Céges vacsora utáni péntek, nincsenek annyira kész az emberek, mint nyáron voltak, amikor a kitartóbbak hajnalig ittak egy diákkocsmában, de az októberi időjárás pótolja a másnap esetleges hiányosságait. Álmon halok, egyszerűen álmon halok. És ma este is lenne hová mennem, és holnap reggel is be kell jönnöm dolgozni. Úgy csorognak el a napok, hogy néha, ha elbambulok, még azt hiszem, tavasz van, és csak most jön majd a nyár, pedig épp ellenkezőleg.
Rengeteg mindenről lehetne írni, itt van például Bob Dylan Nobel-díja (nekem tetszik a dolog, már amennyire az egész irodalmi Nobel egyáltalán érdekel, és az bizony elég minimális), aktuális világ- és lokálpolitikák (argh; bár kivételesen legalább néhány tétellel legalább az életképes idiótaságig képben vagyok), az ámbráscetek letűnőben lévő kultúrái, vagy hogy milyen Gulácsy képeket láttam, és ennek kapcsán, hogy mennyire nem értek én a képzőművészethez. Aztán rengeteg mindenről nem lehet írni, mert nem tudok, vagy nem akarok, vagy egyáltalán, kit érdekel, például kaptunk iPhone 7 Plust, és most minden létező dolgot ki kell vele próbálni az Alkalmazásban, nagy és kényelmetlen, és megőrülök a tízes iOS-től (amit három hete már megkaptunk egy másik telefonra, és minden létező dolgot ki kellett vele próbálni az Alkalmazásban, és annál már csak a fordítva beszerelt kamerájú telefon volt a rosszabb a ropogósan friss hetes Androiddal) (de ez a munkám, és cserébe adnak pénzt, megbecsülést, munkanapokon délután háromkor többféle gyümölcsöt, változó rendszerességgel, de hetente többször svájci csokit).
Annyi mindent kéne csinálni, mindjárt november, és még azt sem találtam ki, idén milyen történettel nem haladok majd semerre a nanowrimo alatt.
