Amikor akvarellpapírt vettem, egyszerre tört elő belőlem a volt bölcsész és a volt matektagozatos. Az egyik abban, hogy még mindig elég árérzékeny vagyok, a másik pedig abban, hogy egyrészt fel tudok osztani téglalapokat kisebb téglalapokra, másrészt tudok osztani és szorozni, mindezt fejben. Szóval kiszámoltam, hogy ha képeslap méretű papírra akarok festeni, akkor nem éri meg képeslap méretű papírt venni, hanem egy másik formátumot, és azt felvágni.
Az első lapot sikerült kicsit félreszabnom, lett némi maradék, amin elkezdhettem tét nélkül maszatolni. Kiváló Dragon Age helyszínek részleteit festettem le, és mindegyik képen van valami, amire már büszke vagyok, bár persze nyilván még elég kis kezdetlegesek.
A második sorozat fényképek alapján készült, nem sikerült olyan jól lefényképeznem, és az is látszik rajta, hogy a kávé (legalábbis a nescafé, amit használtam) nem marad matt, amikor megszárad, és minél sötétebb, annál jobban becsillan a fényben. Itt is van még hova fejlődni, de itt is minden képen van olyan rész, ahol valami nagyon fontosat tanultam, vagy amire különösen büszke vagyok. Még az óriáspados balatoni látképen is, ahol nem csak a pad lett túl nagy a fákhoz képest, de a kontrasztok sem elég erősek (nem sikerült olyan sötétet kihoznom a kávéból, mint a többi képen), viszont a sétány szegélye nagy diadal, szó szerint a semmiből hoztam vissza.
Az utolsó kép pedig az eheti "képeslap" - nagyon messze van a tökéletestől, de ez mindössze a negyedik színes kép, amit ebben az évezredben festettem, és ahhoz képest egész jó. (Oké, a görögök párhuzamosabb oszlopokkal dolgoztak, mint én, de több gyakorlatuk volt benne.)
