jókívánság az új évre

Boldogat, mindenkinek - eredményekben gazdagot, vidámságban kereket, kinek-kinek ízlésére, erőspaprikával vagy vaníliapudinggal.

egy nehéz nap éjszakája

Aztán az úgy történt, hogy csemete-szemlére ígérkeztem el, valamint részletes elemzéseket hallgatni A Méhlepényről, és elhelyezkedéséről adott kismama testén belül - empátiám ugyan csak a pelustémák egy részére terjed ki, ám vannak olyan nők, akik tényleg azt hiszik , hogy az egész világ kíváncsi a méhükben zajló, kilenc hónapos szappanopera legapróbb részleteire is (beleértve bizony az összes facér férfiismerősüket; mert hogy engem, facér nőt ilyesmivel bombáznak, az határeset, de valahol érthető). Nagyjából csak ilyenkor szoktam örülni a náthának, mert náthás embernek nem kell, és nem is illik kiskölykök és várandós nők közé mennie (különösen, ha mindkét kismama - a kevésbé közlékeny és a nagy leíró erővel közlékeny egyaránt - veszélyeztetett terhes), és a nagy karácsonyi érzelgések után nem maradt túl sok szabad vegyértékem arra, hogy türelmesen végighallgassam öt totyogós és két magzat négy anyukájának szó szerinti belügyeit. A fiúk ilyenkor általában kocsikról beszélnek, vagy a munkahelyükről; ami ugyan nekem is van, de talán még a csecsemőkori hasmenés is jobban érdekel, mint mások irodai sztorijai. Így hát nem szipogtam, amikor a nagy karácsonyi érzelgések és városnézések közt megfáztam, vagy csak annyira, amennyire általában bedugult orral szipogni szokott az ember.

Épphogy csak eldöntöttem, hogy akkor kölyöknézés sztornó, máris kis virtuális levél várt a kis virtuális levelesládámban, hogy ugyan lemaradtam az előző körlevélről, de azért este menjek, és ünnepeljem a születésnapjukat (neki, aki Isolde, neki, aki Bright, és neki, aki maga a Zöld Íjász). Kemény szívű dög vagyok, tudom, de ez a lehetőség sokkal jobban tetszett, mint hogy a bilire szoktatás nehézségeiről okuljak; igaz, azért a pálya nem volt teljesen zökkenőmentes. Sörözés előtt még Grafikuslánnyal is teáznom kellett, ezoterikus biotea-boltban, márpedig az ezoterikus teabirodalmak kihozzák belőlem az állatot, mindig káromkodnom kell az ilyenekben, és olyasmiket mondanom, amit ugyan magam sem gondolok komolyan, de legalább sértő a világmindenségre nézve.

Igaz, most annyira bekábultam az álmosságtól, a kamillateától és levegőben úszó, langyos agyzsibbasztástól, hogy a mosdóban majdnem megláttam a valódi arcomat   a tükörben, és ez ijesztő élmény (bár a valódi arcom szép volt és Tél); persze az is lehet, hogy csak úgy leesett hirtelen a vérnyomásom, mint még soha, és ettől hallucináltam enyhén (és persze kínomban, hogy kristályos csüngettyűk és biosütik, egyenesen bele az én halálmetállal durvára reszelt lelkembe, groaAARRRrrh-UGh). Viszont megtapasztalhattuk azt is, hogy van ám a világon egy   teljességgel verhetetlen szórakozási forma, mondhatni, A   Szórakozási Forma - az ablak előtt mintegy másfél órán állt három (amúgy rendezett öltözetű) alak, és hangosan ordibálva, lelkesen néztek be a durva fagyból a semmi kis vendéglátóipari egységbe. Állati buli lehetett. Szinte sajnáltam, hogy nem nekem jutott az eszembe. Kinn állni a hidegben, bebambulni egy ablakon! Az lett volna a tökéletes este!

A születésnapi sörmámor elég jól indult, és csak időnként éreztem úgy, hogy jaj, bezzeg tizenhat éves koromban tudtam, hogy ilyenkor be kell menekülni a mosdóba, a tükörre kell tapasztanom szomorú, koravén fejemet, és addig kell lógatnom a kezemet a jéghideg vízbe, amíg még érzem, hogy fázik, utána pedig a miheztartás végett még egy keveset - és persze közben szótlanul zokogni, mert az jó. Ehelyett mostanában folyamatosan és lelkesen sok hülyeséget beszélek, ahányszor csak hirtelen elbizonytalanodom a világban, olyasmit, amit ugyan magam sem gondolok komolyan, de legalább remélem, más sem. Azért a pillanatnyi befordulásoktól eltekintve igen jó volt, sok-sok-rengeteg ismerős, a szerethető fajtából, és néhány távoli félig-főleg ismeretlen (például sosem gondoltam volna, hogy egyszer még rövidebb lesz a hajam, mint a nekem háttal ülő Montagnak, de most én is megláthattam, hogy épp ez a helyzet), valamint sör és mézes körte.

Majd a bulit lezáró, már-már kötelező balhé, ezúttal mintegy negyvenezer forintos téttel; és ugyanolyan tehetetlenül álltunk, és ugyanolyan tehetetlenül hagytuk ott a pénzt, mint a legutóbb a Darknessben. Ebből csak annyit tudok leszűrni, hogy emberek, ne szervezzetek sörözést ebben a mocsok városban, épp csak ez nem megoldás, ugye. De legalább a Darknesst és a Jekyll&Hyde-ot hagyjátok ki.

Odakinn esett a hó, tavaly is ugyanígy volt, amikor lementünk inni, még kopár utcák, amikor feljöttünk, már fehér hótakaró, bár az idei áldás kissé ritkásabbra sikerült. Nem bántam. Van, ami szép, és van, amiben nem jár az éjszakai busz. Kicsit még áttántorogtunk a... valamelyik híres és aktuális szórakozóhelyre, az én memóriámmal, ugyan, csak olyasmik jutnak eszembe, amik 1993-ban már bezártak. Aztán haza. Nem egész három órával az ébresztőfunkció berregése előtt már be is estem az ajtón, valójában azóta sem tudom, hogy vagyok most ébren... Vagy akár csak életben.

a kisdobosok hat pontya (és még egy)

1. Pillanatnyilag: mindennek nekimegyek és leverem és felborítom, de ez csak természetes. Mondhatni, két-ünnep-köztség és kialvatlanság sem kellene hozzá, és különben is, miért lennék kialvadtabb két ünnep közt, mint bármikor máskor? Különösen, hogy dolgozom, irodában, benn, kilenctől ötig, pedig ilyenkor még a menza sincs nyitva (én pedig, kérem, éhezem).

2. Karácsony: volt, itthon volt édesanyám, hozta új férjét, Felhőcskét is - nagyjából így eshetett, hogy egyik este a legnagyobb fagyban kerengtünk a Hősök Terén; persze nem tudom, mi újat és széphet mutathattunk egy Párizst ismerő franciának, azért legalább igyekeztünk, ő pedig örült, a nővérem meggyes-mákos süteményéért pedig egészen meg volt bolondulva. Amúgy szokás szerint sokat ettünk, és kaptunk ajándékokat, és aludtunk. Aztán újra ettünk és aludtunk, és újra. A nagy családi karácsonyon szokás szerint pálinkáztunk és idétlenkedtünk, például "kicsi a rakást" játszottam az unokatestvéremmel és az anyjával - nálunk a felnőttek sem nőttek fel teljesen... Valamint kiváló, méregerős házipálinkát kaptam, minden olyan irányú előzetes terv dacára, hogy az a flaska nagymamáméknál maradna. Nem baj, a HP termelő-tulajdonosa megígérte, hogy pótolja nekik a kis üveg almaitalt.

3. Örömhír: a jó öreg Jim Rigney, írói álnevén Robert Jordan, jobban van, a felesége, Harriet pedig szép karácsonyi verset írt. Nagyon örülök, mert mindketten kiváló emberek, és olyan őszintén ragaszkodnak egymáshoz, és olyan őszintén élvezik az életet (de még az erkély alatt daloló feketerigót is; amikor itt voltak, Harriet hosszan áradozott róla, hogy milyen jó volt a szállodában is madárdalt hallani)... és valahol azért kíváncsi vagyok arra is, hol állapodik majd meg az Idő Kereke .

4. Gyászhír: meghalt Lázár Ervin, márpedig mi annak idején, alsó tagozatos kisdobos koromban Lázár Ervin raj voltunk, és az ugye sokkal jobb bármi más rajnévnél. Elsőtől fogva kötelező olvasmány és tananyag volt az összes Dömdödöm, de még a pomogácsok is, bár azoktól akkoriban nagyon féltem. Nem érzem át távozása gyászát; ez talán azért lehet, mert ha egyszerre gondolok a halálra és rá - rá, avagy inkább arra, amit a könyveiben megmutatott; és jó kérdés, mennyire az   az ember, aminek az írásai mutatják, és mennyire az , amit egyszerű emberként mond, eszik, gondol - ha egyszerre gondolok rá és a halálra, nem valami végleges veszteség jut az eszembe, hanem az új világok felé indulók izgalma.

5. Könyvek: elolvastam gyorsan Ursula K. Le Guin összes Szigetvilág történetének második kötetét, ha már az első kötet négy regényét régebben és külön-külön is nagyon szerettem; és ezek is jók, Le Guin zseniális, a kötet első felét kitöltő kisebb mesék nagyon hangulatosak. Kicsit az Always Coming Home-ra emlékeztetett, márpedig az életem egyik leghangulatosabb (lassú, lágy, de csodálatos) sci-fi élménye, azzal együtt, hogy botor ifjúságomban először azt hittem rá, hogy fantasy (és miért lenne fontos skatulyázni ezt is? Régészkönyv a jövőnkből, ha jól emlékszem). A kötet második fele, a Más szelek szárnyán   pedig visszahozza az összes régi szereplőt és az összes régi konfliktust, és (bár nem hittem volna, hogy ez lehetséges) megint és még tovább tudja vinni, mi a gond a halál törvényeivel. Sőt, a végére azt is megtudjuk, mi lesz a sárkányok sorsa.

6. Zene: és anyukám azt mondta, hogy azért ő elolvassa, amit én zenéről írok, bár nem mindig érti. A család - és ilyenkor családilag és kötelezően mindenki - rákapott Frank Sinatra mellett Diana Krall-ra is (akiről még másfél pillanattal ezelőtt sem tudtam, hogy Elvis Costello felesége; bár gyanítom, hogy a derék férj munkásságát nem illesztjük be a családi rutinba), ez némileg ellensúlyozná viszonylag friss Sick of it All és Primordial rajongásomat... ha közben nem gondolkoznék olyasmin, hogy nocsak, így vénségemre nem kellene több Panterát hallgatnom? És igazából egyszer már a Meshuggah-ba is belefülelnék, mert ugyan komplex (és ettől a kifejezéstől akkor tanultam meg sírva menekülni, amikor először hallgattattak velem Dream Theater-t), de brutális is, és ez azért ígéretes... ...addig viszont marad a régimódi jazz.

+1 azaz és-a-ráadás: szóval már két hete próbálok itt visszahegeszteni valami "Comments" típusú hozzászólási lehetőségeket, bár elsőre nem   azért tűntek el, mert véletlenül rosszkor, rossz helyen borultam arccal a Backspace/Del billentyűkre. Hanem egészen szándékosan. Aztán Brainoiz a múltkor ismét kifogásolta, hogy de miért nem, és hogy ő néha úgy hozzá is szólna, és lassan én magam is eljutottam odáig, hogy talán   nem frusztrálna halálra, hogy sosem kapok egy hozzászólást sem, csak olyan félholtan-aggódósan-sarokban-zokogósra. És legalább innentől kezdve lenne némi alapja annak, hogy már tervezem egy ideje, hogy hisztizve közlöm a világgal, hogy abbahagyom a dolgot, mert "nem kommenteztek eleget, gonosz-csúf-rosszak" , csak eddig ugye ez hülyén vette volna ki magát, kommentezési lehetőség nélkül. Persze amekkora informatikai zseni vagyok (semekkora; utoljára 1984 környékén bírtam értékelhető számítástechnikai ismeretekkel) elsőre azért nem sikerült a dolog. De most. De igen. Hát szóljatok hozzá...

kifogytam a kedvenc énekekből... amúgy meg boldog karácsonyt

Tegnap aztán véletlenül betévedtem egy könyvesboltba, nem volt olyan jó ötlet, a fizetésem mintegy harmadát azonnal el is költöttem. Persze egyszer van karácsony. És a könyvek egy részét valóban ajándékba szánom - na jó, nem az összeset, elvégre ennyi sci-fit, fantasy-t és mesekönyvet még az én családomban sem olvas más, csak encsokinyúlságom. Azért rajongóknak nem árt tudnia, hogy megjelent Ursula K. Le Guin Szigetvilág-mindenféléjének második kötete is, csupa-csupa olyasmivel, ami eddig magyarul még nem volt olvasható; és van science fiction őskövület C. S. Lewis tollából, a főhőst nem másról mintázta, mint kedvenc ivócimborájáról! (Mi csak John Ronald Reuel Tolkien néven ismerjük a derék szesztestvért.) Valamint Mazsola és Manócska . Nem lehetett csak úgy ott hagyni gyermekkorom kedvenc kismalacát, mint Tádét a buszmegállóban (bár Tádé sajnos az eddig megjelent két részben nem szerepel).

Később rajtaütésszerűen megnéztem az Eragon -t, tényleg rajtaütésszerű volt, a film kezdete előtt hat perccel még eszembe sem jutott, hogy mi lenne, ha. Különösen, mert rettenetesen rosszakat hallottam róla. De aztán úgy döntöttem, hogy ha már fantasy napot tartok, akkor akár meg is nézhetem - és nem bántam meg.

Persze akkor még csak azt tudtam, hogy nekem a plakátokon a Piros Hajú Gonosz tetszett a legjobban, arra csak később jöttem rá, hogy hát én tudat alatt felismertem Robert Carlyle-t! És bár már csak tudat alatt ismerem fel, de azért engem Robert Carlyle-al meg lehet venni; nem azért, mert Begbie, hanem mert Hamish Macbeth (majdnem azt írtam, hogy McTeagle, de az Monty Python lenne, és pénzt kérne kölcsön, hogy megjavítsa a fészert), és világvégi skót sorozat, a legjobb (pedig azt el is felejtettem, hogy a derék Hamish Macbeth-nek egy westie-je van, milyen más kutyája legyen pedig a skót Felföld nyugati partján, ugye, mint West Highland White Terrier? De akkor is; a kicsi fehér kutya csak még inkább mellette szól!), de a leges-legjobb.

De azért a plakáton komorkodó Jeremy Irons is erős érv volt a film mellett. Ó, igen; de még mennyire! A húsosan jóképű fiatal kölykök és a légies kék sárkányok már jó pár éve nem érdekelnek... de a komoran szikár, deresedő halántékú férfiak annál inkább.

A történet egyszerű; fiatal fiú Kiválasztatik, ostoba, de bátor, ezért sokan meghalnak, míg - mivel Kiválasztatott, és ő a szerencse kegyeltje - másokat megment, beleértve az Igazságot, a Világot, és a Hercegnőt is. Aki olyan szövegekkel sújtotta végig a lelkes kamaszhőst, hogy én már az üléstámlát harapdáltam kínomban - például válaszul arra, hogy "és mikor találkozunk legközelebb?" , csak ránézett, hogy "tegnap még a krumplit kapáltad, ma hős vagy, ki tudja, talán holnap" ; persze lehet, hogy ezt a szerző nem durva koptatásnak szánta, elvégre ő is csak tizenhat volt, amikor megírta a film alapjául szolgáló könyvet, de lássuk be, valójában ez azért vetekszik a klasszikus "modellügynökséget vezetek, és olyan arcokat keresek, mint a tiéd - plasztikai sebész vagyok, és olyan arcokat keresek, mint a tiéd"   párbeszéddel.

A film története néhány ponton már olyan fájdalmasan klisés volt, hogy leginkább csak Captain Scoundrél búcsúja jutott róla az eszembe, itt egy pillanatra a mellettem ülők nem is értették, hogy heves elérzékenyülés helyett miért röhögök vinnyogva. Erényként leginkább a megvalósítást és egyes vizuális megoldásokat emelnék ki (bizony, bizony; és nem véletlenül emlékeztetett néhol a Lemony Snicket képi világára; a rendező kommandírozta annak a világszörnyű filmnek a vizuális effektjeit. Márpedig annak a filmnek kizárólag a képi világa volt jó, de az nagyon); például, hogy az orkpótlékokat teljesen emberinek ábrázolja, de még a törpéket és a tündéket is; tulajdonképp végig legfeljebb csak sejtettem , hogy ezek itt nem teljesen emberi lények. Igazából a vardok népe volt a legkülönösebb; pedig nekik kellett volna a legemberibbnek tűnniük, hiszen egyszerűen csak négerek. Ó igen, és szépek voltak.

Aztán hazajöttem, és elgondolkoztam rajta, hogy mitől van iszonyatos dögszag a lakásban. Szemetet levittem? Le. Felejtettem két hete nyitott töltöttkáposzta konzervet az íróasztalon? Nem. Hát akkor...? Megvan! Rájöttem, hogy az egyik kollégámtól kaptam szappant. Szappant! Csokis-mentás szappant, és elvben azt én még teában is szeretem, de hát ez a szappan... olyan szaga van, hogy azt... Hinnye, azt ember el nem viselheti! Szerintem a lich Khel'Thuzad különleges Smell de Troops   illatkollekciójából származik; és ez mindenestere gyanús, már csak azért is, mert alapvetően undead-ekkel szerettem a legkevésbé játszani a WarCraft-ben.

És oldalakat írhatnék még, ha nem várna a napfény és a szabadság. A karácsonyi forgatag őrülete.

De vár; így hát nincs más hátra, mint mindenkinek kívánni... amúgy meg boldog karácsonyt.

napra nap

Az úgy kezdődött, hogy kedden felébredtem fél hatkor, és egy ideig csak feküdtem, és néztem a plafont, és élveztem, hogy olyan jó puha és meleg a paplan. Nem éreztem magam álmosnak, de tudtam, hogy ez bizonyára csak tévedés; és az is volt, mert utána hét órakor alig tudtam kivonszolni magam az ágyból. És le is forráztam a teafilter helyett a kezemet. És fájt.

Álmomban maga a Zord Vadon szelleme vallott nekem szerelmet (birtoka valóban zord volt és vadon, még a szélén is vándorló fák voltak, és hatalmas, vérszomjas medvék), ezek után némileg illúzióromboló az átlagos budapesti felhozatallal találkozni. De hát elkerülhetetlen, elvégre az ilyen bérből és fizetésből élő népeknek bizony át kell vágniuk a városon munkába menet. Aztán pedig úgyszintén jövet.

Igaz, az a jövet azért csak nem volt olyan egyszerű, közbeékelődött egy lazának ígért sörözés; persze minden volt, csak laza nem. Sörözés annál inkább. Sőt, akadt ott becherovka és szamócapálinka is (kell valahonnan szerezni, annyira tökéletes volt már az illata is!), és hosszas, feloldatlan viták, tegyük hozá, én sem voltam már végig olyan állapodtabn, hogy akár a saját cipőfűzőmet gond nélkül feloldjam (esetleg kis sósavval, de olyat nem önt a lábára az ember). Csúf másnap követte, a térdemet is megrándítottam, azóta le vagyok sántulva, rettenetesen. Igaz, éjszakára bekentem vastagon rozmaringkrémmel, majd az apróra vágott hagymát kis olajon megfuttattam, és... nem, az egy másik rovat. Szóval a lábrándítás után még rengeteg minden következett, például az említett, csúf másnap.

Megspékelve egy céges koccintással. A vidám, közösségi zsivajtól olyan fejfájásom lett, hogy a végén halkan vinnyogva próbáltam elbújni a neonlámpák és a monitorok vibráló fénye elől, leginkább az asztal alá. Azért persze elvonultam mackót szerezni (első ránézésre látszott rajta, hogy Emíliának hívják, és Millinek becézik; igazi, kézzel varrott játékmedve, és a minőségi tesztelést az alkotóművész igazi kisgyermeke végezte), egyszersmind hat év virtuális ismeretség után végre személyesen is találkozhattam Hrammal, ha már az ő felesége varrta Millit. Ennek örömére beültünk egy HC kocsmába sörözni, a sörtől a népi hagyományoknak megfelelően azonnal elmúlt a másnaposságom és a fejfájásom (bár továbbra is sánta maradtam), és rájöttem, hogy bizony, bizony, jó a Sick of it All, de a hangszórókból lágyan alázsongó Agnostic Front is tetszik. A végén még igazi NYHC rajongó leszek.

Otthon azonnal beájultam az ágyba, aztán fél kilenckor a telefonnal a kezemben arra ébredtem, hogy épp a breton keltákról magyarázok, és arról, hogy Bretagne és Britannia között valóban szoros kapcsolat volt, nem hiába hívták Bretagne-t sokáig és sok helyütt "Lesser Britain" -nek. Aztán gyorsan szóltam, hogy ha összefüggéstelenségeket mondanák, az azért van, mert csak most ébredtem fel, és egy idő után arra is rájöttem, hogy kivel beszélek (mert amikor felvettem a telefont, én még tényleg teljesen aludtam), valamint felvilágosítottam, hogy a wales-iek épp úgy el akarnak szakadni Angliától, mint az írek és a skótok, de az olyan régen volt, hogy én ilyesmiről tanultam, hogy a részletekben már nem vagyok biztos. Annyi azért derengett, hogy Plaid Cymru (magyarul: például itt), és hogy nem valami Cardiffban szőtt takarót fed a kifejezés, meg Skót Nemzeti Párt, de ez olyan hosszú és bonyolult kifejezés volt, hogy össze is kevertem valami ulsteri paramilitánsokkal. Így jár, aki álmomból riaszt olyan kérdésekkel, hogy "akkor most mondd csak, mi is volt azokkal a bretagne-i keltákkal?" , emlékezzünk meg sorsáról szívünkben, és ne lepődjünk meg, hogy a csokinyulak abszolút kiszámíthatatlan időpontokban alszanak.

A korai kelés rettenetét csak azzal tudtam enyhíteni, hogy zoknihajkurászás közben trágár Mikulás-ének átiratokat rögtönöztem, magam is meglepődtem, milyen kreatív káromkodáscsokrokat lehet a legártatlanabb Télapó itt van -okba csempészni (T. Lapó; igen, csak azért, hogy rossz legyen). Idebenn a tegnapi dorbézolás maradványképp ordenáré kocsmaszag fogadott, üres borosflaskák, és valaki belehamuzott a karácsonyi fahéjas gyertyába, hogy szakadna le a keze az ilyennek, amikor épp egy szakadék szélén lóg .

Ma legalább nem én vagyok másnapos.

aranyvasárnap (szombat, péntek)

Pénteken aztán volt szokásos, éves endless.hu sörözés, rengeteg ismerőssel, sörrel és forralt borral. Vadonatúj pólómban én voltam a parti sztárja, vagy nem egészen; mindenesetre többen kiolvasták a hátamat, és bár az érdem nem az enyém, hanem Rich Burlew-é, azért lelkesen söpörtem be az elismerő kacajokat.

Kaptunk kiváló endless.hu noteszeket, mert jók voltunk, és megtudhattuk, hogy miféle szörnyű nagy titkok és (át)változások készülnek az oldalon. A húsvéti különszám terveihez az asztaltársaság több tagja is gyengének bizonyult; szerencsétlen áldozatok habzó szájjal estek be az asztal alá, amikor meghallották, hogy ehhez illő lenne a szerkesztőség tagjait, különösen ugye a férfiembereket, Playboy nyuszi egyenruhában fényképezni. Vagy legalább fotó-összevágni.

Hazafelé Brainoiz és D. megvárták velem az éjszakai 960-ast (no igen; ez olyan túlbiztosítás-féleség, hogy kiírom, hogy éjszakai 960-as, amikor a kilencszázas buszok Budapesten manapság mind éjszakaiak, sőt, az éjszakaiak mind kilencszázasok, és mondtam is Brainoiznak, hogy ez azért van, hogy az én drága édesanyám is értse, mit írok - erre Brainoiz találóan megkérdezte, hogy "miért, és azt érti, amikor zenékről írsz?" , és rá kellett jönnöm, hogy lám, azonnal észrevett valamit, amit én mióta nem. Rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy anyukám az "és akkor ez a Primordial úgy viszonyul ahhoz az ír kocsmadalhoz, hogy mindegyikben szerepelnek részeges, verekedős írek"   típusú részeket talán inkább átugroja, legalábbis remélem), és ez hősies volt és rendes, különösen, mert D. már a buszon kapaszkodva elaludt két megálló között. A 960-ason már én is.

Szombaton rohangáltam, fel és alá, és vettem mindenféléket, leginkább sok Arrabiata szószt. Elvégre az Étel Csíp. Grafikuslánnyal teázás és vad bulizás volt betervezve, de megfázott, így csak csendes és visszafogott beteglátogatás lett a vége; igaz, legalább a tea stimmelt. Azért valami vadság mégis kellett; a ház ragadozója, Éjfél cica indulás előtt gyorsan lepisilte a cipőfűzőmet, és vad rock'n'roll életérzésként, selyemsállal a nyakamban bakancsot moshattam egy idegen mosogató fölött.

A szombat esti láz követlező állomásaképp egyszerre ünnepelhettük Drótsáska születésnapját, és hogy Misztika kiásta magát az albérlet- és életmódváltás sűrű kupacai alól; én épp lekéstem utóbbi vicces ajándékátadási ceremóniáját előbbinek, de sebaj. Két sörrel később el is ballagtam hazafelé, bár induláskor még megtámadtak engem olyasmivel, hogy miért is nem tudom én azt, hogy Laokoón kinek volt a főpapja, és ezen elkeseredtem rendesen, mert tényleg, miért is nem tudom? Amikor szinte világéletemben tudtam. Az éjszakai 923-asnak kivételesen nem volt 960-as csatlakozása, és álltam a buszmegállóban, éjjel kettőkor, pocsék kedvem volt, és általános sírhatnékom, hogy ó jaj, a világ dicsősége, és már azt sem tudom, hogy Iphigeneia Auliszban vagy épp merre (szerencsére ebbe nem kérdeztek bele, és kibújtam alóla egy "arra valamerre a keleti barbároknál" -al, de én azért tudtam, hogy nem tudom), pedig ha valaki, hát én szeretem Euripidész műveit. És hogy ó jaj, a világ dicsősége, de most sokkal jobban aggaszt, hogy a BKV alkalmatlansága miatt nekem még fél órát kell itt állnom a hidegben. Mire hazaértem, már sírva röhögtem, hogy az élet milyen szánalmasan bizarr.

Másnap pedig kialvatlanul hajtogathattam a vaníliás kifliket, szám szerint hat tepsire valót. Mondhatni, bearanyozta az aranyvasárnapot; persze legalább finom lett a végeredmény, és gyömöszölhettem közben kicsi, fehér kutyát is.

szokásos péntekvégi nyafogás

Elfelejtettem, hogy addig nem is akartam emberekkel találkozni, amíg nem nő meg egy kicsit a hajam. És egyrészt megint visszavágtam egész rövidre... Másrészt megígértem, hogy elmegyek sörözni mindenféle emberekkel, akik (1) nyilván azt hitték rólam eddig, hogy derék asszonyállathoz illően nekem is dús preraffaelita fürtök keretezik ragyogó arcomat (2) még úgy emlékeznek rám, mint akinek ugyan kócos és kiszámíthatatlan, de mégis csak valamiféle hajszerű képződmény van a feje tetején. Úgyhogy most itt rettegek. A múltkor véletlenül összetalálkoztam egy rég nem látott ismerősömmel, és annyira megviselte a látvány, hogy egész végig mereven a hamburgerére szögezte a tekintetét.

Pedig én már meg is szerettem az új frizurámat.

Hiába no, egy élet kevés ahhoz, hogy az ember lánya (a nyúl lánya? az ember nyula? a lány em... hagyjuk) megbékéljen azzal, hogy ugyan nem csúnya, nem csúnya, de úgy azért nem is szép; és a tetejébe még normális hajviselet sem jut soha az eszébe.

Amúgy azt hiszem, elfojtott agresszióról és mozgáshiányról árulkodik, hogy bár már két éve abbahagytam és csak másfél évig űztem kungfut, munka közben mégis szabályos oldalsó gum sao-kkal nyújtózkodom. Néha annyira jó lenne megint ütni - és még milyen isteni jó lenne rúgni! én igazából legjobban rúgni... sallangmentesen, előre és egyenesen szerettem - akár azt a rengeteg fekvőtámaszt is bevállalnám, csak ne fájna mostanában megint iszonyú sokszor mindkét kezem. És különben is, nem megyek olyan helyre edzeni, ahol nincs külön női öltöző és zuhanyzó, punktum, nem fogom a vegyes öltözőben lemosni a szemfestékemet, és nem fogok lila csillámokat izzadni. A lila csillámos szemfestékemről pedig nem mondok le, még az egyenesen és előre való rúgásokért sem.

Viszont beleolvastam mindenféle vingcsunos fórumokba, és fetrengtem a röhögéstől, valamint jócskán el is érzékenyültem. Azért a kungfu kapcsán én (nagyon kevés kivételtől eltekintve) csak roppant szeretetreméltó emberekkel találkoztam, és olykor hiányoznak, bizony. És például érdekelne, hogy derék és imádott Mesterünknek végül is fia született vagy lánya? És Spanyolhonban húzza még a corporate igát? Kérdések, melyekre nem tudom meg egyhamar a választ.

További kérdések, melyekre nem tudom meg egyhamar a választ... ...olyannyira nem tudom rájuk a választ, hogy még a kérdések sem jutnak az eszembe.

El is megyek inkább sörözni, és nézzenek rám csúnyán, ha mernek. (Mernek. Ezek olyanok.)

susogó selymek és a lét kis kérdései

Nem tudom, mi történt a ruhatárammal, de mostanában mindegyik öltözékemnek önálló hangeffektje van. A hétfői szoknyám úgy csapkodott, mint vitorlavászon a viharban (ahhoz képest, hogy vastag fekete bársony volt; néha én is meggótulhatok), a keddi, egy vékonyabb, kordbársony darab, suhogott, mint a szélfútta fák, és a mai, egy vékony, hosszú, fekete köntös, vékony, hosszú, sötétkék ruhával... mintha kavicson futnék a szakadó esőben. Kész. Még szerencse, hogy nem kell csendben osonnom. De esküszöm, ha legközelebb gótikus horrort írok (mondhatni, legelőször életemben), lesz egy szereplő, akinek hosszú, gyászfekete ruhája a sírkövek közt zokogó szél hangján susog (és természetesen éjsötét folyondárként öleli körbe hősnőnk karcsú derekát, ugye).

A hét másik jellegzetessége, hogy eddig még minden nap végigöntöttem legalább egy pohár ásványvizet az asztalomon, bár ma legalább a billentyűzetbe nem jutott belőle.

Még a jó múltkor olvastam, hogy Magyarország benne van abban a harminc országos klubban, akiknek lehetne atomfegyverük (hja, atomunk van, meg reaktorunk is, azt tudom). Javasolnám, hogy a kísérleti robbantásokat a Moszkva téren, a Nyugatinál vagy a Blahán legyenek szívesek megejteni, csak használnának vele a világnak, de tényleg. Persze én is szoktam arrafelé járni, de ha egy sugárfertőzött nyúl az ára annak, hogy megtisztítsuk a Földet ezen förtelmes kelések bármelyikétől, ám legyen.

A tömegközlekedés pszichológiai hatásai, első fejezet.

És ilyenkor, karácsony előtt, mindez mennyivel rosszabb; és most, hogy a hideg miatt lehúzódtak a hajléktalanok a hegyekből (ez nem vicc, de határozottan állítom, hogy tény, tény, tény), mindez mennyivel rosszabb. Tömeg van, büdös, és mindenhol csüncsiket próbálnak rásózni az ártatlan járókelőkre.

És a tetejébe a Vörösmarty téri karácsonyi városban nem lehet műanyag pohárban, elvitelre kapni a forralt bort, csak kerámiabögrében. Hogy élvezze az ember az így ünnepi forgatagot...? Rémes!

Más... Már régóta tervezem, hogy két új rovatot is bevezetek a blogba, de egyelőre még egyikről sincs különösebben túl sok elképzelésem - azaz a témákról van (az élet bizarr, és hogyan legyünk boldogok), de hogy nézzenek ki? Ugyanígy? De az nem jó. Máshogy? Az még kevésbé jó. És különben is, hogy máshogy? És minek máshogy? És miért tettem egy halványkék zoknit a pénztárcámba???

Tényleg, miért tettem egy halványkék zoknit a pénztárcámba?

kiskarácsony

Ó, és tegnap megérkezett az Íon CD-m is. Hamisítatlan Duncan Patterson, aki szereti a derék Strangelight doktor Anathemás és Antimatteres műveit, annak ez is tetszeni fog. Sajnos engem halálosan idegesít (az amúgy gyönyörű és tehetséges) Emily Saaen hangja - érződik rajta, hogy tud ám, sőt; de miért nyavalyog, vinnyog és nyüffög éneklés közben? Mintha egyszerre próbálna meg csuklani és énekelni, csak azt ugye mégsem feltétlenül kellene - nagyon, nagyon sírós, erősen hatásvadász, és szerintem általánosan ütnivaló. Persze a szép hölgy érzelmes nyöszörgését biztos nem az én Lou Kollerre szakosodott füleimre szabták, ugye.

Van a lemezen egy dal, a Goodbye Johnny dear , amit még Duncan dédapja írt, amikor épp kivándorolt - ha jól értem a szöveget, Amerikába - igazi ír népdal, kár, hogy az agyam már valami automatikus szűrőként az összes ilyen témájú ír népdalra a következőket húzza rá: "Írország = Lengyelország" , aztán "New York az óceán túlpartján = Dublin leesik az Európa-térképről" , majd "isten veled, Connemara szép vidéke = hiányzik Szilézia vadregényes tája" , később "az elnyomott Belfast = Gdansk akkor sem Danzig" , vagy "Liverpoolban hegesztem a gőzhajót = Corkban szórólapozok az esőben" , netán "ah, be hiányzik Cork = mennyivel szebb város Krakkó" , és persze "köcsög angol suttyók = tahó ír bunkók" . Nem értem. Pedig nem is vagyok lengyel. Csak nem tetszett az a könnyed megvetéssel fűszerezett rabszolgatartó mentalitás, amivel a frissen érkezett kelet-európaiakat (és a régebb óta ott robotolókat) fogadták az írek. Barátságosan, de mélységes lenézéssel.

Már hetek óta bosszant, hogy mindenki egyfolytában azt magyarázza, hogy mit és hol és hányszor vesz kinek és mennyiért karácsonyra, és amikor makacs faggatózásukra közlöm, hogy én nem, és senkinek sem igazán, akkor úgy néznek rám, mint a rongyra. Pedig tényleg. Nem látom sok értelmét annak, hogy hihetetlen idegeskedés után vegyek valamit, ami a francnak sem kell; márpedig a karácsonyi ajándékok jelentős százaléka ebbe a kategóriába tartozik. Az emberek szenvednek jobbra és balra, aztán odavágnak egy tábla csokit, természetesen azt az egy fajtát, amit az ajándékozott nem szeret. Ha eszembe jutna ötezer megvalósítható és megfizethető olyasmi, aminek mindenki örülne, akkor persze... de fáradt vagyok én most ahhoz.

Aztán tegnap persze engem is utolért a karácsonyi hangulat, amikor a véletlenszerűen egymás után pörgő zenék közé valahogy betévedt egy Silent Night , Mahalia Jackson előadásában, és hirtelen belém hasított, hogy ez az! ez hiányzott! ezért nem éreztem, hogy közeleg az ünnep!

Mifelénk szokás volt valóban ünnepi várakozással tölteni az adventet, és ha nem is feltétlenül sikerült minden este összeülnie a családnak - már ami egy-egy adott időszakban épp a család volt - azért ha lehetett, leültünk, és gyertyafényben, békésen elénekeltük az összes karácsonyi dalt, amit csak tudtunk. És vallásos család(ok) sarjaiként csak a reformátusoknak rendszeresített énekeskönyvből ismertünk pár tucatot, és abban a Kiskarácsony, nagykarácsony , vagy a Mennyből az angyal   még csak nem is szerepelt.

Szóval tegnap teljesen véletlenül eszembe jutott, és rögtön el is kapott a karácsonyi hangulat - az ajándékozást továbbra sem tartom központi kérdésnek (nyilván már csak dacból sem; amióta a reklámok már arról is meg akarnak győzni, hogy a háziállatok megsértődnek, ha nem kapnak karácsonyi ajándékot, azóta már csak azért sem szeretném felvásárolni fél Budapestet), de tegnap este kis híján felgyújtottam a lakást az asztali hangfal tetején billegő teamécses-sorral. És most egész az ünnepek végéig karácsonyi énekek lesznek a jobb felső sarkokban.

majd ha... most épp fagy

Álmos vagyok, és hideg lett, nagyon hideg, márpedig azt én gyűlölöm. Van, aki szereti. Menjen, és lajkon Grönlandon. Helyettem is. Azt hiszem, elő kell szednem a vastagabbik télikabátomat, és lényegesen több aprót kell majd félretennem a forró csokira is.

Elég izgalmas dolgok történtek, például pénteken örök életünkre kitiltottak minket a Darkness nevű műintézményből, mert aljas mód volt pofánk észrevenni és szóvátenni, hogy a számla jó három-négyezer forinttal hosszabb a kelleténél. Ezt természetesen nem a társaságban lévő férfiaknak jelezték, hanem az egyik lányt intették le a mosdó előtt, és vele kezdtek el balhézni. Korrekt hely.

Hazafelé aztán végképp elkapott minket valami átok, Drótsáska taxijára vagy egy órát kellett várni, aztán a BKV úgy döntött, hogy kihagy két egymást követő éjszakai 901-est is. Ennek örömére csendes kulturális sokkot kaphattam a megállóban várakozóktól, valami trendi-diszkó típusú szórakozóhelyre igyekezhettek, és döbbenetesek voltak. Különösen a laza negyvenesnek tűnő, ordenáré kurvákból (tényleg nem lehet mást írni) álló társaság, ordítottak, mint a sakál, üvegből vedelték az olcsó pezsgőt, és az egyikük huszonötödik születésnapját ünnepelték éppen.

Szombaton aztán Búvárzenekaréknál ittunk, főleg sört, sokan voltunk, és sok mindenki, akit rég nem láttam. Én elfoglaltam egy egész fotelt egymagam, ez önző, de roppant kényelmes pozíció volt, a többiek pedig egymás hegyén-hátán hevertek. Megváltottuk a világot, feltehetően, bár én csak arra emlékszem, hogy gyerekekről és esküvőkről beszéltünk, már csak azért is, mert rengeteg frissen eljegyzett volt jelen (a házigazdák és Kötéltáncos), a rengeteg távolmaradt frissengyűrűzöttről pedig csak pletykáltunk (és képzeld, egy napon lesz mindkét esküvő, más városban, és jaj - igen, sajnos ilyen dilemmáim pont nekem vannak).

Befejeztem a Jonathan Strange & Mr. Norrell -t is, rettentően tetszett, és most látom, hogy megjelent magyarul is, A Hollókirály   címen (mielőtt bárki felháborodna a címén, szerintem érthető, hogy valami, a magyar olvasó számára is könnyebben felfogható hangsort akartak ráaggatni; és az sem baj, hogy épp ezt sikerült). Fantasy- és Jane Austen rajongóknak kötelező, bár a fordításról nem tudok nyilatkozni (a mutatóba feltett szöveg alapján nem jutottak el odáig, hogy a varázslót ne mágusnak fordítsák, de lehet, hogy ez csak az én kicsinyességemnek fáj), azért remélem, nem gyilkolja meg a könyvet...!) Most pedig majd elkezdem a könyvhöz lazán kapcsolódó novella-mesefüzért, a The Ladies of Grace Adieu -t, és megnézzük, hogy is volt az, amikor John Uskglass (azaz a Hollókirály) és a cumbriai szénégető...

páros bal lábbal

Tegnap aztán fényképeztünk eljegyzési gyűrűt Métely kezén és Zippo-ján, de a számítógép épp nem ismeri fel a fényképezőgépemet, úgyhogy pár napot még várni kell, amíg meg tudja mutatni a kibervilágnak is. És különben is, a képek 70%-a rémesen életlen, azt hiszem, ez a gép mégsem olyan tökéletes (még a hozzám hasonló kocafotósoknak sem), mint mondták, vagy amennyibe került.

Búvárzenekarral pedig tisztáztuk, hogy nekem vele nincs és nem is volt bajom, nekem körülbelül két blogbejegyzésével volt bajom, azokkal azonban eléggé - épp csak akkoriban minden más bajom is volt, mint hogy ezt sikeresen kommunikáljam felé (néha például szerettem volna aludni). Azt hiszem, ez is úgy történhetett, hogy az elmúlt hónapokban annyira vagyok empatikus és körültekintő, mint egy fékhibás teherautó; és tartok tőle, hogy nem ő az egyetlen, akinek páros lábbal tiportam a lelkébe. Az a legaggasztóbb, hogy igazából nem is aggaszt a dolog. Most így kell engem szeretni. Vagy sehogy.

Később J. és Asztrogót társaságában folytattuk volna az estét, épp csak Asztrogóton végleg elhatalmasodott az életképtelenséggel vegyes, sértett elmeháborodottság, és valahogy véletlenül nem jött (megsértődött azon a felvetésen, hogy ha egyfolytában lemerül a boltjuk ügyeit is bonyolító mobiltelefon, talán tartsa töltőn). Kész. Teljesen kész. Most már J. is közölte, hogy ezek után nem biztos, hogy még egyszer felhívja az életben - én már valamikor tavasszal eljutottam idáig, nagyjából akkor, amikor ráébredtem, hogy a legszívesebben felpofoznám, amiért ezzel a sértett mártíromsággal teszi tönkre a saját létét (életnek azért nem nevezném azt a nyúlós semmit téve nyúlós semmibe nyúlást, amit tart helyette). És persze nyilván azért is, amiért ezzel a sértett mártíromsággal mérgezi az én néha már szinte életszerű létemet.

Az mp3-lejátszómat elbirizgálva arra jutottam, hogy feltehetően ez a világon az egyetlen hely, ahol egymás mellett nyugszik a black metal és Frank Sinatra (nem igaz, egyik sincs a gépecskémen; de majdnem), aztán rájöttem, hogy ez csak azért lehet, mert a black metalosok ritkán utaznak, különben ők teljesen szívesen nyugodnának egy kicsit Frank Sinatra mellett, elvégre már halott, és az ilyen félig elporladt maradványokkal heverészni az aztán igazán black metal, nem? Egészen sokat gondolkozom ezen a stíluson, ahhoz képest, hogy már ideológiai okokból sem szeretem (én kérem hagyományos kálvinista vagyok, nem vonz az eseti sátánizmus), és a károgás (sikítás, valamint hányás) is báncsa a fülemet.

Valamikor a hétvégén pedig lesz sör, utána máskor pálinka.

nagy hírek a kisvilágból

Panaszkodom itt, hogy nincs miről írnom, aztán rögtön egy csomó írnivaló támad. Hé, akkor ezúton szeretnék panaszkodni arról is, hogy még nem találkoztam az Igaz Szerelemmel, pedig milyen jól jönne így karácsonyra! Előre is köszönöm. És persze ha találnék egymillió forintot az utcán, csak úgy. Az is elférne az éves költségvetésemben.

Szóval Mételyt meggyűrűzte Búvárzenekar, és hogy Srakkert idézzem, "nem engedte el utána, mint az ornitológusok" , azaz a szerepjátékos belterjben a nyári esküvő-dömping után megint lesz mire várni - az esküvői várólistára most már Bodzilla és a Szőke Herceg, Minden Rénszarvasok Ura és Szíve Hölgye után Métely és Búvárzenekar is hivatalosan feliratkozott.

És akkor még a többi, 2007-ben várható esküvőt nem is soroltam fel. Aggasztó. Még ha csak a felére hívnak meg, akkor is fárasztó lesz ennyiszer berúgnom egy röpke évben.

Tegnap leküzdhetetlen késztetést éreztem arra, hogy blackmetal karácsonyi jelenetet rajzoljak, ez ugyan veszélyes, és nem is olyan vicces, de legalább egy éve nem rajzoltam már ilyesmit. Lehet, hogy egyszer még Ventrue Vili is újraéled, bár azt azért hozzátenném, hogy igen, tisztában vagyok vele, hogy ő sem mindig a minőségi humort képviselte (hé, én sem lehetek tökéletes, még annyira sem, hogy minden Vampire: The Masquerade témájú kis viccesem valóban vicces legyen), és amúgy a mennyiségit sem, ahhoz túlságosan is lusta voltam. Szóval kiskarácsony, nagykarácsony.

Reggel pedig olyan zombi voltam (igaz, az nem blackmetal, de azért épp elég gonosz dolog), hogy már a véletlenszerűen felhördülő Metallica-ban is azt hallottam, hogy "struggle within - you seal your own coffee" , és lássuk be, azért igen súlyos koffeinhiányos tünetre utal, ha az ember már a kávéját szeretné leszögezni a koporsója helyett. Bár persze az is lehet, hogy csak némi életösztön, ellenben a gótikus halálvággyal. Még nem tudom. Annyira még a harmadik kávé után sem ébredtem fel.

Viszont a nővérem küldött nekem ebédet, mert ő már csak ilyen rendes - persze lehet, hogy ma kivételesen kimegyek enni a többiekkel, ha már be vagyok fizetve (az elmúlt napokban a fognyavalyák miatt kissé hanyagoltam a menzát), és a finom hazait csak este eszem meg! Jó nekem. Nekem jó. De tényleg.

A levelesládámban fantasztikus e-mail várt, nagyjából arról, hogy egyszer 2003 áprilisában találkoztunk az éjszakai buszra várva, és megbeszéltük, hogy mind a ketten gyűjtjük az angol-magyar homonímákat, és hogy lennék olyan kedves, hogy átküldöm a gyűjteményemet? Most, hogy így szóbakerült a dolog, dereng... De az ég szerelmére !!! Az három és fél éve volt! Éjszakai buszra amúgy is sörözés után szokott várni az ember, vagy holt fáradtan! Honnan jutott az eszébe a kósza e-mail feladójának, hogy akkor, régen, és épp angol-magyar homonímákról beszélgettünk? És miért épp most? Ufójelenség, kérem szépen.

Ezen kívül rengeteg munkát is kaptam, úgyhogy most megyek, és beleásom magamat a hasonló nevű kozmetikai árucikkek megjelenésének összehasonlításába és az ebből származó esetleges kockázatok elemzésébe.

télapó itt van

Eleinte úgy tűnt, hogy Mikulás engem kihagyott ám a szórásból, persze ez nem meglepő egy egyedüllakónál, legfeljebb valamelyik elgurult narancs bukkanhatott volna fel váratlanul a cipőmben (megestek már ennél cifrább dolgok is), igaz, sírtam volna, ha félálomban, rohanva beleugrok, és csupa ragacs lesz a zoknim. Pardon, harisnyám. De aztán ahogy épp a müzlimet kanalazgattam, csöngött a telefonom, hogy "szia, érkezett hozzám egy csomagod, azt mondja, valami junior ergéel van benne, majd pénteken odaadom" , ami azt jelenti, hogy megjöttek a pólóim (CD-nél nagyobb tárgyat nem rendelek az otthoni címemre, még elkeveredne)! Juhééé! Innentől kezdve heavy metal koncertekre csak ezt veszem fel, világoskék változatban, vagy netán ezt, rózsaszínben. Aztán legfeljebb megvernek.

Két hét alatt végeztem a fogorvoslatokkal is, igaz, még úgy három napig pösze leszek, de majd nem most megyek akkor felvételizni óvónőnek és színművésznek sem. Vicces volt, tegnap végül még csodálatosan finom házi szilvapálinkát is kaptam, és ugye az jó; de ehhez most sokat kellene magyaráznom, és egy darab eszem sicsen.

Terveztem, hogy mostantól majd igyekszem gyakrabban írni és értelmesebbeket, de aztán rájöttem, hogy erre matematikai esély sincsen. Úgy istenigazában nincs például miről. Nem akarom leírni az álmaimat, bár sokan vannak és általában elég érdekesek (ott volt például az, amikor csiga voltam), de annyira azért mégsem izgalmasak, hogy a megfogalmazásukkal is vesződjek. Ahhoz pedig, hogy csak úgy általában értelmesebbeket írjak, sajnos értelmesebbnek kellene lennem, és egyelőre ez valószínűtlen fejlemény.

De idebenn is hozott a Mikulás, méghozzá marcipános szaloncukrot, hogy nekünk mind jó legyen!

Nosferatu unokahúga

Jelen két felső egyesemmel különösen veszedelmes szörnynek érezhetem magam, és kedd estig senki se várja el tőlem, hogy teli szájjal hahotázzak. Persze a különösen veszedelmes szörny-lét mégsem az igazi így, hogy nem tudok nyers húscafatokat leszaggatni még vergődő áldozatom csontjáról, mely nevezett csontot utána könnyedén kettéharapom, ugye, és démoni kacajjal kiiszom belőle a habzó, forró velőt, majd a kissé sűrű koktélt leöblítem egy kis artériás vérrel.

Szerdán már esetleg, bár akkorra az illő szörny-külsőm szűnik meg - remélhetőleg. Igaz, a gyakorlat azt támasztja alá, hogy már most is gond nélkül tudok harapni, de azért eszembe jutott, hogy hé, nekem van egy botmixer szerű alkalmazásom! Nemsokára érdekes zöld trutyim is volt, az arcomon és a hajamon főképp; paprikát mégsem olyan könnyű turmixolni, különösen, ha közben kíváncsian megbillentem a keverőtálat.

A fogorvosi tortúra után elmentem vásárolni, akkor valahogy még nem voltam benne biztos, hogy amúgy elbánnék a gyümölcsjoghurtnál ellenálóbb táplálékokkal, és szokás szerint kifogytam a gyümölcsjoghurtból, szóval. Azért vettem azt is. Aztán sajnos sikerült elsétálnom az akciós DVD-k mellett, és ott bizony elveszítettem a maradék józan eszemet. 599,- forintért Vuk ? Rosencrantz és Guildenstern halott ? Erik, a viking   (fontos történelmi dokumentumfilm, amiből megtudható, hogy Harald Tryggvason gyakorta volt tengeribeteg; róla csak annyit, hogy boszorkány édesanyja mellett is igen derék ónorvég királlyá nőtte ki magát, egyes például híveit azzal térítette keresztény hitre, hogy tovább bírta a víz alatt, mint ők, márpedig ez ott és akkor minden teológiai érvelésnél többet ért) ...? Meseautó ? És más, két háború közti, romantikus vígjátékok? És még Szaffi   és A hercegnő és a kobold   és Vili, a Veréb ? Szóval kerek egy tucat DVD-t rendezhettem a gyümölcsjoghurtok tetejére, talán mentségemre szolgál, hogy eddig azt hiszem, kettő darab DVD-m volt, egy Life of Agony és egy Primordial, azok is főképp azért, mert adták a hanghordozóhoz, elválaszthatatlanul (de mostanra már szereztem kodeket, és ha kialudtam magam, telepíteni is fogom, és akkor megnézem mindet - haha, látni fogom Keitht, a csúnya törpét, és a Primordial pólós kölyköt is, bár félek, hogy el fogom sírni magam a standard koncertfelfestése láttán), szóval volt hová bővítenem a gyűjteményemet.

A múltkor egyébként az történt velem, hogy a villamoson alfába süppedve hallgattam Primordialt, és egyszer csak rájöttem, hogy de hát minden szavát tisztán értem, és hé, nocsak, igaza van ! Az idő tényleg nem gyógyír (vagy csak annyira, amennyire az Alzheimer kór annak számít; persze a feledés igen jótékony tud lenni, de az írek inkább csak szenvedtek vele, például azóta sincs anyanyelvük)! Aztán beértem a munkahelyemre, és a biztonság kedvéért rákerestem a szövegre, és egymás után húsz helyen láttam, hogy az nem is time , hanem tune , aminek ugyan semmi értelme a szövegben, és hallhatóan nem is azt kiabálja ottan a derék Nem (képes így aláírni dolgokat; pedig írül szerintem nem így tagadnak, és amúgy is, mit; bár azt hiszem, már csak azért is, és mindent tagad, mert az olyan metál) - de mégis leírták valahonnan, úgyhogy nyilván én vagyok süket és ostoba. Pedig milyen kínos, hogy már megint valami olyat hallok félre, ami az én "olvasatomban" tetszik, amúgy pedig... mi van? Halló?! Héé! Föld hívja dalszöveget! Mi az, hogy a dallam nem gyógyír semmire?

Végül itthon előszedtem a borítót, és kiderült, hogy úgy volt ám, ahogy gondoltam, a szépen kalligrafált im -et a sok okos begépelő ügyesen un -nak olvasta (hm, Crowe ismeretlen, külhoni rajongói lehettek), és tényleg egyetértünk a kölyökkel, az idő nem gyógyít lófaszt sem, bár ő - nyilván csak a szótag szám kedvéért - a káromkodást lehagyta a sommás megállapítás közepéről.

Most erre a Media Player véletlenszerűen egy kiváló ír nótát kevert be, kiderül belőle, hogy ivás és verekedés közben az Iszunk és verekszünk   című "dublini altatót"   kell énekelni, és hirtelen erőteljes nosztalgia tört rám, hogy ó, amikor életemben először ír kocsmában voltam, és az a sok derék, részeg, látványosan agresszív ír, akik ugyan nem verekedtek, de ezt a részét is két adag ivással töltötték ki.

Hm, jut eszembe, a vágyott jagermeistert már szerda este megvettem. Mmmm, nem is rossz ötlet!

hogy is volt az út 6. - Dublin és haza

Most, hogy már több, mint egy hónapja hazaértem, kezdem unni ezt a beszámoló dolgot, de olyan csúnya dolog lenne épp a sötétségbe csúszó, depresszív részeknél abbahagyni, holott a mélypont még csak ezután következett.

Október 28-a volt, szombat reggel. Szürkeség és rothadt eperjoghurt szag; a telefonom ébresztett, hogy ha el akarom csípni az évad utolsó Tara-túráját, pattanjak és menjek - én pedig vinnyogva befordultam a fal felé, és úgy döntöttem, hogy nem, nem, és nem kelek föl, és nem megyek el, és nem akarok még egy romot látni, elporladhat a teljes Mellifont apátság, közlekedési csomópontot építhetnek a Tara kellős közepére, én nem, nem nézek meg egy dombot és egy kőkeresztet sem. Az eszmefuttatás végére már éreztem, hogy itt valami nagyon komoly gond van, ha én ezt gondolom, de már túl komoly ahhoz, hogy hirtelen kezelni tudjam. Úgyhogy inkább aludtam tizenegyig, mit sem törődve azzal, hogy így a reggelit is lekésem; minél többet alszom, gondoltam, annál kevesebbet vagyok ébren.

Idővel persze nekivágtam a városnak, elkalandoztam az egyik irányba, ott nem találtam semmit, csak zsilipet és hattyúkat; aztán visszafelé beandalogtam a St. Stephen's Green nevű parkba, konzerv olajbogyót kanalaztam, és reméltem, hogy idővel azért magához tér az életkedvem is.

Ennek megfelelően azonnal belefutottam egy csapat Falun Gong aktivistába; hatalmas, színes posztereiken ízlésesen agyonkínzott, feldarabolt és megcsonkított kínaiak sorakoztak, a reggelim pedig jelezte, hogy szeretné viszontlátni a napvilágot, akár akarom, akár nem. A képek úgy lesokkoltak, hogy azonnal meg is állítottam az egyik aktivistát, hogy tulajdonképp mit csináltak, hogy a karhatalom ezt tette szegény otthon maradt társaikkal - a tai chi szerű pózokban meditáló szemléltetőszemély nem tűnt igazán veszedelmesnek, és ugyan Kína Európából nézve igen durva ország benyomását kelti, de azért ez na. Ez az embertelenség egész érdekes fejezete.

A lányka elmosolyodott, és mondta, hogy ők csak a szeretetet, a toleranciát és a megbocsátást hirdetik - én csóváltam a fejemet, szerencsére sikerült visszanyelnem, hogy szóval azt! Azért már kétezer éve is sűrű kereszthalál járt, esetenként oroszlánokkal és eleven fáklyasággal váltogatva, mi ebben a meglepő? ...de ilyenkor nagyon dühös vagyok. Ahányszor csak ennyire durván és nyilvánvalóan az együttérzésemre játszanak, nagyon dühös vagyok. A legszívesebben megvertem volna őket; persze csak ha nem lett volna így is épp elég rossz nekik, és ha nem lett volna annyira igazuk abban, hogy akármilyen csúf lény is az ember, ezt nem kellene mégsem.

A jogosan háborgó olajbogyókkal küzdve keltem át a Liffey-n, ahol az abortuszellenes nap keretében újabb véres óriásposzterekbe botlottam, itt főleg felaprított és összeturmixolt magzatok véres cafataival próbáltak minket meggyőzni arról, hogy... és őket tényleg megvertem volna, nem hiszek az abortusz tiltásában, aki tényleg el akar vetetni egy gyereket, az el fogja vetetni, csak esetleg belehal. És különben is, szedjék már ki a véres cafatokat az arcomból, lehet, hogy életemben akarok még ebédelni, sőt, akár vacsorázni is, a jó kurva anyját az összes cafatmutogató érzelemkufárnak!

Majd csepregni kezdett az eső. Beültem hamburgerezni, és szomorú holdarcokat rajzoltam, persze egyik sem olyan, mint az a három, amit álmomban Cashelben láttam, már csak azért sem, mert azok nem voltak szomorúak. De én csak azt tudom megrajzolni, amit érzek. Később elvonultam volna hisztérikusan zokogni a mosdóba, ám ott épp hangosan sikoltozva nemi életet élt egy ifjú pár (ilyenkor nagyon felértékeli ám az ember a budapesti Mekikben szolgálatot teljesítő öreg vécésnénik létét), én pedig kiszaladtam az esőbe, és Daniel O'Connell szobrának tövében kisebb pánikrohamot kaptam.

Persze amikor vinnyogva dörgöltem a fejem egy szobortalpazatba, és kétségbeesetten próbáltam hívni valakit, bárkit, a szolgáltató nem hagyta (érdekes; rengeteg pénz volt még a kártyámon, de Dublinba érve a telefon automatikusan átállt egy másik szolgáltatóra, nem tudtam visszaállítani az O2-re, és ez a Meteor nem engedélyezte a kimenő hívásokat; persze mikor máskor???), és jellemző, jellemző, hogy hirtelen mintha elvágták volna a pánikot (ugyan pontosan tudtam, hogy jó eséllyel meghalok még aznap éjszaka, de azt is, hogy ez csak hülyeség és kényszer) elkezdtem nagyon racionálisan sms-t írni, hogy hívj fel, van pénz a kártyámon, de nem enged telefonálni , és végiggondolni, hogy ha ennyire kiborultam, nyilván haza kellene mennem, és ha szombat este van, melyik a következő járat, és hol és hogyan tudok jegyet szerezni rá, elvégre az utazási irodák már rég bezártak. A bőgést ugyan jó ideig nem tudtam abbahagyni, de ettől eltekintve egészen higgadtan kommunikáltam, hogy megyek haza, amint van egy üres hely a gépen. Aztán elmentem, és beültem a legközelebbi netcaféba, lefoglaltam a jegyet - ha a kártyámon nem lett volna annyi pénz, akkor buszra ültem volna, és kimentem volna a reptérre, hogy készpénzzel vegyem meg - közben hideg céltudatossággal tűrtem azt is, ha elkapott a sírás, olyankor kivártam, hogy elmúljon, és mentem tovább a dolgomra.

Ami az volt, hogy ne kelljen visszamenni a hostelbe, amíg nem muszáj. Ennek megfelelően elképesztő mennyiségű kávét megittam, és úgy döntöttem, hogy elegem van Írországból, most bóvli giccs ajándékot fogok venni magamnak (ott a fülemben az a kis háromlevelű lóhere), pedig addig ellenálltam a bóvli giccs vonzásának, mert az olyan közhelyes, és én nem. Azaz dehogynem, csak nem úgy. És persze akartam csíkos sapkát is, újat. Aztán majdnem vettem kettőt, de rájöttem, hogy így is lesz két csíkos sapkám, pedig legfeljebb egyet hordok majd néha, és hogy a sötétszürke-babarózsaszín csíkos sapka ugyan állat, de nem feltétlenül az én fejemen.

Ücsörögtem egy keveset a Temple Bar forgatagában, olyan volt, mint a Sziget, csak itt minden péntek-szombat este ez van - de teljesen olyan volt, mint a Sziget, és éppolyan értelmetlen volt megpróbálni egyedül boldogulni itt is. Megpróbáltam bemenni egy kocsmába, de nem fértem be. Aztán különféle arabus bevándorlók szóba elegyedtek velem, általában azt mondták, hogy vegyem le a sapkámat, mert egy nő akkor nő, ha látszik a haja, amire általában azt mondtam, hogy fasz közük van a hajamhoz, meg úgy általában hozzám, azaz pontosabban fasz közük sincs, parancsolgassanak máshol. Aztán jött egy közepesen részeg ír egy nagyon részeggel, akit később letagadott és elveszített, és mondta, hogy ne szomorkodjak már itt, ezért igen csúful berúgtam vele. Aranyos volt, hamisítatlan yuppie, bár megpróbált meggyőzni róla, hogy voltaképp az IRA tagja, és a török lakásmaffiával üzletel. Úgy tettem, mint aki elhiszi.

Másnap összeszedtem a holmimat, és kora reggel már a Liffey partján ücsörögve kanalaztam el az utolsó olajbogyó konzervet. Ragyogóan sütött a nap, még pulóverben is melegem volt, bár azért a sapkát egy ideig nem vettem le, lett is önarckép kedvenc tereptárgyam, a Dublin Spire még esőcseppektől ékes tükrében.

Itt már nagyon vidám voltam, a legszívesebben minden szembejáróval lepacsiztam volna, hogy megyek haza, ééérted, haza! A reptérre is jó korán kimentem, leadtam a hátizsákot, nem volt már túlsúlyos sem, a könyvesboltban nem tudtam ellenállni Neil Gaimannek és Susanna Clarke-nak, még hamburgerbe fektettem egy marék aprót, észrevettem, hogy az Aer Lingus gépeket ír szentekről nevezték el, és hogy a miénk biztos nem Breandan, mert az mellettünk dekkol; aztán már fel is szállt a gép. Közben azért úgy megrándítottam a térdemet, hogy rögtön tudtam, ha kényszerleszállás lesz a vége, én itt pusztulok, ezzel a lábbal futni képtelenség; jellemző, hogy mi jutott elsőnek az eszembe. Kísérteties volt, ahogy már Európa fölött haladva a gép szárnyára ült a kiflihold, alattunk pokolvörösen lángolt a naplemente - akkor még nem tudtam, hogy egyenesen belerepülünk a viharba, és hogy olyan halálfélelmem lesz az út utolsó húsz percében, hogy másnap reggelig rázni fog a hideg.

Olyan kusst sem láttam még repülőgépen, mint ott; csak az utaskísérők rohangáltak fel-alá, négyszer ellenőrizték, hogy mindenki bekapcsolta magát, és ez volt az egyetlen út, ahol senki sem pattant fel a csomagjáért, amint lelassult a gép, hanem mindenki elszürkült arccal várta, hogy teljesen megálljunk. Távozóban megkérdeztem a remegő hangú fősztyuvit, hogy a mi gépünk melyik szent volt, ettől teljesen felvillanyozódott, még azt is elmesélte, hogy a derék St. Mobhi (ejtsd: móv) bizony korai remete-szerzetes volt; azt hiszem, eszébe jutott, hogy tulajdonképp este gyertyát gyújt neki. Én legalábbis elhatároztam, hogy nem felejtem el a derék szentet, és mivel a katolikusoknál nem találtam róla semmit, két nappal később, Mindenszentek éjszakáján gyújtottam az emlékére egy gyertyát. Igaz, én nem hiszek a szentek közbenjárásában, csak abban, hogy senkinek sem ártott még, ha szeretettel emlékeztek róla.

A sógorom kint várt, a nővérem a viharban inkább otthon maradt a kicsi fehér kutyával. De kaptam meleg ételt, túró rudit, almát, kenyeret - tényleg nekem van a leggondosabb családom! Mire a házhoz értem, kezedtt oldódni a feszültségem.

Aztán felértem a tizedikre, és már rácsnál állva láttam, hogy valami csomag hever a lábtörlőmön; és veszettül nevetni kezdtem, mert csak egyetlen egy CD alakú csomag lehetett, azt pedig három hónappal korábban rendeltem meg, és réges-rég lemondtam róla - és persze azt Dublinban adták föl, hol máshol.

Írországé volt az utolsó szó. Így kötekedjen a kíváncsi halandó mindenféle mítikus ország-nőszemélyekkel.

november végi köd

Tíz perc alatt végzett gyökértelen kis fogammal az orvos, igazából csak tömnie kellett, az ideg már előzékenyen elhalt. Csütörtökön megyek vissza, fúrás, faragás, és ha minden igaz, jövő héten ilyenkor már minden fogászati gondon túl leszek, egész a jövő decemberi kontrollig. Azért csütörtöktől jövő keddig elég szendén fogok csak mosolyogni.

Hazafelé menet annyira lelkes voltam, hogy elhatároztam, hogy ha a villamosmegállóban találok valami jóféle sporttevékenységre hívó reklámot, én bizony a Sors kezének veszem; de csak fogorvost és KRESZ-tanfolyamot reklámoztak, az pedig most mind nem aktuális. Igaz, volt költöztetés is. De az már túlságosan is extrém sport az én betonba gyökerezett lelkemnek.

A fájdalmas szóviccek koronázatlan királyai, DrótSáska és Srakker urak ma is elemükben voltak; igaz, ezúttal a műfaj nagy örege, Bright is kisegítette őket.

[DrótSáska]> Nekem most az a spanyol fővárosi zsidó focicsapat jutott az eszembe, a Deal Madrid.
[Srakker]> Igen, az Irreal Madrid meg nemeuklideszi pályán játszik a semmiből átszivárgó névtelen szörnyűségek ellen. (Az idegenlégiósaik meg idomított xenomorfok.)
[DrótSáska]> A Lethal MAdridosok meg nem szaroznak.
[Srakker]> Ellentétben a Loreal Madriddal, amelynek tagjai folyton az arcbőrükkel vannak elfoglalva.
[DrótSáska]> Na és a Real Madroid? Szervók és pneumatika.
[Bright]> A Cereal Madridot meg megeszi az ellenfél reggelire
[Srakker]> Igen, de néha összekeverik a Serial Madriddal, a kiejtés miatt, és az kínos eredményekre vezet.

Megjegyzem, a csinos kis smiley-t jelen sorok szerzője alkotta. Bizony! Látszik is rajta, olyan kis kockás; de így is grafikusi karrierem legsikeresebb darabjai közé tartozik. Talán csak a sokak által :sor: (ez itt: - van neki habja is, fehérből, de az nem látszik a fehér háttéren) parancsként ismert ikonocska múlja felül népszerűségben.

Mostanában újra rákaptam arra, hogy háttéranyagként főképp turnénaplókat és interjúkat olvasgatok. Döbbenetes, ezek alapján a legtöbb rockzenekarnak el kellett volna pusztulnia májzsugorban már az első turné végére! Közepére. Második állomására... De azért igen szórakoztató tud lenni; némelyik jelenetet megpróbáltam magam elé képzelni, és vinnyogva estem be az asztal alá. (És igen, ez azt jelenti, hogy megint megpróbálok dűlőre jutni a rockfesztivállal és a kelta világfával; de azon kívül, hogy jól mulatok a tanulmányozandó szövegeken, nem nagyon jutok semmire.)

jó sok semmi

Kitört rajtam a pokoli megfázás, ez persze ritkán segíti az embert a béke és a jóindulat földi képmásává válni, vagy valami hasonlóan csinos kis képzavar. Az ideiglenes tömésem ma reggelre szétmozsolódott. Estére vagyok visszarendelve a fogorvoshoz, végtére is csak addig kellett volna kibírnia; remélem, ez nem veti vissza a beígért, kedélyes gyökérkezelést.

És biztos van még valami más egészségügyi problémám is, ami most hirtelen nem jutott az eszembe, például nyilvánvalóan hülye vagyok, meg ilyenek, bár hogy ez mennyire újdonság...

Tegnap volt áramszünet a munkahelyemen, persze sötétedéskor; olyankor az ember különösen el tudja magát foglalni egy irodában áram nélkül. A kolléganőm maratoni sms-írásba kezdett, én pedig az ember-mécsesekről szóló, űbergiccses novellához írogattam mindenféle haszontalanságot. Puszta kézzel. Például, hogy "és mit kellene kifejtenem, amit még nem tudsz? - nézett rá megvetően az öreg. Ó bazdmeg, ide be kellett volna írnom a nevét is, hogy kiderüljön, hogy felismerte. Jajnemááár. Mindegy. Akkor majd válaszol rá valamit majd akkor." ; azt hiszem, ez még nem a végleges változat lesz. Megszoktam már az azonnal és nyom nélkül javítható, szövegszerkesztős fogalmazást, ezek a kézzel vázolgatások tele vannak hibával és stilisztikai förtelemmel. Pedig amúgy is hajlamos vagyok a cifra jelzőhalmozásra és a túlírt giccsre, de ha azonnal, kvázi-véglegesre kell megfogalmaznom valamit, az azonnal... ritka pocsék lesz.

Múlt héten pakoltam fel néhány régi novellát új, nyúlontúli virtuál-víkendházacskámba. Ott akár hozzá is lehet szólni az olvasottakhoz, ha valakinek kedve támadna, és összeszedettebbnek és kezelhetőbbnek is tűnik, mint az eddigi megoldások. Ha valaki netán kíváncsi volna, milyen is az, ha nem kell kvázi-véglegesre megfogalmaznom a dolgokat, hanem csiszolhatok rajta egy keveset.

Tegyük hozzá, az sem mindig használ.

Sütöttünk tortát a hétvégén. Azt hiszem, nem kellett volna erősködnöm, hogy kövessük a szakácskönyv utasításait, mert ettől a túrótorta meglehetősen túrótortátlan, sötétbarna színt öltött, pedig én csak azt tettem, amit mondtak, ugye; persze ez a kifogás már a háborús bűnösöknél sem jött be, és a túrótorta odaégése ellen sem véd. Viszont kiválóan megdögönyözhettem a kicsi fehér kutyát, és a nővérem olyan csodálatos levest főzött!

Grafikuslánnyal pedig elbeszélgettünk egy teljes estét, és felvidítottam. Erre jó bohócként büszke is vagyok; talán még sosem láttam ilyen rosszkedvűnek, és ahhoz képest végül a kalóriadús desszertre is rábeszéltem. Pedig kalóriatudatos (a legembertelenebb civilizációs zavarok egyike, esküszöm, nincs még egy ilyen nyomorultul életöröm-ölő módszer, mint a folyamatos kalóriaszámolgatás), és mégis. Sőt, sikerült valamire olyan tetszetős hasonlatot találnom, hogy tíz percig fuldoklott a nevetéstől. Pedig én kérem komolyan beszéltem...!

Vagy nem. Csak komoly témákról. De könnyen. Nehogy elfeledjük, hogy azok is tudnak ám végtelenül könnyűek lenni, ha úgy akarjuk; és hogy néha jobb úgy akarni, mert másképp agyonnyomnak minket.

Azt hiszem, kellene otthonra is szereznem jagermeistert.

Az irodába pedig egy újabb cső koffeines-ginzenges pezsgőtablettát.

hogy is volt az út 5. - Dublin, és lefelé a sötét rosszkedvbe

Kicsit csepergett az eső, amikor kibandukoltam a buszmegállóba, ez is az út teljesen perverz oldalán volt. Az a legfurcsább, hogy az emlékek már most, alig három-négy hét távolságából is kezdik korrigálni ezt az eltérést, és például ha visszagondolok egyes dublini utcákra, a gondolataimban fordítva halad benne a sok-sok jármű, mint ahogy valójában (teszik és) tették. Erővel kell emlékeztetnem magamat, hogy nem, ott az O'Connell Street-en épp felfelé megy az a busz, nem lefelé, ahogy tisztességes vidékeken tenné.

Nos, a busz megérkezett, én felkapaszkodtam az ablak mellé, ültem és néztem a borongós, őszi ír tájat, megtanultam a zöld három újabb árnyalatát (de tényleg; a dermesztő jégzöldnek olyan mérhetetlenül ijesztő válfajait produkálja ott még az ártatlan növényzet is, elég lenne egy jól sikerült fényképet betenni róluk bármelyik komódba, hogy onnantól hűtőszekrényként funkcionáljon), aztán úgy féltávon Cork és Dublin között (azaz negyedtávon Cashel és Dublin között) megállt a busz 20 perc kávészünetre, és én is bebambultam a benzinkúthoz szerezni helyes kis "letí" -t, ahogy arrafelé a tejeskávét hívják (nem, ez nem hagyományos ír kifejezés, ez az olasz latte   angolosítmánya, az íreknél szerintem lenne benne pár fhtagn   vagy hasonló), amikor egyszerre csak valaki letámadt, hogy.

Szia, hát te nem Dublinban vagy?

Felnéztem, és a francia kölyök volt az, Cork-ból, aki nagyon köhögött, és ezért rátestáltam a NeoCitran készletem jelentős részét, hogy tessék meggyógyulni. Meg is gyógyult; bár lehet, hogy erről a lengyel szobatársak vodkája tehetett, mert lelkendezve mesélte, hogy előző este buli volt a szobában, és bizony ott előkerült az ipari mennyiségű lengyel vodka is, meg Hank, a világvándor holland gitározott a dán lány gitárján, bár a dán lánnyal én már nem találkoztam, ugye. De jó buli volt. Megmutatta az összes fényképét (én nem, mert nekem lemerült épp a gépem), és úgy örült nekem, mintha... nem is tudom, mintha valamiféle különösen örvendetes tény lettem volna a világban. Beszélgettünk is, pedig nem nagyon tudott angolul, ám a türelem rózsát terem, az pedig, hogy hallás után már egész sok mindent ki tudok következtetni egy kevert angol-francia szövegből, beszélgetést. Nagyon aranyos fickó, és ő is szeret fákat fényképezni. Ilyenkor néha sajnálom, hogy az efféle "együtt laktunk pár napig, együtt utaztunk valahová"   ismeretségek az esetek 99%-ában az utolsó integetésnél véget is érnek. Vagy legfeljebb másfél e-mailre még futja, a ványadtabb fajtából.

Dublinban ragyogott a nap, hülyének is néztek azzal a szép sárga ponyvával a hátizsákomon, de nem érdekelt. A hostel nem volt olyan közel, mint gondoltam, de nem is volt vészesen messze, és útközben elhaladtam a helyi ezoterikus bolt előtt is, ahol komolyan volt tündértan és sárkánytan könyvecske, olyan szép ezo-giccs rajzokkal, hogy nem is tudtam, ez most inkább édi-bédi, vagy simán röhejes.

Sejtettem, hogy a dublini hostel rossz lesz, de hogy mennyire, azt képtelenség volt előre felmérnem. Amikor megtaláltam végre a szobát, nem tudtam, hogy dührohamot kapjak inkább, vagy sírógörcsöt; végül csak gyorsan kirángattam némi ételt és pulóvert a nagyobbik hátizsákomból, és bemenekültem a városba. Háromnapos hétvége első estéje, mindenütt iszonyatos, arctalanul hömpölygő tömeg, esélyem sem lett volna máshol szállást találni.

Kavarogtam, keveregtem, igazából már itt kezdett olyan rossz kedvem lenni, hogy még a tavasszal kedvenc helyeimre sem mentem vissza. Azaz felsétáltam a presbiteriánus templomhoz, de már nem volt kedvem tovább menni, és egyfolytában csak kávét ittam. Ami önmagában nem rossz, csak az ember jókedvében magasabb alkoholtartalmú italokat fogyaszt, nem? Persze akad, aki bánatában is, nálam az sosem vált be, attól mindig csak még bánatosabb lettem, azt pedig minek.

Háromszor körbejártam a Temple Bar-t, visszafelé a hostelhez eltévedtem a szórakozónegyed egy általam eddig ismeretlen szegletébe - és szegletében - de így is nagyon hamar ott volt az a mocskos épület, azzal a mocskos szobával. Amiben nekem aludnom kellett. És valami rettenetes volt, továbbra is. Kicsi, zsúfolt, dohos, és a szinte kötelező lábszag mellett... szóval az úgy történhetett, hogy valaki egyszer beledobott egy fél pohár eperjoghurtot a szemetesbe, és nem mosták ki rendesen, majd persze annak rendje-módja szerint jól bele is rohadt, kultúrákat emelt magasba, civilizációkat épített, de legfőképp penetránsan büdös volt. A lámpát nem lehetett lekapcsolni - fizikailag nem - mert hát az, hogy egyesek alvás céljából jönnének egy hostelbe, eltörpül az afféle megfontolások mellett, mint hogy tudja a halál , talán hogy a kora hajnali részegek ne essenek hasra egy előre nem látott közfalban. Alig tíz perc után kezdtem úgy érezni, hogy itt semmiképp sem bírok ki még három éjszakát, tulajdonképp ennél az is ígéretesebb, ha a továbbiakban az egyéjszakás kalandok szállásteremtő erejére bízom magam. Erkölcsi fertő, de hah, az összekaparható részegeknek legalább sörszaguk van, nem rohadt eperjoghurttól bűzlenek! Persze Dublinban hamar megtanulja az ember, hogy ne kívángasson könnyelműen, mert alig pár percre rá beesett az emeletes ágy alján lakó egyed, akinek olyan förtelmes, testszaggal vegyes sörkipárolgása volt, hogy előrángattam a hátizsákomból egy még mosópor illatú pólót, és a fejemre borítottam.

Közben az ablak alatt, a hostel bejárata előtt ordítottak a néger bevándorlók (lehet, hogy ettől már azonnal aljas rasszista szemétté minősültem, de tényleg azok voltak, tényleg csak ott láttam őket nagyobb csoportban, és a tevékenységük tényleg kimerült abban, hogy civilizálatlanul óbégattak; és még az volt a jobb, amikor a saját törzsi nyelvükön, azt legalább nem értettem), a recepciós időnként kiszólt nekik, hogy halkabban, amire csak még cifrábban üvöltöztek. Aludj ebben, bazdmeg. Rohadt joghurt-, láb-, és sörszag; a lámpa ég; az ablak alatt vagy húszan ordítanak. És akkor a szobák külleméről, a szűk folyosókról, a taszító vizesblokkról még nem is esett szó. Nem ajánlom az Avalon Hostelt. Persze aztán biztos rengeteg más embernek pedig tetszett.

Legyen is elég egyszerre ennyi, nekem sok is volt; már csak egy rövid kis rész van hátra, és végre - úgy egy hónappal azután, hogy hazaértem - a beszámolónak is vége lesz.

szürke hétfők, féltéglával súlyosbítva

Egyszer volt, hol nem volt, hétvégén mindenfelé jártam. Igazából már pénteken is. Akkor spagettizni voltunk, és olyan jól elbeszélgettünk, hogy egyszerre csak éjjel fél egy lett - viszont tényleg olyan jól elbeszélgettünk. Hiába, nincs is jobb a barátoknál. Szombaton azután Minden Rénszarvasok Urához látogattunk el páran, hogy kellemeset borozgassunk; vasárnap pedig a nővéreméknél csináltunk izgalmas és titokzatos dolgokat, de nem árulhatok el többet, mert bizony már a karácsonyról van ám itt szó!

Aztán tegnap este még belekezdtem Susanna Clarke féltéglájába, a Johnatan Strange and Mr. Norrel -be, és az az igazság, hogy egyrészt Jane Austen, ami nagyon jó, másrészt viszont nyomasztó, ami nem annyira. Ezek a tündérek, ezek az emberek, ez az egész világ - ez a mind az összes egész világ, ami eddig előkerült - ijesztő. Az egyik azért, mert emberi, a másik azért, mert embertelen.

Így tegyenek a kedvemre a fantasy szerzők. De azért érdekes. Sőt: komorságában is lenyűgöző.

az pajszerekről és az világegyetemekről

Ahogy később összefoglalták a beszélgetés tartalmát: "of crowbars and universes" , és én ilyen címmel szeretnék valami eszetlen ütős számot írni, MOST. Mondjuk közvetlenül a "she's so Virgo"   után, azt én hoztam össze valami internetes felületen, és Strangelight doktorúr szerint lenne kiváló számcím; tényleg van benne valami kis retro-lüktetés, valahová a Jet és a Stone Roses közé helyezném el. A másik viszont kemény, komplex, kiabálósan-dinamikus zúzást igényel. Aminek a szövegében sokszor szerepel a tisztán és hallhatóan artikulált "GROOOAaaarrrh...uGH-HAHH" . Is. És világegyetemek és pajszer.

Persze mivel egy Meshuggah szám indította a beszélgetést, még csak meg sem lepődnék rajta, ha már létezne pár ilyen. Kemény, komplex, világegyetemes, és mégis... pajszer. Pajszer a javából.

http://www.youtube.com/watch?v=8kKLQp2BqXE Vigyázat. Kicsit brutális, egyszerű személyek számára csak nyomokban tartalmaz emészthető zenei elemeket. A kedvencem.
*** habzó szájjal hörögve hedbengel
habzó szájjal hörögve hedbengelni, az már maga tökéletes frontemberi teljesítmény, nem?
Az még nem elég. Spiritualitást és kifejezőkészséget is kell birtokolni hozzá, hogy a hörgésen keresztül is átjöjjön a szöveg, meg a dallam. Ennek illusztrálása: http://www.youtube.com/watch?v=toUcTzZS43s
szerintem a death metal 90%-ában a szövegírás kizárólag a borítóra korlátozódik, az énekes pedig csak úgy szárazhány
Nem! És mégyszer nem! Erre klasszikus példa Fredrik Thordendal (a M. gitárosa) Special defects c. felvétele, amin elég nagy részben kivehető a szöveg, és követhető is, és hihetetlenül komoly filozófiai problémákat feszeget.
...pajszerral.
Szerintem ezt nem is kell hozzátenni, természetesen. Józan, kínlódó emberi elme fogpiszkálóvékony alumíniumpajszerjával az Univerzum végeérhetetlen obszidiánproblémáját, amely az Istenhit/nemhit csillagköde és a lét/nemlét spirálkarjai közé ékelődött.
Aha. Viszont mindannyian tudjuk, mennyire vigyázni kell azokkal az emberekkel, akik pajszert cipelnek magukkal.
kb olyanok, mint a késbuzik?
A késbuzik imádnivaló népek. Kérdezz meg bárkit.
Aha. Csak ezek úgy döfnek gyomron, hogy elkezdenek veled beszélgetni. Egy késbuzi nem döf meg, mert sajnálja a kedvencét, ezek viszont a te idegeiden fenik ki az övékét.
Ez ilyen :a két ujjával mutatja: kicsi. Nem is látszik. Soha nem tudod meg, kinél van ilyen. Esetleg az arckifejezésükről.
De akkor az nem pajszer, hanem, mittomén, csavar, vagy ék. Vagy pajszerelem.
és miről lehet felismerni azt a metálost, akinek az agyát felnyitották ezzel a pájszerral, és miről azt, akiét nem?
Így néz egy felnyitott. :nagyon bambán bámul maga elé: És így egy még felnyitatlan. :most ugyanúgy bambán bámul, tulajdonképpen nincs különbség: Érted mán?

Amúgy pedig gyönyörű idő van; előtört belőlem a rejtett delfin-énem, mert épp az orrommal bökdösök egy ásványvizes üveget, közben egészen halkan dúdolok (de az is lehet, hogy vinnyogok, péntek van, és ilyenkor már nehéz eldönteni). Az elmúlt három napban megpróbáltam kialudni magam, és tény, hogy ha az ember munka után rögtön hazamegy, lámpát sem kapcsol, és már alszik is, akkor szinte teljesíthető a napi nyolc óra. És ettől napról-napra emberformábbank érzem magam. Azt hiszem, ha kicsit behozom a koraőszi lemaradásomat, akkor egyszer majd még programokra és rendrakásra is használható leszek. Addig remeteélet és káosz; hah, és közben éjszakánként blackmetal tömeggyilkosságokkal álmodom, pedig az nem is olyan vidám téma.

spinster and lunatic - ezúttal nem bridget jones nem titkos naplója

Végül úgy döntöttem, hogy beszámolok életem legújabb, és eddig kb. legsúlyosabban bridget jones-i pillanatáról. Szóval az történt, hogy eldöntöttem, hogy én arcot fogok szőrteleníteni, mert hogy szépen ívelt ajkaim fölött sötétes pihék alkottak csinos kis... hát, mondjuk ki, bajuszt . Bajuszkát. Nem igazán zavart, egészen addig, amíg az X rá nem döbbent, hogy ezzel bizony rettentően fel lehet engem idegesíteni; majd rendszeresen poénkodott rajta, amíg végül kezdtem magam úgy érezni, mint egy nyalka huszártiszt. Miniszoknyában és tűsarkú cipőben. Pár nappal ezelőtt aztán úgy elkeseredtem a világtól és az élettől, hogy vettem egy otthoni arcgyantázó készletet, hátha ez az én boldogságom és kiteljesülésem egyetlen igazi útja, hogy én azt ott használatba veszem. Én, meg a hülye fejem.

Nem esett nehezemre követni az instrukciókat, feltettem, lerántottam, épp csak... ez egy igen sztahanovista arcgyanta szett volt, és nem érte be annyival, hogy a legszerényebb pihéket is tövestül kiszaggatta. Nem kímélte az arcbőrömet sem. Megnyúzott. De alaposan. Csoda, hogy a fogaimat nem húzta ki. Az agyamat nehezebb lett volna, eleve, aki már képes ilyet tenni magával, annak nincs agya, nincs agya, mit rántott volna ki? Persze még napokkal később is fáj, és úgy nézek ki, hogy... hát rémesen ; és ha bárki, valaha még egyszer szót mer emelni a kackiás kis bajszocskám ellen, azt úgy megrúgom, hogy többé talpra nem áll.

Bridget Jones pedig a bölcsesség kútfője hozzám képest.

hogy is volt az út 4. - Cashel, második rész, azaz második este

A kedélyes és kerekded recepciós, Shelagh már előző este jelezte, hogy itt bizony nagy és neves népzenei esemény lesz, és ők mennek egy barátnőjével, csatlakozzam én is. Csatlakoztam hát. Shelagh (aki kanadai, és négy héttel korábban költözött át Írországba) és Gloria (aki amerikai, és már jó ideje azt az életmódot követi, hogy kilenc hónapot dolgozik két munkahelyen, aztán fél éven át a világot járja; hja, a dekadens nyugat) igencsak kiöltöztek, úgyhogy én is felrohantam, és a kockás ing helyébe valami kötött pulóvert rántottam, elegánsabb nem volt. Útközben még összeszedtünk egy helybélit, aki frissen szerelmesedett össze egy amerikai turistával, és így elmondhatom, hogy igazi autóban is ültem, aminek hülye helyen volt a kormánya.

Szóval a folkműsor jó volt, igaz, az elején fel kellett állni és el kellett énekelni az ír himnuszt, a mellettem állók pedig megvetően néztek rám, hogy hallgatok, pedig csak turista voltam. Megjegyzem, akkor jöttem rá, hogy az írek mégsem lehetnek a nyugat magyarjai, mert a magyar himnuszt tökéletes és fizikai képtelenség lenne bárhol, bármikor úgy előadni, hogy összességében vidám kocsmadalnak tűnjön. Kicsit olykor nyálas volt az egész, máskor hatásvadász, és nagy bánatomra elég ritkán szedték elő a bodhrán-t, pedig nekem bizony ez a dob a legkedvencebbem az egész ír zenében; valamint sokszor énekeltették a közönséget, és újabb megvető pillantásokat gyűjthettem be, hogy nem ismerem ezeket a csinos kis népdalokat. Pedig egy csomó csinos kis ír népdalt ismerek. Épp csak pont másik tizenötöt.

A műsorvezető, aki állítólag híresnagyember, főleg írül beszélt, azt, hogy és , például egyszer sem mondta and -nek, hanem következetesen, még angolul is agus   volt. Onnan lehetett leszűrni, hogy a két amerikai, a kanadai és én voltunk csak négyen turisták, hogy a tört angolsággal előadott vicceken mindenki más nevetett - szóval mindenki más értette, márpedig azt ártatlan turista semmiképp sem. Volt díjkiosztás is, mert ezek nem csak szórakoztató, de népnevelő népek is, és most volt a különféle ír nyelvű szavalások, népdalok agus   népi hangszerek, hasonló nyalánkságok országos (sőt, szigetes; a hat észak-ír megye is szerepelt a versenyekben) eredményhirdetése.

A kiadós - három teljes órát végignyomtak! - műsor után elballagtunk a helyi kocsmába, mert Shelagh bizony már tapasztalt helyiként tudta, hogy ott élőzene és mulatozás folyik minden csütörtök este. A teljes őrültekháza persze talán jobban leírta volna a helyzetet, beleértve egy némileg büdös, de teljesen idióta angol jazz-zeneszerzőt, részeg ausztrál barátnőjét, és a helyi folklór egyéb nélkülözhetetlen kellékeit, mint például a country slágereket ordító élőzenészt. Feledhetetlen volt. Néha komolyan majd' megszakadtam a nevetéstől; páldául amikor Gloria elkezdett fényképezni minket, és erre az őrült jazz-zeneszerző (aki amúgy leginkább egy kiöregedett metálharcosra emlékeztetett) hirtelen előkapta a kis eldobható fényképezőgépét, klasszikus pisztoly-párbaj alapállást vett fel, és jól lefényképezte. Párbaj.

Aztán előkerült egy közepesen rosszarcú, de korban nagyjából hozzám illő srác, aki a világ messze legrosszabb csajozós dumáját nyomta (kb. azt, hogy "és hogy állsz a franciával? Höhö, francia csók..." ), és megpróbált meggyőzni arról, hogy Magyarországon épp polgárháború dúl, különben is, a miniszterelnökünk hazudik (nem akartam neki mondani, hogy te beszélsz, a ti Bertie-tek pedig csak úgy "kölcsönözget" ; az ír miniszterelnöknek nagyjából ugyanakkor pattant ki valami kisebb korrupciós botránya, mint amikor idehaza borult a bili), úgyhogy nyugodtan tépjem csak össze a hazaútra szóló jegyemet, és maradjak vele Cashelben. Legalább ma este. Én pedig nem tudtam, hogy inkább vinnyogva röhögjek, vagy csak röhögve vinnyogjak, úgyhogy felváltva tettem mind a kettőt, aztán végül záróra előtt valamivel Shelagh és Gloria őrizetében, mindenféle írek nélkül visszatértünk a hostelbe.

Azóta azt is megtudtam, hogy Cashelben főztek elsőnek Guinness-t, akkor legalább jó, hogy tényleg azt ittam.

Másnap reggel félálomban ténferegtem és olvasgattam, amíg csak el nem indult a busz Dublinba - de ez már egy másik történet, és most túlságosan is lusta vagyok belekezdeni.

de addig... még mindig

Szerintem hamarosan rágyógyulok a Hansa városokra vagy a vikingekre, mert már kezd nagyon ír-fogult lenni ez az egész. Pedig tulajdonképp a vikingekről még többet is tudok, mint az írekről, sőt, nem csak az ír földön végzett civilizációs missziójukról (és ez nem vicc, a vikingek olyan alapvető civilizációs koncepciókat hasítottak az írek fejébe - igaz, olykor baltával - mint város, pénz, piac, valamint hogy a hadifoglyot nem agyonverjük, még a viking erkölcsökhöz mérten is különös kegyetlenséggel, hanem váltságdíjért hazaengedjük, vagy legrosszabb esetben rabszolgaként megtartjuk magunknak) (a vikingeknél más volt a rabszolga is, mint a klasszikus görög-római világban, és amennyire én tudom, általában nem tartott életfogytig a rabszolgasága), hanem a kijevi ruszról is, és a bizánci császár viking testőrségéről, bizony. Ó, és a Hansa városok pedig csak úgy érdekelnek. Ha egyszer lesz három hét szabadidőm és rengeteg pénzem, akkor arrafelé akarok utazgatni. Nem egyedül. És nyáron. És majd ha megtanultam németül.

Erről persze eszembe jutott Kassel (miért is? mert a kedvenc Darklands partimat onnan indította a gép, mi másért), és nem is tudtam, hogy az volt a német kálvinizmus egyik fő bástyája, hogy itt éltek és alkottak a Grimm fivérek, és hogy aztán 1943-ban a szövetségesek 90%-ban megsemmisítették. A jelentősebb ipari létesítmények úszták csak meg; szinte mint Drezda, csak jóval korábban, és harmadannyi halottal. Nos... néha meglepődöm rajta, hogy Németországban egyáltalán maradt valami   a II. világháború végére.

Az internet már megint kihozza a leghülyébbet az emberekből, íme:
"[mergenc abbé] aktív gyümölcskoncentrátum. szóval, ha nem teszünk szalicilt a lekvárba, akkor az sampont eredményez?"

Másfél hete próbálok megírni egy levelet, de nem sikerül egyfolytában sem. Mert amikor zavartalanul gondolkozhatnék róla, akkor alszom; egyébként azért akadtam el az útibeszámolóval is, mert amikor zavartalanul gondolkozhatnék bármiről is, akkor alszom. Zavartan pedig... ööö... még az eddiginél is összefüggéstelenebb lenne.

de addig

Hideg van. Azt hittem, hogy tudom, mitől félek, és attól amúgy konkrétan félek is, de aztán ma reggel, miközben épp elaludtam a villamoson, és kis híján lefejeltem az ablaküveget, arra is rájöttem, hogy úgy tényleg és valójában mitől félek. Azóta szokatlanul nyugodt vagyok, csak néha szitkozódom halkan.

Nem (csak) attól félek, hogy félek; ez túl egyszerű lenne, és különben is, a félelemtől félni, az hétköznapi. Persze az is, hogy én pedig attól félek, hogy kimutassam, ha félek. Vagy általában, hogy gyenge vagyok. Legalábbis olyan dolgokban-tól-hoz-hez-höz, ami tényleg számít. Mert egyébként úgyis mindenki tudja, hogy gránitsziklának bizony elég omlatag lennék, és a türelmem pedig korántsem végtelen, de azért szeretek úgy tenni, mint aki voltaképp ura a helyzetnek. Vagy még ha csak tehetetlen utas, akkor sem aggódik különösen.

Pedig néha igen.

Ilyen néha volt egyébként a hazaút is, amikor meglehetősen valószínűnek tűnt, hogy lezuhanunk a viharban, és annyi. Életemben soha nem volt még ennyire konkrét és tehetetlen halálfélelmem. Meg kell hagyni, nem jó érzés. Én például még akkor is remegtem, amikor végre a fejemre húztam a takarómat; de a villanyt nem mertem eloltani, mert azért még az én bátorságom is véges.

Szóval hát rájöttem . Most a gondolataim közé férkőzött kényszeres visszatérők is mintha hazatekeredtek volna, nem bírták itt az intellektus vakító fényét, vagy mi. Ez azt jelenti, hogy valahol titokban nem vinnyogok egyfolytában, hogy miért, és miért nem, hanem kellemes, vattaszerű köd borítja az egész agyamat, teljesen gondolatmentes vagyok, teljesen gondolatmentes vagyok, és a tetejébe még álmos is.

Szombaton aludtam, felébredtem, aludtam, és épp azon gondolkoztam, hogy aludnék még, amikor aztán inkább kimentem a novemberi takonyba. Eljutottunk Branra is, sőt, az előadást is elcsíptük, úgyhogy újabb elfeledett és sosem tudott ismeretmorzsák szivárogtak bele az agyamba (kelta mitológiában ezt a kettőt sosem tudom elválasztani; minden ismerős, az is, ami nem; az elemek szépen és meglehetősen szabályosan ismétlődnek, ráadásul a későbbi változatokra már az artúri mondakör is igencsak rányomta a bélyegét). Fionn mac Cumhail nem csak a bölcsesség lazacát kóstolta meg, de a Hold kútjának bölcsességét is. És egy harmadik fajta mindentudást is megszerzett, mert a hármasság már csak ilyen, de azt én már elveszítettem. Azt hiszem, a folyók zúgásától kellett eltanulnia a zene három válfaját. De lehet, hogy nem. Tényleg költői népek ezek az írek, persze amennyit isznak, nem meglepő, hogy néha érdekesen alakult a viszonyuk a valósággal.

A keltulás végén még épp becsatlakozhattam egy sörözésbe, ahol megtudhattam, hogy akad, aki szerint az "őszinte szeretet"   önellentmondás, én legfeljebb csak viccesnek tartom, hogy nekem őszinte szeretetből csomagolódott ismeretlen ír deathmetal is; aztán persze lehet, hogy én vagyok a naiv romantikus, és voltaképp semmi őszinte szeretet, én ezt azért kaptam, mert az új széknek már nem billegett a lába, és valahová el kellett tüntetni a fölös CD-t. A sörözés nagyon kellemes volt, mindenki igen fáradt, azt hiszem, már csak a folyamatosan termelődő, emberiség ellenes szóviccek okán is. Olyan borzalmasak voltak, hogy egyikre sem emlékszem.

És jobb ez így.

hogy is volt az út 3. - Cashel, első rész, mert aztán még lesz második is

Amikor Cashelbe értem, még mindig zuhogott az eső, és a másfél saroknyira lévő hostelig botorkálva hálát adtam az égnek, amiért még odahaza, pakolás közben fölfedeztem, hogy jééé, ezen a hátizsákon van esővédő ponyva. Istenkirályság ez a hátizsák, tele lógatókkal, aggatókkal, pányvákkal-ponyvákkal-kötelekkel-zsinegekkel-gumikkal-és-madzagokkal, és a tetejébe éppolyan szép pocsolyazöld, mint a szemem. Csak a ponyvája napsárga.

Odabenn egy kerekded és kedélyes recepciós fogadott, rögtön fel is vezetett a szobába, ami ugyan hideg volt, de illatos, tiszta, szép, és... ÜRES!!! És amikor már kiteregettem és elvackoltam, éreztem, hogy fűtés is beindult. Úgyhogy nyilván a fűtőtest (és a szerény polcrendszer) fölötti ágyat választottam, mert a meleg levegő fölfelé száll, és ah, az az illatos, vaskos, puha, meleg paplan!

De először lementem enni a konyhába, ami szintén illatos volt, tiszta és szép, bár nem üres, mert az egyik törzslakó, bizonyos Micky, épp főzött. Elég gettógengszer feje volt, de mint kiderült, valójában eddig nem L. A. legdurvább sarkában osztotta a fegyvert és a kábszert, hanem angol és szakács, és aranyos kölyök. Beszélgettünk is vagy másfél órát a rokonainkról. Aztán pedig aludtam, majd megérkeztek az ausztrál lányok, akik ketten voltak, azt hitték, hogy ők ébresztettek fel engem, pedig nem is; és nem kommunikáltak, ahogy én sem szoktam soha kommunikálni, ha akad mással. Ilyen szempontból jó egyedül utazni, az ember tényleg sokkal nyitottabb; valahol az lenne a legjobb, hogy egy napot egyedül, egy napot ismerőssel, hogy legyen alkalom az ismerkedésre is, de ne uraljon el a magányosság.

Szegény ausztrál lányok egyébként öntötték a vizet a cipőjükből, bezzeg az én nehéz, otromba, de meleg és kényelmes túrabakancsom, hah! Az nem ázott be. Esze ágában sem volt beázni. Pompás darab. El is mentem sétálni, nem is láttam semmi érdekeset, csak egy kórházat és néhány templomot, és aztán aludtam is, mélyen és édesen, mint előtte napokon át nem.

Másnap ragyogó napfény volt és hideg; elballagtam, felderítettem a várat, vagy a sziklát, vagy mit. Átmenet a vár és a kőkerítéses katedrálisrom között, igazából távolról lényegesen szebb és érdekes volt, azt hiszem, kezdek ráunni a romokra. Ráadásul az egyetlen igazán izgalmas részét, a Cormac-kápolnát, Írország legépebb gótikus vagy épp más stílusú templomát pont tatarozták, úgyhogy az egyik oldalról fényképezni sem volt érdemes a létesítményt, zöld szúnyoghálót itthon is épp eleget látni, azt minek.

Én természetesen lelkesen lefényképeztem egy 1961-es kelta keresztet, mert festői volt, és nagy nemtetszéssel szemléltem az egyetlen igazán régi - úgy XII. századi - kereszt másolatát, hogy mi ez az amorf izé, komolyan, a willendorfi Vénusz kimunkáltabb. Van nekem érzékem kérem a korhoz, no. Biztos megéreztem rajta, hogy csak másolat.

És volt ott fekete madár kőkereszten, sajnos nem holló, az alatt le is tört volna, de még csak nem is varjú, hanem aranyosan csipogó, számomra ismeretlen ornitológiai jelenség. De csak távolról tudtam lefényképezni, mert amúgy félt és lerepült. És volt helyre kis temető a templomrom körül, azért gondolom elég sokba kerülhet ott egy sírhely, de láthatóan a mai napig lehet Írország egyik leglátványosabb és legtöbbet fényképezett romjának a tövébe temetkezni. Igaz, hogy nálunk is van temető a veleméri Árpád-kori templomocska mellett, de azért elkülönítve.

Leballagtam a közeli Hoare apátság romjához is, ott kicsit elmeditáltam a magányban, majd az elővigyázatlanul adagolt barackpálinkától úgy elálmosodtam, hogy félálomban romantikus meséket találtam ki, és a város egy másik csücskéből értem be a központba, mint vártam. A pékség-cukrászdában elsőrangú csípős csirketekercset ettem, rengeteg bazsalikommal megszórt paradicsomsalátával, almával, dióval, balzsamecettel és ruccolával, és csodálatos volt. Aludnom is kellett utána egyet.

öcsi... és az írek, most zenében

Kicsit megszakítom a minimálretrót (hát, elég minimál, körülbelül két héttel hátrébb nézelődne az időben), mert amúgy is sablont hegesztenék, és szeretnék beszámolni arról is, hogy épp eszeveszett túlvezérelt vagyok, és nem csak azért, mert ma épp nagyon elkéstem és megbüntettek az ellenőrök, hanem mert. Rövid és egyszerű oka volna elmagyarázni, de nem teszem mégsem.

Múlt héten lenyírtam a hajamat, de azért nem örülök neki, ha öcsinek szólítanak, akkor sem, ha talán óvodás koromban volt utoljára ilyen rövid. Vagy ennyire akkor sem. Mondjuk életemben már biztos, mert ugye olyan egy-másfél éves koromban egész kopasz voltam, de... amióta az eszemet is tudom, azóta nem nagyon. Szóval most enyhén piros, és rettentő rövid! Legalább két hónapig nem szabad találkoznom Életem Szerelmével (bárki légyen is a drága eljövendő), vagy legalábbis addig, amíg nem lesz olyan izé, olyan hajnak nevezhető valami a fejemen. Persze ha már az elmúlt három évbennem találkoztam vele, akkor valószínűtlen, hogy amúgy is épp ezt a két hónapot választaná, vagy hármat, vagy négyet, ha netán csak addigra lennének újra tüskék helyett fürtjeim.

És kaptam végre Primordialt. Bizony. Így jár az ember, ha megrendeli. És kaptam hozzá levelet is, egyenest a Primordial pólós sráctól, akiről közben egy interjúból (ez a történet a végén) azt is megtudtam, hogy tavaly egyszer kidobta a derék Strangelight doktort az erkélyről, valahol a hatodikon, de aztán az utolsó pillanatban elkapta, és jól megijedtek. Még szép, hogy megijedtek, az Isten barmai! Mármint az alaptörténetet (ez is a végén) már olvastam, csak akkor nem derült ki, hogy a doktor volt a szenvedő alany. Idióták. Marhák. Részeges idióta marhák.

Mondhatni... írek?

Ha már Strangelight doktor, ismertebb nevén Duncan Patterson... online és letölthető az új együttesének az új száma (a Learpholl   az) és leginkább ír népzene. Aki nem tudná, Duncan elég sokáig fürtösködött az Anathemában, aztán - hogy Minden Rénszarvasok Urát idézzem "elege lett az Anyatémából, és akkor jött az Antimutter"   - az Antimatter kötelékében szomorkodott, majd most Íon (ez írül annyit tesz, hogy "tiszta" ) néven ad majd ki lemezt. Elő lehet rendelni de én nem tudom, mert barmolkodik valamit a PayPal, és én azt meg nem fejthetem. Pedig 14 eurót még össze is szednék rá, na mindegy, majd egyszer...

Az ír népzenét érintve... szombaton tervezek keltulni, meg akarom nézni a Brant, szerintem mindig ellógtam annak idején a Leinsteri ciklussal foglalkozó órákat, és hátha most a diavetítéssel egybekötött mesedélutánon megtudnám, hogy Fionn mint. És Osszián, mielőtt Paksi Endre bemetálította a nevét (nekem aztán a metállal úgy alapban semmi gondom, de azzal az együttessel annál inkább). Előtte tánc - talán jobb a világnak, ha én azt kihagyom - utána zene. Szerény meglátásom szerint a Bran az idehaza írülők legjobbika, és más is oszthatta a véleményemet, mert mint kiderült, ők voltak az egyetlenek, akikről még a jó Strangelight doktor (úgy tűnik, ő ennek a bejegyzésnek a visszatérő alakja) is hallott, odaát, az Ír-tenger túloldalán. De hát ugye Kovács Gábor - nos, azért nehéz rá egyszerű halandóként hivatkozni, az egyszerű halandók egy ezrelékét sem szokták véghez vinni annak, amit ő, különösen nem olyan humorral és hozzáértéssel. Szóval Kovács Gábor nem egyszerű halandó, és nyilván ettől is olyan jó a Bran.