- Helmet
- családi események
- a megbocsátás, mint olyan
Szóval először is, én sosem hallgattam igazán Helmetet, megbízhatóan ismerem a két slágert (Unsung, Milquetoast) és két lemezborítót (Meantime, Betty), meg tudom, hogy Page Hamilton a frontember, és talán mintha ők is lettek volna a Judgement Night soundtracken (amit nyilván azóta sokkal jobban értékelnék, de akkor nem jött be)? De hát azt is fel kell mérni így három évtized távlatából, hogy amit akkoriban nem hallgattam, azt egyrészt azóta hallgatom abban a változatban, amiben átszűrődött az összes későbbi együttesbe, másrészt meg az, hogy a napok akkoriban is csak huszonnégy órából álltak, és nem lehetett lényegesen több kedvenc együttest belesűríteni a rendelkezésre álló időbe, igazán nem ok arra, hogy ne járjak koncertre. Mármint voltam én már Meshuggah koncerten, pedig tőlük két slágert sem ismerek, igazából azt sem tudom, hogy vannak-e egyáltalán slágereik, de a koncert jó volt? Úgy emlékszem.
Fél nyolckor mondjuk még az ágyamon hevertem, és azon nyavalyogtam, hogy felülni sincs kedvem, nemhogy felállni, de végül elindultam, és szerintem csak az első egy-két számot késtem le. Irtózatos meleg volt és meglehetős tömeg, és abszolút kilencvenes évek hangulatom lett azonnal, mert a színpadon épp hárman énekeltek viszonylag hamisan, mármint nekem nincs hallásom, de ez itt nem stimmelt sehogy sem. Később a slágereknél tényleg bebizonyosodott, hogy tényleg nem a zene komplexitása fogott ki rajtam, hanem egyszerűen Page nem a világ legpontosabb énekese*. A kiabálósabb számokban nagyon jó volt, de azoknál a részeknél, amiket eleve sunyin ide-oda csúszkálósra és furcsán harmonizálósra írt meg, néha nem pont oda csúszott és még furcsán sem harmonizált a hangja. Persze aztán az is lehet, hogy tényleg nincs hallásom, vagy ízlésem, vagy egyik sem, és ez így volt eltervezve és így volt tökéletes; és amúgy a végére ő is bemelegedett, meg nyilván én is, és már mindent szépnek hallottam.
Én ugyan világéletemben úgy tudtam, hogy két Helmet számot ismerek, de valószínűleg volt egy olyan időszak az életemben, amikor sok Helmet jutott a fejembe, csak valamiért az agyam törölte a tudatos emlékeket. Más magyarázat nincs rá, hogy ismertem mindet (amúgy nyilván másodkézből). És tudatosan is négy számot ismertem, bár a negyediket (Street Crab) azóta sem tudom, honnan vagy miért, de valahol nagyon-nagyon sokat kellett hallanom, mert végül a szövegéről sikerült kiderítenem, mi az. Miértismereménezt. Úristenderégenvoltez.
Page-ből folyamatosan dőlt a hülyeség számok közben, mondjuk azt is hozzátette, hogy a józanság szörnyű, és sose legyünk józanok, szóval egy kis sör is megtolta a jókedvét, az biztos. Persze nyilván nem az volt a fő örömforrás, hanem a közönség végtelen lelkesedése: eleve ott szaunáztunk a veszett hőségben kedd este, és a végére még látványos ugrándozás és lökdösődés is lett elöl. Sőt, még a szokásos ráadás után is visszatapsoltuk őket plusz egy körre, ami azért elég ritka (bár most csak pár percet kellett várni, hogy a basszusgitáros újra előkerüljön valahonnan, és nem a zuhany alól kellett kirángatni a dobost, mint a 2004-es Anathema koncerten). Aztán harmadszorra már nem sikerült visszacsalogatni őket, de hát nem volt fiatal már sem az idő, sem az előadók, meg amúgy a közönség nagy része sem, én például már alig bírtam ugrálással a végén.
Aztán még gondolkoztam rajta, hogy akár ihatnék egy sört is, de mivel tényleg nem vagyok már fiatal, inkább végiggondoltam a heti programomat, és hazamentem, mert néha aludni is kell.
*azóta megnéztem pár koncertfelvételt, és hát soha nem is volt az.
