Öngyilkos lett a törpe amarilliszem, természetesen az ágyamra, természetesen reggel, amikor már úgyis késésben voltam. Az egyik virág letört, a másik megbicsaklott, egy nagyobb virágcserépnyi föld beterítette a takarómat, kicsit nyűgös vagyok, de az is lehet, hogy nagyon.
Idén még nem rajzoltam, kezd hiányozni.
Nem is fényképeztem, az is kezd hiányozni. Igaz, a rajzoláshoz kaptam témákat és volt saját is (DA2 portrék, csak hogy ne legyek annyira borzalmasan unalmas), a fényképezéshez pedig halvány és kósza ötletem sincs, de azért hiányzik, álmomban egyfolytában fényképezek. Márpedig álmomban nagyon frusztráló fényképezni, mert sosem készül el a kép, hiába nyomogatom azt a nyamvadt gombot - biztos tudom, hogy ez csak egy álom, és nem készülhet el a kép, de azért sokkal megnyugtatóbb lenne, ha legalább arra a pár másodpercre elégedett lehetnék a csodálatosabbnál csodálatosabb kis kompozícióimmal.
Kicsit túlszocializáltam magam mostanában, de kedden még elkúsztam valami intézményesített vicceskedésre az expatokkal, ha már december közepe óta nem láttam őket. Biztos az ember-túladagolás jele, hogy most megint nem találom a helyem sehol, vagy esetleg az a gond, hogy a nagyobb társaságokban azért mindig van egy-két ember, aki érezhetően nem kedvel, és ez mindenben elbizonytalanít. Ha nem látnám közben, hogy a többiek őszintén és tényleg örülnek, ha látnak, ha beszélgetünk, akkor egész komolyan megzuhannék. Így csak olyan érzés, mintha néha orrba vágnának: nem megsemmisítő, de fáj. Aránytalanul és nyomorultul fáj.
Ma még írunk, holnap korcsolyázunk, bár ha ilyen szédelgősen leszek, lehet, hogy az kimarad. Az se baj: legfeljebb alszom majd helyette.
