A hétvégén olvastam, és attól a ponttól kezdve, hogy az egyik szereplő felismerhetően T. S. Eliotot idéz, miközben épp arra készül, hogy embereket verjen meg célzott alapossággal egy űrállomás kellős közepén, nem nagyon álltam meg. Roppant kellemes volt, már-már ízléstelenül kapcsolódott az összes kis kedvtelésemhez (hát volt még benne kelta mitológia, raszta hippik, oké, a karate annyira nem izgatott, de az elfuserált forradalom most is jól sikerült). Ah, olvasnom kéne, csak időm nincsen rá, és többnyire agyam sem.
Voltam vásárolni is, két hét után először kimentem az utcára, pont ugyanolyan élmény volt, mint bármikor máskor. Azt leszámítva, hogy még a cuki puha maszkom is kényelmetlen, de kit érdekel. Beton volt a talpam alatt! Igazi, szétfagyott, kátyús, budapesti beton!
Ettől eltekintve kezdek irtózatosan hisztis lenni, nyilván ez is csak egy fázis, de magam mögött tudnám már. Valószínűleg nem ártana hozzá többet aludni, úgy általában az élethez nem ártana többet aludni, mint az elmúlt két hétben teszem, de hát nem olyan egyszerű ez, mint tűnik.
