Szombaton hajnalban már magammal is csak sikerkönyvbe illő, bombasztikus körmondatokban kommunikáltam, úgyis mint:
"ha volna még egyáltalán szívem, nem a talpam fájna a legjobban, ahogy a szakadó hóesésben gyalogolok át a koromfekete Duna fölött", vagy
"még utoljára meg kellett etetni a szörnyeteget, hogy rájöjjön, nem ízlik neki, amit kap", és ennek akkor még értelme is volt a saját kis gondolatrendszeremben!!! Azt leszámítva, hogy ha nem lett volna a nyomorult fomo*, hogy menni kell, mert sosem bocsátanám meg magamnak, hogy miből maradtam ki, akkor nem gyalogoltam volna át a céges karácsonyról hazafelé a koromfekete Duna fölött a szakadó hóesésben, és abból tényleg nem lett volna érdemes kimaradni, markáns hangulata volt, már-már szép.
A karácsonyi parti sem volt rossz, csak nem találtam a helyem, leginkább azért, mert nincs, és ehh, nagyon bénán tébláboltam, komolyan, már szégyelltem is magam, hogy ezt sem tudom ügyesebben. Aztán egy ponton hazagyalogoltam, mert már taxit hívni sem volt kedvem, és csak négy és fél kilométer volt friss hóban és magassarkú csizmában! (Hát? Miért tűnt jó ötletnek?) Cserébe kijózanodtam, mire hazaértem, és nem voltam másnapos sem, csak rettenetesen fáradt. Az kitartott egész hétvégén, napi tizenórákat aludtam, lassan tényleg itt az ideje a szabadságnak.
*fear of missing out, mindig elfelejtem, pedig mennyi hülyeségre rávesz
