John feljön a hétvégére, és amikor találkozunk – az étteremben, ahol először láttam, és ahol ő nem látott engem, de persze ő meg látott előtte, amikor én nem figyeltem fel rá, butaság számon tartani az ilyesmit, de ki állja meg – olyan fáradtnak tűnik, hogy kis híján felajánlom neki, inkább aludjon pár órát. De önző vagyok, és egy ideje már magam előtt sem tagadhatom, hogy kell nekem az a pár óra, amit pár hetente rám szán, és önhitt is lehetek, mert azt hiszem, neki is kell.
Szeretem. Még nem tudom, pontosan hogyan, és hogy ez elég-e bármire, beleértve azt is, hogy ne fejeljen bele a levesébe a következő ásítás után, inkább kérek neki egy vörös kávét, mire elkínzottan rám mosolyog, és azt mondja, olyan édes tőlem, hogy ezt is megjegyeztem.
Egy pillanatra csak nézek rá nagyon bután, aztán lassan a helyére kattan. Vörös kávé. Én csak azért kértem, mert nem figyeltem, mert ha nagyon fáradt vagyok, azt iszom, kész szerencse, hogy mostanában ritkán vagyok nagyon fáradt, mert gyűlölöm az ízét – erősebb serkentőre viszont nem mernék rászokni, szinte mind zavar a komolyabb munkáknál. De ezek szerint ő sem iszik erősebbet. Végigpörgetem magamban, mit ettünk az elmúlt hónapokban, és kis híján felnevetek, mert láthatóan ugyanazon a diétán vagyunk – és hirtelen azt is megértem, miért ilyen fáradt, a legtöbb nagy bestia nyugtalan, amikor a Vilnius takarja a napot. Mi, emberek semmit nem veszünk belőle észre, de ezek a tengerméretű szörnyek érzik a vonzást.
Iszonyú kíváncsi leszek rá, hogy dolgozott-e bármelyikkel az én vizeim közül, és neki milyenek lehettek; de ezt még azoktól sem szokás megkérdezni, akikről hivatalosan is tudjuk, hogy voltak egy vízen. Egy keanosz és a kezelője között borzalmasan személyes a viszony, és minél nagyobb a keanosz, annál bonyolultabb és intimebb. Talán egyszer beszéltem ilyesmiről Alival, olyan részegen, hogy nem tűnt lehetetlen ostobaságnak az sem, hogy megpróbáljuk szavakba önteni a lehetetlent, a… vizet, és akkor ijedtem meg először attól, hogy mivel játszunk, és akkor értettem meg, hogy mit tett vele a Bach tenger, mibe került az embereknek a megszelídítése.
Johnban az a keserűség nincs meg, abban az őrületben nem vehetett részt, de most már, hogy tudom, mit keressek, egyre több jelét látom annak, hogy látott már nehéz keanoszokat. Most szerencsére borzalmasan fáradt, és nem tűnik fel neki, hogy hirtelen furcsán viselkedem, és mire hatni kezd a vörös kávé, én is úrrá leszek a megdöbbenésemen.
– Hány cukorral iszod? – nevetek fel hitetlenkedve, amikor a csésze alján lötyögő, alig félkortynyi, vörös lében megpróbál feloldani még vagy két kanálnyi cukrot. A vörös kávéra jellemző, hogy fél másodperc alatt feloldja. Néha azon csodálkozom, hogy a kanalat és a csészét nem marja szét.
– Amennyit felvesz – néz rám bűntudatosan, és elmosolyodik. – Utálom az ízét.
– Ki szereti? – vonom fel a szemöldökömet, aztán megcsóválom a fejem. – Próbáld ki egyszer gránátalmasziruppal és szegfűszeggel. Sok gránátalmasziruppal. Sok szegfűszeggel.
– Megjegyeztem – mosolyog a csészébe, és fintorogva felhörpinti az utolsó kortyot. – Van, aki a kókusztejre és az ánizsra esküszik.
– Te jó ég – hőkölök hátra döbbenten, aztán eszembe jut, hogy Ali egy időben sóval, borssal és balzsamecettel itta, bár később bevallotta, csak azért, mert olyan páratlan iszonyattal néztem rá. Az ízén meg nem rontott. Nem lehetett.
– Másfél napig hánytam – bólogat szomorkásan, aztán elvigyorodik. – De a gránátalmaszirup jól hangzik.
