- ráérősen kávézgatunk a perzselő nyári napsütésben egy csendes berni utcára néző teraszon a portugál sráccal, akit mindig is kedveltem, és a svájci lánnyal, aki közel sem olyan barátságtalan, mint elsőre tűnt. Már a jövő heti teendőikről beszélgetnek, hátradőlnek, ugyanarra a székre teszik fel a lábukat, néha meglökik egymást, úgy tűnik, szeretnek együtt dolgozni, a többi éppúgy lehet bármi, mint semmi sem
- a Lánchíd fölött ülök a kőkorláton, narancsos sört iszom, a nagy spanyol és portugál felfedezőkről hallgatok egy podcast epizódot (és ahányszor elhangzik [baɾtuluˈmew ˈdi.ɐʃ] neve, elérzékenyülök, mert milyen már, hogy portugálul mondja a szakember) (Vasco da Gamánál már győzött a megszokás, pedig) és rajzolok végre, idén nagyjából másodszor. Igen, a Berrio annál a vállszalagnál futott be Lisszabon kikötőjébe, lehet, hogy egyszer majd meg kéne bocsátanom Portugáliának, hogy sosem jutottam még el oda
- reggel van, a napfény már könnyű és fehér, de az óra szerint rengeteg időm van még aludni. Ezt persze csak azután értem meg, hogy kikeveredtem abból a felületes és nyugtalan álomból, ami egy novellát akart a kezembe adni, csak a címe maradt meg és három sor párbeszéd, és a tudat, hogy igen, ez egy régi ötlet, ezúttal több görög mitológiával, kevesebb atombombával, és nem rossz, de arra nem jó, amire nem is keresek sem motivációt, sem ötletet
hőség
Amikor épp nem minden rossz, vagy nem rossz minden, nem is tudom, a kettő közül melyik a helyes megfogalmazás (egyik sem), akkor olyan dolgok vannak, hogy
