Baszki, és megnéztem, és kiderült, hogy 2013-ban volt 8 látogatója a titkos blogomnak. Nagyon izgalmas élmény lehetett.
A hetem nagyjából azzal kezdődött, hogy élőben is láthattam emberi agyvelőt, vagy legalábbis nekem úgy tűnt, hogy a néni vállán és fejrészén az a fehéres-darálthúsos massza nem lehetett olyan nagyon sok más (abban a pár perces időszakban jártam ott, amikor már állt a forgalom, de még senki sem takarta le szegényt). Soha többé nem merek elmenni kukásautó és egyéb, hátul billenő vagy nyíló járművek mögött, akkor sem, ha nem tudhatom, pontosan mi történt, mert elméleteim azért vannak. Nem tesz ez jót az alapvető nyűgösségemnek, dolgokat szeretnék megrugdalni, vagy csak bemászni az asztal alá, és bőgni, de hát aludni sincs időm, nem hogy ilyen úri hisztikre. Semmivel sem haladok, két hete nem tudok rajzolni sem, írni már rég nincs agyam, és akkor emberek még olyan kérdéseket tesznek fel, hogy mit sportolok, és miért nem. Nem tudom beosztani az életem, ez van, a pénzemet sem tudtam soha, semmit se soha se nem, és minek is, mert úgyis csak meghalok majd aztán egyszer, és még örülhetek is, ha netán majd olyan hirtelen csapja szét a fejem egy nagy és nehéz fémtárgy, hogy nem lesz időm megijedni sem.
Oké, azt hiszem, ez épp nem az optimista énem, az optimista énem az, amelyik örül is neki, hogy odakinn két színes repülőgép kergeti egymást, és nem csak arra gondol, hogy idegesítően berregnek, és hogy akkor már megint Budapest Air Race lesz, és ne már, ez azt jelenti, hogy alig van hátra a nyárból.
