közben

Nem mintha haladnék a történettel, mondhatni elakadtam. Mármint olyan szinten, hogy a történet címét már helyrehozhatatlanul elhagytam, és egy kisfiú helyett valahogy két kislány lett, és azt sem tudom, mi legyen, mert ugyanakkor egy másik történet miatt valahogy mégis vissza kéne kanyarodnom az eredeti elképzeléshez.

     Kobold kovács másnap korán felkelt, óvatosan megcsókolta a felesége homlokát, megsimogatta az összeölelkezve alvó ikreket, aztán átballagott a műhelybe. Bár azt, amire álmában a lányokat tanítgatta a Mordizomadta, ő maga már réges-rég tudta, az álombeli barlang-kohóban nem egy olyan apróságot látott, amit szívesen megpróbált volna megalkotni ébren is. Igyekezett nem gondolni arra, honnan szedte az ötletet, mert nem volt épp megnyugtató, hogy minden koboldok királya felfigyelt a lányaira, még a csak álmában is – bár Kobold kovácsnak eddig csak ébren volt dolga a tárnák lakóival, azt ő is tudta, hogy a hozzájuk hasonló, varázslatos lények nem mindig tartják külön világnak az álmokét. Idővel aztán úgy belefeledkezett a munkába, hogy nem csak azt sikerült elfelejtenie, honnan jutott eszébe, amit épp csinált, de az ebédidő gondolata is utána suhant, sőt, a vacsoraidőé is, mert egyszer csak arra riadt fel, hogy a felesége áll előtte, karján a két gyerekkel.
     – Eleget dolgoztál mára – jelentette ki az asszony, aki sok furcsaságot megszokott ugyan a férje mellett, de azért azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy Kobold kovács olykor napokra a műhelyben felejtette magát -, a lányok már nagyon sírtak utánad, és enned sem ártana!
     Kobold kovács pislogott egyet, pislogott kettőt, és a harmadik pislogásra lerázta magáról a munka bűvöletét. Szégyenkezve nézett a feleségére, és épp csak lekanyarította magáról a bőrkötényt, mielőtt átvette volna tőle a gyerekeket.
     – Nézd, micsoda szépséget álmodtam! – bökött az állával a félkész műremek felé nagy büszkén, de alig mondta ki, el is múlt a jókedve, mert hirtelen eszébe jutott, hogy mi minden mást álmodott még. – A lányok jól viselték magukat? – kérdezte kicsit félve, mire a felesége elnevette magát.
     – Tudják máshogy? – kérdezett vissza, bár az a karmolás Málna szeme fölött ékes bizonyítéka volt, hogy nem csak tudják, de szokták is rosszalkodásra vesztegetni az idejüket. – Olyan csendben voltak egész nap, hogy néha azt hittem, valami kóbor manó elvitte őket!
     – Ilyet ne is mondjál! – nézett rá Kobold kovács riadtan, és magához szorította az izgő-mozgó gyerekeket. Mióta ember az ember és kobold a kobold, azóta kerengtek kegyetlenebbnél kegyetlenebb rémmesék az elrabolt és elcsellengett kisgyerekekről, akik aztán a tárnák sötétjében lelték halálukat. Kobold kovács az ikrek születése előtt csak legyintett az efféle híresztelésekre, mert ha valaki, hát ő elég jól ismerte a koboldokat, hogy tudja, nem is engednének olyan nagy, estelen és buta dolgokat imádott köveik közelébe, mint egy embergyerek; de most ő is megtapasztalhatta, hogy a féltés erősebb a józan észnél. És bizony, a félelme erősen egybecsengett az előző esti álmával … szokásával ellentétben el sem gyönyörködött az aznapi munkájában, hanem úgy rohant ki a kovácsműhelyből a két lánnyal a karján, mintha ezer kobold üldözné izzó vasfogókkal.

akkor ezek szerint ez itt mégsem napló

Van amúgy életem is, nem emlékszem rá, mi történik benne, pedig egész sok minden volt mostanában. Írtunk és ittunk, legfőképp, valamint megáztam, megfáztam, vettem virágos hajcsatot.

3.
    
     Azon a nyáron történt ez is, amikor a kovácsok megőrültek, és Szikla kovács hegyi pásztornak állt, Réz kovács pedig felköltöztette a teljes műhelyét a padlásra, és amikor Setétlápi bíró megkérdezte tőle, eszénél van-e, hát meggyullad a tető, és leég az egész város, csak annyit mondott, jobb, ha szem előtt tartja azt a kölyköt. Bíró uram kérdőn Vas kovácsra meredt, az tovább nézett Arany kovácsra, és így ment ez, amíg csak Kobold kovács álmodozva meg nem jegyezte, hogy őt is bölcsőstül vitte magával a műhelybe az apja, nincs is jobb altató a kalapács dalánál. Erre aztán mindenki lesütötte a tekintetét, mert Kobold kovács dicső juhásznemzetség elfajzott sarja volt, és az idősebb huzavoniak huszonöt év alatt nem tudták megemészteni, hogy ez az álomvilágokba révedő, sokat csavargó, különös kis ember hogyan válhatott a város egyik legelső kovácsmesterévé.
     Kobold kovács persze most sem vette észre, hogy ismét értetlenségre kárhoztatta mestertársait, ő emlékezett rá, hogyan ringott a szögre akasztott bölcső a forró, fémízű levegőben, hogyan csengett a kalapács az üllőn, el is tudta volna dúdolni a dallamot. Amikor hazaért, fel is vette a sivalkodó ikreket, és eldörmögte nekik a fém szavak nélküli énekét. A lányok elhallgattak, és mire Kobold kovács befejezte a dalt, már aludtak is. A felesége hálásan nézett fel rá: őt aztán nem érdekelte, mi igaz a férje gyermekkoráról szóló mesékből és mi nem, ha egyszer ilyen gyengéd férfi volt.
     Aznap éjjel is a csendesen kopogó eső ringatta el őket, és Kobold kovács álmában parányi ezüstkalapácsok csengésévé változott a hang. Ott állt a végtelen, földalatti teremben, görnyedten egy cseppet, mert az egyik kezét az egyik lánya fogta, a másikat a másik, márpedig az ikrek még csak akkortájt álltak fel, és kinyújtott karral is alig érték fel az apjuk munkában megkérkesedett kezét. Ott állt, görnyedten egy cseppet, és nézte a hatalmas műhelyt, ahol a barlangok megannyi, titkos ékkövét kalapálták és faragták, égették és csiszolták a kobold mesterek. Állt, egy ideig csak állt, aztán a kis Eper megrántotta az egyik kezét, a kis Málna pedig a másikat, és elkezdték húzni ketten két irányba.
     – Nem úgy van az – guggolt le hozzájuk, és felnyalábolta mind a kettőt. – Egyszerre csak egyfelé mehetek, és amúgy is, jobb, ha itt én mondom meg, merre az előre: ti nem ismeritek még a hegyek mélyét, de én itt nőttem fel.
     Ha ébren nem is kérdőjelezte meg soha a dolgot, álmában azért megtorpant, mert hogyen is nőhetett volna fel ő, az ember, idelenn, a koboldok között? Aztán csak megvonta a vállát – álmában annyi színes és valótlan helyen járt már, annyi különös és soha le nem élt életre emlékezett, hogy ez a kis furcsaság szinte nem is számított. Tudta, merre kell vinnie a lányokat, és az ébren is ismert tárnák útvesztőjéből – mert Kobold kovács nem véletlenül kapta a nevét, ébren is épp eleget járt a koboldok birodalmában – hamar átért abba a ködös, különös világba, ahol már csak az álmaira támaszkodhatott.
     De ment rendületlenül, és vitte a karján a két kislányt. Eper a vállára fektette a fejét, és a haját csavargatta; Málna kissé előredőlve figyelt, és magábában dünnyögött a sok furcsaság láttán. Végül aztán megérkeztek a legmélyebb és legdíszesebb terembe, és Kobold kovács egyszerűen csak megállt a Mordizomadta pompás trónja előtt, mert két gyermekkel a karján igencsk nehézkes lett volna meghajolnia.
     – Nocsak, édes fiam, végre eszedbe jutott, hogy megmutasd a lányaidat? – mordult rá a koboldkirály, de nem barátságtalanul, inkább csak úgy, ahogy Setétlápi bíró zsörtölt az emberekkel. Kobold kovács sokért nem adta volna, ha megtörölheti a homlokát, mert attól ő még egész megizzadt ijedtében, de hát az egyik kezében az egyik lánya volt, a másikban a másik, úgyhogy végül beérte annyival, hogy biccent.
     – Kicsik voltak még eddig – védekezett, mire a Mordizomadta vidáman felhorkant.
     – Kicsik, kicsik, mit gondolsz, a mi fiaink-lányaink óriásnak születnek? De nem haragszom rád, meg ne ijedj; inkább csak örülök, hogy végre elhoztad őket. Hadd nézzem csak a kis kovácslányokat!
     Felpattant a trónról, és leszaladt Kobold kovács elé. Fürge, vékony kis teremtés volt, alig ért Kobold kovács álláig, pedig nem számított ő sem nagydarab embernek. De hát a koboldok népe már csak ilyen volt, apró és soványka – ha valaki nem ismerte őket, nem is értette, hogy félhet tőlük bárki, pedig rettentő erő lakozott hitvány kis testükben. Kobold kovács is tudta, hogy a Mordizomadta fél kézzel fel tudná emelni őt és a két lányát, és a másikkal Vas kovácsot, családostul, és még csak nem is érezné soknak. De a két kislányt mégis úgy vette el tőle, mintha félne, hogy elejti őket, és most fordult a helyzet, és minden koboldok királya állt a kovács előtt két kíváncsi gyerekkel a karján. Eper rámarkolt a Mordizomadta egyik díszes fülbevalójára és a szájába tömte, Málna pedig előrehajolt, és a koboldkirály rézvörös szakállát próbálta elkapni.
     – Derék gyerekek – hintáztatta meg őket a Mordizomadta nevetve –, és aztán hogy hívják őket? Teremburája és Teringette?
     – Eper és Málna – ismerte be Kobold kovács kissé szégyenkezve, mire a Mordizomadta megcsóválta a fejét. A két kíváncsi gyerek sivalkodni kezdett, hogy el ne rontsa a játékukat.
     – Hogy tudtok ilyen rémesen édes neveket adni a gyermekeiteknek? – morogta, aztán újra elvigyorodott. – No de akár édes a nevük, akár rémes, az a lényeg, hogy most itt vannak. Ideje elkezdeni kitanítani őket!

fejezzük be még egyszer

Alaposabban megvizsgáltam a helyzetet, és arra jutottam, a huzavoni kovácsok második meséjének valójában mégsem ott a vége, ahová eddig elfutottam vele, mert abból nem derül ki, hogy a sárkány (továbbra sem tudjuk a nevét) kap-e mézes kását, és hogy változik-e bármiben is a világ rendje.

No de most.

     Hanem amikor visszaért a fazékra való kásával, elég volt felnéznie a tető felé, hogy rájöjjön, mit felejtettek el mind a ketten. Sosem volt magas legény, és még ha felhozta volna a földszintről az öregapja létráját, akkor sem érte volna fel a sárkányt, hogy megetesse. Egy hosszú pillanatig csak állt a fazékkal a kezében, és a fejét csóválgatva nézte az éhes bestiát, aztán akkorát dörgött odakinn az ég, hogy kis híján magára borította a forró kását.
     - Esik már? – kérdezte. A sárkány értetlenül pislogott le rá, aztán épp csak egy ujjnyit ingatott a fején. Réz kovács letette a fazekat, és fújkálni kezdte az ujját, mert mostanra már a konyharuhán át is égetni kezdte a kezét az edény. – Nosza, akkor gyorsan hajtogasd át magad, úgy, hogy le tudd nyújtani azt a buta, hosszú nyakad – mordult rá a háztetőjére -, de siess, még mielőtt szakadni kezdene, és jól hajtogasd vissza a szárnyad, mert ha beázik a ház, elázik a kása is!
     A sárkány megszeppenve nézett rá, aztán hirtelen kiegyenesedett. Tyűha, mekkora rusnya dögök ezek már kölyökkorukban is, gondolta Réz kovács álmélkodva, ahogy a sárkány szétterjesztette hatalmas szárnyát, és billent egyet erre, billent egyet arra, aztán nagy óvatosan visszagunnyadt a ház tetejére. Bár esni még nem esett, az újabb vihar előszele egy pillanat alatt kihútőtte a padlásszobát, és Réz kovács érezte már a levegő élességén, hogy jeget is hord a szárnyán az éles fuvallat.
     - Így jó lesz? – eresztette le a fejét kis híján a padlóig a sárkány. A kovács egy pillanatra hátrahőkölt: ilyen közelről már őt is megijesztette a sárkány hatalmas, aranyló szeme, és a szájában azok a késhosszú, villogó agyarak.
     - Jó lesz, jó lesz – bólogatott, de közben azon járt az esze, hogy kevés lesz ide a legnagyobb fakanala, hiába azt hozta. Aztán megemberelte magát, és felvette a fazekat, de szinte azonnal újra szitkozódni kezdett. – Ó, a teremburáját! – fakadt ki. – Ez meg kihűlt attól az egy fuvallattól, vihetem le, hogy megmelegítsem!
     A sárkány összevonta a szemöldökét, mintha csak tüsszenteni készülne.
     - Tedd csak le arra az asztalkára – mormolta, és egy félresikerült kovácsoltvas vacak felé bólintott, amit Réz kovács csak azért tartott meg, mert az volt megboldogult, derék ükanyja első önálló munkája. Nagyon ráncolta a homlokát, nem tudta, mire készülhet a sárkány, de engedett a kérésének, és letette a fazekat az állványra, aztán hátralépett. A sárkány lejjebb engedte a fejét, és az orrlyukán hirelen felfodrozódó láng végignyalt az edény alján.
     - Hé te! Fel ne gyújtsd nekem a házat! – kiáltott rá Réz kovács, de mire befejezte a mondatot, már látta, hogy a sárkány éppolyan gondosan és pontosan bánik a lánggal, ahogy ő szokott a tulajdon szerszámaival. Álmélkodva nézte, még a fejét is megvakarta, aztán a sárkány orrlyukán egyszerre csak elaludt a láng, és a szörnyeteg bűntudatosan nézett a kovácsra.
     - Most már jó lesz? – kérdezte, és Réz kovács odalépett a fazékhoz. Megkavargatta, belekóstolt, aztán a homlokát ráncolva bólintott.
     - Hanem ha nem lenne akkora szükségem egy háztetőre, levinnélek a műhelybe, segédnek – jegyezte meg, és hatalmas adag kását lapátolt a sárkány szájába a fakanállal. A sárkány nagyot szusszant, és egyben lenyelte, aztán elégedett kutya múdjára még az orrát is megnyalta.
     - Az de jó volna! – Olyan sóvárgás égett a hangjában, hogy Réz kovács önkéntelenül is elnevette magát.
     - Vagy feltelepíthetném ide a műhelyt – jegyezte meg tréfálkozva, aztán körülnézett a tágas padláson, és szinte csodálkozva megismételte. – Igen, feltelepíthetném ide a műhelyt.
     Összenéztek a sárkányyal, és egyszerre biccentettek. Olykor a legkülönösebb dolgok a legtermészetesebbek, és így történhetett meg az is, hogy amikor Réz kovács végre életében először segédet vett maga mellé, az nem egy szorgos, fiatal legényke volt, hanem egy sárkány – ráadásul a tulajdon háztetője.

a második fejezet vége

Egy ideje már csak az utolsó két bekezdés hiányzott róla. Mondjuk három hónapja. És igazából végig tudtam, hogy mi lesz az. Csak izé. Teljes tíz szót összerakni, az meghaladta a a nyári képességeimet.

     Szürke hajnal volt még, amikor felébredt, de sokáig csak ült az ágyban, és nagy mogorván meredt maga elé, ahelyett, hogy régi jó szokásának megfelelően azonnal ment volna a kamrába, tette volna fel a teáskannát a tűzre, szedte volna elő a hétfogásos reggeli minden kellékét. De az átforgolódott éjszaka után nem volt étvágya sem: addig ült és nézte az ágy végét, a takaró alól kilógó lába ujját, míg végül délre harangoztak: akkor riadt csak fel, akkor döbbent rá, mennyi időt elbámészkodott a semmibe, mert aznap is hideg és esős idő volt, és az a nyúlós, álmos hajnali szürkeség egészen ellepett mindent.
     A déli harangszóra aztán kipattant az ágyból, megmosakodott, felöltözött, és lesietett a konyhába, hogy még utoljára rendesen megebédeljen. Szokásától eltérően a jó, tejfölös bableves, a sajtos-tejszínes krumplipüré és a sonkába tekerve sült libamáj után még egy kupica ritka itókával is megkínálta magát. Nem szokott napközben inni, nagyon elálmosította, de tisztában volt vele, hogy az ember életében vannak kivételes pillanatok. És amikor megy, és halálra ítéli saját magát, de még az egész városát is, az bizony elég kivételes kéne, hogy legyen.
     Hagyta, hogy végigégesse a torkát a jóféle barackpárlat, aztán töltött magának még egy ujjnyit: a mennyezeten, a következő emeleten, az egész házon át a sárkányra emelte, aztán legurította. Biztos ilyen lehet csatába menni, gondolta, aztán horkant egyet, és elmondta magát mindenféle ostobának, mert nemhogy a háborúhoz nem értett, de még sonkaszeletelő késénél veszedelmesebb fegyvert nem is fogott a kezébe.
     Egy harmadik kupica már nagyon nevetséges lett volna, nem volt hát mit tenni, elindult felfelé a lépcsőn. Felért a padlásra, megállt a szoba közepén, és megköszörülte a torkát. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak hordaná idehaza is a kalapját, mert most nagyon jól esett volna gyürködni egy kicsit kínjában. Várt.
     Csend volt.
     Megint megköszörülte a torkát, és megint várt egy keveset, de megint csak az utcán kergetőző gyerekek visongását, a szél zúgását, a sárkány lassú, egyenletes légzését hallotta.
     – Nos – krákogta aztán a csendbe. – Tehát.
     Megint várt egy kicsit, de a sárkány vagy annyira megijedt az előző esti szidástól, hogy már nyikkanni sem mert, vagy elhitte, hogy tényleg nincs még kész a város, és visszamerült időtlen álmába. Réz kovácsot egy pillanatra hihetetlen megkönnyebbülés töltötte el (bár kissé szégyellte ám, hogy csak hazugság árán tudta megmenteni a várost), aztán arra jutott, hogy egy harmadik próbálkozással még igenis tartozik a becsületnek.
     – Szóval – dörmögte, és erre megint megnyikordult a tető, és a sárkány parázsló szemmel nézett le rá a padlás homályában. A fenének kell nekem ennyire lelkiismeretesnek lennem, morogta magában a kovács, és megköszörülte még egyszer a torkát.
     – Nohát, az a helyzet, hogy hazudtam neked tegnap, mert hát a város igenis készen van, de olyan készen, hogy annál készebb egy város sem lehet – vágta ki aztán az egészet olyan sietve, hogy csoda, hogy az egyik szava nem esett át a másikon. – Olyan, de olyan kész, hogy kész volt már háromszáz éve, épp csak azt az ezredik lépcsőt nem tette le senki sem, nehogy felébredjetek, és követeljétek a jussotokat… gondolom, mert tartottak tőle, hogy a te fajtád sem tisztességesebb az enyémnél, és nem állnátok meg a jussotoknál, a harminckét tucat báránynál és az egy tucat szopós malacnál, de megennétek a gazdáikat is.
     – Nos – dünnyögte kissé szégyenkezve a háztető –, azt hiszem, ebben nem is tévedtek. Volt róla szó. Jobban mondva… másról sem volt szó. Hörgő és Morgó már a másnap reggelt sem akarták kivárni, essünk nekik most azonnal, faljuk fel mindet! Csak azért nem tették, mert szemtől-szembe azért tartottak az emberek kardjától, nyilától, de legfőképp a viharverő varázshatalmától.
     – Kutya legyek, ha értem, miről beszélsz – dörmögte Réz kovács, és megvakarta a füle tövét. – Viharverő? Varázshatalom? És az sem nyugtat meg, hogy ezek szerint ha alkalma nyílik rá, a te fajtád éppolyan becstelen lett volna, mint az enyém.
     A sárkány szipogott egyet, és bűntudatosan sandított le a kovácsra.
     – De én nem értettem velük egyet – szögezte le. – Én és Lapufül és Tüske eldöntöttük, hogy mi aztán ebben nem veszünk részt. Megesszük a magunk reggelijét, mert ami jár, az jár, és amúgy is, bárányok, ki tudna ellenállni egy tucat zsenge báránykának? De aztán elrepülünk, és vissza sem jövünk, amíg… szóval nem is jövünk vissza.
     Réz kovács mogorván ingatta a fejét. Érezte, hogy mindjárt ordítani kezd, de hogy épp kire olyan mérges, a rég halott viharverőre, a háztetőkké dermesztett sárkányokra, erre az egy idétlen kölyökre itt, akinek mégis sikerült felébrednie, vagy saját magára, amiért ezt az egész kínos helyzetet előidézte, azt sehogy sem tudta eldönteni. Mert hát az egyre inkább világos volt számára, hogy az ő háztetője nem csak méretre kisebb a többinél, de beszédre is, viselkedésre is olyan, mint egy megszeppent gyerek. Nem szidhatja össze azért, mert nem szállt volna szembe a Sárkány-porta tetején acsarkodó bestiával, ha egyszer az háromszor akkora volt, mint ő maga, és a pofáját elnézve igen vérszomjas is.
     – És most mihez kezdesz, hogy tudod az igazat? – mordult fel aztán. A sárkány akkorát sóhajtott, hogy kis híján elfújta a házfalat.
     – Nem tudom – nyögte panaszosan. – Igazán… éhes vagyok. Egész nap eszel. És olyan finomakat! És esznek a szomszédaid is. Az orromat csiklandozza a sült malac, a marhapörkölt, a ropogós libacomb, az ismeretlen fűszerek, az édes-mézes nyalánkságok illata… és én háromszáz éve még csak nem is reggeliztem!
     Réz kovács bűntudatosan lehajtotta a fejét, és arra gondolt, ha neki akár csak egy reggelit ki kell hagynia, milyen mogorva lesz, ez a szegény jószág pedig háromszáz éve nem evett egy falatot sem, és mégis épp csak panaszkodik!
     – Hát… végtére is hozhatok neked valami reggeli-féleséget… jobban mondva most már ebédidő van. Tucatnyi birkát ugyan nem ígérhetek, de talán maradt még egy kis bableves, és ha nincs ellenedre a hideg koszt, hozhatok egy kis sonkát friss cipóval, kovászos uborkával.
     A sárkány nagyot nyelt, és félénken lepislogott a kovácsra.
     – És esetleg… olyan mézes kását… olyat tudnál főzni nekem?
     Réz kovács felsóhajtott, és megvakarta a fejét.
     – Persze – dörmögte. – Persze.

nem szeszélyes, elmebeteg

A váratlan dolgok, amikor emberek makacsul állítják, hogy én szociális vagyok, pedig ööö… mi van? Egyszerre csak egy olyan házibuliban támasztom a falat, ahol valóban alig ismerek valakit, mondjuk Droidzombin kívül igazán senkit. Bár még rajta kívül is vannak ketten, akikkel nem most találkozom először, és ez kicsit ijesztő, mert a látszat ellenére nem vagyok igazán szociális, csak nem tudom. El is fáradnak a társas moduljaim a végére, odakinn három fok van, és én csak a közepes kabátomat voltam hajlandó kiásni előző délután, pedig ehhez a szélhez a legvastagabbat kellett volna, még két sállal.

A világ láthatóan továbbra sem döntötte el, milyen évszak van éppen, vacogva nézem a bimbóktól roskadozó orgonabokrokat, egy idő után meghajlok a hideg előtt, és előszedem a bélelt csizmát, pedig már alaposan beépítettem a megfelelő szekrénybe. Nem is tudom, mit akarok, de ha ez így megy tovább, valahol szerepelni fog benne egy bögre forró csoki.

     A szeles, nyirkos estét viharos éjszaka követte. Az ég úgy zengett a Pitymalló fölött, mintha ezer kovács verte volna egyszerre az üllőn az izzó fémet. Réz kovács ilyenkor szokott a legjobban aludni, ilyenkor álmodta a legszebbeket: az apja mindig azt mesélte, ilyenkor készítik odafenn az égi kovácsok azokat a remekbe szabott, pompás felhőket, és a villámok csak a szorgos munka közben vetett szikrák. Néha azt álmodta, ő is közöttük dolgozik, és olyankor emlékezett rá, hogy legjobban a napnyugtakor a felhők szélén ragyogó, rézvörös filigránt szerette csinosítgatni, és reggel mosolyogva ébredt. De ezen az éjszakán a vihar sem hozott neki enyhülést, nyugtalanul aludt, fel-felriadt: a kalapácsok szapora zenéje helyett sárkánybőgést hallott ki a förgetegből, és égi szikrák helyett tűzokádó bestiákat látott minden villámban.
     Becsületes ember volt ez a Réz kovács, és nagyon megfeküdte a gyomrát, hogy ekkorát kellett hazudnia lefekvés előtt. Még akkor sem érezte magát ilyen cudarul, amikor fiatal legény korában egyszer egy tábla abált szalonnát elmajszolt vacsorára, pedig azután vagy egy hétig csak savanyú vadkörtét evett. De hát mégsem mondhatta meg a sárkánynak, hogy becsapják őket, be ám, már vagy ezer éve: a város készen áll, minden tornyában laknak, idővel újabbakat is húztak melléjük, és jó, erős kőfallal körbekerítették az egészet, mert azt hitték, a legnagyobb fenyegetést a mindenféle szárazföldi hadseregek jelentik majd rájuk nézve, nem a tulajdon tetőik helyén szunnyadó, vérszomjas szörnyek. Nem mondhatta mégsem, hogy hazudtak már akkor is, amikor megegyeztek velük, nem akarták soha nekik adni a várost! Nem mondhatta ki, bár tudta: Huzavon születése és egész léte csalásra épül.

mintha itt tartottunk volna

Aztán másfél nap alatt kitört a tavasz, egyik este mg télikabátban dideregtem, másnap már az átmeneti kabátot is csak a cipeltem. Új ruhákban és új kardigánokban, és végre elő lehetett szedni a még tél derekán kapott cipőt is, hogy először illesse utca a talpát, és már csak az kéne, hogy mindeközben ne érezzem magam világvégének, hanem valahogy a gondolataim is világosak legyenek és napfényesek.

Ezt előidézendő vasárnap előszedtem a rollert, és kigurultam a Margitszigetre, sőt, út közben még gyrost is vettem, elvitekre, ott fityegett kis szatyorban, miközben az aszfalt ördögeként szóval az első szabad padig. Ami nyilván nem volt egyszerű, mert az első meleg tavaszi hétvége, a sziget csurig volt emberrel, és utána az is okozott némi kis gondot, hogy a gyros olyan mértékben szétszottyadt, hogy kanállal kellett volna enni, de azért megoldottam a helyzetet. Miután valahogy kitörölköztem a csípős tzatzikiből, megpróbáltam rajzolni, újabb ambiciózus projekten gondolkozom. A képregényt sem adtam fel, csak izé. Rájöttem közben, hogy nem tudok rajzolni. Erre rájöttem persze ezúttal is, nem tudok rajzolni, meg kéne tanulnom rajzolni, és most amúgy nem viccelek, élőlényt és mozdulatot, meg úgy általában bármit, hát, az nem megy. De legalább rájöttem, hogy fog kinézni ez a kép, és hogy végül is a másikat, amit csak elképzelni tudtam, de már látni sem, el tudom bábozni, ha kell. Tulajdonképp van egy drótsárkányom, igaz, hogy háromfejű, de a fölösleges fejeket majd figyelmen kívül hagyom. És ebben a világban majd ilyen bumfordi sárkányok lesznek, na. Inkább Süsüre emlékeztetnek, mint Benedict Cumberbatch-re (igazából ha lehet, inkább egyikre sem?).

     Réz kovács szédelegve bandukolt haza: a feje az almabortól volt nehéz, a szíve a gondtól, hogy bizony, a sárkányok dolgában mit sem haladt előre. A korlátba kapaszkodva kellett felhúznia magát a toronyszobába, olyan súlya volt egyiknek is, másiknak is, és amikor végre felért, leroskadt a kis zsámolyra. A sárkány lélegzetét hallgatta volna, hogy alszik-e rendesen a bestia, de csak a tulajdon zihálását hallotta. Aztán újra azt a már-már ismerős nyikordulást, az álmos sóhajt.
     - Délután felriadtam, mert egy galamb nagyon kapargatta a bal fülem – mormolta panaszosan a háztető -, és kinyitottam a fél szemem, és nekem nagyon úgy tűnt ám, hogy ez a város kész van.
     Réz kovács csak mordult egyet.
     - Ne érts félre, nem vagyok ám jártas a városok dolgában – mentegetőzött a sárkány sietve -, csak hát szép nagynak tűnt, és tele volt emberrel, sürgölődtek fel-alá, házból ki, házba be, beszélgettek, fontoskodtak… de egyik sem dolgozott a házakon. Nem építettek, nem szépítettek, csak lótottak-futottak a kopott falak között. Mintha azok bizony már rég készen lettek volna.
     Réz kovács megint csak mordult.
     - És megkérdeztem a galambot, hogy mi az a krizeljum, de megijedt és elrepült.
     Réz kovács harmadszorra is morgott.
     - Galambok – mondta aztán megvetően. – Hogyan is értenének bármihez?
     Most a sárkányon volt a sor, hogy hallgasson.
     - Mi az a krizeljum? – bökte ki aztán, mint aki egész reggel óta ezen gondolkozik. Réz kovács a változatosság kedvéért fújt egyet morgás helyett, mert igazán nem ismerhette be, hogy ezt ám ő maga sem tudja.
     - Olyan, mint a krizantém, csak sokkal büdösebb – jelentette ki végül, mire a sárkány idegesen szipogni kezdett.
     - Akkor inkább tényleg nem kérek. De mondd csak, kovács uram: tényleg nincsen kész a város?

két küldetés között

Jó, azért nem csak az van, hogy Isabela lelép az erekléyvel, és ezért nekem idegen uralkodókat kell megölnöm (hát az szinte minden szempontból nehezemre esett, pedig casual fokozaton játszom (így is halálra unom, hogy mindig ütni kell valami pixeleket)), csak a félig befejezetlen bejegyzések már többnyire annyira elvesztették az aktualitásukat, hogy nem feltétlenül érdemes előásnom őket. És ööö, újakat pedig, hát, van már egy csomó új félkész bejegyzésem, hogy ne fejezzem be őket!!! Csak közben nagyon gyorsan múlik az idő. Nem is értem, hogy múlik ilyen gyorsan. Február… az hagyján, februárban legalább utaztam, az mindig megmarad, de januárról nagyjából emlékeim sincsenek. Valami havas trutymák szakadt egyszer az égből, és sokat kellett gyalogolnom benne, és kaptam japán csokit és piros ruhát. És feketét is, ami annyira nekem való, hogy azóta kaptam mellé ugyanolyan kéket és lilát, ruha-nagyhatalom vagyok, és még jól is állnak rajtam, pedig igencsak ki vagyok kerekedve. Ez persze nyomaszt, mert nő vagyok és hiú, és sportolnom kéne, de az meg olyan ijesztő, a múltkor megpróbáltam, és utána napokig járni sem tudtam. Viszont már egész magabiztosan sminkelek, bár tulajdonképp ezzel egy kicsit meg vagyok hasonulva, mert nem szebbnek érzem magam tőle, csak… beilleszkedőbbnek. Még mindig nagyon szépen tudom fényképezni magamat, ami egyrészről csalás, mint minden pillanatfelvétel, másrészről viszont ha már minden fénykép úgyis csal, miért ne a javamra tegye? Úgyis látom rajtuk, amit a tükörben, mozgás közben nehezebben veszek még észre, pedig már látványos: azok a meglágyulások, megereszkedések nem a plusz kilók miatt vannak, azokról a plusz évek tehetnek. Persze ismerek nagyon szép érett nőket, de ahhoz meg kell tanulni viselkedni, és lássuk be, az sosem volt az erősségem.

Ilyen szempontból a párizsi utak persze mindig jók, egyrészt Párizsban rájön az ember, hogy a francia nők franciaságának jellegzetes része, hogy minden hazai sminktanáccsal ellentétben ott mindig ragyogó, rikító pirosra festik a szájukat, a barackszínt hagyják a turistáknak, és voltaképp jól áll nekik; másrészt nagy élmény találkozni anyám elképesztően okos, érdekes, sokszínű, sok kultúrát megélt kollégáival, huszonévesekkel, harmincasokkal, hatvanasokkal egyaránt. Anyám rettentően érdekes embereket vonz maga köré, valószínűleg azért, mert ő is rettentően érdekes – igazából mindig megdöbbenek rajta, mennyire lenyűgöző szüleim vannak, és mennyire borzasztóan, összeilleszthetetlenül mások.

     Hideg volt az este, esős, szeles, de amikor Réz kovács végre belépett a kocsma aranysárga derengésébe, még ez is jól esett: hidegről kell ahhoz bejönni, hogy igazán átmelengesse az embert Görbe kocsmáros almabora, és magányos, esős sétáról, hogy igazán felderítse a többi kovács társasága. Mert hát csütörtök este lévén ott ült már a kerek asztal körül az összes: Arany kovács szőke bajszán sörhab fehérlett, Kobold kovács a maga ezerfüves gyógyitókáját kortyolta merengve, Ón és Ezüst csendben borozgattak, Vas kovács előtt pedig már a sokadik korsó almabor pezseghetett, mert igen nekivörösödött becsületes, kerek arca, és kezdett lefoszlani róla az elmúlt hetek komorsága is. Integetett is Réz kovácsnak kézzel-lábbal, hogy üljön oda mellé, de gyorsan: régi jó társak voltak ők ketten az almabor szeretetében, és együtt szokták kigúnyolni a sok sörös, boros, likőrpárti ostobát.
     - Hanem te Réz – mondta aztán egy újabb korsó itóka után Vas kovács, és bizonytalanul morzsolgatta vaskos ujjaival dús, fekete szakállát -, mitől vagy ma ilyen szűkszavú és mogorva? Úgy néztél arra a szerencsétlen almaborra is, mintha Görbe uram ecettel öntötte volna fel! Ha így folytatod, kezdem azt hinni, járványos ez a búskomorság, és szegény Szikla után téged is felküldhetünk a vén Kőrishez…
     - Ne fessük az ördögöt a falra – mordult közbe Kobold kovács, és egy húzásra kiitta a keserű, illatos gyógylikőrt. – A járvány még hagyján; de Kőris néne…!
     Ő volt az egyetlen, aki olykor egész a Pitymalló csúcsáig felbóklászott, és barangolás közben néha belebotlott az öreg javasasszonyba. Kobold kovács nem volt egy bőbeszédű ember, ritkán mesélt bárkinek is a hegyek hátán és gyomrában esett kalandjairól, de azt mégis az egész város tudta, hogy Kőris anyót nem szenvedheti. Vas kovács erre a megjegyzésre jól hátba is veregette, hogy nosza, Kobold, akkor tudod, mi a dolgod, vigyorognod kell, és nem küldünk fel a vén boszorkányhoz – de még ki sem élvezhette, hogy a másik erre milyen savanyú arcot vág, kinyílt a kocsma ajtaja, és belépett rajta Kőris anyó.
     Letelepedett Szikla kovács helyére, és Görbe kocsmáros már hozta is neki a jóféle ürmöst, mintha minden este nála ivott volna. A hat kovács döbbenten nézte: úgy dermedtek meg mozdulat, mondat, gondolat közepén, mintha Kőris anyó kővé változtatta volna őket.
     - Nohát, kovács urak, egészségünkre! – emelte Kőris anyó a döbbent mesterek felé a poharát, és módfelett gyakorlottan legurította az italt. – Jobb, ha megbarátkoztok a társaságommal, mert egy darabig kénytelen leszek jómagam beállni Szikla kovács helyére. Nem hinném, hogy megtalálja a mosolyát, amíg a kis Setétlápi Vilma fel nem megy a lányomhoz a nyár derekán, hogy segítsen neki megnyírni a cukorbárányokat; és ha akkor sem jön meg az esze, akkor kénytelenek leszünk új kovácsot szerezni a helyére, őkelmét pedig visszaküldeni, ahonnan idesodorta a szél.
     - De hisz nem is tudjuk, hogy az hol van – dörmögte Arany kovács, aztán sietve visszaejtette a pillantását a söröskorsóba, és olyan elmélyülten tanulmányozta a jó, fehér hab alól kivillanó, aranyszín italt, mintha sosem látott volna még ehhez fogható szépséget.
     - Mi nem is – biccentett Kőris néne, és kurta biccentéssel fogadta a következő pohár ürmöst, amit Görbe uram kapkodva tett le eléje -, de a koboldok sok furcsaságot mesélnek. Nemde, Kobold uram? Azt hiszem, ők tudják, hol szokás egyetlen szempillantással befagyasztani a folyókat!
     Kobold kovács csak lehorgasztotta a fejét, és fintorgott egy sort.
     - Akkor a mi Sziklánk az ellenkező irányból jöhetett – morogta helyette Vas kovács, mert nem tetszett neki, hogy úgy beszél a fiúról ez a vén kóró, mintha valami haszontalan, ostoba, hideg szívű jószág volna, amikor jobb természetű legényt el sem lehetett volna képzelni nála. Legfeljebb ha a szerénységet vitte túlzásba egy kicsit. Réz kovács megvakarta a füle tövét, és belenyögte a kérdését a kelletlen csöndbe.
     - És a sárkányok, azokról nem tudhatnak a koboldok valamit?
     - Sárkányok? – Vas kovács elkerekedett szemmel bámult rá: otthonülő, családos ember volt, ő szomjazta hát a legjobban a meséket.
     - Sárkányok – bólogatott Réz kovács roppant nyomorultul.
     - Sárkányok – mormolta Kobold kovács elgondolkozva. – Hát azokról épp elég sok mindent tudhatnak a koboldok, de nagyon nem szeretnek beszélni róluk. Abból a rengeteg ostobaságból, amit összehordanak, ha csak annyit mond az ember, hogy sár…, úgy vélem, a sárkányok rabszolgái voltak, és állítják, hogy még most is tiszta szívükből, és csak őket szolgálják. De ha jól értettem, szerintük a tiszta szív az olyasmi, mint nálunk a tisztaszoba, valami, amit csak kivételes alkalmakkor és az asszony felügyelete alatt használhat az ember.
     Kőris néne nagyot horkant.
     - Van fontosabb dolgunk is, mint hogy gyerekmesékről fecsegjünk – jegyezte meg a kelleténél élesebben, mert elszokott már tőle, hogy csak úgy a szavába vágjanak. – Emberemlékezet óta senki nem látott erre egyetlen árva sárkányt sem!
     Réz kovács bizony kis híján visszamordult, hogy dehogynem, ma is láttak mindahányan harminchármat, de aztán arra gondolt, akkor kiderülne ez az egész kellemetlen história a ládával, és azzal, hogy nem szokott figyelni a tanácsüléseken. Ráadásul mi van, ha valamelyik harciasabb társa a fejébe veszi, hogy nosza, sárkány, meg kell ölni? Egyáltalán… mi történne, ha elkezdenék lemészárolni a háztetőket?
     Nagyon elmerenghetett a dolgon, mert a következő, amit hallott, az volt, hogy Vas kovács ököllel az asztalra csap, de akkorát, hogy az italok ijedtükben kiugranak a poharakból.
     - Teringettét! Az, hogy elszerződtetted erdőkerülőnek odafenn a hegyen, ahol még erdő sincsen, hogy megkerülje, hagyján! Az sem árt egy rendes kovácsnak, ha néha lemegy a tárnákba, és megnézi, hol bányásszák azt a drága jó ércet – döngte ezt épp Vas, az egyetlen, aki a kovácsok közül még sosem járt fenn Sötétvágás aprócska falvában, és a hegymélyi bányákba sem tette be a lábát -, de hogy a lányod mellett dolgozzon? Süssön, főzzön, felsöpörjön, megtanuljon cukrászmázat, kitakarítsa a házat? Kovácsot akarunk belőle faragni újra, nem fehércselédet!
     Réz kovács, aki agglegényként maga intézte odahaza a Vas kovács által soroltakat, kivéve talán a cukrászmázat, kissé riadtan nézett körbe, és igyekezett úgy tolni a poharát, hogy az almabor java visszahulljon bele.
     - Kicsinyled az asszonyok dolgát? – kérdezett vissza Kőris néne jegesen, és erre már Vas kovács is behúzta a nyakát.
     - Dehogy, dehogy – dörmögte. – Csak hát ki-ki maradjon annál, amihez ért. Nem akartam én semmi rosszat. Sőt, ha gondolod, gyere csak át hozzánk holnap este, péntekenként úgyis Szikla kovács szokott nálunk vacsorázni; amíg ő odafenn lakik a kunyhódban, szívesen látunk helyette minálunk!

van

Egy csomó félkész bejegyzésem. És egy jó, masszív fejfájásom, szóval nem ma fogom befejezni őket.

     Reggelre aztán kialudta minden kétségét, és úgy döntött, tisztességes háztető akkor se reggelizzem, ha netán épp sárkány, a reggeli az emberek dolga, az háztetőké pedig az, hogy békén legyenek a ház tetején. Semmi több. És különben is, ha reggelit vinne a sárkánynak, azzal csak elismerné, hogy felébredt, és ki tudja, akkor talán felébredne a többi bestia is… és bár úgy tűnt, egy álmos sárkányra még rá tud úgy förmedni, hogy ijedtében visszaaludjon a beste, lehet, hogy egy tucatnyival már nem bírna el. Felment azért a padlásra, hogy ellenőrizze, jól viselte-e magát az éjszaka a tető, és ha már fenn volt, morgott valamit arról, hogy aztán csak maradjon is így a dolog, semmi rosszalkodás, mert különben a krizeljumát neki, az lesz! Halk, riadt horkanást hallott, amiből arra következtetett, hogy a sárkány csak tetteti az alvást, de egyelőre ennyivel is beérte. Emlékezett még rá, hogy úgy lehet a legjobban elaludni, ha az ember nagyon elszántani tetteti.
     Visszadübörgött a földszintre, nagy mogorván kirámolta az asztalra a fél kamrát, de még a napként ragyogó, kerek, sárga sajtok, a vigyori kunkorú kolbászok, a cafrangosra sült tepertő sem vidították fel.
     - Idelenn lakmározom, miközben az a szerencsétlen odafenn a szemét sem meri kinyitni, úgy ráijesztettem – dörmögte, és egyik finomságot a másik után vitte vissza a helyére. Végül csak egy kis kenyérkét evett, jó karéj szalonnával, mert azért a kovácsmesterséghez kellett erő, nem lehetett csak úgy üres gyomorral odaállni az üllő mellé. Amikor végzett, egy pillanatra megint eszébe jutott, hogy van egy éhes háztetője, de erőt vett magán, és inkább kiballagott a szürke, koranyári esőbe, hogy megszámolja, pontosan hány sárkány-ház lehet a városban.
     Háromszor is körbejárta a város magját, keresztül-kasul, kasul és keresztül, de végül csak arra jutott, amire odahaza, reggelizés közben. Harminchárom ódon torony magaslott Huzavon szívében, harminchárom sárkány gubbasztott a város fölött, és az övé tűnt a legkisebbnek. A Setétlápi ház bordás, fekete sipkája például jó kétszer akkora volt, és Réz kovács most már azt is látta, hogy a kunkori kis erkély a tető alatt a sárkány görbe karmú, ernyedt tenyere. No, ez egy ökröt is szétmorzsolna, ha felébredne, hüledezett magában, mit egy ökröt!, egy ökrös szekeret! És amott, a Sárkány-portán az a híres faragás nem faragás, de nem ám, hanem valóban egy sárkány pofája bólint elő a sátorként ráboruló szárny alól. Hinnye, vakarta meg a fejét, hát ez meg lovastul nyelné le a huszárokat, ahogy a gyerekek szokták a felkockázott, szalonnás kenyér-katonákkal. Semmiképp sem lehet hagyni, hogy ezek a dögök felébredjenek, mert a többségükről nem tudta elképzelni, hogy egy tucat hízott birka csak úgy elverné az éhüket.
     Törvénybe kéne venni, hogy senki a ládát a falhoz ne tolja, hogy arra lépve érje el a felsőbb polcokat, gondolta. Aztán kis egyben lenyelte azt az almát, amit bámészkodás közben majszolt, mert eszébe jutott, mit szólna hozzá az öreg Setétlápi, hogy nem figyelt minden szavára, mert ha törvénybe nem is volt véve ez az eset, így utólag már Réz kovácsnak is rémlett, hogy a végtelen lépcsőviták során többször előkerült. Hajaj, az hiányozna még csak, hogy ez kiderüljön, csóválta a fejét, mert a harminchárom éhes sárkány is egész barátságosnak tűnt egy feldühödött Setétlápihoz képest. Felírta ezt az újabb indokot is a többi mellé, hogy miért nem lenne érdemes hagyni felébredni a szörnyetegeket: egy, elpusztítanák egész Huzavont, kettő, a bíró minden bizonnyal őt, Réz kovácsot nyúzná meg érte.
     Visszaballagott a műhelyébe, és minden dühét leverte az izzó fémen. Komor elégedettséggel nézte munkája gyümölcsét, a mogorván görbülő, sötét kis tőrt, és arra gondolt, ilyen fekete acélt még Vas kovácstól sem látott. Azután pedig arra, hol is látott ilyen vékony és gyilkos ívet, és Szikla kovács jutott az eszébe, jobban mondva az, amit mosolygás helyett csinált, mielőtt az öreg Setétlápi felzavarta a Pitymallóra.
     Jól van, gondolta, félreteszem neki, aztán majd ő kitalálja, mi legyen vele; és hogy haj, de jó volna, ha itt volna, és mosolyogna, neki biztos elég lenne rákacsintania arra a harminchárom sárkányra, hogy mind kezes bárányként tekeredjen vissza a helyére. Ahelyett, hogy kezes bárányokat kérne reggelire. Egyből tucatjával.
     Miután sikerült újfent alaposan elrontania a saját kedvét, letette a szerszámokat, és felballagott a padlásra, de a sárkány vagy nagyon mélyen aludt, vagy kellően buzgón tettette. Réz kovács elégedetten morgott egy sort, kicsit megfenyegette a háztetőt, hogy aztán maradjon is meg a békesség, ahogy eddig, majd a fejébe csapta a kalapját, a vállára kapott egy ócska köpenyt, és elvonult a Három Aranyalmába.

második fejezet, ebben még biztos vagyok

Na, csak hogy egy szót se lehessen szólni.

Mondjuk most egy ideig nem lesz belőle több, mert nem erre áll az agyam, az agyam szanaszét áll, és másmerre, nagy, okos vizek vannak benne, démonok és sorsfordító szerelmek.

Valamint szokás szerint takony és munka és bambaság.

     Estére ért haza, de bizony már alig látott ki a szemén, nem volt hozzászokva, hogy egész nap öreg fóliánsokat böngésszen a félhomályban. Épp csak elnyammogott egy vaskos szelet sonkát, két fej hagymát és egy fél cipót, mert azért az étvágyát a baljós rejtélyek sem ronthatták el teljesen, főzött magának egy jó tányér mézes kását, mert valamivel az idegességét is csillapítani kellett, aztán felvonult a padlásra, és nekivetette a hátát a falnak. A kását kanalazgatva nézte a faragott mennyezetet, és azon merengett, hogy nem látta meg benne eddig a sárkányt. Hallgatta a hatalmas bestia ütemes lélegzetét, a ház apró neszeit, ahogy kintről belefonódik a szél susogása, és elégedetten hunyta le a szemét.
     Maga sem tudta, mire ébredt, arra, hogy a kanál jobbra, a tányér balra koppant az öléből, vagy arra, hogy fémes, forró illat tölti be a padlást, és mintha halvány, vöröses derengést látna. Megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét, és kábán meredt maga elé: kis, apró lángcseppek peregtek a sárkány szája sarkából. Még szerencse, hogy a többségük kihunyt, mielőtt a padlóra libbent volna, vagy hogy nem sodorta egyiket sem a régi vázlatok közé a hirtelen huzat, máskülönben már égett volna az egész ház. Réz kovács még egyszer megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét, és még kábábban meredt maga elé, aztán a pillantása a földön heverő tányérra esett. Még az ő vashoz és tűzhöz szokott emberorra is érezte, milyen pompás illata van az aljára száradt mézes kásának.
     – Az ördögbe is – morogta elképedve –, csorog a nyála!
     Kurtán felnevetett, aztán a fejéhez kapott, mert ennek a fele sem volt tréfa, a finomságokról álmodó sárkány felgyújthatta volna az egész várost. Kidobta a tányért a lépcsőre, hallotta, ahogy csörömpölve gurul egész a ház bejáratáig, aztán nekiállt eltaposni a padlón vöröslő parazsat. Közben káromkodott; a hirtelen ijedtség és a testmozgás igencsak felébresztette, és ha már ébren volt, nem rejtette véka alá a véleményét a tetősárkány ványadt denevérre emlékeztető ük-ükanyjáról sem, vagy arról, hogy mindenki jobban járt volna, ha valamelyik korai Setétlápi kiadós rántottát készít az összes sárkánytojásból; azok megették volna még azt is, azoknak mindegy, az egész pöffeszkedő, b, az egész pöffeszkedő bírónemzetségüknek, csak rántotta legyen, szalonnás, hagymás, paprikával, jó sok borssal!
     – A borstól mindig tüsszentenem kell – jegyezte meg nagyon álmos hangon a háztető. Réz kovács ugrándozás közben megtorpant, és felnézett a sárkányra. Roppant komikus lehetett, ahogy fél lábon állva, döbbent, riadt tekintettel nézi a tetőt, mert bizony eszébe jutott, hogy a sárkányok talán mégsem szeretik azt hallani, hogy valaki rántottának szolgálná fel a fajtájukat.
     – Hát minek szagolgatod, nem rózsa az – tört ki belőle aztán a válasz, mert az igazságszeretetét nem győzhette le a félelme sem, és mert sosem értette, mások mit panaszkodnak a borsra. Gyerekkorában persze kipróbálta, milyen az, ha beleszippant, és arra jutott, kellően rossz ahhoz, hogy többet ne üsse bele az orrát egyszerre egy maréknyiba. De hát egy jó reggelihez nem is kellett, és Réz kovács legfeljebb csuklott tőle, ha kicsit erősebbre sikerült a rántottája, tüsszögni egyszer sem tüsszögött.
     – Nem is rózsa. Attól nem kell tüsszentenem – szögezte le a sárkány, és valamivel éberebbnek hangzott, mint az előbb. Ez aztán a pompás fordulat, gondolta Réz kovács nagy mogorván, ahelyett, hogy elaltatnám a sárkányt, kötekedni kezdek vele, míg csak fel nem ébred!
     – Nos – mondta –, ha ezt megbeszéltük, akár mehetnénk is mindketten aludni. Mármint... este van. Azaz nincs reggel. Se helye, se ideje a borsnak, mert ugye ahhoz kéne rántotta is, és nincs még itt az ideje a rántottának. És, ööö, éjjel építeni sem szoktunk, szóval attól sem kell tartanod, hogy hirtelen elkészülne a város, és te átaludnád. Jó? Na. Csicsijja.
     A sárkány fújt egyet, és a forró levegő végigborzolt a szobán.
     – De én nem vagyok álmos! – jelentette ki a sárkány, és nagyon megnyomta azt a kis „nem” szócskát, mint egy durcás gyerek. Réz kovács boldog agglegényéletet élt, és csak annyi tapasztalata volt a gyereknevelésről, amennyit kölyökként elszenvedett, de arra még élénken emlékezett, mi volt a válasz, ha nem akart időben lefeküdni.
     – Nem? Vagy? Álmos?! Ebadta kölke! Álmos vagy, nem vagy álmos, este van, aludni kell!
     Összeráncolta a szemöldökét, és a nyomaték kedvéért még teli torokból bődült egyet.
     – Mordizomadta!
     A sárkány rémülten szippantott egyet, és megrezdültek a polcon a lapok, némelyik fel is rebbent. Réz kovács elkeseredve nézte; jól van, jól van, dörmögte magában, ezt a rengeteg öreg iratot mihamarabb le kell költöztetnem innen, és akkor én fogok tüsszögni, de nagyon, mert a port bizony nem csak akkor szagolgatja az ember, ha kedve tartja, és a borssal ellentétben még csak rántotta sem lesz a vége... aztán felnézett a sárkányra, és látta, hogy a hatalmas jószág még jobban rásunyta a fejét a mancsára, mint eddig, és olyan szorosan lehunyta a szemét, hogy kis híján ropogott a szemhéja.
     Ez megijedt, gondolta a kovács elhűlten, mert nem volt hozzászokva, hogy háztető nagyságú meselények ijedjenek meg tőle – igaz, még nem is hallotta magát soha, amikor dühében másokra förmedt, máskülönben talán nem lepődött volna meg így a dolgon. Ez megijedt, csóválta meg a fejét, mert minél többet beszélt ezzel a sárkánnyal, annál kevésbé tűnt gonosz, vérszomjas bestiának, és igazából Réz kovács a gonosz, vérszomjas bestiákon kívül senkit sem ijesztett meg szívesen. Többnyire csak úgy mellesleg, és saját maga számára észrevétlen tette.
     – Ejnye, no – morogta már-már lágyan, és megvakarta a feje búbját. – Hát akkor jó éjszakát. És szép álmokat.
     Elindult lefelé a lépcsőn, de a második fok után visszafordult, és megfenyegette az ujjával a gerendákat.
     – És ne feledd, rájövök, ha nem alszol!
     Elégedetten ballagott le a saját szobájába, mert lám, eszébe jutott, miféle fenyegetésekkel tartotta annak idején ágyban az apja, bár aztán arra gondolt, ha a sárkány akarna éjjel kiszökni almát lopni, arra nemcsak ő jönne rá, de Huzavon egész városa, sőt, alighanem az egész világ.
     Micsoda bolond dolog ez, morogta, ahogy megmosakodott és hálóinget vett, aztán felhúzta a hálósipkáját, bemászott a dunna alá, és félálomban azon gondolkozott, nem kéne-e reggel rántottát vinnie a háztetőjének.
     Micsoda bolond dolog ez.

álmos, mi más lenne

Esetleg nyűgös. Esetleg álmosnyűgösálmosnyűgösálmos.

Komolyabbra fordítva a szót, nincs sok semmi, pláne amiről írni lehetne, a napok folynak, még csak visszatérőben az őrült meleg, de hála a jóságos világmindenségnek, talán elhúzza a megérkezését, mondjuk csütörtökig, és az nekem már jó. Gyűlöletesen csak aludni és pizzát enni volna kedvem, nyilván pont minden mást kéne csinálnom (mosni!!! nem akarok mosni), és különben is, nem tudom, aludni kéne és pizzát ennem.

      Erre bizony még Réz kovácsnak is elállt a szava, pedig nemigen akadt még ilyenre példa: hiába állt nagy álmodozó hírében, a derék mester általában olyan cifrán káromkodott, hogy a városban járó bányászok áhítatosan kalapot emeltek az ablaka felé, és kincsként dédelgették hazáig a szebb fordulatokat. A tárnákban nagy becsülete volt egy jóféle szitoknak, a koboldok szinte megvesztek érte, embernyelven csak úgy hívatták magukat: a királyukat Mordizomadtának, a főbb uraságokat pedig istennyilának. A fergetegesen vidám, vad Sistergős felügyelte a déli járatokat, a Mennydörgős, egy mogorva, kövér kis kobold volt a nyugati barlangok ura, az északi termeket Kénköves vigyázta; és mind ujjbegynyi drágakövekkel fizettek egy-egy újabb szitokért, amit aztán a fiukra, lányukra, unokájukra, minden ivadékukra aggathattak név helyett.
     De most még Réz kovácsnak is elállt a szava, és csak tátott szájjal bámult a tornyocska csúcsos süvegére, mert bizony megnyikordultak az évszázados gerendák, megrázta magát a tető, és valahol a sötétség közepén hunyorogva, parázslóan kinyílt egy lángvörösen izzó, álmos szempár.
     – Elkészült a város? – remegett végig a köveken egy mélységes mély, csengve bongó, recsegve ropogó, suttogva is hatalmas hang.
     – Mi? Hogy? – rezdült össze a kovács, aztán megjött a szava, és csak úgy repkedtek a teringették, a kutyafáják, és fenék pedig csak úgy fészkestül szálltak. A tető érdeklődve, vidáman horkant egyet, és forróság fodrozódott végig a házon.
     – Hát a város. Elkészült? – ismételte meg a kérdést kissé halkabban. – Az ezredik lépcső. Azt mondtátok, azzal lesz kész, és hogy akkor nekünk adjátok az egészet, és ráadásul egy tucat hízott birkát mindenkinek, kivéve Rőtkarmot, mert ő a malacokat jobban szereti.
     – Malacokat? Lépcsők? – Réz kovács a döbbenettől ordítani kezdett. Ez már inkább rá vallott. – Birkák???
     – Az volt a megállapodás – reszketett át a házon a válasz, és kicsit megrebbent a tető, aztán szétvált a padlásablak fölött. A hatalmas, kőredős szárny kicsit kinyújtózott, és beszivárgott alatta a telihold fénye. A faragott gerendára egy sárkány támasztotta hatalmas, álomittas fejét.
     – Mordizomadta – lehelte a kovács. – A teremburáját!
     Jobban megnézve a sárkány nem is faragott gerendákra billentette az állát, hanem a tulajdon pikkelyes két mellső mancsára, csak Réz uram egész eddig azt hitte rájuk, azok ódon gerendák… ahogy a sárkány sátorként föléjük boruló, hatalmas két szárnyára is azt hitte, az a tető. Dermedten állt egy pillanatig, aztán sietve elrúgta a ládát a faltól. Csak az lehetett az átkozott ezredik lépcső! Mit szabadított vele a város nyakába?
     – Majdnem – hadarta, mert bár annyira nem vágott az esze, mint Sziklának vagy Ezüstnek, azért a ravaszabb kovácsok közt tartották számon –, csak hát a birkák, azok bizony még szopós kisbárányok. Az pedig nagy csúfság lenne, ha csak úgy felvernénk titeket, amíg nem tudunk kiadós reggelit is adni a város mellé, megesett már velem is, hogy éhgyomorra elrángattak itthonról hajnalban, förtelmes egy dolog, igazán nem tenném meg senkivel.
     – Ó – ásított egy parányit a sárkány, és csak azért nem nagyobbat, mert ahhoz le kellett volna emelnie a fejét a mancsáról, és túl álmosnak tűnt az efféle megmérettetésekhez. – Nohát, a szopós kisbárányok éppenséggel finomabbak a vén juhoknál, emiatt igazán nem kell várnotok! Szedjétek csak össze őket. Aztán ha megreggeliztünk, akkor elfoglaljuk a várost. Igazán kíváncsi vagyok rá, milyen várost építettetek nekünk!
     Ezzel újra lehunyta a szemét, és halkan szuszogni kezdett. Réz kovács hosszan állt a padlás közepén, és meredten nézte a tetővé visszadermedt sárkányt. Csak akkor mert leosonni a földszintre, amikor már minden zaj olyan ismerős volt, akár a tenyere – minden zaj, még az a halk, ütemes surrogás is, amiről sosem tudta, micsoda, de most már sejtette, hogy csak a sárkány lélegzete lehet.

here be dragons. and, far worse, mosquitoes.

Szerintem vagy harminc fecskét látok az ablakomból, de az is lehet, hogy többet. Agyhalott forróság van, annyira, hogy úgy igazán vágyni sem vágyom semmire, a történetek is leálltak a fejemben, sajnos minden más is leállt a fejemben. Próbálom megszámolni a fecskéket, többen vannak, mint harminc, néha úgy tűnik, lényegesen többen, nagyon fürgék, nem tudom, hogy miattuk repült-e be három borzalmas nagy bogár a szobámba az elmúlt tíz percben, vagy nem menekültek, csak ostobák.

Le kéne zuhanyozni (újfent), el kéne menni venni egy üveg rozét, mert az agyhalott forróság egyszerűen szomjúhozza, gyereknek kéne lenni a Balaton mellett, mindig más kéne, mindig más kéne.

     Huzavonban pontosan kilencszázkilencvenkilenc kunkorodik fel-alá az utcákon, odabenn a házakban, és Setétlápi bíró gondosan ügyel rá, hogy ez így is maradjon, mert a legendák szerint szörnyűséges következménye volna, ha véletlenségből egy ezredik lépcsőre is fel lehetne hágni a városban. Ahányszor csak összegyűltek a városka vezetői, azon veszekedtek a leghosszabban, mi számíthat lépcsőfoknak, és mi nem. Olykor még Arany kovács is egész felmérgesedett, és ha Szikla kovács ilyenkor nem kezdte volna el mosolyogva békíteni őket, talán bizony ölre is mennek Huzavon bölcs vezetői.
     Egyvalakit nem érdekelt soha a civódás: Réz kovács ilyenkor leginkább csak elálmodozva ült, és fémbe dermedt lángnyelvek táncoltak a szeme előtt, egy álomkép haja, ragyogó hímzések a libbenő ruhán. Senki nem is tudott olyan vereteket készíteni, mint ő.
     Alighanem így eshetett meg az is, hogy nem figyelt oda, amikor Setétlápi uram az ajtó elé húzott ládák veszedelméről beszélt. Máskülönben talán nem tolta volna a padlásfeljáró elé az ódon szerszámosládát sem egy lázasan átdolgozott este, hogy jobban elérje a nagyapja egy régi rajzát, ami munka közben eszébe jutott, és nem hagyta nyugodni sehogy sem.
     Réz kovácsról tudni kell, hogy ősi família sarja volt, kovácsként szerzett magának hírnevet minden felmenője. Bizony, még az asszonyok is; azért is halogatta rendre a házasodást, mert nem talált egyetlen olyan nőt sem, akit akár legénynek… leánynak felvett volna maga mellé, kevesebbel pedig hitvesben sem érhette be. Annyira persze nem viselte meg a magány, jól elálmodozott az ősi házban, a szanaszét álló, csücskös sipkájú huzavoni tornyok egyike alatt; mert bizony annyira régi volt a családja, hogy a város magvában, a csálé tornyok tövébe tapadt, zegzugos öreg házak egyikében lakott. Nem volt sok ilyen ház, talán egy tucatnyi, és hiába próbálták utánozni őket a későbbi, feltörekvő nemzedékek, sosem sikerült megfogni azt a könnyed véletlenszerűséget, hogy a tető mindjárt lebillen, meghajlik a torony görbe háta, már-már a szomszéd házra ereszti a cikornyás erkélyecskét… sosem sikerült olyan képtelenül eleven, mégis szilárd épületeket emelniük.
     Most tehát nekitolta a ládát a padlásfeljárónak, és nagy sietve fel is ugrott rá, hogy körbetúrjon a nagyapja régi rajzai között – ám ekkor különös hangot hallott. Nem nyikorgás volt, nem csikorgás, de még csak nem is kattogás vagy pattogás, hanem inkább valami mély, álomittas sóhaj, mintha egyszerre az egész hegy ébredezni kezdett volna.
     - A nemjóját – morogta a kovács, mert bár úgy tudta, amikor nagy ritkán megmoccannak a föld gyökerénél szunnyadó őssárkányok, annak nincs más előjele, mint hogy a kövek szótlan beszédét is értő kutyák-macskák furcsán viselkednek, ilyen furcsaságot sem tapasztalt még életébem. Várt egy pillanatot, hátha csak képzelődött, és mivel nem történt semmi sem, újra felágaskodott, és kotorászni kezdett a papírok között.
     Az egész ház megremegett.
     – Elkészült a város? – kérdezte az előbbi, álmos sóhaj, és mintha maguk a kövek szólaltak volna meg.

Végül aztán háromnegyed tízkor eltámolyogtam a boltba, és a kínálat és a pillanatnyi kereslet üdvös együttállásának hála csilis tortilla chipset vacsoráztam, csípős thai szószba és hideg kefírbe mártogatva, mirelit málnán hűtött rozéfröccsel. A bevásárlóközpont melletti, hűvös parkban (komolyan, utána hazajöttem, és már a házak között is legalább 6-8 fokkal melegebb volt, idefenn pedig, hát, szauna), illatosan virágzó fák közt, holdfényben. Szúnyogokkal. A málnán és a kefíren kívül mindenből maradt bőven, nem mintha pont ugyanezt tervezném reggelizni, de ebéd még lehet belőle.

az izzó acél nem beszél

Az árvíz tetőzésekor épp Búvárzenekarral söröztünk egy napfényes parkban, és arra jutottunk, hogy míg a férfiak nagy része jellemzően azt lamentálja, hogy nem lett asztalos, a nők pedig manikűr, pedikűr és műkörömépítés terén képzik utó magukat, mi mind a ketten kovácsok akarnánk lenni, semmi más (de ha csak a felsoroltak közül lehet válogatni, akkor is inkább asztalos, az asztalok nem beszélnek. Az egyéb bútordarabok sem). Gyorsan el is meséltem neki Réz kovács és az ezredik lépcső esetét, de egyelőre az még egy másik történet, elmesélésére, satöbbi-satöbbi.

      Az öreg javasasszony másnap keményen munkára fogta a legényt. Ezt javítsa, azt javítsa, vizet hozzon, fát aprítson, lósson erre, fusson arra, annyi időt is alig hagyott neki, hogy ülve költhesse el az ebédet. Mindeközben ő maga a kunyhó előtt varrogatott, hajtogatott, Szikla kovácsot nézte, és nagyon csóválta magában a fejét. Rakd meg a tüzet, fejd meg a kecskét! Szedj friss virágot! Főzz levesecskét! Egész nap pattogott a szava, és hiába teljesítette Szikla kovács minden óhaját, mégis egyre komorabban nézte a legényt. Este aztán, amikor a férfi az álmosságtól szédelegve ült a tálka kása mellett, megvakarta a fejét, és azt mondta neki.
     – El sem mosolyodtál! És nem is daloltál! Kipróbáltattam veled mindenféle munkát, amit csak itt a hegyen elvégezhet az ember, de szikrányi örömödet sem lelted egyikben sem; nagy itt a baj, nagy itt a baj, annál is nagyobb, mint hittem! Nem lehetsz így kovácsmester, de még legény, sőt, inas sem; senki nem látná így hasznod! Nincs más hátra, amíg észhez nem térsz, lemegyek én a városba helyetted hetedik kovácsmesternek… te pedig itt maradsz, fenn a hegyen. Három hétig vigyázol az én kis kunyhómra, gondoskodsz a pásztorokról, a vándorokról, az erdő ide tévedt vadjairól. Aztán három hétre lemész a vejemhez, Fodorhoz, ő majd levisz a tárnába, és kitapasztalhatod, milyen a bányászoknak élete. És ha még ez sem segít, akkor három hétre a lányom keze alá adlak, és Asztridnál kíméletlenebb mestered nem is lehetne. Megtanít majd sütni, csirkét rántani, kikeverni háromféle cukros mázat, a harmadik hét végére úgy hímzel majd, mint egy kisasszony!
     Szikla kovács erre komorodott el igazán, nem mintha a hímzéssel sok baja lett volna, de hogy épp Jégfonó Asztrid cselédje legyen! Aki olyan barátságtalanul fogadta, úgy szidta, úgy kicsinyellte! Aztán csak nyelt egyet, mert úgy volt vele, azt is meg kell tanulnia, milyen az, ha nem szeretik, ha nem lágyítja meg a körülötte lévők szívét a mosolya. Kőris néne látta, mi jár a fejében, és szótlanul megcsóválta a fejét: ha lázongott volna a legény, az is jobb lett volna, makacs fiatalt épp eleget észhez térített már, az igazán nagy gond mindig ezzel a látszatra józan fajtával volt.

az időjárás pedig egyszerűen imádnivaló

Zokni helyett vastag, zöldes aloe vera zselét viselek a bal lábamon, muszáj, ha már azt forráztam le a filter helyett. Igazából rejtély, miért tettem, a málnatea sokkal finomabb. Reggel a táv szebbik felét rollereztem, le a Dunaparton, át a Lánchídon, aztán délben vissza; a világ legkeményebb nektarinját sem érdemes könyvek közé tenni, mert lekvár lesz belőle; és elolvastam már négy francia novellát a reptéren szerzett kötetből, és ha a mondatokat nem is mind, a történeteket azért értettem.

      Estefelé érkezett meg Kőris anyóhoz, aki jóval barátságosabban fogadta, mint a lánya, és Szikla kovács nemsokára jóllakottan, átmelegedve hevert a takaros hegyi házikó egyik sarkában. Félálomban ki-kisandított még a felhőkön átpislákoló csillagokra, és arra gondolt, jó ez így, fenn a hegyen, a szél szavát hallgatva, a tűz melegében sütkérezve – aztán, hogy de mégis jobb volt a kunyhó küszöbén aludnia előző este, bármennyire fázott.
     – Eszedbe se jusson! – szólt oda neki erre Kőris néne, aki még a tűz mellett ült, és dudorászva varrogatott valamit.
     – Micsoda? – morrant vissza Szikla kovács döbbenten, bár felébredni még erre sem ébredt fel teljesen.
     – Azt nem tudom – kattogott tovább Kőris néne gyűszűjén a tű –, de még a szél is feltámadt arra, ami az eszedben járt, és az hiányozna csak, hogy megint vihar legyen! Aludj inkább! Fölösleges olyasmin marnod magad, amin ma este már úgysem segíthet senki sem. Örülj annak, amid van; a takarónak a hátadon, a vánkosnak a fejed alatt, és ne érdekeljen, mid volt, vagy mid lehetne!
     Szikla kovács egy pillanatra elgondolkozott a vén javasasszony szaván, aztán még jobban befészkelődött a takaró alá. Próbált örülni a párna jó meleg vászonillatának, a tűz pattogó ritmusának, de végül azon kapta magát, hogy a legjobban annak örül, hogy előző este mégis a hidegben alhatott. Mielőtt ettől újra elkomorodott volna, szerencsére elnyomta az álom, és Kőris néne elégedetten hallgatta, ahogy a szél panaszos sóhaja is egyenletes szuszogássá csendesül.

hőség

A napfény goromba, figyelmeztetés nélkül vágja orrba az embert, már csak azt várom, mikor próbál az arcomba csavarni egy letört nyakú sörösüveget, az elmúlt egy-két nap után kinézem belőle azt is. A világ és köztem cseppfolyós réteg, de ha este kinyitom az ablakot, leveseskanálnyi, fekete lepkék gubancolódnak a hajamba, ilyenkor mindig az a leginkább megdöbbentő, hogy nem tudok elég nagy levegőt venni ahhoz, hogy hirtelen vége legyen.

     Harmadnap reggelre értek fel Sötétvágásba, ahol Jégfonó Asztrid úgy megörült Vilmának és a bárányoknak, hogy Szikla kovácsot szinte észre sem vette. A férfi egy ideig ott téblábolt, de végül kénytelen volt megköszörülni a torkát, és hangosan még egyszer ráköszönni az asszonyra.
     - Te meg ki vagy? - meredt rá Asztrid asszony. - És hogy kerültél ide?
     - Szikla kovács vagyok - hajolt meg kurtán a férfi -, és Vilma kisasszonnyal jöttem.
     Asztrid összevonta a szemöldökét, és alaposan végigmérte.
     - Az nem lehet - mordult rá végül -, Szikla kovácsot mindenki mosolygós, derék legénynek írta le!
     Megrándult a kovács szája széle, de ha mosolyogni támadt is kedve, abban nem lett volna sok vidámság: a távoli hegycsúcsokon felszikrázott a napfény, de hidegen, fenyegetően, mintha vihar közelegne.
     - Attól még én vagyok az. Idáig kísértem Vilma kisasszonyt, de nem miatta jöttem: kegyed édesanyjához, Kőris nénéhez küldtek, hátha ő visszaszerezheti a mosolyomat.
     Asztrid értetlenül meredt rá. Megrázta a fejét, csak úgy csapkodott vastag, jégszőke hajfonata.
     - Sok mindennel kereskedik édesanyám, de mosollyal nem. Persze ha azt mondták neked, menj csak tovább hozzá!
     - Azért is álltam meg itt - folytatta Szikla kovács egy csepp türelemnek álcázott ingerültséggel -, hogy megkérdezzem, nem akar-e küldeni neki valamit!
     Asztrid még egyszer végigmérte; láthatóan a fejébe vette, hogy ő már csak azért sem kedveli a jövevényt.
     - Az üdvözletemen kívül semmit sem.
     Szikla kovács kurtán meghajolt - Vilma el is merengett rajta, ezt vajon hol tanulhatta, mert Huzavonban bizony nem így viselkedtek a kovácsok - aztán biccentett, és már indult volna, ha a lány nem húzza vissza a karjánál fogva. Vilma bele is pirult a nagy merészségbe, és Szikla kovács is úgy meglepődött, hogy egy pillanatra csak állt, és azt sem hagyta, hogy a lány visszarángassa.
     - Csak nem engedhetünk el ebéd nélkül – kapta el a lány most már a kezét -, ha már idáig kísértél!
     Jégfonó Asztrid csak állt, és úgy villogott a tekintete a két fiatal között, mint a jégeső, amit a rossz nyelvek szerint az ő szigorából fontak esténként azok a manók, akiket Asztrid férje, a mindig mosolygós Fodor lopott fel a bányából, hogy lássanak egy kis csudálatos holdfényt. Látta, látta, hogy ezek ketten egymásba szerelmesedtek, és nem tetszett neki a dolog, mert nem hiába volt Kőris néne lánya, sok olyasmit észrevett, amit senki más nem.
     Bármit látott is ezúttal, csak még kurtább lett Szikla kováccsal. Az ebéd végére Vilma is belátta, hogy az lesz a legjobb, ha hagyja, hadd menjen útjára a férfi, mert amíg velük van, nem lesz béke. Ismerte annyira Asztridot is, hogy ne kérdezze meg, mi lelte – az asszony sokban emlékeztette az édesapjára, és Setétlápi uramról még a legkisebb libapásztor is tudta, hogy nem érdemes olyankor faggatni, ha dühös. Szikla kovács hát a vállára vetette a zsákot, fonott kosarukban a tyúkokat, és azon mogorván neki is vágott a szemerkélő esőnek.

tele a fejem fantasztikummal

Ma reggel arra ébredtem, hogy a tökéletes fantasy regény kétharmadánál lévő, katartikus, de nem végkifejlet jellegű csatajelenetét bonyolítom épp, főszerepben - és az utolsó másodpercekben még azt is megtudtam,, hogy miért támadták meg a békés királyságot a félig zombi, félig szektás gonoszok (agyhiányra amúgy egyforma lenne a kettő, de a szektásság szerencsére nem terjed harapással), és meg kell mondanom, nagyon büszke vagyok a tudatalattimra, nem a szokásos sablon nagyongonoszokvagyunk-mindentelfoglalunk volt mögötte, hanem valami másféllel izgalmasabb.

Ez pedig itten önállósította magát, és mese helyett valami romantikus katyvasszá fejlődött. Majd amikor komolyan gondolom, tényleg leradírozom az első bekezdésig, és csinálok belőle mesét, de egyelőre azt nem akarja.

     Vilma jóval csendesebb lány volt, mint amilyennek az út elején mutatta magát, de nem azért volt a bíró – és különösképp a bíróné – lánya, hogy ne tudja, mikor kell erélyesnek lenni a férfiakkal, hogyan kell üres fecsegéssel, finom falatokkal eloszlatni a gondjukat. "Csak locsogjatok", intett ilyenkor mindig a nagyapja, akinek a női beszéd olyan volt, mint a patak dala: érthetetlen, de megnyugtató. Az apja már gyanakvóbb volt a fecsegés kapcsán, neki nem volt mindegy, miről beszélnek az asszonyok – de a semmiségek őt is megnyugtatták, különösen, ha kapott melléjük egy jó tál ételt. Szikla kovácstól eleinte tartott Vilma: úgy hallotta, a fiatal férfi tud figyelni, és ennek a fajta női varázslatnak épp a figyelem, a gond elaltatása a lényege. De ha a kovács figyelt is, a szavak szépségét figyelte, és mire ebéd után útnak eredtek, szinte már felszikrázott a szemében a derű.
     Menet közben aztán ő is mesélni kezdett: beszélt a bokrokról, virágokról, kövekről – a koboldok éneklő kristályairól, a víz mérföld-mély, titokzatos ösvényeiről. Vilma tágra nyílt szemmel hallgatta. Ismerte ő is a hegyet, tudta minden fa, minden ág nevét és titkos történetét, de Szikla kovács meséit még nem hallotta sosem. Hidegek voltak, tiszták, idegenek – feneketlen mélyek, akár a férfi ezüstszín szeme.
     Estére egy elhagyatott szénégető kunyhóhoz értek. Szikla kovács lovagiasan felajánlotta, hogy kinn alszik a küszöb előtt, és Vilma elfogadta, mert látta rajta, hogy ez sokat jelent neki. Egyre kíváncsibb volt, hogy vajon honnan sodorhatta ide az a régi, nagy vihar ezt a különös legényt. Még amikor elaludt, akkor is ezen gondolkozott, és álmában végtelen, sötét barlangokban bolyongott, hallgatta a víz titkos énekét, de nem félt, mert tudta, hogy csak Szikla kovács meséiben jár, és nem eshet semmi baja. Reggel olyan boldogan kelt fel, mintha születésnapja lett volna, és amikor kiment a kunyhó elé, látta, hogy a felhők fátylán halványan átdereng a nap.

koffeinmentes

Napok óta azt álmodom, hogy augusztus van, és én lemaradtam a cseresznyéről és a rendes, polgári balatonpartozásról, és iszonyatos világvége hangulattal ébredek, különösen ahhoz képest, hogy évek óta nem eszem cseresznyét, és nem voltam a Balatonnál nyaralni. Sokat alszom és összevissza, a mennyiségnek köze lehet ahhoz, hogy vagy egy hónapja nincs itthon kávé (szándékosan; úgy gondoltam, túl sokat kávézom), az összevisszaságnak pedig ahhoz, hogy próbálok kevesebbet aludni, de végül mindig győz az, hogy aludni én voltaképp szeretek, többnyire kellemes és kényelmes és vidám.

De most már kezd körvonalazódni, hogyan torlódnak majd egymásra a munkák, úgyhogy azt hiszem, holnap veszek kávét, és a kellemes elpöszmögés helyett lassan visszaképzem magam terminátorrá, hasta la vista, baby, mondom a teáimnak, és remélem, hogy csak az agyam olvad le néhányszor, nem kell teljes kohófürdőt vennem.

     Márpedig Vilma egyedül vágott neki az útnak, hacsak nem számoljuk a tizenkét gyémántgyapjú, csillagszemű bárányt: a jócskán felmálházott Szikla kovács csupán déltájban érte be, amikor megállt ebédelni a Zöld forrásnál. Épp nem esett, de az a fajta szürke hideg ülte meg a hegyet, ami szinte az esőnél is vizesebb – ilyenkor még hangosabban csörgedezik a forrás, még jobban harsognak a zöldek. A fák levele jeges-keményen csillogott, a víz habosan zubogott végig a sziklán, és a cukorbárányok gyapja úgy szikrázott, mintha csak megkésett hófoltok hevertek volna el a füvön. Még Vilma fekete haja is hidegen fénylett, hidegen, akár a téli éjszaka, akár Vas kovács fekete kései. Amikor Szikla kovács megpillantotta, először csak eltátotta a száját: olyannyira lenyűgözte a látvány, hogy akkor is elfelejtett volna mosolyogni, ha történetesen nem gyötri a búskomorság.
     Vilma törte meg a csendet: hirtelen felpattant, tapsikolt egyet, kettőt, és mielőtt harmadszorra is összecsaphatta volna fehér kezét, a bárányok mind talpon voltak, és bégetve rázták meg magukat.
     - Ideje indulnunk! – adta ki a parancsot kis úrnőjük. – Kalács, Perec, Kuglóf, Bukta! Gyerünk, Briós, ne lustálkodj! Kifli, te meg mit csináltál? Csupa sár az orrod!
     Lehajolt, hogy megtörölje az egyik bárány orrocskáját. Megrándult Szikla kovács szája sarka, és egy pillanatra kivillant a nap is a felhők mögül. Vilma felkapta a fejét, körbenézett, és észrevette a férfit. Először elvörösödött, hogy így meglepték, aztán szélesen elmosolyodott.
     - Nocsak, még egy vándor! – egyenesedett ki, és lesimította a szoknyáját. – Merre, merre kovács uram?
     Szikla kovács egy pillanatra úgy érezte, hogy most jó lenne, ha tudná, hogyan kell elvörösödni, akkor legalább a dadogást megúszná, de balszerencséjére nem volt az a pirulós fajta.
     - A… a hegyekbe – botlottak egymásba a szavai -, fel. Kőris nénéhez.
     - Kőris nénéhez? – vonta fel a szemöldökét Setétlápi Vilma, és amilyen vörös volt az előbb, most olyan sápadtan fénylett az arca. – Akkor egy darabon együtt visz az utunk: én Jégfonó Asztridhoz viszem fel a bárányokat, a Sötétvágásba: onnan már csak egy hajításnyira a Kőris-kunyhó!
     Szikla kovács erre úgy eltátotta a száját, mintha sosem járt volna még a hegyekben, pedig a kovácsok közül talán csak Kobold töltött fenn több időt a Pitymallón. Igaz, ő inkább a bányászfalvakat és a föld mélyét kutatta, míg Szikla kovács a zord szirteket járta, de ettől csak még érthetetlenebb volt, miért bámul úgy, mintha még sosem hallott volna a Sötétvágásról, vagy hogy arrafelé vinne a Kőris-kunyhóhoz az út.
     - Jaj, de mit is beszélek itt össze-vissza – nevetett fel Vilma tettetett zavarral -, hiszen még arra sem volt időd, hogy kifújd magad! Mi ugyan épp indultunk volna tovább, de a bárányok nem bánják, ha legelészhetnek még egy keveset. Ülj csak le!
     Mielőtt Szikla kovács akár csak egy szót is szólhatott volna, Vilma leültette egy kőre, és sürögve-forogva, megállás nélkül csicseregve megterített előtte. Forrásvízből, friss cipóból, fehér sajtból pompás ebédet rögtönzött neki. Miközben a férfi falatozott, a lány hol a kalandvágyóbb bárányokat terelgette vissza, hol az apró, fehér jószágok viselt dolgairól mesélt, és mire Szikla kovács befejezte az ebédet, már el is múlt a zavara. Mintha gyerekkoruk óta együtt játszottak volna, holott most találkoztak másodszorra életükben.

(Mégis lusta voltam kitörölni és átírni az egészet, találtam helyette magamnak htszáz más dolgot, amit szintén nem csinálok meg úgysem.)

a háttérben kínai óvodáscsoport visong

És paprikás krumpli illat van, tavasz, rövid ruhában és áfonyaszín harisnyában rohangálok, ma épp tökéletesre aludtam el a hajamat, és megtaláltam youtube-on a legkedvencebb Bran számomat a világon valaha. Gyümölcssalátát veszek majd hazafelé menet, őszibaracklevet, és odahaza forró fürdőt, mert ez mind igen fontos.

     Bíró uram egész elégedetten ért haza. Igencsak korgott a gyomra, de a jól végzett munka örömével rendelte elő a Rozit, hogy most aztán süssön neki rántottát, de tíz tojásból, és ízibe!
     Setétlápi asszony ráförmedt, hogy mit nem képzel, elmúlt már a reggeli ideje, az ebédé pedig még igencsak nem jött el, de a férje ezúttal nem hajolt meg előtte, pedig a háztartás ügyeiben amúgy igen alázatos természetű volt.
     - Éhes vagyok, asszony – mennydörögte. – Méghozzá rántottára és friss kenyérre; jobb tennéd, ha te is segítenél inkább a Rozi lánynak, mint hogy itt perlekedsz!
     A felesége eltátotta a száját. Nem nagyon fordult még elő házasságuk huszon-egynéhány éve alatt, hogy a férje így ráförmedt volna, de Setétlápi uramban csak akkor hagyott abba a parancsolhatnék, amikor a tíz tojásos rántottának legalább a felét leküzdötte.
     - Azért ne nézz ilyen gyászosan, no – morgott bocsánatkérően az asszonyra, és megtörölte a bajszát friss kenyérrel.
     - Mind megőrültetek – panaszolta Borbála asszony, látva, hogy a férje viharos kedvét tényleg lecsillapította a kései reggeli -, te hajnalok hajnalán elrohansz, még kalapot sem veszel, aztán pedig hazajössz, és felfalod még a holnapot is! A lányod pedig nem átallott útnak eredni ilyen időben!
     Az asztalhoz koppant a bíró villája, és Setétlápi összevont szemöldökkel, komoran nézett a feleségére. Sötét gyanú ébredt a szívében. Az aranyló rántotta egyelőre még túlragyogta, de a következő villányit már úgy kellett magába erőltetnie.
     - Útnak indult? – dörmögte kérdőn.
     - Csak nem elfelejtetted? – nézett rá az asszony elkerekedett szemmel, aztán gyászosan megcsóválta a fejét. – Nem is csoda! Kinek jutna eszébe ebben a hetek óta tartó esőben, hogy voltaképp tavasz van? Elment, hogy felvigye a cukorbárányokat a hegyekbe!
     - Mordizomadta – lehelte Setétlápi uram, és kifordult a kezéből a villa. – Mordizomadta! – bődült el, mert valóban elfelejtette, hogy igencsak benne járnak a tavaszban, és ideje felterelni a cukorbárányokat a hegyekbe, mielőtt túlságosan is melegük lenne idelenn. Ez márpedig Vilma feladata volt: magától a vidék hercegétől kapta születésekor a ritka jószágokat, együtt nőtt a kicsinyke nyájjal, és a rajongásig szerette az üveghangú, gyémántszőrű jószágokat. Csak ő fésülhette ki a bundájukból az édes vattaszálakat, csak ő dörzsölhette aranyfényűre a kosok csavart szarvát... csak ő, és nyári pásztoruk, Jégfonó Asztrid, a vén Kőris néne unokája. Setétlápi uram előtt hirtelen egészen más színben tűnt fel a kovácsok kérése. – Össze akarják boronálni a lányomat azzal az ezüstszemű gazemberrel!
     - Legalább vigyáz rá valaki a hegyekben – húzta fel az orrát Borbála asszony, akinek egyáltalán nem lett volna ellenére a dolog. Bíró uram ugyan maga előtt is letagadta, de Vilmácskának ideje lett volna már férjhez menni, és Szikla kovácsnál jobb kérőt aligha várhattak. Hiába volt szép lány, hiába volt okos, mint a nap, csak a mesében vártak királyfik az egyszerű bírólányokra. – Amúgy sem illett, hogy egyedül vágjon neki az útnak!

részint pizzáról

Ha van valami, amit utálok (egész sok dolog van, de most egy eddig keveset emlegetett tétel került elő a listán) az az, amikor valamire ráírják, hogy csípős, amikor rákérdezek, mondják, hogy bizony, tényleg csíp, és aztán annyira sem, mint a Blendi fogkrém gyermekkoromban. Tény, hogy a Brunchban osztogatják a világ legfinomabb pizzaszeleteit, de már másodszorra hittem el nekik (második fajta) paprikáról, hogy csíp, amikor nem - ma sikerült abszolválnom egy tökéletesen uborkasaláta ízű pizzaszeletet, amit talán megmentett volna, ha tényleg van ereje annak a nyomorult pepperoninak, ám így csak furcsa élmény volt, hogy állagra pizza, ízre uborkasaláta. (Ellenben a Don Pepe Mérges pizzája... nem vagyok egy Don Pepe rajongó, de a Mérges, az maga a csoda. És ÖL. És a múltkor kértem rá juhtúrót is, és azt hiszem, sikerült eljutnom valami nagyon csípős és fokhagymás és ízletes mennyországba, szóval annak még folytatása lesz.)

Miután a múlt héten jobbára nem találkoztam emberekkel, szombatra három program is beesett egymásra (illetve nagyon fontolgattam egy negyediket is, mocskos southern-stoner zenéket akartam hallgatni élőben, de ahhoz már tényleg el kellett volna kérnem Hermoinétől az időnyerőt). Először is Adryéknál fánkoztam - két éve nem is találkoztunk, most nagyon izgalmas volt, mivel még csak fényképen láttam a házukat, a kutyájukat, és legdefőképp a kisfiukat, aki még a délutáni alvást szabotálva, holtfáradtan is rettentő vidám volt. És már nem közlekedik labda nélkül. Szóval fánkot sütöttünk, ettünk, ittunk, csak hát nekem olyan fél hat körül el kellett indulnom, mert hogy.

Mert hogy szent meggyőződésem volt, hogy Ami kiállításmegnyitója hétkor kezdődik, és hétre én olyan pontosan oda is értem, hogy az ihaj. Hatkor kezdődött. Persze legalább találkoztam Grafikuslánnyal, és végre élőben is megismerkedtem Pookah-val és Amival, akiket évek óta csak a netről ismerek (és akik mind a ketten elképesztően de döbbenetesen jó grafikusok, na). Sőt, Csillel is, ő ugyan nem grafikus, de ellenben ír, meg hát róla is annyit hallottam már, hogy sokat. És egy lenyűgözően csinos és elegáns kismamával is, akiről senki meg nem mondta volna, hogy pár hetes kislánya van otthon - csinos kismama mondjuk volt a fánksütésen is, csak rajta épphogy nagyon látszott, hogy bármikor szülhet. És tök jót beszélgettünk és tök jó volt, és tessék elmenni megnézni Ami kiállítását, Puskin mozi kávézója, színes képek, látni kell.

Innen Mergenc születésnapi sörözésére indultam (és fájó szívvel lemondtam a koszos típusú zenékről, mert hát Mergenc mégis Mergenc), és a születésnapjára kaptam tőle egy igen kompakt és ZSENIÁLIS műanyag dugóhúzót. Viszont mindenki sorozatokról, mangákról, animékről és a karaktereiről!!! beszélgetett, ami azzal járt, hogy két óra alatt alig tudtam magamba erőltetni egy korsó sört. Az ünnepelt amúgy elég indiszponált volt, az este egy pontján arra a kérdésre, hogy "kérnél nekem egy pohár sört?" joviális mosollyal és teljes erőből a kérdező fejéhez vágott egy üvegtálkát, szerencsére a falat találta el, de azért ööö, itt egy kicsit úgy éreztem, mégis jobb lett volna nekem egyedül elmennem koncertre. Pedig mostanában már nem is szeretek egyedül elmenni koncertre. (Mióta öreg lettem és érzelmes, kell nekem valaki, akinek két ugrálás közt zokoghatok a vállán, hogy öreg lettem és érzelmes.)

Sok másról nem számolhatok be, a leárazás legutolsó napján vettem magamnak negyedáron elegántos ruhát, bár ahogy egyelőre az a program alakul, hát, nem tudom, hogy fogom kibírni a "tapsi meglepetés operakalandjai" aktuális részét, kérem, maradjanak a képernyő előtt, bár ezt a webkettő idején már mondani is fölösleges.

     Ahogy Arany kovács nagy dadogva elővezette, mit okoskodtak ki, Setétlápi bíró hirtelen már nem is bánta annyira, hogy nem reggelizett, mert egy pillanatra úgy megszédült, ahogy máskor csak sátoros ünnepek után szokott reggeltájt, márpedig olyankor híresen rosszban volt még a legízletesebb szalonnás rántottával is. Úgy kellett emlékeztetnie magát, hogy most nem az éjszakába nyúló koccintgatás rogyasztotta meg a térdét, hanem tényleg maga a világ megfordult meg vele. Ez ugyan baljósabb volt, mint akár a legcifrább macskajaj, de legalább hamarabb vége szakadt.
     - Micsoda? Még hogy ahhoz a vén boszorkányhoz küldenétek?
     - Kőris néne a vidék legbölcsebb asszonya; aki annyi elveszett kecskét varázsolt már vissza, csak megbirkózik egy legény mosolyával is! – Vas kovács érvelésében voltak ugyan kisebb-nagyobb hiányosságok, de legalább Setétlápi bíró elkódorgott mosolyát sikerült visszacsalogatnia. Kissé sápadt és ideges volt az a mosoly, de kezdetnek megtette: innentől könnyebben ment az alkudozás.
     Három tyúk; egy fehér, egy vörös, egy fekete. Egy zsákocska só, egy füzér paprika, egy dobozka bors; egy vég fehér vászon, egy gombolyag vörös fonál és egy köteg vastű - a város hagyományosan ennyit fizetett a hegyi javasasszonyoknak minden évben, hogy segítsenek a pásztoroknak, favágóknak, bányászoknak. És maradjanak a kunyhójukban, tette hozzá magában a Setétlápiak minden nemzedéke; egy bíró sem szenvedhette a határozott, nagyszájú boszorkányokat. A mostani sem örült neki, hogy a kovácsok még egyszer kifizetnék a vénasszony teljes jussát Szikla kovács mosolyáért - csak akkor nyugodott meg, amikor kialkudta, hogy a város mindennek csak a harmadát állja.
     - A fekete tyúk, a só és a fonál - nézett mogorván Ezüst kovácsra, aki erre nevetve csóválta meg a fejét.
     - Mégis a szívén viseled a sorát, le sem tagadhatod! De nem úgy lesz az: a város adja a vörös tyúkot, a borsot, és a vég vásznat! A többit pedig majd megosztjuk mi egymás között!

powered by coffee and hype

Sosem értettem, az ismerőseim miért vannak úgy oda a Starbucksért, a dublini ottlétünkkor a világ legmocskosabb helye volt (olyan vécével, hogy az még az én tiszatúrákon edzett lelkemet is megviselte), az edinburgh-iból este hétkor kizavartak minket, hogy zárnak, az egyik jelentéktelenebb párizsi pedig csak a megtestesült semmilyenségben volt vétkes - de ezek most itt engem meggyőztek a szűrt kávéjukkal és a vadul hasító wifivel.

     Ezt kiabálta másnap Setétlápi bíró is magából kikelve. Érthető volt a felháborodása, nem fordult még elő sosem, hogy Huzavon bíráját hajnalok hajnalán kirángatták volna az ágyából, és azt sem hagyták, hogy a reggelijét elköltse: most korgó gyomorral ült a tanácsteremben, és hat rettentő dühös kovács nézett vele farkasszemet.
     - Nem értem én, mit jajongtok, ha nem kovács, hát nem kovács! Nekem mindig is gyanús volt, hadd szögezzem le: egyszer csak felbukkan itt a semmiből azzal a furcsa ezüstszemével, aztán másnap már be is fogadja az a mogorva agglegény, az Ólom kovács? Tudtam, hogy valami nincs itt rendben, de ti bezzeg nem hallgattatok rám már akkor sem!
     - Ha jól emlékszem, te könyörögtél az öreg Ólomnak, hogy fogadja be – köszörülte meg a torkát Ezüst kovács, mert csak ő volt elég idős ahhoz, hogy sértődés nélkül kiigazítsa a bíró emlékezetét, ha túlságosan is igazodott a pillanatnyi véleményéhez -, és helyesen tetted. Nem kallódhat a városban csak úgy egy tízéves kisfiú. Ne bánd egy percig sem, mert derék ember lett belőle: ezért is aggaszt minket úgy, hogy elveszítette a mosolyát, és vele együtt a tehetségét is. Mert meg kell, hogy mondjam, nem láttam még nála tehetségesebb kovácsmestert.
     Öt társa – Arany kovács, Réz kovács, Vas kovács, Ón kovács és Kobold kovács – egyetértően bólogatott. Mind kölyökkora óta ismerte Szikla kovácsot, azóta, hogy egy hatalmas nyári vihar a város határába vetette, és amikor elállt az eső, és kiderült az ég, ott állt a tyúktojásnyi, gőzölgő jégdarabok között, és tágra nyílt szemmel, riadtan méregette őket.
     - Nekem nincs olyan legényem, aki átvenné a helyét – fejezte be Ezüst kovács, és Setétlápi bíró gúnyosan felhorkant, mert Ezüst kovácsnak vagy húsz éve egyáltalán nem volt legénye.
     - Nekem sincs – jelentette ki komoran Vas kovács, és ahogy elvörösödött, látszott rajta, hogy igazán a szívén viseli az ügyet.
     - Nekem sincs – dörmögte Arany kovács is kissé szabadkozva, mert arany volt a természete is, és nem örült, hogy erővel kell a bíróra kényszeríteni az akaratukat.
     - Nekem sincs – ismételte a magának való Kobold kovács, a tűzről pattant Réz, a szűkszavú, komor Ón.
     - Márpedig ha nincs, aki átvenné Szikla kovács helyét, akkor csak egyféleképp kerülhetjük el, hogy Huzavonban csak hat kovács legyen: vissza kell adnunk Szikla kovács mosolyát.

megmondtam már egy hete

Tudtam én, hogy havazni fog, már csak azért is, mert végre lenne időm kinn ücsörögni a napsütésben. Ehelyett szutyok van, hó, és szürke mocsok, fáj a fejem és ráz a hideg, az még nagyon hiányzott, hogy belázasodjak.

Tegnap megdögönyöztem egy nagyon aranyos kutyát, szeretem a kutyákat, legjobbak.

     Hetek óta szakadt az eső. Napok óta megállás nélkül dörgött is az ég, mintha csak Vas kovács rosszkedvét utánozta volna: olyan mogorva lett, hogy néha már Kormos cicára is ráförmedt, ha vacsora után a lábának dörgölődzött egy kis tálka tej reményében, márpedig ez példa nélkül való volt a Vas család és egész Huzavon város történetében. De Szikla kovács a legrosszabb tanítvány volt, aki valaha a keze alá került: minél többet tanult, annál ügyetlenebb lett, a harmadik héten elrontotta már a vasszöget is. És ha még csak kovácsinasnak lett volna hasznavehetetlen! De újdonsült komorságával a mester jókedvű harsogását is megfékezte - nem nevetett a tréfáin, nem perelt, nem dalolt vele, ahogy az izzó vasat ütötte. A harmadik hét végén aztán Vas kovács egyszerre csak ledobott fogót, kalapácsot, puszta kézzel vágott egyet az üllőre, és ráförmedt Szikla kovácsra.
     - Menj haza, öcsém, mielőtt még rám is végleg rám ragasztod ezt a mélabút; és ne gyere vissza holnap sem! Tőlem nincs mit tanulnod, és úgy nézem, nem járnának nagyobb sikerrel a többiek sem. Menj haza, pihenj pár napot, aztán kitaláljuk, mitévők legyünk, mert ez így nem mehet tovább!
     Szikla kovács megköszönte eddigi türelmét, és lehorgasztott fejjel elkullogott. Bántotta, hogy nem tudja megtanulni a saját mesterségét sem, de még jobban bántotta, hogy ennyi gondot okozott a barátjának. Hazaindult, de a lába másfelé vitte: háromszor megkerülte a főteret, és épp nekivágott volna a negyedik körnek is, amikor valaki a vállára csapott.
     - Sokat jársz mostanában errefelé, Szikla kovács - dörmögött Ezüst kovács, és Szikla kovács nem kérdezett vissza, hogy ugyan, honnan tudná ő azt, hiszen a város másik végén van a műhelye. Nyomorultul megrázta csak a fejét.
     - Nem vagyok én már semmiféle kovács - sóhajtotta, és megrázta a fejét. - Nemhogy Szikla kovács nem vagyok, de egy árva patkószöggel nem bírok el!
     - Az bizony hiba - bólogatott sűrűn Ezüst kovács -, különösen, mert hogy Huzavon hét kovács nélkül nem lehet, és ha leteszed a kalapácsot, az egész várost veszélybe sodrod vele!
     Szikla kovács, ha lehet, még jobban lógatta a fejét; nem elég, hogy Vas kovács kedvét elrontotta, de még a városnak is csak baja van belőle!
     - Csak van valaki más, aki beállhatna hetediknek!