esős nap

A tudatalattim meg akar gyilkolni, ez most már egészen biztos, hetek óta minden reggel úgy ébredek fel, hogy ez most komoly? Mármint nekem tényleg ilyesmiket kell álmodnom? Nem azért, de ha ezek egy része a valóságban történne, én már nagyon kattintgatnám a kis x-et a képernyő jobb felső sarkában. A másik része pedig olyan, hogy jaj, de hát ez olyan régen volt, és én már úgy unom. Azt sem hiszem el, hogy tudat alatt még mindig ennyire nyomaszt, mert akkor nem unnám már álmomban is, de már álmomban is unom.

Két ezmostmivolt között hajnalban felnéztem az ablakra, láb, azaz nyugat felé épp az apokalipszis felhői gyülekeztek, ekkor arra gondoltam, hogy ma sem érdemes korábban kelnem és a Dunaparton piknikeznem, illetve hogy jaj már, most akkor még esni is fog álmomban, és esett is. Ugyanaz, esővel. Unom.

Pedig ébren mindenféle vidám és vicces dolgok is vannak, virágzó fáktól és bokroktól süteményillatú, teliholdas rét, családi ebédelés, szerethetően bugyuta filmek. Megérkezett az első könyv is, és gyanítom, holnap követi majd a többi, persze nem merek még nekilátni, 600+ oldal, és amúgy is egy másikat akarok előbb elolvasni. Illetve hát Kindle-n elkezdtem a Kate Elliott ifjúságit, de egyrészt nem kapott még el, másrészt Kindle, hát az az igazság, hogy nagyon máshogy olvasok rajta, és korántsem találom olyan élvezetesnek. Máshogy navigálható; máshogy is navigálom, és ez nálam határozottan befolyásolja az élményt.

csak nyomorúság, csak bokáig ér

Napok óta nyomaszt valami, de az is lehet, hogy még hosszabb ideje. Tudom, hogy mi az, a miérttel vannak gondjaim: próbálom visszafejteni, próbálom megmagyarázni, és amikor verge sikerül jó oldaláról elkapnom az egészet, a megkönnyebbülés helyett csak iszonyatosan harag tölt el. A legszívesebben arcon rúgnám saját magam, de egyrészt (sem)ennyire nem volt akrobatikus a kung fu felekezetünk, másrészt semmit sem használna. Egy része gyűlöletes, régi reflex, egy másik része pedig az, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nekem most nem cask egy új munkakört kell megtanulnom, egy munkahelyet megszoknom, hanem közel tíz év otthon és egyedül leküzdött szabadúszása után a munkahely tényét magát. És ebbe a megváltozott napi ritmus mellett beletartozik az is, hogy emberek, rengeteg érzelmi igénnyel – márpedig ezt sosem kezeltem jól, és azóta még a gyakorlatból is kijöttem. Kis törött gépnek érzem magam, szerencsére nagyobb lyukakat még nem észlelek, mert akkor elő kéne szedni a korai Nine Inch Nails lemezeimet, és pillanatnyilag fogalmam sincs róla, hol lehetnek.


Ráadásul tegnap elszakítottam a kedvenc barna harisnyámat, ma pedig magassarkú cipőben akartam menni dolgozni, de úgy szédülök, hogy a széken alig bírom megtartani magam.

hosszú hétvége

Pénteken munka után Orsie, Abdul és jómagam elmentünk hajókirándulni a rendes BKV járattal, gyönyörű volt, kettős szivárvány!!!, felhők!!!, kiskacsák!!! Aztán hazamentem, és aludtam másnap délelőttig. Vasárnap este kínai lampionokat néztünk az Állatkertben, hú, az is nagyon szép volt, de még mennyire, néhol szinte már mintha átestünk volna Jamie csodalámpájának közismerten LSD-üzemmódú világába, bár emlékeim szerint a rajzfilmben mintha nem lett volna ennyi visító kisgyerek. Láttunk egy pórázon sétáltatott ormányos medvét és egy nagyon ideges oroszlánt is (nos, az az állat nagy), ők nem világítottak, de azért sokat dobtak az élményen.

És aztán újra jönnek a hétköznapok.

23.

     A viharvonulásban van valami fenséges, de az esőnap, az igazi esőnap egészen más. Már álmomban megérzem az ízét, és fázósan, kótyagosan ülök a reggeli teám fölött, várom az üzenetet, hogy ne menjek dolgozni, mert esőnap csak végszükség esetén rendelik be bárhová az embereket. Ilyenkor lassú, lomha felhők csúsznak be a városba, Pomonán ezt hívják meztelencsigának, mert az állat maga nem terjedt el – a legtöbb helyi talán nem is tudja, hogy létezik, és az ide települt földiek többségének sem hiányzik. De találó a név, szó se róla, ugyanolyan sűrű és ragacsos, ugyanolyan undok a köddel kevert eső, mint a meztelencsiga nyákja, és van benne valami kemikália, ami az emberek többségéből mélységes lehangoltságot vált ki. A legtöbben ilyenkor otthon ülnek, és külön erre tervezett illatpárákkal fújják be a szobájukat, de még ha a melankóliát sikerül is kordában tartaniuk, a tétovaság és a pontatlanság megmarad. Nem tudom, hogy rám a módosított vakcina miatt hat másképp, vagy épp azért kaphattam módosított vakcinákat, mert máshogy hat, de én esőnapokon a tehetetlen szorongás és a fojtó harag helyett lebegek. A világ cseppfolyós, hullámzik, ringat, mint egy impresszionista festmény, és a magamfajták ritkán olyan fogékonyak az összetett feladatokra, mint épp esőnapon. Ilyenkor nem nagy felvillanásokban jönnek a gondolatok, inkább csak leülepednek szép lassan, de valamit határozottan fellazít a felhők nyirkos lustasága, mert a megoldások csak úgy átsiklanak az addig merevnek és áthághatatlannak hitt logikai akadályokon. Még ha most egyszerű és gépies is a munkám, nem szeretem elvesztegetni ezt az időt: végtére is nem csak a munkán gondolkozik az ember, és épp elég más területe van az életemnek, ahol rám férne némi csendes megvilágosodás.
     Éppen feladom már a reményt, amikor megjön az értesítés, hogy a mi részlegünk is megkapta a soron kívüli munkaszüneti napot, nem csak az építkezésen dolgozók. Szép nagy meztelencsiga lehet, ha oda is kilóg, mert az ívvasút már messze elhagyta Verlaine-t… vagy nem akarják megkockáztatni, hogy valakinek lassabban ürül ki a szervezetéből az esőnap mérge, és ezért szenved balesetet. Így is épp elég sokan támadják az egész projektet. Megkönnyebbülten felsóhajtok, előhalászom a gumicsizmámat, az esőkabátomat, egészen úgy öltözök fel, mint odahaza szoktam, a Földön, és nekivágok a nyirkos utcáknak.
     Csend van, végtelen csend, minden vizes, de mintha túl sűrű lenne ahhoz a pára, hogy leessenek a keserű, kövér cseppek. A szempillámra azért ráülnek, úgy hintáznak rajta, akár a könnyek, és bennem is ott az a melankólia, ami ilyenkor a pomonaiakat fojtogatja, csak rejlik valami édes is a mélyén. A meztelencsiga mérge feloldódik a véremben, előcsalogatja a színeket a szürkeségből, és most már nem a keserű pára csípi a szemem, hanem könnyek, valódi könnyek.
     Ilyen idő volt akkor is, amikor behívtak az utolsó interjúra a pomonai követségre, épp csak Észak-Angliában a cseppfolyós köd miatt sosem rendeltek el munkaszüneti napot, pedig arrafelé is épp elég sok káros vegyület úszkált a párában. Igaz, azokat az ember oldotta bele, nem a felhő húzta magával, és inkább a testet tették tönkre, mint a lelket… és hát persze az óvilágiak sosem figyeltek úgy oda a kényes részletekre, mint az exobolygók lakói. Miért is tették volna? A Földön születtünk, és olyan régen meghódítottuk már, hogy könnyű volt elfelejteni az erejét.
     Már a bemutatkozáskor éreztem, hogy valami nincs rendben, a nő beosztása nem illett egy egyszerű kis beszélgetéshez, a férfi pedig épp csak eldünnyögte a nevét, aztán beállt az ablak elé, és az esőt nézte. Végigvettük a szokásos kérdéseket – kísérőként megyek, nincs ösztöndíjam, sem állásajánlatom, sőt, úgy istenigazából még elképzelésem sem sok, de szívesen dolgoznék, persze csak ha találok olyan munkát, ami megfér a vízumommal. Mintha mindig ugyanabban a végeérhetetlen beszélgetésben ragadtam volna, már megint egyensúlyozhattam, hogy ne tűnjön úgy, mintha meg sem próbálnám a társadalom hasznos tagjává kinőni magam, de azért lássák azt is, hogy rendes, törvénytisztelő polgár vagyok, aki nem lopná el a pomonaiak elől a munkát.
     – Mondja, kisasszony, szereti Ön az esőt?
     A férfi meg sem fordult, sőt, az üvegen lecsorgó cseppeket követte az ujjával.
     – Mértékkel. – El nem tudtam képzelni, mit akarhat, de kizökkentett a szerepemből.
     – Tudja, olyan emberekre lenne szükségünk, akik szeretik az esőt. – Nekikoccantotta a homlokát az ablaküvegnek, alig hallottam, mit motyog. – Ebből az ablakból látok mindenkit, aki bejön a követségre. A legtöbben még az esernyő alatt is lesunyják a fejüket, és sietnek. Ön táncolt, mielőtt a kapu elé ért volna.
     Rettenetesen elvörösödtem: legfeljebb három lépés volt, és talán megpördültem, mert szerettem a tavaszi eső szinte marokra fogható illatát. A pomonai esők után persze már halványnak érezném, és alighanem így volt vele az ablaknál álló férfi is, de akkor még nem tudtam, hogy ő az első ember, aki kapcsolatba lépett a keanosszal, és nem őrült bele.
     Az első könnycsepp végigparázslik az arcomon, a többit letörlöm, mert a meztelencsiga ködével keveredve nyomot hagy, úgy éget. Sampath volt az első, akit visszavittek a Földre, de idővel minden kezelőre, akit nem ölt meg a víz, ez a sors várt. Ha csak apránként is, évről évre, de a keanosz oldotta a józanságunkat; Ali még nem volt olyan szétszórt és kiszámíthatatlan, mint Sampath, de mindannyian tudtuk, hogy legfeljebb pár éve van hátra, mielőtt kiűzik ebből a kegyetlen Édenből. És épp azért, mert kezdi elfelejteni a jó és rossz tudását.
     Még vissza sem engedem a kezemet, hívást kapok. Egy pillanatra ösztönösen elutasítanám, aztán felfogom, hogy Grey az.
     – Hallottam, hogy esőnapotok van. – Ali után Grey lesz az, akit hazavisznek; vagy ha megtudják, hogy most felhívott, talán inkább előtte. Ha egy öreg kezelő elkezd olvasni a többiek gondolatában, az a szétszórtságnál is rosszabb jel. – És láttam, hogy kerestél.
     – Három hete – nevetek fel, de tudom, hogy hallja a hangomon, az előbb még sírtam.
     – Időzónák, néni. Most se tudnálak felhívni, ha dolgoznál.
     Csak sóhajtok egyet. Greyt kamaszkorában toborozták, még mindig kölyök a legtöbbünkhöz képest, akkor is, ha néha ijesztően öregnek hangzik.
     – Jól vagy? – kérdezem.
     – Persze – hazudja rövid hallgatás után. – És te? Hol is vagy most? Az ívvasútos témán?
     – Igen. Elég unalmas.
     – Addig jó.
     Hallgatunk egy darabig, aztán Grey megköszörüli a torkát.
     – A téli transzferrel hazamegyek.
     – Jézusom, Grey!
     – Én kértem. De gondoltam, szólok. Jó lenne azért még találkozni.
     – Persze. Persze!
     – Alival már beszéltem. Azt mondta, szervez valamit, de te is ismered.
     Felsóhajtok.
     – Nem lesz nagy buli – folytatja Grey. Nem lep meg; kevesen vagyunk, és még csak nem is ismerjük egymást mindannyian. – De a helyszín miatt megéri.
     Hallgat, és tudom, hogy ez most hatásszünet. Azt is tudom, mit fog utána mondani.
     – Kimegyünk a Bach tenger partjára, és megkérjük, hogy zenéljen nekünk.

blogol

Lassan már idejét sem tudom, hogy a netbook, a netkapcsolat és én mikor voltunk utoljára mind egy helyen és aktívak, mármint úgy tényleg, mert az, hogy a hétvégén egy ötszázszor ötszáz pixeles képet nem tudtam feltölteni, azt nem nevezném internetezésnek. Esik az eső, háromnegyedesre feltekert szárú farmerben és csipkés blúzban garázdálkodom a városban, álmomban csíkos térdzoknit akartak nekem adni emberek, és teljességgel irreális módon azt válaszoltam, hogy nem vagyok én Dobby, a házimanó, hogy zoknit kapjak. Valójában sosem utasítanék vissza egy csíkos térdzoknit, a tudatalattimban valami nagyon nincs rendben, és akkor még az álom folytatását nem is említettem, de természetesen bele kellett pittyegni az ébresztőnek.

Szombaton születésnapi piknikre mentem, épp nem mosta el a vihar, és utána még beültünk a világ legcsodálatosabban lerohadt hostele elé sörözni Noizékkal. Margitsziget, késő délutáni fények, sör, béke. Vasárnap kötelességtudóan megnéztem Amerika kapitány legújabb kalandjait, ha már befoglaltam a róla szóló cikket, nem bántam meg, éktelenül aranyos volt, de elszoktam a közepes pattogatott kukorica menütől, én ezt régen tényleg képes voltam betolni? Vagy régen még árultak kicsit is, és azt vettem? Hétfőn a szobatárs-kollégákkal borozgattunk kicsit, tök jó volt, szeretem ezeket az embereket. Szerdán a szokásos sörözősök egy kis részével fröccsöztünk és ettünk tiroli kolbászt és pácolt sajtot, ó jaj, én már megint nagyon éhes vagyok.

Rendeltem könyveket és vettem Kindlére is, szóval alighanem kénytelen leszek elkezdeni megint olvasni. Azt persze tudtam, hogy egy Guy Gavriel Kay regény kimaradt, egy pedig jön, de hogy közben két Kate Elliottot is kihagytam, és egy Karl Schroedert, az megrázó felfedezés volt. És véletlenül valahogy eszembe jutott Mary Renault, és hogy a Nagy Sándor trilógiának csak az első kötete jelent meg magyarul, és ó, jaj, Alexandrosz engem valójában sosem érdekelt, de az, hogy Mary Renault hogy írta meg, az nagyon. Ennyit a takarékoskodásról, az a durva az egészben, hogy az időt sokkal jobban sajnálom bármi ilyesmire, mint a pénzt. És valójában nem is az időt, hanem hogy odaadjam történeteknek az agyamat és a szívemet, azt sajnálom a legtöbbször, azzal lettem valamikor nagyon válogatós vagy fukar, és csak az vigasztal, hogy ezek az írók eddig mindig bőven meghálálták a dolgot. Mindig többet adtak, mint amennyit magamtól összetákolhattam volna helyette, és az az igazság, hogy a könyvek nagy része ezt már rég nem teljesíti nálam. Türelmetlen vagyok, és nem mindig tetszik, ahogy mások fonják a történeteiket.

Ráadásul mindennel kezdek elcsúszni, a heti macskás rajzokhoz olyasmiket dobok össze az utolsó pillanatban, hogy én szégyellem magam. Nem azért, mert csúnyábbak, mint némelyik félresikerült kísérlet, hanem mert fantáziátlan biztonsági játék már, és azt is unom. De hát senkit nem érdekel a projekt rajtam kívül, és ha már vagyok olyan hülye, hogy nem akarom feladni a kitűzött cél előtt (legalább száz kép, legalább heti egy), akkor sajnos bele kell férnie annak is, hogy ez nem mindig megy lelkesedésből és jól, különösen most nem, hogy időm sincs rá túl sok. De már túl vagyok a felén, és egyszer csak vége lesz. (Kár, hogy a következő hasonló projekt már ötlettől témákig ki van dolgozva, és azt is meg akarom csinálni; igaz, ott szerintem nem száz képnél húzom majd meg a határt, és nem feltétlenül fogok ragaszkodni a heti egyhez sem.) Még mindig keresgélem csak az egyensúlyt az új rendszerben, és néha nagyon nem érzem, hogy meg is találnám. De majd csak lesz valami, és majd csak lesz valahogy.

Most pedig megyek, és szerzek valamit enni. Aztán pedig tovább gondolkozom rajta, hogy miért nem ismerek egyetlen Arthur király témájú űrhajósdit sem, pedig annyira kézenfekvő lenne, hogy ne csak fantasyben létezzen ez a toposz.

kutyafuttában

Néha eszembe jutnak dolgok, akár egész komolyak is, amikről írhatnék, de aztán inkább próbálok minden mással haladni, és az sem megy. A harkály újra felbukkant az öreg nyárfán, és vannak cinkéink is, és ezen a héten már nem havazik olyan sűrűn a rettentő szösz, pedig még mindig tele van vattával a fa. Múlt kedden egyszer csak valaki megállt a hátam mögött, és elszörnyedve szentségelt, és már épp azt hittem, hogy a képernyőmön van valami lovecrafti horror (amúgy rivális projekten dolgozik az illető, szóval a képernyőmre hivatalosan rá sem nézhetett, mert szerződésileg mindkettőnket meg kellett volna ölnie a vezetőségnek), de csak odakinn kavargott a nyárfa-köpet, mintha egy gigantikus hógömbben gubbasztottunk volna.

Most még idebenn ülök, épp már nem dolgozom, hivatalosan is lezártam a napot, de csak hétre foglaltunk asztalt a borozóba.

És már megint itt a harkály. Nagyon aranyos.

12.

     Fiamma vetkőzik. Nekem és mégsem nekem; új műsort gyakorol, és kíváncsi az én véleményemre is.
     Is. Ezt nem szabad elfelejtenem.
     Félretolok mindent a szoba közepéről, és egy üveg jó aganthi merlot-val beülök az egyik sarokba. Most nem sajnálom a pénzt a teljes, háromdimenziós vetítésre, pedig így, az űrállomásról ekkora felületre sugározva drága mulatság: de ezt úgy akarom látni, mintha én is ott lennék. Már persze amennyire a pomonai gravitáció foglyaként úgy érezhetem, egy nullgés bárban várok a koktélomra. Az „asztalok” helyét halvány derengés jelzi, Fiammának tudnia kell, melyik italt merre perdítse, gondolom, neki pontosan odarajzolja a rendszer, de én csak rá vagyok kíváncsi.
     Mintha a tenger fenekéről lökné el magát, úgy lebeg be a tér közepére. Az ezüstös fekete kezeslábas rátapad tökéletes testére, az arcát is elfedi, de ahogy az apró barázdákon, az indásan kanyargó, furcsa mintázatán megcsillan a fény, az jóval több érzékiséget ígér, mint egy egyszerű búvárruha. Az első kis kézmozdulatra fentről is, lentről is három sor színes cseppecske indul el felé spirálvonalban. Nézem, milyen ütemben fordulnak, lassulnak, és úgy vélem, középen találkoznak majd, nem hat különálló szál veszi körbe Fiammát. Elismerően sóhajtok, mert ha valaki, hát én tudom, milyen nehéz ennyire pontosan beállítani a folyadékok adagolását. A Földről a Pomonára vezető hosszú úton én voltam Fiamma segédje, naponta háromszor-négyszer kellett bíbelődnöm a beállításokkal. És még a gép korrigálása ellenére is szinte mindig sikerült elrontanom valamit.
     Fiamma mozdulatlanul lebeg a fényes cseppek börtönében, aztán lassan felemeli az egyik kezét. Szorosan a teste mellett húzza fel, végigsimít a tulajdon arcán, magasan felnyúl a feje fölé, az egyik térdét felhúzza, ezt a mozdulatot ismerem, és valóban, amikor hirtelen, ívben vág egyet lefelé a tenyerével, a kezében összetapad hat-nyolc nagyobbacska csepp, és csillogva elpörög az egyik asztal felé. Rátekeredik a széttárt szárnyú lepkét ábrázoló kis ostyahálóra, és mielőtt tovább sodródhatna, porrá omlasztja, felszívja az anyag. Ahogy Fiamma visszahúzza a kezét, mintha véletlenül akadna meg az ujja a fényes kezeslábason… de ahhoz túl szabályosan tekeredik le egy vékony csíkon az anyag, átfut a hasán, a két melle között szakad el. Fiamma az állához emeli a kezét, az ezüstös szalag lassan úszik, végigsimít az arcán, a mozdulat kirajzolja a száját, az orrát, a feje lassan hátrabillen, aztán egy pöccintés felfelé, az anyag felröppen, és megtapad, hínárként lengedezve lóg. Ügyes. Elgondolkozom rajta, mivel rögzíthetik. Miközben ezen jár az eszem, újra leengedi a kezét, egyszerre köröz a két csuklójával, mindkét tenyerébe összegyűjt egy-egy italnyi cseppet, keresztezi a karját, és a mozdulat végén a válla fölött löki át a folyadékot a poharak felé. Az egyik talál, a másik majdnem. Túlbonyolította ezt a részt, ráadásul fölöslegesen.
     Ahogy leengedi a karját, az ujjai hegyét követve mindkét válláról lefoszlik négy-öt szélesebb csík, félig kivillan a melle, aranybarna hasa, ívelt csípője, aztán megáll, a kezét a fenekére teszi, lefelé simítja a szálakat, belefésül, hogy madárfarokként terüljenek szét, a könyöke hetykén kifelé néz, a medencéje előrebillen, a fejét hátracsapja. Elakad a lélegzetem. Van valami ember alatti vonzerő abban, hogy az arca nem látszik, csak a mell-derék-csípő kihívóan előretolt, eltúlzott X-e.
     Felhúzza magát magzatpózba, közben mindkét kezével újabb szálakat tép le, az anyag ezúttal végighasad a nyakán, az álla alatt ágazik szét, kijelöli a szája sarkát, a szemét, és a szemöldökcsonton pattan el. Ismét felfelé löki a szalagokat, és ahogy utánuk nyújtja a kezét, látszik, hogy ez a két szál már elég hosszú ahhoz, hogy megfogja, mint egy hinta szárát. Bokánál összekulcsolt lábát széttárja, a térdeit leengedi, és most, arcán a függőleges csíkokkal úgy néz ki, mint valami ősi termékenység-bálvány. És végre van fix pontja is, nem csak a saját súlypontja körül foroghat, rögtön fel is húzza magát, hogy elérjen pár eddig kartávon kívül levő cseppet is.
     Elismerően bólintok, mert ez a trükk a lehámozható hímár-szalaggal nagyon ötletes, pedig ekkor még nem is sejtem, a kapaszkodókon kívül mi mindent ki lehet hozni belőle. Mire az első három sor cseppet teljesen begyűjti, volt már a karjáról lefejtett szálakból kirajzolt szárnyú madár; aztán ahogy a hasáról, a hátáról lehúzza az anyagot, ágyékkötős bennszülött. A feje fölött, a talpa alatt csomókban megtapadva, még inkább tengermélyi hínármezőkre lengve gyűlnek az eldobott szálak. Nagy munka lehetett megtervezni a ruhát, és kicsit meghökkent, hogy egy árva szóval sem említette. A lábfejéről lehúzott anyagot sellőfarokba simítja, úgy úszik az újabb italcseppek után, mintha azok volnának a buborékok a levegő tengerében, és bizonyos szempontból ez így is van szabadesésben. Fiamma már majdnem meztelen. A haja sötétvörösen örvénylik körülötte, csak egy árnyalattal sötétebb, mint a mellbimbója, két árnyalattal, mint a szája, és hirtelen lehunyom a szemem, és a legszívesebben kikapcsolnám a vetítést, mert tudom, hogy ezután az előadás után mindig lesz valaki, aki elég sokat ígér ahhoz, hogy kipróbálhassa a legmámorítóbbnak hitt magánszámot is. Az sem számít, hogy téved, mert Fiamma túlságosan is önző ahhoz, hogy a saját testén kívül mással is törődjön.
     – Hogy tetszett?
     Ott lebeg előttem kipirulva, meztelenül, és örülök, hogy ő csak a hangomat hallja.
     – Jó lesz.
     Összegömbölyödik, mint egy elégedett macska, és éppúgy nem zavarja, hogy nincs rajta semmi, ahogy nem zavarná a macskát sem.
     – Végre minden alkalommal újranyomtathatom a ruhám. Úgyis mindig sérül, és így legalább senki nem szólhat, ha újat kérek.
     – Nagyon jó ötlet volt ez a szalagos megoldás – bököm ki, és nem teszem hozzá, hogy nyilván nem egyedül jutott az eszébe. Évente kétszer találkozunk. Már rég nincs közünk egymás életéhez.
     – Ó – mosolyodik el kurtán. – Timothy rengeteget segített, tudod, az egyik rendszeres vendég, meséltem már, mérnök, imád tervezni, szereti a kihívásokat…
     A megfelelő helyeken belehümmögök a nyafogós szóáradatba, de csak ürességet érzek. Mikor múlt el? Mikor múlt el ennyire tökéletesen és végleg? Timothy. Már nem is zavar. Elmosolyodok, és szótlan köszöntésre emelem a poharam. Timothy Martinez. Öregem, te aztán megnyerted magadnak. Nem is tudod, mennyire megnyerted.

mindig is tudtam, hogy sosem volna szabad

Nem érzem, hogy nagyon megváltoztam volna, de a hétfői koncerten legalább öt ismerősöm nézett át rajtam őszinte közönnyel, és egy részükkel emlékeim szerint konkrétan jóban voltam, amikor legutóbb találkoztunk. Ezek szerint mégis nagyon megváltoztam.

És az egyetlen markáns változás az elmúlt időben, ami az eszembe jut, az az, hogy november óta simára szárítom a hajam. Gyakorlatilag... megfésülködtem.

20.

     Vagy három hétig nem látom, valahol vidéken dolgozik, Aganthban? Unganthban? Olyan zavartan motyogta, hogy nem hallottam rendesen, és nem mertem visszakérdezni, meg hát nem is számított. Csak néha jön föl meglátogatni a barátait, mondta aztán, és biccentettem, a szőke lányra gondoltam, aki fojtogatta, és nem lehetett rákérdezni, hogy most akkor pontosan kicsoda. Azt sem tudtam, én pontosan kicsoda vagyok ebben a történetben, sétáltunk, ettünk, hevertünk a fűben, és nem jutottunk túl azon, hogy megfogta a kezem, és én nem húztam el. Lehet, hogy mindkettőnknek csak a Föld kellett, a megnyugtató tompaság, a hallgatag, öntudatlan vizek, a sápadt virágok emléke.
     Néha azért üzenünk egymásnak, és az időpontokból úgy vélem, inkább Unganth lesz az, mint Aganth, vagy ő is valami őrületes beosztásban dolgozhat, egyik vidéken sem ritka. Én most kivételesen a leghagyományosabb irodai munkaidőt húzom, ha tudtam volna, hogy ilyen unalmas, talán a referencia és a fizetés dacára sem vállalom el. A vízhez naponta tíz percet kapcsolódom, akkor is a lomha állami rendszereken, a fennmaradó időben azt adminisztrálom és elemzem és magyarázom, hogy az általam figyelt területen hogy reagál a talajvíz az építkezésre. Utálom számszerűsíteni a benyomásaimat, néha a legszívesebben azt írnám, kék és balra húz, de persze nekik azt kell tudniuk, hogy ez gyenge averzió, és pontosan milyen nyomással járhat milyen mélységben.
     Az Ív lassan épül, a magas, hófehér vonal kezd kikúszni a városból, és bár a telep felé menet hamar szem elől tévesztem, délután, amikor haza tartok, egyfolytában ott csillog jobb kéz felől. Néha majdnem küldök róla képet Johnnak, de valahogy nem akarom, hogy a landeri telephez kössön, még mindig zavar az az egész ügy a viharral, ő nem tudja, hogy engem látott, én meg nem tudom, mit kereshetett idekinn, és utána hová mehetett. Tudom, milyen állomások sorakoznak a másik irányban, de nem tapadtak bele az álmaimba; ami arra van, az csak sötét, ismeretlen, a világ pereméről lehullott név nekem. Zavar, hogy másnak úticél lehet.
     Kicsit félek tőle, hogy amikor legközelebb találkozunk, izgatott leszek, randevúra készülök, pedig szó sincs semmi ilyenről; és ami azt illeti, nem rajtam múlik, hogy végül nem reszketeg elsőbálozóként jelenek meg. Előző este még hosszan néztem a sötétséget, hogy mit vegyek fel, okos legyek, szép legyek, könnyed legyek, vagy szürke, amilyennek észrevett, aztán épp elaludnék, amikor befut az üzenet, és onnantól kezdve nem a várakozás nem hagy aludni, hanem a nyers, izzó harag.


     Aganthban leszek a hétvégén, chica, nem iszunk meg valamit? T-rox

     Direkt csinálja, nyilván direkt csinálja, okosabb annál, hogy ez véletlen legyen, és most tényleg a falhoz vágom az első kezem ügyébe akadó holmit, sajnos egy kardigán az, nem repül valami jól, és egyáltalán nem csattan a falnak. Csak még dühösebb leszek. T-rox. Eszembe jutnak a nullgés bárban átvihogott esték, amikor Fiamma eltűnt még… beszélgetni egyik-másik vendéggel, mi pedig bedőltünk a félhomályba egy-egy sörrel, és ott idétlenkedtünk, míg bele nem fáradtunk, vagy amíg Fiamma vissza nem jött, és sikítozni nem kezdett, hogy mit disznólkodunk az itallal, és azonnal takarítsunk ki magunk után. Ami az automatika dolga volt, nem bízták emberre. Most már nem tudom, akkoriban mi volt olyan ellenállhatatlan az egészben, biztos a hosszú űrút unalma, vagy a súlytalanságban még furcsábban szédítő ital, vagy a tudat, hogy Tim úgyis fenn marad az állomáson, és ez az egész nem számít semmit sem.
     Nem is számít, csak annyit, hogy amikor Johnnal találkozom másnap, még mindig remegek a dühtől, és kicsit kurtább vagyok a kelleténél. Először megütközik rajta, aztán elmosolyodik, és most látom, hogy ő is ugyanattól félt, hogy zavarban lesz és félszeg, és őt is felmenti a félreérthetőség alól az én dühöm.
     Tulajdonképp mindig is szerettem volna egy bátyot, gondolom pár órával később, aztán rám mosolyog, és módosítok a dolgon. Egy… esetleg-bátyot. Esetleg-bátyot, esetleg-barátot, többet félnék is akarni, de mielőtt bármitől megijedhetnék, már mennie kell. Kicsit bosszant, kicsit mulattat, és persze a szőke lányon jár az eszem, és hogy leszünk-e valaha olyan jóban, hogy rákérdezhessek.

meh

Nyűgös vagyok, vagy az időjárás tehet róla, vagy az, hogy hülyeségeket álmodtam, úgy az elmúlt héten egyfolytában, Holnap hétfő, pár órán belül fel kell adnom, hogy befejezzem mindazt, amit a héten még be akartam fejezni.

Kicsit most neheztelek a világra, és immár megdönthetetlen tény, hogy sokkal jobban szeretem a sörözéseket a házibuliknál. Érdekes, és még nem értem pontosan, miért alakult így, talán azért, mert egy kocsmában még a társaság legtaplóbb tagjai is sokkal később engedik el teljesen magukat és mennek le minősíthetetlen tahóba.

szeszélyes

Igazi április van, süt a nap és szemerkél az eső, felszállok a villamosra, kicsivel arrébb két megálló közt megállunk, mert valamivel lejjebb baleset történt, mindenki szálljon csak le, akkor már zuhog. Innen azért még nem gyalogolnék haza, mire visszaverekszem magam egy megállóig, már majdnem eláll, aztán újra esik. Bemenekülök egy bevásárlóközpontba, ténfergek, nem veszek fehér ruhát, visszamegyek a villamosmegállóba, még mindig nem jutok haza, már megint esik az eső, visszaoldalgok a boltba, és veszek fehér ruhát. Másnap délelőtt nincs nyitva az iroda (ELMÜ karbantartás), elmegyek végre hajókázni, pont olyan jó, mint vártam, vagy még jobb. Többször kéne ilyet, a déli iroda-hiányt leszámítva, mert azt valamikor be kell még hozni, és jaj, szívesebben dolgozom nyolc órát egyfolytában, mint néha ötöt, és többször kilencet. Napfénybe forgatott napok, ha nem esik, reggelente igyekszem pár percet csak úgy ülni a Batthyány téren, és nézni a beérkező hajókat, igyekszem okosan beosztani az estéimet, még nem alakult ki teljesen, miből mennyi fér bele ebbe az új életbe. De szépségből egyelőre sok.

18.

     Nem a Pomona az első bolygó, amit meghódított az ember, és most nem a Földre gondolok, nem is a Marsra, vagy valamelyik kisebb kődarabra a Neptunuszon túl, ahol a Nap már csak a egy közeli csillagnak tűnik, és az ott élőknek havonta kell általános kivizsgálásra járnia. Általában öt-tizenegy hónap után vagy testileg, vagy lelkileg úgy megrokkannak az emberek, hogy a legközelebbi űrhajóra fel kell tenni őket: a csillagjárókon könnyebb volt a földihez hasonló körülményeket teremteni, mint a saját ütemükben forgó kis rögökön. De a Kirin már álltak az elviselhetetlen bányásztelepek, és a Shan első úszóvárosát is összefűzték, amikor a Pomonát egyáltalán felfedezték. Mindenki rögtön csodáról kezdett beszélni, és szinte már feledésbe merült vallások ébredtek újra, amikor megjelentek az első képek, mert a sok emberi életre úgy-ahogy talán alkalmas exobolygó után egyszerre csak felbukkant a Föld ikertestvére, méghozzá paradicsomi ártatlanságban. Végtelen, kék tengerek, a zöldellő kontinenseken a hegységek és sivatagok ismerős, kopott-barna foltjai: még a jégsapkák is ott fehérlettek a sarkokon, olyan szép kövéren, hogy a Földön hasonlót utoljára az ezerkilencszázas években készült képeken lehetett látni. Aztán persze felfedezték az itteni paradicsom őrét is, a lángpallosú angyalnál sokkal ijesztőbb keanosz tudatot, de az emberiség bizony, olyan hatékonyan megemésztette a tudás tiltott gyümölcsét, hogy még ezzel a rettentő furcsasággal is le tudott számolni. Nem volt könnyű, persze, nem volt könnyű, mert a keanosz minél nagyobb, annál idegenebb, de mire nekem egyáltalán eszembe jutott, hogy a Pomonára jöhetnék, már uralmuk alá hajtották az óceánt.
     Úgy-ahogy.
     A Külső-tenger békés és lusta jószág, hatalmas tudata úgy szétfolyik a bolygó felszínének felén, hogy szinte már olyan akarattalan, mint a földi óceánok. De a két pomonai óriáskontinens között épp csak kinyílóban lévő, fiatal tenger néha még most is őrjöng, mint egy felbőszített kamasz. Az első szondák felvételein is látszott, hatalmas viharai hogyan falják a partot, hogyan köpik ki másutt a törmeléket, és soha nem is terveztek települést a közelébe. Persze mindig voltak olyan vakmerők, akik egy-két hétre, hónapra, vagy évre megpróbáltak megmaradni a partján, de a többségük nyomtalanul odaveszett, és épelméjű ember legfeljebb egy biztonságos magasságban száguldó siklóról akarta látni az örvénylő, fortyogó vizet.
     Persze kényelmetlen volt, hogy nem lehetett csak úgy áthajózni egyik kontinensről a másikra, vagy a fél világot meg kellett kerülni hozzá, de a Kiri vagy a Shan lehetetlen feltételei után ez elviselhető kellemetlenségnek tűnt. Senki nem is foglalkozott vele komolyan, amíg a tenger mintha felfigyelt volna a fölötte átrepülő gépekre, és az egyik őszi viharvonulás után, amikor pedig gomolyfelhőnek sem lett volna szabad fodrozódnia az égen, két héten belül négy siklót rántott le a tenger fölött valami, amit talán víztölcsérnek mondtak volna, ha nem ellenkezik a fizika törvényeivel, hogy olyan magasra felcsap. Közel ezerkétszáz halottal ez volt a Pomona legnagyobb katasztrófája.
Ki lehetett volna vinni a légiforgalmat a tenger fölül, ahogy a hajókat rá sem engedték, de a Fúria-tenger förgetegei láthatóan terjeszkedtek, kezdték felkavarni az óceánt, és egyre magasabb felhőrétegeket hódítottak meg. Nem volt más választás: meg kellett szelídíteni a tengert.
     Hogy szelídítesz meg egy tengert, aminek a partjára sem mersz kimenni, kérdeztem annak idején Alit, ha már benne volt abban a tíz emberben, aki túlélte a projektet, és persze csak nevetett, összeborzolta a hajam, és azt mondta, hogy sehogy. Ha nem mersz kimenni a partjára, akkor sehogy, de hát olyan embert fel sem vettünk, akiben volt annyi életösztön, hogy ne menjen ki, és nem volt annyi, hogy vissza is jöjjön. Épelméjűekkel mihez kezdtünk volna? Nekünk a Fúria-tengert kellett megszelídítenünk, és az első héten elvesztettük a harminc leggyakorlottabb keanosz-kezelőt a bolygón, és nem tudtuk, hogyan pótolhatnánk őket. Aganthban leállítottuk a bányákat, és onnan is áthoztuk, akit csak lehetett. A második héten már csak három embert morzsolt össze a víz, amint kapcsolatba léptek vele, és minket hetünket pedig egy kisebb szökőárral próbált berántani, nem is tudom, Grey és én hogyan úsztuk meg élve. Grey azt mondja, érezte, ahogy a víz húzza lefelé, és érezte, ahogy megfullad, aztán egyszerre csak mintha kiköpte volna a tenger, ott lebegett a felszínen, és a hullámok a part felé sodorták. Meg sem várta, hogy megszáradjon, még azon vizesen otthagyta a telepet, és visszarepült Aganthba. Három évig nem is dolgozott vízzel, azt hiszem, kaktuszt termesztett? Én talán azért maradtam, mert rögtön elvesztettem az eszméletemet.
     Nagyot sóhajtott, és áthajolt fölöttem, felkapott két sört a kanapé mellől, az egyiket a kezembe nyomta, a másikat egy hosszú korttyal bedöntötte. Aztán elvette az enyémet is, és utána küldte. Elégedetlenül morogtam, mert ez volt az utolsó két sörünk, és legalább az egyiket én akartam meginni. Amilyen rohadt hét volt, mind a kettőt magamnak vettem.
     Szóval utána napokig gyanúsan semmit sem csinált a tenger, folytatta Ali, de nem dőltünk be neki, nem hittük el, hogy ilyen könnyű lett volna megszelídíteni. És igazunk volt, csak taktikát váltott: nem tombolt, nem őrjöngött, csak a hatodik nap az egyik kezdőnk egyszerűen nem ébredt fel többet.
     Csalódottan méregette az üres üveget, aztán letette a földre. Persze mindig is tudtuk, hogy veszélyes elaludni munka közben. Nem azért, mert netán elveszíthettük az uralmat a mocskos dögök fölött – hanem mert alvás közben olykor fordult a kocka, és minden védőoltás ellenére a keanosz bizonyult erősebbnek. Volt, akinek sikerült felébrednie egy gyengébb keanosz uralma alól, volt, akit magától elengedett egy kíváncsibb víztudat, de volt, akit teljesen magába oldott a végtelen, és az első nemzedék fertőzöttjeivel ellentétben ők nem megőrültek, hanem… eltűntek.Ali hanyatt dőlt a díványon, összefonta a karját a feje alatt, és felnézett a mennyezetre, de szerintem a tengerparti felhőket látta a repedezett vakolat helyett.
     Szóval nem ébredt fel többet, folytatta, és ezen a ponton én már túl ideges voltam ahhoz is, hogy egyáltalán elérjem a rohadt mindenit annak a nyomorult tengernek, és már azt kezdtük vizsgálni, milyen ütemben vadulhatnak meg a vizek, és hány évtizedünk, évünk, vagy hónapunk lehet, mire a bolygó teljesen élhetetlenné válik, és arra dobtunk össze vázlatos terveket, hogy milyen ütemben kell kitelepíteni a civileket, aztán a földköpenyig kikaparni minden értékes nyersanyagot ebből a szemétdombból, mielőtt itt hagyjuk.
     És akkor megszólalt a tenger.
     Először nem is tudtuk, mi az, azt hittük, valamelyik újonc borult ki annyira, hogy belebőgeti a zenéjét a semmibe, holott civilizált ember még akkor sem terrorizál másokat a zenei ízlésével, ha amúgy sültbolond. De nagyon furcsán szólt az az orgona, és a társaságból senkiről sem hittem volna, hogy egyáltalán tudja, mi volt az a barokk. Márpedig a tenger Bacht játszott nekünk. És annak a szerencsétlen kölyöknek, aki belealudt előző délután, orgonaművész volt apja-anyja, ő is annak tanult, nem kellett sokáig gondolkoznunk rajta, kiből oldhatta ki a zenét az a nyomorult Fúria.
     Arra rájöttünk, hogy a zene a kulcs, de nem tudtuk, hogyan adjuk át neki. Az orgonista halála után először a legöregebb kezelő engedte magához a tengert, és a Fúria szinte azonnal elaltatta, feloldotta, aztán őrjöngve verte a partot, mert Mei csak a keanoszhoz értett, a zenéhez nem volt semmi érzéke. Még hat embert vesztettünk el, mire találtunk egy módszert, ami úgy-ahogy működött, és akkor jött a neheze. Tizenöten maradtunk, és végig kellett járnunk a partvidéket, hogy minél nagyobb darabon tudjuk egyszerre megfertőzni zenével. És még mindig voltak balesetek: mire elértük, hogy eléggé megtanulja zeneművekkel kifejezni az érzéseit ahhoz, hogy akkor se pusztítson jobban dühében, mint egy közönséges tenger tenné, ha kellemetlen inger éri, már csak kilencen voltunk. A végső, nagy próbára mind visszavittek minket az unganthi központban, hogy a közelben se legyünk, amikor bedobják azt a rozsdás roncsot a tengerbe – a rozsdát valamiért nagyon utálta a Fúria – és amikor őrjöngő vihar helyett feldörrent valami rekviemből a Dies Irae, én elsírtam magam.
     És egy életre megutáltam a komolyzenét, tette hozzá, szóval ha lehet, azt a Beethovent akkor hallgasd, amikor házon, mit házon!, városon kívül vagyok. A Fúriát átnevezték Bach-tengernek, és ha nem lenne továbbra is veszélyes területként számon tartva, és nem csak külön engedéllyel lehetne belépni a partvonal harminc kilométeres körzetébe, a vizet sem látnánk az áhítatos műértőktől. És bár elismerem, hogy jobban megvetem az embereket a kelleténél, de szerintem három okostojás elég volna ahhoz, hogy a tenger elfelejtsen mindent, ami Bach benne, és előtörjön belőle a régi Fúria. A tiltást tíz év múlva kezdik majd el lassan, fokozatosan feloldani… és igen, mások is megvethetik az embereket, mert vannak rá vészforgatókönyvek, hogy miként hagyjuk majd el a bolygót, ha a Fúriát is felbosszantja az a sok hülye.

nemsoksemmi, semminemsok

A különösen kellemetlen hangú emberek mindig megállás nélkül beszélnek, a gond csak az, amikor annyira élesen nyávog valaki, hogy egy operai tömegjelenetén is átüt, hiába tolom ütközésig a hangerőt. Pedig az Aidában sokszor ordít egyszerre az egész szereposztás, na.

Néha már azt hiszem, van mondanivalóm is, de ez pillanatnyilag leginkább az lenne, hogy tudom, hogy melyik négy könyvet kéne megrendelnem, ha majd kedvem lesz olvasni. És melyik öt pólót akarom megszerezni (van vámpíros Order of the Stick!!!!!) (és mióta akarok már egy Gunnerkrigg pólót, esetleg kettőt). Végül is a pólórendelésre minden évben háromszor rápörgök úgyis, és szerintem legalább három éve mindig sikerült megállnom, szóval még nem vagyok teljesen kétségbeesve, és különben is, nemsokára nyár, és pólót kell hordani, hát vannak itt érvek minden irányban.

Túl vagyok az első hónapon, most már akkor is, ha az otthon haldoklást nem számítom bele, egyelőre még életben vagyok, sőt, néha szinte már azt hiszem, tudom, mit kéne csinálnom (ilyenkor általában jön egy váratlan fordulat, és egészen mást kell csinálnom, és azt nem tudom). Az ablak előtt álló fa teljesen kizöldült, és mostanában nem látom a harkályt, aki egy időben szorgosan kopácsolt rajta. Finom a kávé, minden délután kapunk gyümölcsöt, és mindenki döbbenetesen kedves, segítőkész, és okos. Olyan munkahelyem volt már, ahol nem volt mindenki rettenetesen buta, de itt kifejezetten okosak az emberek, ráadásul érdekes egyéniségek, viccesek és jóindulatúak, hát egész elképesztő. Biztos lesz olyan, amikor épp kevésbé leszek faltól falig lelkes (mert épp fejetlenség van és stressz, teszem azt), de egyelőre jó, amennyire csak egy munkahely jó lehet.

minden ugyanaz

Hallgatom az előadást, mindig olyan, mint egy kaleidoszkóp, minden egyes részletét tudom és ismerem, de mégis mindig mond még valami újat a klasszikus kelta szerelmi háromszög, Naoise és Deirdre, Diarmuid és Grainne, Trisztán és Izolda, és egy ponton (nyilván, mert mostanában megint sokat hallgatom a Verdi operát) rádöbbenek, hogy miért szeretem annyira a Don Carlost. Az is az a történet, nem? De, hát persze, és csak azt nem értem, hogy nem jutott eddig az eszembe. Belevigyorgok a sötétbe, és hallgatom tovább, hogy az igazán régi változatokban miért csak a fiatal fiúnak kellett meghalnia, és hogy az egésznek mi köze a szakrális királysághoz.

Meggyógyultam, járok dolgozni, fáradt vagyok, mindig változik az idő, fáj tőle a fejem, apám szederlekvárt ajánl rá, értem a fizikai magyarázatát, és szeretem is a szedret. Vettem nyuszifüles pizsamafelsőt, és utcára is fogom hordani, nem vagyok normális, de ez egy ideje már kiderült, azt hiszem. Szeretnék még egy nap hétvégét, Mourning Beloveth-t hallgatok, és végül is nem érzem, hogy jobban lecsúsztam volna róla, mint teszem azt, Wagnerről.

teljes dögrovás

Nem emlékszem rá, hogy az elmúlt harminc-egynéhány évben egy napnál tovább ilyen minősíthetetlenül rosszul lettem volna, de most elképesztően és irgalmatlanul. Utoljára a napszúrás volt ilyen. Fél napig. Nem egyfolytában négy napja.

Így jár az, aki azt hiszi, két nap alatt kiheverte az influenzát, és lelkesen bemegy dolgozni az első láztalan napon (választanom kellett, hogy az orvoshoz megyek, vagy munkába, és én jól éreztem magam).

tervek

Erre átmenetileg megszűnt a Népfürdő utcai kikötő (jogos, hát ott építkeznek). A Jászai Mari tértől pedig kicsit olyan... céltalanul kurta lenne lehajókázni a Batthyány térre, nem?

áááááááásít

Azért pihenj egy kicsit, mert látszik rajtad, hogy nagyon fáradt vagy, mondta apám, miután kis híján belealudtam a poharamba, és valóban, hétvégére döbbenetesen elfáradtam. Pedig rövid volt a hét, csak valahogy mégis nagyon hosszú. Biztos számított a csütörtök délutáni németóra (bár nagyon alibi, ami azt illeti) és a péntek esti sörözés, ami a híres "szerintem tíz körül úgyis hazamegyek" mondattal kezdődött, és nyilván egészen máshogy ért véget, de most teljesen végem. Ettől eltekintve minden jó, egyelőre minden teljesen jó, az pedig úgyis majd kiderül, hogy később mi lesz.

Középtávú tervem például, hogy egy szép, napsütéses reggelen egyszer majd hajóval megyek dolgozni. Akkor is, ha kétszer annyi ideig tart.

És majd egyszer veszek könyveket. De csak akkor, ha már újra megtanultam élvezni az olvasást.

túl sok, túl szép, túl nagy

Virágzanak a fák, és ha kisüt a nap, már érezni az erejét. Egy faágon ülve uzsonnázom a müzlimet, kutyák rohangálnak körülöttem, és amikor azt hiszem, senki sincs a környéken, feléneklek egy ír kesergőt, Dragana kérte. Hajnalban kinézek az ablakon, és nevetnem kell, olyan vörös a Mars, de mi az ott alatta, és az ott kicsit jobbra? Ó, az egyik az Antares, a másik a Szaturnusz, és ha hihetek a telefonomnak, ha kihajolok az ablakon, még látni fogom a Jupitert. Szia, bolygó, és ott akkor az a fényes az Arcturus? Aztán becsukom az ablakot, mert odakinn fagy, és csak az üvegen át nézem a hihetetlenül színes fénypöttyöket, mint egy karácsonyi égősor.

két alvás között

Az első hét elteltével nyilván rengeteg benyomásom van, gondolatom jóval kevesebb, a gondolatok olyan összetett dolgok, amikhez kicsit elfáradtam, azt hiszem. Már voltam céges eseményen is, tök jó volt, ma pedig eljöttem térdzoknit nézni, és vettem egy ijesztően piros nadrágot (de le volt árazva! és rám jött!) (ööö, igen).

Délelőtt sikerült magamra rántanom egy teljes füzér tehénkolompot, igen, a háztartásomban van egy füzér tehénkolomp, és úgy tűnik, kezd elvásni a madzagja, és akkor jaj, nekem kel majd kézzel újrafűznöm az egészet. Le kéne fényképezni, hogy tudjam, milyen sorrendben vannak rajta a színes gyöngyök.

Most pedig elmegyek hajlakkot, krumplihámozót és három napi hideg élelmet vásárolni, kíváncsi vagyok, végül mit viszek haza.

kicsit

...fáradt vagyok. Na jó, nagyon.

közben

Nem mintha haladnék a történettel, mondhatni elakadtam. Mármint olyan szinten, hogy a történet címét már helyrehozhatatlanul elhagytam, és egy kisfiú helyett valahogy két kislány lett, és azt sem tudom, mi legyen, mert ugyanakkor egy másik történet miatt valahogy mégis vissza kéne kanyarodnom az eredeti elképzeléshez.
     Kobold kovács másnap korán felkelt, óvatosan megcsókolta a felesége homlokát, megsimogatta az összeölelkezve alvó ikreket, aztán átballagott a műhelybe. Bár azt, amire álmában a lányokat tanítgatta a Mordizomadta, ő maga már réges-rég tudta, az álombeli barlang-kohóban nem egy olyan apróságot látott, amit szívesen megpróbált volna megalkotni ébren is. Igyekezett nem gondolni arra, honnan szedte az ötletet, mert nem volt épp megnyugtató, hogy minden koboldok királya felfigyelt a lányaira, még a csak álmában is – bár Kobold kovácsnak eddig csak ébren volt dolga a tárnák lakóival, azt ő is tudta, hogy a hozzájuk hasonló, varázslatos lények nem mindig tartják külön világnak az álmokét. Idővel aztán úgy belefeledkezett a munkába, hogy nem csak azt sikerült elfelejtenie, honnan jutott eszébe, amit épp csinált, de az ebédidő gondolata is utána suhant, sőt, a vacsoraidőé is, mert egyszer csak arra riadt fel, hogy a felesége áll előtte, karján a két gyerekkel.
     – Eleget dolgoztál mára – jelentette ki az asszony, aki sok furcsaságot megszokott ugyan a férje mellett, de azért azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy Kobold kovács olykor napokra a műhelyben felejtette magát -, a lányok már nagyon sírtak utánad, és enned sem ártana!
     Kobold kovács pislogott egyet, pislogott kettőt, és a harmadik pislogásra lerázta magáról a munka bűvöletét. Szégyenkezve nézett a feleségére, és épp csak lekanyarította magáról a bőrkötényt, mielőtt átvette volna tőle a gyerekeket.
     – Nézd, micsoda szépséget álmodtam! – bökött az állával a félkész műremek felé nagy büszkén, de alig mondta ki, el is múlt a jókedve, mert hirtelen eszébe jutott, hogy mi minden mást álmodott még. – A lányok jól viselték magukat? – kérdezte kicsit félve, mire a felesége elnevette magát.
     – Tudják máshogy? – kérdezett vissza, bár az a karmolás Málna szeme fölött ékes bizonyítéka volt, hogy nem csak tudják, de szokták is rosszalkodásra vesztegetni az idejüket. – Olyan csendben voltak egész nap, hogy néha azt hittem, valami kóbor manó elvitte őket!
     – Ilyet ne is mondjál! – nézett rá Kobold kovács riadtan, és magához szorította az izgő-mozgó gyerekeket. Mióta ember az ember és kobold a kobold, azóta kerengtek kegyetlenebbnél kegyetlenebb rémmesék az elrabolt és elcsellengett kisgyerekekről, akik aztán a tárnák sötétjében lelték halálukat. Kobold kovács az ikrek születése előtt csak legyintett az efféle híresztelésekre, mert ha valaki, hát ő elég jól ismerte a koboldokat, hogy tudja, nem is engednének olyan nagy, estelen és buta dolgokat imádott köveik közelébe, mint egy embergyerek; de most ő is megtapasztalhatta, hogy a féltés erősebb a józan észnél. És bizony, a félelme erősen egybecsengett az előző esti álmával … szokásával ellentétben el sem gyönyörködött az aznapi munkájában, hanem úgy rohant ki a kovácsműhelyből a két lánnyal a karján, mintha ezer kobold üldözné izzó vasfogókkal.

félkonzerv

Már megint csókolózó hollókat rajzolok (jó, hát ennyi gótság belefér, a hollók sokkal szebbek a galamboknál, és okosabbak is), igazából kezdem unni a dolgot, nem a csókolózó hollókat, hanem a rajzolást. Az elmúlt két-három héten már nagyon csúnyán alibiztem a macskákat is (puszta véletlen, hogy most fejeztem be az eddig legtöbb munkával járó, de mégsem egyértelműen legszebb macskaspirált), és az egyéb állatokról (mókus, tobzoska) nem is beszélnék. Azt hiszem, épp értelmetlennek látok mindent, bár igazán felfoghatnám úgy is, hogy az eddigi egyetlen hivatalos visszautasításban az volt, hogy ezek tényleg gyönyörűek, csak arra alkalmatalnok, amire.



Érdekes élmény volt egyébként, amikor már nagyjából a reptérre menet beültem egy forró csokira a Shakespeare’s Company újonnan nyílt kávézójába, ez ott van a Notre Dame-mal szemben, és az ablak túloldalán, odakinn egy háromfős család ült – egy idősebb pár és egy egyetemista korú lány – és a férfi és a lány a maguk stílusában és a maguk kis vázlatfüzetébe buzgón rajzolták is a katedrálist. A lány egészen kis füzetbe rajolt, ceruzával, aztán tollal, a férfi nagyobb füzetbe, vastag színes ceruzával. Az ő rajzát láttam, és úgy az első öt percben teljesen el voltam döbbenve, hogy ne már, emberek csak így ránéznek valamire, és lerajzolják, mi ez már, ez undorító – aztán behúzott még egy vonalat, és egészen máson voltam megdöbbenve.

Nekem persze nyilván könnyű, én annyi fényképet piszkáltam már arról a templomról, hogy tudom, mennyire zömök, de azért az öreg bő negyedével szúrta el az arányait. Mármint az a torony akkor olyan széles, ha háromnegyed olyan magas, a Notre Dame nem nyúlánk, a legkevésbé sem az. És hiába vázolja fel rá gyönyörűen a boltíveket, és húzza be a kapukat, ha az épület arányai teljesen el vannak szúrva. A lány a maga teljesen eltérő technikájával kicsit jobban eltalálta a templom formáját, de az is valóban csak gyors vázlat szintjén maradt – és komolyan és őszintén megnyugodtam, hogy más se tud rajzolni. Akkor sem, ha magabiztosan kicsapja az asztalra az összes kelléket, és vállalja, hogy itt most Művészet van folyamatban. Ez nekem még mindig nem megy, bár azért már elég sok dologban megtanultam pont leszarni az úri közönség véleményét. De most rájöttem, hogy tulajdonképp miért is lenne ciki bénán rajzolni nyilvános helyen, hát mennyire nem az, már csak ki kéne találnom egy olyan módszert, amivel nem öt-tíz óra lenne megrajzolnom egy képeslap méretű képet (két éve megpróbáltam ezt a helyben rajzolásosdit, tanulságos volt) (igen, ezen a ponton meguntam). (Az a baj, hogy a módszer kitalálása nagyjából úgy kezdődött: ki kéne találni egy célt, hogy miért csináljam. Ez még sikerült: majd elküldöm embereknek képeslap helyett. De akkor ahhoz milyen papír kéne, és azt milyen dobozban tudnám mindig magammal vinni, és egyáltalán, amikor már azt terveztem, hogy ezt hogy integrálhatom a standard noteszemmel, akkor inkább feladtam a dolgot. Miért nem tudok egyszerű terveket kitalálni?)

öl, öl, öl, halál (masnival átkötve)

Nem az a kérdés, hogy volt-e normális hely a kávézóban, vagy hogy a fotel karfájára valahogy felaggatott kabátról lecsúszott-e életem első, közel menő fülhallgatója, miközben próbáltam úgy leülni, hogy a dohányzóasztalról (gyűlölöm a dohányzóasztalokat, semmi értelmük) ne verjem le a kávémat. Nem is az a kérdés, hogy észrevettem-e időben, ráültem-e a drágaságra, vagy hogy eltört-e valami irgalmatlanul hülye helyen. Még csak nem is az, hogy sikerült-e átmenetileg megszerelnem egy zöld alapon sárga kiskacsás ragtapasszal*, ügyes vagyok, találékony, és pont volt még egyetlen, árva ragtapaszom (hiányzott az egyik végéből egy centi, amit azóta sem értek).

A kérdés az, hogyan tudtam megállni a visítva szitkozódást, és hogy mikor esik szét végleg ez a nyomorult vacak.
*Ezt később felváltotta egy halvány rózsaszín masni. Leginkább azért, mert a ragtapaszt nagyjából ugyanazért nyúzta le magáról használat közben az eszköz, amiért a szigszalagot is ledobta volna, és ha már úgyis ragasztóval átitatott textillel tekertem körbe, miért ne legyen masni belőle.

szökőnap

Szóval ma délelőtt voltam benn szerződést aláírni, ekkora vastag mappám van tele papírokkal, és kaptam céges tollat is, szóval lassan már majdnem elhiszem, hogy jövő héttől irodába fogok járni és normális munkaidőben dolgozni. Orsie fog betanítani, és application / szoftver tesztelő leszek, ha nagy leszek, és igazából nagyon izgulok, mert mi van, ha jövő hétfőn bemegyek, és kiderül, hogy mégsem tudom, hol kell bekapcsolni egy számítógépet? Félelmeim reálisak és megalapozottak.

Szombaton  Orsie-val és Abdullal voltunk koncerten, bennem komolyan nem merült fel, hogy februárban szabadtéri koncertet szervez bárki, le is léptünk a felénél, mert már teljesen összefagytunk. Jó, volt mellé szalonnasütés is (még mindig olyan szaga van a kabátomnak, mintha Islay whiskyben mosnám) (márpedig az micsoda pazarlása lenne az erőforrásoknak), és forralt bor is, de legfőképp hideg, nincs itt még ennek az ideje. Meg a közönség is kicsit furcsa volt, szerencsétlen ropilány, aki nem tudott járni a tizenöt centis, tűsarkú szandálkájában, görcsösen eltartott kisujjal fogta a söröskorsót, és olyan arccal nézett a világba, hogy a macska a köszörűkövön lelazult reggae-mesternek tűnt volna mellette. A rocknagyi a lila csíkos harisnyában viszont nagyon lazán tolta, a Rolling Stones feldolgozásnál az volt az érzésem, hogy hja, ő ezt még friss slágerként szerethette meg, és most is úgy zúz, ahogy akkor tette, vagy csak ő is rohadtul fázott, és azért ugrándozott, hogy kimelegedjen (most egész nap az Egy napon, amikor  Micimackónak...-ot fogom énekelni, jaj nekem).

Több izgalmas most nem jut az eszembe, kérem kapcsolja ki.