ez még mindig nem az

Tehát kedden ebédszünetben elballagtam a WestEndbe, és hosszas kutatás után ráakadtam a biztonsági diszpécserszobára is, ahol a kezembe nyomták a telefont, hogy ugyan, igazoljam már tulajdonosi viszonyomat azzal, hogy szépen bekapcsolom. Erre a kis sunyi? Le volt merülve! Teljesen! Szóval képtelen voltam bemutatni, hogy én ám tudom a saját mobilom PIN kódját, szerencsére ennek ellenére megkaptam a dögöt - igaz, ekkorra már annyira elegem volt a halódó akkumlátorából (annak idején, hárommal ezelőtt azért lett vésztartalékká visszaminősítve), hogy eldöntöttem, hogy elmegyek, és veszek igazi butatelefont. Olyat, mint az okostelefon, csak nem tudjon semmit sem - és ez a kis kék itt pont ilyen, bár lehetett volna a nagy egyszerűséghez éppenséggel kisebb is. Vagy szebb. Mert nagy és csúnya; a kijelző monokróm; és egy darab házimozi, hangstúdió és vágószoba sincs benne, viszont éktelen nagy betűkkel mutatja az időt. De: működik! Vagy ha nem, hát van rá garancia.

Imigyen elköltvén szeptemberi fizetésem maradékát és romjait, ettem némi gyömbéres-csilis csirkét és legyőztem a csokoládéfagylalt kísértését, közben majdnem elveszítettem a pénztárcámat, kicsit kevésbé kellene szétszórtnak lennem. Viszont mindezek mellett még intéztem ügyet is, és ezen aztán annyira felbátorodtam, hogy elmentem, és vettem magamnak bérletet. És azóta ahányszor elkérik tőlem, kicsit úgy érzem magam, mint egy óvodás a karácsonyra kapott, új játékával. Pedig semmi különösen aranyos és plüss nincs egy BKV bérletben.

Este pedig beültem egy McCaféba, hogy átérezzem kicsit a kávé és a kávézás hangulatát - mert megérdemeltem, akárcsak a reggeli késéseimért okolható hajmosást - és ennek örömére hirtelen befejeztem a vázlatot a tűzmadárhölgyről, akiről először nem tudtam, hogyan is kellene lerajzolnom, de aztán úgy döntöttem, hogy próbáljuk meg mondjuk így. És "mondjuk így"   szerintem jó is lett, csak pár ágat kerítettem elé, és egy fél hegységet mögé, hogy olyan kép alakja legyen. Kicsit hangsúlyosabb is lehetne a madár emberarca, de azt majd egy következő változatban (erről is le lehetett volna törölni pár pettyet az ügy érdekében, de most így hagytam).

Másnap aztán esett az eső is szinte, és hideg is volt és baljósság (borongással egybekötve), de este kiválót tésztáztunk, és megvitattuk, hogy ki melyik becenévtől kap ideggörcsöt, majd jobbnál jobb kifogásokat találtunk arra, hogy Brainoiz és én miért nem akarunk bulit szervezni (még ünnepit sem nekem magamnak, úgy két és fél hónappal a születésnapom után; pedig azzal a fővárosba lehetne csábítani mindenféle embereket, de persze az is megeshet, hogy mégsem csábulnának a szép szóra, erőszakhoz pedig nem folyamodunk nálunk nagyobbakkal szemben). Azt hiszem, képtelen volnék megbirkózni azzal az élménnyel, ha az általam szervezett buli helyszínére egy esküvőt is ltelepítenének, vagy ha az egyik meghívott nem beszélne a másikkal - és különben pedig mindenképp házigazdának érezném magunkat akkor is, ha a pultnál fizetős vendéglátóipari egységbe hívtam el a népeket, és komplexusos házigazda vagyok, egyetlen bulit rendeztem életemben, és azon sem mertem leinni magam (kiskoromban is csak véletlenül, a szoknyámat, málnaszörppel).

Aztán hazafelé rettenetesen tél-illata volt a levegőnek, és a buszmegállóban szép szál legény kódorgott, fennhangon fütyörészve és énekelve a füllhallgatójában zajló dolgokat; ez tetszett, és felnéztem rá (mert vígan fütyörészett ezzel a búvalbélelt városban, és már csak azért is, mert igen magas volt). Közben én nem fütyörészhettem semmit, mert a Titokkal ismerkedtem hangoskönyvben, és az nem valami dallamos - de azért érdekes... dacára, hogy sokan megírták már, akár a Cosmoban és a Joyban is; és dacára, hogy néha asztallappal pofoznám ezt az újvilágbeli parttalan lelkesedést. Azért van benne valami. Például az az alapvetés, hogy ha a jó dolgokat nézzük az életben, akkor egy idő után elkezdjük látni is őket, és ha látjuk őket, akkor elhisszük, hogy vannak, és hogy történnek velünk is. Vagy valami. Az univerzális szeretetnehézkedés, amint precíz méréseink alapján minden gondolatot összegravitál, ugyan különösen bizarr álfizikai maszlagnak tűnik, de hát manapság tudományosnak kell lenni, hogy eladásokat produkáljunk, kérem szépen, és ha azt mondjuk, hogy a gondolatoknak mérhető hullámhossza van, akkor érthetőbb, hogy miért kell összehangolni őket (bár én egyszer egy képszerkesztés Brightness/Contrast beállítás példáján magyaráztam el ugyanezt, mert tudtam, hogy a magyarázat túlvégén pislogó lény olyat már látott, míg Embert, Életet, és úgy általában Önálló Akarattal Működő Dolgokat még mintha nem). És néhány embernek tényleg nem ártana áthangolnia a világképét valami színesebbre és világosabbra, hogy észrevegye azokat a színes és világos dolgokat is, amivel tele van az élete.

felelőtlen ígérgetés

Tegnap elgondolkoztam azon, hogy vennem kellene egy új mobiltelefont, mert a legutóbb nálam szolgált modellekkel mindenféle számos gond akad(t), és az aktuális (ami egyben a hárommal ezelőtti is) úgy megsértődött rajta, hogy elhagyott a WestEnd kellős közepén. Szerencsére megtalálták, és délben el is bandukolhatok érte, megjegyzem, különös és békés országban élünk, a múltkor végignéztem, hogy mi a protokoll az elhagyott hátizsákok esetén, és arra jutottam, hogy ha netán ezzel a régi trükkel akarnának merényletet elkövetni Budapest legzsúfoltabb bevásárlóközpontjában, hát kő kövön nem maradna. Körülbelül negyven percig sasszézott körülötte egy biztonsági őr és két takarítónő az étkezőrész esti csúcsforgalmának kellős közepén anélkül, hogy bármire is jutottak volna.

De akkor most időrendben először írok a Szigetről, mert arról régebb óta nem írtam. Aztán meg írok a párizsi nyaralásról is, mert arról meg még frissen nem írtam, de már most is rengeteg fényképet tudok mutatni, igaz, főképp virágokról... ...és lovasszobrokról, most úgy döntöttem, hogy ezen az egy úton épp lovasszobrokat fényképezek. És írni akarok még rengeteg minden másról is, csak általában amúgy álmos vagyok, bamba, és ezek itt rengeteg munkával vártak engem vissza, hogy a fene enné meg őket.

Egyébként pedig még azon sem lelkendeztem, hogy már alig rengeteget kell aludni, és lesz új Primordial lemez, és már címe is van, hogy To the Nameless Dead , ez valóban olyan Primordialos, ugye, olyan komoran az alkonyatba mogorvulós - sőt, az egész már fel is van véve, és nekik tetszik, és nekünk is fog, biztosan. És van új New Model Army is, csak lusta voltam megrendelni, eddig még mindig folyamatosan (már csak azért is, mert a Carnival   annyira nem tetszett, és egy kicsit ettől is félek), és vannak könyvek is, de olvasnom most már nem kellene egy ideig, mert túlságosan is időigényes ahhoz képest, hogy mekkora alváselmaradásaim vannak így frissen a pihentető nyaralás után is.

elutazva

Most pedig az van, hogy elcsavarogtam megint, Franszia'onba, majd' egy tucat napra. A programot tegnap martini-ginnel nyitottuk, majd aludtam, de rengeteget - persze lesz itt minden, pl. egy Leafblade/Antimatter koncert is. Paradicsom, bor, sajt (igaz, Peter Mayle és Provence most kimarad, de finomakat enni biztos fogunk, a reggeli is az volt).

kettő

Aztán persze voltak hétvégék is, és volt, hogy ültünk egy hideg, szeles tetőteraszon, és sok okosat mondtunk, csak nem emlékszem egyikre sem. De utána átvonultunk kevésbé hideg, és egyáltalán nem szeles albérletekbe, ahol vörösborral orvosoltuk a problémáinkat, és volt, hogy nagyokat ettem, de a hétvégék közös jellemzője mostanában az, hogy pénteken hamar lefekszem aludni, és aztán amikor hétfő reggel felébredek, akkor rettentően rossz nekem. Hogy mennem kell, és néznem szembe az új hét új kihívásaival, amikhez mostanában rendre kevésnek érzem magam, és sajnos általában nem is tévedek.

Például kihúzták a fogam, de azóta mindig huzatot kap a helye, és olyankor egyrészt fáj, másrészt fáj (mivel csak olyankor teszi, ha előtte hideg szélben ül/álldogáltam, azt hiszem, valóban a huzat tehet róla). Szóval ez teljesen meghaladja a képességeimet, mivel ocsmány randa idő van mindig, és hideg és szél, és egy idő után unalmas fültől állcsúcsig feltekert garbóban, vagy segítség-belefulladtam sálakban közlekedni. De unalmas aszpirinen élni is.

Persze volt olyan kihívás, aminek képes voltam megfelelni, igaz, (jó) pár nap csúszással, és most a helyébe jött újabb kihívás, csak ezzel nem csúszhatok, mert utazom el, és miért vállalok be én munkákat akkor, amikor már amúgy is nyakig? Lőjenek le, kérem. Azért azt csendben megjegyezném, hogy most már útikönyvileg biztos lehetek benne, hogy Washington DC-nél unalmasabb hely a világon nincsen. Vagy ha van is, hát nem írnak róla, remélem (bár a Sors jellemző humorérzéke alapján biztos és igen, és majd nekem kell lefordítanom) (ám: jó pénzért bármikor, szívesen).

no de...

... mi lesz így a panserbjørn-ökkel?

egy

Nahát. Most épp befejeztem sok minden munkát, persze van még, de kivételesen egyiknek sincs másfél órán belül a határideje, ez üdítő változatosság - amivel pedig késében vagyok, azzal nagyon, és nem ez alatt a tíz perc alatt fogom behozni. A sok kapkodás után (érdekes módon sokkal jobban megvisel, ha minden nap le kell adnom egy dolgot, mintha egy nap tizenkettőt, és utána négy napig semmit; erről biztos a kezelőorvosomat kellene megkérdeznem, csak nem jutok el odáig sem) aztán fogtam magam, és az asztalra borulva aludtam egyet szépen, bár azt hiszem, ilyet még csendes, borongós délutánokon sem illik egy munkahelyen. De a kapkodásnak nem csak ez az egyetlen hátulütője: volt olyan is, hogy rohannom kellett, és az egyik kilós kiszerelésű gyógyszeresüvegemből a tenyerembe szórtam két pirulát, hogy az az aszpirin, aztán tíz perccel később rájöttem, hogy de akkor kicsi, kerek és fehér lett volna, nem pedig nagy, hosszúkás, és sárga. A vitamin éhgyomorra viszont megvisel, úgyhogy legalább megtanultam egy életre (vagy amíg legközelebb elfelejtem).

Közben pedig, amikor épp kisül az agyam, a neten sodródok, és rettenetes dolgok történnek. Például komoly erőfeszítésembe került, hogy ne rendeljek különféle ismerőseimnek Poe akciófigurákat, de Poe vállán az amúgy sem igazi holló, a holló az nagyobb, és legfeljebb Quasimodo-tartásban bírná el. De sajnos könyvek is vannak, és most épp mindent elolvastam, mert kapkodás közben bűnösen sokat olvasni a legjobb.

Elolvastam például Philip Pullman His Dark Materials   (elsőre csak azért is rosszul írtam le) trilógiáját (megpróbáltam rákeresni a magyar címekre, és elsőre a "Rubin és füst, az Árny északon és a Tigris a kútban"   felsorolással szembesültem, ami, ismerve a magyar fordítói trendet, nem lepett volna meg, csak a tigrist és a kutat sokalltam - de aztán kiderült, hogy az Északi fény / A titokzatos kés / A borostyán látcső   a helyes megfejtés, és itt már csak egy arany iránytű veszett el a birtokomban lévő angolnyelvűhöz képest... de aztán megtudtam, hogy annak az első kötetnek amúgy is Northern Lights   volt a címe, úgyhogy minden rendben). Viszont hogy most Pullmant vagy Ursula K. Le Guint kellene megverni a halál birodalmának csúfosan hasonló, enyhén instant kávéra emlékeztető feloldásáért, azt nem tudom, mert egy 2000-es és egy 2001-es könyvről van szó (A borostyán látcső   és a Más szelek szárnyán , úgyis mint az utolsó szigetvilágos Le Guin mű) - de engem zavart a dolog. Persze tudom, hogy csak nagy adag könnyen elérhető keleti bölcsesség érte őket, de miért ennyire ugyanúgy...? De amúgy azért tetszett. Izgalmas, fordulatos, hangulatos - szépek a párhuzamos világok is. Várom már a filmet.

élekmég

Írni amúgy lenne kedvem is, témám is, csak időm és agyam nincsen. Most is épp csak arra várok, hogy a tejeskávé habja alábbhagyjon, mert így, megszórva extra nescaféval, kicsit keserű. Bár legalább gyönyörű színe lett. Aztán belefolyatom azt a három megmaradt agysejtemet valami kompúterbe.