Lassan már idejét sem tudom, hogy a netbook, a netkapcsolat és én mikor voltunk utoljára mind egy helyen és aktívak, mármint úgy tényleg, mert az, hogy a hétvégén egy ötszázszor ötszáz pixeles képet nem tudtam feltölteni, azt nem nevezném internetezésnek. Esik az eső, háromnegyedesre feltekert szárú farmerben és csipkés blúzban garázdálkodom a városban, álmomban csíkos térdzoknit akartak nekem adni emberek, és teljességgel irreális módon azt válaszoltam, hogy nem vagyok én Dobby, a házimanó, hogy zoknit kapjak. Valójában sosem utasítanék vissza egy csíkos térdzoknit, a tudatalattimban valami nagyon nincs rendben, és akkor még az álom folytatását nem is említettem, de természetesen bele kellett pittyegni az ébresztőnek.
Szombaton születésnapi piknikre mentem, épp nem mosta el a vihar, és utána még beültünk a világ legcsodálatosabban lerohadt hostele elé sörözni Noizékkal. Margitsziget, késő délutáni fények, sör, béke. Vasárnap kötelességtudóan megnéztem Amerika kapitány legújabb kalandjait, ha már befoglaltam a róla szóló cikket, nem bántam meg, éktelenül aranyos volt, de elszoktam a közepes pattogatott kukorica menütől, én ezt régen tényleg képes voltam betolni? Vagy régen még árultak kicsit is, és azt vettem? Hétfőn a szobatárs-kollégákkal borozgattunk kicsit, tök jó volt, szeretem ezeket az embereket. Szerdán a szokásos sörözősök egy kis részével fröccsöztünk és ettünk tiroli kolbászt és pácolt sajtot, ó jaj, én már megint nagyon éhes vagyok.
Rendeltem könyveket és vettem Kindlére is, szóval alighanem kénytelen leszek elkezdeni megint olvasni. Azt persze tudtam, hogy egy Guy Gavriel Kay regény kimaradt, egy pedig jön, de hogy közben két Kate Elliottot is kihagytam, és egy Karl Schroedert, az megrázó felfedezés volt. És véletlenül valahogy eszembe jutott Mary Renault, és hogy a Nagy Sándor trilógiának csak az első kötete jelent meg magyarul, és ó, jaj, Alexandrosz engem valójában sosem érdekelt, de az, hogy Mary Renault hogy írta meg, az nagyon. Ennyit a takarékoskodásról, az a durva az egészben, hogy az időt sokkal jobban sajnálom bármi ilyesmire, mint a pénzt. És valójában nem is az időt, hanem hogy odaadjam történeteknek az agyamat és a szívemet, azt sajnálom a legtöbbször, azzal lettem valamikor nagyon válogatós vagy fukar, és csak az vigasztal, hogy ezek az írók eddig mindig bőven meghálálták a dolgot. Mindig többet adtak, mint amennyit magamtól összetákolhattam volna helyette, és az az igazság, hogy a könyvek nagy része ezt már rég nem teljesíti nálam. Türelmetlen vagyok, és nem mindig tetszik, ahogy mások fonják a történeteiket.
Ráadásul mindennel kezdek elcsúszni, a heti macskás rajzokhoz olyasmiket dobok össze az utolsó pillanatban, hogy én szégyellem magam. Nem azért, mert csúnyábbak, mint némelyik félresikerült kísérlet, hanem mert fantáziátlan biztonsági játék már, és azt is unom. De hát senkit nem érdekel a projekt rajtam kívül, és ha már vagyok olyan hülye, hogy nem akarom feladni a kitűzött cél előtt (legalább száz kép, legalább heti egy), akkor sajnos bele kell férnie annak is, hogy ez nem mindig megy lelkesedésből és jól, különösen most nem, hogy időm sincs rá túl sok. De már túl vagyok a felén, és egyszer csak vége lesz. (Kár, hogy a következő hasonló projekt már ötlettől témákig ki van dolgozva, és azt is meg akarom csinálni; igaz, ott szerintem nem száz képnél húzom majd meg a határt, és nem feltétlenül fogok ragaszkodni a heti egyhez sem.) Még mindig keresgélem csak az egyensúlyt az új rendszerben, és néha nagyon nem érzem, hogy meg is találnám. De majd csak lesz valami, és majd csak lesz valahogy.
Most pedig megyek, és szerzek valamit enni. Aztán pedig tovább gondolkozom rajta, hogy miért nem ismerek egyetlen Arthur király témájú űrhajósdit sem, pedig annyira kézenfekvő lenne, hogy ne csak fantasyben létezzen ez a toposz.
