Idén kezdésnek a Bohémia nevű, autentikus cseh sörözőbe ültünk be. Nagyon kevés pécsi helyre emlékszem előző életeim bármelyikéből, de azt tudom, hogy egyszer (a hely előző életeinek egyikében) én itt húslevest ettem és boldog voltam. Ráadásul pityergősen hideg volt az este, minden indokolta azt a pálinkát, legfeljebb az nem, hogy tudhattam volna, utána azonnal fejbevág a többhetes kialvatlanság. Hosszú évek ígérgetése után ezúttal valóban csatlakozott hozzánk a Magyar Nemzeti Hobbit és barátnője: óriási hamburgereket ettünk, és igyekeztem álmon sem halni, ha már éhen nem kellett. Hazafelé menet zuhogott az eső, és a szó minden értelmében elázva caplattunk le a taxiállomásig. Gyorsan haza, és alvás.
Másnap eső, eső, eső. Még eső. Idővel azért felkerekedtünk, és elautóztunk Villányba, és a barátságos novemberi időjárás dacára rozékat ittunk, méghozzá fröccsnek, mintha nyár volna. Végül is az volt? Ittunk, aztán ettünk, rengeteget beszéltünk a Tátra-teáról, de nem kóstoltuk meg, pedig az ízek és alkoholfokok egészen széles skáláját végigpróbálhattuk volna (ha igazán rosszul akarunk lenni). Én egy ponton elaludtam az asztal mellett ülve, miközben a fejem fölött kopár őzkoponyák meresztették a szarvukat a mennyezetre, odakinn pedig rózsaszínbe öltözött emberek futottak, hiába esett. Később fényképeztünk még napraforgókat és ködsapkás hegyet, majd sikeresen lebeszéltük a Férfiakat, hogy amúgy Férfiasan bemenjenek még viszkizni a városba (érveink: elég tömény van a lakásban, elég tömény van bennük, valamint a youtube-on fellelhető legótvarabb popslágerek).
Vasárnap reggelre alábbhagyott az eső. Az elmúlt két év szokásának megfelelően reggeli közben megvolt az inter
(Utána már csak három hónapot kellett várni, hogy végre formába vágjam ezt a tíz mini-képet, de mentségemre legyen mondva, Jud és Noiz is csak a múlt héten teljesítették beszámolási kötelezettségüket.)
