A legbüszkébb nagyjából arra vagyok, hogy 31.-én délután fél háromkor elengedtem azt az elképzelést, hogy én igenis befejezek még egy rajzot, mielőtt elmegyek szilveszterezni, ha törik, ha szakad, mert hogy a magamtól kapott határidő az volt, hogy
2017: 12 portré. És oké, hogy az utolsó hét eleve az utolsó öt napra maradt, mert hol a koncepció hiányzott, hol a referencia, de ha már
kimondok leírok valamit, akkor annak úgy kell lennie!!! Vagy mégsem? Szóval végül megbeszéltem magammal, hogy január 1. cipőskanállal még épp belefér az
évi 12 portré fogalmába, elvégre tavaly egészen biztosan nem rajzoltam egy vonalat sem január elsején (ellenben zúzmara volt és köd, szóval fotóztam). Eléggé büszke vagyok most erre a sorozatra, ha sikerült kijavítanom azt a pár hibát, amin mostanra már azt is látom, mi a fene, nem csak azt, hogy béna, akkor majd fel is teszem.
Az elmúlt napokban a legjobb nyilván a kollegiális korcsolyázás volt, soha többé nem fogom tudni úgy érezni magam a munkahelyemen, mintha nem valami vicces középiskola ráadás évfolyama lenne. Sörözni járunk, a téli szünetben délelőtt korcsolyázunk a műjégen, imádom ezeket az embereket, tényleg. Csak az istenverte retkes káoszt a projekten, azt bírom egyre kevésbé. Meg felhős időben a nyolc óra villódzó neont.
De most megyek, és beletolom még azt a két és fél óra munkát az utolsó rajzba, ami számításaim szerint kell hozzá; utána írok másfél oldalt; utána alszom.
És holnap munka. Az előrejelzések alapján nyolc óra villódzó neon.
