Halott volt. Akkora vértócsában hevert, hogy nem is lehetett más, csak halott. És persze láttam, ahogy még egyszer, utoljára vadul csapott párat a szárnyával, mielőtt ernyedten a betonra csuklott volna, épp, mint a hullámos papagájom gyerekkoromban, vagy mint a kórházablakba repülő galambok. Utoljára még repült, át ebből az életből a rákövetkezőbe, mint minden rendes madár. Épp csak fogalmam sem volt róla, hogy ennek itt van-e következő élete. Vagy felmerült-e valaha, hogy ezt az egy életét elveszítheti.
Amikor a hatalmas, fehér alak alázuhant az égből, először persze én is csak sikoltottam és hátraugrottam, mint a többiek. Azt sem tudtam, mi lehet. Csak álltam, a hátam egy kirakatnak vetettem, a szívem a torkomban dobogott, és arra gondoltam, hogy élek, még élek, még élek, mint a többiek, miközben a folttalan szárnyak még verdestek, és próbálták felemelni a földről a szétroncsolt testet. Mindenki lebénult a döbbenettől. Senki nem próbált segíteni, bár a dermedten bámuló tömeg fele a kórházban dolgozott.
Láttam az arcukon, hogy mind az épületet megrázó becsapódásokra gondolunk, a tompa puffanásokra, amik elől az utcára futottunk. Az egyik orvos tekintetében a döbbenetet lassanként felváltotta a gyanú, és fellesett az égre. Követtem a példáját. A kórház fölött azóta örvénylett a hófehér felhő, hogy behoztuk azt a mindenórás kamaszt, de most ujjként meredt ki belőle egy villogó fénynyaláb: egy tornádó tölcsére. Halálos csúcsa fehér szirmokra robbant, ahol a kórházat védő, új részecskekupola húzódhatott.
És csak az járt az eszemben, hogy felhívtál az első csattanás előtt.
– Nehéz szülés volt – sóhajtottál, aztán hirtelen megváltozott a hangod. – Angyalok! És támadnak!
2016.
