Végül eljutottam a Balatonhoz, egyszer meg is fürödtem benne (hideg volt), de összességében nem érte meg az utazás sem anyagilag, sem idegileg. Pedig az első pár napban még elég üres volt a környék, és szombaton, mire igazán rondán besűrűsödött a népesség, már haza is jöttem. Nagyon megviselt, hogy mennyire úgy tett mindenki, mintha nem lenne világjárvány, miközben minden egyes nap rekordot döntött az új fertőzöttek száma. Maszkot legfeljebb a drágább kávézók pincérein lehetett látni, állra tolva vagy nyakba akasztva, távolságtartás semmi. Persze legalább láttam csodaszép holdkeltét a Balaton fölött, nagyokat aludtam, és élveztem egy kicsit a későnyári napsütést, de így utólag azt mondom, maradtam volna inkább itthon (és még mindig csak remélem, hogy nem kaptam el semmit).
Aztán voltunk családilag nyuszifutamon, Mandula és Csipke jól megkergethették az agárpályán a műnyulat. Mandula főleg a vadászatot élvezte benne, Csipke a rohangálást. Kavics már zsörtös öregúr az ilyen tömegrendezvényekhez, otthon maradt, de kapott madárlátta finomságot. Jaj, nagyon jó volt, és nagyon édesek voltak!
Azóta pedig munka és itthon ücsörgés (bár sétálni azért elmehetnék), és próbálom kitalálni, mitől érezném úgy, hogy mégsem lopta el tőlem a világ ezt a nyomorult évet.
