az albatrosz nyakék titka

Lesz még vele munka... A blogger (hogy szakadna rá az ég), oly igen civilizálatlan, hogy nem hagyja, hogy ennél nagyobb méretben feltegyem. Persze linkelhetném photobucketről, de annak meg más undorító szokásai vannak, úgyhogy akit érdekel, inkább csak kattintson rá.

A DeviantArtra még soká fog felkerülni, mert előbb kettesével fel akarom tenni az különálló betűket. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy így egyszerre, két délután alatt bedarálom a maradék szerkeszteni valót (az M / Z / 5 azért még nagyon nincs rendben, náluk biztos lesznek további maszatolások), persze ehhez az is kellett, hogy legalább átmenetileg működjön a nyavalyás tablet (közben is leállt pár órára).

(Egyébként nyilván dolgozni és írni akartam helyette. Főleg írni. Jellemző. Úgy kiszaladtak az agyamból a szavak, mintha soha a közelében sem jártak volna még életükben.)

Most amúgy az a terv, hogy rövid meséket kéne írni az egyes betűkhöz a rajtuk látható állatokról, bár egyelőre még nem tudom, milyen gyerekeknek is való mesét lehet kitalálni az olyan mélységesen bájos állatokról, mint a nílusi krokodil vagy a nagy fehér cápa. Különösen jó megfigyelők azt is észrevehetik, hogy a cápa ezen a képen sincs egyedül - ez pedig végképp nem az a téma, amit mesekönyvben szeretnék elmagyarázni, hogy a cápa bácsiknak bizony meg kell enni a fókagyerekeket.

Az sem teljesen tiszta, mit kezdek azzal, hogy minden eredeti szándékom dacára (nem ismételgetünk állatokat) albatroszból kettő is van (túl fotogén csirkék, az a helyzet). Szegény fejjel lefelé fordított tobzoska pedig úgy ahogy van, egy rémálom. De már két hónapja nem találtam "5" alakú állatot, amikor végre észrevettem, és úgy, de úgy megörültem neki - hogy miért nem tudnak ezek az állatok értelmes alakzatba állni, nem foghatom fel. A 2 és a 4 esetében is kénytelen voltam a költői szabadsághoz folyamodni, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a kaméleon nyelve vagy a pelikán csőre természetes állapotában tesz ilyet. Kedvencem az O / P / Q / S / 0, különösen-legjobban a tigris és a süni, a panda kicsit giccses lett, de az komolyan, eredetiben még ennél is elképesztőbb volt.

Tulajdonképp egész kellemes volt ez a karácsony, még ajándékot is kaptam, meg annyi töltött káposztát, mintha a család feltételezte volna, hogy amúgy sosem szoktam enni. Ezt nem tudom mire alapozzák, nem hiszem, hogy ennyire ügyesen öltözöm - bár persze lehet, hogy valamiféleképp görbítem a teret, csak még a pontos mechanizmusára nem jöttem rá.

Karácsony előtti este még elmentünk pizsamapartira (útközben rég nem látott ismerősbe is botlottam, ami mindig jó), és Búzárzenekar, Noiz és Paradox kollégákhoz idővel csatlakozott Zyro és (színpadias szünet) mozimániás legrégebbi jó barátom, és ezennel be lettek mutatva egymásnak eltérő barátaim, és ennek örömére mi reggel hatkor távoztunk, de akkor még többeknek sok söre volt. Délután épp csak fel bírtam tápászkodni az első családi karácsonyra, és Szenteste illő mód félholtra ettük magunkat mi is, és a családi kis fehér kutyák is. Karácsony első napján aztán a család másik felével is ettünk és fecsegtünk végtelen órákon át, míg odakinn nyári zivatar tombolt borzalmas széllel, és április meleg volt.

Azóta alszom, lányregényeket álmodozgatok össze, képeket szerkesztek, pusztítom a töltött káposztát, szervezem a programjaimat, előbbieket sikerrel, utóbbit teljesen kilátástalanul, mert mindenki A.L.K.A.L.M.A.T.L.A.N., beleértve sajnos saját magamat is (valahol az élbolyban).

A látványban mindössze az a sokkoló, hogy a rózsaszín alkonyati felhők háromnegyed tizenkettőkor, dél(-dél-dél)-délkelet felé virgonckodtak. Egy ideje már dél felé néz az ablakom, és gyakran bámulok ki rajta ostobán, de ilyet még nem láttam.



(És egyébként nyáron pont ezt álmodtam meg, hogy lehessen könyvet nyomtatni a blogunkból, és eltenni a régi naplóink közé (már akinek voltak régi naplói, és eltette őket), ezek szerint legalább csak kicsit vagyok lemaradva a valóban jó ötletektől, nem rettenetesen.)

     A faházban tisztaság volt és fűszeres almaillat. A szoba egyik végében takaros fácska állt; nagyobb nem fért be cserepestül az ajtón, de elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy eltöltse a szívét a büszkeség. Kicsi , de tökéletes. A feketészöld levelek szétterültek a melegben, a gyökerek örvénylően kúsztak le a mélybe. Megigazította az egyik ágon libbenő, vérvörös szalagot, aztán lekuporodott a rongyszőnyegre, és lehunyta a szemét.
     Egész évben válogatta az ajándékokat, de most még egyszer végigvette mindet. Hosszú ideje nem adott már tárgyakat, csak szavakat; már januárban csiszolgatni kezdte őket. Az anyjának hosszú láncot fűzött a napfényes délutánokból, kerti rigókból, az öreg fa mosolygós almáiból, az apjának mesekönyvet festett hősökről, csapásokról, torz és tökéletes csodákról.
     A tea gőzölgött a mázas kerámiatartón, parányi mécses lobogott alatta, hogy melegen tartsa. A keserű illattól megremegett az orrcimpája. A kamaszkorát idézte, a veszekedéssel töltött karácsonyokat. Akkor megalkuvásnak érezte Bing Crosbyt és a pulykát, a szülei pedig csak nevettek, és azt mondták, a csoda, az öröm minden ünnepét érdemes befogadni. Persze egy kamasz miért is értette volna? Volt még annyi csoda és öröm az életében, hogy nem tudta, mit ér.
     Felkelt, még egyszer átmozgatta a tagjait. Mindent leellenőrzött a házban, megállt az ablakban, és nézte a napsütésben ragyogó havat. Egy holló figyelte csillogó szemmel az erdő fái közül. Visszabólintot. Itt volt az idő. Újra leült a fa elé, hagyta, hogy szétáradjon benne a hóról visszaverődő napsütés, az alma fűszeres illata. Ráérősen kortyolgatta a teát, halkan dúdolt magában, bólintott a dal ütemére; és lassan, lassan megmoccantak az apró tiszafa gyökerei, szétváltak az egybetekeredett, földmélyi kígyók. Felsötétlett mögöttük a holtak földje.
     Sóhajtott egyet és megindult lefelé. A szülei már várták.

Címkék: novella

Tegnap éjjel leforráztam a kezem, és sehol sem találtam az ilyenkor hasznos krémeket, aztán szerencsére eszembe jutott, hogy a henna erre is jó. És tényleg. Terveztem, hogy majd megosztom az álmélkodókkal természetgyógyászati célokból tehénfoltosított kezem látványát, de ilyen vékonyan elkenve csak annyira fogta meg a bőröm, mint egy gyengébb barnítókrém. Még a vasárnap este felkent motívumot sem rontotta el.

Felfedeztem, hogy a helyi boltban a salátás- és a sajtospult között van egy kis hűtőrekesz pástétomoknak, és azóta rendszeresen friss foie gras-t reggelizek (a napi kínálattól függően krémes kacsamáj pezsgővel, illetve libamáj mazsolával, mindkettő ízletes kis zsírral az alján), és érzem, hogy nekem ez jó. (A kép nem csak a témát, de a mai reggelimet is illusztrálja.) Amúgy utánanéztem, és mindenkit félretájékoztattam a magyar libamáj világszintű termelésével kapcsolatban - valóban másodikok vagyunk Franciaország után, valóban a franciákhoz megy az exportunk túlnyomó része, de azért a magunk 8,2%-ával le vagyunk maradva a francia 78,5%-tól. Már ha a Wikipedia megbízható, de én naiv vagyok, és ilyesmiben még kérdés nélkül hiszek neki.

A görög baba szerelmes lett, reménytelenül, és mivel azonnal rájöttem, hogy ki lehet epekedése tárgya, azt hiszem, tényleg reménytelen. De ettől végtelenül romantikus hangulatba kerültünk őrült szerb levelezőtársnémmel, és újabb szekérderék bölcs tanácsot osztottam ki; biztos kevésbé érezném magam ilyenkor cinikusnak, ha tényleg hinnék is benne, hogy a világ tanácsokban és játékszabályokban összefoglalható módon működik.

Beszereztem a karácsonyi ajándékokat, ez összesen (ha a különféle levelezőtársaimra kifizetett postaköltséget is beleszámolom) hét embert jelentett, de csak azért, mert mire a (nyuszi- és) mozimánra került volna sor, elfogyott a nyúltenyésztő Playmobil, amivel meglephettem volna. Pedig ÖT nyúl is volt benne! ÖT! (Igazából ki is bonthattam volna, és odaadhattam volna neki évente egyet, hogy nesze a szaporulat.) (Bár ha abból indulok ki, hogy nyulak, akkor havonta postázhattam volna Luxemburgba pár tucatot.)

Most egy tízes skálán olyan kétszáz, hogy mennyire vagyok nyűgös és ideges, leginkább azért, mert dolgokat kéne csinálnom, amiket semmi kedvem, de természetesen ha nem lennének, akkor ahhoz nem lenne kedvem, amit most akarok helyette csinálni, illetve később nem lenne pénzem és idővel nem lennének barátaim sem. Ezen a hétvégén végül is csak a pendrive-omat kellett formáznom, az mp3 lejátszómmal küzdöttem vagy nyolc órát, és szakadt a hó, valamint olyan élesen visított a szél, hogy még a Uriah Heep sem tudta túlsikítani, pedig korai lemezeiken ők is bírtak élesen furcsa hangokat kiadni a torkukból meg a Moogjaikból.

Tegnap éjszaka aztán Luxemburgba szakadt legrégebbi jó barátommal nosztalgiáztunk a világhálón, és nem tudtuk eldönteni, hogy kinek a nyaralóját hányszor leptük el annak idején, és mivel akkoriban még nem fényképezett mindenki és mindig, kapaszkodóink is alig vannak. Az is gond, hogy világéletemben ritkásan és teljesen véletlenszerűen vezettem naplót (általában 3 rövidítés / nap szószátyársággal, amikor épp eszembe jutott), és a noteszeimet aztán véletlenszerűen veszítettem el, és most akkor nekem nincs is múltam, vagy csak semmivel sem összefüggőbb, mint az álmaim (melynek során Brainoiz elárulta, hogyan kell elég gyorsan úszni ahhoz, hogy kiússzak egy elöntött metróalagútból, ha netán ott támadna meg maga Chtulhu; utána pedig csatos tűsarkú cipőben és virágmintás frottírzokniban olasz bevándorlókkal kertészkedtem, akik ragaszkodtak hozzá, hogy ez a legszebb női viselet). És arra jutottam, hogy nagyon sok régi jó barátommal nem akarok találkozni, mert tudom, hogy nagyon unnám, és ez persze régen nem volt ám így, és nem is hittem volna, hogy valaha így lesz. Persze nem ők unalmasodtak el, belőlem fogyott el az érdeklődés, vagy közülünk a közös téma, nem is tudom, csak azt, hogy a puszta gondolatuktól is nyűgös ásíthatnékom támad.

Most pedig megyek, és lelazítom az agyam a további fordításhoz. Van mit (főleg most, hogy megönkéntesedtem; de ez van akkora falat, hogy majd külön számolok be róla).

Hazaértem, és láttam, hogy kaptam két csinos karácsonyfadíszt Hollandiából. Finnországból már egy hete megkaptam a csokimat - én magam még nem jártam postán, egyrészt nem bírom a tömeget, másrészt mennyivel nagyobb meglepetés januárban kapni karácsonyi ajándékot, nem? (Ez csak ideológia, valójában lusta vagyok és ötlettelen.)

Csütörtök este nem a rendes csütörtök esti társasággal söröztünk, mert két hete képtelenek ráérni, rettenetes; de rosszul jártak, mert mások közt osztottam szét az (idézem) "addiktív" kockasajtot. Érdekes emberekkel érdekeseket beszélgettem, bár tulajdonképp a legtöbbször ez szokott történni a sörözéseken, legfeljebb a résztvevőkről nem mindig közismert, hogy érdekesek (nem születtek még róluk városi legendák, ilyenek).

Az idei karácsony sok szempontból furcsa lesz, például most először nem jön haza anyám (arcüreggyulladással ne is repülgessen, inkább pihenjen odahaza), és most először nem lesz spontán istentisztelettel egybekötött, nagy családi karácsonyi berúgás sem, mert nagymamám csak pár nappal előtte jön ki a kórházból. Csend lesz, és észben kell tartanom, hogy vásároljak előtt elég ennivalót, mert ilyenkor a pizzériák sem működnek.

Teán fogok élni, DVD-n és száraz lencsén. Vagy esetleg mégsem.

Terveztem, hogy és akkor majd írok bőven és hellyel-közzel össze/visszafogottan arról, hogy ezek szerint valamikor hetekkel és hónapokkal ezelőtt sikerült úgy lereagálnom valamit twitteren, mintha a véleményem pontosan homlokegyenest ellenkezne a valódi véleményemmel, ezért egyrészt gratulálnék magamnak, másrészt ezt most azért nehezen fogom elmagyarázni. Mert igazából minden félgondolat után le kéne ágaznom még három irányba, hogy összeszedjek mindent, ami szerintem fontos lenne ahhoz, hogy érthető legyen a mondanivalóm.

Az egész egy régi linkhez kapcsolódik: szerintem igenis legyenek olyan mesekönyvek, ahol királyfiak összeházasodhatnak egymással, és olyanok, ahol kislányok a nagybácsijuk férjhezmenetelére készülnek lelkesen. Legyenek. Egyrészt én nagyon úgy nézem, hogy aki homoszexuális lesz, nem ettől lesz homoszexuális; sőt, szerintem a gyerekek sem egy ilyen könyv hatására fognak kipróbálni felnőttek számára bizarr dolgokat. Ezt már csak azért is így gondolom, mert ismerek homoszexuálisokat és ismerek olyan embereket is, akik gyerekkorukban kipróbáltak felnőttek számára bizarr dolgokat, és egyiküknek sem volt ilyen mesekönyvük. Sosem. Garantáltan sosem. Mellesleg félhosszú életem során elég sok ismerősömmel szóba került már, hogy ki hogyan kezdett el ismerkedni azzal a ténnyel, hogy két eltérő nemből vagyunk, és ez majd egyszer fontos lesz - és úgy tűnik, hogy ha nem is minden gyerek, de nagyon sok gyerek gondol/próbál ki felnőtt fejjel minimum bizarr dolgokat, miközben próbálja felfogni az emberi test tabu részeit, a szexet, a szexualitás körülötti óriási felhajtást. Saját tapasztalataim és mások beszámolói alapján én úgy vélem, ez nem papás-mamás, nem szerepjáték, nem utánzás, hanem egyrészt anatómiai érdeklődés, másrészt a tabu megértésének vágya.

Én úgy logikázom a dolgokat, hogy ezen a jelenségen egy olyan könyv, ami társadalmilag elfogadhatónak ábrázolja a homoszexuális kapcsolatokat, semmit, de semmit nem változtat. Egy gyereknek arról, hogy két férfi szereti egymást, nem feltétlenül az jut eszébe, hogy na de hát két bácsi technikailag mit hova dug, és hogy az ne már. Nekem például elég sokáig nem tűnt fel, hogy a királyfi és a királylány, vagy a kiskondás és a királylány dugnak, mint a nyulak - vagy ha addig nem is tették, az esküvő után aztán hetekig mást sem fognak - szóval sanszos, hogy királyfi-kiskondás párosításnál sem a lehetséges pozíciókat próbáltam volna össze-tetrisezni gondolatban.

Azt hiszem, a témában nagyon érdemes elolvasni ezt az angol nyelvű blogbejegyzést; lényegesen higgadtabban és elegánsabban foglalja össze az ilyen könyvek szerepét, mint nekem valaha sikerülne. Például kitér arra is, hogy ezek a könyvek azért is fontosak, mert manapság igenis lehet látni homoszexuális kapcsolatokat, és nem baj, ha például egy olyan gyerek, akinek a családjában van ilyen, nem mutáns ufónak érzi az egész rokonságot (beleértve saját magát is), hanem normálisnak fogadja el.

(És igen, szerintem nyilván normális is.)

     - Rohadt sok szárnyam van – jegyezte meg az angyal, és a homlokát ráncolva végignézett magán. Egy pár a lábát takarta, egy stólaként borult a vállára, egy pedig a feje fölött rezgett; ennek így kellett lennie, de a lány riadt képén látszott, hogy mostanában már elfeledkeztek róla az emberek. – De valami éktelen sok szárnyam.
     - Amúgy nem ezért jöttem, de látom rajtad, hogy furcsállod a helyzetet – próbálta oldani a feszültséget, láthatóan kevés sikerrel. Nem ment neki ez a beszélgetésesdi, jobb szerette a mennyei kórusban dicsőíteni az Urat, az is volt általában a dolga; de a megbízatás az megbízatás. Az Úr úgy látta jónak, hogy őt küldje le ehhez a halandó gyermekhez, aki ernyedt játékállatként lógott a forgószék támláján, és őszinte értetlenséggel bámulta a szőnyeg fölött lebegő, fénylő jelenséget.
     - Te... ööö... Gábriel vagy?
     Az angyal lelkesen összecsapta a középső szárnyát, hogy mégsem felejtettek el mindent a földiek, aztán határozottan megrázta a fejét.
     - Nem. Azt mondta, ő már belekövült ebbe a... jó modorba, és nehezen értetné meg magát veled. Engem kért meg, én még a szavaitokat sem szoktam meg, hát még a kifejezéseiteket...
     A lány elgondolkozva rágcsálta az egyik ujját.
     - Akkor nem az jön, hogy, tudod, izé, szóval igazán nem akarok gyereket. Ellenzem. A túlnépesedés miatt.
     - Akkor nem én jöttem volna – nézett rá az angyal értetlenül. – Ahhoz pont kellene Gábriel megkövült modora. És elég unalmas lenne a második eljövetelt az elsőről másolni, nem? De. Ugye. Én azért jöttem, mert – bal felső szárnyával a szobát betöltő monitorok egyike felé intett, és elhadart pár képernyőnyi kódot –, az teljesen jó. Itt egyszerűsíthetnél rajta egy kicsit – a monitor felvillant, és vadul pörögni kezdtek rajta a sorok; az angyalnak szinte fel sem tűnt, hogy mikor beszél kódban, számára egy volt minden nyelv, és az Urat dicsőítette mind –, de ha nem teszed meg, akkor is ugyanarra fogsz jutni.
     A megoldás egyszerre villant fel mindegyik képernyőn. A lány percekig csak bámulta, úgy dobolt a szék támláján, a combján, mintha a billentyűzetet ütötte volna, és a szája mozgásán látszott, hogy hangtalanul számol. Aztán elégedetlenül mordult egyet.
     - Nincs okunk feltételezni, hogy a mezők viselkedéséből következne...
     - Dehogynem – idézte az angyal azonnal a kérdéses helyet –, csak kicsit el van dugva. Szebben is ki lehet fejteni.
     A lány durcásan rugdosta a szék lábát.
     - Előbb-utóbb magamtól is rájöttem volna!
     Az angyal elmosolyodott.
     - Persze. Mit gondolsz, mégis miért küldte el hozzád az Úr az egyik angyalát? Nem hagyhatja, hogy Nélküle teremts a semmiből lelket.

Címkék: novella

Csütörtökön már nagyon meg voltam fázva, de pénzért kell menni, és azért még taknyosan-rekedten is hajlandó vagyok kimozdulni. Természetesen ez is kocsmázásba fulladt, én forralt borral próbáltam kúrálni magam, de az est végére így is teljesen elment a hangom. A pénteki programjaim áldozatul is estek a dolognak, és még szombaton is erősen csökkentett üzemmódban ünnepeltem Srakker harmadik ikszét. És Kötéltáncos krisztusi korát. Különösen a koncertet volt élmény túlordítani, egy ideig ezért a női mosdóban ácsorogva beszélgettünk, és hazafelé kifogtam egy mentesítő 923-ast, ami jó volt, mert mostanában már nagyon hideg van.

Arra gondoltam, hogy már van legalább négy régi és (a 3000-MagyaRostost beleszámítva) három új egypercesem, miért is ne pakoljak fel belőlük, bár a régiekkel már nem mindenben vagyok elégedett (az újakat pedig még nem mindenben untam meg). A MagyaRost miatt egyébként elég morcos vagyok Komaváry tanukira, mert ez így igazán nem megy, hogy valamit megígérünk két heti gyakorisággal, és az első szám után behal. Ha csak az audiováltozat elkészítésére nincs idő, akkor koncepciót kell igazítani, és akár blogbejegyzésként, akár mini pdf-ként, de nagyjából az eredetileg ígért tempóban adni kell valamit a közönségnek, mert így csak még tovább apad mindenki bizalma. Morg. És ilyenek.

Nem felejtettem el égőt venni, úgyhogy a tegnap estével ellentétben ma már nem a sötétben sírok (avagy a kislámpa fényénél gépelek), hanem, sőt, elképesztően. Sikerült a szokásos százas helyett egy 125W fényerejű kompakt szépséget vennem, és végre világos van a lakásban, nem az évek végtelen során át megszokhatatlan, balladai félhomály. Színek vannak és árnyalatok. Hihetetlen.

Ennél izgalmasabb dolgokhoz most szabályosan nincs agyam. De egy sejtnyi sem. Majd legközelebb.

A képeket rendezgetve rájöttem, hogy mennyi mindenről nem írtam; hogy ködben szálltunk fel, és szerencsésen ültettek, mert életemben először láttam felülről szivárványt; hogy reptérről reptérre rövidebb volt az út, mint Párizs belvárosába; de a pikáns csirke krumplipürével kárpótolt érte, petanque az esőben, a sétány fácskái fekete-zöld katedrálisoszlopok, sárkány a játszótéren. Találkoztam a három falevél egyikével is, háztömb hosszan száguldott a fák fölött, majd hirtelen lezuhant, és a párizsi utcaseprők látványos munkájának köszönhetően könnyen azonosítani lehetett (méretéből és formájából az egyetlen lehullott levél az adott járdaszakaszon), de valamiért a gép háromszor egymás után felismerhetetlen formátumban mentette el a képet, és negyedszerre már nagyon lusta voltam nekiállni megszerkeszteni. Az óraátállítást kifogásolóknak csak annyit, hogy a szép napkeltét nyolc óra után fényképeztem, amikor már mindenki szorgosan ült a munkahelyén - és az, hogy csak öt órakor sötétedik, nem azt jelenti, hogy legalább délután lát napot a derék dolgozó, hanem hogy sötétben jön és sötétben megy. A párizsiaknak meg sem kottyan a tél, a járdára kitett asztaloknál reggeliznek ilyenkor is, és látogattam kultúrhelyeket is, mint rendes turista. Ennek ellenére nyilván virágot fényképeztem a legtöbbet. Megtudtam mindeközben, hogy Vénusz nyilván nem férne be manapság modellnek, és hogy téli reggeleken be lehetne férni a Louvre-ba, bár én akkor épp inkább már egy forró kávéra vágytam. Az adventi festmény a kedvenc szendvicsezőnkkel szemközti templom ajtaja előtt rózsaszínlett, és egy ideig néztem, hogy a kisjézus ujjából miért csapnak ki villámok, ez micsoda újszerű mitológiai megközelítés, de aztán láttam, hogy csak József ruhaszegélye ráncolódik szerencsétlenül. A metró keresztalagútja láttán rögtön az jutott eszembe, hogy ha most Londonban lennénk, azt mondanám, "biztos itt lakik Neil Gaiman", de Párizsban vagyunk, és akkor csak az Operaház Fantomja lakhat odabenn, ami roppant szomorú, és főleg lényegesen kevésbé romantikus. Természetesen egyik esetben sem merészkednék be az odújukba, mert gyáva is vagyok, azaz inkább betegesen rettegek a sínen közlekedő járművektől (például a főalagutat birtokló RER B).


(A képek nagyobban és többen.)

A másfél nap alatt felgyűlt olvasatlan (és öt nap alatt felgyűlt megválaszolatlan; elnézést, de a francia billentyűzet legfeljebb franciáknak való) email feldolgozása természetesen a napi horoszkópommal kezdődött, hogy megtudjam, milyen napom volt. Nos, kevesebbet kellett volna panaszkodnom facér barátnéimmal, meg kellett volna pingelnm titkos szerelmemet (nem: ez több évtizedes tapasztalat, titkos szerelmeket megpingelni = EPIC FAIL), amúgy pedig szíveket törtem halomra, ami nagyon valószínűnek tűnik, figyelembe véve, hogy a nap túlnyomó részében vagy egy éktelen rózsaszín sapkában (én választottam!!! egyedül!!!), vagy az éktelen rózsaszín sapka által ellapított hajféleséggel rohangáltam. 25 kilós hátizsákkal virágokat fényképeztem, kerítésre kapaszkodva. Azt hiszem, tulajdonképp én nem hiszek a horoszkópban, legfeljebb néha reménykedem benne.

Olyan sok minden történt és olyan kevésről van egyáltalán kedvem írni belőle. Induláskor a reptéren a cappuccino habja olyan kemény, hogy lyukat kell bele fúrnom, hogy elérjem a kávét. Egyfolytában belebotlom az Igazi Jogászkölykökbe, és ezeket tényleg 4, de legfeljebb 5 ISO szabvány tartályban klónozzák, mindháromból több példánnyal is együtt dolgoztam az ügyvédeknél. Egy park szélén jókora, külsőre, korra igen vegyes társaság petanque-ozik óriási lelkesedéssel a szakadó esőben. A párizsi metró mindent alulmúl, miközben állítólag épp tökéletesen átlagosan működik. Nyolctagú orosz férfikórust hallgatok átszállás közben az aluljáró-labirintusban, lenyűgözőek, szabályosan lenyűgözőek. Meg leszek fodrászolva, és amíg tart a hajvasaló hatása, egész rafináltan természetes, bájos kis francia frizurám van (sajnos a hajvasaló hatása addig sem tart ki, hogy fényképpel igazolhatnám párizsias charmante-ságom tényét). Libamájat, pezsgőt, vargányás-gesztenyés palacsintácskákat, fehér hurkát és egyéb ínyencségeket kóstolgatunk családilag egymás tányérjáról. Filmet nézünk franciául, francia moziban, itt nincs helyjegy, mindenki oda ül, ahová akar, a pattogatott kukoricát cukrozzák, de ettől még kisebb-nagyobb segítséggel tudom követni a történet fonalát (pedig súlyos kulturális sokk ez, kérem szépen). Eszünk bélszínt is elképesztő vörösborokkal, álmomban rocksztárok szerelmesek belém, de mivel álmomban mérgeskígyók is szerepelnek, inkább maradok a valóságnál. Román koldusok zaklatnak, és minden elismerésem az íreknek, amiért ezt végképp és határozottan áttették a büntetőjogi kategóriába, nekem olyan késztetésem egyszer sem támadt, hogy pénzt adjak nekik, de olyan, hogy addig verjem őket, amíg mozognak (bottal, nyilván). Benézek az angol nyelvű könyvesboltba, és kivételesen egyáltalán nincs olyan késztetésem, hogy itt most dolgokat megvegyek, de lehet, hogy csak azért nem, mert már legalább egy tucat remegő kézzel megrendelt könyv vár itthon a sorára, hogy egyszer olvasni is kedvem legyen. Frissen sült mini pizzát veszek egy pékségben, sétálva eszem, egy késő hetvenes hölgy megszólít, hogy hol szereztem, majd sarkon fordul, és ellohol a pékség felé; egy másik végigmér, és halkan jó étvágyat kíván, amitől az az érzésem támad, hogy valami illetlenséget követtem el. Narancsos likőrt veszek a nagyapámnak, de elteszem a rikító pink reklámpoharat (azt hiszem, amúgy sem illene a stílusához). Itthon shetland pónis (!!!) adventi naptár fogad a postaládámban.

És még a Charles de Gaulle-on is telepítettek padokat és takarítószemélyzetet, mióta legutóbb arra jártam, pedig ez még a különösen jóindulatú univerzumok teljesítőképességén is túlmutat.

Beoltottak H1N1 ellen, nem volt egyszerű, a körzeti doktornénimnek ugyanis eszébe jutott, hogy nekem múlt héten kellett volna jönnöm a családdal, és nátha miatt nem mentem, és mivel lelkiismeretes, rögtön meg is vizsgált, és közölte, hogy esélyes, hogy tüszős mandulagyulladásom van. Ezen kicsit elképedtem, mert elég apró koromban megszabadítottak a manduláimtól, de át kellett vonulnom a fül-orr-gégészetre (azóta már tudom, hogy angolul ez ent), ahol leszidtak, hogy miért nem jelentkeztem be három héttel előbb, majd írtak egy olyan választ a beutalómra, amiből csak az nem derült ki, hogy oltható vagyok-e. Szerencse, hogy külön rákérdeztem, és szerencse, hogy a doktornénim elhitte nekem; én mondjuk azt hittem, ez a papíron is látható, de nem. Aztán két óra késéssel megérkeztem angol órát tartani, meg beszélgettünk hajnalig, és a karom csak reggelre kezdett el fájni, tényleg, miért fáj oltás után az ember karja?

Reggel megtaláltam magam az Alice in Chains koncert hivatalos közönségfényképei egyikének a szélén, most már igazoltan elöl álltam és lelkesedtem, nahát.

És arra a meglepő felfedezésre jutottam, hogy a camembert spenótba olvasztva, kis bazsalikommal egészen szabályosan ínycsiklandó.

Kétségtelenül az egyik legnagyobb fantasy író volt, és műfaji korlát nélkül kevés olyan szerzőt tudnék mondani, aki ennyire lenyűgözött. Őszintén megdöbbentett és megrázott ez a hír. Nyugodjék békében.