Voltunk a westieválon (Nem. Én. Találtam. Ki), és mindenféle örökzöldek mentek, és volt a What's Up a 4 Non Blondes-től, és az annak idején mekkora szám volt már, és te jó ég, a klip, hát ennyire grunge holmikat, mint azon a lányon, és ó, te jó ég, akkoriban, óbasszameg, kicsit olyan érzés, mint amikor az ember tompítás nélkül ráborul az ágyra, és beveri az orrát a párnába, és fáj (megtörtént eset). Az összefüggő bevezetés után térjünk a tárgyra.
A tárgy a következő, azt hiszem: mostanában néha eszembe jut a kamaszkorom, és 1) már akkor is alkalmatlan voltam mindenre, csak akkor még azt hittem, majd kinövöm 2) most is alkalmatlan vagyok mindenre, és soha többé ne beszéljen hozzám senki. Igazából volt ennek egy hosszabb változata is, de már attól is fájt az agyam, hogy megpróbáltam megfogalmazni, és a végeredménytől aztán pláne. Mondanám, hogy nem volt kifejezetten euklidészi, de a blogolás többnyire nem az, és különben is, sosem értettem, a nem euklidészi hogyan lett a kozmikus horror egyik kedvenc jelzője, amikor az egy matematikai dolog (de van egy olyan sanda gyanúm, hogy Lovecraft a matekhoz is hülye volt). Szóval maradjunk annyiban, hogy nem volt értelmes, többnyire én sem vagyok az.
De volt az a szilveszteri buli harmadikban, amikor az egyik srác Dugó nevű haverjánál kötöttünk ki, és grunge típusú zenékre ugráltunk, és egy ponton lesmárolt a házigazda egyik haverja, és utána az én derék fiú osztálytársaim kiröhögték (majd megnyugtatták, hogy nem, nem arról van szó, hogy világosban sokkal ijesztőbben nézek ki, mint félhomályban, csak éééérted) (hát bolond, na, hát éééérted), és hogy én ezt honnan tudom? Három napra rá, a sítáborban a derék fiú osztálytársak egyike ezzel szórakoztatott vacsora közben, és nem értette, miért vonultam el magányosan zokogni egy kihalt kollégiumi lépcsőházba. Egy merő csodálatosság volt a kamaszkorom, olyan jó, hogy néha eszembe jut, nem is tudom, hová lennék ilyen vidám emlékek nélkül. Akkoriban különben is pont ennek az osztálytársamnak az egyik haverjáról álmodoztam, aki teljesen kajla volt és idétlen és vicces és nyilvánvalóan soha semmiféle esélyem nem lett volna nála, ő elsősorban laza volt, nyolcadsorban geek, én pedig a legtöbb sorban leginkább nyomi, kis geek beütéssel. Esetleg sültbolond.
Később aztán a grunge felruházott némi zordsággal, és kevésbé voltam nyomi és inkább sültbolond, és jóképű fiúk ismerkedtek velem sötét szórakozóhelyeken, de ez nem tartott sokáig, mert lett egy barátom, és akkor egészen sokáig már majdnem elhittem, hogy mégsem vagyok alkalmatlan mindenre. Aztán rájöttem, hogy de, inkább mégis, de addigra elmúlt a kamaszkorom, és nagyjából a huszadik század is. Na, hát ilyen vidám dolgok jutnak az eszembe, amikről aztán inkább mégsem szoktam írni, és most is csak azért teszem, hogy mutassam, miért is jobb az úgy mindenkinek.
