retrospektív

Szóval a múlt hét másfél héttel ezelőtti szombat kicsit zsúfolt volt, mert Könyvfesztivál, ami önmagában engem nem hoz lázba, egyszerű ember vagyok, nem vonz, hogy borzalmas tömegben túl sok könyvet nézzek, DE. De most jött Hannu Rajaniemi, és rá kíváncsi voltam, elvégre a Kvantumtolvaj tetszett, és egyáltalán, rengeteg barátomról tudtam, hogy ott lesz, nem csak borzalmas tömegben túl sok könyvet nézünk majd, hanem ücsörgünk a füvön, és leégünk, mint pár éve, és ez eleve mennyivel izgalmasabban hangzik, mint otthon szenvedni. Persze majdnem elkéstem, mert a liftben elkapott a szomszéd, és olyan őszinte közléskényszerrel kezdett mesélni a refluxáról, hogy nem volt szívem elrohanni a villamoshoz, hanem megvártam vele a buszt, úgy tűnt, neki jólesik, hogy végighallgatom, nekem meg, igazából mindegy, azok is kinnrekedtek a parányi teremből, akik előbb odaértek.

Mi Droidzombival azért megpróbáltunk bejutni, és olyannyira sikerült, hogy én végül az első sorban kötöttem ki. Bright nagyon okosakat kérdezett, Hannu nagyon okosakat válaszolt, szóval minden ideális volt, kivéve a hőmérsékletet. Már amennyiben nem arról volt szó, hogy a finn vendég tiszteletére szaunát rendeznek, mert akkor stimmelt. Utána gyorsan boltoltam Noizzal dedikáltatható példányt (később szereztem Moxyland tiszteletpéldányokat, szóval megháláltam), és kiálltuk a rettenetes sort, fénykép is készült, az egyiken épp grimaszolok, a másikon épp beszélek, szóval inkább nem mutatnám be földöntúli szépségemet.

Az obligát füvöm ropogósra égés ezután következett, belőlem a hülyeség dőlt, bár legalább nem a refluxomról meséltem (asszem), hanem azt vitattuk meg, hogy a scifi/fantasyszerzők közül ki jópasi, mintha megállapodtunk volna abban, hogy Martin nem, valamint hogy Scalzi sem a kifejezett szívtipró, de élmény lehet vele élni (Miéville megosztotta a közönséget; Sandersont elfelejtettük kielemezni. És hozzátenném, hogy Jordan kifejezetten jóképű, jó kiállású, jó stílusú fickó volt). Miután Fleó, és leánya, Virgonc is visszataláltak hozzánk, utóbbival alaposan kiveséztük a Szent Johanna Gimit (az imádnivaló kamaszsorozat, amire én két éve szoktam rá, ő pedig most, tizenegy évesen), láthatóan megnyugtatónak találta, hogy felnőtt fejjel is értékelhető rajongása tárgya. Később elmentünk pizzázni, és már a bejáratban összefutottunk Hannuékkal, és végül mind egy asztalnál ebédeltünk, és beszélgettünk egy csomót, mindenféle fontos kérdésről, mint a skót függetlenség, a szingularitás, hogy mit szeretne kutatni, hogy képzeljünk el egy 4D nyomtatót, és milyen az internetre kiszervezett kutatás (ilyen és ilyen, például).

Ebéd után visszatértünk a rendezvény helyszínére, hogy KÁVÉT, szereztünk is, ültünk még kicsit a füvön, aztán beballagtunk, én enyhe pánikrohamot kaptam az ennyire túl sok könyvtől, odamerészkedtem a egy újabb kiadóhoz, akiknek fordítok, visszatértem a zöld gyepre, aztán D., Droidzombi és Noiz társaságában még megittunk egy sört, és ezúttal D.-vel vitattuk meg az SzJG-t. Szóval nem csak felnőtt fejjel, de az enyémnél lényegesen kiterjedtebb irodalmi műveltséggel is értékelhető.

Innen felballagtam A Családi Programra, ami saláta és libamájas pirítós típusú vacsorának bizonyult. Előtte meghallgattuk a kutya koncertjét, utána ittunk egy kis bort, és anyámmal a díványon heverészve egy régi Robert Redford filmet néztünk, míg aztán el nem ballagtam bele az éjszakába. Egészen vissza a pizzázóig, mert az SFmag stáb egy része még ott vitatta meg a megvitatnivalókat, záróra után Noizzal megittunk egy sört a Margit-hídnál, rám fért, bár a sör alapvetően ráfér az emberre. (A bor is. A pálinkáról nem is szólva.)


Másnap családi spagetti, a szép időre való tekintettel (és mert még csak kb. 300 tavaszi virágos fényképet lőttem idén) hazafelé sétáltam egy darabon, ha már a Millenáris felé kanyarodtam, fényképeztem kacsákat is, és összefutottam Whoisnotékkal, akik elsőre nem akartak megismerni a világos-virágos felsőmben, mert hogy ők engem csak feketében. Tény, mindenféle komor koncertekre hajlamos vagyok kevésbé hippinek öltözve menni, bár az lenne az igazán metál. Szóval megvitattuk velük a világ dolgait, aztán én elmentem kávé iránt (az előző napi túlsokkönyv megviselt, annyi könyv ne legyen egy helyen, és amúgy annyi ember se). Megnéztem a fényképeket, kitöröltem a bénákat, megittam a kávét; hát ennyit a mozgalmas és izgalmas hétvégémről.

Kavics, a rocksztár

Az elbeszélések szerint az úgy volt, hogy Kavics még pamutgombolyagnyi korában elment, hogy felderítsen minden zugot, és jó kotorékebként beásta magát az egyik szekrény alá, ahol belebotlott a két kerámiatálba. Nagyot koppant, visszhangzott is jókorát a szűk kis résben, a kutya rettentően megijedt, és eliszkolt – hogy aztán pár héttel és pár kilóval később visszatérjen, mert elég erős most már, hogy legyőzze a rettentő szörnyet.


Idővel rájött, hogy a tálakat bökdösni és lökdösni, és az öblükbe jól beleugatni isteni móka, visszhangzik mindenfelé, csuda érdekes; persze az öröme nem tartott sokáig, mert azért a gazdáinak ennél érthető mód konzervatívabb a zenei ízlése. A tálak felkerültek egy polcra, és az ifjú rocksztár most már csak akkor kaphatja meg őket, ha épp senki sem dolgozik, telefonál, szenved amúgy is hasogató fejfájástól – de olyankor nagy öröm van. Koncert. Szkreccselés, emelés, odakoppantás, vinnyogás, egyik tál másikba billentése, a résekbe ugatás, az öblébe ugatás, dallamos nyifogás – K.O.N.C.E.R.T.

itt a meleg, itt a nyár, várja önt a gyógyszertár

Most akkor az van, hogy amíg tart a zsibbadósfejű nátha, addig azt a félórát-ótát, amit egyhuzamban képernyőnézéssel bírok tölteni, munkára fordítom.

Olyan vicceseket akartam írni a hétvégéről, de leginkább örülök, ha nem akadok fenn az egyszerű mondatok értelmezésén. Viszont legalább nem fáj a fejem (csak zsibbad), és ma eddig mindössze félórát fúrtak.

öregszem, dráma, sokadik felvonás

Tudom, tudom, a jó dolgokra kéne fókuszálni, nem a fényképekre, amiket sajnos csak a fényképezőgép memóriájából sikerült törölnöm, a sajátomból nem, most hosszan és kitartóat búskomor leszek majd miattuk, nem mintha számítana, most épp szép vagyok-e, vagy mindegy. A fényképeken látom, mennyit öregedtem egy év alatt, persze itt az ideje, elvégre tényleg nem vagyok már fiatal, csak hát nehéz megbirkózni ezzel, nehéz az embernek átcsúszni a lány kategóriából a nénibe, megfejelve mindazzal, amit ez a váltás hoz magával az emberek tekintetében, viselkedésében.

ajjajajajjajjajajajajjjjajajj

Valaki szólhatott volna, hogy kezdődő fejfájással véletlenül se hallgassak bele az Éjkirálynő áriájába. Jaj. jaj. Ennyire még a valkűrök sem bántak el velem.

John J. Sherwood: Százháború

Kissé vonakodva kezdtem bele ebbe a könyvbe, mert a legsikeresebb magyar fantasztikus franchise-nak jó ideje nem én vagyok a célközönsége. Abszolút pozitívan csalódtam, egy kellemes, szép fantasztikus regényt kaptam, ami hangjában, megfogalmazásában képes elszakadni az idehaza megszokott fantasy panelektől, és engem leginkább a romantikus, pre-raffaelita történetekre emlékeztet.
Cikk az lfg.hu-n.

sütanap

A szokásos hihetetlen dolgokról tudok beszámolni: pillanatok alatt nyár lett, fényképeztem mandulavirágokat, fáj a kezem, tele van dolgokkal a fejem, fülgyűrűt akarok, hová tűntek a régi fülgyűrűim, a szépséges elefántosak.


(További hová-tűntek: két doboz algoflex, mert csak nem ettem meg az összeset, de mind; a tavalyi hó, bár azt nem is kérem vissza; a kedvenc piros pólóm, lassan szezonja lesz; az agyam, ideje visszakanalazni valahogy a helyére.)

ügyes kislány

Találtam egy csomó régi vázlatot, most gyorsan széttolom őket a különféle helyek között, hogy közel egyszerre pörögjenek ki, bár persze a komolytalan kis cikkek élesedéséről úgysem én döntök, illetve amiben kép van, azzal úgyis vacakolnom kell órákon át, hogy ne csússzon el minden jobbra, balra, valamint amerre csak lát, ó a francba, jobban belegondolva tökéletesen elrontottam ezt a „pörgessük ki egyszerre” dolgot. Jellemző.

oké, azért

...vannak durva macskás animgifek az interneten.


Az elpusztíthatatlan kibermacska! A tekintetével öl!

odakinn süt a nap, de félek a földigilisztáktól

Oké, felkeltem, olvastam a walesi paláról (rákerestem Blaenau Ffestiniogra, ha már a walesi pala ott okozott nekem egy életre szóló vizuális sokkot és lelki törést*, és akkor gyorsan lájkoltam a kempinget is facebookon, ahol annak idején még délben is térdig ért a harmat a születésnapomon), aztán olvastam a Sri Lanka-i polgárháború végét lezáró háborús bűnökről, Szomália konszolidációjáról, a kelet-afrikai halászokról, a Balin frissen tengerbe futott belföldi járatról (mindenki túlélte), Neruda meggyilkolásáról, az agyba implantálható LED-ekről, megnéztem egy rövid videót a floridai túravezetőről, aki kiugrott a csónakból az Everglades kellős közepén, hogy összeverekedjen egy háromméteres óriáskígyóval (nehogy már idegen fajként csak úgy rontsa itt az ökoszisztémát), aztán megettem az atyai lencsefőzelék maradékát füstölt sajttal megszórva, ittam rá egy fél pohár fehérbort, és szerintem most derék óvodás módjára alszom egy órácskát.

Néha szeretem, hogy nem csak macskás animgifből áll az internet, főleg, mert Richard Armitage animgifek is lehetnének helyettük, bár ebben történetesen Martin Freeman az igazán elmondhatatlanul cuki.
*A vonat előbukkant az alagútból, és ameddig el lehetett látni két oldalt és felfelé, palaszürke palahalmok szürkéllettek a csendes, brit esőben. Ahhoz félig ki kellett volna mászni a vonatból, hogy az eget is lássam, de leszálláskor kiderült, hogy természetesen palaszürke. Ezen a ponton felülvizsgáltam a Walesről kialakított, romantikus képet. A buszsofőr nem volt hajlandó angolul tárgyalni velünk, pedig nyilván külországi csodabogarak voltunk, nem gaz, gyarmatosító férgek, és azt még akkor nem is sejtettem, hogy pár nappal később kövér, koromfekete meztelencsigák között négykézláb kapaszkodva kell megmásznom a Snowdont, márpedig akkor már inkább a földigiliszták, komolyan.

nem volt jó ötlet

Merthogy földigiliszták. És mi történt a földigilisztákkal, én a normál méretűektől is a frászt kapok (mert rálépek, és megcsúszom, és ráesek a többire, és csupa földigiliszta leszek, ááá), de ezek, ezek bőven 25-30 centisek voltak, és majdnem olyan vastagok, mint az ujjam (van bizonyíték, de nem akarok iszonytató szörnygilisztákat nézni a blogomon, elég volt tucatjával kerülgetni őket). Az elsőt majdnem el is tapostam, mert láttam, mekkora, gondoltam, ez csak faág lehet, aztán... megmozdult. Komolyan, mi lesz még, a shai-hulud feltépi a betont, és bedarálja a tízemeleteseket???

Kérem vissza a telet.

de most akkor is elmegyek sétálni

A mai nap nagyon konstruktív volt, sikerült 250x150 pixelre vágnom egy képet (ez volt a cél), valamint ahelyett, hogy dolgokat széttörtem volna (lett volna hozzá istenadta, nagy kedvem), megpróbáltam megkeresni egy szoknyát, később eldöntöttem, hogy pólóként kezd majd új életet, és találtam egy csomó más holmit is, és álltam álmélkodva, hogy ahh, miért is nem hordtam én ezt, ó, azért, mert a gyönyörű fakózöldet másodpercek alatt izzadom foltosra nyáron, be kéne festetni feketére. Vagy foltosra. Fekete foltosra.

Természetesen egész nap fúrtak és szakad az eső, kicsit már várom, mikor kezd el havazni, olyan furcsa hiányérzetem van nélküle.

a változatosság kedvéért

Amikor azt hiszem, hogy nincsenek illúzióim, általában kiderül, hogy voltak. Megpróbálom pár napra félretenni az internetet, a szomszéd domboldalon virágzanak a mandulafák, de nincs kedvem elmenni oda sem, és a szememet is lusta vagyok kifesteni, de legalább szoknyát veszek. A változatosság kedvéért a világgal van bajom, nem magammal.

foszlányos

Az a furcsa ebben az áprilisi télben, hogy olyan későn sötétedik (de azért még fázom valamivel vastagabban felöltözve, mint januárban). A jobb kezem azt csinálja, hogy nem működik, nyilván, mert megszállott vadállatként kéne ütnöm a betűket. Kihagyok három üres sort a tetszőleges morogva mogorva szorongós hisztinek.
_______________________________________________________________________________
_______________________________________________________________________________
_______________________________________________________________________________

Majd mindig felírom alkoholos filccel az aktuális világgyűlöletet a monitorra, és átérzem a modern művészetet.

dereng, halványan

Mintha ezt a linket ígértem volna valakinek hétfő este, Lee Pace rajongóra tippelek (mert az én barátaimnak hibátlan az ízlésük is). Utoljára szerintem ebben a filmben láttam, és ahhoz képest teljesen felismertem, mint Thranduil, ahh, büszke vagyok magamra.

Ezen kívül büszke vagyok arra is, hogy jól gondoltam, és egy öt dimenziós tér elméletben lehet teljesen euklideszi, bár erre rá kellett kérdeznem, mert a vonatkozó wikipédia cikkekből a kötőszavakat is csak ritkásan értettem.

kéne írnom

  • az esküvőről, ahol másfél hete voltunk, és a ruhámat csak odafelé  és hazafelé szakítottam el, szóval ügyes kislány vagyok
  • a hastánc bemutatóról, amit ugyan pont lekéstem, de utána pompásat söröztünk színpadi sminket és fejdíszt viselő lányokkal, és színpadi sminket és fejdíszt (hála a jó égnek) nem viselő fiúkkal
  • a buliról, ami már akkor is elég elfajult volt, amikor odaértem, de aztán egy pont után a pultosok már csak töményet voltak hajlandóak eladni, és ott bizony minden nagyon durva fordulatokat vett
  • a másnapról, ami igazságosan és kíméletlenül (valamint bibliai teljességében) csapott le a résztvevőkre
  • a mozizásról, amit az előzményeknek megfelelően narancslevezéssel és hamburgerezéssel fejeltünk meg borozás helyett

...de leginkább semmi agyam sincsen, és nem a harmadnap, hanem az épp fordított szöveg miatt.