A tudatalattim meg akar gyilkolni, ez most már egészen biztos, hetek óta minden reggel úgy ébredek fel, hogy ez most komoly? Mármint nekem tényleg ilyesmiket kell álmodnom? Nem azért, de ha ezek egy része a valóságban történne, én már nagyon kattintgatnám a kis x-et a képernyő jobb felső sarkában. A másik része pedig olyan, hogy jaj, de hát ez olyan régen volt, és én már úgy unom. Azt sem hiszem el, hogy tudat alatt még mindig ennyire nyomaszt, mert akkor nem unnám már álmomban is, de már álmomban is unom.
Két ezmostmivolt között hajnalban felnéztem az ablakra, láb, azaz nyugat felé épp az apokalipszis felhői gyülekeztek, ekkor arra gondoltam, hogy ma sem érdemes korábban kelnem és a Dunaparton piknikeznem, illetve hogy jaj már, most akkor még esni is fog álmomban, és esett is. Ugyanaz, esővel. Unom.
Pedig ébren mindenféle vidám és vicces dolgok is vannak, virágzó fáktól és bokroktól süteményillatú, teliholdas rét, családi ebédelés, szerethetően bugyuta filmek. Megérkezett az első könyv is, és gyanítom, holnap követi majd a többi, persze nem merek még nekilátni, 600+ oldal, és amúgy is egy másikat akarok előbb elolvasni. Illetve hát Kindle-n elkezdtem a Kate Elliott ifjúságit, de egyrészt nem kapott még el, másrészt Kindle, hát az az igazság, hogy nagyon máshogy olvasok rajta, és korántsem találom olyan élvezetesnek. Máshogy navigálható; máshogy is navigálom, és ez nálam határozottan befolyásolja az élményt.
