Csütörtök délután eltört bennem valami, és onnantól kezdve a munkán kívül csak aludni és Dragon Age: Awakening-et játszani voltam hajlandó. Ennyi alvás nem tesz jót a nyakamnak, még gyógypárnával sem (azt is tudom ám hülyén becsavarni magam alá), a játék pedig biztos még jobb lenne, ha 1) Anderst tudnám függetleníteni attól, milyen nyomorult kis rohadék lett a DA2-re 2) hajlandó lennék még akárcsak egy fél pályát végiggyilkolni azért, hogy lejussak a Motherhez. Egyszerűen untat ez az ipari hentelés. Mérhetetlenül. Elmondhatatlanul.
De mivel minden máshoz még ennyi kedvem sem volt (felöltözni, kimenni az utcára, gondolkozni, bármit), ezért valahogy csak letoltam a játék nagyját - mármint őszintén remélem, hogy nincs sok hátra belőle (bár őszintén szólva, semmi sem motivál, hogy akkor most tényleg végigtakarítsam a nyomorult utolsó pályákat: még a sztori sem, hiába van azért eléggé okosan összerakva) (mondjuk az kicsit zavar, hogy mi van itt a törpékkel, hát tudjuk, hogy hat hónappal vagyunk azután a pont után, amikor Oghren még csak mondogatta, hogy elmegy és megkeresi a csaját, hátha ezúttal majd működik a dolog (első rész vége), most pedig már kisbabájuk van, mik ezek, tengerimalacok?). Kicsit megingott a lelkesedésem az Inquisition iránt is, ami akárhogy is nézzük, 80-200 órányi kaszabolásnak ígérkezik, max. egy órányi könnyfakasztó drámával. Szükségem van nekem erre? Vagy máshogy fogalmazva... igényem? Egyre inkább úgy nézem, hogy nincs. Nem bosszantott ez a hétvége, nincs miatta lelkiismeret-furdalásom, de az biztos, hogy végtelenül fölösleges volt és többnyire haszontalan (persze nézzük a jó oldalát: legalább nem költöttem sok pénzt kávéra, utazásra, belépőre, ahogy akkor tettem volna, ha eredeti terveimnek megfelelően kirándulni megyek).
