Engem le lehet ám nyűgözni ésszel, és a szarka az egyetlen madár, amelyik még a tükörben is felismeri magát, úgyhogy a szarkákat már csak ezért is szeretem. Az is hasznos tulajdonságuk, hogy elég nagyok és elég jellegzetesek ahhoz, hogy szemüveg nélkül is észrevegyem és felismerjem őket. A hangjuk talán lehetne szebb (legalábbis nyáron, amikor hajnalban elkezdtek csörömpölni és berregni, gyakran elcseréltem volna őket egy fészekalja feketerigóra), de viccesek és idétlenek.
Van az angoloknál egy mondóka arról, hogy mi történik, ha az ember egy, két, há, négy, öt-hat-hét szarkát lát, és az egy szarka bánatot jelent, a kettő pedig örömöt. Az legszomorúbb tavaly télen volt, amikor a Charles de Gaulle-ról vonatoztam be Párizsba, és láttam egy szarkát, aztán egy másikat, de a második madártól szokatlan módon felborulva hevert a hóban, és akkor bizony elszontyolodtam (pedig azt nem is sejtettem, hogy még kétszer fél órát vesztegelek különféle állomásokon különféle bombariadók miatt). Aztán nyáron egyszer mentem valahova, és ott ugrált egy magányos szarka, és rájöttem, hogy de hát a megoldás egészen egyszerű (azon túlmenően, hogy miért is érdekel egy gyanús múltú angol mondóka?), amikor ott egy szarka, akkor szarka vagyok én is, és ennyi. Ha meg nincs ott egy szarka sem, akkor nem számítom magam szarkának. Nem vagyok teljesen épelméjű, azt hiszem.
