kedd

Aludni akarok és aludni akarok és aludni akarok és aludni akarok.

És talán még pizzát is, vagy rántott húst sok salátával. Esetleg rakott krumplit.

kész vagyok

Miután egész hétvégén hideg takony folyt az égből, hétfő reggelre csodálatosan szépen kisütött a nap. Sikerült épp nem elkésnem a bőrgyógyásztól, ahol újfent arra a megállapításra jutottunk, nem vagyok én tehén, hogy foltos legyek, és kaptam erősebb krémet. Később az irodában az üzemorvos megállapította, hogy munkaképes vagyok, és influenzaoltást is kaptam, most az egész karom fáj, de nagyon. Pénteken voltam ószirmi mese-zenélésen, nem haladok az írással, aludni akarok és állatos csomókat rajzolni kizárólag. Ehelyett nyilván koncertre megyek este, és tegnap este is koncerten voltam, de legközelebb már csak februárra lesz jegyem.

eső, köd és alacsony szószám

A NaNoWriMo persze nem megy olyan fölényesen, mint az Inktober tette, sőt, leginkább nagyon nem megy - de nem csak ezért vagyok nyomorult frusztrált hisztigép, hanem most éppen minden-minden sok és fárasztó és rossz és nem tudom magam kialudni sosem, mert dolgok vannak*, és néha másnapos vagyok. Gondoltam, legalább hétvégére lelépek majd, és elmegyek valahová a semmibe, de megnéztem a naptáramat, és tele van programokkal (le is mondhatnám őket, és esélyes, hogy egy részükkel megteszem). És az idő is vacak lesz, azt nem mondhatom le, miért ilyen aljas az élet, hogy programokat szervezek magamnak, és novemberben már nincs napsütéses meleg?

Egy kis utazás még jót is tenne a szószámomnak, mert otthon tudok csomókat rajzolni, úgyhogy otthon csak csomókat rajzolok írás helyett (az inktober alapokból van már négy nyolcas csomó is, sosem unok rá erre). Igaz, akkor meg vinnem kell magammal a netbookot, és nehéz, és legalább néha lehetne valami egyszerű, de hát miért is lenne.
*például eltörtem a szemüvegem és lemondták a céges karácsonyi partit. A szemüvegemet jobban sajnálom, de a céges lemondás aggasztóbb.

hétvégém dióhéjban

Inktoberre kitűzött saját terveimet teljesítettem, sőt, meg is haladtam (egyelőre csak egy csomóval, a véletlenül felülírt, sokkal-sokkal jobban sikerült változat helyett). Az idei NaNoWriMo első hivatalos eseményét, a Preptober kis felkészülő-találkozóját sikeresen túléltem (néhol még irányítottam is az eseményeket, néhol csak ültem, és azon gondolkoztam, mikor és miért illik felnőtt emberekre rászólni), és még kirándulni is voltunk őszi napsütésben! Ujjatlan pólóban ettem a sült kolbászt, ittam mellé a dobozos sört, és még izomlázam is lett a felfelé kaptatástól!

Most már csak kavicsokat kell szereznem valahonnan, ezen a ponton az is opció, hog ybemegyek egy dekorboltba és pénzért veszek.

zsong

Az ugró szarvasokról sokkal bénábbak lettek a csomók, mint vártam, de pont nem az agancsuk miatt, pedig azt hittem volna. Nem baj, már csak két csomó van hátra (ugró nyuszik), és egy NaNoWriMo színező, az mondjuk inkább lesz érdekes, mint bármi.

A szerdai szünnap nélkül valószínűleg annyira sem lennék üzemképes, mint amennyire amúgy épp nem vagyok, most leginkább csak repetitív, manuális feladatokra fogékony az agyam, és puzzle-t kirakni, az összetettebb gondolkozás nem megy. Hah, nyilván egy egész (kicsi) projekt tesztelését kéne épp megterveznem, leírnom és lebonyolítanom! De legalább kitaláltam, mire cserélem le a telefonomat, amit másfél hónapja ejtettem kijelzővel a kockakőre (két méter magasról), már csak arra kell rájönnöm, mikor, és persze összeszedni magam, hogy kisebb összeomlás nélkül átvészeljek egy olyan nehéz és bonyolult szociális interakciót, mint a telefonvásárlás.

Ennek örömére (és ráhangolódásul) meg is hallgattam a Jupiter elektromágneses és egyéb rezgéseiből generált "zenéjét" (bár igazából a Vénusz tetszik a legjobban). Közben a szférák zenéjétől függetlenül azt is sikerült végre megértenem (elolvasnom), mi a különbség a fehér zaj és a rózsaszín zaj és a barna zaj között, ha hozzáveszem a binaurális théta-delta csodákat is, most már elképesztően sokféle monotonitással tudom tükörsimára csiszolni az agyamat.

az, kivan

Ma kezdtem az új projekten, hülye vagyok a mindenhez is, vagy csak nem tudok ráhangolódni, nincs agyam új dolgokat felfogni éppen. Ehhez képest összesen két hetem van rá, hogy megértsem, minek hogyan kellene működnie (a "nem tudom, az nem volt specifikálva" már nagyon sokszor elhangzott, és nem segít a helyzetemen), aztán erről teszteseteket írjak (majd én eldöntöm, nekem melyik működés tűnik helyesnek) és mindent végig is teszteljek, és találjak hibákat (amihez hasznos lenne tudni, hogy működik, már azon túlmenően, hogy ha az egyik lap nem tölt be, az nem jó), és erről közben végig három formátumban jelentgessek is, rendesen (és mellette dolgozom még egy másik projekten is, de az már nem is hab a tortán, csak a kandírozott cseresznye a hab tetejére ejtve).

Nagyon fáradt vagyok, az a fajta annyira undorítóan fáradt, amit hol a rosszulléttel keverek össze, hol a szerelemmel. Ilyenkor jobb lenne csak fiktív emberekkel találkozni, mert még kishajós rumot is egészségesebb összekeverni a tojáslikőrrel, mint dolgokat a szerelemmel; aludni akarok három napot egyfolytában, és örülnék, ha nem fájna a stressztől mindenem. Mármint a nyakamtól a talpamig minden, de tényleg. Nem szeretem ezt a kis stresszgombócot, ami mostanság vagyok, amin nem segít, hogy most jön a cég éves "körbe-visszajelzünk napi négy emberről írásban anonim, heti hárommal négyszemközt, kölcsönösen" hónapja, és komolyan, hát már attól szorongásos rohamaim vannak, hogy nekem kikről kell írnom, arra már gondolni sem merek, rólam kik és miket szednek majd össze.

Meh. De legalább hétvégén sütött a nap, láttam málnát legelő kutyát, volt New Model Army koncert, és elkoktéloztuk a múltkori nyereményünket, és ha háttérzajként nem zörögte volna végig az egészet a mocskos szorongás és a kialvatlanság keveréke, talán valóan élvezni is tudtam volna az egészet.

(Az új csomók viszont egész szépek lettek. Az is , amit véletlenül és pótolhatatlanul felülírtam a következővel, de hát ilyen az élet kimerültség.)

csomó csomó

Módosítottam a koncepciót, egy állat, két csomó (egy négyzetes, egy kerek), egész hétvégén csomókat rajzoltam, ez a legjobb dolog a világon, az agyamat is tisztíccsa. Eddig három csomó van, amelyik kifejezetten kuszára és rondára sikerült, a többivel egész elégedett vagyok, a kisebbekkel jobban (ott nagyobb eséllyel el tudom kerülni, hogy úgy nézzenek ki, mintha csak a képernyőre öntöttem volna egy tál spagettit), íme néhány.




Azért persze a csomókon kívül is van élet, szombaton elmentem megnézni a visszatelepülő expatot (megnőtt a haja: nem tudom, hogy a lengyel borbélyok számlájára írjam, vagy tudatos döntés eredménye), vasárnap pedig régi barátokkal írtunk, majd vettünk részt kocsmakvízben. Továbbra sem szeretem a kvízjátékokat és a kompetitív szórakozás egyéb formáit, olyankor különösen nem, ha a válaszok egyharmadát sem tudom (pedig tájékozott embernek szeretem hinni magam). Este még egy koncertre is eljutottam, ami részemről kiérdemelte a világ legunalmasabb haknija címet - nem volt rossz, azt a szintet sem érte el; ha nem vagyok olyan álmos, valószínűleg a végtelenségig el tudtam volna hallgatni bármiféle érzelmi reakció nélkül. Így viszont egy ponton ránéztem az órámra, és úgy döntöttem, aludni mégis kellemesebb.

Szombaton egyébként volt egy igen érdekes beszélgetésem is egy egészen addig vadidegen nővel, aki szintén expat-nézőbe érkezett, és egy pohár bor mellett hirtelen nagyon sok mindent elmesélt nekem az életéről. Érdekes volt, meg egy sor idegesítő dolgot elég más megvilágításba helyezett a saját életemben is, ó, hát akkor értem, egyrészt megnyugtató, hogy nem csak én nem tudom érzelmileg kezelni ezt az öregedés dolgot, másrészt az emberi lét még annál is sokkal szánalmasabb, mint gondoltam. De komolyan, és akkor még észre sem vettem az újabb ráncot a szám sarkában.

Ó, viszont arról sem írtam még, hogy voltam Pozsonyban, nyilván azon a hétvégén, amikor őrült hideg volt és hatalmas szél, és szombaton még az eső is esett. Szombat este felmentem az UFO tetejére, hát majdnem lefújt a szél. Utána a fenti panoráma-étteremben vacsoráztam, és azért kellett három deci sör és egy fél hamburger, hogy ne rezzenjek össze, ahányszor egy erősebb szélroham dob egyet a egész építményen. De azért szép volt. És vasárnapra a nap is kisütött, fényesen, ragyogóan, csak hát a szél... illetve a fagylaltos-karamellás kürtőskalács, ami nagyon jól nézett ki, nagyon finom is volt, de olyan masszív cukorsokk, hogy estig rosszul voltam tőle.

csomó, minden

Kicsit fáj az agyam az álmosságtól, még a múlt hétről hoztam, amikor hétköznap sikerült egy teljes adag alvást eldobálnom apránként, és hétvégén sem nagyon tudtam belőle visszapótolni. Undorítóan, rettenetesen álmos vagyok, pedig rajzolni szeretnék (rajzolni kéne), és írni is, és néha mosni és vásárolni sem ártana, akkor sem, ha azokat amúgy nem szeretnék kifejezetten.

Vettem gyömbért, fényesebb a héja, és érdekes kékes-zöld gyűrűk vannak benne, ahogy felszeletelem, valamint az íze is élesebb, kámforosabb.. Először jól megijedtem, hogy meghalok mind egy szálig, aztán rákerestem, hogy csak más fajta gyömbér. Nem kell kidobni, az van benne, ami a lilakáposztában és a vérnarancsban is, most legalább másfél heti adag gyömbérem megmenekült, ráadásul ez a változat jobban is ízlik nekem (és tovább bírja összeszáradás nélkül, úgy nézem).

Most, hogy már senki sem fogja kidobni a kék gyömbért, kicsit naplóskodom is, bár ahhoz nem ártana tudni, hol tartottam. Néha találkozom barátokkal, néha írunk, néha borozunk, és olyan is van, hogy közben ők nagyobb közönség előtt okosakat mondanak.

Néha szerveznénk a novemberi NaNoWriMót, de a szeptember közepén, erősen háromnegyedkész állapotban feltett új oldal olyan szinten akadályoz benne minket, hogy az nem igaz - például a hírlevél funkció még mindig nem működik, és a résztvevőket nem tudjuk semmiről sem tájékoztatni... igazán baráti így három héttel kezdés előtt, különösen, hogy októbere is terveztünk programokat. Meh. Mondjuk igazán csak én pörgök bármin, a másik két szervező kissé eltűnt az éterből, amit nem teljesen értek, de hát legfeljebb idén majd nem lesz semmi sem... végül is nem szükséges, hogy bármi legyen, az ötvenezer szót úgyis elengedett kézzel kell megírnia mindenkinek.

Inktober, az inktober kapcsán már nem is vagyok benne biztos, hogy csinálom-e, vagy csak az számít, ha a megadott kulcsszavak listáján megyek végig, ami még annál is kevésbé inspirál, mintha az aznap talált hibákat kéne lerajzolnom (PIN oldalon nem jön fel a billentyűzet; a visszaigazoló pdf-ben nem sorolták fel az összes csatolmányt). A tavalyi nagyszabású, azonnali bukás után idén tarthatóbb célokat tűztem ki magam elé, egyik nap rajzolok egy állat-sziluettet (illetve most először embert is), másik nap ezzel az új rajzzal csinálok egy csomót, egyelőre jól állok, van öt alapom, öt csomóm, és csak egy részük rohadt béna, de hát csomóknál ez sajnos mindig előfordul.

valami színes is legyen már

Teljesen össze-vissza képek az augusztusi nyaralásról, Liverpool-Dublin-London, jobban mondva Liverpool, Port Sunlight, Chester, Southport, Dublin, Glendalough, Kilkenny, London, semmiféle sorrendben.


példabeszéd a ki mit láthat típusú beállításokról

Szóval a céges rendszerben mindig kell jelentkeznünk ezerféle dologra, céges vacsorára, állatmenhely látogatásra, karácsonyi bulira, és mindig be kell jelölni ezerféle dolgot, vegán vagyok-e, laktózérzékeny, netán allergiás a macskaszőrre, és eddig mindig csak a saját válaszainkat láttuk beküldés után.

Nem úgy a pólórendelésnél, ott mindenkiét megcsodálhatta az ember, és gondolkoztam is, hogy jaj, hát mennyire kínos már, hogy én alacsony vagyok, mégis Akkora Darab. De hát utálom, ha mellben szorít a pólóm, és bár közel sem nekem van a legimpozánsabb dekoltázsom a cégnél, a hátam cserébe jó széles: rendre legalább egy, de inkább két mérettel a várható fölött kell választanom. És különben is, komolyan, úgysem nézi meg senki, ki mit rendelt!

Aha, egy órán belül volt, aki rákérdezett cseten, hogy de miért, hát biztos nem kell nekem akkora. Ami egyrészt jól esik, hogy nem feltűnő a körméretem, másrészt viszont mennyire kínos már, hogy most mindenki tudja, valójában mekkora irdatlan darab vagyok.

vagyok még

Csak nincs időm írni, de amúgy nagyjából minden egyben.

ráférne egy kis töredezettség-mentesítés néha

Elég vegyes most ez az elmúlt időszak, egyrészt van benne csomó napfény és érdekes beszélgetés, másrészt egy hete már megint megállás nélkül szédülök és fáj a fejem (meg a nyakam és a vállam is egyre jobban, szóval a frontok mellett gyaníthatóan az tehet az egészről, hogy a memóriahabos csodapárna sem tudja ellensúlyozni az ülőmunka kártékony hatását). Ráadásul múlt csütörtökön olyan erős indítással kezdte az idei szédelgés, hogy dolgozni sem tudtam bemenni, pedig aznap volt benn ingyen pizza. Aztán szombaton összetörtem a telefonom kijelzőjét, kedden elpusztítottam egy tányért, egyfolytában nekimegyek és botlom és bicsaklom dolgoknak/ban/ról, igencsak elegem van a napok rohangálós részéből, az a helyzet.

Aztán persze van olyan is, hogy épp nem vagyok elkésve, lemaradva, nyakig tizenkilenc különböző megold(hat)atlan pitiáner fosban, és van másfél percem észrevenni a csodás szeptemberi fényeket, kiülni még a Dunapartra anélkül, hogy ráfagynék a kövezetre, ebédelni egy öreg tölgyfa árnyékában. Csak utána mindig tovább kell rohanni, és a komolyan, ennek az egésznek így mi értelme? És persze, le lehetne tenni dolgokat, még mindig el lehetne engedni barátokat és hobbikat, de már így is egyre közelebb állok ahhoz, hogy a hétköznapi dolgozom-alszom között már csak az ingázás és a fürdés legyen az ütköző, és hétvégén így is alig tudom kipihenni magam, annyira kíkészít, hogy egész nap folyamatosan tucatnyi dolgot kéne egyszerre-párhuzamosan-azonnal-mélységében figyelemmel kísérni. Nem megy a multitasking, nem az a vége, hogy megtanulok egyszerre több dologra összpontosítani, hanem hogy már egy kétsoros emailt nem tudok egyben megírni, annyira szétesett az agyam.

(De legalább tudjátok, miért tartott két hétig befejezni ezt az egy darab posztot.)

újabb hét

Vihar végül nem volt, csak erős szél, és aztán valamikor késő éjjel eső. Aztán pedig egy egész hét, amikor történtek dolgok, voltunk például városnéző sétán Noizzal, sörfesztiválon a kollégákkal, westieválon a nővéremékkel, és az irodaépület szemközti szárnyában néhány emeletre bekerültek a falak.

Egyébként minden rendben, csak fáradt vagyok, beszélgetni sincs indíttatásom, se témám, se agyam, se kedvem.  Tegnap majdnem elindultam hazafelé a benti kis papucsomban, odakinn szemerkélt az eső, használna, ha nem egyszerre kéne mindent csinálni ebben a modern világban, hogy aztán leginkább ne haladjak semmivel. Amúgy nincs semmi baj, csak feltorlódtak a gondolataim, és használhatatlan masszává rohadtak össze, majd egyszer virág sarjad rajtuk vagy gesztenyefa, nagyjából ebben reménykedem.

ízig-vérig hétfő

Az irodában szétverték a konyhát, garanciális javítások, most egy hétig a szobánk előtt van egy mikró és egy kávégép. Hűtő és vízcsap csak a másik épületszárnyban, amit a javítások miatt csak kilép-belép (súlyos ajtókat rángat) koreográfiával lehet megközelíteni. Szóval ha tejet akarok a kávémba, visszafelé menet úgyis leöntöm magam, ha teát innék, le is forrázom, és egyébként pedig mindenki kinn zajong az ajtónk előtt. Mindeközben jelentős lehűlés száguld felénk, hogy véget vessen a hetek óta tartó, fülledt harmincsok foknak, és a legapróbb műtéti hegem is sajog, az agyműködésem pedig nagyjából leállt.

Egyszer majd biztos jobb lesz minden, például hátha hazaérek még a vihar előtt?

olvadt sajtot még még még

Fodrászhoz végül nem lett időm elmenni, és az esőkabátom sem találtam meg, de a nyaralás ennek ellenére jól sikerült (leszámítva a rohadék náthát, amiből még mindig nem lábaltam ki teljesen). Kedvem lenne írni róla, időm és erőm nincsen, mert hát rohadék nátha, és munka, és ingázás, és a világ is épp összeomlik, amit mondjuk nem feltétlenül az összes lasagna felzabálásával kéne ellensúlyoznom. Már csak azért sem, mert az a mai ebédem lett volna.

Lehet, hogy ezért vagyok most éhes?

röviden

Jól sikerült az idei távolról indítás, alighanem használt előtte a kis kényszerpihenő, még ha aludnom nem is sikerült sokat. Kezdek már készülni a nyaralásra (kell is, hiszen csak úgy, spontán nem lesz elég tiszta ruhám), a fő kérdés, hogy vigyek-e magammal egy fél könyvtárat kézipoggyászban, csak mert a legkedvencebb két szerzőm is dedikál, vagy majd ott rögtönözök valamit (állítólag ex librist is ér aláíratni, csak az ex libristől valamiért borsódzik a hátam). És mikor lesz időm elmenni fodrászhoz, és hová tettem az esőkabátom, és mit vegyek fel holnap, úgy egyáltalán.

szédületes

Hétfőn hajnal négy órakor, amiko rmég mindig nem tudtam aludni a szédüléstől, és odakinn össze-vissza dúltak a viharok, úgy gondoltam, hogy most már akkor tényleg otthon maradok De aztán sikerült háromnegyed kilenckor felébrednem, és így reggeli nélkül épp beértem negyedóra késéssel, mert lelkiismeret-furdalásom volt a projekt miatt, amit pénteken este nyolcig azért csak nagyjából sikerült áttesztelnem, és igazából voltak még kérdéseim. Kedden már kifejezetten négykézláb kúsztam be, aztán szerdán már tényleg nem volt rá erőm. Akár büszke is lehetnék magamra, ha amúgy lett volna értékelhető eredménye és mérhető értelme annak, hogy másfél héten át bejártam úgy, hogy a fejfájástól és a szédüléstől azt sem tudtam, hol vagyok, de az az igazság, hogy a hatékonyságom nem nagyon ad okot bármiféle büszleségre. Persze, legalább húsz-harminc százalékban életképes voltam, de én is tudom, hogy a hatékony munka, az nagyon nem ilyen.

Délután elvonszoltam magam a rendelőbe (gyök kettővel, mert tényleg nem vagyok jól), és kiderült, hogy a körzeti orvosom szabadságon, és a váltótársa délelőttös volt, úgyhogy holnap délután mehetek vissza, és reménykedhetek benne, hogy csütörtökön még ki tudnak írni szerdára is (ha jól tudom, igen). Közben nagyon szomorú kis nyuszi vagyok, annyi mindent kéne csinálnom, és hanyatt feküdni is alig van erőm. Ki fog így mosni a másfél hét múlva esedékes nyaralás előtt? És feltrancsírozni a két hete az ablakban érő ananászt? És pénzt váltani, ha már kényelmesen épp beszakadt a font? Nem tudom, majd egy valamivel kipihentebb változatom, bár mivel aludni sem tudok, az jó kérdés, mikor lép akcióba.

ez a hét már csak ilyen

Kicsit jobb lenne, ha őszintén aggasztani tudna, hogy kitöröltem azt a fájlt, amiben az elvégzendő teszteket összeírtam (az oldal, ahonnan összevadásztam a listát, még megvan, csak most akkor újra másfél órát ezzel kell vacakolnom), de az az igazság, hogy annyira fáj a fejem, hogy semmi sem tud őszintén semmit sem, aggasztani, érdekelni, lelkesíteni, nem tudom. Péntek délután négykor lett kész végre úgy a környezet, hogy be is lehet lépni, és nekem mindent végig kellene egyben tesztelnem, mert így is bő egy hónap csúszásban vagyunk, és az ügyfél már erősen morcos.

Végül is... amúgy sem volt ma estére jobb programom.

továbbra sem

Hétfő este még félálomban is azt pörgettem magamban, voltaképp mitől van rossz kedvem (a rettenetes novellát leszámítva), és nagyjából rá is jöttem, meg letisztáztam magamban egyéb dolgokat is, aztán kedd reggel megint úgy keltem fel, hogy nem kéne bemenni dolgozni, és megint bementem, és rögtön az első email az volt, hogy a vezérigazgatónk elhagyja a céget, pedig hát őt én végtelenül szeretem, kivel fogunk céges ünnepnapokon pálinkázni, mi lesz így a világgal, rettenetes.

Később volt egy elég hervatag tesztelői vacsora, ahol minden irányban kisgyermekes anyukák beszéltek a kisgyermekükről (és az orrszívó porszívóról, és hogy az szörnyű... pedig tudjátok, mi a szörnyű? Az arcüreg-mosás), két óra után hozták ki a főételt, és egyáltalán, én otthon akartam macskás csomókat rajzolni, vagy csak hanyatt fekve nyöszörögni halkan.

Idővel ez a két kívánságom teljesült, a macskás csomó mondjuk nem lesz valami szép, ha elkészül, akkor sem, a hanyatt fekve nyöszörgéstől pedig begörcsölt a nyakam. Szerdán szintén elgondolkoztam rajta, hogy most már otthon maradok, de tényleg, egyelőre még várom, hogy összeomlik-e az irodaépület, vagy most mi lesz, amiért jobb lett volna nem bejönni (ó, kaptunk egy csomó fényképet a tegnapi vacsoráról, mert nincs is ám jobb, mint amikor a melletted ülő előkapja az überprofi monstrumot, és húsz centiről arcon fényképez!!! komolyan már).

Nekem már csak a macskás csomó maradt örömnek az életemben, de igazából az sem lesz valami szép, ha elkészül. És még mindig nem játszanak semmit a moziban, amit meg akarnék nézni.

a jó pillanatok (sosem tartanak sokáig)

Jó, hát nem ez volt az a nap, amikor helyes döntés volt hősiesen bevenni még egy fájdalomcsillapítót, és bemenni dolgozni, úgy tűnik, már a vasárnapi fejfájás sem csak a másnapnak szólt. Eh. Az a baj, hogy olyan szörnyű és nyomasztó a körzeti orvosnál várakozni, hogy inkább bejövök dolgozni akkor is, amikor talán több értelme lenne otthon haldokolnom.

Nyilván a kedvem is ennek megfelelően borzasztó, és az sem segít, hogy sürgősen és nulláról újra kell fordítanom egy novellát, amit még három és fél éve vállaltam el, és minden egyes kibaszott szavát rühelltem már elsőre is. Végül akkor 90%-nál abbahagyhattam, mert megbicsaklott a kiadó hitele, és aztán a majdnem-kész fordítás benne volt abban az öt-hat dologban, amit végérvényesen elveszítettem, amikor két éve elszállt a gépem. Kész öröm most újra nekilátni.

44

Nem nagyon emlékszem ennyire álmos születésnapra, még a mozikban sem játszanak semmit, amit szívesen megnéznék, és más program sem nagyon jut az eszembe. Persze az is benne van az álmosságban, hogy hajnal négyre értem haza, kellően részegen, és bár a durva másnaposságot megúsztam, azért jóval dél után sikerült kimásznom az ágyamból. Megnéztük a Nirvana feldolgozás-estet a Kobuciban, aztán maradtunk még táncolni, és szent elhatározásomhoz képest, hogy csak semmi tömény, végül is két és fél felest is megittam, mert hát egy ponton már születésnapom volt.... És pompás, táncolásra termett nyáréjszaka.

Amúgy is kicsit kevésbé vagyok nyugtalan és csalódott, mint ilyenkor lenni szoktam - nem hinném, hogy végre eljutottam az érzelmi érettségnek arra a fokára, amikor nem csak tudom, de fel is fogom, hogy a születésnapomon sem foroghat körülöttem a világ. Inkább csak arról van szó, hogy valamikor pár hete volt egy pillanat, amikor minden jó volt, és minden pont úgy volt, ahogy azt kértem volna a világtól, ha sejtettem volna, hogy kérhetek ilyesmit. Persze ez csak egy pillanat volt, de az idei születésnapomra nagyjából rendben vagyok a mindenséggel.

meg kéne nyerni a lottót, de most már tényleg

Rijeka jó volt, bár a hálókocsis MÁV szerelvény erősen sokkolt. Akár élvezhettem is volna a grátisz időutazást, hogy nem csak a horvát tengerpartra, de a nyolcvanas évekbe is eljutottam, de ezek a gyorsvonatok már akkor is undorítóak voltak, és az azóta eltelt harminc év nem tette őket vonzóbbá. Sőt. Néha úgy kattogott és rázott és csikorgott, hogy attól féltem, menet közben kettéhasad a fülke.

De Rijeka jó volt, még ha szombaton nagyjából egész nap esett is az eső, és vasárnap sem volt annyira meleg, hogy komolyan nekiálljak megkeresni a strandot. De bejártam a kikötőt, az óvárost, felkapaszkodtam a várba (annyi lépcső a világon nincs), sok finom pizzát ettem, és nagyon drága volt a sör. Néztem a tengert, ha már fürödni nem sikerült benne, és néztem az öböl túlpartján a hegyeket. Némelyikbe szabályosan beleszerettem, egyszer fel kell majd mennem az egyik tetejére, nem feltétlenül gyalog, mert rohadt meredeknek tűnik, és alacsonynak sem mondanám.

Hazafelé már rutinosan előkerestem lefekvés előtt a füldugót, nem csak éjjel kettőkor kotortam bele a táskámba, hogy mintha szokott volna nálam lenni megmagyarázhatatlan okokból, így csak akkor ébredtem fel, amikor mozdonyt cseréltünk vagy másik vonathoz csatoltak, illetve ahányszor ordítva fékezett a vonat. Elképesztő hangja volt.

Aztán egész héten csomó dolgom volt, szerdán például egy rongyosra mosott plüsskutyával az ölemben mentem haza, a zsebemben pedig csak azért nem koccant össze a karácsonyi csengettyű és a hófehér Zsolnay róka, mert begyömöszöltem melléjük egy csipketerítőt. A többi kiválasztott emléket (két borospohár, két porcelán tányér, egy kenyérvágó kés, a falra akasztott bibliai idézet, a nagyobbik hófehér porcelánróka, néhány könyv) egyelőre ott hagytam az üres lakásban, a nővéremnek és anyámnak kiválogatott holmik mellett. Furcsa volt osztozkodni egy élet hordalékán.

Most hétvégén vége alszom. Kivéve, ha megint egész szombaton fúrnak.

kár belém a kultúra

A fáradtságnak és az érzelmi nemtudomminek abban a stádiumában vagyok, amikor a legszívesebben bármilyen kérdésre korai James Blunt slágereket énekelnék válaszul, de nem biztos, hogy ezt minden munkatársam értékelné. Kéne még két nap alvás, ahelyett, hogy hétfő van.

Pedig aludtam hétvégén, óraszámra legalábbis eleget. Februártól június közepéig ez sem nagyon ment, de most már két hete legalább a heti átlagot lealszom, jó, most már akkor csak azt a hatvan-hetven óra lemaradást kéne behoznom, tudom, tudom.. csak azt nem, hogy mikor.

Az alvás mellett is elég eseménydús hétvége volt, végigcaplattam a Pride-ot az eszméletlen hőségben, aztán elmentem szabadtéri színielőadásra, ami összességében kellemes volt, de igazából nem való nekem a színház. Láttam Aida felvételt moziban, sajnos belevetítettek kétszer negyven perc szünetet is, és az sokat tompított a lelkesedésemen (nem, nem élő közvetítés volt, akkor megértőbben viszonyultam volna a dologhoz), viszont ah, Amneris. Vettem gyömbért és sárgabarackot, mert újra előszedtem a kis turmixgépemet, úgyhogy most egyfolytában egészséges mindenfélét iszom. Már tudom, milyen almát nem veszek többet, hogy a biorépa három nap alatt megrohad, a szedernek és a málnának pedig ott marad a sok kis rohadék mag az alján. Eddig a spenótos-zöldalmás-gyömbéres vált be a legjobban, az volt a legfinomabb és a legkrémesebb is. Csak vennem kéne valamikor még spenótot.

a vihar elmaradt

Jól van, néha a tükörben sem vagyok nagyon szép, sőt, éjjel egykor, a párás hőségtől még kócosabbra göndörödött hajjal, a szemfestékre egyenetlenül felkent szúnyogriasztóval, ernyedten fodros, furcsán szürkésbarna ruhámban például egészen sok minden más vagyok a szép helyett. Például túl fáradt, hogy érdekeljen bármi is egyáltalán még valaha az életben tizenhat óra egyenletes hőmérsékleten történő alváson kívül. És az nem most lesz.

Végtelenül régi barátok költöznek külföldre, az utolsó fröccsözésen végtelenül rég nem látott emberek, a múlt csak fény, változik, és hirtelen a folyóillatú éjszaka már egy szigettel északabbra van, tizenpár évvel korábban, a fényfüzérek egy fesztivál egymásba érő kocsmái fölött ringatóznak, nem a strandröplabda pálya magas kerítésén. Akkoriban persze jobban bírtam még az ébrenlétet és az ivást is, most már az is soknak tűnik, hogy éjfélre érek csak haza.

Külföldre költözött barát látogat haza, kitartóan iszunk a levegőtlen, zsúfolt kerthelyiségben, épp lemondok a meghívottak nagyjáról, amikor megjelennek. Itt nem mosódnak össze a képek, nincs minek egymásra vetülnie, és jó is, hogy elindulunk, mert egy pohárral később már pénteken is fel kell még kelni dolgozni.

Most álmos vagyok és kicsit szomorú, leginkább azért, mert túl fáradt vagyok, hogy érdekeljen bármi is egyáltalán még valaha az életben.

jajjjj

Oké, a fogammal nincs mit tenni, szerencsére abbahagyta a fájást is, a fogorvos szerint olyan mélyen van, hogy reális, hogy ott is marad. Remélem, hogy ott is marad.

Ettől persze (és az időjárástól is persze, nem csak ettől) én még olyan elképzelhetetlen mértékben frusztrált vagyok, hogy a levegőt rugdalom, és csak azért nem vinnyogok hangosan, mert még hárman ülnek a szobában, és dolgozni szeretnének. Este megyek baráti búcsúfröccsre, nem ártana vigyázni, hogy idegességemben ne igyam le magam, még rengeteg munkanap hátravan a hétből, szám szerint kettő.

most már tényleg

Ó, kivételesen egész kellemes min...
...eszeveszett, agyrohasztó fogfájás. A bölcsességfogam úgy döntött, mégis szeretne kinőni.

kajla

Aztán a vihar a földre csapta és eláztatta a megvadult molylepke-hadat, ami gondolatok helyett zsibongott a fejemben, hazafelé menet félúton és félálomban ettem végre meleg ételt (először a héten), odahaza pedig énekeltem másfél órát, és megittam másfél cent gint, mert keményen tolom. Utána simán csak nem aludtam el időben, akár valami hasznosat is csinálhattam volna, de nyilván nem.

De most kicsit jobb, kicsit kevésbé érzem magam aranyhalnak - mondjuk emberszabásúnak is, de az csak azért van, mert megérkeztek az első fényképek a céges hétvégéről, és hát. Nem leptek meg, eddig is tudtam, hogy nem vagyok ám olyan szép, mint a tükörben, és azt is felfedeztem már, nem csak az a baj, hogy hörcsögszabású vagyok, hanem hogy kajla is. Össze-vissza áll a hajam, a kezem, a lábam, hát ezek után csoda, ha a gondolataim is? ... Ja, ennyi, ezzel letudtam a kötelező nyári hogynézekmárki köröket, ha nem nyírnak véletlenül megint felpuhult ketrecharcosra, amint visszamerészkedem a fodrászhoz, egy ideig most csak magamban morgok.

A tükörben egyébként nagyon szép vagyok, csak mondom.

búgócsiga

Aztán a szállásadók jóindulatából megoldódott ez is, segítettek elintézni, hogy utólag tudjak neki utalni SZÉP kártyáról (MKB-nál nem úgy van ám ez, hogy csak utalok, mintha bankszámla lenne, vagy mi, de nem ám) (ó, és persze képtelenek voltak megmondani, miért nem sikerült a fizetés, mert hát érvényes a kártya, van rajta pénz... reméljük, legközelebb nem lesz vele baj?), a hagyományos pénzfélét meg visszautalták. De hát azért nem kis idegeskedés és telefonszámla volt ezt lebonyolítani, szóval továbbra is fenntartom, hogy rohadjanak meg.

Voltunk aztán Hollókőn céges hétvégén, nagyon jó volt a kaja, nagyon meleg volt az idő, nagyon sok volt a szúnyog, nagyon jó volt az egész. Mondjuk én főleg aludtam, mert nagyon jó volt a matrac is. Ezen kívül: életemben először lőttem íjjal (eltaláltam a földet), volt rajtam hollókői népviselet (nem, senki nem nézheti meg a fényképeket), ittam aperol spritzet (nekem bejött). Azóta azért most megint tudnék két napot aludni.

Amúgy pedig csak a szokásos (illetve egy kicsit rosszabb), dolgok vannak a fejemben, miért vannak dolgok a fejemben, úgy érzem magam, mint egy különösen hiperaktív aranyhal, másfél másodperc alatt felejtek el mindent, és iszonyatosan túl vagyok pörögve, miért vagyok iszonyatosan túlpörögve, és mennyire fogok összeomlani, ha vége?

mkb, a kurva anyád

Megpróbáltam kifizetni a szállásomat SZÉP kártyáról. Van rajta legalabb ötvenezer forintnyi nem lejárt zseton. A terminállal nem lehetett zsebet választani. Készpénzzel kellett végül mindent kifizetnem, vagy készpénzzel?

A kibaszott kurva anyjukat basznák meg, de tényleg. Minek kapom játékpénzben a fizetésem egy részét, ha aztán még fizetni sem lehet vele?

tompa

Lusta vagyok írni, fáradt és unott; vagy csak nem ide tartozik, amin rettentően jár az eszem; vagy csak minek. Nagyjából ezek vannak, nagyjából ebben a sorrendben.

Huszonöt év fáziskéséssel teljesen rácsavarodtam a Corrosion of Conformity-re, részint azért, mert a mellettem ülő kolléga rengeteget tanácskozik emberekkel rohadt hangosan, és a gondolataimból sem tudom végigvinni fél szót sem, nem hogy dolgozni. Vannak azért helyzetek, amikor nosztalgiával révedek vissza a kussban fordítós időkre. Oké, hogy mindig fúrtak, de hát itt is mindig fúrnak, egy félkész épületben ülünk, mindig fúrnak, mindenhol fúrnak, csak még a tetejében ordítva csocsóznak, pingpongoznak és xboxoznak is a szobánk előtt. Kifogtuk a legjobb sarkot.

A helyzet valószerűségét azt hiszem, a sötét, szűk belső lépcsőház fordulóiba festett A kis herceg idézetek lőtték ki az űrbe, néha, amikor megyek haza, úgy érzem magam, mintha egy díszletben bolyonganék. Egy nagyon furcsa világ nagyon furcsa díszletében, a kiglancolt, szinte már huszonegyedik századi Corvin sétányon a szomszédos gettómaradvány lakói vitatják meg börtönélményeiket, a plázában télen-nyáron rosszul szintetizált csokoládéaromát kevernek a levegőbe, az egész nem valóságos, eltűnhet bármelyik pillanatban, lekapcsolhatják a reflektorokat, álomszerű minden. Még az átmeneti irodával kapcsolatban sem volt ilyen bizonytalan érzésem, az minden dobozszerűsége dacára valós hely volt, szerettem, rohadt személyes és önző okokból, persze, de szerettem. Ezen a helyen viszont csak meglepődöm, amikor néha sikerül ráébrednem, hogy tényleg létezik.

Rengeteg sok mindent el kéne intéznem (lemondani, átállítani, szervizbe vinni, időpontot kérni, asztalt foglalni), csupa olyan dolgot, amihez tagolt mondatokban el kell magyaráznom idegeneknek a szándékaimat, márpedig én erre életemben sosem éreztem magam képesnek. Nem, nem lesz jobb, minél többet csinálom, a legkevésbé sem lesz jobb tőle. Szerencsére azért az élet nem csak ebből áll, néha hazafelé rajzolok a Duna-parton, írok a villamoson, és lassan már egész szépen ki tudom festeni a szememet.

rozsdás

Hazajöttem Párizsból, próbálom felfogni, mit is mondanak a fejlesztők, milyen migrációra kéne nekem milyen teszteseteket írnom, de egyelőre komolyan elakad rajta az agyam. Pedig nem lehet olyan bonyolult, csak az agyam, az mostanában nem forog leginkább sehogy sem. Néha kisebb felvillanásokban hirtelen megmutat dolgokat, de azt a szép, óramű típusú, megbízható darálást mostanában nem hozza. Szépen, óramű pontossággal és megbízhatóan mostanában csak a fejem szokott fájni, főleg két vihar között (azaz nagyjából mindig).

Párizs egyébként nagyon jó volt (mint mindig), majd talán írok róla bővebben is (mint néha), a fényképek túlnyomó részét sajnos megette fényképezőgép, amikor egy ponton nagyjából formatálta a memóriakártyát (mit? hogy?) (és miért?). Ezen kívül voltunk két hete állatkertben is, az is nagyon jó volt, azokat a képeket is megette a gép, csak már volt időm átmásolni előtte máshová. Mindig, mindent azonnal és több példányban másolni kell, komolyan, és utána még azt is legalább négy példányban.

Forró leves és legalább tíz óra alvás. És utána ugyanez még négy példányban.

vészhelyzet esetén

Volt most tűzriadó, a helyzetnek megfelelően az alábbiakat tettem:

  • megnéztem az emaileket, mert biztos csak nem vettem észre, hogy tűzvédelmi próba lesz
  • megkérdeztem a recepciós lányt, aki azt mondta, a riasztót szerelik, de azt ígérték, nem lesz hangos
  • toporogtam egy ideig, aztán, látva, hogy mások is a folyosón tanácstalankodnak, visszamentem a belépőkártyámért
  • a telefonomat, a pénztárcámat és a lakáskulcsomat persze a szobában hagytam, mert nyilván nem gondoltam komolyan, hogy tűz lenne, hát soha nincsen
  • azért odakinn szóltam a többieknek, hogy tűz esetén ne lifttel menjünk, már csak a látszat kedvéért sem
  • a lépcsőházat betöltő moraj hallatán megnyugodtam, hogy ez nem csak a mi riasztónk volt, a hét elején beköltözött másik cégtől is mennek lefelé
  • lenn tovább tébláboltam, és időnként megkérdeztem a többieket, honnan tudjuk majd, ha vissza lehet menni, és arra gondoltam, jellemző, hogy a dohányosok jöttek le

Később kiderült, hogy ez egy teljesen éles, bár téves riasztás volt, nem egyszerű gyakorlat. A cég négyötöde nem jött le, ami szerintem elég nagy probléma, és én büszke vagyok mindenkire, aki leballagott (még magamra is!), ráadásul azt hiszem, tanultam is belőle pár dolgot.

  • fölösleges megnézni az emaileket: ha tervezett gyakorlat, azért kell menni, ha éles riasztás, azért... a tűzriadó az tűzriadó, nem maradunk az épületben
  • komolyan, ha már van időm valamit eltenni, az inkább a telefonom, a tárcám és a kulcsom legyen
  • nem kéne megvárnom a kritikus tömeget, hogy elinduljak, egyedül is le tudok menni a lépcsőn, nem ciki
  • péntek délután, fejfájással, kialvatlanul nem nagyon érzem át, ha valami sürgős vagy fontos vagy egyáltalán

Az nem zavar, hogy nem nógattam azokat, akik nem jöttek le, mert felnőtt emberek, és ha csak az én nyaggatásomra lépcsőztek volna egyet holt fölöslegesen, most én lennék a hisztis túlaggódós. Amúgy pedig felnőtt emberek, és az ő dolguk, ha benn akarnak égni egy épületben; és ha nem mondtam volna még, felnőtt emberek, nem bírnám a vállamon lecipelni őket.

mostan fekete tollakról álmodom

Nagyon büszke vagyok magamra, mert idén még csak három ruhát vettem (jó, és négyet kaptam, ráadásul azok sokkal szebbek), ebből kettőt múlt héten. Most épp átérzem, hogy miattam halnak ki a koalák, mert minek nekem ennyi ruha, és egyébként tényleg minek nekem ennyi ruha, de ezt az életem szinte összes többi sallangjáról is elmondhatnám, szóval nem hat meg. Minek nekem ennyi tea, minek nekem ennyi villamos, minek nekem ennyi alvás, úgyis csak fáradt leszek újra.

Már megint a rohíroknál járok, ha másodszorra is végighallgattam az egészet, nekilátok majd az American Gods-nak (ez van, ez a francia címe), abból aztán végképp semmit sem fogok érteni. Pótcselekvésnek persze nem lesz rosszabb a kényszeres twitter-pörgetésnél, jaj, méhecskéket kell rajzolnom, és lassan ideje lenne újabb vázlatokat összeraknom. Reggel két szakállfonat közben kifogyott a fekete tollam, mondjuk Oghren így is a legeltaláltabb darabok közé tartozik. Nem tudom, miért van az, hogy némelyiket hatszor nem sikerül lerajzolnom, aztán hetedszerre javítás nélkül tökéletesen. Igaz, utána még simán el szoktam rontani, amikor rámegyek tollal, de argh, izé, méhecskéket kell rajzolnom, és vennem új fekete tollat. Egyébként tudom, hogy fejlődni nem ettől fejlődnék, hanem attól, amit két éve csináltam pár hónapig, hogy minden reggel húsz percig fényképet rajzolok (olyan dolgot még meg sem próbálnék, ami mozog). Akkor tényleg látszott, hogy egyre jobban megy, de hát ezt nem tudom a villamoson csinálni, és képtelen vagyok még korábban felkelni érte. Nagyjából már annak is örülök, ha sikerül úgy felkelnem, hogy az életmentő reggeli rutinok* (zabpehely, vitamin, hajmosás, fogmosás, öt perc nyak- és fejmasszázs**) benne legyen, és tudom, hogy csak még húsz perc rajzolás (plusz francia nyelvlecke) és még tíz perc reggeli torna kéne egy hasznosabb és boldogabb életért, de egyszerűen így is sírva vonszolom ki magam az ágyból.

Egyébként ha egyszer nosztalgia/poszt-gót zenekart alapítok, kész az első lemez borítója. Már csak meg kell tanulnom dobgépet programozni, és látni napszemüvegben.


*rosszul leszek, ha éhgyomorra indulok el, és még rosszabbul, ha éhgyomorra kapom be a vitaminjaimat. A vitaminokban pedig hiszek: három éve, amikor nem szedtem őket, rosszabb volt a vérképem, mint most... az pedig orvosi vizsgálat nélkül is látszik, hogy a hajam erősebb. Szebbnek nem szebb, mert hát így is kis kusza kóc a kerek fejemen, de már a fodrászok is alig szólnak be rá.
**elmondhatatlanul sokat használ fejfájás ellen, ha kihagyom egy hétig, be is merevedik a nyakam és a vállam

aludni kéne, vagy csak csendben heverni

Pénteken hazafelé vagy ötven percen át álltam a hídon, és idült vigyorral néztem a hajókat - és oké, szeretem a hajókat, és lenyűgözően ragyogtak a késődélutáni színek, de azért azt hiszem, ez leginkább csak azt mutatja, hogy istentelenül fáradt voltam. Szombaton aludtam is több részletben tizenöt órát, aztán vasárnap este pedig kitört rajtam a rettenet nátha, amitől nem lehet aludni sem. Ezek után öröm volt bejönni a fűtetlen irodába, és azt most már nem is tudom, a szokásos kettősfront  miatt van ilyen erősen migrén jellegű szédülés-fejfájás kombinációm, vagy az idegességtől. Most már binaurális gyógybizsergét hallgatok youtube-on, hátha az használ (a legerősebb fejfájáscsillapítóm lepattant róla), vagy legalább nem hallom a szobában eluralkodott hangzavart (munkáról beszélnek, de tehetnék kicsit halkabban).

No de azért a betonpalotán kívül is van élet (amúgy nem is értem, miért tettem úgy legutóbb, mint aki nem szereti a nyers betont, amikor aztán rendre elolvadok az élhetetlen, de csodálatosan geometrikus francia lakótelep-szörnyetegektől), igaz, főleg alvással és tömegközlekedéssel töltöm. Megpróbáltam egyik este hajóval hazajutni, de annyi turista volt a fedélzeten, hogy féltem, elsüllyedünk, és a következő megállónál le is szálltam. Azért szép volt. Rajzolok munkába jövet-menet, ilyeneket kombinálok belőle, ennél jobb nem lesz, rosszabb viszont egy csomó van már.


Most elmegyek, és bekenem az egész fejem mentaolajjal, hátha attól jobb lesz.

még mindig nem az igazi

Hétfőn még mindig volt, aki kabátban ült a szobában, rajtam annyi harisnya és farmer és zokni volt, hogy kibírtam dupla pulóverben. Elég nyomasztó a kilátás (teljes hiánya) (mármint szerintem a félkész épületszárny szemben azért nem nevezhető kilátásnak), de a mellettem ülő már annyit nyüszögött a falanszterről, hogy lassan puszta dacból megkedvelem az állványzatot és a nyers betont.

holnap télikabátban jövök

Az új iroda (ezúttal már a végleges) egy lehangoló labirintus, és rossz a fűtés, mert nyilván mikor költöznénk, ha nem akkor, amikor tizenhárom fok van. Az ablakunk az épület félkész szárnyára és a mély betongödörre néz, és egész nap fúrnak. Az egész napos üléstől sokkal jobban fáj a műtét környéke, mint az elmúlt másfél hétben bármikor.

Annyira, annyira, annyira nagyon elegem van ebből az évből.

húsvét

Krisztus feltámadott, ezt különösen nehéz megfogni most, hogy a húsvéti időszak a gyászé – a közelebbivel, nagymamám elvesztésével volt időnk úgy-ahogy megbékélni, a távolabbi sokkal érthetetlenebb és nyersebb. Meghalt az egyik kollégánk, hatalmas szívű, életvidám, csupa szeretet fiú, akit bármikor meg lehetett ölelni, aki mindig mosolygott, mindig tréfált, mindig segített. Február végén belázasodott, valami fertőzés, nem tudni, áprilisig bírta a szervezete. Nem volt még harmincnégy éves. Hihetetlen. Olyan feltétlen kedvesség és öröm veszett el vele, nem tudom, lesz-e erőnk néha helyette is megölelgetni egymást.

Pedig lehet, hogy pont ilyenkor kéne tiszta szívből átélni a feltámadás csodáját, még ha nekünk nem is jár harmadnap. A baj az, hogy nem állok most túl jól hit dolgában. Mondhatnám, hogy megingott az a kevés is, ami volt, de az nem igaz, ahhoz kellett volna valami markánsan megrázó esemény. Azt hiszem, inkább csak... elkopott. Nem segít, hogy nem nagyon ismerek olyan vallásos embert, akiben ne lenne valami mélyen taszító – egy részük képmutató és álszent, bármikor felmenti saját magát a tulajdon bűnei alól, egy részük pedig gyűlölettől fortyogó fanatikus, akinek ahhoz, hogy jóünak érezhesse magát, mindenképp pokoli sötétséget kell hazudnia másokba. Persze ilyen emberek nem csak a vallásos emberek között vannak, mind ilyenek vagyunk, csak nem mind teszünk úgy, mintha épp ettől lennénk különbek. Ugyanakkor azt hiszem, nekem sosem hitem volt, mint inkább meggyőződésem – kamaszként még rettenetesen vergődtem a hitért, fél Ady köteteket tudtam betéve, mert kifejezték azt a rettenetes érzelmi elhagyatottságot, hogy nem bízhatok a világban, sem Istenben. Aztán egy ponton ez valami csendes felismerésbe olvadt, hogy az nem is más dolga, hogy én bízzak. A gond csak az, hogy minden, amit az emberi tudatról, énről, lélekről gondolok és tudni vélek, arra utal, hogy nem marad megbelőle semmi; és még ha valahol ezt el is tudom fogadni, a saját személyem szintjén rettenetesen lázadok ellene. Ebből a szempontból érdekes volt az altatás előtti pár pillanat is, amikor arra gondoltam, ha valamiért mégse ébrednék föl (bár az altatóorvos megnyugtatott, hogy erre ma már olyan kicsi az esély, hogy gondolni sem érdemes rá), akkor azt sem fogom tudni, hogy vége, csak... csak nem lesz tovább. Nem vagyok teljesen elégedett azzal, hogy akkor és ott miket választottam zárógondolatnak, bár persze nincs sok ilyesmiért szigorúnak lennem magammal (de a gondolataimért amúgy is sokkal szigorúbb szoktam lenni magammal, mint bármi másért). Annak viszont örültem, amikor felébredtem, és kicsit fáradt voltam és szomorú, de összességében nem tört ketté a világ abban a rövid időben, amit a műtőben töltöttem.

itthon

Túl vagyok rajta, itthon lábadozom, elég vacak, de remélhetőleg ez még belefér. Azért legyen már jobb.

(sikít)

Szóval holnap műtét, most kezdek pánikolni, miért kezdek pánikolni, elegem van, de komolyan és mindenből. Leginkább saját magamból. Mi a fenének pánikolok, attól nem lesz semmi jobb, rosszabb viszont... nyilván már most rögtön minden rosszabb tőle.

Amúgy pedig: nagyon szeretem azt a halványzöldet, amilyenek most épp a fák; tegnap felpróbáltam egy ruhát, ami majdnem jól állt; a barátaim egészen hihetetlenül kedvesek, viccesek és érdekesek; vettem két doboz Strepsilst, végtelen kefírt és kétszersültet, már csak a banán hiányzik; valahonnan szereznem kéne egy szkennert, mert feltorlódtak a kész rajzok.

nyuszi

Ez a valóság, emlékeztetem magam, ez a valóságnak az a része, amire a könyvek és a filmek felkészítenek, ha szerencsés huszonegyedik századiként magadtól nem lenne meg a tapasztalatod, mit csinálj, amikor búcsúzni kell... amikor van lehetőség búcsúzni, és mit mondhatsz? Semmit, igazából semmit. Bosszantó lény az ember, olyan könnyű fájdalmat okozni egy meggondolatlan szóval is, és aztán olyan teljes képtelenség akár csak tompítani a félelmet pusztán szavakkal. Nincs lezárás a búcsúban sem, nincs vége, az ember szíve nem érti azt a szót, hogy vége, nincsenek befejezett pillanatok, csak eltépett szálak, a mozdulat, amit csak akkor érthetsz integetésnek, ha tudod, mi az, a megfakult képek, amiknek többé senki sem tudja már a színét.

Mostantól senkinek sem vagyok az unokája.

fénytörés

A végtelenül csúnya, kopott és szürke cipősdobozra emlékeztető átmeneti iroda nagyon igyekszik ám, hogy legyen benne is valami szerethető és mágikusan realista. Talán a tárgyalók üvegfalának az illesztésénél, talán valamelyik ablaknál egyfolytában szivárványokat dob hol ide, hol oda. Szürkébb és szögletesebb és ormótlanabb nem is lehetne ez a nagy, üres tér, mégis ő a szivárványok háza, éles kis csíkokban, az északi fényre emlékeztető, elkent pászmákban ragyognak a színek a cipőnkön, a combunkon, a vállunkon, a szemünkben, és ettől sajnos semmivel sem elviselhetőbb az egész nyomorúság.

Mert nyomorúság ez, buborékfóliába csomagolt tartalék monitorokkal, meztelencsiga-barna térelválasztó papírfallal, a következő költözésig az asztalok alatt, között heverő kartondobozokkal. Meg a gondolataimmal, amik kezdenek egyre jobban zavarni, miért vannak benne a fejemben ezek a hülyeségek, szedje ki őket innen valaki és ássa el a kert végében, de már. A fülemmel, hogy kinek a hangját keresi, követi, miért, és milyen irgalmatlanul nehéz végigülni úgy nyolc órát, hogy ennyi mindenre figyelni kell... akkor is, ha kifejezetten nem akarok.

Közben újra meghallgatom a Le Seigneur des Anneaux-t, mindjárt megint leérnek Moriába. Másodszorra sokkal többet értek belőle. Ez továbbra sem jelenti, hogy fejlődnék, a héten többször is telefonált a hátam mögött franciául az egyik svájci kolléga, és nem mondanám, hogy tudtam követni, mit beszél - nyilván csak azért, mert kevés ősi tünde fegyverről, buckamanóról és hófödte hegycsúcsról volt szó. És rajzolok is a villamoson, többnyire elégedetlen vagyok az eredménnyel, de nem baj, addig fogom vázlattól újrakezdeni az összes nyomorult képet, amíg jó nem lesz.

Nem teszem túl magasra a lécet, erre mondom azt, hogy jó.

hatékony

A múlt hét a kibaszottul végtelen fáradtság jegyében telt el, hétfőn úgy indultam neki a koncertnek, hogy azt sem tudtam már, hol vagyok, egy ponton visszamentem az irodába, hogy kinyomtassam a jegyem, egy ponton a Robot pincerendszerének legtávolabbi pontján álltam, és a kimerültségtől módosult tudatállapotban röhögtem rajta, milyen végtelenül creepy ez a hely így, hogy hallótávolságon belül sincs rajtam kívül senki más. Aztán kifelé menet belebotlottam Mickbe, akinek nagyon fájt a torka, ezért mézes whiskyt ivott, és nem tűnt sokkal kipihentebbnek, mint amilyennek én éreztem magam. A koncert ettől még zseniális volt, tényleg, csak azért nem mondom, hogy minden napra Antimatter koncertet, mert néha aludni is kell.

Ezzel persze várnom kellett péntek estig, akkor aztán begyűrtem a párnába tíz órát, és egész ritkán ébredtem fel arra, hogy valamim fáj (kivételesen a kezem és a nyakam, nem pedig a gyomrom, a térdem, a derekam, a fülem vagy a bokám, mint máskor) vagy hogy már megint miket álmodok. Utána gyorsan elszórtam egy fél napot arra, hogy rosszul beforgatott rajzokat próbáljak helyrehozni ahelyett, hogy inkább jól beforgatnám őket, majd késve megérkeztem írni a wrimókkal, és írtam egy teljes jelenetet, ami úgy rossz, ahogy van. De nem baj, utána elmentem koncertekre, azt legalább nem ronthattam el, jó is volt az egész.

Aztán vasárnap éjjel kitört rajtam a vattaagyú takonykór, a Sólstafír kénytelen lesz óvó tekintetem nélkül koncertezni, én pedig a fele fizetésemet NeoCitranba fektethetem. Arról nem is szólva, hogy ma mennyire mérhetetlenül bambán néztem magam elé munka címén... hát, őszintén, tartok tőle, a kétszer tíz másodperc felvillanással nem ellensúlyoztam a fennmaradó nyolc óra agyhalált.

némi nosztalgiával

Hosszú hétvégén elmentem Bécsbe, mert nagyon rég nem voltam Bécsben, és mert Antimatter koncert, és miért is ne mennék el Bécsbe megnézni őket, ha épp hétvégére esik, és úgyis rég nem voltam már Bécsben? Megnéztem az időjárás előrejelzést, annak megfelelően összepakoltam, elindultam, természetesen vagy tíz fokkal hidegebb volt végig, és szakadt az eső. Persze a dolgok, amiket a koncerten kívül meg akartam nézni, erősen szabadtériek voltak, pénteken csavarogtam egy sort, átfagytam, visszamentem a szállásra, és ugyanazt csináltam, amit otthon csináltam volna (épp csak állatcsomók helyett valami mást rajzoltam). Szombaton kiolvastam egynyolcad regényt, mire már nem azt láttam az ablakon kinézve, hogy a szél vízszintesen viszi a kövér esőcseppeket, utána nekivágtam a városnak, átfagytam, beültem egy mekibe, ahol hideg volt, mászkáltam, átfagytam, beültem egy Starbucksba, ahol tömeg volt, mászkáltam, átfagytam, koncert.

A koncert zseniális volt, annyi felállással láttam már Micket, és mindig jó, és az új lemezt is nagyon szeretem. Tényleg, tényleg, tényleg. Jó, mondjuk a videó aránytalanul nyomasztó, de úgyis a zene a lényeg!


Aztán vasárnapra persze kisütött a nap, mert haza kellett már mennem, nyilván. De volt ülőhelyem a vonaton és utána Edemékkel vacsoráztam, szóval minden jó, ha vége jó, és ha nem alszom el gépelés közben.

dekoncentrált

A sok nyavalygás hátterében az áll, hogy (mint kiderült) (és már attól húsz évvel öregebbnek érzem magam, hogy ezt leírom), epeköveim vannak, többen is, szép nagyok. Ettől az idő egyre nagyobb részében úgy érzem magam, mint akinek valaki a gyomrában térdel, és néha rugózik egy sort a miheztartás végett. Máskor csak fáj, mert miért ne. Áprilisban műtik, a tendenciák alapján addigra már nagyon-nagyon utálni fogok mindent, és az eddiginél is kialvatlanabb leszek.

Elkezdtem rajzolni munkába jövet a villamoson, ha van ülőhely. Egyrészt utálom, hogy ennyire sokáig tart beérni az irodába, másrészt rajzolni a villamoson? Pont a fonódón, aminek híresen ráz az északi szakasza? Nem mondanám, hogy sikerágazat, de közben végighallgattam egy újabb francia hangoskönyvet, ráadásul a felét nem is olvastam előtte! Igaz, nem mindig tudom követni, például ahányszor részeg oroszok törik Szibériában remetéskedő hősünkre az ajtót, elvesztem kicsit a fonalat. De tavasszal kapott két kutyát, hogy ha felébrednek a medvék, ne egyék meg, szóval a legfontosabb eseményekkel tisztában vagyok.

and i would kill for a good night's sleep

Itt a tavasz, mindjárt kivirágoznak a törpetulipánok az asztalomon, fáradt vagyok minden téren. Mindenkire most jött rá, hogy menjünk el sörözni, amikor nem ihatok, ilyenkor azért feltör bennem valami elemi elkeseredettség.




találkozás a természettel

Az izgalmas dolgok között nagyjából arról akartam írni, hogy múlt héten, még mielőtt feltűnt volna, hogy be vagyok lázasodva, elindultam teliholdat nézni. Ha már ilyen gyönyörű tiszta az ég, és van lámpátlan mező a közelben, hogy érvényesüljön a hold, elég felszállni egy buszra, lefelé könnyen le lehet úgy jönni, hogy ne kelljen a hajléktalan telepen átvágni. Felfelé nehezebb, például mert eltévedek, és mert utálok felfelé mászni.

Fel is buszoztam, ki is értem a lámpafényről, át az első kis csatornán, ki az első mezőcskére, minden csodálatos ezüstfényben ragyogott, álomszerűen gyönyörű volt. Aztán elindultam lefelé, majd valami morranást hallottam a mező széléről, és megindult a sötétség egy nagyjából derékig érő darabja felfelé. Megijedtem, hogy kóbor kutya, és szétszaggat, de inkább átcsörtetett a bozótba, és úgy fújtatott közben, mint egy bálna. Szép óvatosan elkezdtem hátrálni az út felé, mert attól, hogy elsőre nem akart megenni, még nem voltam benne biztos, hogy nekem felnőtt vaddisznókkal kéne birkóznom hétköznap esténként, akárhogy süt is a hold.

Nagyon-nagyon szomorú voltam és kicsit dühös, mert teliholdat akartam, igazi, színtelen holdfényt, és csak pár percet kaptam belőle. Jó, nem evett meg a Sátán kutyája, és nem gázolt le egy vaddisznó, de akkor is. Hol fogok én ezentúl teliholdat nézni?


Amúgy pedig: kicsit sűrű lett ez a csomó.

hangoskönyv, csomó

Végül aztán belázasodtam, és otthon lábadoztam három napig, ami bőven elég volt ahhoz, hogy végighallgassam az utolsó kötetet. Közben arra jutottam, hogy nem baj, meghallgatom én ezt még egyszer, nem tanulok meg tőle franciául (bár legalább két kifejezéssel bővült a szókincsem), de szeretem hallgatni. Illetve felfedeztem, hogy van fenn két Sylvain Tesson könyv is, például az, amelyiket az elmúlt öt évben félig már elolvastam, és egy másik, amit már két éve megvettem Kindle-re, szóval ha nagyon unom már Tolkient, tudok bonyolultabbra váltani (csak ott azért nem ismerem az eredetit. Illetve nem fordítás, és az mindig megbonyolítja a nyelvet). Ezen kívül rajzoltam is, kezdenek felszaporodni az állatcsomók, kezdhetnék valami hasznosabbat is az életemmel.

Ennek jegyében elmentem, és megnéztem, hogyan neveljem a sárkányomat már megint, és egészen elégedett voltam a harmadik résszel. A második részt nem szerettem (hősünk meglepően könnyedén lép túl az apja halálán), de a harmadik rendben volt. A lányfúria talán csilloghatott volna kevésbé, de ennyi belefér.

Néha történik más is, de arról mind lusta vagyok írni (és különben is, most el kell mennem bevásárolni).

nem csak baglyokból áll a világ

Sikerült kellően belassítanom a hangoskönyvvel, bár így is dráma, hogy elfogyott a kedvenc fejezetem, és most nagyon sok nyomasztó sötétben szüttyögést kell végighallgatnom, mire megint előkerül Faramir. Nem is emlékeztem rá, hogy Samu ekkora tapló, vagy jobban mondva régebben nem tűnt annak, de most határozottan ellenszenves. Megnyugtató, hogy legalább Pippinből nem ábrándultam ki teljesen, ha már annak idején annyira ő volt a kedvencem, hogy még kis papírbábut is rajzoltam, körbevágtam, és rendesen játszottam vele (jó, hát nyolcéves lehettem, ő állt hozzám korban a legközelebb).

Amúgy pedig:


(Ezek most nagyobbak lesznek kattintásra.)