Ha az álmaimat nézzük, az agyam két (sőt, három!) dologban egészen biztos: április van, nemsokára megyünk osztálykirándulásra (nem világos, melyik osztállyal, de három napra), de az nem jó, mert el fogok késni miatta munkából.
Valójában a legkevésbé sincs április, és megyünk háromnapos "osztálykirándulásra" a céggel, de őszintén remélem, hogy nem fognak rajta sehol sem előkerülni volt osztálytársak (egyik osztályból sem). Persze értem az agyamat is, utoljára áprilisban sikerült értelmeznem a világot egy igen rövid pillanatra, azóta nagyjából feladtam.
A hétvégén kimozdultam otthonról, egész a Margitszigetig jutottam. Idén nem akartam elbukni, hogy kipróbáljam a csónakház-hostelt, csak mert hirtelen november lett, úgyhogy foglaltam magamnak ágyat egy éjszakára. Az első pillanattól ott volt az érzés, hogy nevetséges, hát negyven perc alatt otthon vagyok (tömegközlekedéssel és gyalog is) és játszhatok hajnali háromig, ha nem tudok elaludni (nem tudtam elaludni) vagy forgolódhatok a memóriahabos párnámon (az sem kényelmes, de ennél jobb), és egyáltalán, mit akarok én itt?
De kaptam rengeteg mindent. Néztem a szürkén hullámzó vizet a tetőteraszról, és más volt így a Duna, ilyennek még sosem láttam: kisebb volt, lassabb, nyugodtabb, szinte már tónak hazudta magát egy kopárabb, csendesebb partba simulva, pedig a fákon túl ugyanúgy láttam a rakpart fölé magasló bérházakat. Alkonyatkor lenn ültem a víz mellett, volt valami üdülőtelepi romantikája, ahogy családok korzóztak mögöttem, meg-megálltak, nézték a hajókat, kimenőn voltak, akárcsak én. Aztán este a fény és zene a szökőkútnál, disszonáns és provinciális, de tömegek ülték végig a kavicson, a füvön, kis nyaralásélmény volt ez is.
Aztán vissza a szállásra, küzdeni a szűk térrel, az álmatlansággal, majd a félálomban egymásra rétegződő emlékekkel - volt ilyen, sokszor, nem olyan sokszor, mint a sátor, de épp elégszer, hogy otthonos legyen emeletes ágyon, zajban aludni, mikor is, hol, melyik volt az utolsó, melyik az az élmény, ahová most a fáradtság visszamos? Elcsípni dolgokat, mielőtt végképp elfoszlanak. Meglepődni rajta, mit hoz fel a mosópor illata, a meleg, hajnalban a galambok burukkolása. Aztán felkelni és kiosonni a vasárnap reggelhez még illetlenül korán, igen, ez ismerős: nyár van, és reggel úgy tűnök el, mintha ott sem lettem volna. Nem azért voltam ott, hogy nyomot hagyjak. Ezúttal nem.
Egyébként ez probléma. Túl sokszor szeretek láthatatlan lenni, szemlélő, kívülálló, csak szél, csak napfény, egy lámpaoszlop, valami, ami ott van és nem is számít. Aztán pedig szeretném, ha észrevennének, meglátnának, de ez nem így működik: nem lehet csak úgy váltani egyikből a másikba, mintha fel-lekapcsolnám a lámpát.
És hát amúgy sem jó, nem természetes állapota az embernek a lámpaoszlopság, társas lények vagyunk, vagy mi a fene. Nem jó, hogy megírok dolgokat, és nem mutatom meg senkinek; hogy befejezek rajzokat, és elteszem; hogy énekelni is csak úgy szoktam, hogy más ne hallja, mert nyilván zavarná őket (egyébként ennek nagyjából mind van oka és története, csak attól még nem jó). Valahogy újra meg kéne tanulnom megmutatni a dolgokat, bár a világ és az élet pillanatnyilag nagyon nem ebbe az irányba tolnak, azt hiszem.
