Álmos vagyok, fáj a fejem, és most már nagyon elmennék sétálni, de szerencsére nemsokára meg is tehetem! Már csak tizenhárom óra van hátra a karanténból, bár talán jobb úgy fogalmazni, hogy egy nap, mert nem hinném, hogy éjfélkor majd felugrok, és elmegyek járni egyet. Tegnap a rendőrök már csak felhívtak telefonon, hogy ugyan, integessek nekik az ablakból (okozott némi szervezési nehézséget, hogy ahol ők parkoltak, oda nekem nem nyílik ablakom,de nagy kegyesen átgurultak a déli oldal elé, hogy lássák, amint rózsaszín pizsamafelsőben idétlenkedem a tizediken), és ma még nem jöttek, pedig ilyentájt már túl szoktam lenni az ellenőrzésen.
Amúgy a legizgalmasabb, amiről be tudok számolni, az, hogy múlt kedden leforráztam a combom, és idegesítően lassan gyógyul, de most már nem fáj állandóan. Nem ez az elmúlt hét lesz az az időszak, amiről élénk emlékeim fognak fennmaradni, ami persze nem rossz... legfeljebb nem is jó. De manapság becsüljük meg azt is, ami csak nem rossz, oké? Jó emlékeket meg majd gyártunk valamikor máskor.
