csak nyomorúság, csak bokáig ér

Napok óta nyomaszt valami, de az is lehet, hogy még hosszabb ideje. Tudom, hogy mi az, a miérttel vannak gondjaim: próbálom visszafejteni, próbálom megmagyarázni, és amikor verge sikerül jó oldaláról elkapnom az egészet, a megkönnyebbülés helyett csak iszonyatosan harag tölt el. A legszívesebben arcon rúgnám saját magam, de egyrészt (sem)ennyire nem volt akrobatikus a kung fu felekezetünk, másrészt semmit sem használna. Egy része gyűlöletes, régi reflex, egy másik része pedig az, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nekem most nem cask egy új munkakört kell megtanulnom, egy munkahelyet megszoknom, hanem közel tíz év otthon és egyedül leküzdött szabadúszása után a munkahely tényét magát. És ebbe a megváltozott napi ritmus mellett beletartozik az is, hogy emberek, rengeteg érzelmi igénnyel – márpedig ezt sosem kezeltem jól, és azóta még a gyakorlatból is kijöttem. Kis törött gépnek érzem magam, szerencsére nagyobb lyukakat még nem észlelek, mert akkor elő kéne szedni a korai Nine Inch Nails lemezeimet, és pillanatnyilag fogalmam sincs róla, hol lehetnek.

Ráadásul tegnap elszakítottam a kedvenc barna harisnyámat, ma pedig magassarkú cipőben akartam menni dolgozni, de úgy szédülök, hogy a széken alig bírom megtartani magam.