Péntek délután van, egyedül ülök a szobában: általában heten vagyunk, de most egy beteg, négy szabadságon, a részmunkaidős kolléganőnek pedig már véget ért a hét. Nehéz bármire is összpontosítani, régi teszteseteken rágódom, nem egyértelmű, hogy kicsit csavarni kell rajtuk, és minden rendben lesz, vagy azóta nem csak a felismerhetetlenségig, de a letesztelhetetlenségig is átszabták az egészet. Odakinn újra leküldték a gödörbe a szépséges türkiz gépet, és most átható kattogással zúzza a követ, mélyíti és szélesíti a szellős és fás üres telekre tervezett ház alapját. A szemközti ház erkélyéről látcsővel figyelik az építkezést. Poloskák mászkálnak az ablaküvegen, napok óta nem merünk szellőztetni, nehogy beköltözzenek.
Másfél hónapos szerencsétlenkedés után szerdán végre sikerült elmennünk kocsmázni, mint a régi szép időkben, jó volt, és pont olyan közel a munkahelyünkhöz, hogy még útba is essen hazafelé. A hétvége is mozgalmas lesz, kicsit aggasztóan mozgalmas, de soha... ööö... soha ne igyunk előre a medve bőrére, és nyugtával a napot. Meg kéne még találnom a fényképezőgépemet is, hogy minden jó legyen.
