Mész

Igazából ez egy másik történethez kapcsolódik, ami sokkal hosszabb, lényegesen zavarosabb (még ennél is!), és évek óta a köddé váló, nagy közös tervek semmijében lebeg. Állítólag azért ez itt még működik magában is, nem tudom, nem jutott jobb az eszembe. (Olyan jó meg úgysem lesz már, mint a Flandria.)

     Nézte, hogy alszik a fia. A takarót félig lerúgta, félig magára csavarta, pucér lába kilógott az éjszakai hidegve, a bal karját a feje fölé emelte, a vastag kelmét az arcára húzta. Gyermekkorában így aludt, és olyan megdöbbentő volt egy felnőttben visszalátni ezt a nemtörődömséget, hogy az asszony egy pillanatra elfeledkezett az emésztő fájdalomról és haragról is.
     Emlékezett még rá, mikor látta így utoljára. Húsz éve volt, az ostrom előtt pár hónappal. Tudták, már hogy háború lesz, veszekedtek rajta épp eleget: a férje azt mondta, menjenek keletre, az ő szülővárosába, meneküljenek, amíg még lehet… de az asszony itt született, itt nőtt föl, büszke volt és makacs, és megingathatatlanul hű az otthonához. A férfi elment és elvitte a fiukat is. Ő maradt: gyermektelen volt, de még anya. És az anyák feláldozhatták magukat, hogy megvédjék az otthonukat. A gyermekeiket. Odaadták magukat a kőnek, hadd legyenek a föld eleven dühe, ha a falak és a bástyák elesnek.
     A férje árulása, hitvány gyávasága most is haragra lobbantotta, de a láng hamuba holt, ahogy eszébe jutott az üres ház. Egy tavaszon és egyetlen gyermektelen nyáron át sodródott napról napra, mint egy… kísértet. Megborzadt. Húsz év szenvedés után is csak akkor gondolt magára kísértetként, ha az élete utolsó hónapjait idézte fel. Az a szörnyeteg, amivé a várost védve változott, valami más volt. Valami elevenebb, még ha csak a gyűlölet hajtotta is.
     Az ágyon alvó férfi megmozdult, és az asszony önkéntelenül is odahajolt, és végigsimított a homlokán. Az ujja hófehér volt a hófehér lepel alatt, göcsörtös és merev a mésztől, ami a falba kötötte a halandó testet; az égető mésztől, ami lángra lobbantotta és visszamarta a haragját a világba… Tűz volt az ujja és halál, és ezen nem változtathatott a szeretet sem.
     Megérintette a fia arcát. A férfi megdermedt, és az asszony érezte, hogy retteg. Küzdött volna az érintés ellen, de mozdulatlanul hevert: a mész varázsa megbénította, kiszívta minden erejét, rémképekké torzította az álmait.
     Az asszony hátrahúzódott, és a tulajdon arcába mart, úgy jajongott.
     Kísértet volt, és a gyűlölet csak még halottabbá tette.

2016.

Eljövetel

A legújabb társulattal nem élőben írunk együtt, hogy aztán szigorúan eldugjuk egymás elől a magas szószám mögött rejlő iszonyatot, itt házi feladatok vannak, és felolvasás. Angolul. Persze többnyire inkább senki sem ír semmit, csak Brian, ő ráadásul folytatásos abszurdumba gyúrja össze a teljesen széteső feladatkákat, és felolvasás közben röhög a saját poénjain. Én rövid ötletekben sosem voltam erős, ráadásul az anyanyelviek mellett rettenetesen kijönnek a nyelvi korlátaim is, pedig úgy igyekszem. Mint a mellékelt ábra mutatja.

     Halott volt. Akkora vértócsában hevert, hogy nem is lehetett más, csak halott. És persze láttam, ahogy még egyszer, utoljára vadul csapott párat a szárnyával, mielőtt ernyedten a betonra csuklott volna, épp, mint a hullámos papagájom gyerekkoromban, vagy mint a kórházablakba repülő galambok. Utoljára még repült, át ebből az életből a rákövetkezőbe, mint minden rendes madár. Épp csak fogalmam sem volt róla, hogy ennek itt van-e következő élete. Vagy felmerült-e valaha, hogy ezt az egy életét elveszítheti.
     Amikor a hatalmas, fehér alak alázuhant az égből, először persze én is csak sikoltottam és hátraugrottam, mint a többiek. Azt sem tudtam, mi lehet. Csak álltam, a hátam egy kirakatnak vetettem, a szívem a torkomban dobogott, és arra gondoltam, hogy élek, még élek, még élek, mint a többiek, miközben a folttalan szárnyak még verdestek, és próbálták felemelni a földről a szétroncsolt testet. Mindenki lebénult a döbbenettől. Senki nem próbált segíteni, bár a dermedten bámuló tömeg fele a kórházban dolgozott.
     Láttam az arcukon, hogy mind az épületet megrázó becsapódásokra gondolunk, a tompa puffanásokra, amik elől az utcára futottunk. Az egyik orvos tekintetében a döbbenetet lassanként felváltotta a gyanú, és fellesett az égre. Követtem a példáját. A kórház fölött azóta örvénylett a hófehér felhő, hogy behoztuk azt a mindenórás kamaszt, de most ujjként meredt ki belőle egy villogó fénynyaláb: egy tornádó tölcsére. Halálos csúcsa fehér szirmokra robbant, ahol a kórházat védő, új részecskekupola húzódhatott.
     És csak az járt az eszemben, hogy felhívtál az első csattanás előtt.
      – Nehéz szülés volt – sóhajtottál, aztán hirtelen megváltozott a hangod. – Angyalok! És támadnak!

2016.

24.

     John feljön a hétvégére, és amikor találkozunk – az étteremben, ahol először láttam, és ahol ő nem látott engem, de persze ő meg látott előtte, amikor én nem figyeltem fel rá, butaság számon tartani az ilyesmit, de ki állja meg – olyan fáradtnak tűnik, hogy kis híján felajánlom neki, inkább aludjon pár órát. De önző vagyok, és egy ideje már magam előtt sem tagadhatom, hogy kell nekem az a pár óra, amit pár hetente rám szán, és önhitt is lehetek, mert azt hiszem, neki is kell.
     Szeretem. Még nem tudom, pontosan hogyan, és hogy ez elég-e bármire, beleértve azt is, hogy ne fejeljen bele a levesébe a következő ásítás után, inkább kérek neki egy vörös kávét, mire elkínzottan rám mosolyog, és azt mondja, olyan édes tőlem, hogy ezt is megjegyeztem.
     Egy pillanatra csak nézek rá nagyon bután, aztán lassan a helyére kattan. Vörös kávé. Én csak azért kértem, mert nem figyeltem, mert ha nagyon fáradt vagyok, azt iszom, kész szerencse, hogy mostanában ritkán vagyok nagyon fáradt, mert gyűlölöm az ízét – erősebb serkentőre viszont nem mernék rászokni, szinte mind zavar a komolyabb munkáknál. De ezek szerint ő sem iszik erősebbet. Végigpörgetem magamban, mit ettünk az elmúlt hónapokban, és kis híján felnevetek, mert láthatóan ugyanazon a diétán vagyunk – és hirtelen azt is megértem, miért ilyen fáradt, a legtöbb nagy bestia nyugtalan, amikor a Vilnius takarja a napot. Mi, emberek semmit nem veszünk belőle észre, de ezek a tengerméretű szörnyek érzik a vonzást.
     Iszonyú kíváncsi leszek rá, hogy dolgozott-e bármelyikkel az én vizeim közül, és neki milyenek lehettek; de ezt még azoktól sem szokás megkérdezni, akikről hivatalosan is tudjuk, hogy voltak egy vízen. Egy keanosz és a kezelője között borzalmasan személyes a viszony, és minél nagyobb a keanosz, annál bonyolultabb és intimebb. Talán egyszer beszéltem ilyesmiről Alival, olyan részegen, hogy nem tűnt lehetetlen ostobaságnak az sem, hogy megpróbáljuk szavakba önteni a lehetetlent, a… vizet, és akkor ijedtem meg először attól, hogy mivel játszunk, és akkor értettem meg, hogy mit tett vele a Bach tenger, mibe került az embereknek a megszelídítése.
     Johnban az a keserűség nincs meg, abban az őrületben nem vehetett részt, de most már, hogy tudom, mit keressek, egyre több jelét látom annak, hogy látott már nehéz keanoszokat. Most szerencsére borzalmasan fáradt, és nem tűnik fel neki, hogy hirtelen furcsán viselkedem, és mire hatni kezd a vörös kávé, én is úrrá leszek a megdöbbenésemen.
     – Hány cukorral iszod? – nevetek fel hitetlenkedve, amikor a csésze alján lötyögő, alig félkortynyi, vörös lében megpróbál feloldani még vagy két kanálnyi cukrot. A vörös kávéra jellemző, hogy fél másodperc alatt feloldja. Néha azon csodálkozom, hogy a kanalat és a csészét nem marja szét.
     – Amennyit felvesz – néz rám bűntudatosan, és elmosolyodik. – Utálom az ízét.
     – Ki szereti? – vonom fel a szemöldökömet, aztán megcsóválom a fejem. – Próbáld ki egyszer gránátalmasziruppal és szegfűszeggel. Sok gránátalmasziruppal. Sok szegfűszeggel.
     – Megjegyeztem – mosolyog a csészébe, és fintorogva felhörpinti az utolsó kortyot. – Van, aki a kókusztejre és az ánizsra esküszik.
     – Te jó ég – hőkölök hátra döbbenten, aztán eszembe jut, hogy Ali egy időben sóval, borssal és balzsamecettel itta, bár később bevallotta, csak azért, mert olyan páratlan iszonyattal néztem rá. Az ízén meg nem rontott. Nem lehetett.
     – Másfél napig hánytam – bólogat szomorkásan, aztán elvigyorodik. – De a gránátalmaszirup jól hangzik.

23.

     A viharvonulásban van valami fenséges, de az esőnap, az igazi esőnap egészen más. Már álmomban megérzem az ízét, és fázósan, kótyagosan ülök a reggeli teám fölött, várom az üzenetet, hogy ne menjek dolgozni, mert esőnap csak végszükség esetén rendelik be bárhová az embereket. Ilyenkor lassú, lomha felhők csúsznak be a városba, Pomonán ezt hívják meztelencsigának, mert az állat maga nem terjedt el – a legtöbb helyi talán nem is tudja, hogy létezik, és az ide települt földiek többségének sem hiányzik. De találó a név, szó se róla, ugyanolyan sűrű és ragacsos, ugyanolyan undok a köddel kevert eső, mint a meztelencsiga nyákja, és van benne valami kemikália, ami az emberek többségéből mélységes lehangoltságot vált ki. A legtöbben ilyenkor otthon ülnek, és külön erre tervezett illatpárákkal fújják be a szobájukat, de még ha a melankóliát sikerül is kordában tartaniuk, a tétovaság és a pontatlanság megmarad. Nem tudom, hogy rám a módosított vakcina miatt hat másképp, vagy épp azért kaphattam módosított vakcinákat, mert máshogy hat, de én esőnapokon a tehetetlen szorongás és a fojtó harag helyett lebegek. A világ cseppfolyós, hullámzik, ringat, mint egy impresszionista festmény, és a magamfajták ritkán olyan fogékonyak az összetett feladatokra, mint épp esőnapon. Ilyenkor nem nagy felvillanásokban jönnek a gondolatok, inkább csak leülepednek szép lassan, de valamit határozottan fellazít a felhők nyirkos lustasága, mert a megoldások csak úgy átsiklanak az addig merevnek és áthághatatlannak hitt logikai akadályokon. Még ha most egyszerű és gépies is a munkám, nem szeretem elvesztegetni ezt az időt: végtére is nem csak a munkán gondolkozik az ember, és épp elég más területe van az életemnek, ahol rám férne némi csendes megvilágosodás.
     Éppen feladom már a reményt, amikor megjön az értesítés, hogy a mi részlegünk is megkapta a soron kívüli munkaszüneti napot, nem csak az építkezésen dolgozók. Szép nagy meztelencsiga lehet, ha oda is kilóg, mert az ívvasút már messze elhagyta Verlaine-t… vagy nem akarják megkockáztatni, hogy valakinek lassabban ürül ki a szervezetéből az esőnap mérge, és ezért szenved balesetet. Így is épp elég sokan támadják az egész projektet. Megkönnyebbülten felsóhajtok, előhalászom a gumicsizmámat, az esőkabátomat, egészen úgy öltözök fel, mint odahaza szoktam, a Földön, és nekivágok a nyirkos utcáknak.
     Csend van, végtelen csend, minden vizes, de mintha túl sűrű lenne ahhoz a pára, hogy leessenek a keserű, kövér cseppek. A szempillámra azért ráülnek, úgy hintáznak rajta, akár a könnyek, és bennem is ott az a melankólia, ami ilyenkor a pomonaiakat fojtogatja, csak rejlik valami édes is a mélyén. A meztelencsiga mérge feloldódik a véremben, előcsalogatja a színeket a szürkeségből, és most már nem a keserű pára csípi a szemem, hanem könnyek, valódi könnyek.
     Ilyen idő volt akkor is, amikor behívtak az utolsó interjúra a pomonai követségre, épp csak Észak-Angliában a cseppfolyós köd miatt sosem rendeltek el munkaszüneti napot, pedig arrafelé is épp elég sok káros vegyület úszkált a párában. Igaz, azokat az ember oldotta bele, nem a felhő húzta magával, és inkább a testet tették tönkre, mint a lelket… és hát persze az óvilágiak sosem figyeltek úgy oda a kényes részletekre, mint az exobolygók lakói. Miért is tették volna? A Földön születtünk, és olyan régen meghódítottuk már, hogy könnyű volt elfelejteni az erejét.
     Már a bemutatkozáskor éreztem, hogy valami nincs rendben, a nő beosztása nem illett egy egyszerű kis beszélgetéshez, a férfi pedig épp csak eldünnyögte a nevét, aztán beállt az ablak elé, és az esőt nézte. Végigvettük a szokásos kérdéseket – kísérőként megyek, nincs ösztöndíjam, sem állásajánlatom, sőt, úgy istenigazából még elképzelésem sem sok, de szívesen dolgoznék, persze csak ha találok olyan munkát, ami megfér a vízumommal. Mintha mindig ugyanabban a végeérhetetlen beszélgetésben ragadtam volna, már megint egyensúlyozhattam, hogy ne tűnjön úgy, mintha meg sem próbálnám a társadalom hasznos tagjává kinőni magam, de azért lássák azt is, hogy rendes, törvénytisztelő polgár vagyok, aki nem lopná el a pomonaiak elől a munkát.
     – Mondja, kisasszony, szereti Ön az esőt?
     A férfi meg sem fordult, sőt, az üvegen lecsorgó cseppeket követte az ujjával.
     – Mértékkel. – El nem tudtam képzelni, mit akarhat, de kizökkentett a szerepemből.
     – Tudja, olyan emberekre lenne szükségünk, akik szeretik az esőt. – Nekikoccantotta a homlokát az ablaküvegnek, alig hallottam, mit motyog. – Ebből az ablakból látok mindenkit, aki bejön a követségre. A legtöbben még az esernyő alatt is lesunyják a fejüket, és sietnek. Ön táncolt, mielőtt a kapu elé ért volna.
     Rettenetesen elvörösödtem: legfeljebb három lépés volt, és talán megpördültem, mert szerettem a tavaszi eső szinte marokra fogható illatát. A pomonai esők után persze már halványnak érezném, és alighanem így volt vele az ablaknál álló férfi is, de akkor még nem tudtam, hogy ő az első ember, aki kapcsolatba lépett a keanosszal, és nem őrült bele.
     Az első könnycsepp végigparázslik az arcomon, a többit letörlöm, mert a meztelencsiga ködével keveredve nyomot hagy, úgy éget. Sampath volt az első, akit visszavittek a Földre, de idővel minden kezelőre, akit nem ölt meg a víz, ez a sors várt. Ha csak apránként is, évről évre, de a keanosz oldotta a józanságunkat; Ali még nem volt olyan szétszórt és kiszámíthatatlan, mint Sampath, de mindannyian tudtuk, hogy legfeljebb pár éve van hátra, mielőtt kiűzik ebből a kegyetlen Édenből. És épp azért, mert kezdi elfelejteni a jó és rossz tudását.
     Még vissza sem engedem a kezemet, hívást kapok. Egy pillanatra ösztönösen elutasítanám, aztán felfogom, hogy Grey az.
     – Hallottam, hogy esőnapotok van. – Ali után Grey lesz az, akit hazavisznek; vagy ha megtudják, hogy most felhívott, talán inkább előtte. Ha egy öreg kezelő elkezd olvasni a többiek gondolatában, az a szétszórtságnál is rosszabb jel. – És láttam, hogy kerestél.
     – Három hete – nevetek fel, de tudom, hogy hallja a hangomon, az előbb még sírtam.
     – Időzónák, néni. Most se tudnálak felhívni, ha dolgoznál.
     Csak sóhajtok egyet. Greyt kamaszkorában toborozták, még mindig kölyök a legtöbbünkhöz képest, akkor is, ha néha ijesztően öregnek hangzik.
     – Jól vagy? – kérdezem.
     – Persze – hazudja rövid hallgatás után. – És te? Hol is vagy most? Az ívvasútos témán?
     – Igen. Elég unalmas.
     – Addig jó.
     Hallgatunk egy darabig, aztán Grey megköszörüli a torkát.
     – A téli transzferrel hazamegyek.
     – Jézusom, Grey!
     – Én kértem. De gondoltam, szólok. Jó lenne azért még találkozni.
     – Persze. Persze!
     – Alival már beszéltem. Azt mondta, szervez valamit, de te is ismered.
     Felsóhajtok.
     – Nem lesz nagy buli – folytatja Grey. Nem lep meg; kevesen vagyunk, és még csak nem is ismerjük egymást mindannyian. – De a helyszín miatt megéri.
     Hallgat, és tudom, hogy ez most hatásszünet. Azt is tudom, mit fog utána mondani.
     – Kimegyünk a Bach tenger partjára, és megkérjük, hogy zenéljen nekünk.

10.

     Li már megint beszél. Egyáltalán nem érdekli, hogy lehajtom a fejem, és idegesen bökdösöm az asztalt – ő nem látja, hogy épp a reggel felvett adatokat osztályozom, vagy csak a stresszoldó programon kalapálok – de persze az sem érdekli, ha udvariasan megkérem, hogy hagyjon dolgozni. Arról mesél épp, hogy tegnap este az aikido edzésen a fiaival, és persze belefűzi azt is, hogy ő, mint főadminisztrátor a telepen, tartozik annyival magának, és aztán azt is, hogy aki ad magára valamit, az törődik a földi örökség megőrzésével. Nehezemre esik nem rámordulni, hogy akkor talán ne japán harcművészetre vigye a gyerekeket, ha egyszer kínai. Mert Li persze nem kínai, Li a kevés harmadik generációs pomonai egyike, a nagyszülei az első hajóval érkeztek, és abból, hogy végig megmaradtak az Északi kontinensen, és nem települtek át délre, ahol saját városokat próbált építeni a kínai diaszpóra, arra következtetek, épp a fojtogató örökség elől futottak ilyen messzire.
     – És téged nem is érdekel? – kérdezi hirtelen, és értetlenül nézek fel rá, mert annyira lekötött, hogy gyűlölködve üssem a gépet, hogy nem is figyeltem rá, mit beszél. Elkövetem azt a hibát, hogy visszakérdezek.
     – Mi?
     – Hogy honnan jöttél.
     – York, Anglia. – Már nem is érdekel, hogy hatodszorra mondom el neki, és a kiejtésemen is hallhatná, hogy nem New Shire-i vagyok, hanem tényleg a Földről jöttem, és tényleg Angliából. Li nem beszélget, csak beszél.
     – Hát épp ez az. És nem is érdekel, hogy megőrizd az eleven kapcso…
     – Li. – Hosszan a szemébe nézek. – Épp a montrouge-i szakasz értékeit hasonlítom össze, hogy lássam, az adatok is alátámasztják-e, amit éreztem, hogy a víznek nem tetszik a kettes oszlop. Kérlek…
     – De téged tényleg nem érdekel?
     Felsóhajtok, és lekapcsolom az asztalom. Takarosan összehajjta magát, és visszahúzódik a padlóba.
     – Dehogynem. Ha tudnád, hány ősi skót jógapózt ismerek! A döglött fókától egész a két varnyúig. Kérsz teát?
     – Még húsz perc van hátra a szünetig – vonja össze a szemöldökét. Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem fogja fel, hogy amíg a hátam mögött áll, és beszél hozzám, éppúgy nem tudok dolgozni, mint ha kimegyek a konyhába, és iszom egy teát (instant epres lötty, hogy véletlenül se adjak az ősi hagyományoknak), vagy felfogja, csak más elképzelései vannak a munkáról, mint bármelyik épeszű embernek. Munka az, amit az asztalnál végez az ember. Munka az, ami az ajtó innenső felén történik. Munka az, amit ő annak gondol.
     – Szerencse, hogy nem kötelező kivárni a szünetet – biccentek, és megindulok a konyha felé. Az ajtó udvarias géphangon közli, hogy ne felejtsem el, harmincöt perc múlva megbeszélésem van a montrouge-i csapattal, és Li elégedetlenül cöccög a hátam mögött.
     – Nem kéne átnézned az adatokat, mielőtt hívnak? – kérdez rá. Épp kinyílik az ajtó, amikor elvigyorodok, és Adaou, aki a most ért vissza a reggeli terepszemléről, kissé meglepődve mosolyog vissza rám.
     – Már átnéztem. – Megtorpanok. – Hé, Adi, nem iszol velem egy teát? Li nem ér rá.
     Adaou a homlokát ráncolva néz Lire, aztán bólint. Li egyikünknek sem a főnöke, de adminisztrátorként is rendszeresen megpróbálja megkeseríteni az életünket. A munkánkba nem tud belekötni, nem ért hozzá, úgyhogy a munkafegyelmünket kifogásolja.
     – Oké.
     Li vészjóslóan mered ránk, és összevigyorgunk Adaou-val. A konyha felé menet már valamin viccelődünk, és soha életemben nem vágytam még így a hatalmas, megszelídíthetetlen vizek csendjére.

12.

     Fiamma vetkőzik. Nekem és mégsem nekem; új műsort gyakorol, és kíváncsi az én véleményemre is.
     Is. Ezt nem szabad elfelejtenem.
     Félretolok mindent a szoba közepéről, és egy üveg jó aganthi merlot-val beülök az egyik sarokba. Most nem sajnálom a pénzt a teljes, háromdimenziós vetítésre, pedig így, az űrállomásról ekkora felületre sugározva drága mulatság: de ezt úgy akarom látni, mintha én is ott lennék. Már persze amennyire a pomonai gravitáció foglyaként úgy érezhetem, egy nullgés bárban várok a koktélomra. Az „asztalok” helyét halvány derengés jelzi, Fiammának tudnia kell, melyik italt merre perdítse, gondolom, neki pontosan odarajzolja a rendszer, de én csak rá vagyok kíváncsi.
     Mintha a tenger fenekéről lökné el magát, úgy lebeg be a tér közepére. Az ezüstös fekete kezeslábas rátapad tökéletes testére, az arcát is elfedi, de ahogy az apró barázdákon, az indásan kanyargó, furcsa mintázatán megcsillan a fény, az jóval több érzékiséget ígér, mint egy egyszerű búvárruha. Az első kis kézmozdulatra fentről is, lentről is három sor színes cseppecske indul el felé spirálvonalban. Nézem, milyen ütemben fordulnak, lassulnak, és úgy vélem, középen találkoznak majd, nem hat különálló szál veszi körbe Fiammát. Elismerően sóhajtok, mert ha valaki, hát én tudom, milyen nehéz ennyire pontosan beállítani a folyadékok adagolását. A Földről a Pomonára vezető hosszú úton én voltam Fiamma segédje, naponta háromszor-négyszer kellett bíbelődnöm a beállításokkal. És még a gép korrigálása ellenére is szinte mindig sikerült elrontanom valamit.
     Fiamma mozdulatlanul lebeg a fényes cseppek börtönében, aztán lassan felemeli az egyik kezét. Szorosan a teste mellett húzza fel, végigsimít a tulajdon arcán, magasan felnyúl a feje fölé, az egyik térdét felhúzza, ezt a mozdulatot ismerem, és valóban, amikor hirtelen, ívben vág egyet lefelé a tenyerével, a kezében összetapad hat-nyolc nagyobbacska csepp, és csillogva elpörög az egyik asztal felé. Rátekeredik a széttárt szárnyú lepkét ábrázoló kis ostyahálóra, és mielőtt tovább sodródhatna, porrá omlasztja, felszívja az anyag. Ahogy Fiamma visszahúzza a kezét, mintha véletlenül akadna meg az ujja a fényes kezeslábason… de ahhoz túl szabályosan tekeredik le egy vékony csíkon az anyag, átfut a hasán, a két melle között szakad el. Fiamma az állához emeli a kezét, az ezüstös szalag lassan úszik, végigsimít az arcán, a mozdulat kirajzolja a száját, az orrát, a feje lassan hátrabillen, aztán egy pöccintés felfelé, az anyag felröppen, és megtapad, hínárként lengedezve lóg. Ügyes. Elgondolkozom rajta, mivel rögzíthetik. Miközben ezen jár az eszem, újra leengedi a kezét, egyszerre köröz a két csuklójával, mindkét tenyerébe összegyűjt egy-egy italnyi cseppet, keresztezi a karját, és a mozdulat végén a válla fölött löki át a folyadékot a poharak felé. Az egyik talál, a másik majdnem. Túlbonyolította ezt a részt, ráadásul fölöslegesen.
     Ahogy leengedi a karját, az ujjai hegyét követve mindkét válláról lefoszlik négy-öt szélesebb csík, félig kivillan a melle, aranybarna hasa, ívelt csípője, aztán megáll, a kezét a fenekére teszi, lefelé simítja a szálakat, belefésül, hogy madárfarokként terüljenek szét, a könyöke hetykén kifelé néz, a medencéje előrebillen, a fejét hátracsapja. Elakad a lélegzetem. Van valami ember alatti vonzerő abban, hogy az arca nem látszik, csak a mell-derék-csípő kihívóan előretolt, eltúlzott X-e.
     Felhúzza magát magzatpózba, közben mindkét kezével újabb szálakat tép le, az anyag ezúttal végighasad a nyakán, az álla alatt ágazik szét, kijelöli a szája sarkát, a szemét, és a szemöldökcsonton pattan el. Ismét felfelé löki a szalagokat, és ahogy utánuk nyújtja a kezét, látszik, hogy ez a két szál már elég hosszú ahhoz, hogy megfogja, mint egy hinta szárát. Bokánál összekulcsolt lábát széttárja, a térdeit leengedi, és most, arcán a függőleges csíkokkal úgy néz ki, mint valami ősi termékenység-bálvány. És végre van fix pontja is, nem csak a saját súlypontja körül foroghat, rögtön fel is húzza magát, hogy elérjen pár eddig kartávon kívül levő cseppet is.
     Elismerően bólintok, mert ez a trükk a lehámozható hímár-szalaggal nagyon ötletes, pedig ekkor még nem is sejtem, a kapaszkodókon kívül mi mindent ki lehet hozni belőle. Mire az első három sor cseppet teljesen begyűjti, volt már a karjáról lefejtett szálakból kirajzolt szárnyú madár; aztán ahogy a hasáról, a hátáról lehúzza az anyagot, ágyékkötős bennszülött. A feje fölött, a talpa alatt csomókban megtapadva, még inkább tengermélyi hínármezőkre lengve gyűlnek az eldobott szálak. Nagy munka lehetett megtervezni a ruhát, és kicsit meghökkent, hogy egy árva szóval sem említette. A lábfejéről lehúzott anyagot sellőfarokba simítja, úgy úszik az újabb italcseppek után, mintha azok volnának a buborékok a levegő tengerében, és bizonyos szempontból ez így is van szabadesésben. Fiamma már majdnem meztelen. A haja sötétvörösen örvénylik körülötte, csak egy árnyalattal sötétebb, mint a mellbimbója, két árnyalattal, mint a szája, és hirtelen lehunyom a szemem, és a legszívesebben kikapcsolnám a vetítést, mert tudom, hogy ezután az előadás után mindig lesz valaki, aki elég sokat ígér ahhoz, hogy kipróbálhassa a legmámorítóbbnak hitt magánszámot is. Az sem számít, hogy téved, mert Fiamma túlságosan is önző ahhoz, hogy a saját testén kívül mással is törődjön.
     – Hogy tetszett?
     Ott lebeg előttem kipirulva, meztelenül, és örülök, hogy ő csak a hangomat hallja.
     – Jó lesz.
     Összegömbölyödik, mint egy elégedett macska, és éppúgy nem zavarja, hogy nincs rajta semmi, ahogy nem zavarná a macskát sem.
     – Végre minden alkalommal újranyomtathatom a ruhám. Úgyis mindig sérül, és így legalább senki nem szólhat, ha újat kérek.
     – Nagyon jó ötlet volt ez a szalagos megoldás – bököm ki, és nem teszem hozzá, hogy nyilván nem egyedül jutott az eszébe. Évente kétszer találkozunk. Már rég nincs közünk egymás életéhez.
     – Ó – mosolyodik el kurtán. – Timothy rengeteget segített, tudod, az egyik rendszeres vendég, meséltem már, mérnök, imád tervezni, szereti a kihívásokat…
     A megfelelő helyeken belehümmögök a nyafogós szóáradatba, de csak ürességet érzek. Mikor múlt el? Mikor múlt el ennyire tökéletesen és végleg? Timothy. Már nem is zavar. Elmosolyodok, és szótlan köszöntésre emelem a poharam. Timothy Martinez. Öregem, te aztán megnyerted magadnak. Nem is tudod, mennyire megnyerted.

20.

     Vagy három hétig nem látom, valahol vidéken dolgozik, Aganthban? Unganthban? Olyan zavartan motyogta, hogy nem hallottam rendesen, és nem mertem visszakérdezni, meg hát nem is számított. Csak néha jön föl meglátogatni a barátait, mondta aztán, és biccentettem, a szőke lányra gondoltam, aki fojtogatta, és nem lehetett rákérdezni, hogy most akkor pontosan kicsoda. Azt sem tudtam, én pontosan kicsoda vagyok ebben a történetben, sétáltunk, ettünk, hevertünk a fűben, és nem jutottunk túl azon, hogy megfogta a kezem, és én nem húztam el. Lehet, hogy mindkettőnknek csak a Föld kellett, a megnyugtató tompaság, a hallgatag, öntudatlan vizek, a sápadt virágok emléke.
     Néha azért üzenünk egymásnak, és az időpontokból úgy vélem, inkább Unganth lesz az, mint Aganth, vagy ő is valami őrületes beosztásban dolgozhat, egyik vidéken sem ritka. Én most kivételesen a leghagyományosabb irodai munkaidőt húzom, ha tudtam volna, hogy ilyen unalmas, talán a referencia és a fizetés dacára sem vállalom el. A vízhez naponta tíz percet kapcsolódom, akkor is a lomha állami rendszereken, a fennmaradó időben azt adminisztrálom és elemzem és magyarázom, hogy az általam figyelt területen hogy reagál a talajvíz az építkezésre. Utálom számszerűsíteni a benyomásaimat, néha a legszívesebben azt írnám, kék és balra húz, de persze nekik azt kell tudniuk, hogy ez gyenge averzió, és pontosan milyen nyomással járhat milyen mélységben.
     Az Ív lassan épül, a magas, hófehér vonal kezd kikúszni a városból, és bár a telep felé menet hamar szem elől tévesztem, délután, amikor haza tartok, egyfolytában ott csillog jobb kéz felől. Néha majdnem küldök róla képet Johnnak, de valahogy nem akarom, hogy a landeri telephez kössön, még mindig zavar az az egész ügy a viharral, ő nem tudja, hogy engem látott, én meg nem tudom, mit kereshetett idekinn, és utána hová mehetett. Tudom, milyen állomások sorakoznak a másik irányban, de nem tapadtak bele az álmaimba; ami arra van, az csak sötét, ismeretlen, a világ pereméről lehullott név nekem. Zavar, hogy másnak úticél lehet.
     Kicsit félek tőle, hogy amikor legközelebb találkozunk, izgatott leszek, randevúra készülök, pedig szó sincs semmi ilyenről; és ami azt illeti, nem rajtam múlik, hogy végül nem reszketeg elsőbálozóként jelenek meg. Előző este még hosszan néztem a sötétséget, hogy mit vegyek fel, okos legyek, szép legyek, könnyed legyek, vagy szürke, amilyennek észrevett, aztán épp elaludnék, amikor befut az üzenet, és onnantól kezdve nem a várakozás nem hagy aludni, hanem a nyers, izzó harag.

     Aganthban leszek a hétvégén, chica, nem iszunk meg valamit? T-rox

     Direkt csinálja, nyilván direkt csinálja, okosabb annál, hogy ez véletlen legyen, és most tényleg a falhoz vágom az első kezem ügyébe akadó holmit, sajnos egy kardigán az, nem repül valami jól, és egyáltalán nem csattan a falnak. Csak még dühösebb leszek. T-rox. Eszembe jutnak a nullgés bárban átvihogott esték, amikor Fiamma eltűnt még… beszélgetni egyik-másik vendéggel, mi pedig bedőltünk a félhomályba egy-egy sörrel, és ott idétlenkedtünk, míg bele nem fáradtunk, vagy amíg Fiamma vissza nem jött, és sikítozni nem kezdett, hogy mit disznólkodunk az itallal, és azonnal takarítsunk ki magunk után. Ami az automatika dolga volt, nem bízták emberre. Most már nem tudom, akkoriban mi volt olyan ellenállhatatlan az egészben, biztos a hosszú űrút unalma, vagy a súlytalanságban még furcsábban szédítő ital, vagy a tudat, hogy Tim úgyis fenn marad az állomáson, és ez az egész nem számít semmit sem.
     Nem is számít, csak annyit, hogy amikor Johnnal találkozom másnap, még mindig remegek a dühtől, és kicsit kurtább vagyok a kelleténél. Először megütközik rajta, aztán elmosolyodik, és most látom, hogy ő is ugyanattól félt, hogy zavarban lesz és félszeg, és őt is felmenti a félreérthetőség alól az én dühöm.
     Tulajdonképp mindig is szerettem volna egy bátyot, gondolom pár órával később, aztán rám mosolyog, és módosítok a dolgon. Egy… esetleg-bátyot. Esetleg-bátyot, esetleg-barátot, többet félnék is akarni, de mielőtt bármitől megijedhetnék, már mennie kell. Kicsit bosszant, kicsit mulattat, és persze a szőke lányon jár az eszem, és hogy leszünk-e valaha olyan jóban, hogy rákérdezhessek.

a második labda

És most csalok.

De meg tudom ideologizálni is, ha kell, az úgy volt, hogy ma délelőtt épp a teljes agyhalál állapotában néztem a saját tenyerem, és egyszerre csak észrevettem rajta egy nagyon halvány heget. Még sosem láttam, pedig pontosan emlékszem rá, hogy került oda; de eddig azt hittem, hogy nem maradt nyoma. Nem volt mély seb, csak hosszú, csúnya és tanulságos. Addig csak gyanítottam, hogy az úgy lenne, hogy gyengéden megfogják a kezemet, mélyen a szemembe néznek, azt mondják, hogy szeretnek, és három napig nem veszik észre, hogy van egy négy centis, gyulladt seb a tenyeremen. Úgy is lett. Három nap után szóltam. Persze akkoriban amúgy is minden hosszú volt, csúnya és tanulságos, ezt később évek kínkeserves munkájával leküzdöttem rövid, csúnya és tanulságos esetekre, majd kukáztam a projektet. De ez a heg és ez a novella összefüggenek, a tavaly október óta félkész ötletekhez pedig legfeljebb csak pár bekezdést sikerült hozzákínlódnom, szóval. Most csalok.

Hazatérés

     A falakon túl most ébred a világ. Még a homokdűnék is kergetőznek a tavaszi szélben. Fénylik a messzeség, az otthoni dombok szelíd ívét is szinte látom. Lehunyom a szemem. Almafák fehérlenek fel képzeletemben, és örülök, hogy hazatérhetek.
     Pedig ragyogó hely Khanart is. Most fekete zászlók csüggesztik fejüket a zömök tornyokon, de emlékszem, mikor először jártunk itt, vörössel volt fellobogózva az egész város, vörössel és arannyal. Micsoda ünnep volt, micsoda diadal; évszázados rabság után újra szabad a vidék! A miénk, csak a miénk… Az utcákon egy álló hónapig táncolt a nép, mindenkit megrészegített a dicsőség, mint a könnyű khanarti bor. Győzelem csillogott a te szemedben is, és öröm. Hol van az már! A karomba kapaszkodó, nevető gyereklány, az üde-csípős tavaszi esték, jegyességünk fényes napjai – elsüllyedtek mind, a gőgös Quendaira bárkáinál is mélyebbre.
     Megrázom a fejem, undorral tölt el az emlék, hogy egykor ilyenek is voltunk. Vagy inkább, hogy már nem vagyunk azok? Nem tudom. Nem érdekel. Megvonom a vállam. A szekér zökken egy nagyot; útnak indul a menet.
   
     Lóháton pár óra csak a sebes folyású Lígra; most két napba telik az út. Alkonyatkor döcögünk át Morbont alacsony kapuboltja alatt. A Nap már a látóhatár alá bukik, mikor az első lovasok ráfordulnak a széles kőhídra. Lángol az ég, haragját a Lígra örökké sötét vize is visszatükrözi. A házak között már majdnem teljes a sötét. Csak a hullámok vetette vörösség dereng: micsoda szörnyű fény, súgnak össze a tömegben itt is, ott is. A babonásabbja megremeg. Vér festi meg az eget, a folyót; az ég irgalmazzon nekünk, a bűnösökre sújtson le, ne ránk!
     Targil itt lovagol mellettem, az arca komor, üres, mint egy hete már mindig. Szólni akarok, de némává dermeszt a kápolna üres ajtaja, a fájdalom, hogy a kiszűrődő fény nem rajzolja körbe alakodat. Itt kértem meg a kezed. Emlékszel? Targil akkor nevetett, hát hogyne adta volna a húgát, ha én kérem – pirulva bújtál a háta mögé, de a vacsoránál már hagytad, hogy átöleljelek.
   
     Kopaszfa és Nyíred között félúton van hét öreg tölgy. Forrás fakad a tövükben, vize édesebb a bornál is. Ma haladunk el arra. Targil megálljt parancsol, leszáll a lováról, hajadonfőtt térdel a vízhez. A sisakjából iszik, aztán elhajítja, olyan erővel, hogy az horpadtan gurul a fák gyökerei közé. Vörös az arca, a keze ökölben; majd szétszakítja az indulat. Magában forrongva lovagol tovább. Talán csitítanám, ha nem hasít belém, hogy nem emlékszem a víz ízére, amit barátságunk megpecsételésére az én sisakomból ittunk – elhomályosította az első csók, amit a forrás mellett loptam tőled. Összerázkódok, ha tehetném, kiköpnék. Az emléked is méreg, hogy nem szabadulok tőle most sem?! Aztán csak bólintok egyet. Undok dolog a szerelem. Annyi bölcs ember mondta már, most én, a balga is megtanulhatom.
   
     A hetedik éjszaka nem bírok nyugodni. Felkelek, árnyékként lopom át magam az őrök között. Céltalan sétálok, míg csak fel nem kel a Hold. Ezüstös fényében holtnak tűnnek az alvók is, megborzadok. Mintha valami vértelen csatában estek volna el, úgy pihennek a harmatos fűben a menet közrangú tagjai, akiknek a faluban nem jutott szállás. Az élükre álljak…? Elképzelem, ahogy felkelnek szavamra, és botorkálva megindulnak mögöttem. Én pedig felvezetem őket a törékeny holdsugáron, messze, messze, ahol se napfény nincs, sem pedig remény… Megrándul a kezem a kard markolatán. Felhő libben át a Hold előtt. Targil rettegve néz.
     – A kísértetek órája – súgja Nila, hangjában nyersen roppan a félelem.
     – Kimerültség – Targil válasza most is tömör, ésszerű. De nyugodt szavára rácáfol riadt tekintete.
   
     Solymosd vára komoran tornyosul a mély völgy fölé. Még a széles országút is összehúzza magát láttára. Lassan kúszik fel a meredek hegyoldalon a fekete szekér. Odafenn tárva-nyitva a kapu, csendben áll az udvaron a nép. Körülnézek. A büszke tornyok magukhoz emelnek, szédülök, repülök a mennybe fel. Ez a varázs nem kopott. Elmosolyodok. Hányszor feküdtem itt sárban-fagyban, lesve a bástyák fokán egyensúlyozó eget! Közelinek tűnt, szinte súrolta a két kezem. Aztán a tenyeremet nézem. Idegen a finom selyemkesztyűben. Kékesfekete az ujjam alatta. Hiába nyúlnék most az ég felé, nem markolnék mást, csak űrt. Eladtam mindent a te múló varázsodért.
     Nila felpillant, tudom, benne is ez villan végig. Miért épp a tulajdon öcsémet bolondítottad meg? Elfordítom a fejem. Látni sem bírom a szemében a bűntudatot.
   
     Csend van. Nagy csend. Mindenütt. Mintha még a madarak is elhallgatnának, ahol elhaladunk. Az út mentén emberek állnak hajadonfőtt. Katonák, parasztok, nemesek vegyesen. Csak vánszorgunk mellettük. Figyelem az arcokat. Most van időm megnézni mindet, nem mosódnak el, mint régen, mikor csatából csatába robogtunk. Egyiket-másikat fel is ismerem. Attól a kajla bajszútól ott az egyetlen lovát vittük el. Most itt áll mégis, kalaplevéve.
     Hirtelen megbolydul a rend, egy öreg paraszt törne át a katonák során, hogy a halottaskocsihoz férjen. Nem hiszi el, hogy meghalt a királya, az eszét vesztette félig. Csak nézem, ahogy két alabárdos már viszi is. Mit tehetnék?
   
     Virágoznak az almafák, szirmoktól fehérek a dombok. Végre itthon vagyok.
     Pár lépés már csak. Ott vársz benn. Tudom. Vörös a szemed, virrasztottál, ahogy illik. De ragyogsz gyászodban is. Nilára villan a tekinteted, ám ő a ravatalt nézi konokul.
     Targil lép előre. Üres az arca most is, komor. Kezében fehér levélke. Elsápadsz a láttára, megremegsz. Nila bőg, mint egy gyerek. Mit tudta, miféle levelet küldesz vele nekem? „Csak a bátyád kezébe, senki másnak”, így mondtad neki, ugye… Ő pedig hozta, engedelmesen.
     Targil a földre dobja a levelet. A vékony kesztyűt már majdnem átmarta a méreg.
     – Melyik volt gyilkosabb, királyném, a tinta, vagy az üzenet?
     Tompán koppannak a szavak, kitágul körülötted a tér. Targil elfordul, testőrök vesznek körül. Riadtan nézed őket. Elnyílik a tekinteted, ahogy észreveszel mögöttük. Egyedül csak te látsz. Mosolygok. Hogy hihetted, hogy elhagylak? Kinyújtom feléd a két kezem. Hozzád jöttem haza.

2001.

Világjáró

Hát ez most célfotóval, talán. Persze megint az volt, hogy elkezdtem valamit, sőt, igazából az egész történetet szépen, egyben kitaláltam, de már szeptember elején, és nyugodt és boldog és elégedett voltam vele, mert kerek és jó, vagy legalábbis annak éreztem, és akkor egy ponton rájöttem, hogy ezt most én sehogy sem. Semmit sehogy sem, de ezt különösen nem. És aztán jött a tipródás, történeteket próbáltam összevakarni a kádban félig elszunyókálva, régi fájlokat kapartam elő, mert úgy emlékeztem, van bennük valami (van is, csak nem ide), és semmi, semmi, semmi. És ez sem sokkal több, de ez van, most már tényleg csak azt akartam, hogy meglegyen, jó meg majd lesz egyszer és máskor.

     A Holló fenn ült a fán, a Róka alatta. Pontosan, ahogy az apja mesélte, ahogy a hagyományok szerint is lennie kellett, és várakozóan néztek rá mind a ketten. Harmadszorra álmodta ugyanezt, most már biztos volt benne, hogy ez a Hívás; világjáró volt az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője, erre készült egész életében, tudta, mit kellene… de a fa tövében, a gyökerek között nem ásított a végtelen sötét, a két Csaló nem az Alvilág bejáratát őrizte, csak egy sekély kis üreget. Kinézni is máshogy néztek ki, mint a több millió órányi felvételből kiragadott részleteken, amiket gyerekkorában olyan áhítatosan nézett; a Holló szárnya hol rövidebb volt, hol hosszabb, az evezőtollak néha szinte felpöndörödtek, mintha csak azt próbálgatná, az elraktározott információkból milyen módosításokkal éleszthetik majd újra, ha egyszer terraformálható bolygóra érnek; kisebb lesz a gravitáció, vagy épp kicsit nagyobb, milyen körülményekre kell az egész fajt újratervezniük. A Róka vöröses bundája néha szinte lángra lobbant, máskor úgy szikrázott, mintha dér lepte volna be, aztán egészen kopasz lett az állat, de ahogy a Holló végig ugyanaz a csillogóan fekete, szakállas tréfamester volt, úgy ő is ugyanaz maradt: tömött farkú, hegyes fülű, hegyes pofájú, ravaszdi Róka.
      Manu körbejárta még egyszer a fát. Felnézett; látta, hogy a pikkelyesen hámló, barna törzs, a komor, fekete ágak belevesznek a ködbe, innen akár az égig is érhetett volna, a tiszafa, vagy eltörhetett a holló feje fölött két tenyérnyire, mindent elnyelt a ragyogó, fehér homály. Lenézett, és újra szétkotorta az avart a lábával, de az alsó világokba vezető, mélységes kút helyett csak ugyanazt a poros, üres kis gödröt látta, mint az előző két alkalommal. Járt még egy kört, megnézte még egyszer a fát, aztán széttárta a karját, és leült a földre. A legszívesebben elsírta volna magát, de félt, hogy azzal végképp elbukná a próbatételt.
     – Nem érti – szólalt meg a Róka, és mélyebb volt a hangja, dallamosabb, mint Manu várta volna. A Holló megfente a csőrét az ágon, aztán félrebillentette a fejét.
     – Nem – mondta, aztán rigóhangon füttyentett; Manu ismerte ezt a dalt, egy időben rendszeresen hallgatta elalvófélben, és próbálta valahogy összelopni, összevágni, hogy legalább álmában átélje a mezőt, a csalitost, a szelet, a napfényt, mert még a legjobb szimulátorok sem tudták megmutatni, milyen egy lusta nyári délután.
     – Nem – ismételte meg ő is, és lehajtotta a fejét.
     – Le akar jutni az Alvilágba, hogy világot járjon – folytatta a Róka, és a Holló szajkóként cserrent.
     – Le.
     – Le bizony – remegett meg Manu hangja, és nem tudta, meddig bírja ki még sírás nélkül. Nem elég, hogy nem találja a lejáratot, de még ki is gúnyolják az állatok, akiknek segíteniük kéne!
     – Fiam! – Lágyan csendült a Róka hangja, és ahogy Manu felnézett, látta, hogy a szikrázva változó állat lassan, óvatosan közelebb lép hozzá. Nagyot nyelt, és kihúzta magát ültében. – Miért szállnál le az Alvilágba?
      – Mert… – csuklott meg a hangja; erre a kérdésre nem készült fel. – Mert ott tanulhatom meg az élet és a halál titkát.
     A két állat összenézett, és a Holló lelibbent az ágról, és a Róka mellé állt.
     – Hát nem tudod?
     Manu megrázta a fejét, aztán hirtelen biccentett. Benne is ott lapult a földi élet hatalmas, felfejtett kódja, amiből újra akarták építeni az egész világukat, ha egyszer valahova megérkeznek; minden tudás, ami ahhoz kellett, hogy ilyen szférát, olyan szférát, hollót, rókát, embert építsenek. Mindenkiben elrejtették. Mindenkiben megőrizték. Mindenkiben ott volt a kis zárvány, a Föld emléke és tervrajza.
     – És hol szállnál le az Alvilágba? – kérdezte most a Holló, és Manu értetlenül ráncolta a homlokát.
     – De hiszen itt a fa.
     – Hol nő ez a fa? Hol nőne, ha nem csak álom volna?
     Manu tudta a választ, ahogy tudta az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője; de őket még mind a Földön érte a Hívás, nem az űr elképzelhetetlen messzeségében.
     – Apám sírján. A halottak között. Ott kezdődik az Alvilág.
     A Róka biccentett, de Manu csak nézte, a homlokát ráncolta, és arra gondolt, milyen is volt, amikor három nappal azelőtt elbúcsúztatták az apját, és visszaadták a hajónak a holttestet. Nem volt temetés; nem volt lassú enyészet; a hajó mindent felemésztett, megemésztett, visszaforgatott.
     – Ez itt az Alvilág – bökte ki hirtelen. Felállt, és a két állat felé tántorodott. Azok udvariasan oldalra léptek, és átengedték. Megállt a fa előtt, és az üreg helyett a szíjas törzset nézte, a vércseppként pirosló bogyókat a sötét levelek között. El sem tudta képzelni, hogyan szuszakolja majd át magát az ágak között, aztán már meg is ragadta az egyiket, és fellódult. – Mi vagyunk az Alvilág.
     A Holló felrebbent a keze mellé, és ahogy Manu visszanézett, látta, hogy a Róka felemelkedik, és a két mellső lábával rátámaszkodik a fa törzsére. Kevésbé vibráltak, a lehetséges jövő helyett a biztos múlt öltött bennük testet. Manu feljebb lépett, és beleveszett a tiszafa sűrű, illatos sötétjébe.
     El sem tudom képzelni, mi vár rám odafenn, gondolta. Talán egy lusta nyári délután.

2014.

17.

     A niebonni karneválon találkozunk újra, egyszer csak ott lépdel a balomon a tömegben, és olyan természetességgel kínálja felém a cukros sült almát, mintha egész életünkben egymás mellett sétáltunk volna. Persze ez Niebonn, és a karnevál, meg sem lepődök rajta, cserébe én is adok neki meggyet a poharamból, és egy ideig csak eszegetünk és ballagunk, mielőtt egyáltalán bemutatkoznánk.
     Egy idő után lekanyarodok az egyik mellékutcára, fel a lépcsőn a domb aljára. Meglököm a mezőre vezető kaput, halk kattanással kinyílik. A barna zakós férfi, ezúttal bordó ingben, szó nélkül követ, és amikor lepillantok a kapura, elégedetten látom, hogy nem az én felelősségemre engedték be, magától is volna bejárása ide. Megvagy, mosolygok magamban, és valamiért büszkeséggel tölt el, hogy lám, hogy kitaláltam, hogy földi, hogy beszökhet a követségi rezervátumba.
     Leülünk a fűbe, nézzük az utcákon kavargó tömeget, a házak fölött libegő kis lámpásokat, az elszabadult mécseseket, amint egyre feljebb lebbennek, és beolvadnak végül a csillagok közé, apróságokról beszélünk, ő is a palacsintabundás, fahéjas almát szereti jobban, de olyat nem talált, szép tiszta az idő, meg fogják tartani a tűzijátékot, nem kell félni tőle, hogy megvadulnának a fellegek.
     Elmosolyodik, és hanyatt dől, és egy pillanatra nem vigyáz, egy pillanatra be lehet látni az emlékei közé, és ott a kép, a lány a viharral az ujja hegyén, a legszebb dolog, amit életében látott… aztán már el is tűnik. Pislogok egyet, megszédít a félelem, aztán rájövök, hogy nem köti hozzám a képet, csak túl sok volt, túl erős ahhoz, hogy magában tartsa. Én is hanyatt dőlök, és lehunyom a szemem. Abszurd, de szinte érzem, hogy a hajunk összeér, érzem a füvet, a fű tövén a nedvességet, ahogy megsüpped a súlyunk alatt a föld, és ahogy lassan, finoman ráteszi a kezemre a kezét.
     A magasban szétfröccsennek az első tűzvirágok.

3.

     Csak két hét után kezdek el álmodni a munkámmal, és a tudatalattim még ezt az egyszerű, főleg adminisztrációból álló rutint is képes úgy megbolondítani, hogy amikor éjjel felriadok, egy ideig levegőt venni is félek, hát még visszaaludni. Ez a baj azzal, hogy a vizek sötét végtelenje nemcsak vonz, de legalább annyira taszít. Mások örülnek, ha beszivárog az álmaikba is, ha öntudatlanul segít megérteni a viselkedésüket, de én félek – félek, hogy felold, félek, hogy elveszek.
     Persze erre vannak az álomgépek, a megnyugtató, beprogramozható alapsablonok, amikre a tudatalatti aztán ráaggatja a napi események feldolgozandó apróságait. Nem is azért nem veszek valami egyszerűbbet most sem, mert berzenkedem az ellen, hogy egy gép adjon formát a képzeletemnek, hanem mert az én munkámban nem lehet. Olyan mintákat hoz létre, olyan kis csonkokat hagy, amik akadhatnak a munka közben használt gépekkel. A landerivel épp nem, de nem olyan hosszú az a szerződés, ami ide köt, és ki tudja, utána milyen projekt lesz a következő.
     Azt viszont semmi sem tiltja meg, hogy lenyomjam az álmokat, szedjek valamit, amitől ébredéskor azonnal elfelejtek mindent, és nekem már ez is elég. Egy-két napig kótyagos vagyok tőle, mindig megvisel, amikor a hosszú, félig éber és félig kalandos éjszakákból egy pillanatnyi semmi lesz, de még mindig jobb, mint délutánig várni, hogy kioldódjon a csontjaimból a legutóbbi rémálom rettenete. Egy-két napig kótyagos vagyok és tompa, és egy-két hétig nem kószálnak el a gondolataim, nem veszek észre minden lényegtelen apróságot oda sem figyelve. A világ nem félig kirakott mozaik, csak híg, unalmas kása, nem keresek történeteket és összefüggéseket, nem rendszerezek, nem modellezek. Csak vagyok.
     Ezért nem veszem észre a kis tavacskát sem – jobban mondva észreveszem, csak ezért nem tűnik föl, hogy vándorol. Az állomások sorrendjét már kezdem megjegyezni, bár a nevükkel még gondban lennék, és az ilyen apró részletek, mint hogy egyáltalán mi melyik oldalon van jövet, és melyik oldalon van menet, már végképp összemosódnak. A tavacskát is csak azért veszem észre, mert egyik délután, amikor épp egy fa tövében pihen, annyira olyan, mintha már láttam, volna, mintha egész életemben e felé a kép felé utaztam volna, hogy az felráz a szokásos kábultságomból is, és egész az üvegre kell támasztanom az arcom, úgy fordulok vele, úgy bámulok utána. Ez a kép az enyém, minden álmom alapja, a részem, a lelkem legmélyéről érkezett; és közben tudom, hogy nem, alighanem még gyerekkoromban láttam, egy régi filmben, rajzon, könyvben, és még ha álmodtam is róla később, nem az enyém a magja. Nem csak az enyém: a személyes és titkos örömöt, amitől utána fordulok, mástól kaptam. Akár a létemet.
     De van annyira erős és csábító a kép, hogy másnap reggel már keressem a fát, a kis tavat, és először nem is értem, miért nem találom. Nem ott lett volna, a hálós megálló és a vörös ház között? A fa megvan; megvan a dombok íve is; de hol a tó? Látszik, hogy a Földön nőttem fel, mert napokig eszembe sem jut, hogy a Pomonán él a víz, csak amikor a negyedik nap reggel a tavacska ismét felbukkan – a fa túloldalán.

14.

     Egész héten nyugtalan vagyok, ha a földmélyi vizek nem is érezték meg a viharvonulást, én annál jobban megszenvedtem. Persze lehet, hogy csak a bűntudat nyomorít meg, a szégyen, a félelem, hogy hagytam, hogy elragadjon a felhők szenvedélye, hogy várom, hogy visszaüssön a dolog. Mert következmények nélkül nem maradhat semmi sem. Nehéz meggyőznöm magam, hogy ez ostobaság, és a világ sokkal bonyolultabb annál, semhogy ilyen egyértelmű ok-okozati összefüggések alapján működne. Bűn és büntetés, ugyan, bűnhődésnek meg csak elég lesz az, hogy napok óta elviselhetetlenül… elviselhetetlen minden. Mintha a gondolataimat horzsoltam volna vissza a nyers idegig, épp csak nem ordibálok és csapkodok. Mások előtt. Otthon azért erősebben odakoccan a bögre és a tányér az asztalra, mint kéne.
     Pénteken aztán nem bírom tovább, hazafelé már dobolok az ablaküvegen, és amikor az egyetemi város előtti hosszú szakaszon átúszik előttem egy lampionos, zsibongó étterem terasza, felkapom a táskám, és az ajtóhoz rohanok. Alig bírom kivárni, hogy végre megálljon a hajó, toporgok, fintorgok, aztán elsőként ugrom ki a peronra, és úgy rohanok, mintha valóban az életem múlna rajta, hogy végre egy pohár chardonnay-val csillapíthassam az idegességemet.
     – Nem kell úgy rohanni, megvár az a fiú! – kiabál utánam félig felháborodva, félig vidáman egy idősebb férfi, miután átesek rajta, és lelassít a gondolat, hogy vajon a fehérbor fiú-e, vagy lány, és hogy miért hasonlítjuk mindig nőkhöz, ha der Wein és il vino és le vin. Tényleg szükségem van belőle egy jó pohárral, ha már ilyeneken jár az eszem.
     Az étterem pont olyan félhomályosan otthonos, amilyennek a hajóról láttam, és a pincérnek elég egy pillantást vetnie rám, hogy egy csendes, félreeső kis asztalkához ültessen le a terasz legvédettebb zugában. Rálátok a forgatagra, de nem kell elmerülnöm benne. Az első pohár bor szinte mintha magától érkezne, és csak akkor kezdek el egyáltalán gondolkozni rajta, hogy hogyan tovább, amikor azt már elkortyolgattam. Mert azért annyi tiszteletet akkor is meg kell adni a bornak, hogy apró kortyokban igyam, ha remegek az idegességtől; akkor is, ha alig érzem az ízét, mert ki tudja, hány hét vagy hónap vagy év, vagy egy egész élet zavara kavarog a fejemben.
     Thai csirkeleves mellett döntök, és most, hogy végre van időm és okom hozzálassulni az ételhez, visszatérnek az ízek, a bor is megnyílik, az illatok kitelnek, a színek átmelegednek. Lassan besötétedik, és a fák ágai közt felizzanak a narancsvörös lampionok. A halk zenét végleg elfojtja a vacsorázók moraja. Hátradőlök. Többet kéne kimozdulnom. Néha kéne emberek közé mennem.
     Félig lehunyom a szemem, úgy fürkészem a tömeget. Még négy év után is meglep, mennyire máshogy kezelik a dolgokat a pomonaiak, mennyivel harsányabbak, nyitottabbak. Itt az én szürke részleteim, a látható dolgok, az érdekességek hiánya kiugró lenne, ha bárki is figyelne – de annyira megszokták, hogy mindenki színes, hogy pár árnyalattal halványabban már tényleg láthatatlan vagyok. Nincs a homlokomra írva, mi a kedvenc italom, és hol láttam a legszebb naplementét életemben. A tekintetük automatikusan tovább siklik arra, akin ott villog a pillanatképekből összevágott álarc.
     És megtéveszt engem is a tömeg; vagy harmadszorra pásztázom végig az éttermet, mire észreveszem a barna zakós férfit a túlsó sarokban. Társasággal van, mind az öten egyformán hangosan nevetnek, de ő az egyetlen, akiről nem tudom, mi a kedvenc idézete, és hol nyaralt előző évben, ha egy kicsit odafigyelek. Belemosolygok a borba. Földi. És nem turista, a Pomonán él, máskülönben mohóbban szívná magába az itteni színeket.
     A szőke lány ráfog a nyakára, játékosan fojtogatja, és egy pillanatra elszégyellem magam, mintha valami titokba lestem volna bele, és nem a fél város előtt bohóckodnának. Próbálok visszatalálni abba a békés kábulatba, ami a leves és a főétel közt megszállt, de minduntalan az ötös asztalhoz téved a tekintetem. Az utolsó pohár bort csak félig iszom meg; megköszönöm a pincérnek a pompás kiszolgálást, hozzáteszek még valamennyit a végösszeghez, és mire átfut a tranzakció, már az utcán vagyok. Nincs kedvem visszamenni a hajóállomásra. Eltalálok innen gyalog a Westerfeldig, és talán jót is tesz, ha átvágok az egyetemváros hatalmas parkján. Nem csak emberek közé kéne néha mennem. Fák közé is.

9.

     Az éjszakai viharban egy aifa keresztbe feküdt a kanálison. Ahol én ülök, onnan csak lila virágokkal ékes fejét látni, ahogy a hajlékony ágak belefolynak a vízbe: olyan, mint valami régi japán metszet. Híd a virágtündérek földjére. Persze az is, gondolom, ahogy a sötét hullámok felgyűrűznek a virágokon, még ez a szállításra korlátozott, tompa keanosz tudat is bele akar olvadni minden elevenbe, próbálná megmenteni a haldokló ágakat. Itt minden híd a tündérek földjére. Csak néha nem látjuk. Felnézek az égre, lenyűgöz, milyen ordítóan kék, de a látóhatáron még úgy kavarog az eső utáni pára, mint az álmosság a nehezen ébredők szemében. Pongyolás nő lép ki egy lerobbant sorház kagylóerkélyére, az egyik kezében egy kávéscsésze, a másikkal a haját simítja hátra, az arcát beletartja a fénybe.
     Lehunyt szemmel forgatja a fejét, mintha a semmihez dörgölődzne, és a hajó mellől lassan felörvénylik a köd egy halvány szála. Végigsimít a nőn. Az elmosolyodik, a korlátnak dől, és belekortyol a kávéjába. Nem lát minket, akkor sem látna, ha kinyitná a szemét. Számára csak megunt díszlet vagyunk, mint a bokrok, a vihargébicsek, a lomhán összeverődő felhők.
     A felhők. A nőt egyre elmosódottabban látom, a tétova páraszalagok kezdenek sűrűsödni: talán azért, mert itt vesztegelünk, és a hajó ilyenkor irritálja szállítóját, talán azért, hogy a köd elérje és átölelje az erkélyen álló asszonyt.
     Linának hívják, gondolom, és húszéves volt, amikor a barátja jelentkezett egy kutatói állásra a Pomonán. Akkoriban ez még nagy dolognak számított, elég nagynak ahhoz, hogy csak azért összeházasodjanak, hogy ő is a fiúval mehessen. Három évet húztak le a központi kutatóintézet egyik barátságtalan, sötét vendégszobájában, mire összekuporgattak annyit, hogy vehessenek egy kis házat valahol a városon kívül, a norwoodi vonalon, és az aifák épp akkor kezdtek el vörösen virágzani, amikor beköltöztek. Izzott körülöttük minden, és bármibe fogtak, terebélyesedett, akár a földi növények Pomona termékeny talaján. Lina már a diplomamunkáját írta a Brannersen, és Tad egyenesen Oxfordból kapott egy féléves ösztöndíjat, hogy tanulmányozza az unganthi mocsarak élővilágát.
     – Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben! – Jellemzően két korty leves között vetette fel ezt is, mintha attól, hogy kanállal a kezében, kicsit meggörnyedve ül, kevésbé lenne komoly, bármit is mond. – Persze tudom, hogy fél év nagy idő...
     – Vállald csak el – biztatta Lina, és hátradőlt a széken; ő jobb szerette teljes komolyságukban szemlélni a dolgokat. – Ilyen lehetőség tényleg csak egyszer adódik az életben!
     Igazából nem is értette, Tad mit habozik. Ez volt a nagy kiugrási lehetőség; jószerivel az egyetlen. Egy oxfordi ösztöndíjjal, ilyen horderejű kutatással akár fiatalon is szaktekintély lehet a saját területén – enélkül viszont... örülhet, ha még három évig meghosszabbítják a szerződését a kutatóintézetnél. És ha valaki, hát Lina pontosan tudta, a férje mennyire gyűlöli, hogy fásult, kicsinyes emberekkel kell értelmetlenségeken huzakodnia egész nap.
     – De...
     – Semmi de. Úgy nézel rám, hogy lassan én érzem rosszul magam, amiért arra biztatlak, vállald el!
     Tad elszontyolodva meredt a levesébe. Nem volt az egészhez semmi kedve, de ésszerűbb volt mennie, úgyhogy szótlanul tovább lapátolta a vacsorát. Aznap este korábban lefeküdt a szokásosnál, és másnap elfogadta az ajánlatot.
     Az első három hónap úgy telt, mint minden hasonló esetben: hosszú beszélgetések, zenék, képek, minden, amitől csak még jobban fáj a távollét. Só a sebbe. Az embernek pont ennyi esze van. Aztán Lina azon kapta magát, hogy háromszor is lekéste az esti hívást, és egy zsúfolt kávézóban kapta el Tad; és maga sem tudta, miért nem odahaza várta... vagy inkább nem akarta bevallani, hogy kiért nem. Jelentéktelen ügy volt, az egyik tanársegéd. Csak kávéztak és beszélgettek. Persze Tad is kevesebbet kereste, és amikor utolérte, furcsa dolgokat hordott össze, a szeme úgy ragyogott, mintha kipróbált volna valami bennszülött mérget. Az egésznek nem volt semmi értelme, és... és lassan már nem is érdekelte Linát.
     A negyedik hónapban úgy kellett emlékeztetnie rá magát, hogy túl vannak a felén, és Tad nemsokára visszatér. Behurcolta az ágyába a sok apró hülyeséget, amit az első pomonai évek alatt vettek, hátha akkor jobban elhiszi, hogy nem lesz egyedül. Használt is a dolog. Talán. Nehéz lett volna megítélni, mert Tad egyre távolibb lett: egyre érthetetlenebb dolgokat magyarázott, ha este netán mind a ketten egyszerre voltak elérhetőek.
     A halál ilyenkor a legfelfoghatatlanabb. Valahol a lelkünk mélyén mindig azt várjuk, hogy a lángoló, nagy szerelmeket tépi szét, nem a botladozó hétköznapokat. Szokatlan keanosz aktivitás, próbálta magyarázni az oxfordi egyetem képviseletében érkező hivatalnok, az expedíció túlélői pedig ködszellemekkel teli, hátborzongató medencéről meséltek. Lina csak hallgatott, az egész hihetetlen volt és értelmezhetetlen, és az volt benne a leghihetetlenebb, a legértelmezhetetlenebb, hogy Tad soha többé nem jön már haza.
     Vagy hogy egykor ott volt vele.
     Idővel férjhez ment a tanársegédhez, elköltöztek a norwoodi vonalról a landerire, gyerekeik születtek, és az aifák már nem vörösen virágoztak. Először sárgába váltottak, aztán lilába. És perről percre, napról napra, évről évre, körbe-körbe forogva eltelt egy fél élet.
     Most kinn áll az erkélyen, a kávégőzbe rejti az arcát, és miközben a köd áttetsző kézként simít végig a haján, arra gondol, hogy talán a nagy, egymásba hullámzó keanosz tudatban van még egy csepp a fiatalságából. A keanosz párája kisimítja a ráncait, és egy pillanatra megint az a lány, aki Tad kezét szorongatva a Pomonára érkezett.
     Becsukódik mögötte az ajtó. A köd még utánanyúl, de nem folyhat át az üvegen. Az aifa busa, lila feje megrázkódik, az ágak közé vastag drótok ereszkednek. Felnézek, és látom, hogy a fejünk fölött már merev alakzatban lebeg három emelő, hosszú ujjaik fogást keresnek a sima kérgen. Nemsokára továbbmehetünk.

12.

     A viharvonulás első napján meglep, milyen tömöttek az alsó szintek, alig tudok kifurakodni a peronra, pedig jócskán megsűrítették a járatokat is. Persze, mondom aztán magamban, persze, hiszen amint megindulnak a csordák, a földre parancsolnak mindent, nem szállhat fel sem sikló, sem repülő, de még az építőmunkások emelői sem, olyan most az ég, amilyen a bolygó felfedezése előtt lehetett: a gőzölgő pára végtelen játszótere. A Westerfeld kupolája is azért volt olyan fényes, olyan világos – olyan üres. Ránézek az időre, és visszaballagok. Ráérek még, és szeretném egyszer megnézni az állomást így is, elcsendesedve. A hatalmas gömböt zsibongó utasok helyett napfény tölti be. Az első felhőket csak délre várjuk, és most ujjongva, szabadon kavarog a fény, szálasan hullik át a hatalmas üvegfelületeken, kévékben omlik, megtörik a lifteken, ide-oda villan, úgy táncol, mintha eleven lény lenne. És ki tudja, hiszen a vízről sem hittük volna, ki tudja, talán a maga még ritkásabb módján a fény is él; angyalokat látok, ragyogásba öltözött, szelíd-komor angyalokat, a lándzsájuk napsugár, és úgy töltik be a Westerfeld kupoláját, mint az ódon földi katedrálisokét.
     Itt tudnék ülni egész nap, nézni, ahogy begördülnek az első felhők, és a pomonai égbolt gomolygó, szürke bölényei szarvukra hányják, elűzik a földi angyalokat, de mennem kell. A tömeg nem ritkult, de a hajón már eloszlik, és ha nem az ablak mellett kapok helyet… nem baj az sem, legalább alszom egyet, vagy csak gondolkozom, a tennivalóimat listázom magamban ahelyett, hogy a tájat nézném, és az elsuhanó, apró részletekbe próbálnék olyan történeteket olvasni, amik ott sem lehetnek.
     Amikor leszállok a telepnél, kelet felől már komor, fekete hegységként tornyosulnak a fellegek, és egy pillanatig hátrahajtott fejjel nézem, ahogy felém száguldanak, és elképzelem, hogy dübörögnek, hányják a fejüket, hogy száguldanak felénk a hatalmas pára-keanoszok. Aztán megfordulok, és szinte futva teszem meg a hátralevő utat – nem attól tartok, hogy megázok, még jó pár óra, mire a vihar ideérhet, de utálok elkésni, utálom a magyarázkodást, a kérdéseket.
     Mire végzek, már fölöttünk őrjöng a csorda; és csorda, csorda akkor is, ha nem hús-vér állatokból áll, csak a keanosz szétváló, újra összekavarodó, viharos-vad tudatából. A szél ide-oda dobálja kis védőburkomat, az eső úgy suhog, mintha víz alatt lennék. Szétfreccsen az átlátszó buborékon, és egy pillanatra megint gyerek vagyok, gyerek, éjjel van, és titokban kiszöktünk, hogy kipróbáljuk a lebegő gömböket a sötét tengeren. Az izgalom, ahogy először megbillennek, a rettegés, hogy semmit sem látunk, és talán mégsem volt jó ötlet – az irtózatos megkönnyebbülés, amikor a programnak megfelelően a negyedórás menet végén kidobnak minket a partra a gömbjeink. Miután rájöttünk, hogy az egész csak ijesztő, nem veszedelmes, a többiek minden éjszaka leszöktek, de én soha többé nem akartam átélni ezt a fent és lent és biztos pont nélküli, vak világot… aztán a nagy keanoszokkal ez lett az életem.
     Végre kiérek az állomásra. Itt már nem kap föl, nem pörget pár lépésnyit a szél, és végre felnézhetek, hogy lássam a vonuló vihar őrjöngő csodáját. Lenyűgöz, elkápráztat, még sosem voltam az útjában ennyire védtelenül, ennyire szabadon, és nézem, ahogy a fekete felhők meghőkölnek, kanyarognak, összerúgnak, és gomolyogva áradnak tovább a szelet hajtva, fújva, követve. A földi viharok is szépek, azok is szilajak, de ennyire semmi nem lehet fenséges; talán ha valóban léteztek volna az ősi istenek, és Manannán mac Lir szabadjára engedte volna hullámsörényű ménjeit, vagy Sleipnirből lett volna Odinnak egy ménesre való, hogy kergetőzzenek a csillagok között… talán. Felnevetek, és kinyújtom a kezem, önkéntelenül is a tanult mód, két ujjam eltartva, és lekapcsolom a kis burkot is, hadd érezzem a víz ízét, és nevetek, nevetek, a szél durván átölel, majdnem hanyatt dönt, szétfeszíti a számat, de nevetek, és az ujjam hegyére leszáll a vihar. Ott forog, ott táncol, és mint a tű hegyén az angyalok, összetorpan rajta a mohó keanosz csorda, lökdösődve kóstolják, nyaldossák, de mielőtt felkapna az örvényük, átnézek a peron túloldalára, és meglátom, hogy a másik irányba jövő hajóra is vár utas.
     A buborék visszapattan körém, a szál megszakad, és álmélkodva nézem az ujjamat. Fázom. Reszketek. A levegő felmelegszik körülöttem, a ruhám szinte már száraz, de a hajamból még csöpög a víz, és a bőröm bizsereg a szúrós esőcseppek nyomán. Óvatosan lesek át a másik utasra, csak most fogom fel, mekkora ostobaságot tettem, és hogy ha látta, ha érti, vagy ha csak rákérdezne, nekem végem. De úgy tűnik, nem figyelt. Békésen áll halványan derengő buborékjában, zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel. Szóba, zenébe, vagy csak a nyűgös, esős délután várakozásába mélyed.
     Egyszerre húz be a két hajó, és ahogy felszállok, az ablakon, az esőn, a másik ablakon át egy pillanatra a szemembe néz. Tudom, hogy látta a vihart az ujjam hegyén. És azt is, hogy nem mondja el senkinek.

Csontok

     Amikor esténként visszahajtották őket a közös cellába, senki sem beszélt, csak kábán meredtek maguk elé, de álmukban sokan motyogtak, és innen tudta, hogy másokat is kínoz a gondolat. Mi van, ha már rég meghaltak, és pokolra jutottak? Az, hogy közben hullottak, mint a legyek, mit sem számított, a pokol ahhoz is lehetett kellően ravasz, hogy újabb veszteségek illúzióját fesse meg; persze már rég nem gondolkozott ő sem ilyen hosszú szavakban, hogy illúzió. Veszteség. Pokol. Rég elfoszlottak körülöttük a szavak, az egész csak valami végtelen lidércnyomás volt, hihetetlen, mindent tisztára mosó iszonyat. Kuporogtak lenn a sötétben, az alacsony mennyezetről a nyakukba csöpögött a víz, húst fejtettek le a csontokról, mások pedig végtelen halmokban hordták a legjobb ruhájukba öltöztetett halottakat.
     Eleinte azt hitte, már pusztán a bűztől meg fog tébolyodni, és néha, tiszta pillanataiban kénytelen volt beismerni, hogy ez a szavak és fogalmak nélküli tompaság is az őrület egy formája. Nem mintha bánta volna. Jobb volt üresen bontani a halott anyagot, mint azon gondolkozni, hogy ezt a gyűrűt, ezt a szőke hajkoronát ismeri, tizennyolc éves volt, amikor elvitte a tüdőgyulladás a báli szezonban, a szeme barna, a szája szamócaízű. Volt, akiket még élni hitt, és csak akkor döbbent rá, mennyi ideje a föld alatt sínylődhet, amikor a keze alá kerültek: hiába mállottak már el a vonásaik, felismerte az ikreket is, és épp elég párbajt vívott annak idején, hogy sejtse, mi történhetett. Nem az volt az iszonyatos, hogy halottak mind a ketten, és még csak nem is az, hogy ő fejti ki a csontjaikat, hanem hogy valaha a térdén lovagoltatta őket, a napfény emléke, az egymásra csúszott évek zavarták úgy össze, hogy éjszakákon át álmatlanul meredt fel a semmibe. Nem az idő múlása ütötte meg. Az élet puszta ténye. Idelenn csak halottak voltak, önmagába fordult minden, a szőke lány csontjai összekeveredtek az ikrekével, és hogy melyiküket tisztította meg először a hústól, az enyészettől, arra már ő sem emlékezett.
     Egyre áthatolhatatlanabbá sűrűsödött körülötte a csend, szinte már azt sem hallotta, amikor a közös cellában páran mégis össze-összesúgtak, és nem zökkentette ki a szótlan döbbenetből, ha néhányan komoly áhítattal igét hirdettek. Pedig őt is ez juttatta ide, a nyakas, makacs hit, hogy királyok, császárok előtt fejet hajt, de bálványok előtt sosem! És ha a becsületét meg is törhetik, lelkében nem győzik le sosem. De már erre sem emlékezett. Lélek? Az öntudatlan mozdulatokon túl semmi összefüggő nem maradt, csak a lázbetegekkel értett néha szót, akiket ő ápolt a legtovább és a leggyengédebben, de akik idővel mind a halottak közé csendesedtek. És elvitték őket és sosem látta viszont egyiküket sem, mert ők, rabok, arra azért már nem voltak méltók, hogy holtukban együtt nyugodjanak az itteniekkel. Még azok sem, akik egykor egy valláson voltak velük.
     A hozzám hasonló eretnekek dögét pedig talán csak elégetik, morogta egyszer, és ezt a gondolatot sikerült elég hosszan megtartania ahhoz, hogy elmosolyodjon rajta; mert az ő lelkének nem árthatott a tűz sem, aztán eszébe jutott, hogy ki tudja, mióta él már úgy, mint egy önnön létét sem ismerő állat, és arcát a tenyerébe temetve zokogni kezdett.
     Nem sokkal ezután kapta el őt is a láz, és egy tiszta pillanatban azt is tudta, azért, mert figyelmetlen volt és sietősen tiszteletlen. Egy csontszilánk vágta végig a kezét, kibuggyant az ujján a vér, lustán, vörösen, és először csak nézte, hogy mit keres bármi eleven idelenn. Aztán megértette, mi vár rá: ugyanúgy borzongott meg, ahogy egykor a nagy csaták és gáláns párbajok előtt, csak most még tehetetlenebb volt, hisz hogyan vághatott volna vissza a halott anyagnak, és hogyan rázhatta volna fel a magát, hogy tisztán és szilajon, bűne és erénye tudtában álljon készen, hogy Ura színe elé térjen? Nem emlékezett már a tulajdon nevére sem.
     Mire este visszahajtották őket a cellába, már a láz emésztette, és hallotta, ahogy kétségbeesetten szipogva imádkoznak fölötte, de nem értette, mit mondanak, pedig kapaszkodott a szavakba, kapaszkodott, hátha még utoljára megfejtheti az értelmüket. De elmorzsolódtak, kiperegtek az ujjai közül, és ami suttogni kezdett helyettük a mindenség pereméről, azt inkább nem értette volna, ha megadatik neki a választás.
     Mert beszélni kezdtek hozzá a halottak.
     Ott lüktettek felhasított ujjbegyében, ott keringtek a vérében, láthatatlan, áthatolhatatlan lepelként borultak fölé, és azt suttogták, sikították, lehelték a fülébe, a szívébe, a velejébe, hogy köszönöm, köszönöm, hogy megszabadítottál, hogy a hívságok és a romló hús börtönéből kiengedtél, hogy a hallgatásoddal megnyitottad a mennyeket, hogy a két kezed szótlan munkájával, a tetteid közt feszülő űrrel helyet adtál, teret adtál, hogy hazatérhessek oda, ahol már várnak.
     Dobálta magát és nyöszörgött, de nem tudta lerázni a körülötte suhanó lelkeket, nem tudta nem látni, ahogy az ujjai eloldják test és lélek kötéseit, nem érezni, ahogy mozdulatról mozdulatra kiolvad a csontból, a messzi napfény felé fakul az élet. Az én kárhozatomból üdvözültetek, sírta, és gyűlölte őket, de a keserűség mellett valahol megnyugvás töltötte el, megnyugvás és béke, mert mégsem volt hiába a téboly, az önmagába tekeredő, végtelen iszonyat.
     Aztán egy reggel gyengén, de láztalanul ébredt. A szilánkok képekké rendeződtek, mások szavába visszatért az értelem, és sápadtan, erőtlenül, de visszatért hozzá az élet; és élet volt, még ha tudta is, hogy más, mint amit a láz, amit a börtön előtt élhetett. Esténként ő is odaült a többiekhez, az otthonról beszélgettek, Istenről, és hogy Ő még itt sem hagyta el őket. És komorabban, mégis élesebben fénylett benne a hit, és halkabban, mégis tüzesebben beszélt arról, mi az igazság és mi az élet, mint annak idején az elnyomás ellen lázadozva tette.
     Csak arról nem szólt sosem, amit lázálmában mondtak neki a halottak, akik nem hagyták magára azóta sem; arról nem beszélt, hogy látja a titkos pontokat minden testen, tudja, hol egyesül az élő és az élettelen, és hogy amikor az éjsötét nappalokban a húst fejti le a csontról, már áhítattal, szent tudattal teszi, mert minden mozdulata ima, és minden simítás közelebb emel a mennyhez egy lelket.
     És a halottak nem hagyták magára. Bár nem súgtak már és nem is sikoltottak, szótlan architektúrájukban megmutatták a mindenség titkait. Először azt hitte, csak azt várják tőle, hogy minél hamarabb megszabadítsa őket, és néha elalvás előtt, a közös cella sötétjébe meredve haragudott rájuk, hogy még ezt is kifacsarnák belőle, de aztán kezdte észrevenni, hogy mást üzennek, nem hálátlanok. És mikor már kitapasztalta a holt testek titkait, más börtönökről kezdtek mesélni neki, más utakat, más illesztéseket mutattak meg, és már nem a harag nem hagyta aludni, és nem is a széttörve botorkáló értelem, hanem a remény.
     Amikor reggelente munkába hajtották őket, amikor este visszaterelték a cellákba, már nem hajtotta le a fejét, hanem tágra nyílt szemmel, csodálkozó gyermekként leste, a keresztfolyosók és ajtók rendszerében mi igaz, és mi nem; mi tükrözi a világ tökéletes felépítését, és mi nem. Lassan sikerült megérteni az örökké sötét, földalatti szörnyeteg testét, látnia a kötéseket, és az álmaiba visszatért a napfény, és a saját neve mellett újra otthonosan csengett a feleségéé is, a gyermekeié.
     Az éjszaka közepén riadt fel arra, hogy a levegőnek hirtelen tavasz-íze lett, és nem gondolkozott, csak felkelt. Értett a jelekből, ha értelmezni nem is tudta őket, és félig mintha álmodott volna még, amikor felkeltette a bajtársait, Csendre intette őket, és megindult velük a végtelen folyosók vaksötétjében.
     Volt, aki nem akarta követni, volt, aki nem merte. Páran azt morogták a fejüket összedugva, még ha nincs remény kijutniuk, akkor sem maradhatnak tovább; hogy eltévedni, éhen halni, egy őrjáratba botlani, fegyver által veszni is jobb, mint benn maradni a ketrecben. De a legtöbben úgy néztek rá, ragyogó arccal, mintha Dánielt látnák, akit a tüzes kemencében is megvédett az angyal, mert több volt bennük a hit, vagy csak hetykébb, csak kevélyebb, és nem kételkedtek benne, hogy az Úr most is megvédi az övéit.
     Végtelennek tűnő időn át vándoroltak a sötétben, mintha évek lettek volna, mintha életek, vagy éppúgy csak egy röpke pillanat, akár a fogság maga. Mintha bejárták volna a poklok minden bugyrát, és áttévedtek volna a mesék koboldjainak kőből faragott, ragyogó mennyébe is – vagy csak a tökéletes sötét ellen lázadozó elméjük festett eléjük csodás képeket. Nem voltak sem fáradtak, sem éhesek, amikor az alagút végén tompa derengést vettek észre, és lassan felvonszolták magukat a szűk járaton.
     A nyers kőfalak összehúzódtak, a legsoványabb férfi is csak oldalvást préselhette át magát közöttük, és ahogy ott állt, a hátát az egyik sziklának vetve, a homlokát a másiknak támasztva, nem bírta visszatartani a könnyeit. A levegő megrészegítette, illatokat érzett, színeket, neveket, és alig mert tovább csusszanni, mert nem tudta, elviseli-e, ha újra láthatja a végtelen eget.
     Hajnalodott. Pár csillag még pislákolt az égen, a fényt nem találta volna vakítónak más, csak a föld mélyéből tétován előbotorkáló rabok. Keskeny sziklaperemen álltak, alattuk harsogva zúgott egy patak. A hegygerincen túl, a komor fenyőfák mögött felszikrázott valami: Babilon, morogta valaki, mert az istentelen pompa és pöffeszkedés székhelye, sanyarú rabságuk színe mi más lett volna számára, mint Babilon, és a város aranysüveges templomtornyai, márványkupolás palotái felé köpött. Ninive, mondta a másik. Ninive. De lesújt majd erre is az Úr haragja!
     Ő nem szólt egy szót sem, csak a túlparton sötétlő, fákat nézte, hallgatta a mélyben zubogó vizet, és úgy dőlt bele hanyatt, mintha pehelydunyha lenne. Keletre sodor majd, gondolta zuhanás közben. A kelő Nap felé. Beletorkollik a folyamba, fordul egyet, délre… a győztes délre tart… és amikor legmagasabban áll majd a Nap, felcsillan a víz mentén a régi ház, és a kertből lehömpölyög a rózsák illata.
     A víz kimosta az utolsó csomót. Elindulhatott haza.

2013.

Flandria

Nem ez volt a terv; a terv egészen más volt, de a terv fontos szereplői egyszer csak elkezdtek beszélgetni olyan roppant szórakoztató, de novellaterjedelemben lényegtelen részletekről, mint a paprikatermesztés, és hogy Ron miért épp műanyag parókát küldött az unokaöccsének, és semmi kedvem nem volt megakadályozni, hogy átemberüljenek. Ez már este jutott az eszembe, alighanem az utolsó Heaney vers és Edward Thomas kapcsán, és mert nemsokára úgyis itt az Armstice Day. Hát. Végül is sosem ígértem, hogy jó horror író leszek.

    Alkonyodott, amikor hátraküldtek, és nekiindultam a vigasztalan ködnek egymagam; fordultam jobbra, fordultam balra, mentem egyenesen, mentem körbe, körbe, és ahogy lassan elmaradt a többiek zsörtölése, a köhögés, a krákogás, a nyögések; a sírás, a kiabálás, a csajkák csörrenése, megijedtem bizony. Megálltam és körbenéztem, de nem láttam mást, csak a vájat csigahátát, a sáros falat, és előttem, mögöttem a szálas szürkeséget; és rám szakadt az érzés, hogy ha visszafordulok, az eltévesztett sarkok, az idegen kanyarok a senkiföldjére visznek. Tovább botlottam hát előre.
     Egyre mélyebbre csúsztam a ragacsos csöndben. Megsűrűsödött a sötét, és mintha a tenger mélyén jártam volna, olyan fojtó volt a köd; a jobb kezemmel követtem az árok sárfalát, és ha néha máshogy cuppant az ujjbegyem a mocsokba, hát örültem, hogy nem látom, mi rothad épp alatta. Mélyeket lélegeztem, és a legszívesebben dalra fakadtam volna, mert nem félhet az, ki énekel; de én féltem, ha meghallják, lelőnek, lelőnek, hallgattam hát, mint minden ember, ha fél. Mikor vált éjszakába az alkonyat, és mikor vált halálos gázba a köd, járt egyre a fejemben, aztán újfent csak megálltam, és megráztam a magam, mert nem hallottam róla, hogy este jött volna gáztámadás.
     Csak a nap sütne ki még egyszer. Csak egy pillanatra lebbenne fel a szürkeség, és mint egykor otthon, a vörös fény megmutatná a hazavezető utat, ó, most láttam magam előtt a maró zöld szirteket, a tenger felől falként magasló felhőt, és a keskeny résen, a múló év utolsó, szűk kis ajtaján át a vérvörös napot.
     Vérvörös. De itt nem maradt más, csak a szürkeség, és ahogy tovább tántorogtam az egyre mélyülő sötétbe, értettem is, hogy ez így helyes; a vért kinn is barnába, szürkébe dagasztotta lábunk, kotorta a fegyver, itt nem termett diadala a halálnak sem; csak egyformaság volt, ragadós, tompa rothadás. Csak rothadás, nyögtem, megbotlottam, és térdre estem, csak rothadás, és már rázkódva zokogtam; csak rothadás, és kész voltam elhasalni, és örökre elaludni a föld halott ölén.
     Vöröslő fény derengett fel messze előttem. Pislogtam párat, de csak erősödött; talpra zökkentem, és megindultam görnyedten futva; görnyedtem, mert ezt szoktuk meg, és mert a fejemet felszegni nem lett volna már erőm. Az árok emelkedni kezdett, a fal földhányássá szelídült, és ahogy körém simult az esti erdő, tudtam, hogy halott vagyok; és úgy voltam vele, ha ilyen szép álcában jön, hát nem bánom a halált. Bagoly libbent át fölöttem; felemeltem a fejem, és tátott szájjal bámultam utána; róka rikoltott a messzeségben, és láttam már, hogy a vörös derengés nem égő falucska fénye, hanem hatalmas, robajló máglya lángja festi meg az éjszakát.
     Hegedűszót hallottam, kurjantásokat, ahogy közelebb értem, a máglya mellett őrjögő, vad bál fogadott; aranybarnára sült krumpli, kis kolbászkák, az ujjnyi vastagon irdalt szalonna kisült vigyora; poitín és sörök, fekete, krémesen habzó, vörösen gyöngyöző, mézédesen csorgó egyaránt. A hegedűs, a flótás, a zenészek mind topogtak, egy torzonborz szakállú öreg úgy verte kerek dobját, mintha az ördög bújt volna bele; és zabálva, röhögve, sörhabos pofával ott mulatott velük az egész regiment.
     Megtorpantam a tisztás szélén, és kétrét görnyedve ziháltam. Egy őrmestert sodort felém a tánc, párszor láttam csak, nem szolgáltam alatta; rám vigyorgott, és altiszttől szokatlan kedélyességgel megragadta a kezem. Húzódoztam volna, de magával rántott, és repültem én is a többiekkel; meg sem álltam, csak hogy felkapjak egy jókora fakorsót, és én is fehér habból kerítsek ősz bajszot az orrom alá, csöpögős szakállat borotvált államra.
     Lányok is voltak, kipirult arccal, elcsúszott ingvállal; gömbölyű, fehér karok villantak elő, a szájuk vöröslött, mint a málna. sápadt krizantémot viseltek mind, a hajukba tűzve, a derekukon, és a táncosaik gomblyukában pipacs vöröslött, eleven, lángoló, libbenő máglya-láng. Kerestem azt is, ki osztogatja, mert zavart, hogy mindenki ünnepre készen ropja, virággal ékesen, csak én vagyok olyan sárosan, egy szürke-barnán, ahogy idekavart a köd.
     A zenészekkel átellenben, a tűz túloldalán állt a pipacsosztó lány, és megszédültem, amikor megláttam; mert Beth Flannery volt az, az én régi szerelmem, és úgy mosolygott rám, mintha sosem hagyott volna el. Odarohantam hozzá, hogy a karomba kapjam, de felnevetett rám, és kiszállt minden tagomból az erő; Beth, motyogtam kábán, és leroskadtam előtte, térdre estem, a sarkamra ültem, és úgy néztem fel rá, mint egy megvert kutya.
     Mi történt a hajaddal? Azzal az egérszürke, vékony kis hajaddal, amit úgy szerettem, mert annál is puhább volt, mint a hattyúk sóhaja; és a kicsorbult fogaddal, amiért annyit sírtál, és azzal a kis heggel az orrodd mellett, azzal mi lett? Most aranyban játszik minden hajad szála, gyöngykása a fogad, az arcod meg selyem; nem vagy itt, nem vagy itt, egyikünk sem lehet idekinn, az erdőn, halottak vagyunk mind, fakó kísértetek.
     Bolond vagy te, Benjamin, nevette, és átfogtam a lábát, a térdéhez szorítottam az arcom, úgy zokogtam; mert hogy én halott vagyok, azt tudtam már azóta, hogy először kizavartak az árokból minket, arra keltem reggel, este az ringatott el. De hogy ő! Hogy ő halott! Az fájt. Az megölt. Az mart, akár a gáz.
     Adj egy pipacsot nekem is, pattantam fel aztán, és a kezéhez kaptam, de elrántotta előlem, és újra nevetett. Hagyd el a pipacsot, nem neked való az, neked más virág jár, rózsa tán, majd egyszer... hófehér? Akkor ne pipacsot adjál, néztem rá mogorván, és megint csak nevetett, bolond vagy, Benjamin, ismerem ezt az arcod, durcás kisgyerek vagy, mit akarsz hát, mondjad? Csókot. Jól tudod.
     Elkomorodott, és egy pillanatra egészen olyan volt, mint a régi Beth; megszürkült a haja, a foga csorbán villant, és az orra mellett fehéren felfénylett a heg.
     Bolond vagy, Benjamin, mondta, és rám nézett, és sötétzöld szemében felfénylett a könny. Lábujjhegyre billent, felemelte arcát, és ágaskodva, lágyan megfogta az államat.
     Ráhajoltam, vadul csókoltam, mintha semmi más nem volna – se erdő, se máglya, se táncolók, se tánc; se háború, se halál, se elmúlás, se köd; se búcsú, se múlt, se jövő, csak ez az egy lázas pillanat.
     Aztán elengedtem, hátratántorodtam, visszarohantam a tánc sűrűjébe, mint az űzött vad, megittam vagy egy kancsó poitínt, úgy húztam le a sört, hogy bokáig eláztatott; lányokat téptem ki táncosuk karjából, két őrmestert megvertem, egy nyalka hadnagynak meg betörtem az orrát... aztán elhasaltam a felköpült sárban, és sírtam, míg a könnyem fel nem oldotta a köd.
     Éjféltájt találtak meg egy bedőlt árokban, és úgy rázott a láz, hogy épp csak hátrahúztak. Tüdőgyulladás; vége, mondta az orvos, és a többiek komoran gyülekeztek a hajnali támadásra.
     Senki sem jött vissza.
     Én is csak harmadnap moccantam meg, a halálból visszatérve, miután a lázat legyőzte a hideg. A dér fehér rózsába tekeredett a zubbonygombomon.

2013.

1.

     Nem szoktam erre járni, számomra a Westerfeld az a hely, ahol csak nyaralások kezdődhetnek és érhetnek véget. A hatalmas, kék buborékban ott kavarog a Pomona minden íze, a felső portokra álló gépekről lehömpölygő tengerillat összevegyül az alsó csarnokok rigófű- és perzselt fém aromájával. Lenyűgöz a trafikok, a kávézók, a tömeg ezernyi színe – de sosem ez ragadott meg a leginkább, hanem az utazás, a lehetőségek izgalma. A kilenc-nyolcvanhatos a H nyolcon dokkol, kérjük kedves utasainkat, készüljenek fel a beszállásra; és ha felnézek a központi kupola tetejére, látom, hogy az egyik felső teraszon tényleg az üvegre tapad egy sikló lenyitható farka. Aganthba megy, a templomoromzatú víztornyok földjére, és szinte érzem a nyelvemen az ottani borok kénes-sós ízét. Már csak ezért sem kapcsolom le teljesen az információt. Szeretem, amire emlékeztet.
     De ma idelenn maradok. Ma is, holnap is, és minden áldott nap, amíg a landeri telepre köt a szerződésem. A kíméletlen északi napsütésre való krém helyett csak egy kis hátizsák van nálam, benne a legfontosabbak: egy üveg víz, zsebkendő, és mert régimódi vagyok, két toll. Egy pillanatra tanácstalanul állok, fogalmam sincs róla, a landeri vonal merre fut, aztán felhozom az állomás alaprajzát, és már meg is van, U7 voie 8, ezek szerint akkor használtam utoljára a rendszert, amikor Chris meglátogatott, és nem akartam megkockáztatni, hogy hirtelen nem jut eszembe a megfelelő francia kifejezés. A lift felé menet veszek egy croissant-t, ez is még Chris ittlétekor rögzülhetett, aztán leereszkedem a mélybe. Félúton sem vagyok a peronhoz, amikor megcsap az ismerős vízillat. Elszoktam már tőle, hogy ne csak távoli irányítófelületeken keresztül találkozzam vele, és egy pillanatra úgy érzem, hiányzott. Aztán finom párát lehelve besiklik a járatunk.
     Felmegyek az emeletre, befészkelem magam az ablak mellé, és lehunyom a szemem. Ha elaludnék, a rendszer időben felkelt, de amúgy is felébredek az éles fényre, amikor az egyetemvároson túl kiérünk az alagútból a ragyogó, külvárosi reggelbe.
     Először csak házakat látok, hámlanak, mint a frissen érkezett földiek, az utcák öregek, töredezettek, a parkokat belepte a gaz, de a bokrok virágzanak, és mindenből, amit nem az ember épített, ujjongva süt az élet. A tűzlépcsőkön macskák sütkéreznek, mormolom lehunyt szemmel, a sarkon egy kis büfé, ahol mindig elsózzák az ételt, döbbenetes, milyen egyformák mindenütt a külvárosok. Épp csak a Pomonán vörösebb a fény, fűszeresebbek az illatok, élesebbek a kontrasztok, mint odahaza, a Földön. A külváros kertvárosba olvad, feltűnnek az első aifák, lilán borulnak a parányi kéményházacskák tetőteraszai fölé. Mindegyiken ott a kis kályha, a korlátba épített ülések, a nyugati oldalon a virággal futtatott, áttört szélfogó rács. Elégedett, dús hétköznapok. Épp, mint ez a mai.
     Elálmosodom, hátradőlök az ülésen, és már kinn vagyunk a telepnél, amikor felébredek.

Egy pokolban

     Ott álltál a téren, és tudtam, hogy már nem hiszel semmiben. De ott álltál, és tudtam – és úgy fájt a szívem, mert tudtam – tudtam, hogy mi jön, mi fordul rá kopogva a főtérre, mi dübörög felénk. Csak azt nem értettem, miért vagy itt.
     De akkor lehajtottad a fejed.
     Alábbhagyott a zsivaj, már hallatszott a patadobogás, az emberek feje fölött felimbolyogtak az első zászlók. Korommal szegett vérvörös, az oroszlán mintha fájdalmában acsarkodna rajta, hogy szétfeszítse a rácsokat – a halandóság feketéjét, a halhatatlanság hazug bíborát – és most haladt el a városháza előtt a temetési menet.
     Még tartott a haláltusája, mikor elfogták a gyilkosát, és a halálos ágyán is kegyelmet kért neki. Te nem adtál volna; sem a merénylőnek, sem az áldozatnak. Kemény vagy, tiszta és rideg, olyan idegen, mintha nem is az én fiam volnál.
     De az vagy. Most már látom.
     Gyűlölted, ahogy talán még senkit; de ennek is éle volt, éle és oka. Nem az, hogy anyád helyére feküdt az ágyamban, ugyan, sosem voltál kicsinyes – de hogy nevetett, dalolt, és idegen virágokkal fonta be a komor termeket! Azt már nem tűrhetted. Te sem. Az idegen asszonynak mennie kell, uram, mondták a tanácsnokok. Erkölcstelen, az egész városnak rossz példát mutat; törvényeink már megengedik a válást, küldje el! A vidék komor, fekete palástos püspöke sírva könyörgött nekem.
     Kivittem a birtokra, ahol senki sem látja, mert én örültem, hogy él – él, és nem csak létezik, gyűlöl és vezekel, mint mi mindannyian – de amikor jött a járvány, nem tarthattam vissza én sem. Reggeltől estig a kórházakban szorgoskodott, úgy ápolta a haldoklókat, mint egy szent. És még ott is nevetett.
     Te sem maradtál el mögötte, tudom; alig bírtalak kiparancsolni a betegek közül, az sem érdekelt, hogy házunk utolsó sarja vagy, és nem vesztegetheted erre az életed. Ott láttad először igazán – és akit te búcsúztattál el, az komor, megdicsőült arccal ment át a túlvilágra, de aki az ő karjai közt lehelte ki a lelkét, az még halálában is nevetett, mint egy kisgyerek. Ott láttad először igazán, és megszerethetted volna; de csak még jobban meggyűlölted. Tűz és jég, érzés, eszme, jó és jó harca – végül már magad sem tudtad, honnan jön ez a pokoli indulat.
     Küzdöttél ellene emberül, és mit sem ért. Láttam, és nem törődtem vele. Akkor sem, mikor száműzted magad – tanulmányútnak mondtad, ám tudtam én is, mitől, kitől szöksz. Németalföld nem volt jó iskola, kopár volt, véres és vizes; de ki tudja, talán még reméltem is, hogy ott ragadsz. Talán ha nem lobban lángra, ott maradsz – talán ha nem lobban lángra, nem látod meg, miféle tűz ég benned is. Hány ember vére szárad a kezeden?
     Mindegy; az övé biztosan nem, már tudom. Úgy jöttél haza lázasan, férgesen, elcsigázva – kiábrándultan és elvadulva, mint egy kutya. Az öcsédre rá se néztél, a háború szennye után hazugnak hallottad az örömöt, és amint erőre kaptál, elhagytál rangot és nevet. Vezekeltél, éppolyan buzgón és vakon, mint ahogy öltél előtte.
     Hamar híre ment a vidéken a szent embernek, aki Keresztelő Jánosnál is vadabb, de a szigora mögül tisztaság ragyog, tisztaság és szeretet. Büszke volt minden ízed, hát büszkeségből voltál alázatos – alázatból szeretted a szennyet, bárhogy irtóztál tőle; és irtóztál tőle, tudom.
     Követőid is beálltak melléd, vadmézen éltek, sáskán, és ha az nem termett elég, hát az erővel orzott jószágon – márpedig télen gyakrabban találtak birkát a szegényes akolban, mint mézet ezen a fagyos vidéken. Lehordtad őket, amiért rabolnak, mégsem tettél semmit ellenük. Húszat akasztattam fel az első télen? Két tucatot? Prédikálni kezdtél az önkény ellen. Nem tudtad már, mit beszélsz.
     Vasra verve hozattalak volna haza, ha nem kér neked kegyelmet. Így is elmentem érted. Tíz emberrel, mit tudhattam már, meddig terjed az őrületed – de békével, mint atya megtévedt fiához. Féltem, hogy kinevetsz, de csak átkozódtál. Undorodtam tőled. Halál bűzlött minden lélegzetvételedben. Gyere haza, kértelek, hagyd, hogy megbocsássuk vétkeid – de embertől a bocsánat sem kellett már neked. Gyűlölted magad és az életed.
     Kérte, hadd mehessen el hozzád, de én nem engedtem. Álruhában szökött volna, hogy beszéljen veled; visszahozattam. Harmadszorra megeskettem, hogy mellettem marad. Mégis üzent neked, találkát kért, hogy összeforrassza szétesett családunkat, hogy az öcsédnek bátyja, nem csak ura lehess.
     Nem jöttél el.
     Jött helyetted más, tőrrel a kezében. A kínpadon bevallotta, hogy el sem vitte az üzenetet, maga is tudta, mit kell tennie a paráznával, aki nem átall nevetni ebben a siralomvölgyben sem – ó, ha tudta volna, hogy még a halálos ágyán is csak mosolyog, és kegyelmet kér neki! Ó, ha tudta volna… De hogyan is adhattam volna kegyelmet? Hogyan is maradhatott volna bennem irgalom – nélküle?
     Mesélték, amikor hírét vetted a halálának, térdre rogytál, úgy imádkoztál. Talán hálát adtál az Úrnak... Úgy hittem, és gyűlöltelek. Követet küldtem hozzád, takarodj, nem akarok a saját fiam gyilkosa lenni, de ha csak híredet is hallom, esküszöm, megöllek – a gőg elvette méltó büntetését, mondtad, és maradtál.
     Nem tudtam, hogy saját magadra érted. Nem tudtam; csak most, amikor meghajtottad a fejed.
     A fiam vagy. Nagylelkű, bátor és igaz, ahogy neveltelek. Elmosolyodok. Együtt égünk majd a pokolban; már most egy pokolban égünk mi ketten!
     Kegyelem, irgalom, ugyan! Pogányok vagyunk, nem tudjuk, mi az. Rád mutatok, a kapitány megmarkolja az alabárdot.
     – A fejedelemasszony gyilkosa!

2009.

5.

     Mielőtt Fiammát a Pomonára helyezték, mielőtt kiderült, hogy én is vele mehetek, csak véletlenül láttam ismeretterjesztőket a keanoszról. Víztudat, eleven folyók, éneklő óceánok, csordában vonuló felhők, unalmas volt és kisstílű, mint valami rossz zöld propaganda. És legalább olyan hamis.
     A felszínen persze unalmas is volt, propaganda is, és legfőképp hamis – ó, a természet egyetlen, hatalmas organizmus, minden él és összefügg – aztán a felszín alatt egy hajszálnyival már olyan idegen és felfoghatatlan, hogy azzal nem tudott mit kezdeni egyetlen ezohippi sem. A keanosz tudatra nincsen szavunk. Sem szavunk sem fogalmunk sem leképzésünk, az víz, mindenben víz, míg az ember külön testbe zárt, kapcsolódni csak vágyó tudat. Persze voltak, akik önként mérgezték meg magukat az eleven vízzel, akik maguk akartak csatlakozni a lomha bolygótudatba, de nem azt találták, amit kerestek. Senki sem lehetett egyszerre keanosz és ember. A keanosz nem termel és épít és kutat, és az ember... az ember hamar megtalálta a módját, hogy leszámoljon a legősibb ellenséggel, az Egységgel.
     Az első oltásokat még a Földön megkaptuk, aztán az út során még hármat, és a dokkolás után az ötödiket. Épp elég volt ápolni az első tíz-tizenöt év telepesei után maradt roncsokat, kordában tartani a keanosszal fertőzött őrülteket: semmit sem bíztak a véletlenre. A semlegesítő szerek a vérünkben köröztek, minden csókban automatikusan továbbadtuk őket, minden gyerek védetten született.
     Néha kíváncsi lettem volna rá, hogy hányan kaptunk módosított vakcinát. Nem lehettünk sokan, ha a pomonaiak többsége csak hibbant összeesküvés-elméletnek tartotta az egészet, és úgy gondolták, a legnagyobb keanoszokat is éppúgy mechanikusan irányítják a kezelők, mint a csatornák szállító-ösztönét, a termőföldek öntözését. Persze a nagy keanoszokról a legtöbben azt sem tudták, hogy léteznek, nem hogy kapcsolatban van velük az emberiség; három hónapot dolgoztam Aganthban, és senki még csak nem is sejtette, hogy a sziklás, száraz vidék alatt a bolygó legnagyobb bestiája lapul. El is fárasztott annyira, hogy habozás nélkül elfogadjam a landeri ajánlatot, és csak egy géppel osszam meg a tudatomat. Fiamma ezt előrelépésnek vette, mert a landeri telep híres volt arról, hogy mindenből a legújabbat és a legjobbat szerzi meg; én csak örültem, hogy kikapcsolódhatok két semmilyennek tűnő, de halálos projekt között.
     Voltak dolgok, amiket még Fiammával sem oszthattam meg.
     Egy nagy keanosz és egy kicsi között persze legalább akkora különbség volt, mint egy egér és egy világváros között, úgyhogy érdeklődve néztem a napszakról napszakra vándorló kis tavat. Néha még azon is elmerengtem, milyen lenne leszállni a legközelebbi állomáson, visszagyalogolni, és ahogy tanultam, épp csak két ujjamat bedugni a vízbe, és megszólítani a benne lakó, különös értelmet.
     Alighanem az egyik rezervátumi őr felelne helyette, a fejemnek szegezett fegyverrel.
     – Nyilván látja az oltási adataimat – válaszolnám, és úgy tennék, mint ha nem lennék halálra rémülve. Ő csak intene egyet a fejével, hogy álljak fel, és látnám az arcán, hogy már csak az akcentusom miatt is gyűlöl. Hülye földi, azt hiszi, minden tóba csak úgy belelógathatja a kezét, pedig nem otthon van.
     A képzelgés itt két irányba szakad. Az egyikben meghunyászkodva követem az őrt, aki lesajnálóan elenged, vagy benntart az őrszobán, és néha úgy gondolom, ha igaz pomonai, a biztonság kedvéért még meg is ver; de a másik történet az érdekesebb, az, ahol hirtelen megérzi a közelségem a keanosz, felkel a medréből, és leüti az engem fenyegető gazembert. Menekülnöm kell, mert ha alaposan megvizsgálnak, hogy kiderítsék, miért védett meg a víz, fény derülhet a módosított vakcinákra, és az nem lenne jó senkinek. Menekülés közben hol a keanosz fertőzöttek szabadságharcosa leszek, hol lelőnek, mint szökött bűnözőt, de néha megtörténik az is, hogy Fiamma elköt egy űrhajót, és megment.
     A harmadik megoldással csak egyszer játszogattam: a két ujjam még a vízben, és az őr elvigyorodik, leereszti a fegyvert.
     – Csak nem közénk való? – kérdezi enyhe földi akcentussal. Értetlenül felnézek rá, erre hozzáteszi. – Én voltam az, aki megszelídítette a Bach tengert. Kell pár év erdőkerülés, hogy azt kiheverjem!
     Aztán persze eszembe jutott Ali, aki részt vett a Bach tenger megszelídítésében, és már nem volt kedvem folytatni az egészet. Ha csak a fele igaz annak, amit mesélt, a Bach tengert ezer év erdőkerüléssel sem heverhette ki senki sem. Végigpörgettem az ismerőseimet. Ali hallgatott, de Castel környékén épp annyival voltak előrébb, hogy már dolgoznia kellett... Grey pedig hónapok óta eltűnt.
     Nem hagytam üzenetet. Fölösleges lett volna. Ha tudnak, majd jelentkeznek.