két ünnep közt

Ez most egy olyan karácsony volt, hogy teljesen váratlanul kaptam ajándékot, többször is. Apróságokat, de meglepett, és készületlenül ért: például nem volt mivel viszonoznom egyszer sem. Voltam moziban és teázni régi barátokkal, voltam filmet nézni újakkal, itt még egy játékpisztolyt is nyertem, és ettem házi mince pie-t. Holnapra meg kéne írnom egy novellát, de ötletem sincsen, és rajzolom kell még egy macskás képet, de ötletem sincsen.

boldog karácsonyt

Lecserélték a picasát google photosra, kezelhetetlen szarkupac az egész, elegem van mindenből, ez még átlagos szombat délutánnak is rossz lenne, essünk már túl ezen az egészen, és ne legyenek "ünnepek". (Azt kérem karácsonyra, hogy ne legyen karácsony.)

A képek a megfelelő google photos albumba visznek, vagy legalábbis az volt a terv.

már szabadságon

Legalább másfél órája. Valaki elment mellettem tűzvörös magassarkúban, és megirigyeltem. Azt hiszem, rám fog férni ez a kis pihenés.

álmosságos

A múlt heti programkavalkád (borozás és beszélgetés!, beszélgetés és borozás!, céges karácsony) után furcsa, hogy egyetlen előre leegyeztetett találkozóm sincs már Szentestéig. Ettől persze még nem vagyok kipihentebb, próbálok behozni dolgokat, kevés sikerrel.  Két napja nem alszom rendesen, és három hete nem iszom kávét és fekete-zöld-fehér-vörös teát, elképesztően használhatatlan vagyok. Persze ilyenkor kéne rengeteg mindent csinálnom, többnyire olyasmit, ahol rengeteg apró részletre oda kell figyelni, csodálatosan megy (nem).Iszonyatosan hideg van, reggel még havazott is (természetesen abban a pár  percben, amíg a villamostól elgyalogoltam a cégig, és mire felértem a lifttel, már el is állt), ilyenkor kéne egy kedvenc film, amit két hónapig minden héten megnézek valami félközeli moziban, aztán hazagyalogolok a behavazott éjszakában. A dolgot megnehezíti, hogy mostanában már van bérletem és a MOM parkból egyetlen villamossal hazaérek, nincs mi motiváljon a hosszas gyaloglásra (és a tetejébe sajnálnám heti egy mozizásra az időt, amikor sokkal fontosabb dolgaim vannak, például másfél óráig hanyatt feküdni a kanapén, és várni, hogy helyreálljon az agyműködésem).

minden jó, ha

Vannak dolgok, amik soha nem érnek véget, és olyanok is, amik kissé túlcsúsznak az alapértelmezett kereteiken. Azt hiszem, leszögezhetem, hogy a péntek estém hétfő reggel zárult le azzal, hogy még a sálam is meglett. Így most akkor jó, enélkül viszont inkább vegyes lett volna, mert hát igencsak szeretem azt a sálat, és persze az összes szokásos kétségem is ott toporgott a péntek este kapcsán. (Nyűgös vagyok, öreg, csúnya, és egyértelműen senki sem szeret, mert senki sem rángat el, hogy csináljanak rólunk vicces fotókat együtt; bezzeg a többieket még induláskor is lekapcsolják egy projektfotóra.) Később átvonultunk a Dürerbe, csak kicsit volt bizarr magassarkú csizmában, sminkben és csinosban ugrálni Faith No More-ra és Nine Inch Nails-re, ráadásul az egykori egyetemi épületünkben, ahol annyi előadást átteázgattunk, ugye. Itt veszett el a sálam is, aztán hétfő reggel behozta egy kolléga - szóval minden jó, mert a vége az.

a szarkákkal egyébként az a helyzet

Engem le lehet ám nyűgözni ésszel, és a szarka az egyetlen madár, amelyik még a tükörben is felismeri magát, úgyhogy a szarkákat már csak ezért is szeretem. Az is hasznos tulajdonságuk, hogy elég nagyok és elég jellegzetesek ahhoz, hogy szemüveg nélkül is észrevegyem és felismerjem őket. A hangjuk talán lehetne szebb (legalábbis nyáron, amikor hajnalban elkezdtek csörömpölni és berregni, gyakran elcseréltem volna őket egy fészekalja feketerigóra), de viccesek és idétlenek.

Van az angoloknál egy mondóka arról, hogy mi történik, ha az ember egy, két, há, négy, öt-hat-hét szarkát lát, és az egy szarka bánatot jelent, a kettő pedig örömöt. Az legszomorúbb tavaly télen volt, amikor a Charles de Gaulle-ról vonatoztam be Párizsba, és láttam egy szarkát, aztán egy másikat, de a második madártól szokatlan módon felborulva hevert a hóban, és akkor bizony elszontyolodtam (pedig azt nem is sejtettem, hogy még kétszer fél órát vesztegelek különféle állomásokon különféle bombariadók miatt). Aztán nyáron egyszer mentem valahova, és ott ugrált egy magányos szarka, és rájöttem, hogy de hát a megoldás egészen egyszerű (azon túlmenően, hogy miért is érdekel egy gyanús múltú angol mondóka?), amikor ott egy szarka, akkor szarka vagyok én is, és ennyi. Ha meg nincs ott egy szarka sem, akkor nem számítom magam szarkának. Nem vagyok teljesen épelméjű, azt hiszem.

kiskarácsony

Közeleg a karácsonyi parti, semmire sem tudok már odafigyelni. Tetszőleges tömegközlekedési eszköztől húsz percet kell gyalogolni a helyszínre, elegánsan, végül is a sapka csak a hajamat, a csizma pedig a lábamat fogja tönkretenni, mire odaérünk. Igazából nem úgy várom, hogy jaj, de jó lesz, inkább valami feszültség van bennem, valami nyugtalanság, és az enyhe vágy, hogy holnap délre már ne legyek másnapos, mert ebédelős programom lesz.

A héten voltam borozgatni és beszéletni, valamint beszélgetni és borozgatni is, időről időre meglepem magam különösen jól formált angol mondatokkal, illetve különösen rosszul összedobált magyarokkal is. Mentaolajat szagolgatok, több, mint két hete nem ittam kávét, fel kéne töltenem a telefonomat, legyünk már úton, legyünk már túl rajta.

majdnem vettem... nem, tényleg vettem.. nem tudom, tökmindegy

Dolgok, vannak, sokan, nem izgalmasak, nem képszerűek, nincs mit írnom róluk. A fények élesek és egészen északiasan hidegek, vagy csak azért látom őket annak, mert nem lágyítja meg őket az erkélyeken a muskátli vöröse, a házak közt a fák. Előkerült, hogy a karácsonyi partira mégis elegánsan kéne menni (mivel munkából megyünk, bennem ez eddig komolyan fel sem merült), ezen pánikoltam egy darabig, aztán hirtelen vettem egy nagyon szép blúzt. Pont olyan színe van, mint a szememnek, és már most látom, hogy ha tényleg lesz zene és tánc, akkor vagy átöltözöm, vagy olyan undorítóan fogom átizzadni, ahogy csak az ilyen zöldesbarna holmikat lehet. Igen, volt feketében is, és egy fekete blúznál ez a probléma nem merült volna fel - de most őszintén, teljesen semmilyen volt feketében (nem vonták be a gótigazolványomat, nem is volt olyanom).

Türkizkék organza szalagokat akarok venni. Ne kérdezzétek, miért.

pedig én igazán vidám dolgokról akartam írni

De úgy tűnik, ahhoz nincs tehetségem. Szóval hetek óta fáj a fejem és szédülök, és minden hétvégén egyre kevésbé tudtam visszapihenni magam a hétre, amikor mégis napi nyolc órában képernyőket nézek, márpedig annál ilyenkor a spanyol inkvizíció sem találhatna ki durvábbat. Hétfőn hazafelé menet még győzködtem magam, hogy á, hazaérek, alszom, minden rendben lesz, aztán inkább hazaértem, rosszul lettem, és most szeretnék rájönni, hogy pontosan mi is a baj, vagy az nem is érdekel, csak hogy mitől múlik el. Egyelőre ott tartunk, hogy két gyökérkezelt fogam fölött van gyulladás (antibiotikum, és ha kiújul, műtét), és magas a vérnyomásom (ilyen sem volt még), amire a doktornéni kb. azt a tanácsot adta, hogy hagyjak fel azzal, hogy késő este fehérkenyeret nassolok (ööö... azzal könnyű lesz). És esik az eső és nyilván nagyon csúnyán buktam a nanowrimót is (képernyők előtt kellett hozzá ülni, és az nem ment), és egyáltalán. Életmódot kell váltanom, és abban rohadt béna voltam mindig is.

legyen valami vidámabb is

Például a csodás erdei állatkás ernyőm, amit még Balatonfüreden vettem egy borús reggel, mert megláttam, és nem tudtam otthagyni, akkor sem, ha amúgy utálom az ilyen nagydarab harci ernyőket (tanultam velük verekedni, de én jobb szeretem inkább eltenni a táskámba az ilyen ernyő-szerű dolgokat).  Ma ismét megbizonyosodhattam róla, hogy helyes döntés volt, hogy megvettem, mert másoknak is feldobta a hideg, szutykos, esős novemberi reggelét, még a közértben is kinyittatta velem a pénztáros néni.

valahonnan ismerem a típust

Jellemző, hogy a hangos, részeg orosz, aki a múltkor tíz-tizenkét másik ember estéjét rontotta el, most azzal a szöveggel vezeti be (amúgy megjósolható) távozását a társaságból (ahol az emberek többsége őszinte ezmegmiakurvaélet arccal nézte bemutatkozó permormanszát), hogy "bocs, cuki a kis amatőr kezdeményezésetek, de én profi vagyok, és nincs rátok időm"... és ez akkor is rohadt bosszantó, ha tudom, hogy csak hazudik. Elsősorban magának. Nem értem, miért kell még belénk rúgnia, mielőtt távozna (mármint pontosan értem: mert frusztrált és fél), ha már egyszer mi sem sértegettük, azaz még csak vissza sem sértegettük, amikor nagyon osztotta az arcát meg az eszét.

Mondjuk ha ezt sikerül egy nappal korábban kitalálnia, akkor nem fejezem be potyára a tíz perc alatt összegányolt történet-felét (amiből tökéletesen látszik, hogy nem profi, legfeljebb szövegiparos, az igénytelen, gyenge közepes fajtából) (egy profi nem gányol, különösen ha valamit kedvtelésből csinál; egy profi ennél többre becsüli magát és a munkáját is (jaj, de mennyire ismerem ezt a típust, hát persze, hogy szar, csak összebasztam tíz perc alatt, de azért az én zsenim a szarból is kicsillan, nem? Nem? Csak irigy vagy...)).

és a szarkákról még nem is meséltem

A hétvégén nagyjából a következő dolgokon őrjöngtem és sírtam felváltva:

• bűntudatom van, mert nem írok eleget, és már most látszik, hogy nem lesz meg a nanowrimo
• és az hagyján, hogy a nanowrimo, de a sztori, amit kitaláltam rá?
• és ha meglesz, akkor is lassan indul, és rémesen közhelyes, és nem is tudom, mitől lenne jó
• és akkor a régi, lassan döcögő projekteket ne is említsem, mint
• Cinke
• Rókavár
• Huzavoni kovácsok
• Pomona
• Temper (erről szerintem csak Srakkernek meséltem részletesebben)
• további harminc izgalmas történet, mind vicces, egyik sem komoly
• bűntudatom van, hogy nincs meg két hétre előre, hogy mit töltök fel a kaleido-mandalás blogba, azaz megvan öt hétre, csak van benne elszórtan hat lyuk, és azokat a képeket elő kéne készíteni
• bűntudatom van, hogy a fotós blogon is már csak egy hétre elegendő kép van, át kéne válogatni a többit, és kéne újakat csinálni
• bűntudatom van, hogy hetek óta nem jutottam el odáig, hogy tovább válogassam és szerkesszem a nyári (a tavaly téli, a tavaly nyári) képeket, most olyan négy-ötezres lemaradásban lehetek
• bűntudatom van, hogy nem rajzoltam meg a heti macskás színezőt, nem mintha bárkit is érdekelnének a rajzaim
• bűntudatom van, hogy alszom, illetve, hogy nem alszom eleget
• bűntudatom van, hogy gyönyörű napsütés van odakinn, és semmi kedvem elmenni sétálni, mert a napsütés mellett borzalmas szél is van, és irtózatos hideg, és amúgy is minden bajom van
• bűntudatom van, hogy nem értékelem a természet szépségét, pedig egy jó séta biztos feltöltene (bacilussal a következő arcüreggyulladásra), és miért nem töltenek fel amúgy azok a dolgok, amiknek fel kéne tölteniük, ha jól szerkesztett emberszabású lennék
• bűntudatom van a retek nagy rendetlenség miatt
• bűntudatom van a megválaszolatlan emailjeim miatt
• bűntudatom van, amiért bűntudatom van, ahelyett, hogy zenből leperegnének rólam az ilyen marhaságok

Igazából nem tudom, mi a baj, azon kívül, hogy az egészségügyi határérték fölött beleragadt a fülembe az Alexandra leaving, ami igazából annyira végtelenül és tökéletesen illik Guy Gavriel Kay-hez, hogy nem is csoda, ő ezzel búcsúzott Leonard Cohentől. Illetve ott a vers, ami alapján a dal született, és egyszer már régebben megtaláltam, és ami egészen más viszonyban szól ugyanerről az érzésről, á, egyáltalán, szomorú most minden.

De legalább végre elkezdtem a Children of Earth and Sky-t, és nagyjából a századik oldalon még épp csak elkezdi "összemesélni" a főszereplőket, szóval nem tudom, mit aggódom, hogy nálam nem pörögnek fel azonnal a történetek. A módszer nagy haszna, hogy legalább átmenetileg le tudtam tenni a könyvet, most már csak nem kell újra felvennem úgy péntek délutánig, és akkor esetleg nem fogok munkanap hajnal ötig olvasni.

Konsztantinosz Kavafisz Az Isten elhagyja Antoniust Ha éjféli órán hirtelen hallatik egy láthatatlan kórus bevonulása kényes zenék, hangok kíséretében – mert a szerencséd immár alászáll, tetteid kudarcba fúltak, életed tervei mind tévelygésre váltak – hiába ne panaszkodj. Mint aki készen áll régóta, mint aki mer, üdvözöld búcsúzóul Alexandriát, a tűnőt. Főleg ne csald magad, ne mondd, hogy mindez úgyis csak álom, a füled csalódás martaléka: ily léha reményeket magadba ne fogadj. Mint aki készen áll régóta, mint aki mer, mint aki e városhoz méltónak ítéltetett. Lépj hát erős léptekkel ablakodhoz, és halld megrendüléssel, de a gyávák könyörgő jajveszékelése nélkül, a végsőül adatott gyönyört, a hangokat, a misztikus kórus kényes fuvoláit, s vesztett városodat üdvözöld búcsúzóul. Vas István fordítása Constantine Cavafy The God Abandons Antony When abruptly, at midnight, you hear an invisible procession pass by with delightful music, and voices, don’t grieve for your failing fortunes, your spoiled deeds, the illusion of your life’s plan; to mourn is useless. Rather, with foreknowledge and boldness, bid farewell to the departing Alexandria. Above all, don’t fool yourself, don’t claim it was just a dream, that you heard a lie; avoid all such futile notions. As if long prepared, and ever courageous, acting as one who deserves such a city, make your way to the window, and listen closely with your heart, not with cowardly pleas and protests; hear, as a last pleasure, those sounds, the delightful music of the invisible procession, and bid farewell to the Alexandria you are losing. Translated by Stratis Haviaras

Leonard Cohen Alexandra Leaving Suddenly the night has grown colder. The god of love preparing to depart. Alexandra hoisted on his shoulder, They slip between the sentries of the heart. Upheld by the simplicities of pleasure, They gain the light, they formlessly entwine; And radiant beyond your widest measure They fall among the voices and the wine. It’s not a trick, your senses all deceiving, A fitful dream, the morning will exhaust – Say goodbye to Alexandra leaving. Then say goodbye to Alexandra lost. Even though she sleeps upon your satin; Even though she wakes you with a kiss. Do not say the moment was imagined; Do not stoop to strategies like this. As someone long prepared for this to happen, Go firmly to the window. Drink it in. Exquisite music. Alexandra laughing. Your firm commitments tangible again. And you who had the honor of her evening, And by the honor had your own restored – Say goodbye to Alexandra leaving; Alexandra leaving with her lord. Even though she sleeps upon your satin; Even though she wakes you with a kiss. Do not say the moment was imagined; Do not stoop to strategies like this. As someone long prepared for the occasion; In full command of every plan you wrecked – Do not choose a coward’s explanation that hides behind the cause and the effect. And you who were bewildered by a meaning; Whose code was broken, crucifix uncrossed – Say goodbye to Alexandra leaving. Then say goodbye to Alexandra lost. Say goodbye to Alexandra leaving. Then say goodbye to Alexandra lost.

eső

Eléggé rojtosak az idegeim amúgy is, rátesz, hogy a múlt hetinél is jobban kettősfront van, reggel felkeltem, ránéztem a telefonra, Leonard Cohen meghalt, és akkor már tényleg elsírtam magam. Most is úgy nagyjából bármin hősiesen elpityerednék, a tudatalattimmal lassan komolyan el kéne beszélgetnem, vagy kitalálni valami módszert, amitől nem emlékszem az álmaimra... tényleg, annyi jó tipp van rá, hogyan emlékezzen az ember az álmaira, arra miért nincs, hogyan NE? Én hálás lennék érte.

Macskaportrék.

ágyban kellett volna maradni

...osztottam meg a negyedik gondolatomat a közösségi médiával, ha már az volt az első, amit kellően összeszedettnek és civilizáltnak éreztem a "mi van?" a "ne már!" és az irtózatos káromkodás után. A Brexitet is eléggé meglehetősen személyes sértésnek fogtam fel, Trump győzelmét pedig pláne, szerintem azt simán felfoghatja személyes sértésnek minden nőnemű lény, igen, még a nőstény planktonok is.

Nem is tudom, lehet, hogy ma el kéne mennem moziba, és pattogatott kukoricát kéne ennem, és egyáltalán.

(Valójában írnom kéne és macskákat rajzolnom. Néha úgy érzem, eléggé a fejemre nőttek az úgymond... kedvteléseim?)

ne már

Én igyekeztem visszafogottan optimista lenni, de ezek szerint azt sem érdemes. Most először kifejezetten kellemetlen volt a találkozó, köszönhetően a mindentudó, részeg orosznak, aki nem volt sem képes, sem hajlandó észrevenni, hogy már kifejezetten  ingerülten szólunk rá, hogy 1) csak ő beszél 2) baromságokat. Vagy hogy az egyik srác a "this is not a meeting but a monopoly" szöveggel távozott félóra után. Nagyon szomorú volt az egész, és nem tudom, hogy fog ebből visszajönni a társaság, az is tönkrevágja a hangulatot, ha valakinek azt kell mondanunk, hogy "bocs, de ne gyere többet", de így mindenki rosszul érezte magát.

este hat

Mindenki elindult már a következő programjára, nekem még kicsit korai lenne. Persze akár át is ballaghatok, legfeljebb eszem, mielőtt a többiek megérkeznek, és nem teli szájjal kell majd magyaráznom. Szándékosan félkész novellák lesznek ma, érdekes kezdeményezés,  mindenki csak az első két-háromszáz szót osztja meg, és legközelebbre befejezi valaki más történetét. És megmutatja a sajátja igazi végét is. Jó lesz. Vagy legalábbis... érdekes.

A nano-mesével nem haladok, nem elég érdekes az eleje, de nem tudom, hogy lehetne érdekesebb, most még béke van, és a sárkányokról is csak beszélnek - igaz, sárkányok később sem lesznek benne, csak sokkal rémesebb dolgok, és alighanem mire eljutok odáig, már az sem lesz érdekes.

Visszatérő kérdés a nap (leg)több pontján, hogy mitől vagyok ilyen eszeveszettül fáradt. Ilyenkor általában összeszámolom,  mennyit is aludtam az elmúlt időben, és arra jutok, hogy hát ettől, de most már lassan komolyan érdekelne, régen hogy csináltam. Mármint régen többnyire aludtam eleget irodai munka mellett is? (Jobban belegondolva: frászokat, és nem is viseltem jobban, csak izgalmasabb okaim voltak 1) ébren maradni 2) összeomlani. (Nem, az a fajta izgalom baromira nem hiányzik az életemből.))

De jó lesz ám a pizza és a bor és a beszélgetés, és ha abbahagytam az ásítást, most már lassan nem is lesz korai elindulnom.

Mész

Igazából ez egy másik történethez kapcsolódik, ami sokkal hosszabb, lényegesen zavarosabb (még ennél is!), és évek óta a köddé váló, nagy közös tervek semmijében lebeg. Állítólag azért ez itt még működik magában is, nem tudom, nem jutott jobb az eszembe. (Olyan jó meg úgysem lesz már, mint a Flandria.)

     Nézte, hogy alszik a fia. A takarót félig lerúgta, félig magára csavarta, pucér lába kilógott az éjszakai hidegve, a bal karját a feje fölé emelte, a vastag kelmét az arcára húzta. Gyermekkorában így aludt, és olyan megdöbbentő volt egy felnőttben visszalátni ezt a nemtörődömséget, hogy az asszony egy pillanatra elfeledkezett az emésztő fájdalomról és haragról is.
     Emlékezett még rá, mikor látta így utoljára. Húsz éve volt, az ostrom előtt pár hónappal. Tudták, már hogy háború lesz, veszekedtek rajta épp eleget: a férje azt mondta, menjenek keletre, az ő szülővárosába, meneküljenek, amíg még lehet… de az asszony itt született, itt nőtt föl, büszke volt és makacs, és megingathatatlanul hű az otthonához. A férfi elment és elvitte a fiukat is. Ő maradt: gyermektelen volt, de még anya. És az anyák feláldozhatták magukat, hogy megvédjék az otthonukat. A gyermekeiket. Odaadták magukat a kőnek, hadd legyenek a föld eleven dühe, ha a falak és a bástyák elesnek.
     A férje árulása, hitvány gyávasága most is haragra lobbantotta, de a láng hamuba holt, ahogy eszébe jutott az üres ház. Egy tavaszon és egyetlen gyermektelen nyáron át sodródott napról napra, mint egy… kísértet. Megborzadt. Húsz év szenvedés után is csak akkor gondolt magára kísértetként, ha az élete utolsó hónapjait idézte fel. Az a szörnyeteg, amivé a várost védve változott, valami más volt. Valami elevenebb, még ha csak a gyűlölet hajtotta is.
     Az ágyon alvó férfi megmozdult, és az asszony önkéntelenül is odahajolt, és végigsimított a homlokán. Az ujja hófehér volt a hófehér lepel alatt, göcsörtös és merev a mésztől, ami a falba kötötte a halandó testet; az égető mésztől, ami lángra lobbantotta és visszamarta a haragját a világba… Tűz volt az ujja és halál, és ezen nem változtathatott a szeretet sem.
     Megérintette a fia arcát. A férfi megdermedt, és az asszony érezte, hogy retteg. Küzdött volna az érintés ellen, de mozdulatlanul hevert: a mész varázsa megbénította, kiszívta minden erejét, rémképekké torzította az álmait.
     Az asszony hátrahúzódott, és a tulajdon arcába mart, úgy jajongott.
     Kísértet volt, és a gyűlölet csak még halottabbá tette.

2016.

tervek és darvak

Ősz van, ha hétvégén nem csöpög takony az égből, akkor felmegyek a hegyoldalra fényképezni, mert még a reggeli ködön is átégnek a színek. Kitaláltam, mit írjak nanowrimóra, a részleteket sem ártana letisztázni, például nevek, miért kell, hogy neve is legyen a dolgoknak, nyomorult szereplők, miért kell, hogy legyen nevük is, ó, miért? Valamint csomózott darvak.

És vörösvércsék is. Továbbá mókusok.

horzsol, mint a metal

Idén nyolcadszorra voltunk távolról indítani, ismét Pécs-Villány viszonylatban, ismét Jud-Woof-Nyerw-Noiz-Tapsi felállásban. Ez volt az első esős indításunk, ráadásul a vonatot is szerelték, szóval a pincesorra csak Jud önfeláldozó sofőrködésének hála jutottunk el, de ne fussunk ennyire előre, mert szokás szerint ezúttal is már pénteken kezdetét vette az evés-ivás.

Idén kezdésnek a Bohémia nevű, autentikus cseh sörözőbe ültünk be. Nagyon kevés pécsi helyre emlékszem előző életeim bármelyikéből, de azt tudom, hogy egyszer (a hely előző életeinek egyikében) én itt húslevest ettem és boldog voltam. Ráadásul pityergősen hideg volt az este, minden indokolta azt a pálinkát, legfeljebb az nem, hogy tudhattam volna, utána azonnal fejbevág a többhetes kialvatlanság. Hosszú évek ígérgetése után ezúttal valóban csatlakozott hozzánk a Magyar Nemzeti Hobbit és barátnője: óriási hamburgereket ettünk, és igyekeztem álmon sem halni, ha már éhen nem kellett. Hazafelé menet zuhogott az eső, és a szó minden értelmében elázva caplattunk le a taxiállomásig. Gyorsan haza, és alvás.

Másnap eső, eső, eső. Még eső. Idővel azért felkerekedtünk, és elautóztunk Villányba, és a barátságos novemberi időjárás dacára rozékat ittunk, méghozzá fröccsnek, mintha nyár volna. Végül is az volt? Ittunk, aztán ettünk, rengeteget beszéltünk a Tátra-teáról, de nem kóstoltuk meg, pedig az ízek és alkoholfokok egészen széles skáláját végigpróbálhattuk volna (ha igazán rosszul akarunk lenni). Én egy ponton elaludtam az asztal mellett ülve, miközben a fejem fölött kopár őzkoponyák meresztették a szarvukat a mennyezetre, odakinn pedig rózsaszínbe öltözött emberek futottak, hiába esett. Később fényképeztünk még napraforgókat és ködsapkás hegyet, majd sikeresen lebeszéltük a Férfiakat, hogy amúgy Férfiasan bemenjenek még viszkizni a városba (érveink: elég tömény van a lakásban, elég tömény van bennük, valamint a youtube-on fellelhető legótvarabb popslágerek).

Vasárnap reggelre alábbhagyott az eső. Az elmúlt két év szokásának megfelelően reggeli közben megvolt az intergalaktikusnetes beszélgetés is az Ausztráliába szakadt, eredeti és hamisítatlan távolról indítóval, aztán bementünk a városba, és ebédeltünk még egy kis lazacburgert indulás előtt. Rövid időre a nap is kisütött, és a vonatot sem késtük le.

(Utána már csak három hónapot kellett várni, hogy végre formába vágjam ezt a tíz mini-képet, de mentségemre legyen mondva, Jud és Noiz is csak a múlt héten teljesítették beszámolási kötelezettségüket.)

szombat

Aztán reggel mégis sikerült valahogy felvakarnom magam az ágyból, és eltámolyognom az iroda felé, útközben még vásárolni is beugrottam, és volt akciós francia kecskesajt, már megérte felkelni. A sörről persze elfelejtkeztem, pedig azt is akartam venni, igaz, azt nem bentre (a kecskesajtot is hazaviszem), szóval még Bran klubba menet is beugorhatok majd a boltba, mert nekem ma este igenis sörre van szükségem, esetleg illatos, fűszeres ginre, de a túlélőkészletemben csak négyféle fájdalomcsillapító és egy szállodai varrókészlet van.

Végszóra eleredt az eső.

péntek

Céges vacsora utáni péntek, nincsenek annyira kész az emberek, mint nyáron voltak, amikor a kitartóbbak hajnalig ittak egy diákkocsmában, de az októberi időjárás pótolja a másnap esetleges hiányosságait. Álmon halok, egyszerűen álmon halok. És ma este is lenne hová mennem, és holnap reggel is be kell jönnöm dolgozni. Úgy csorognak el a napok, hogy néha, ha elbambulok, még azt hiszem, tavasz van, és csak most jön majd a nyár, pedig épp ellenkezőleg.

Rengeteg mindenről lehetne írni, itt van például Bob Dylan Nobel-díja (nekem tetszik a dolog, már amennyire az egész irodalmi Nobel egyáltalán érdekel, és az bizony elég minimális), aktuális világ- és lokálpolitikák (argh; bár kivételesen legalább néhány tétellel legalább az életképes idiótaságig képben vagyok), az ámbráscetek letűnőben lévő kultúrái, vagy hogy milyen Gulácsy képeket láttam, és ennek kapcsán, hogy mennyire nem értek én a képzőművészethez. Aztán rengeteg mindenről nem lehet írni, mert nem tudok, vagy nem akarok, vagy egyáltalán, kit érdekel, például kaptunk iPhone 7 Plust, és most minden létező dolgot ki kell vele próbálni az Alkalmazásban, nagy és kényelmetlen, és megőrülök a tízes iOS-től (amit három hete már megkaptunk egy másik telefonra, és minden létező dolgot ki kellett vele próbálni az Alkalmazásban, és annál már csak a fordítva beszerelt kamerájú telefon volt a rosszabb a ropogósan friss hetes Androiddal) (de ez a munkám, és cserébe adnak pénzt, megbecsülést, munkanapokon délután háromkor többféle gyümölcsöt, változó rendszerességgel, de hetente többször svájci csokit).

Annyi mindent kéne csinálni, mindjárt november, és még azt sem találtam ki, idén milyen történettel nem haladok majd semerre a nanowrimo alatt.

mély nosztalgia

Végül elmentem Füredre, illetve legfőképp Tihanyba, Füreden csak fagyiztam és aludtam és juhtúróval és csülökkel töltött rántott bordát ettem (volt rajta füstölt sajt is, nehogy elfogyjak). Egészen nem olyan volt, mintha visszamentem volna valahová, ahol egykor félig-(vagy-negyedig-vagy-vala)meddig éltem, hanem mintha elmentem volna valahová, ami sokban emlékeztetett egy helyre, ahol egykor félig-(vagy-negyedig-vagy-vala)meddig éltem. Az pedig ismerős érzés, a magyar vidék nekem többnyire mindig egy darab Tihany, nyáron például voltunk Bikalon, ami egy Tihany volt, csak autentikus betyár-Disney helyett farostlemez romokkal (az apátsági templomba ezúttal be sem mertem menni, mert abban a koncentrátumban igen rossz hatással van rám a barokk művészet), és kevesebb tóval, de gondozottabb medencével, mint aminek a peremén hasalva ellestem a helyes lábtempót a parányi dísznádasba települt békáktól. Vagy amikor tizenkilenc éve voltunk Aggteleken, az is egy Tihany volt, még csak nem is sokkal sziklásabb, és tavasszal az sem volt feltűnő, hogy kevesebb tó van körülötte. Szóval most voltam Tihanyban, és hát az is egy Tihany volt, nem az a Tihany, az idea, az eszmény, hanem csak egy arra sokban emlékeztető dolog. Az étteremben, ahol harmincöt éve rántotthúst ettünk krumplival, most szuvidált csirkét kínáltak, és citromos vinaigrette volt a rukkolás salátán, nem paprikás tejföl a friss uborkán. A kikötőben már nem kézzel húzzák fel a viharkosarat, nincs is már viharkosár, és talán már a piros jelzést sem úgy lövik fel, hogy mire felnézel a pukkanás hallatára, már nem is látod, milyen színű volt.

az életem egy sorminta, vagy esetleg mégsem

Dolgozunk, az ablak előtt a nyárfa észrevehetetlenül szőkül, mintha csak a szeptember végi fény lágyítaná meg a színét. Megnyugtat, hogy a másfél képernyő magas, öt képernyő széles folyamatábrát nem csak én gyűlölöm (ha olvashatóra nagyítom, nem látom át, ha átlátom, nem tudom elolvasni, mit is nézek), és remélem, hogy nem csak én nem értem. Hétvégére főleg olyan terveim vannak, hogy nem csinálok semmit (ez bejött múlt héten is), vagy elmegyek Libegőzni, de

most egy régóta rélelődő, mégis hirtelen elhatározással úgy döntöttem, még sokkal mélyebbre viszem a nosztalgiát. Búcsúzóul egy irodai chat-részlet:

- Olyan válogatós ez a rendszer. "A befejezés tervezett időpontja csak a kezdés tervezett időpontja utáni időpont lehet."
- És akkor most mi lesz, ha valakinek tegnapra kell valami?

képeslap helyett

Amikor reggel nyolckor leszállt a gép, még poénkodtam rajta, hogy kár volt kivenni a pénteket szabadságnak, hát simán beérnék még dolgozni. Aztán háromnegyed órán át vártunk a csomagokra, majd vagy egy órán át araszoltunk a dugóban, szóval erősen elkéstem volna, azon kívül, hogy mire megfürödtem, és a legfontosabbakat kipakoltam, már rosszul voltam az álmosságtól. Újabb nyaralás ért véget, és újabb korszak, nem fogunk már szökőkutas kertecskében, rózsák és mentabokrok között vízipipázni és fügepálinkázni, miközben Szabotázs bácsi vigyorogva panaszkodik, ha valaki nem kér még egy kört, hogy szabotázs.

vidám történetek a múltamból

Voltunk a westieválon (Nem. Én. Találtam. Ki), és mindenféle örökzöldek mentek, és volt a What's Up a 4 Non Blondes-től, és az annak idején mekkora szám volt már, és te jó ég, a klip, hát ennyire grunge holmikat, mint azon a lányon, és ó, te jó ég, akkoriban, óbasszameg, kicsit olyan érzés, mint amikor az ember tompítás nélkül ráborul az ágyra, és beveri az orrát a párnába, és fáj (megtörtént eset). Az összefüggő bevezetés után térjünk a tárgyra.

A tárgy a következő, azt hiszem: mostanában néha eszembe jut a kamaszkorom, és 1) már akkor is alkalmatlan voltam mindenre, csak akkor még azt hittem, majd kinövöm 2) most is alkalmatlan vagyok mindenre, és soha többé ne beszéljen hozzám senki. Igazából volt ennek egy hosszabb változata is, de már attól is fájt az agyam, hogy megpróbáltam megfogalmazni, és a végeredménytől aztán pláne. Mondanám, hogy nem volt kifejezetten euklidészi, de a blogolás többnyire nem az, és különben is, sosem értettem, a nem euklidészi hogyan lett a kozmikus horror egyik kedvenc jelzője, amikor az egy matematikai dolog (de van egy olyan sanda gyanúm, hogy Lovecraft a matekhoz is hülye volt). Szóval maradjunk annyiban, hogy nem volt értelmes, többnyire én sem vagyok az.

De volt az a szilveszteri buli harmadikban, amikor az egyik srác Dugó nevű haverjánál kötöttünk ki, és grunge típusú zenékre ugráltunk, és egy ponton lesmárolt a házigazda egyik haverja, és utána az én derék fiú osztálytársaim kiröhögték (majd megnyugtatták, hogy nem, nem arról van szó, hogy világosban sokkal ijesztőbben nézek ki, mint félhomályban, csak éééérted) (hát bolond, na, hát éééérted), és hogy én ezt honnan tudom? Három napra rá, a sítáborban a derék fiú osztálytársak egyike ezzel szórakoztatott vacsora közben, és nem értette, miért vonultam el magányosan zokogni egy kihalt kollégiumi lépcsőházba. Egy merő csodálatosság volt a kamaszkorom, olyan jó, hogy néha eszembe jut, nem is tudom, hová lennék ilyen vidám emlékek nélkül. Akkoriban különben is pont ennek az osztálytársamnak az egyik haverjáról álmodoztam, aki teljesen kajla volt és idétlen és vicces és nyilvánvalóan soha semmiféle esélyem nem lett volna nála, ő elsősorban laza volt, nyolcadsorban geek, én pedig a legtöbb sorban leginkább nyomi, kis geek beütéssel. Esetleg sültbolond.

Később aztán a grunge felruházott némi zordsággal, és kevésbé voltam nyomi és inkább sültbolond, és jóképű fiúk ismerkedtek velem sötét szórakozóhelyeken, de ez nem tartott sokáig, mert lett egy barátom, és akkor egészen sokáig már majdnem elhittem, hogy mégsem vagyok alkalmatlan mindenre. Aztán rájöttem, hogy de, inkább mégis, de addigra elmúlt a kamaszkorom, és nagyjából a huszadik század is. Na, hát ilyen vidám dolgok jutnak az eszembe, amikről aztán inkább mégsem szoktam írni, és most is csak azért teszem, hogy mutassam, miért is jobb az úgy mindenkinek.

nyárutó

Péntek délután van, egyedül ülök a szobában: általában heten vagyunk, de most egy beteg, négy szabadságon, a részmunkaidős kolléganőnek pedig már véget ért a hét. Nehéz bármire is összpontosítani, régi teszteseteken rágódom, nem egyértelmű, hogy kicsit csavarni kell rajtuk, és minden rendben lesz, vagy azóta nem csak a felismerhetetlenségig, de a letesztelhetetlenségig is átszabták az egészet. Odakinn újra leküldték a gödörbe a szépséges türkiz gépet, és most átható kattogással zúzza a követ, mélyíti és szélesíti a szellős és fás üres telekre tervezett ház alapját. A szemközti ház erkélyéről látcsővel figyelik az építkezést. Poloskák mászkálnak az ablaküvegen, napok óta nem merünk szellőztetni, nehogy beköltözzenek.

Másfél hónapos szerencsétlenkedés után szerdán végre sikerült elmennünk kocsmázni, mint a régi szép időkben, jó volt, és pont olyan közel a munkahelyünkhöz, hogy még útba is essen hazafelé. A hétvége is mozgalmas lesz, kicsit aggasztóan mozgalmas, de soha... ööö... soha ne igyunk előre a medve bőrére, és nyugtával a napot. Meg kéne még találnom a fényképezőgépemet is, hogy minden jó legyen.

már megint macskák

Azért rajzoltam is, ezerszer annyi munka volt, mint amennyire semmilyennek néz ki, és még mindig rengeteg színezős képet kéne csinálnom, hogy a saját elképzeléseinnek megfelelve zárhassam a projektet.

Igen, most aprómacskákban gondolkozom. Nem, valójában egyáltalán nem biztos, hogy a "gondolkozom" a helyes kifejezés.

vasárnap délutáni pánik

2589 poszt közül kell megtalálnom egyet, rosszul taggeltem, nagyszerű érzés, ahogy az irodában mondanánk. Szombaton rajzolni akartam, olvasni, sétálni, ehelyett egész nap Dragon Age 2-t játszottam, biztos fontos volt valamiért, de mikor fogom elolvasni a könyveimet? Öt könyvem is van, amit el akarok olvasni, de nem merem hétköznap elkezdeni őket, mert akkor napokig nem alszom, és öreg vagyok én már ehhez. Mostanában már aludnom kell, nem helyettesíti a koffein, így múlik el a világ dicsősége.

Megtaláltam a rosszul taggelt posztot. Most végre megont rajzolhatnék vagy elmehetnék sétálni. De azt hiszem, kivételesen inkább alszom egyet (nem, nem, nem játszom!!!).

ma

Elvesztettem a posztomat. És lusta vagyok újra megírni.

tegnap

A nap úgy kezdődött, hogy a csodálatosan éles, és vadonatosan új körömollóm kettétört (éles volt, nem erős), aztán lefagyott a villamos, és bár háromszor is újraindították, végül egy megálló után feladta, és kiállt a forgalomból. (Reggel. Hőség. Tömeg.) Hihetetlenül álmos mindenki, én is, kéne valami rágcsálnivaló, miért van egy tasak méz a fiókomban? A csokikat értem, azok vésztartaléknak vannak, de sajnos nem lehet jól rágcsálni őket. És még csak hétfő van.

Hétvégén főleg aludtam, illetve röviden söröztünk is, de öreg vagyok én már ehhez. Előtte, izé, ha történt is valami a múlt héten, az nem lehetett túl emlékezetes, én legalábbis nem emlékszem rá. Kivéve a harmadik, és egyelőre utolsó általános iskolás osztálytalálkozót, na, az jól sikerült, de tényleg. De ezt már írtam, nem?

visszatérve

Voltam közben nyaralni is, szép volt, jó volt, álmos vagyok. Megint találkoztunk az általános iskolás osztállyal, most kicsit mások értek rá, de most is sokkal kevésbé volt szomorú, mint a gimnáziumi találkozók, talán, mert sokkal kevésbé kötődtünk egymáshoz. Érdekes volt és jó, azt hiszem, a következővel nem várunk huszonhét évet.

Eljövetel

A legújabb társulattal nem élőben írunk együtt, hogy aztán szigorúan eldugjuk egymás elől a magas szószám mögött rejlő iszonyatot, itt házi feladatok vannak, és felolvasás. Angolul. Persze többnyire inkább senki sem ír semmit, csak Brian, ő ráadásul folytatásos abszurdumba gyúrja össze a teljesen széteső feladatkákat, és felolvasás közben röhög a saját poénjain. Én rövid ötletekben sosem voltam erős, ráadásul az anyanyelviek mellett rettenetesen kijönnek a nyelvi korlátaim is, pedig úgy igyekszem. Mint a mellékelt ábra mutatja.

     Halott volt. Akkora vértócsában hevert, hogy nem is lehetett más, csak halott. És persze láttam, ahogy még egyszer, utoljára vadul csapott párat a szárnyával, mielőtt ernyedten a betonra csuklott volna, épp, mint a hullámos papagájom gyerekkoromban, vagy mint a kórházablakba repülő galambok. Utoljára még repült, át ebből az életből a rákövetkezőbe, mint minden rendes madár. Épp csak fogalmam sem volt róla, hogy ennek itt van-e következő élete. Vagy felmerült-e valaha, hogy ezt az egy életét elveszítheti.
     Amikor a hatalmas, fehér alak alázuhant az égből, először persze én is csak sikoltottam és hátraugrottam, mint a többiek. Azt sem tudtam, mi lehet. Csak álltam, a hátam egy kirakatnak vetettem, a szívem a torkomban dobogott, és arra gondoltam, hogy élek, még élek, még élek, mint a többiek, miközben a folttalan szárnyak még verdestek, és próbálták felemelni a földről a szétroncsolt testet. Mindenki lebénult a döbbenettől. Senki nem próbált segíteni, bár a dermedten bámuló tömeg fele a kórházban dolgozott.
     Láttam az arcukon, hogy mind az épületet megrázó becsapódásokra gondolunk, a tompa puffanásokra, amik elől az utcára futottunk. Az egyik orvos tekintetében a döbbenetet lassanként felváltotta a gyanú, és fellesett az égre. Követtem a példáját. A kórház fölött azóta örvénylett a hófehér felhő, hogy behoztuk azt a mindenórás kamaszt, de most ujjként meredt ki belőle egy villogó fénynyaláb: egy tornádó tölcsére. Halálos csúcsa fehér szirmokra robbant, ahol a kórházat védő, új részecskekupola húzódhatott.
     És csak az járt az eszemben, hogy felhívtál az első csattanás előtt.
      – Nehéz szülés volt – sóhajtottál, aztán hirtelen megváltozott a hangod. – Angyalok! És támadnak!

2016.

gyorsjelentés

Valójában négyen vannak, ma reggel egy-kettő-három-négyre rázta ki őket a fa, és nagyot kergetőztek az egykori közért tetején. Kedden és szerdán is csak kettőt láttam, egyszer a varjaktól próbáltak ellopni egy fél pár cipőt (az egykori közért tetején, hol máshol), máskor a fenyőfába bújtak be. Csütörtökön a vihar előszelével indultam, minden madár kushadt, nem láttam őket sem, de ma reggel kipottyant a lombból mind a négy. Feketék-fehérek, hangosak és vidámak, szarkák, szeretem a szarkákat. Is.

A macskákkal viszont már hetek óta rút bukásban vagyok, és kéne még ehh, rengeteg, hogy meg legyen a terv, az időhiány mellett az a fő baj, hogy unom. Több, mint egy éve csinálom már, szánalmasan eredménytelenül, és a képek többsége még csak nem is szép.

Rájöttem, hogy idén már megint nem fogok eljutni egy napnyi fesztiválra sem, kicsit nyűgös vagyok, de teljesen esélytelen lett volna levonszolnom magam pót-Zajra múlt héten. És amúgy is, minek, nem lett volna társaság, úgy pedig nem olyan vidám még egy barátságos fesztivál sem. A szabadság viszont közeleg, várom már, nagyon várom már.

és ketten voltak!

Az idő telik, múlik, voltunk távolról indítani az esőben, sörözni a nemsvájciakkal, és ma reggel kiderült, hogy az az éktelen ricsaj, amitől nem bírtam aludni, két kamasz szarka, akik egyszer csak kihuppantak egy fa koronájából az egykori közért tetejére, és kergetőztek egy sort. A repülés még nem ment nekik valami jól.

+

Jó, azért rengeteg vidám dolog is történt, például múlt szerdán már tettek valamit a kávénkba, mert először megpróbáltunk felmenni az irodaház tetejére (hétfőn még lehetett, és onnan néztük a várost), aztán inkább csak lementünk az utcára, és olyan hülyeségeket beszéltünk, hogy azon sírni kellett. Csütörtökön ezen felbátorodva lemerészkedtünk a garázsba, ahol fotós-zongorista kollégánk Charlie angyalai típusú képeket készített rólunk, pisztoly helyett üres banánhéjjal, mert mi normálisak vagyunk. Nem. Pénteken aztán elindultunk a céges hétvégére, mi azon a buszon ültünk, ami meg is érkezett, és utána végigvihogtuk és ittuk az estét, valamint ugrabugráltunk is zenékre. Szombaton ennek ellenére képesek voltunk felkelni, fürdeni a medencében, megnézni a wellness részleget, a falut, az élménybirtokot, a szobatársnőmet könyékig összenyalogatta egy ló, visszamentünk a medencéhez, visszamentünk a pezsgőfürdőbe, kávéztunk, ittunk, táncoltunk. Vasárnap reggel még a hevertünk a napon, és néztem a lehetetlen-kék vizet, és már majdnem olyan volt, mintha tényleg nyaralnánk.

Ma pedig fagylaltot uzsonnáztunk, és jön a lehűlés is!

nyugtalan, netán nyűgös

Baszki, és megnéztem, és kiderült, hogy 2013-ban volt 8 látogatója a titkos blogomnak. Nagyon izgalmas élmény lehetett.

A hetem nagyjából azzal kezdődött, hogy élőben is láthattam emberi agyvelőt, vagy legalábbis nekem úgy tűnt, hogy a néni vállán és fejrészén az a fehéres-darálthúsos massza nem lehetett olyan nagyon sok más (abban a pár perces időszakban jártam ott, amikor már állt a forgalom, de még senki sem takarta le szegényt). Soha többé nem merek elmenni kukásautó és egyéb, hátul billenő vagy nyíló járművek mögött, akkor sem, ha nem tudhatom, pontosan mi történt, mert elméleteim azért vannak. Nem tesz ez jót az alapvető nyűgösségemnek, dolgokat szeretnék megrugdalni, vagy csak bemászni az asztal alá, és bőgni, de hát aludni sincs időm, nem hogy ilyen úri hisztikre. Semmivel sem haladok, két hete nem tudok rajzolni sem, írni már rég nincs agyam, és akkor emberek még olyan kérdéseket tesznek fel, hogy mit sportolok, és miért nem. Nem tudom beosztani az életem, ez van, a pénzemet sem tudtam soha, semmit se soha se nem, és minek is, mert úgyis csak meghalok majd aztán egyszer, és még örülhetek is, ha netán majd olyan hirtelen csapja szét a fejem egy nagy és nehéz fémtárgy, hogy nem lesz időm megijedni sem.

Oké, azt hiszem, ez épp nem az optimista énem, az optimista énem az, amelyik örül is neki, hogy odakinn két színes repülőgép kergeti egymást, és nem csak arra gondol, hogy idegesítően berregnek, és hogy akkor már megint Budapest Air Race lesz, és ne már, ez azt jelenti, hogy alig van hátra a nyárból.

arcturus vega jupiter mars

Néha úgy érzem, hogy kéne egy titkos blog, ahová leírhatok olyan dolgokat is, amiket nem véletlenül nem mondok ki, mármint van már egy ilyen titkos blogom, de az erősen tematikus, mondhatni monomániás (és a statisztikák alapján egyetlen egy látogatója akadt, és emlékszem, hogy az én voltam, amikor elfelejtettem bejelentkezni, szóval). Illetve nekem a rendes blogom a titkos blogom, de az is olyan kissé nehézkes néha már.

Hazaértünk a céges hétvégéről, ami legfőképp nagyon jó volt, szinte mint egy osztálykirándulás, sőt, még azt sem mondhatnám, hogy egy osztálykiránduláson lényegesen kevesebb alkohol fogyna, vagy kevésbé lennének a szomorú és a nevetséges határán a drámák. De azért az a pillanat, amikor a piros bársonyszőnyegen feltámolyogva Dragon Age szereplőkben próbáltam meghatározni a reggelt, na, az még nem volt meg középiskolás koromban. Illetve az sem, hogy az "osztálytársaknál" általában öt-tíz-tizenöt évvel idősebb vagyok, bár ez középiskolás koromban egészen bizarr lett volna. Majd nem tudom, lehet, hogy írok még róla, mi mindent csináltunk, de most alighanem el kéne mennem aludni ahelyett, hogy teljes Cure koncerteket hallgatok.

giccshatáron

Az igazán látványos naplementékhez kellenek a felhők, és ennek lehetnének egész coelho-i mélységei, ha amúgy nem szeretném a felhőket. De amúgy is szeretem a felhőket, és azt is, amikor furcsa-rózsaszínek, haza kéne mennem, mert este van és ráadásul hideg is. A tévében épp lángolva ég valakinek az ágya, míg mások keringőznek körülötte, a szám is éppilyen bombasztikusan igénytelen, bár mások szerint nyilván drámai, akár egy jobban sikerült naplemente. Hazamegyek és nem vagyok hajlandó munkára gondolni holnap reggelig, nincs nálam öngyújtó, ebből is látszik, mennyire fenyeget, hogy rászokjak a cigarettára. Kicsinek és jelentéktelennek érzem magam az ismerőseim és a barátaim mellett, lement a nap is, most viszonylag szívese visszatöltenék mentett állásokat, ha a valóságban is lenne ilyen.

leárazás

Voltam ruhát próbálni, ennek következtében most átérzem, hogy ronda kövér vagyok, öreg, és minden erőfeszítésem dacára iszonyúan kócos, viszont vettem egy farmert egy Whopper menü áráért. Márpedig pont farmerre volt szükségem, minden mást csak úgy felpróbáltam, szóval összességében nem kéne panaszkodnom, egy csomó pénzt nem költöttem el.

argh

Ma mindenki nyűgös, kivéve, aki hisztis, pedig kaptunk csokit is.

Halódik a telefonom, és semmi kedvem újat szerezni.

Csak egy nappal kéne hosszabnak lennie a hétvégéknek, hogy ne hibbanjak meg.

érdekes időket élünk

És mindenki tudja, hogy a kínaiaknál szerint ez átok. Nem mindig vagyok elájulva a híres és neves távol-keleti bölcsességtől, de ebben tökéletesen igazuk van, senki sem szeret olyan évszámokban élni, amiből nagy eséllyel visszatérő vendég lesz a történelmi munkák címében. De hát hülye angolok, angol hülyék, és én tudtam, hogy az ország egy része a tagolt beszédre sem képes, de azért az meglepett, hogy sikerült megszavazniuk a kilépést.

De ha Észak-Írország emiatt fog egyesülni a Köztársasággal, az annyira groteszk lesz, hogy az valami csodálatos.

A legundorítóbb persze az egészben az, hogy ebbe a világméretű gazdasági és politikai földcsuszamlásba kicsinyes, rövidlátó, a belpolitikainál és belpolitikaibb haszonlesésből hergelték bele az embereket. Eddig is megvetettem a politikusokat, de ezek nem csak romlottak és ostobák, hanem egyenest hazaárulók.

És most alighanem tényleg az a fajta érdekes jön, ami mindenkinek nagyon-nagyon fog fájni.

az amatőr természetbúvár

És azt nem is meséltem, hogy vasárnap hajnalban (egészen pontosan 4 óra 11 perckor, mert utána megnéztem az órát) felriadtam valami furcsa zajra, és értetlenül kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az ablakon belibben egy denevér, lebukik valamiért majdnem a takarómig, aztán már ki is villan a szobából. Jócskán virradt már, és elég sok denevért láttam mostanában, szóval megismerem a mozgásukat, meg szerintem még nekem sem jutna eszembe ilyesmit hallucinálni, mindenesetre meglepődtem.

Nem tudom, mire ébredhettem fel, valami kerregésre vagy berregésre emlékszem, de gondolom, az legfeljebb a bogár lehetett. Tiszta izgalmasság a tizediken lakni, pár éve a vadászó kis vörös sólyompár, most meg egy denevér. Jó, volt olyan is, hogy egy galamb akart beköltözni az ágyamba (ha már ott van az ablak alatt), de az nem tetszett ennyire.

különben is, féltávon eleredt az eső

Blogolni is kéne, nem mintha nagyon érdekes dolgok történnének, ez most ilyen erősen katolikus hétvége volt, szombaton keresztelőn voltam (és végre láttam belülről is a lakótelepi, hát, hogy is mondjam, lakótelepi-eklektikus stílusban épült templomot), valamint megtudtam, hogy a katolikusok a keresztségben valami más nevet kapnak, nem is a sajátjukat, milyen ez már. Én azt hittem, az a védőszentjük, akinek a nevét amúgy is rájuk aggatták születéskor, erre kiderül, hogy nem, valaki lehet Miklós, és a keresztségben Árpád Zoltán (azért a Szent Zoltán nevű vértanú létéről még nem vagyok teljességgel meggyőzve, de hát csak nem hazudta be hirtelen a pap, hogy ne ezen akadjon meg a keresztelő). Ezen kívül voltam Tatán, és ott aztán még a sétahajó kikötője is valami szent volt, komolyan, szerintem még a fagylaltokat is szentekről nevezték el, és mi ebben a városban voltunk reformátusok? Hát az úgy eléggé punk.

Majd egyszer talán fényképek, de az is lehet, hogy inkább lusta leszek mindörökre.

életjel

A varjú hamar felismeri, hogy a kiborított szemétben nem talál semmi ehetőt, de azért ott toporog még egy ideig. Vasárnap délután van, fáj a fejem és álmos vagyok, gyűlölöm a három napja tartó kettős frontot. A kávézóban nem csak könyvek vannak, de társasjátékok is. Nem láttam még, hogy bárki bármit leemelt volna a polcról.

A dolgok folynak a maguk medrében, lassan haladok a kötelező körökkel, el kéne már jutnom fodrászhoz, fel kéne ébrednem, nem is emlékszem már rá, mikor éreztem utoljára úgy, hogy nem alszom félig.

Most már ketten vannak a varjak, az egyik elszántan kukázik, ahogy ki-kiemeli a fejét a szemetesből, látszik, hogy talált valami ehetőt. A másik félig belebújik egy tésztás papírdobozba, és az aljáról csipeget ki valami maradékot. A legszebb az egészben az, hogy a felfestés alapján a szemetest kifejezetten kutyapiszoknak tették ki, ehhez képest csak ételmaradványok és papírpoharak vannak a környékén.

vinnyog, pedig nincs rá oka

A napom, az olyan, hogy már előre félek, hogy ki fogom dobni a papírpohárnak álcázott újrapoharamat a tea végével, és akkor sírok; na jó, a napom olyan, hogy ez még amúgy is megeshet.

Bementem venni ragtapaszt, elköltöttem egy közepes vagyont, csupa fontos holmi, szúnyogriasztó, másik fajta szúnyogriasztó, arclemosó, testápoló, körömlakk és -lemosó, miért kellett nekem nőnek születnem, vagy ha már mindenképp elkerülhetetlen volt, miért nem vagyok a mostaninál is nagyobb hippi, ááá, gyűlölöm az egészet. Gyűlölöm. Az egészet. Ezt a megöregedéses részt pedig minden tükröződő felület közelében kiemelten és különösen.

Pedig csütörtökön túlestem az önértékelésen is (másfél órán át vinnyogtam a többieknek, illetve elkéstem a levezető programomról), és pénteken megvolt a próbaidő végi elbeszélgetés is, megtartanak, és ez tök jó. Ha be tudtam volna fejezni az aznapra kitűzött feladatokat (és például nem merül le a kezem között kétszer is az eszköz) (csak magamat okolhatom érte), akkor még jobb lett volna, és hétfőn majd lesz ünnepi ebéd is, mert nálunk próbaidő végén jár az ilyen, és aztán szerda-csütörtök pedig egyéb részleges és projektes vacsorák, szóval igazából minden jó, és a nap is süt, de nincs mindig túl meleg, és megjöttek a fecskék, és szerintem majd odafigyelek rá, hogy ne dobjam ki a poharam, és hétfőre már talán begyógyul annyira a lábam, hogy ne csak magasszárú tornacipőben járhassak, na, szóval igazából jó minden.

24.

     John feljön a hétvégére, és amikor találkozunk – az étteremben, ahol először láttam, és ahol ő nem látott engem, de persze ő meg látott előtte, amikor én nem figyeltem fel rá, butaság számon tartani az ilyesmit, de ki állja meg – olyan fáradtnak tűnik, hogy kis híján felajánlom neki, inkább aludjon pár órát. De önző vagyok, és egy ideje már magam előtt sem tagadhatom, hogy kell nekem az a pár óra, amit pár hetente rám szán, és önhitt is lehetek, mert azt hiszem, neki is kell.
     Szeretem. Még nem tudom, pontosan hogyan, és hogy ez elég-e bármire, beleértve azt is, hogy ne fejeljen bele a levesébe a következő ásítás után, inkább kérek neki egy vörös kávét, mire elkínzottan rám mosolyog, és azt mondja, olyan édes tőlem, hogy ezt is megjegyeztem.
     Egy pillanatra csak nézek rá nagyon bután, aztán lassan a helyére kattan. Vörös kávé. Én csak azért kértem, mert nem figyeltem, mert ha nagyon fáradt vagyok, azt iszom, kész szerencse, hogy mostanában ritkán vagyok nagyon fáradt, mert gyűlölöm az ízét – erősebb serkentőre viszont nem mernék rászokni, szinte mind zavar a komolyabb munkáknál. De ezek szerint ő sem iszik erősebbet. Végigpörgetem magamban, mit ettünk az elmúlt hónapokban, és kis híján felnevetek, mert láthatóan ugyanazon a diétán vagyunk – és hirtelen azt is megértem, miért ilyen fáradt, a legtöbb nagy bestia nyugtalan, amikor a Vilnius takarja a napot. Mi, emberek semmit nem veszünk belőle észre, de ezek a tengerméretű szörnyek érzik a vonzást.
     Iszonyú kíváncsi leszek rá, hogy dolgozott-e bármelyikkel az én vizeim közül, és neki milyenek lehettek; de ezt még azoktól sem szokás megkérdezni, akikről hivatalosan is tudjuk, hogy voltak egy vízen. Egy keanosz és a kezelője között borzalmasan személyes a viszony, és minél nagyobb a keanosz, annál bonyolultabb és intimebb. Talán egyszer beszéltem ilyesmiről Alival, olyan részegen, hogy nem tűnt lehetetlen ostobaságnak az sem, hogy megpróbáljuk szavakba önteni a lehetetlent, a… vizet, és akkor ijedtem meg először attól, hogy mivel játszunk, és akkor értettem meg, hogy mit tett vele a Bach tenger, mibe került az embereknek a megszelídítése.
     Johnban az a keserűség nincs meg, abban az őrületben nem vehetett részt, de most már, hogy tudom, mit keressek, egyre több jelét látom annak, hogy látott már nehéz keanoszokat. Most szerencsére borzalmasan fáradt, és nem tűnik fel neki, hogy hirtelen furcsán viselkedem, és mire hatni kezd a vörös kávé, én is úrrá leszek a megdöbbenésemen.
     – Hány cukorral iszod? – nevetek fel hitetlenkedve, amikor a csésze alján lötyögő, alig félkortynyi, vörös lében megpróbál feloldani még vagy két kanálnyi cukrot. A vörös kávéra jellemző, hogy fél másodperc alatt feloldja. Néha azon csodálkozom, hogy a kanalat és a csészét nem marja szét.
     – Amennyit felvesz – néz rám bűntudatosan, és elmosolyodik. – Utálom az ízét.
     – Ki szereti? – vonom fel a szemöldökömet, aztán megcsóválom a fejem. – Próbáld ki egyszer gránátalmasziruppal és szegfűszeggel. Sok gránátalmasziruppal. Sok szegfűszeggel.
     – Megjegyeztem – mosolyog a csészébe, és fintorogva felhörpinti az utolsó kortyot. – Van, aki a kókusztejre és az ánizsra esküszik.
     – Te jó ég – hőkölök hátra döbbenten, aztán eszembe jut, hogy Ali egy időben sóval, borssal és balzsamecettel itta, bár később bevallotta, csak azért, mert olyan páratlan iszonyattal néztem rá. Az ízén meg nem rontott. Nem lehetett.
     – Másfél napig hánytam – bólogat szomorkásan, aztán elvigyorodik. – De a gránátalmaszirup jól hangzik.

esős nap

A tudatalattim meg akar gyilkolni, ez most már egészen biztos, hetek óta minden reggel úgy ébredek fel, hogy ez most komoly? Mármint nekem tényleg ilyesmiket kell álmodnom? Nem azért, de ha ezek egy része a valóságban történne, én már nagyon kattintgatnám a kis x-et a képernyő jobb felső sarkában. A másik része pedig olyan, hogy jaj, de hát ez olyan régen volt, és én már úgy unom. Azt sem hiszem el, hogy tudat alatt még mindig ennyire nyomaszt, mert akkor nem unnám már álmomban is, de már álmomban is unom.

Két ezmostmivolt között hajnalban felnéztem az ablakra, láb, azaz nyugat felé épp az apokalipszis felhői gyülekeztek, ekkor arra gondoltam, hogy ma sem érdemes korábban kelnem és a Dunaparton piknikeznem, illetve hogy jaj már, most akkor még esni is fog álmomban, és esett is. Ugyanaz, esővel. Unom.

Pedig ébren mindenféle vidám és vicces dolgok is vannak, virágzó fáktól és bokroktól süteményillatú, teliholdas rét, családi ebédelés, szerethetően bugyuta filmek. Megérkezett az első könyv is, és gyanítom, holnap követi majd a többi, persze nem merek még nekilátni, 600+ oldal, és amúgy is egy másikat akarok előbb elolvasni. Illetve hát Kindle-n elkezdtem a Kate Elliott ifjúságit, de egyrészt nem kapott még el, másrészt Kindle, hát az az igazság, hogy nagyon máshogy olvasok rajta, és korántsem találom olyan élvezetesnek. Máshogy navigálható; máshogy is navigálom, és ez nálam határozottan befolyásolja az élményt.

csak nyomorúság, csak bokáig ér

Napok óta nyomaszt valami, de az is lehet, hogy még hosszabb ideje. Tudom, hogy mi az, a miérttel vannak gondjaim: próbálom visszafejteni, próbálom megmagyarázni, és amikor verge sikerül jó oldaláról elkapnom az egészet, a megkönnyebbülés helyett csak iszonyatosan harag tölt el. A legszívesebben arcon rúgnám saját magam, de egyrészt (sem)ennyire nem volt akrobatikus a kung fu felekezetünk, másrészt semmit sem használna. Egy része gyűlöletes, régi reflex, egy másik része pedig az, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nekem most nem cask egy új munkakört kell megtanulnom, egy munkahelyet megszoknom, hanem közel tíz év otthon és egyedül leküzdött szabadúszása után a munkahely tényét magát. És ebbe a megváltozott napi ritmus mellett beletartozik az is, hogy emberek, rengeteg érzelmi igénnyel – márpedig ezt sosem kezeltem jól, és azóta még a gyakorlatból is kijöttem. Kis törött gépnek érzem magam, szerencsére nagyobb lyukakat még nem észlelek, mert akkor elő kéne szedni a korai Nine Inch Nails lemezeimet, és pillanatnyilag fogalmam sincs róla, hol lehetnek.

Ráadásul tegnap elszakítottam a kedvenc barna harisnyámat, ma pedig magassarkú cipőben akartam menni dolgozni, de úgy szédülök, hogy a széken alig bírom megtartani magam.

hosszú hétvége

Pénteken munka után Orsie, Abdul és jómagam elmentünk hajókirándulni a rendes BKV járattal, gyönyörű volt, kettős szivárvány!!!, felhők!!!, kiskacsák!!! Aztán hazamentem, és aludtam másnap délelőttig. Vasárnap este kínai lampionokat néztünk az Állatkertben, hú, az is nagyon szép volt, de még mennyire, néhol szinte már mintha átestünk volna Jamie csodalámpájának közismerten LSD-üzemmódú világába, bár emlékeim szerint a rajzfilmben mintha nem lett volna ennyi visító kisgyerek. Láttunk egy pórázon sétáltatott ormányos medvét és egy nagyon ideges oroszlánt is (nos, az az állat nagy), ők nem világítottak, de azért sokat dobtak az élményen.

És aztán újra jönnek a hétköznapok.

23.

     A viharvonulásban van valami fenséges, de az esőnap, az igazi esőnap egészen más. Már álmomban megérzem az ízét, és fázósan, kótyagosan ülök a reggeli teám fölött, várom az üzenetet, hogy ne menjek dolgozni, mert esőnap csak végszükség esetén rendelik be bárhová az embereket. Ilyenkor lassú, lomha felhők csúsznak be a városba, Pomonán ezt hívják meztelencsigának, mert az állat maga nem terjedt el – a legtöbb helyi talán nem is tudja, hogy létezik, és az ide települt földiek többségének sem hiányzik. De találó a név, szó se róla, ugyanolyan sűrű és ragacsos, ugyanolyan undok a köddel kevert eső, mint a meztelencsiga nyákja, és van benne valami kemikália, ami az emberek többségéből mélységes lehangoltságot vált ki. A legtöbben ilyenkor otthon ülnek, és külön erre tervezett illatpárákkal fújják be a szobájukat, de még ha a melankóliát sikerül is kordában tartaniuk, a tétovaság és a pontatlanság megmarad. Nem tudom, hogy rám a módosított vakcina miatt hat másképp, vagy épp azért kaphattam módosított vakcinákat, mert máshogy hat, de én esőnapokon a tehetetlen szorongás és a fojtó harag helyett lebegek. A világ cseppfolyós, hullámzik, ringat, mint egy impresszionista festmény, és a magamfajták ritkán olyan fogékonyak az összetett feladatokra, mint épp esőnapon. Ilyenkor nem nagy felvillanásokban jönnek a gondolatok, inkább csak leülepednek szép lassan, de valamit határozottan fellazít a felhők nyirkos lustasága, mert a megoldások csak úgy átsiklanak az addig merevnek és áthághatatlannak hitt logikai akadályokon. Még ha most egyszerű és gépies is a munkám, nem szeretem elvesztegetni ezt az időt: végtére is nem csak a munkán gondolkozik az ember, és épp elég más területe van az életemnek, ahol rám férne némi csendes megvilágosodás.
     Éppen feladom már a reményt, amikor megjön az értesítés, hogy a mi részlegünk is megkapta a soron kívüli munkaszüneti napot, nem csak az építkezésen dolgozók. Szép nagy meztelencsiga lehet, ha oda is kilóg, mert az ívvasút már messze elhagyta Verlaine-t… vagy nem akarják megkockáztatni, hogy valakinek lassabban ürül ki a szervezetéből az esőnap mérge, és ezért szenved balesetet. Így is épp elég sokan támadják az egész projektet. Megkönnyebbülten felsóhajtok, előhalászom a gumicsizmámat, az esőkabátomat, egészen úgy öltözök fel, mint odahaza szoktam, a Földön, és nekivágok a nyirkos utcáknak.
     Csend van, végtelen csend, minden vizes, de mintha túl sűrű lenne ahhoz a pára, hogy leessenek a keserű, kövér cseppek. A szempillámra azért ráülnek, úgy hintáznak rajta, akár a könnyek, és bennem is ott az a melankólia, ami ilyenkor a pomonaiakat fojtogatja, csak rejlik valami édes is a mélyén. A meztelencsiga mérge feloldódik a véremben, előcsalogatja a színeket a szürkeségből, és most már nem a keserű pára csípi a szemem, hanem könnyek, valódi könnyek.
     Ilyen idő volt akkor is, amikor behívtak az utolsó interjúra a pomonai követségre, épp csak Észak-Angliában a cseppfolyós köd miatt sosem rendeltek el munkaszüneti napot, pedig arrafelé is épp elég sok káros vegyület úszkált a párában. Igaz, azokat az ember oldotta bele, nem a felhő húzta magával, és inkább a testet tették tönkre, mint a lelket… és hát persze az óvilágiak sosem figyeltek úgy oda a kényes részletekre, mint az exobolygók lakói. Miért is tették volna? A Földön születtünk, és olyan régen meghódítottuk már, hogy könnyű volt elfelejteni az erejét.
     Már a bemutatkozáskor éreztem, hogy valami nincs rendben, a nő beosztása nem illett egy egyszerű kis beszélgetéshez, a férfi pedig épp csak eldünnyögte a nevét, aztán beállt az ablak elé, és az esőt nézte. Végigvettük a szokásos kérdéseket – kísérőként megyek, nincs ösztöndíjam, sem állásajánlatom, sőt, úgy istenigazából még elképzelésem sem sok, de szívesen dolgoznék, persze csak ha találok olyan munkát, ami megfér a vízumommal. Mintha mindig ugyanabban a végeérhetetlen beszélgetésben ragadtam volna, már megint egyensúlyozhattam, hogy ne tűnjön úgy, mintha meg sem próbálnám a társadalom hasznos tagjává kinőni magam, de azért lássák azt is, hogy rendes, törvénytisztelő polgár vagyok, aki nem lopná el a pomonaiak elől a munkát.
     – Mondja, kisasszony, szereti Ön az esőt?
     A férfi meg sem fordult, sőt, az üvegen lecsorgó cseppeket követte az ujjával.
     – Mértékkel. – El nem tudtam képzelni, mit akarhat, de kizökkentett a szerepemből.
     – Tudja, olyan emberekre lenne szükségünk, akik szeretik az esőt. – Nekikoccantotta a homlokát az ablaküvegnek, alig hallottam, mit motyog. – Ebből az ablakból látok mindenkit, aki bejön a követségre. A legtöbben még az esernyő alatt is lesunyják a fejüket, és sietnek. Ön táncolt, mielőtt a kapu elé ért volna.
     Rettenetesen elvörösödtem: legfeljebb három lépés volt, és talán megpördültem, mert szerettem a tavaszi eső szinte marokra fogható illatát. A pomonai esők után persze már halványnak érezném, és alighanem így volt vele az ablaknál álló férfi is, de akkor még nem tudtam, hogy ő az első ember, aki kapcsolatba lépett a keanosszal, és nem őrült bele.
     Az első könnycsepp végigparázslik az arcomon, a többit letörlöm, mert a meztelencsiga ködével keveredve nyomot hagy, úgy éget. Sampath volt az első, akit visszavittek a Földre, de idővel minden kezelőre, akit nem ölt meg a víz, ez a sors várt. Ha csak apránként is, évről évre, de a keanosz oldotta a józanságunkat; Ali még nem volt olyan szétszórt és kiszámíthatatlan, mint Sampath, de mindannyian tudtuk, hogy legfeljebb pár éve van hátra, mielőtt kiűzik ebből a kegyetlen Édenből. És épp azért, mert kezdi elfelejteni a jó és rossz tudását.
     Még vissza sem engedem a kezemet, hívást kapok. Egy pillanatra ösztönösen elutasítanám, aztán felfogom, hogy Grey az.
     – Hallottam, hogy esőnapotok van. – Ali után Grey lesz az, akit hazavisznek; vagy ha megtudják, hogy most felhívott, talán inkább előtte. Ha egy öreg kezelő elkezd olvasni a többiek gondolatában, az a szétszórtságnál is rosszabb jel. – És láttam, hogy kerestél.
     – Három hete – nevetek fel, de tudom, hogy hallja a hangomon, az előbb még sírtam.
     – Időzónák, néni. Most se tudnálak felhívni, ha dolgoznál.
     Csak sóhajtok egyet. Greyt kamaszkorában toborozták, még mindig kölyök a legtöbbünkhöz képest, akkor is, ha néha ijesztően öregnek hangzik.
     – Jól vagy? – kérdezem.
     – Persze – hazudja rövid hallgatás után. – És te? Hol is vagy most? Az ívvasútos témán?
     – Igen. Elég unalmas.
     – Addig jó.
     Hallgatunk egy darabig, aztán Grey megköszörüli a torkát.
     – A téli transzferrel hazamegyek.
     – Jézusom, Grey!
     – Én kértem. De gondoltam, szólok. Jó lenne azért még találkozni.
     – Persze. Persze!
     – Alival már beszéltem. Azt mondta, szervez valamit, de te is ismered.
     Felsóhajtok.
     – Nem lesz nagy buli – folytatja Grey. Nem lep meg; kevesen vagyunk, és még csak nem is ismerjük egymást mindannyian. – De a helyszín miatt megéri.
     Hallgat, és tudom, hogy ez most hatásszünet. Azt is tudom, mit fog utána mondani.
     – Kimegyünk a Bach tenger partjára, és megkérjük, hogy zenéljen nekünk.

blogol

Lassan már idejét sem tudom, hogy a netbook, a netkapcsolat és én mikor voltunk utoljára mind egy helyen és aktívak, mármint úgy tényleg, mert az, hogy a hétvégén egy ötszázszor ötszáz pixeles képet nem tudtam feltölteni, azt nem nevezném internetezésnek. Esik az eső, háromnegyedesre feltekert szárú farmerben és csipkés blúzban garázdálkodom a városban, álmomban csíkos térdzoknit akartak nekem adni emberek, és teljességgel irreális módon azt válaszoltam, hogy nem vagyok én Dobby, a házimanó, hogy zoknit kapjak. Valójában sosem utasítanék vissza egy csíkos térdzoknit, a tudatalattimban valami nagyon nincs rendben, és akkor még az álom folytatását nem is említettem, de természetesen bele kellett pittyegni az ébresztőnek.

Szombaton születésnapi piknikre mentem, épp nem mosta el a vihar, és utána még beültünk a világ legcsodálatosabban lerohadt hostele elé sörözni Noizékkal. Margitsziget, késő délutáni fények, sör, béke. Vasárnap kötelességtudóan megnéztem Amerika kapitány legújabb kalandjait, ha már befoglaltam a róla szóló cikket, nem bántam meg, éktelenül aranyos volt, de elszoktam a közepes pattogatott kukorica menütől, én ezt régen tényleg képes voltam betolni? Vagy régen még árultak kicsit is, és azt vettem? Hétfőn a szobatárs-kollégákkal borozgattunk kicsit, tök jó volt, szeretem ezeket az embereket. Szerdán a szokásos sörözősök egy kis részével fröccsöztünk és ettünk tiroli kolbászt és pácolt sajtot, ó jaj, én már megint nagyon éhes vagyok.

Rendeltem könyveket és vettem Kindlére is, szóval alighanem kénytelen leszek elkezdeni megint olvasni. Azt persze tudtam, hogy egy Guy Gavriel Kay regény kimaradt, egy pedig jön, de hogy közben két Kate Elliottot is kihagytam, és egy Karl Schroedert, az megrázó felfedezés volt. És véletlenül valahogy eszembe jutott Mary Renault, és hogy a Nagy Sándor trilógiának csak az első kötete jelent meg magyarul, és ó, jaj, Alexandrosz engem valójában sosem érdekelt, de az, hogy Mary Renault hogy írta meg, az nagyon. Ennyit a takarékoskodásról, az a durva az egészben, hogy az időt sokkal jobban sajnálom bármi ilyesmire, mint a pénzt. És valójában nem is az időt, hanem hogy odaadjam történeteknek az agyamat és a szívemet, azt sajnálom a legtöbbször, azzal lettem valamikor nagyon válogatós vagy fukar, és csak az vigasztal, hogy ezek az írók eddig mindig bőven meghálálták a dolgot. Mindig többet adtak, mint amennyit magamtól összetákolhattam volna helyette, és az az igazság, hogy a könyvek nagy része ezt már rég nem teljesíti nálam. Türelmetlen vagyok, és nem mindig tetszik, ahogy mások fonják a történeteiket.

Ráadásul mindennel kezdek elcsúszni, a heti macskás rajzokhoz olyasmiket dobok össze az utolsó pillanatban, hogy én szégyellem magam. Nem azért, mert csúnyábbak, mint némelyik félresikerült kísérlet, hanem mert fantáziátlan biztonsági játék már, és azt is unom. De hát senkit nem érdekel a projekt rajtam kívül, és ha már vagyok olyan hülye, hogy nem akarom feladni a kitűzött cél előtt (legalább száz kép, legalább heti egy), akkor sajnos bele kell férnie annak is, hogy ez nem mindig megy lelkesedésből és jól, különösen most nem, hogy időm sincs rá túl sok. De már túl vagyok a felén, és egyszer csak vége lesz. (Kár, hogy a következő hasonló projekt már ötlettől témákig ki van dolgozva, és azt is meg akarom csinálni; igaz, ott szerintem nem száz képnél húzom majd meg a határt, és nem feltétlenül fogok ragaszkodni a heti egyhez sem.) Még mindig keresgélem csak az egyensúlyt az új rendszerben, és néha nagyon nem érzem, hogy meg is találnám. De majd csak lesz valami, és majd csak lesz valahogy.

Most pedig megyek, és szerzek valamit enni. Aztán pedig tovább gondolkozom rajta, hogy miért nem ismerek egyetlen Arthur király témájú űrhajósdit sem, pedig annyira kézenfekvő lenne, hogy ne csak fantasyben létezzen ez a toposz.

kutyafuttában

Néha eszembe jutnak dolgok, akár egész komolyak is, amikről írhatnék, de aztán inkább próbálok minden mással haladni, és az sem megy. A harkály újra felbukkant az öreg nyárfán, és vannak cinkéink is, és ezen a héten már nem havazik olyan sűrűn a rettentő szösz, pedig még mindig tele van vattával a fa. Múlt kedden egyszer csak valaki megállt a hátam mögött, és elszörnyedve szentségelt, és már épp azt hittem, hogy a képernyőmön van valami lovecrafti horror (amúgy rivális projekten dolgozik az illető, szóval a képernyőmre hivatalosan rá sem nézhetett, mert szerződésileg mindkettőnket meg kellett volna ölnie a vezetőségnek), de csak odakinn kavargott a nyárfa-köpet, mintha egy gigantikus hógömbben gubbasztottunk volna.

Most még idebenn ülök, épp már nem dolgozom, hivatalosan is lezártam a napot, de csak hétre foglaltunk asztalt a borozóba.

És már megint itt a harkály. Nagyon aranyos.

10.

     Li már megint beszél. Egyáltalán nem érdekli, hogy lehajtom a fejem, és idegesen bökdösöm az asztalt – ő nem látja, hogy épp a reggel felvett adatokat osztályozom, vagy csak a stresszoldó programon kalapálok – de persze az sem érdekli, ha udvariasan megkérem, hogy hagyjon dolgozni. Arról mesél épp, hogy tegnap este az aikido edzésen a fiaival, és persze belefűzi azt is, hogy ő, mint főadminisztrátor a telepen, tartozik annyival magának, és aztán azt is, hogy aki ad magára valamit, az törődik a földi örökség megőrzésével. Nehezemre esik nem rámordulni, hogy akkor talán ne japán harcművészetre vigye a gyerekeket, ha egyszer kínai. Mert Li persze nem kínai, Li a kevés harmadik generációs pomonai egyike, a nagyszülei az első hajóval érkeztek, és abból, hogy végig megmaradtak az Északi kontinensen, és nem települtek át délre, ahol saját városokat próbált építeni a kínai diaszpóra, arra következtetek, épp a fojtogató örökség elől futottak ilyen messzire.
     – És téged nem is érdekel? – kérdezi hirtelen, és értetlenül nézek fel rá, mert annyira lekötött, hogy gyűlölködve üssem a gépet, hogy nem is figyeltem rá, mit beszél. Elkövetem azt a hibát, hogy visszakérdezek.
     – Mi?
     – Hogy honnan jöttél.
     – York, Anglia. – Már nem is érdekel, hogy hatodszorra mondom el neki, és a kiejtésemen is hallhatná, hogy nem New Shire-i vagyok, hanem tényleg a Földről jöttem, és tényleg Angliából. Li nem beszélget, csak beszél.
     – Hát épp ez az. És nem is érdekel, hogy megőrizd az eleven kapcso…
     – Li. – Hosszan a szemébe nézek. – Épp a montrouge-i szakasz értékeit hasonlítom össze, hogy lássam, az adatok is alátámasztják-e, amit éreztem, hogy a víznek nem tetszik a kettes oszlop. Kérlek…
     – De téged tényleg nem érdekel?
     Felsóhajtok, és lekapcsolom az asztalom. Takarosan összehajjta magát, és visszahúzódik a padlóba.
     – Dehogynem. Ha tudnád, hány ősi skót jógapózt ismerek! A döglött fókától egész a két varnyúig. Kérsz teát?
     – Még húsz perc van hátra a szünetig – vonja össze a szemöldökét. Néha nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem fogja fel, hogy amíg a hátam mögött áll, és beszél hozzám, éppúgy nem tudok dolgozni, mint ha kimegyek a konyhába, és iszom egy teát (instant epres lötty, hogy véletlenül se adjak az ősi hagyományoknak), vagy felfogja, csak más elképzelései vannak a munkáról, mint bármelyik épeszű embernek. Munka az, amit az asztalnál végez az ember. Munka az, ami az ajtó innenső felén történik. Munka az, amit ő annak gondol.
     – Szerencse, hogy nem kötelező kivárni a szünetet – biccentek, és megindulok a konyha felé. Az ajtó udvarias géphangon közli, hogy ne felejtsem el, harmincöt perc múlva megbeszélésem van a montrouge-i csapattal, és Li elégedetlenül cöccög a hátam mögött.
     – Nem kéne átnézned az adatokat, mielőtt hívnak? – kérdez rá. Épp kinyílik az ajtó, amikor elvigyorodok, és Adaou, aki a most ért vissza a reggeli terepszemléről, kissé meglepődve mosolyog vissza rám.
     – Már átnéztem. – Megtorpanok. – Hé, Adi, nem iszol velem egy teát? Li nem ér rá.
     Adaou a homlokát ráncolva néz Lire, aztán bólint. Li egyikünknek sem a főnöke, de adminisztrátorként is rendszeresen megpróbálja megkeseríteni az életünket. A munkánkba nem tud belekötni, nem ért hozzá, úgyhogy a munkafegyelmünket kifogásolja.
     – Oké.
     Li vészjóslóan mered ránk, és összevigyorgunk Adaou-val. A konyha felé menet már valamin viccelődünk, és soha életemben nem vágytam még így a hatalmas, megszelídíthetetlen vizek csendjére.

12.

     Fiamma vetkőzik. Nekem és mégsem nekem; új műsort gyakorol, és kíváncsi az én véleményemre is.
     Is. Ezt nem szabad elfelejtenem.
     Félretolok mindent a szoba közepéről, és egy üveg jó aganthi merlot-val beülök az egyik sarokba. Most nem sajnálom a pénzt a teljes, háromdimenziós vetítésre, pedig így, az űrállomásról ekkora felületre sugározva drága mulatság: de ezt úgy akarom látni, mintha én is ott lennék. Már persze amennyire a pomonai gravitáció foglyaként úgy érezhetem, egy nullgés bárban várok a koktélomra. Az „asztalok” helyét halvány derengés jelzi, Fiammának tudnia kell, melyik italt merre perdítse, gondolom, neki pontosan odarajzolja a rendszer, de én csak rá vagyok kíváncsi.
     Mintha a tenger fenekéről lökné el magát, úgy lebeg be a tér közepére. Az ezüstös fekete kezeslábas rátapad tökéletes testére, az arcát is elfedi, de ahogy az apró barázdákon, az indásan kanyargó, furcsa mintázatán megcsillan a fény, az jóval több érzékiséget ígér, mint egy egyszerű búvárruha. Az első kis kézmozdulatra fentről is, lentről is három sor színes cseppecske indul el felé spirálvonalban. Nézem, milyen ütemben fordulnak, lassulnak, és úgy vélem, középen találkoznak majd, nem hat különálló szál veszi körbe Fiammát. Elismerően sóhajtok, mert ha valaki, hát én tudom, milyen nehéz ennyire pontosan beállítani a folyadékok adagolását. A Földről a Pomonára vezető hosszú úton én voltam Fiamma segédje, naponta háromszor-négyszer kellett bíbelődnöm a beállításokkal. És még a gép korrigálása ellenére is szinte mindig sikerült elrontanom valamit.
     Fiamma mozdulatlanul lebeg a fényes cseppek börtönében, aztán lassan felemeli az egyik kezét. Szorosan a teste mellett húzza fel, végigsimít a tulajdon arcán, magasan felnyúl a feje fölé, az egyik térdét felhúzza, ezt a mozdulatot ismerem, és valóban, amikor hirtelen, ívben vág egyet lefelé a tenyerével, a kezében összetapad hat-nyolc nagyobbacska csepp, és csillogva elpörög az egyik asztal felé. Rátekeredik a széttárt szárnyú lepkét ábrázoló kis ostyahálóra, és mielőtt tovább sodródhatna, porrá omlasztja, felszívja az anyag. Ahogy Fiamma visszahúzza a kezét, mintha véletlenül akadna meg az ujja a fényes kezeslábason… de ahhoz túl szabályosan tekeredik le egy vékony csíkon az anyag, átfut a hasán, a két melle között szakad el. Fiamma az állához emeli a kezét, az ezüstös szalag lassan úszik, végigsimít az arcán, a mozdulat kirajzolja a száját, az orrát, a feje lassan hátrabillen, aztán egy pöccintés felfelé, az anyag felröppen, és megtapad, hínárként lengedezve lóg. Ügyes. Elgondolkozom rajta, mivel rögzíthetik. Miközben ezen jár az eszem, újra leengedi a kezét, egyszerre köröz a két csuklójával, mindkét tenyerébe összegyűjt egy-egy italnyi cseppet, keresztezi a karját, és a mozdulat végén a válla fölött löki át a folyadékot a poharak felé. Az egyik talál, a másik majdnem. Túlbonyolította ezt a részt, ráadásul fölöslegesen.
     Ahogy leengedi a karját, az ujjai hegyét követve mindkét válláról lefoszlik négy-öt szélesebb csík, félig kivillan a melle, aranybarna hasa, ívelt csípője, aztán megáll, a kezét a fenekére teszi, lefelé simítja a szálakat, belefésül, hogy madárfarokként terüljenek szét, a könyöke hetykén kifelé néz, a medencéje előrebillen, a fejét hátracsapja. Elakad a lélegzetem. Van valami ember alatti vonzerő abban, hogy az arca nem látszik, csak a mell-derék-csípő kihívóan előretolt, eltúlzott X-e.
     Felhúzza magát magzatpózba, közben mindkét kezével újabb szálakat tép le, az anyag ezúttal végighasad a nyakán, az álla alatt ágazik szét, kijelöli a szája sarkát, a szemét, és a szemöldökcsonton pattan el. Ismét felfelé löki a szalagokat, és ahogy utánuk nyújtja a kezét, látszik, hogy ez a két szál már elég hosszú ahhoz, hogy megfogja, mint egy hinta szárát. Bokánál összekulcsolt lábát széttárja, a térdeit leengedi, és most, arcán a függőleges csíkokkal úgy néz ki, mint valami ősi termékenység-bálvány. És végre van fix pontja is, nem csak a saját súlypontja körül foroghat, rögtön fel is húzza magát, hogy elérjen pár eddig kartávon kívül levő cseppet is.
     Elismerően bólintok, mert ez a trükk a lehámozható hímár-szalaggal nagyon ötletes, pedig ekkor még nem is sejtem, a kapaszkodókon kívül mi mindent ki lehet hozni belőle. Mire az első három sor cseppet teljesen begyűjti, volt már a karjáról lefejtett szálakból kirajzolt szárnyú madár; aztán ahogy a hasáról, a hátáról lehúzza az anyagot, ágyékkötős bennszülött. A feje fölött, a talpa alatt csomókban megtapadva, még inkább tengermélyi hínármezőkre lengve gyűlnek az eldobott szálak. Nagy munka lehetett megtervezni a ruhát, és kicsit meghökkent, hogy egy árva szóval sem említette. A lábfejéről lehúzott anyagot sellőfarokba simítja, úgy úszik az újabb italcseppek után, mintha azok volnának a buborékok a levegő tengerében, és bizonyos szempontból ez így is van szabadesésben. Fiamma már majdnem meztelen. A haja sötétvörösen örvénylik körülötte, csak egy árnyalattal sötétebb, mint a mellbimbója, két árnyalattal, mint a szája, és hirtelen lehunyom a szemem, és a legszívesebben kikapcsolnám a vetítést, mert tudom, hogy ezután az előadás után mindig lesz valaki, aki elég sokat ígér ahhoz, hogy kipróbálhassa a legmámorítóbbnak hitt magánszámot is. Az sem számít, hogy téved, mert Fiamma túlságosan is önző ahhoz, hogy a saját testén kívül mással is törődjön.
     – Hogy tetszett?
     Ott lebeg előttem kipirulva, meztelenül, és örülök, hogy ő csak a hangomat hallja.
     – Jó lesz.
     Összegömbölyödik, mint egy elégedett macska, és éppúgy nem zavarja, hogy nincs rajta semmi, ahogy nem zavarná a macskát sem.
     – Végre minden alkalommal újranyomtathatom a ruhám. Úgyis mindig sérül, és így legalább senki nem szólhat, ha újat kérek.
     – Nagyon jó ötlet volt ez a szalagos megoldás – bököm ki, és nem teszem hozzá, hogy nyilván nem egyedül jutott az eszébe. Évente kétszer találkozunk. Már rég nincs közünk egymás életéhez.
     – Ó – mosolyodik el kurtán. – Timothy rengeteget segített, tudod, az egyik rendszeres vendég, meséltem már, mérnök, imád tervezni, szereti a kihívásokat…
     A megfelelő helyeken belehümmögök a nyafogós szóáradatba, de csak ürességet érzek. Mikor múlt el? Mikor múlt el ennyire tökéletesen és végleg? Timothy. Már nem is zavar. Elmosolyodok, és szótlan köszöntésre emelem a poharam. Timothy Martinez. Öregem, te aztán megnyerted magadnak. Nem is tudod, mennyire megnyerted.

mindig is tudtam, hogy sosem volna szabad

Nem érzem, hogy nagyon megváltoztam volna, de a hétfői koncerten legalább öt ismerősöm nézett át rajtam őszinte közönnyel, és egy részükkel emlékeim szerint konkrétan jóban voltam, amikor legutóbb találkoztunk. Ezek szerint mégis nagyon megváltoztam.

És az egyetlen markáns változás az elmúlt időben, ami az eszembe jut, az az, hogy november óta simára szárítom a hajam. Gyakorlatilag... megfésülködtem.

20.

     Vagy három hétig nem látom, valahol vidéken dolgozik, Aganthban? Unganthban? Olyan zavartan motyogta, hogy nem hallottam rendesen, és nem mertem visszakérdezni, meg hát nem is számított. Csak néha jön föl meglátogatni a barátait, mondta aztán, és biccentettem, a szőke lányra gondoltam, aki fojtogatta, és nem lehetett rákérdezni, hogy most akkor pontosan kicsoda. Azt sem tudtam, én pontosan kicsoda vagyok ebben a történetben, sétáltunk, ettünk, hevertünk a fűben, és nem jutottunk túl azon, hogy megfogta a kezem, és én nem húztam el. Lehet, hogy mindkettőnknek csak a Föld kellett, a megnyugtató tompaság, a hallgatag, öntudatlan vizek, a sápadt virágok emléke.
     Néha azért üzenünk egymásnak, és az időpontokból úgy vélem, inkább Unganth lesz az, mint Aganth, vagy ő is valami őrületes beosztásban dolgozhat, egyik vidéken sem ritka. Én most kivételesen a leghagyományosabb irodai munkaidőt húzom, ha tudtam volna, hogy ilyen unalmas, talán a referencia és a fizetés dacára sem vállalom el. A vízhez naponta tíz percet kapcsolódom, akkor is a lomha állami rendszereken, a fennmaradó időben azt adminisztrálom és elemzem és magyarázom, hogy az általam figyelt területen hogy reagál a talajvíz az építkezésre. Utálom számszerűsíteni a benyomásaimat, néha a legszívesebben azt írnám, kék és balra húz, de persze nekik azt kell tudniuk, hogy ez gyenge averzió, és pontosan milyen nyomással járhat milyen mélységben.
     Az Ív lassan épül, a magas, hófehér vonal kezd kikúszni a városból, és bár a telep felé menet hamar szem elől tévesztem, délután, amikor haza tartok, egyfolytában ott csillog jobb kéz felől. Néha majdnem küldök róla képet Johnnak, de valahogy nem akarom, hogy a landeri telephez kössön, még mindig zavar az az egész ügy a viharral, ő nem tudja, hogy engem látott, én meg nem tudom, mit kereshetett idekinn, és utána hová mehetett. Tudom, milyen állomások sorakoznak a másik irányban, de nem tapadtak bele az álmaimba; ami arra van, az csak sötét, ismeretlen, a világ pereméről lehullott név nekem. Zavar, hogy másnak úticél lehet.
     Kicsit félek tőle, hogy amikor legközelebb találkozunk, izgatott leszek, randevúra készülök, pedig szó sincs semmi ilyenről; és ami azt illeti, nem rajtam múlik, hogy végül nem reszketeg elsőbálozóként jelenek meg. Előző este még hosszan néztem a sötétséget, hogy mit vegyek fel, okos legyek, szép legyek, könnyed legyek, vagy szürke, amilyennek észrevett, aztán épp elaludnék, amikor befut az üzenet, és onnantól kezdve nem a várakozás nem hagy aludni, hanem a nyers, izzó harag.

     Aganthban leszek a hétvégén, chica, nem iszunk meg valamit? T-rox

     Direkt csinálja, nyilván direkt csinálja, okosabb annál, hogy ez véletlen legyen, és most tényleg a falhoz vágom az első kezem ügyébe akadó holmit, sajnos egy kardigán az, nem repül valami jól, és egyáltalán nem csattan a falnak. Csak még dühösebb leszek. T-rox. Eszembe jutnak a nullgés bárban átvihogott esték, amikor Fiamma eltűnt még… beszélgetni egyik-másik vendéggel, mi pedig bedőltünk a félhomályba egy-egy sörrel, és ott idétlenkedtünk, míg bele nem fáradtunk, vagy amíg Fiamma vissza nem jött, és sikítozni nem kezdett, hogy mit disznólkodunk az itallal, és azonnal takarítsunk ki magunk után. Ami az automatika dolga volt, nem bízták emberre. Most már nem tudom, akkoriban mi volt olyan ellenállhatatlan az egészben, biztos a hosszú űrút unalma, vagy a súlytalanságban még furcsábban szédítő ital, vagy a tudat, hogy Tim úgyis fenn marad az állomáson, és ez az egész nem számít semmit sem.
     Nem is számít, csak annyit, hogy amikor Johnnal találkozom másnap, még mindig remegek a dühtől, és kicsit kurtább vagyok a kelleténél. Először megütközik rajta, aztán elmosolyodik, és most látom, hogy ő is ugyanattól félt, hogy zavarban lesz és félszeg, és őt is felmenti a félreérthetőség alól az én dühöm.
     Tulajdonképp mindig is szerettem volna egy bátyot, gondolom pár órával később, aztán rám mosolyog, és módosítok a dolgon. Egy… esetleg-bátyot. Esetleg-bátyot, esetleg-barátot, többet félnék is akarni, de mielőtt bármitől megijedhetnék, már mennie kell. Kicsit bosszant, kicsit mulattat, és persze a szőke lányon jár az eszem, és hogy leszünk-e valaha olyan jóban, hogy rákérdezhessek.

meh

Nyűgös vagyok, vagy az időjárás tehet róla, vagy az, hogy hülyeségeket álmodtam, úgy az elmúlt héten egyfolytában, Holnap hétfő, pár órán belül fel kell adnom, hogy befejezzem mindazt, amit a héten még be akartam fejezni.

Kicsit most neheztelek a világra, és immár megdönthetetlen tény, hogy sokkal jobban szeretem a sörözéseket a házibuliknál. Érdekes, és még nem értem pontosan, miért alakult így, talán azért, mert egy kocsmában még a társaság legtaplóbb tagjai is sokkal később engedik el teljesen magukat és mennek le minősíthetetlen tahóba.

szeszélyes

Igazi április van, süt a nap és szemerkél az eső, felszállok a villamosra, kicsivel arrébb két megálló közt megállunk, mert valamivel lejjebb baleset történt, mindenki szálljon csak le, akkor már zuhog. Innen azért még nem gyalogolnék haza, mire visszaverekszem magam egy megállóig, már majdnem eláll, aztán újra esik. Bemenekülök egy bevásárlóközpontba, ténfergek, nem veszek fehér ruhát, visszamegyek a villamosmegállóba, még mindig nem jutok haza, már megint esik az eső, visszaoldalgok a boltba, és veszek fehér ruhát. Másnap délelőtt nincs nyitva az iroda (ELMÜ karbantartás), elmegyek végre hajókázni, pont olyan jó, mint vártam, vagy még jobb. Többször kéne ilyet, a déli iroda-hiányt leszámítva, mert azt valamikor be kell még hozni, és jaj, szívesebben dolgozom nyolc órát egyfolytában, mint néha ötöt, és többször kilencet. Napfénybe forgatott napok, ha nem esik, reggelente igyekszem pár percet csak úgy ülni a Batthyány téren, és nézni a beérkező hajókat, igyekszem okosan beosztani az estéimet, még nem alakult ki teljesen, miből mennyi fér bele ebbe az új életbe. De szépségből egyelőre sok.

nemsoksemmi, semminemsok

A különösen kellemetlen hangú emberek mindig megállás nélkül beszélnek, a gond csak az, amikor annyira élesen nyávog valaki, hogy egy operai tömegjelenetén is átüt, hiába tolom ütközésig a hangerőt. Pedig az Aidában sokszor ordít egyszerre az egész szereposztás, na.

Néha már azt hiszem, van mondanivalóm is, de ez pillanatnyilag leginkább az lenne, hogy tudom, hogy melyik négy könyvet kéne megrendelnem, ha majd kedvem lesz olvasni. És melyik öt pólót akarom megszerezni (van vámpíros Order of the Stick!!!!!) (és mióta akarok már egy Gunnerkrigg pólót, esetleg kettőt). Végül is a pólórendelésre minden évben háromszor rápörgök úgyis, és szerintem legalább három éve mindig sikerült megállnom, szóval még nem vagyok teljesen kétségbeesve, és különben is, nemsokára nyár, és pólót kell hordani, hát vannak itt érvek minden irányban.

Túl vagyok az első hónapon, most már akkor is, ha az otthon haldoklást nem számítom bele, egyelőre még életben vagyok, sőt, néha szinte már azt hiszem, tudom, mit kéne csinálnom (ilyenkor általában jön egy váratlan fordulat, és egészen mást kell csinálnom, és azt nem tudom). Az ablak előtt álló fa teljesen kizöldült, és mostanában nem látom a harkályt, aki egy időben szorgosan kopácsolt rajta. Finom a kávé, minden délután kapunk gyümölcsöt, és mindenki döbbenetesen kedves, segítőkész, és okos. Olyan munkahelyem volt már, ahol nem volt mindenki rettenetesen buta, de itt kifejezetten okosak az emberek, ráadásul érdekes egyéniségek, viccesek és jóindulatúak, hát egész elképesztő. Biztos lesz olyan, amikor épp kevésbé leszek faltól falig lelkes (mert épp fejetlenség van és stressz, teszem azt), de egyelőre jó, amennyire csak egy munkahely jó lehet.