- Kipróbálhatom a pizzát?
- Kérek két csirkét.
- Szeretnék kölcsönözni egy autót két hétre.
- Mennyibe kerül egy üveg bor?
- Az étterem nagyon szép.
- A sárgarépáim nem finomak.
Ezek közül semmit sem tudok ragozni, és továbbra sem ismerek sokkal több főnevet (na jó, még a szállodát, az asztalt és a foglalást), de hát egyelőre nem is tudok bennszülött portugálokat lenyűgözni vele, szóval még ez is fölösleges tudás.
Lejárnék a tengerpartra, talán még úsznék is (egy másik valóságban lett volna még legalább egy tucat edzésem, hogy végre megtanuljam tisztességesen összekötni a kar- és a lábtempót), innám a vinho verdét meg a vinho tintot, és biztos nehezen találnám meg a helyemet.
Olyan elképzelhetetlen, hogy ez megtörténhetett volna, és hogy csak egy, a világtörténelemben is páratlan járvány akadályozta meg, az lökött vissza a legalapvetőbb rutinomba, hogy másfél méterre az ágyamtól dolgozom, és nem találkozom napokig élő emberrel. Nekem az lett volna az új, hogy máshol élek, és ez a régi, hogy ide vagyok bezárva a munkámmal, és persze, nem én vagyok a járvány legnagyobb vesztese, messze nem; sőt, mivel ismerős ez a helyzet, nem is viselem olyan rosszul... de azért kicsit hiányzik az a valóság, amiben ilyen nagyszabású, új dolgok történtek volna velem.
