Ma felébredtem reggel kilenckor, ittam egy pohár hideg teát, majd délután egyig hanytat feküdtem az ágyban, és azzal küzdöttem, hogy ha oldalra fordulok, fáj a nyakam, ha hanyatt fekszem, szédülök. És egyébként sehogy sem kapok levegőt, mert miért is kapnék, fölösleges az. Délután fél négyre sikerült felöltöznöm, és eljönnöm az új szemüvegemért, gondolkoztam esti programon is, de azt hiszem, inkább hazamegyek, és nem alszom, csak félholtan heverek úgy éjjel kettőig.
A nyakam leginkább azért fáj, mert most már elég hosszú ideje egyfolytában befeszítem az iszonyatos indulattól: nem egészen tudom eldönteni, hogy tényleg lehetséges-e ennyire elképesztően dilettánsan szervezni dolgokat, mint a projektünkön, vagy ez már direkt van, és valami felfoghatatlan terv mentén szándékosan szívatnak. Kezd nagyon elegem lenni, és most nem szorongok, most haragszom. Minden, amiről az elmúlt háromnegyed évben folyamatosan jelezzük, hogy probléma, egyre rosszabb és rosszabb, de azért fontos a visszajelzés, az alapos és sokrétű visszajelzés a céges kultúránk elengedhetetlen része, mindenki írja le a visszajelzését, szigorú határidő van rá, fontos, hogy tudjuk, mikortól hagyjuk ugyanúgy figyelmen kívül, amit írtatok.
Persze ez csak kis dráma, nyilván nem nagy: szép az iroda, van fűtés, adnak kávét, fizetést, és végül is munkahely kategóriában még mindig egész elviselhető. Csak már nem jó. Csak már nem lelkesedem. De be lehet menni úgy is, hogy az ember nem lelkesedik, csak letolja azt a nyolc órát, nincs azzal sem sok baj.
Nem kell mindent szeretni.
