A napom, az olyan, hogy már előre félek, hogy ki fogom dobni a papírpohárnak álcázott újrapoharamat a tea végével, és akkor sírok; na jó, a napom olyan, hogy ez még amúgy is megeshet.
Bementem venni ragtapaszt, elköltöttem egy közepes vagyont, csupa fontos holmi, szúnyogriasztó, másik fajta szúnyogriasztó, arclemosó, testápoló, körömlakk és -lemosó, miért kellett nekem nőnek születnem, vagy ha már mindenképp elkerülhetetlen volt, miért nem vagyok a mostaninál is nagyobb hippi, ááá, gyűlölöm az egészet. Gyűlölöm. Az egészet. Ezt a megöregedéses részt pedig minden tükröződő felület közelében kiemelten és különösen.
Pedig csütörtökön túlestem az önértékelésen is (másfél órán át vinnyogtam a többieknek, illetve elkéstem a levezető programomról), és pénteken megvolt a próbaidő végi elbeszélgetés is, megtartanak, és ez tök jó. Ha be tudtam volna fejezni az aznapra kitűzött feladatokat (és például nem merül le a kezem között kétszer is az eszköz) (csak magamat okolhatom érte), akkor még jobb lett volna, és hétfőn majd lesz ünnepi ebéd is, mert nálunk próbaidő végén jár az ilyen, és aztán szerda-csütörtök pedig egyéb részleges és projektes vacsorák, szóval igazából minden jó, és a nap is süt, de nincs mindig túl meleg, és megjöttek a fecskék, és szerintem majd odafigyelek rá, hogy ne dobjam ki a poharam, és hétfőre már talán begyógyul annyira a lábam, hogy ne csak magasszárú tornacipőben járhassak, na, szóval igazából jó minden.
