tetszik, csupa olyan túlzásból áll össze, amit nem szoktam szeretni) (valamit elemien elkap a helyszínekben, mert azokra emlékszem hátborzongatóan). Azt mondjuk még nem tudom, mikor fogom elolvasni, de majd egyszer valamikor nem alszom két napig.

álmok és vonatok

Szürkületkor ébredtem egy nagyon hosszú, nagyon összetett, és kicsit bosszantó álomból. Volt benne egy kiváló fantasy regény, egy elfuserált családi nyaralás, néhány megmagyarázhatatlanul viselkedő kolléga, és egy rendezőpályaudvarnyi nagyon furcsa francia vonat. Valójában minden elemét értem, még a vonatokat is, csak furcsák voltak: az egyik például úgy nézett ki, mint egy szecessziós pálmaház, a másikban pedig időnként az utasokkal együtt arrébb csúsztak az ülések, hogy aki eddig háttal ült, az menetirányba kerüljön, és aki a folyosónál volt, az ablak mellett lehessen. Ez bizonyos szempontból jól hangzik, más szempontból elég idegesítő, amikor hirtelen egy vadidegen kétévesnek adnád tovább a frissen bontott rumosüveget.

Mondjuk a frissen bontott rumosüveg kedves gesztus volt a tudatalattim részéről.

Az ébrenlét sem sokkal kevésbé összetett vagy bosszantó, bár sikerült lúdtalpbetétet csináltatnom, és kaptam végtelenül cuki mézeskalácsokat a karácsonyi szabadságról frissen visszatért szobatárstól (szivárványsörényű, lila egyszarvú, cukorszívecskével!!!). És találtam az irodában a fiókomban Strepsilst, ami nagyon jó, mert iszonyatosan fáj a torkom, de kicsit bosszantó, hogy mennyire unom már az ízét.

az év új, minden más a régi

A szilveszter jól sikerült, azóta voltam dolgozni és úszásoktatáson. Elsőnek a hátúszás lábtempót* próbáltuk korrigálni, mert az volt a legkevésbé tragikus a már rögzült mozdulataim közül, nem tudom, hogy ebből pontosan mi terhelt a hátam közepére, de most ott van izomlázam (én arra tippeltem, hogy a vádlim fog térdből lebetonozódni). Gondoltam, hogy akkor most lendületből rendszeresen járok majd oktatódni, de a következő óra helyett kapásból a lúdtalpamat fogják méricskélni, miért üti mindig egymást minden.

És most akkor hétvége.
*kevés frusztrálóbb dolog van, mint hátúszásban csak lábtempóval átvergődni a medencén. Fekszem a rohadt vízen, a mennyezeten látom, mennyire nem haladok semerre (kivéve, hogy időnként nekicsapódom a medence szélének) és karmozgás nélkül is sikerül hosszonként kétszer az orromba csapni egy liter vizet.

boldog mindent

Tudom, hogy karácsony környékén többet szoktam posztolni, de ez most valahogy nem sikerült olyan szép belesüppedős, belassulós szünetre, és ráadásul mindjárt vége, jaj. Pedig még mindig mérgezett egérként kerengek, sőt, még annál is jobban.

Nézzük csak: az elmúlt két hétben letudtam:
  • egy céges korcsolyázást, szervezésestül (és most először volt, hogy kollégák, akik velünk jöttek, kifejezetten leváltak rólunk, és nem velünk itták meg a szokásos forralt bort, hanem csak azért is külön, ami szerintem eléggé bunkó dolog, és el is vette az egésztől a kedvemet)
  • az új Star Wars filmet (nekem tetszett)
  • egy könyvbemutatót (Michael novelláiból nem mindegyik jön be nekem, de a Making Soup in Budapest pl. zseniális)
  • egy baráti sörözést (amiből borozás lett, és sajnos már nem volt erőm tovább menni a többiekkel, hogy megtudjam, mit tartogat nekem a jövő a cyberpunt tarot szerint)
  • egy baráti vacsorát a whisky és a haggis jegyében (a Glen Ord az új találat, aminek kifejezetten emlékszem a nevére)
  • egy érettségi találkozót (hát, az exem lényegesen többre vitte a világban, mint én, bár már huszonöt éve is sejteni lehetett, hogy így lesz)
  • egy családi ebédet öcséméknél (apám hozott pompás breton palacsintát)
  • egy baráti fadíszítést és lakomát (kacsa rilette! Pácolt lazac! Házi fagylalt! Dedikált Ezüstkéz!!!)
  • egy ottalvásos családi karácsonyozást, három kiskutyával (Csipke egy hónapja költözött a nővéremékhez és nagyon aranyos, mostanra már jól összebarátkozott Kaviccsal és Mandulával is)
  • egy nagy-nagy sétát a Margitszigeten (elég meleg volt ahhoz, hogy a napsütésben ücsörögve fejezzek be egy rajzot, miközben a Húsvét-szigeti civilizáció bukásáról hallgattam egy nagyon érdekes podcastot; és nem, nem azért omlott össze, mert túl sok szobrot faragtak, hanem amiért mindenhol máshol)
  • egy sörözést az Ékszerészlánnyal (gyenge vagyok, két korsó sörtől berúgok, de jó volt látni)
  • egy látogatást Aquincumban (nem is tudtam, hogy óbudai lakosként nekem ingyenes! Vagy hogy van saját Mithraeumunk)
  • egy látogatást a gasztroenterológián, és egyet az ortopédián (még mindig nem tudni, pontosan miért fáj a gyomrom, de már egész sok szempontból megnézték)
  • három filmet a karácsonyi vacsora közben (az első Jack Reacher kellően pörgött, a Szemfényvesztők szerintem parasztvakítás, az Újra otthon pedig nem meri bevállalni, hogy egy negyvenéves nő összejöjjön egy huszonhét éves sráccal, pedig fordítva bezzeg mennyire  Hollywood-kompatibilis lenne még egy ötvenes férfi egy húszéves lánnyal is)
  • egy könyvet (nem, még a kedvenc íróim egyikének sem nézem el, ha a könyv kétharmadánál az egyik nézőpont-karakter főszereplőt teljesen értelmetlenül megöli egy dramaturgiailag egyáltalán nem felépített, abszolút véletlenszerű jelenetben egy névtelen mellékszereplő; nem véletlenül nem szokás ilyen jelentős szereplőt így és ilyen korán likvidálni, itt is teljesen agyonütött minden további konfliktust)
  • tizennégy állatos csomót (némelyik szép lett)
és ma még szilveszterezni is menni kéne.






terveim, már ha túlélem a reggelt

A csütörtök, az nagyon keményen kezdődött, a lábujjam összeakadt az átellenes pizsamaszárral, és akkorát taknyoltam fejjel előre, hogy ihaj. Később szerencsére kicsit jobb lett, persze ha ebben az ütemben haladt volna a nap, már rég (úgy másfél napja) nem élnék. Megnéztem az új Star Wars filmet, elégedett voltam vele, az előzőhöz képest egész koherens volt, és sokat segített rajta, hogy 1. a nagy vicceskedések helyhiány mellett kimaradtak, 2. az aktuális mókás cukormókus nem egy anime-szeműre átrajzolt hörcsögmadár volt, és még annyit sem szerepelt, mint a porgok.

A karácsonyi szünetre olyan nagyszabású terveim vannak, mint hogy elolvasom az új Guy Gavriel Kay könyvet (már a második fejezetnél tartok!) és esetleg valamit a Hugo-paksamétából is, hogy sajnálhassam, hogy nem szavaztam. A korcsolyázással is kacérkodom egy kicsit, bár igazából az egyedül nem olyan vicces, és tulajdonképp társaságban sem az igazi (nem is tudom, hogy szeretek-e egyáltalán korcsolyázni, de egyre gyanúsabb, hogy nem; ezért szervezem én a céges korcsolyázásokat). De az is lehet, hogy csak alszom, végtelen napokon át, megállás nélkül és sokáig. Felkelni úgyis borzalmasan veszélyes!

egyre jobb

Éhes vagyok, álmos vagyok, fázom, és kezdődő lúdtalpam van. Tök igazságtalan, senkinek sincs lúdtalpa a családból, most csináltathatok vagyonokért lúdtalpbetétet, ehh, persze nyilván nem ez a legnagyobb probléma a világon, de még csak az életemben sem. Kicsit túlszerveztem magam, karácsonyig már minden egyes nap legalább egy programom van, néha több, és valamiért mindig az az érzésem, hogy legalább két hétig szabadságon leszek, pedig nem.

Addig meg munka.

már nem tart a közép

Szóval élőben kipróbálhattam; milyen a párizsi gigasztrájk (borzalmas és szörnyűséges), megvan a brit választások eredménye is (örökre csalódtam az angolokban, teljesen, végtelenül, helyrehozhatatlanul), a permafroszt és a sarkköri felmelegedés pedig átlépett pár kritikus pontot (mindmeghalunk, méghamarabb). Mondanám, hogy mindenki elmehet melegebb éghajlatokra, de úgy tűnik, a melegebb éghajlatok inkább expressz házhoz jönnek.

W. B. Yeats: A második eljövetel

Mind tágabb körökben kering, s ha szól már,
nem hallja a sólyom, mit mond a solymár;
széthull minden; már nem tart a közép;
a földet anarchia dúlja szét,
vérszín ártatlanság áldozata megfúl;
hitehagyott a jó, s a rosszakat
a meggyőződés szenvedélye fűti.

Bizton a jelenés már közeleg;
Második Eljövetel közeleg;
a Második Eljövetel! S alig
ejtem ki a szót - a Spiritus Mundi
rémlik elém, sivatagi homokban
oroszlántestű, emberfejű lény,
szeme üres, kegyetlen, mint a nap,
combja megmozdul lassan, s körülötte
nyugtalan madár-árnyak kavarognak.
Sötétség újra; de most már tudom,
hogy húsz évszázadig kényszerített rá
egy bölcső megkövült lidérces álmot,
s hogy - ideje jővén - miféle vad
cammog majd Betlehembe, megszületni.

Ferencz Győző fordítása

mindjárt mindjárt

NaNoWriMónak vége, sosem írtam még ilyen keveset, de legalább túléltem anélkül, hogy nagyon bele kellett volna másznom mások drámáiba (erre azért erősen törekedtem is, például nem mentem el egy olyan rendezvényre sem, ahol esélyes volt, hogy mások drámázni fognak... akkor sem, ha az adott program szervezéséből jócskán esett rám) és azzal a békés megnyugvással zárhatom a nano-évet, hogy ez nem az a társaság, ahova tartozom, de igazából nincs is rá igényem.

Előtte még Noizzal és a Hosszúlépéssel elmentünk megnézni, mennyire csodálatosan szép és fényűző a Gellért szálló...  spoiler: semennyire, azok a belső terek, amiket láttunk, már a hetvenes években is csak derekasak lehettek, kiemelkedőek aligha. Persze azt is megtudtuk, miért van ez így, mert hát ezeknek a túráknak épp az a lényege, hogy történelmileg és kulturálisan elhelyezze a dolgokat a kontextusban, aminek amúgy rengeteget segített, hogy szeptember elején voltunk a Tabán-sétán, és még azt is tudtam a Sáros fürdőről, amit most el sem mondtak.* Szóval rengeteg nagyon érdekes, kevésbé hasznos kis tudásmorzsát összeszedtünk ezúttal is, és rájöttem, hogy azért sem érdemes a Gellértben megszállni, mert mindent beleng és megül az enyhe kénes termálbűz.

Most viszont ki kéne találnom, mit kell még ma este vásárolnom, és be kéne szkennelnem egy teljes lap rajzot.
*az volt az egyetlen gyógyfürdő, ahol katonalovakat is gyógyítottak!!!

csak így öregnénisen

Másfél hónapja megint fáj a gyomrom és környéke, Isten malmai most jóval lassabban őrölnek, mint legutóbb, még a fizetős rendszerben sem sikerült eljutnom a belgyógyásztól a gasztroenterológushoz (jó, hát ebben az is benne van, hogy az az orvos, akinél februárban voltam, épp a maradék szabadságát éli fel) (vérvétel és EKG azért már az első körben gyorsan megvolt, hogy a legdurvább lehetőségeket kizárják, szóval remélhetően életben maradok). El sem merem képzelni, hogy a közegészségügyben hol tartanánk, a közérzetem többnyire a közepesen retektől a rettenetesen ótvarig változgat, a diéta nem igazán használ, és ettől nyilván a szokásosnál is elviselhetetlenebb hisztis picsa vagyok. Nem segít, hogy közben emberekkel kéne együtt léteznem és dolgoznom és terveznem, lehetőleg úgy, hogy senkit se haragítsak magamra mindörökre. Nem merek enni, nem merek inni, holott az egyetlen összefüggés, amit valóban következetesen tapasztalok, az, hogy ha nem eszem, akkor sokkal-sokkal rosszabb.

De szörnyű dolog elhasználódni, senki se mondja nekem, hogy az öregedésnek bármi haszna van, és én még az elején vagyok, basszus. Mi lesz itt, amikor az ízületeim is elkezdik benyújtani a számlát?! A látásom már versenytempóban halad a bifokális horrorszemüveg felé...

Persze vannak vidámabb dolgok is, tegnap például hétkor beájultam az ágyba, aludtam tizenkét órát, és nem voltak rémálmaim (ellenben abba a szép felvidéki kisvárosba, ahol álmomban jártam, elmennék egy fényképezőgéppel; kár, hogy nem létezik). A szerdai korcsolyázás az eső dacára is egész jól sikerült, mindenki tök aranyos volt, és megtudtam, hogy youtube-ről is egész jól el lehet sajátítani az alapokat. Szóval most várom a hétvégét, hátha alhatok (és valamikor mosnom is kell).

az írásról meg a szervezésről, fordított sorrendben

Vasárnap lementünk Győrbe, hogy találkozzunk a győri és soproni wrimókkal, akik mind lemondták az utolsó pillanatban, az egyikük akkor, amikor már Tatabánya magasságában járhattunk. Persze jó dolog várost nézni és másik ezoterikus teázóban inni a jógitápszert, de kicsit drága hobbi ennyit utazni egy kancsó forró vízért. Az utolsó hétfői write-inen épp egyedül ülök, senki más nem jött el. Az elmúlt három hét tapasztalatai alapján pont erre számítottam, és tetszőleges hétfőn előfordult már, hogy egy Starbucksban pötyögve fejeztem be az estémet... de ma hasznosabb lett volna benn maradnom és dolgoznom ahelyett, hogy ide rohanok.

Igazából még csak frusztrált sem vagyok vagy csalódott, ezeket a dolgokat legnagyobb meglepetésemre rég elengedtem - idén azért ragadtam benne a szervezésben, mert úgy tűnt, ha mi nem toljuk meg, senki nem fogja, de most már látom, hogy igazából nincs rá igény, hogy itt dolgok bármerre tolódjanak. Ebben benne van a mi lustaságunk is, a másik két ML által két kézzel eldobott előszervezés, és az, hogy én is csak abból és arra készültem idén, ami könnyen megy és ami érdekel - a rengeteg fogadkozás ellenére meg sem próbáltunk megszólítani új embereket, a régiek pedig olyanok, amilyenek. Kicsit furcsa, hogy nem vagyok sem csalódottabb, sem dühösebb, és nincs bennem a kiégettség undora és keserűsége sem: a régi túlvállalós, túlpörgetős projektek után azt vártam volna, hogy most nagyon haragszom mindenkire, de nem. Egyszerűen csak... nem fontos, nem az enyém, az enyémek a feladatok voltak, amikből a részemnél többet teljesítettem, de az, hogy a megoldásokkal ki és mihez kezd, az már nem az én bajom.

A történettel megint elakadtam, jobban mondva végre sikeresen behoztam azt a két mellékszereplőt, akit négy éve nem tudok rendesen beépíteni a történetbe, mert túl erősek, és felborítják a szerkezetet... és miután gratuláltam magamnak, milyen jól sikerült letompítanom őket, eszembe jutott, hogy két hete rájöttem, nincs is rájuk szükség, ki tudom őket váltani valami sokkal egyszerűbbel. Persze nehezemre esik kitörölni az elfogadható megoldást, és nekifutni a sokkal egyszerűbbnek, pláne így, hogy meg sem kellett volna írnom, mert akkorra már tudtam, hogy nem ez lesz, csak olyan sok mindent kellene egyszerre számon tartanom ebben a rohadt életben, hogy azt sem tudtam, ezt hová írtam fel. És nem, nem tanultam belőle semmit, amit ezekre a szereplőkre építettem, abból semmit sem tudok átmenteni a történetbe; na, ez sokkal jobban bosszant, mint hogy nem csivitel a többi írópalánta a fülembe.

egy aranyhal legtöbb képességének teljében

Nem, nem tudok víz alatt lélegezni. De három másodpercnél tovább semmi sem marad meg a fejemben. Meg kéne írnom még vagy húsz tesztesetet, lehetőleg ébren, mitől van furcsa szaga a plüsspandámnak, miért nem hat a kávé, tényleg miért nem hat a kávé. Mit kellene elintéznem, miért nem tudok víz alatt lélegezni.

életem

Aztán kedd estére már jól be is lázasodtam, rövid betegállomány, amit nagyjából átaludtam, semmivel sem haladtam, aztán meggyógyultam, szóval most dettó semmivel sem haladok, csak közben ki sem alszom magam.

Oké, rajzoltam vagy hét csomót, most pedig próbálok rájönni, hogy amiről eddig azt hittem, hogy kilencven százalékban értem, azt hirtelen hogy-hogy nem értem nulla százalékban sem.