laminált pogácsa

...avagy kitört a végkimerültség a szomszéd szobában. Lehet, hogy jó dolog ifjú ügyvédnek lenni, de ha ennyi munkával és idegeskedéssel jár, nem bánom, hogy buta bölcsész maradtam.

Tegnap jártak az irodánkban Mohó Lélekkufárok, kimérték az illa-berek-nád-vízereket, közölték, hogy én egy baljós erővonal kellős közepén ülök, és enyje-bejnye, ez ám veszélyes, húzzam arrébb a székem, de még jobb lenne, ha párgilliárd forintért vennék újramágnesező ülőhuzatot, hogy kisöpörje belőlem az ártó sugárzásokat. Nem vagyok egy nagy auralátó-lélekismerő, de közel két órát itt kattogtatták a mérőműszereiket és pálcácskáikat, és igencsak az a benyomásom volt, hogy a méréseket végző férfi csak teszi a dolgát, mint tisztességes mesterember, de a feleségében, aki pénzügyi részt igazgatja, a mindent elsöprő pénzsóvárságon kívül már csupán a kiolthatatlan hatalomvágy maradt. Olyan dülledt szemű varangyos boszorka volt, hogy még bibircsókok is virítottak az állán, és amilyen érzéki örömmel nyálazta a számlatételeket a végén! A gyomrom is felfordult tőle.

Mocskosnak éreztem magam, mikor végre elmentek.

Viszont épp felhívott Grafikuslány, és összefutottunk egy feszültségoldó teára, én még vacsoráztam is, de milyen finomat! Grillezett pulykamell, rajta grillezett paradicsomszeletek, mellé halomban a tejes-vajas krumplipüré, az egész leborítva eszméletlen mennyiségű sajttal és még összesütve - mellé grillezett paprika, cukkini és sárgarépa, és kis tálkában bazsalikomos curry szósz... és jól megbeszéltük, hogy mindkettőnket hegymagas hó borít, neki vizsgaidőszak, nekem ezerféle munka, de majd egyszer jól kiássuk magunkat alóla.

De amilyen ocsmány idő volt tegnap... ahogy mentem este hazafelé, és láttam a sarkokban elvackolódó, köhögő, lehajtott fejjel, szatyrokkal botorkáló hajléktalanokat, szinte szégyelltem magam, hogy nekem van esernyőm, pulóverem, lakásom. Forró teám. Nagyjából annyira vagyok szociálisan érzékeny, mint egy rosszul faragott székláb, de ettől még én is befordultam.

esős mesék

Hozzáfagyok a székemhez mindjárt. És állítólag egész nyáron ez lesz időjárás helyett! Én... én átképzem magam pingvinnek! Vagy jegesmedvének!

Fogytán vannak a versecskék, kellene keresnem újakat, de lusta vagyok (és a billentyűzethez is hozzáfagynak az ujjaim, az egérhez meg a tenyerem), egyáltalán, bármihez lusta vagyok, éjszaka folyamatosan rémálmaim voltak, úgy érzem magam, mint akit egy fél mélyhűtővel vágtak fejbe, és utána ráesett az összes jég.

Viszont egyszer volt, hol nem volt, reggel mindenféle mesék kavarogtak a fejemben, köztük egy-két olyan is, amit már időtlen idők óta meg akarok írni. A Vöröscszimás meséi a rongybabáról, az ellopott faluról, és a dalfogta lányról.

A Vöröscsizmás elég érdekes fickó, néha virágok nőnek, amerre jár, máskor viszont a vihar magvait hinti el maga körül, és a gúnydalaitól messze földön rettegnek még a királyok is. Mindenki hallott már róla, de még azok közül is, akik találkoztak vele, kevesen vallanák be, hogy valójában a veszedelmes vándor ártatlan mosolyú, nefelejcskék szemű, kisfiúsan pimasz alak - akiben messze az a legvérlázítóbb, hogy ennek ellenére ő a Vöröscsizmás, és keményen megleckézteti azokat, akik nem hisznek neki.

Az elmúlt hat-nyolc évben határozottan elmozdult Gorduin mester irányából Mat Cauthon felé.

Mat Cauthon jó fej. Mat Cauthon messze a legjobb fej Jordan szereplő. Bár az összes Jordan szereplő sokat fejlődött a 4-5 kötet óta (most ott tartok az újraolvasásban), akkor is Mat a kedvencem.

just another manic monday

Lemegyek az irattárba. Ha másfél órán belül nem térnék vissza, kérem, küldjék utánam a bernáthegyiket a rumoshordóval, hogy kiássanak a rám borult aktakupacok alól. Ha a bernáthegyik üres hordóval térnének vissza, kéretik újabb rumot utánam küldeni. Szíveskedjenek. Az irattár hangszigetelt, és az akták alól amúgy sem hallatszik ki, hogy korai Anathemát hörgök (veszedelmes dolog ám a rum).

Hétvégén próbát tettem az alkoholmentes sörrel, mert miért is rúgnék be, nem-nem-nem szabad, amíg le nem győztem az utolsó fél kötet Jordant! Ám a gondosan kiválasztott, garantáltan berúgásmentes sör idő előtt elfogyott, úgyhogy kénytelen voltam alkoholosat is inni - de gyanús, hogy nem attól fájt másnap a fejem.

Ennél izgalmasabb dolgokról sajnos nem tudok beszámolni. Legfeljebb arról, hogy kezdek marha frusztrált lenni a) mert nem haladok a munkával, azaz haladok, csak még annyira sok van hátra, hogy ez fel sem tűnik b) mert folyamatosan megfázok ebben a takony időben és holnap állítólag 10 azaz TÍZ fok bír majd lenni, de legalább nem mínusz c) mert esténként már ahhoz sincs kedvem, hogy egy pohár portói mellett ülve, gyertyafénynél az angol költészeten merengjek, ellenben alig várom az utolsó engedélyezett NeoCitrant, és hogy még azelőtt végezzek vele mielőtt elkábít és bealtat d) mert az életem sivár és unalmas, a lakásom pedig rendetlen, de elképesztően, és semmi kedvem nincs ruhákat hajtogatni, porszívózni, mosni, teregetni és mosogatni sem e) mert már megint nincs annyi apróm, hogy kávét vegyek.

Lehet, hogy ha az e) problémát sikerülne orvosolnom, a többire is könnyebben rálegyintenék?

Lehet... Hmmm. Megyek, megpróbálok pénzt váltani a recepción.

címzett ismeretlen

Ismét esik az eső, de ma legalább elhagytam az esernyőmet is. Csak hogy jobb legyen nekem. És hideg is van, és a fejem is fáj, csak hogy még annál is jobb legyen. Nyűgös vagyok. De nem kicsit.

Szombaton végül 1 azaz egy órát töltöttem ébren, azt is evéssel, amúgy pedig aludtam, mint akit agyonvágtak. Mintegy 27 órát. Végül is előtte hetekig nem aludtam rendesen, és már hónapok óta egyik határidőtől a másikig tántorogtam. Egy határidő még mindig hátra van, de most mégis nyugodtan aludtam. Különösen, mivel tudtam, hogy ha nem alszom nyugodtan, akkor soha és semmiképp nem fejezek be semmit... Néha az embernek ki kell pihennie magát, hogy utána megint tudjon működni.

Tegnap a Gödörnél a medencébe lógattuk a lábunkat, mert meleg volt, és sört ittunk, mert munkaidő után, és megfáztam, mert miért is ne. De jó volt. Aztán hazamentem, bedöntöttem két pohárka portóit (szerintem ez tovább fermentálódott az asztal alatt, legalábbis szokatlanul csípte a torkomat, mint valami pálinka, és szokatlanul hamar be is bambultam tőle), halkan eldünnyögtem kedvenc népi kesergőimet, majd befordultam, és aludtam. Mostanában (már három napja) kötelezően lefekszem időben aludni, hogy meglegyen a napi 8 óra alvás, és kötelezően lefordítom a napi adagot (mivel előre tudtam, hogy tegnap program lesz-van-volt, azt hétfőn lezúztam), azaz rendszeres és fegyelmezett életet élek. A kérdés csak az, hogy meddig bírom? Nincsenek különösebb illúzióim; a világ egyik legrendetlenebb embere volnék - de már erre a három napra is büszke vagyok.

És itt a borítókép a novelláskötethez, amiben két novellám is napvilágot lát. Az első nyomtatásba kerülő szellemi gyermekek... És már csak pár hét.

péntek, végre péntek

Ma jóféle leves volt, és gombapaprikás. És az idő is szép és jó - főleg, mióta elállt az eső. Már csak egyszer ki kellene aludnom magam. Alig várom, hogy átaludhassam az egész   holnap délelőttöt. És talán a délután egy részét is.

De ha mindig csak alszom, akkor mikor élek ? Már így is hetek óta mulathatnékom van. De... ahogy elnézem, hányszor koppant ma a fejem az íróasztalra, legfeljebb a tollasbálig jutok.

Ezt Magamuránál találtam, mármint a linket. Döbbenetes, micsoda szobrocskák! A bennem szunnyadó matematikus (mélyen szunnyad, de azért nem tűnt el teljesen - hé, voltam én annak idején matematika tagozatos is! És jártam matematika fakultációra! És... jól van na, azért csak bölcsész vagyok) szóval csak ámultam és bámultam. Mély meghajlás Bathsheba Grossman felé.

Rájöttem, hogy összeszedem a kedvenc napi-heti képregényeimet (Dilbert + Order of the Stick + Count Your Sheep), és be fogom linkelni valahova oldalra. Idővel. Majd. Ha rájöttem, hova. És hogyan. Nem azért mondom, de ahogy a régi, ismerős kedvenceket keresem, mindig belefutok pár újba is (The Meaning of Lila + Betty), szóval jó hosszú lista lesz... De arra jutottam, hogy az ilyesmi még a napi kötelező horoszkópnál (az msn saját házi horoszkópja a legjobb, és még napi egy ingyen tarot húzást is bonyolítanak) is jobban feldobja a reggelt, és ahogy én a reggel közlekedő tömeget elnézem, ilyentájt a népeknek minden kedélyjavító szerre szüksége lehet. Nekem különösen.

Most pedig nekivágok a hazavezető útnak, felújítják a körutat, péntek van és esik az eső, ki tudja, miféle dugókba futok még bele - vidámságot, pihenést, minden jót mindenkinek.

kósza gondolatfoszlányok

Mostanában sokat van gond az Internettel. Ezzel nem is az a baj, hogy a hozzám hasonló, derék munkakerülők nem tudják megnézni a napi horoszkópjukat, Dilbertjüket és-még-mit-nem, hanem hogy a kutatások zömét Internetes adatbázisokban végeznénk, és ilyenkor néha már az asztallapot rágjuk idegességünkben.

Befejeztem a Jordan könyvet, és most egy ideig Mat Cauthon mentes életet élhetek. Talán majd ha kipihentem az utolsó nagy nekifutásokat... Ó a francba, de álmos vagyok még mindig!

Esik az eső és pocsék volt az ebéd, de nagyon. Odakinn minden harsogóan zöld, de már nem olyan üde, fényes, mint pár hete. Idebenn a buborékok mozgását tanulmányozom a pezsgőtabletta + szénsavas ásványvíz koktélban. Igazából unalmas. Mindig csak lentről felfelé mennek. Néha kicsit oldalt.

Gondolkoztam azon, hogy vissza kellene menni kungfuzni, ha már amúgy is sportolni kéne valamit, és ha már amúgy is útba esne hazafelé. De egyik-másik ujjamat továbbra sem tudom rendesen mozgatni, azaz a feladatok egy részét se képes, se hajlandó nem lennék végrehajtani, és gyaníthatóan ilyenkor nem lenne olyan őszinte az instruktori gárda mosolya. A fenébe is, igazán ráébredhetnék már, hogy szép volt, jó volt, hiányzik is, de visszahozhatatlan   mint annyi minden más az életemben. Azt hiszem, ez a nagy búcsúzkodások tavasza.

Vagy nem is.

A búcsúzás már régen megvolt; ez az integető kéz zsebrevágásának és a fütyörészve továbbhaladásnak a tavasza.

Szent Brendan napja

Ilyenkor kellene tengerre szállni, és megkeresni a Boldog Lelkek Szigetét. Bár ha Grönlandot is útba kell hozzá ejteni, talán mégsem - ott még ilyenkor is elviselhetetlenül hideg lehet! Igaz persze, a jó öreg Brendan sem magától vágott neki az útnak, hanem mert kíméletlenül körberöhögött egy látomásos öreg szerzetest, és Isten erre úgy gondolta, hogy nesze neked, nem hitted, menj, nézd meg akkor a két szemeddel   és szegény Brendan mi mást tehetett volna? Ment, és fázott és éhezett a tengeren.

Bár néha szép és izgalmas dolgok is történtek vele, de ezt majd talán máskor. Most nem gépelném be még a legrövidebb és legkommerszebb változatot sem.

Mint a tünetek is mutatják, hétvégén voltunk Bran klubban Métellyel, és óóó, én olyan öreg vagyok, eszembe jutott, mikor deli és reményteli elsőévesként odafélénkkedtem a kelta mitológia órára, és ott volt Kovács Gábor, és csak úgy sugárzott belőle a tudás, olyannyira, hogy még belénk is jutott, márpedig elsőéves bölcsészbe tudást csöpögtetni, az valami irgalmatlan nehéz feladat - és az aztán már olyan rohadt régen volt, hogy csak na. Akkoriban minden érdekelt, de az írek és a kelták különösen, és egyszer még én is tartottam egy fél előadást valami keltulat alkalmából! Igazi színpadon, igazi emberek előtt!

Ó, de régen volt...

De azért szép emlék.

mondj csütörtököt

Sikerült beszkennelnem pár képet, úgyhogy kicsit átalakítottam a tulipános verset is, amit hazafelé írtam, a repülőn, folyamatos tüsszögés közben. Így már sokkal inkább úgy néz ki, mint a DM-ben kapható képeslapok. Nem emlékszem rá, hogy ez cél volt-e, de eredménynek megteszi.

Szóval ilyenek voltak azok a híres ír tulipánok, bár mikor a két egymásba borult kollégát láttam, már egy árva filmkockám sem volt, ezért csak a költészet halhatatlan eszközeivel próbálhattam meg láttatni e csodás képet. Vagy valami. Hééé, én bölcsész vagyok, nekem szabad képet halmoznom, zavarnom és megszemélyesítenem!

Szabálytalan fordításban a következőről van szó; azaz az eredeti, magyar változat - némi barackpálinka és a hideg ír alkony ihlető erejével... A Szent Patrik parkban fáradt, részeg tulipánok dőlnek egy öreg fa tövébe, a hetyke rózsaszín könnyedén egy zilált, dús szirmú fehér kehlyébe hajtja most is kacéran felkontyolt fejét, és az úgy öleli át, úgy támasztja lágyan súlyát, mintha egy illat lennének, egy virág.

Aztán a szótagszám és a rím kedvéért még jött pár igazán ínyenc képtorlódás, szinte már a gusztustalanságig fokozva a jelzőhalmozást.

Mára aszondta a mandalanaptáram, hogy a legmélyebb igazságomból fogok kommunikálni, ez nem tudom, mit jelent, de tegnap nem reflektáltam az általam imádott dolgokra (még a Leafblade fórumra is csak annyit írtam, hogy nincs tévém; fontos információ, ugye? A teljes világgal meg kellett osztanom), tegnapelőtt pedig nem éreztem a szeretet gyógyító erejét, úgyhogy lehet, hogy a mandalanaptár néha mégis téved. Bár máskor meg igaza van. Ilyen ez...

És éhes vagyok. Mindig.

Mondjuk nem csoda: ma paradicsomos káposzta volt ebédre, nem valami ínyenc mód elkészítve, és a felét otthagytam. Végtére is nyúl vagyok, nem kecske, hogy félteni kelljen tőlem a káposztát, különösen az ilyen agyoncukrozott, kicsit már gumiállagú változatot - de azért éhesnek lenne akkor sem az igazi.

És a freemail sem működik. És az ősbelterj chat sem. És akkor hogyan kommunikáljak én a legmélyebb igazságomból? Hol? És kivel? Azt hiszem, kénytelen leszek személyes közlésbe fojtani a legmélyebb igazságomat... Jaj azoknak, akikkel ma találkozom! És igen... Ma találkozom többekkel is... (rosszindulatú makogással balra el)

(hiszti)

Még mindig köhögök, még mindig taknyos vagyok, és ettől egyre idegesebb. Semmi kedvem semmihez, mostanában úgyis mindig mindent csak elrontok, emberekkel nem vagyok sem elég őszinte, sem elég kedves, nem tudok nemet mondani, nem akarok igent, az egyiket nem illik, a másikat már nem tudom hazudni sem, és elegem van.

És ilyenkor rágom az ujjam, már csupa seb, lassan kifogyok a ragtapaszból is, le kellene szoknom arról, hogy ha bármi bajom van, az ujjamat rágcsálom.

Most kellene egy pohár portóival ágyba borulni, de nem lehet azt sem, mert még az aktuális Jordannek sem értem a végére, és Mat-bloody-Cauthon hiába a leges-legkedvencebb Jordan szereplőm, hét egybefüggő szerzői ív (kb. 140 oldal) belőle is sok. Akkor is, ha a nagyján már átrágtam magam. Akkor is.

Ezt itt még Dublinban rajzoltam, második reggel, mikor már tudtam, hogy kész, vége, megtört a varázs, ami idáig repített, és soha többé nem tér vissza. Nem tudtam aludni, már fél hatkor felébredtem, rajzoltam, Pál első levelét olvastam a korinthusbeliekhez, integettem hajnalban tovább osonó, ismeretlen szobatársunknak, és igyekeztem elfogadni, hogy nem a Sors volt kegyetlen, hanem ismét és újfent tudatlan, ártatlan önzésből hagytak cserben. Hogy még haragudni se tudjak érte. Ezek nem racionális dolgok. Én sem értem, honnan tudtam, hogy ha első este elmegyünk sörözni, akkor van esély, hogy kinyíljunk mindannyian (mint a tulipánok, ha már úgyis tulipán-mániás vagyok), ahogy azt is tudtam, hogy ha ott elakadunk, akkor jó néhány dolognak örökre vége lesz. Próbáltam elmagyarázni Asztrogótnak, könyörögtem, kérleltem, de nem, nem, az öntudatlan iszonyodás az emberi társaságtól már úgy beleégett, hogy remegett, fázott, és meg sem próbált erőt venni magán (gondolom, azt hitte, megpróbált, bár például makacsul és határozottan elutasította, hogy - nem azért, mert hisz benne, hanem azért, mert megkérem rá - két percig ismételgesse magában, hogy "valójában semmi bajom, jól vagyok, csak megijedtem, de most már minden rendben", mert ezek a mantrák bizony akkor is sokszor segítenek, ha az ember nem hisz bennük), én pedig tudtam, hogy most ez az a helyzet, amikor nélküle nem mehetek, ő pedig nem, nem, és nem jön el velem. És nem magyarázhattam el neki, hogy miért, mert ezek nem racionális dolgok, és ha az nem elég, hogy könyörgök  és kérem   akkor miért számítana bármiféle magyarázat?

Szóval hasaltam az ágyon, zenét hallgattam, rajzoltam, aztán a rajz mellé szépen odamásoltam nagyapám kedvenc bibliai passzusainak egyikét, hogy--- Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy, de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint való bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás. De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre, most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. (1 Kor. 13)   És úgy éreztem, hogy bennem még az a nyavalyás szeretet is csak rész szerint lehet meg, ha nem képes mindent eltűrni, de keresi a maga hasznát, lépten-nyomon elfogy, és bizony még haragra is gerjed.

És olyan kibaszottul kurvára fáj.

(Úgyhogy ezek után elkezdtem olvasgatni egy pár éve fordított női könyvecskét, és rögtön jobb kedvem lett.)

következő rész útibeszámoló (és a vége)

Tehát Nne és a két magyar kávézott, majd netezett, majd hazament aludni pár órát, de aztán inkább forró levest evett az alagsori konyhában. Utána pedig nekivágott a dublini éjszakának, és el is jutott egy kocsmába, ahol óriási tömeg toporgott igazi ír zenére. Még Finnegan's Wake is volt, bár tartok tőle, nem a James Joyce féle értelmezésben. Viszont megtudtuk, hogy aki a refrénnél rosszkor tapsol, annak bizony le kell adnia a melltartóját a zenészeknél; még szerencse, hogy mindkét kezünk tele volt sörrel, és ha akartunk volna, sem tudunk tapsolni. Terveink szerint ezúttal is tovább mentünk volna táncolni, mint tettem volt azt mindenféle írekkel és angolokkal és görögökkel és aki még ott volt előző este, de persze ebből végül annyi lett, hogy eltámolyogtunk a legközelebbi kávézóig, és ott quesadillas-ba és nachos-ba fektettük megmaradt fityingjeinket.

Vasárnap reggel ritka rút idő volt, elindultunk felderíteni a buszpályaudvart, aztán kávézás közben úgy döntöttem, hogy ha már erre jártam, kell valami autentikus ír rockzenét is szereznem, és megkérdeztem, mit hallgatunk, mert az épp pont tetszett is (egyébként kerestem magamnak Pete Courtney-t égen és földön, de azt hiszem, egyszer kénytelen leszek megrendelni az Internetről, ha már anélkül nem élhetek). Aztán olyat, amit épp és ott hallgattunk, hoztam is magamnak (The Frames: Dance the Devil). Azóta ugyan rájöttem, hogy igazából autentikus ír metálzenét is jó lenne szereznem, mert valami elemi vadságnak ellensúlyoznia kellene már azt az egészségtelenül sok Paul Wellert, James Bluntot és Radioheadet, ami mostanában a lemezeskosárkámba kéredzkedett. Ezúton fel is kérném minden ismerősömet, hogy ha netán akad, juttasson legalább kölcsönbe Primordialt, elvégre az ír, metálzene, és szép kelta motívumokat rajzol mindig mindenhova. Legfeljebb majd megijedek tőle.

Szóval vasárnap délben már nem lehetett tovább halasztani, hogy Nne elutazzon Belfastba, és ennek nem örültünk ám. Már csak azért sem, mert Nne ritka aranyos lány. És azért sem, mert jól kiegyensúlyozta a társaságot, és kicsit elfedte a tagadhatatlan, de szépen agyonhallgatott törést Asztrogót és köztem (nem hinném, hogy bármelyikünket is okolni kellene érte, néha az emberek megváltoznak, és néha megesik, hogy egy sor változás után már nem alkamasak többé a szoros együttműködésre; mint például egymás elemi figyelembevétele).

Mindenesetre miután Nne-t feltettük a távolsági buszra, elindultunk, hogy a folyót követve leérünk a tengerhez, bár én gyanítottam, hogy a tenger helyett csak egy baromi nagy és randa kikötőhöz jutunk, olyat pedig láttam Aberdeenben, és semmi szépet nem találtam benne. Persze a negyedik híd után meguntuk és visszafordultunk, az eső is esett, és ráadásul szembejött velünk a Nagy Éhínség áldozatainak emlékére állított szoborcsoport, amiről egyszerre mondtuk, hogy csak álmomban soha meg ne lássam őket. Kiemelkedő művészi teljesítmény: olyan rohadt nyomasztó, hogy olyat én még nem nagyon láttam. De egy éhínségben mi lenne olyan marha derűs?

Visszafelé bementünk megnézni a Book of Kells-t és egyéb VII.-IX. századi könyvecskéket. Elképesztő, döbbenetes, csodás, satöbbi, satöbbi, mi a fenét mondjon egy hol középkorral, hol írekkel, hol középkori írekkel foglalkozó angol szakos bölcsész a Book of Kells-re? Hogy a szívem közepén egy nagy, díszesen illusztrált Book of Kells lap van? Vagy hogy lehet, hogy mégis inkább a Lindisfarne Gospels egyik szőnyeg-oldala? (Alapvetően Lindisfarne Gospels párti lennék, de ez a kiállítás azért megingatott.)

Ha már úgyis arra jártunk, benéztünk a Temple Bar-ba (ott hagytam a szívem valamikor péntek este, egyenletesen felkenve a kockakőre), hogy kipróbáljuk a cidert. Asztrogót még sosem hallott róla, pedig az angolok kérem szépen híresen ezt az almabort isszák. És micsoda szégyen, hogy még sosem kóstoltam olyat; most persze jól bepótoltam, miközben egy fürtös ír egy szál akusztikus gitáron inkább lelkesen, semmint tökéletesen Nirvana, Pink Floyd, Counting Crows és Oasis átdolgozásokkal szórakoztatta az egybegyűlteket.

Még mindig igen korán volt, mikor visszaértünk a szállásra, de arra a naiv kérdésre, hogy mit csinálunk ma este, azt a választ kaptam, hogy de mi aznap már halálra buliztuk magunkat, úgyhogy alszunk. Én esküszöm, nem tudtam, hogy egy pohár almabor késő délutáni elfogyasztása fékeveszett partizásnak minősül, de úgy döntöttem, hogy akkor viszont képeslapokat írunk és postázunk, ha esik, ha szakad. Akkor is. Majd erősödő megfázásomra tekintettel magamhoz vettem a maradék vilmoskörtét, és folyamatos gyógykezelés közepette vágtam neki a szakadó esőnek.

A főposta szokás szerint igen romantikus érzelmeket váltott ki belőlem, akkor is, ha naponta ötször elmentünk előtte. De akkor is, épp idén kilencven éve, hogy ott patak vér folyt, sőt, még azt a sikátort is láttam, ahol Pearse végül megadta magát (ki volt rá írva, nem hozott tudásból kerestem meg), és még ott voltunk Dulbinban, mikor szerencsétlen húsvéti felkelők kivégzésének kilencvenedik évfordulójáról megemlékeztek. Azzal együtt, hogy én megértem ám az angolokat, hogy úgy odacsaptak, mikor a világháború közepén egyszer csak a hátországban lázadni kezdtek a forrófejű írek; azzal együtt... Azzal együtt igaza van Yeats-nek; a terrible beauty is born és én ott sétáltam megkövült bölcsője körül.

Másnap reggel még csuromvizes volt a cipőnk, mikor elindultunk, hogy de most már aztán tényleg felkutatjuk a tengert! Idővel sikerült is olyan helyi buszjáratot keríteni, ami helyi buszjegyáron kivitt minket az Ír-tenger partjára. Kagylót szedtünk a fövenyen, aztán kiderült, hogy ahol elképzeléseink szerint a partnak egyenesen kellett volna tovább futnia, ott inkább vetett egy 180 fokos fordulót, és elsőrangú mocsárba, valamint a környék egyik legnagyobb golfpályájába torkollott. Ha egy derék golfozó nem visz be minket a legközelebbi faluba, ma is a mimózabokrok és a vadkacsák között bolyonganánk (mert ott a mimóza sűrű erdőben nő és illatozik).

Este sétáltunk egy O'Connell Street - Temple Bar - Liffey part kört, aztán megpróbáltunk kávézni valahol, de csak egy üzletközpont aljába beszuszakolt, agyonüvegezett, álmexikói éttermet találtunk, ahol kicsit becsaptak minket, de a pincér legalább nagyon szórakoztató volt, és derék kung fu Mesterünkre emlékeztetett (mi van vajon vele? megszületett már a gyermek? és fiú vagy lány? nem tudni; Mester elutazott Spanyolhonba, és azóta semmi hír), már attól eltekintve, hogy Mesterünkről el nem tudom képzelni, hogy valaha bárkit szándékosan becsapott volna.

Utolsó nap kibuszoztunk egy környékbeli kastélyhoz, és sétáltunk a parkban; gyönyörű volt, szürke, zöld, és vizes, mint az idő. Visszafelé eltévedtünk, de ezúttal épp csak egy cseppet (az első templomtorony láttán már tudtam, merre kell keresni a buszmegállót - toronyiránt; és tényleg a templom tövében leltünk rá), és nemsokára már az alagsori konyha melegében szürcsölhettük a zacskós levest.

Asztrogót fáradt volt, és az utolsó este nem akart már kimozdulni. Én épp csak addig vártam, amíg elállt az eső, aztán mentem; ültem a Christ Church tövében a késő délutáni napfényben, legyalogoltam a St Patrick's oldalába, hogy megnézzem a tulipánjaimat, és szigorúan gyógyászati célokból kortyolgattam a barackpálinkával hígitott barackteát. Már a főpostához tett esti zarándoklat után rájöttem, hogy a túlélés záloga a pálinka, és ugyan onnantól kezdve csínján bántam vele (utálok hullámzó fürdőben zuhanyozni; a hullámfürdő oké, de a hullámzó???), azt a rohadt hideget nem bírtam volna ki másképp. Nyolc fok, pokoli szél, eső, és a tetejébe egy átkozottul más temperamentumú útitárs; a barackpálinka fűtött, festett, világított, és még a kedvemet is szinten tartotta.

A szívemet melengető barackpálinka olyannyira jó hangulatba ringatott, hogy mindkét katedrális tövében írtam egy-egy csapnivalóan rossz verset, és ettől átéreztem, hogy igen, a kelta költői szellem engem is megérintett, és ez bizony így helyes, a közhelyeknek megfeleltem, a dolgomat jól végeztem, majd ha megtanultam valami hangszeren játszani, visszamegyek, és dalt is szerzek a kelta napnyugtáról. Bár ezek szerint nem épp az orgona-tanfolyamra lenne érdemes befizetnem, mert azt marha körülményes lesz feltolni a Christ Church alá.

Átkavarogtam a Liffey bal partjára, leültem, majd pakisztáni bevándorolókkal társalogtam, aranyosak voltak, az egyikük ott helyben közölte, hogy velem akarja leélni az életét. Cinikus vén ribanc vagyok, mert egyből tudtam, hogy nem földöntúli szépségem szédítette meg ennyire, hanem a tarsolyomban lapuló EU-állampolgárság, de európai szemmel nézve is olyan szép férfi volt, hogy arra az egy estére még így is hízelgett ez az odaadó vonzalom.

Utolsó délelőtt még sétáltunk egyet a városban, aztán a reptér felé dugóba kerültünk, és az utolsók közt jelentkeztünk a gépre. Külön is ültettek minket. Volt benne valami jelképes. Én a gépről még láttam a partot, ahol két nappal előtte eltévedtünk, a mellettem ülő megkérdezte, hogy Írországban sikerült-e ilyen förtelmesen megfáznom (felszállás közben úgy éreztem magam, mint akinek két teljes csomag robbanócukrot nyomtak fel az orrába), alvás helyett angol nyelvű szonettet írtam a kedvenc tulipánjaimról, aztán már itthon is voltunk. A metró gázolt és csak a Deákig járt, a hatvanas busz dugóba került, azt hittem, már sosem érek haza, és még fordítanom kellene és aztán munka, és aztán fordítanom kellene és aztán munka...

És szép lassan visszaereszkedtek rám a hétköznapok.

Ezzel pedig útibeszámolóm végére értem, aki átrágta magát, annak minden elismerésem, aki nem, az se bánja; menjen el maga is Dublinba, majd meglátja, milyen - ígérem, máshogy, máshol, és más fog történni vele.

back in the USSR

Nem, nem a választások eredményére akartam célozni. Nem politizálok. Csak ritkán.

Egyébként nem is árt, hogy hazajöttem, legalább kigyógyulhatok a megfázásból.

És most...

Először is nagy-nagy köszönet és puszi a családomnak és a barátaimnak, akik nélkül tényleg, de tényleg sosem jutottunk volna el Írországba, például mert repjegyet és szállást sem tudtunk volna foglalni. Hála és köszönet. És mélységes meghajlás. Cserébe nem találok ki senkinek nagyon béna álneveket.

Nem hoztunk senkinek semmit, whiskey-t meg különösen nem, mert nem értek az ír whiskey-khez, és nyilván a leggyengébbet emeltem volna le a polcról (és különben is, minden pénzt magunkra költöttünk, önző dögök vagyunk, igen).

Dublin drága város.

De szép.

Akkor most összefüggéstelen és ömlesztett élménybeszámoló, ta-damm, azaz mi a fenét csináltunk és nem csináltunk, láttunk és nem láttunk?

Szóval késő este volt, mikor megérkeztünk Dublin repterére, ahol pillanatokon belül megtaláltuk a megfelelő buszt, de csak apróval lehetett volna buszjegyet váltani, és az nem volt, úgyhogy az első járat jól ott is hagyott, a másodikra pedig várni kellett. Várakozás közben megkóstoltuk az előrelátóan nagyobb mennyiségben csomagolt vilmoskörte pálinkát, mert hideg volt, és mert miért ne. De nem ennek köszönhető, hogy mikor végre beértünk a városközpontba, fél órán át kerengtünk csomagostul-mindenestül, mire megtaláltuk a buszmegállótól túlzó becslésekkel is alig három perc sétára levő hostelt. De addigra már mindenünk fájt. Egyedül voltunk a tízágyas szobában, senkit sem zavart hát, hogy éjfél után estünk csak be, és víg csörömpöléssel, no meg erőteljes vállfájással feküdtünk le aludni.

Az első reggeli felséges volt. Már eleve a tény, hogy tényleg adtak reggelit a szálláshoz, és micsoda fantasztikus müzlijük volt! És forró kávé! Narancslé! Lekváros pirítós! Reggeli után megpróbáltuk megkeresni a város legközpontibb központját, kiváló érzékkel elindultunk a második legrosszabb irányba, de egy folyó azért mégiscsak elég jelentős, és idővel sikerült rálelnük a Liffey-re is.

A Christ Church onnan már gyerekjáték volt, majd később felderítettünk egy másik középkori katedrálist is, Szent Patrikét, ahol azonnal és gyógyíthatatlanul beleszerettem a parkba és a tulipánokba. Le is fényképeztem vagy ezret, de hagyományos masina, stb, még idő, mire előhívják a képeket.

A hostelbe visszatérvén már az utcán felfigyeltem a bőrönddel ácsorgó, lelkesen telefonáló, virágmintás nadrágos hölgyre, akiről nem egész tíz perc múlva kiderült, hogy ő az új szobatársunk. Nne Finnországból érkezett, és rögtön velünk uzsonnázott, és minthogy ő is épp velünk egyidős, és kamaszkorában ő is volt gót és metálos, és különben is, finn-magyar rokonság meg miegymás, szóval remekül összebarátkoztunk vele.

Később Asztrogót és jómagam elindultunk gótmetálkodni, és nekem azért egy kicsit megemelkedett a szemöldököm, mikor megláttam a tüllbe-tollba csavart tizenkét éves ír röfiket (olyan piszék voltak, hogy nem csoda, hogy náluk más konnektorszabványt használnak, különben mindenki folyton a másik orrába dugná a drótokat) (tudom, bunkó vagyok) de persze mi is azért pont erre a hétre időzítettük az utazást, hogy ha úgy jön ki, megnézzük az Anathema + HIM turnét (én az egyiket, Asztrogót a másikat). Erről eddig azért nem írtam, mert egészen az utolsó pillanatig, azaz aznap délután 1 óráig (helyi idő szerint) úgy tűnt, hogy marhára nem úgy jön ki. De aztán mégis.

Megjegyzem, az Ambassadornál én nyomasztóbb helyet még életemben nem láttam, folyamatos fejfájással, légszomjjal és hullámokban rám törő pánikkal küzdöttem, szerintem ezért nem tetszett még az új szám sem, és aztán a HIM fellépése alatt meg végképp nem tudtam magammal mit kezdeni. Utána... no, erről nehéz lenne emberi terjedelemben és érthetően, továbbá civilizáltan írnom, úgyhogy csak annyit, hogy utána hazamentünk aludni. Pedig ki a fene akar hazamenni, ha akár sörözhetne is (a megfejtést a szerkesztőségbe kérem)?

Másnap a finnugor trió megnézte Dubliniát és a Christ Church-ot egy kombijeggyel, majd a St Patrick's tövében aludt a napfényben. Este újabb légszomjas gótikum, és utána... némi nyűglődés és hisztéria után Asztrogót elment haza aludni, én pedig a frissen megismert Dr Strangelight és szíve hölgye, valamint fél Dublin társaságában a Temple Barban kötöttem ki. Nélkülük sosem tudtam volna meg, hogy ez ennyire jó hely - de ez ennyire jó hely, sőt, még annál is jobb. És a doktorúrék elmondhatatlanul rendesek.

A Budweiser pedig jó sör, mert nem lettem tőle másnapos.

Szombaton rossz idő volt, így a tervezett városnézés egy kávézóban ért véget, ahol békákról és hercegekről beszélgettünk Nne-el.

A többit a következő részben.